A Noszty fiu esete Tóth Marival (2. kötet) - 04

szavazás kimondása után be lehetne záratni a teremajtókat s a statutum
sorsa biztos lenne.
– Így is biztos – felelte a főispán nyugodtan, de azért rázni kezdte a
csöngetyűt.
Ugyancsak meddő fáradság volt. A csengetyű szava elveszett, mint a
légyzúgás a kovácsműhelyben, mikorra meg a zaj kezdett már veszni,
felállott szólásra a szász Wolf Rudolf, a bontóvári téglagyár
tulajdonosa s német nyelven támadta a statutumot. Alig jutott el öt-hat
körmondatig, már a tótok is visszatértek, fenyegető gesztusokkal.
Mindenki kiváncsi volt, mi ujság, mi lett Padákkal? Lassankint
fülből-fülbe szivárgott, hogy semmi nevezetes se történt, nincs baja,
hála Istennek (ezt a tótok tették hozzá), csak egy kicsit megijedt és
mindjárt itt lesz, mihelyt átöltözik, az «Arany golyó»-nál, a
szobájában. Valójában pedig igen otromba csiny történt, – panaszkodának,
– éretlen merénylet a szólásszabadság magasztos elve ellen, még pedig
orvul, hátulról, a mennyiben valami gazember galambtojás nagyságú jeget
csúsztatott be hátul a szónokló tiszteletes úr inggallérja mögé, a mely
hirtelen leszaladván a meztelen hátgerinczén, olyan rettentő érzést
keltett, mintha hideg, éles pallos pengével egyszerre ketté szelnék a
testét. Nem csoda, hogy a szegény tiszteletes annyira kijött a sodrából…
Hanem iszen nem maradhat ez példás elégtétel nélkül.
Wolf úr, ki tüntetőleg búzavirágot szokott viselni a kabátja
gomblyukában, nem ilyenkor, csak nyár elején (ilyenkor parókát visel, de
nem tüntetőleg), szintén a hosszadalmas szónokokhoz tartozott. Nem
gyújtott, nem tett hatást, legfeljebb elálmosította a magyarokat (de az
is valami). Nem is igen törődött ő ezzel, észre sem látszott venni a
nemes törvényhatóságot, mint az imádkozó, valami itt jelen nem lévő,
képzelt alakhoz intézte szavait, hogy bevádolja a barbár magyarokat.
Bismarck vagy az öreg Vilmos silhouettje lebeghetett lelke előtt.
Még az elején tartott, visszapillantással a hamelni patkányfogóra, ki
egy varázssíp elbűvölő hangjával csábította ide a szászokat, míg most a
sovinizmus csinadrattabumja riasztja el innen, midőn a teremajtóknál
felállított hajduk egyike sürgönyt nyujtott át neki. Ritka idegek és
ritka ékesszólás bírnak meg egy felbontatlan táviratot. Beleveszi magát
az ember fejébe és fúr ott, mint egy szú, a kiváncsiság és a rettegés
bizonytalanságában himbálva az elmét. Próbálta egy darabig, de nem bírta
ki. Addig-addig morzsolgatta ujjai közt, szórakozottan darálva
mondókáját, míg végre feltörte s belepillantott. Arról értesíti a
superintendens, hogy a féltizenkét órai vonattal megérkezik és hozzá
száll.
Minthogy pedig Wolf úr buzgó presbitere volt az egyháznak s a mellett
sokba vette a püspököt és nagy megtiszteltetésnek, hogy vendégül
fogadhatja, legott meglepi a legnagyobb fokú nyugtalanság, akadozik, nem
jutnak eszébe a point ek, az óráját nézegeti. Huh, mindjárt tizenegy óra
és még otthon semmit sem tudnak, hogy hozzálássanak az ebédfőzéshez.
Aztán a vasúthoz is ki kellene menni, még pedig egy kis küldöttséget
illenék hirtelen összeszedni.
Szégyen ide, szégyen oda, a szükség a legnagyobb úr, mindeneknek
meglepetésére befejezte, úgyszólván elcsapta beszédét, majd egy pár
tekintélyesebb hitsorsosával tárgyalt, mire nagy sebbel-lobbal
többedmagával elhagyta a közgyűlés termét. De biz azt észre se vették,
mert az imént belépett Padákra fordult a közfigyelem, kit hívei most már
mint martirt, «slava» kiáltásokkal fogadtak.
Horth Pista azonban gondoskodott róla, hogy az elnökséget figyelmeztesse
a beállott kedvező körülményre, felszaladt jelenteni a főispánnak:
– Nyolcz darab szász szavazat eltávozott a vasúthoz a püspök elé.
– Nem is tudtam, hogy ma ide érkezik a püspök, – jegyzé meg az alispán,
lévén ágostai hiten ő maga is.
Horth Pista hamiskásan kacsintott rá:
– Nem csodálom, mert maga a püspök sem tud felőle.
– Puff neki! Akkor semmi hasznát se vehetjük, mert mindjárt
visszatérnek.
A nevetését alig tudta elfojtani a viczeispán.
Alkotmányos hasznot azonban csakugyan nem lehetett húzni a Horth
csinyjéből, mert a hurbanista dr. Motika nyomban átvette a szót. Szájas
prókátor volt, éles hangjáért «Peniczilus»-nak gúnyolták. Ha hamar
bevégezné, még volna remény. Csakhogy ez is olyan peniczilus, mely nem
egykönnyen csukódik be.
A főispán csendesen bóbiskolt az emelvényen, az alispán madarakat
rajzolgatott egy ív tiszta papirosra, a bizottsági tagok csoportokba
verődve trécseltek. «Hagyni kell a lovat, hadd hányja ki a kehet, aztán
megint húz, – inté türelemre környezetét Noszty Pál, – ne szóljatok
közbe, hamarabb elhallgatnak.» De nem hallgattak el. A nagyobb kaliberű
szónokok után sorompóba léptek a satalleseik, a kisebbfajta stréberek és
az okvetetlenkedők, a kiknek nincs építő téglájuk, de akad egy-egy
kövecskéjük, a melylyel meg lehet hajigálni az ellenpártot. Bár gyorsan
követték egymást, mégis csak félkettőkor záródott be a sor Uhl
Timotheussal (röviden «Ultimó»-nak nevezték Bontóváron), a ki
kijelentette, hogy inkább a Gyík hullámaiba fojtja gyermekeit, mintsem
magyar iskolába küldje.
Ultimó úr csakugyan az utolsó szónok volt, de mit ért, ha a szászok már
délben visszajöttek, elégedetlen arczczal, hogy a püspök lekésett a
vonatról?
Poltáry gyöngéden megérinté a főispán kezét, mire az fölrezzent.
– A tárgy ki van merítve. Nincs több szónok.
Kopereczky keményen nézett végig a hullámzó tömegen, honnan
«szavazzunk»-kiáltások voltak kivehetők, megrázta a csöngetyűt, mire
csend támadt, aztán kinyújtotta a fejét, mely eddig vállapoczkái közé
volt esve s ezeket mondta kemény, ropogós hangon, hogy szinte az ódon
falak is visszhangozták:
– Miután a Liszy bizottsági tag úr indítványa ellen semmiféle érvet vagy
kifogást nem hallottam, kimondom a határozatot, hogy egyhangúlag el van
fogadva.
Mint hogyha hirtelen támadó orkán süvít végig az erdőn, szörnyű zúgással
mozdulnak meg a fák, s gallyaik egymásba kavarodva, birokra szállni
látszanak, legott pokoli háborgás tört ki, száz fenyegető, tiltakozó
vagy csodálkozó mozdulat keresztezte egymást a fülledt, sűrű párás,
szinte pépszerű levegőben s kivehetetlen kiáltások fonódtak össze fül-
és idegbántó hangzavarrá. Még a magyarok is megütődve néztek a
főispánra, majd egymásra. Poltáry orráról leesett a pápaszem, legurulván
a pulpitusról a padolatra, egyik üvege el is tört. Noszty a fejét
csóválta. A főjegyző kirúgta maga alól a széket s le akart szállni az
emelvényről, míg ellenben a nemzetiségi emberek az emelvény felé
csörtettek, mint a bikák a vörös posztó irányában, szenvedélyes
kiáltásokkal, melyekből csak elvétve lehetett megérteni egy és mást:
Ohó! Nem oda Buda! Nem úgy verik a czigányt! Előbb a szavazás
következik! Hallatlan erőszak! Hát megbolondult? stb.
A vakmerő Wolf a dühtől sápadt arczczal egyenesen az emelvényre ugrott.
Kopereczky egy szigorú pillantást vetett feléje s haragosan csapott a
leoldott, keresztben fekvő kardjára.
– Mit akar itt? – mennydörgé harsány hangon.
Pillanatnyi csönd támadt.
– A jogunkat akarom, – kiáltá fulladozó hangon. – Tessék szavazásra
bocsátani a kérdést!
– Az már meghaladott álláspont, – felelte csodálatos módon szelídre vált
hangon a főispán – én már kimondtam a határozatot.
– Hisz épen abban van a törvénytelenség, mert azon a hamis alapon mondta
ki, hogy senki sem beszélt a Liszy indítványa ellen – méltatlankodott
Wolf úr, most már tiszta magyar nyelven. Fölforr az ember vére, ha
látja, hogy ilyesmi lehetséges. Önökre hivatkozom, magyar testvérek,
ítéljék meg, mi történt itt. Hiszen élő emberek vagyunk, vannak füleink
és vannak még gentlemanok. Uram fia, hisz reggel óta nem csinálunk
egyebet, csak mindig a Liszy-féle indítvány ellen beszélünk, a többi
közt magam is…
Most meg már az őszinte sajnálkozás és megbánás külső jeleit vette fel a
Kopereczky sunyi arcza.
– Ah Istenem – szólt mintegy magába szállva, összetörten, naiv
megszeppenéssel. – Mennyire sajnálom, hogy így történt, de honnan
tudhattam volna én, hogy ellene beszélt az igen tisztelt barátom, mikor
én nem értek németül?
Gúnyos vigyorgás ült ki az ellenzéki arczokra erre a kényszeredett
kifogásra, míg a magyarok sötét hallgatásba takarództak, melyet mintegy
kétfelé szelt, akár a borotva, a dr. Motika sajátszerű hangja.
– Hát én nem beszéltem ellene? Mi?
– Bizony meglehet, – felelte a főispán nyugodtan – de én tótul se tudok.
Semmi, még a pénz se fogy oly villámgyorsan, mint a tisztelet és
tekintély, ha egyszer az ember költeni kezd belőle; éktelen hahota
támadt. Mit? Hogy tótul se tud? Ilyet mer mondani? Ez már mégis plusquam
dialektika! Risum teneatis amici!
– No már ennek az egész világ tudja az ellenkezőjét, főispán úr –
fortyant fel Padák Sámuel fejcsóválva. – Hát nem tótul tárgyalt velem és
társaimmal méltóságod a tegnap esti békítő konferenczián? Kérdem, meri
azt, a mit különben az egész világ tud s a mi annyi szem közt történt,
itt a megye színe előtt eltagadni?
Kopereczky még most se jött zavarba, se el nem vörösödött, mint a
hazugságon értek szoktak, ellenkezőleg hátravetette a fejét kevélyen s
kócsagtollas kalpagját magasra emelte, hogy szólni akar.
A kínos feszültség, mely erre a feleselésre következett, mélységes
csendet teremtett, még a köhintéseket is leintették a türelmetlen pszt
sziszegések. Hiszen lesz itt zaj mindjárt, mert egy szék fog most
összetörni egy ember alatt. Ebből a slamasztikából lehetetlen immár
kimászni. Halljuk, halljuk!
– Hát igaz, – kezdé a főispán szakadozottan, lassan, – tegnap tótul
tárgyaltam az urakkal és azonfelül sokszor és sokakkal beszéltem tótul,
valamint még sokszor fogok, mert szeretek is tótul beszélni, de uraim (s
itt egyszerre kigyúlt az arcza, szinte megszépült, míg hangjában
megcsendült az ércz, miből közönségesen azt az apró pénzt verik,
melylyel a hallgatók megvesztegettetnek) mikor én ezt a ruhát magamra
veszem, ismétlem uraim, ezt a ruhát (és meggyszín bársony mentéje
rubintköves csatjára helyezte mutató ujját) akkor én a három Istenből a
negyedikben hiszek, a magyarok Istenében, a földtekéből csak egy kis
darabnyit látok, a magyar hazát és minden nyelvet elfelejtek, csak egyet
tudok, a magyar nyelvet!
No iszen támadt erre zaj, de nem ám a főispáni szék recsegésétől, hanem
a tomboló éljenrivalgástól. A nyomott kedélyek fölengedtek és a másik
túlságba csaptak, mint a lefogott galyak váratlanul fölszabadulva
hatalmasabb erővel és lendülettel vágódnak fel a magasba. Valóságos
diadalmámor fogta el a magyarokat, tobzódtak a lelkesedésben, kendőket
lobogtattak, kalapjaikat lengették; egyetlen tetszetős frázis kicsalta
belőlük a tigrist, a ki szörnyű fogát kivicsorítva, kész ellenfeleire
rohanni. A nemzetiségek rögtön kicsinyek lettek és meglapultak, mint a
siket malacz a rozsban. Csupán Uhl Timotheus koczkáztatott meg egy
szenvedélyes felkiáltást, – de Uhl Timotheus bizonyosan be volt csípve,
mert józanul nem merte volna:
– Önöknek tehát tetszik ez a gyalázatos törvénytelenség?
Nagy méltatlankodás tört ki erre. Jó szerencse, hogy immár nem karddal
járnak a megyei urak, mert úgy járt volna Uhl Timotheus, mint egykor
Rakovszky és Okolicsányi az ónodi országgyűlésen, a mi pedig nagy kár,
sőt szerencsétlenség lett volna, mert Uhl úr volt a főispán napi
partnere a tarokkjátéknál, s Uhlon kívül még csak egy ember tudta a
tarokkot tíz mértföldnyi distancziában Bontóvár körül, egy félszemű
nyugalmazott ezredes (Bontóváron csak ferblit játszanak), minélfogva Uhl
úr nélkülözhetetlen harmadik volt.
Sietett is a főispán elterelni róla a figyelmet, leintvén kezével a
háborgást, mint Neptun a szeleket.
– Halljuk! Halljuk!
– Uhl t. bizottsági tag úr törvénytelenséget emleget, a mint a zajból
kivettem. Nos, beismerem azon esetre, ha ő vagy társai olyan törvényt
mutatnak, a melyik azt rendeli, hogy nekem németül vagy tótul kell
tudnom.
– Úgy van, úgy. Nincs olyan törvény. Éljen a főispán!
– Vitam et sangvinem pro comite nostro, – ordított bele az öreg Palojtay
István, az ellenzék legkonokabb vezérférfia. – Meghajtom előtte a
zászlómat!
Ezt a közbejött epizódot megint perczekig tartó lelkes tüntetés követte
a főispán mellett, úgy hogy csak nagysokára folytathatta szavait.
– Ugyebár, nem tudnak ilyen törvényt mutatni? De én meg birok mutatni
önöknek olyat, mely azt mondja, hogy a határozat kimondása után minden
további fecsegés hiábavaló. Azért tehát menjünk tovább, tisztelt
közgyűlés. Napirenden van a megüresedett voglányi szolgabirói állás.
Jelölöm Noszty Ferenczet és Kaby Józsefet.
Kaby, Kaby, Kaby! A levegő megtelt «Kaby»-kiáltásokkal. Száz és száz
Kaby zúgott, hömpölygött a teremben. A nemzetiségek összeharapták
ajkaikat és kezdtek a teremből kivonulni, odakünt fenyegetőzve és
lármázva, mert bent most nem lett volna tanácsos; a kik benmaradtak
közülök, szintén «Kaby»-t kiáltottak, tudván, hogy a főispán ellen
tesznek, csak imitt-amott szórványosan potyogott egy-egy «Noszty», s az
is szerényen, elenyészőn.
Ő méltósága összevonta szemöldjeit, mint egy haragos Jupiter, aztán
kissé felemelkedett székében, kardját a hóna alá fogva:
– Minthogy úgy veszem ki, – mondta határozott, kihivó hangon és
szemeiből zöld fény lövelt ki, – hogy a többség Noszty Ferenczet
óhajtja, ezennel kijelentem, hogy Noszty Ferencz választatott meg! Több
tárgya nem lévén az ülésnek, ezennel bezárom.
A meglepetés pillanatnyira megfagyasztotta az ajkakat. Lehetséges-e? Jól
hallották-e? Higyjenek-e a füleiknek? Az apró sérelmekre gyorsan vág
vissza a tömeg, de a nagy injuriák, mint az erős ökölütések, megszédítik
az elméket. Úgyszólván levegő után kapkodtak a magyarok és mindössze egy
általános fölszisszenés hangzott.
A nemzetiségek gúnyosan kiáltozták:
– Itt van ni! Kellett ez nektek? Éljenezzetek hát most is, pupákok!
Kaby József halotthalványan ugrott fel az egyik zöld asztalra.
– Hát engedjük ezt, polgártársak? – hörögte. – Hiszen többségben
vagyunk!
A főispán e közben rendíthetlen nyugalommal lépegetett le az
emelvényről, mint a ki minden dolgát jól végezte. Némelyek eleibe
futottak, hogy szép szóval meggyőzzék, visszatérítsék, mások ellenben
tanácstalanul kiabáltak, kérdezősködtek, lótottak-futottak,
szörnyűködtek s fejvesztve keresték a fejüket, a Kaby-párt vezérét, az
őszhajú Palojtay Istvánt, a ki csak az imént rakta le hódolati
szóbokrétáját a főispán lábaihoz.
– Hol van Palojtay? Merre van Palojtay? Mit mond Palojtay? Halljuk
Palojtayt!
Palojtay azonban, a ki a legtekintélyesebb véne volt Bontóvármegyének s
mérges ember, mint a paprika, ezúttal csak a vállait rángatta ide-oda:
– Hja, kedves barátim, – mondá végre nagy kedvetlenül, az ő parasztos,
ódon modorában, – ha megettük a fáczányt, a ki nagyon ízes pecsenye
volt, most már bizony nyeljük le a békát is, a ki nagyon keserű falat.
Ebben aztán, akarva nem akarva, igazat kellett neki adni. «Ha az egyik
jogtalanságot, mert jól esett, lelkesen megéljeneztük, most már nem
lehet sírni a másikért.»
Így lett meg a voglányi járás szolgabirája Noszty Feri.
Persze suba alatt sok szó esett erről ezután is, és ha Noszty Feri
annyit csuklott volna, a hányszor e napokban emlegették e nemesi
kúriákon és egyebütt, nem épen hízelgő megjegyzésekkel, a doktorok
bizonyára nem eresztik útnak tél közepén. Minthogy azonban éppenséggel
nem csuklott és teljesen egészséges volt, a főispánnak arra a
sürgönyére, hogy szolgabirónak választatott, jőjjön a hivatalát
elfoglalni, legott útnak indult, azaz előbb még egy uzsorást hajszolt
fel a «Két szerecsen»-utczában, a kiből egy kis kölcsönt csiholt ki az
új állásra, a melylyel az utolsó estén kövérebb utiköltséget próbált
szerezni a «Korona»-beli kártyaszobában; minthogy azonban a szerencse
istenasszonya mögött nem Kopereczky ült, hanem ellenkezőleg, ő mellette
ült egy úgynevezett rokonszenves gibicz, a ki a kezei és a szemöldökei
mozgatásával minden kártyáját ki tudta fecsegni, titkos egyetértésben az
ellenjátékosokkal, reggelre csak annyi pénze maradt, hogy a vasúti
jegyet megválthatta.
Sokkal könnyelműbb volt, mintsem ez lehangolta volna. Semmi az, hiszen
Bontóváron már ott a sógor, a ki rendbehozza. Fellengős tervek és
remények ringatták. Most végre megfogta a szerencse anyját. A raj majd
utána jön. Milyen csodás véletlen, hogy épen a voglányi járásban lesz.
Alsó-Rekettyés is odatartozik. Tehát a legtermészetesebb módon jut be a
Mariék házához is! Sapristi! Ez olyan szépen következik egymás után,
mintha ő diktálná, vagy még jobban. Kiváncsi volt, mit szól mindezekhez
Máli néni, a kivel élénk levelezésben áll s a kinek még Pápáról a
vendéglőből megírta hosszú levélben a Findura szőlőjében lefolyt
kalandot. Máli néni azt felelte ekkor röviden: «Ne tégy semmit többé,
meg se moczczanj ezentúl. A fűmag el van vetve, várd meg nyugodtan, míg
kikel és megnő, hogy széna legyen belőle. Szerencsés kópé vagy.»
A szerencsés kópé megérkezett s nyomban a megyeházába ment, a hol épen
nagyban tisztogattak a főispán lakosztályaiban. A főispánnét várták, a
ki holnap érkezik meg a kis Izrael báróval a krapetzi kastélyból.
Fehérruhás leányok és a helybeli úrnők Bécsből rendelt
kamélia-bokrétával fogják várni a vasútnál.
A főispán nagy patáliát csapott, hogy minek pusztították el a szobájában
levő pókhálót is a tisztogatás révén? Hogy engedhetted azt, te mamlasz?
(Ez Bubenyiknek szólt.) Hát nem tudod, hogy az a pók nekem kedves
állatom volt, a kit órákig elnézegettem, mikor már tőletek
megundorodtam? A leghívebb barátomat öltétek meg. Ő tőle tanúlgattam a
szövést. Aztán micsoda hasznát vettem csak az őszszel is, mikor még
nyitva lehetett az ablakokat tartani, a beszálló legyeket mind
elfogdosta, fölfalta, egyiket se engedte, hogy engem molesztáljon és
most vége van. Jól van Bubenyik, most az egyszer elnézem a dolgot, hanem
ha valamikor itt legyeket találok, azokat neked kell megenned a pók
helyett. Isten engem úgy segéljen. Ah, nini. Hát megjöttél? Servus
sógor! Elmehetsz Bubenyik!
– Kötelességemnek tartottam a sürgöny folytán, – mondá az új szolgabiró,
némi szertartásos ízzel, – s mindenekelőtt hálás köszönetemet fejezem ki
a megválasztatásért. Nagyon kedvesen lepett meg.
– Majdnem egyhangúlag ment, – mosolygott a főispán, megrázva a sógor
kezét.
– Nem az én érdemem – szerénykedett Feri – ősök érdeme s a Noszty név
nymbusa.
– Nos, úgy értem az egyhangúságot, amice, hogy az én hangom, akárhogy
kieresztem is, csak egy hang.
– A fő az, kérlek alásan, hogy megvagyok.
– Világos és természetes. Napoleonon se kereste az ördög sem, miként
lett első konzul. De csak császár korában sem kereste. Mert akkor nem
volt már tanácsos keresni. Te azonban egyelőre még nem vagy császár, sőt
én magam se vagyok. Azért tehát jó lesz magadat mindenekelőtt egy kicsit
megszerettetni. Azért sürgönyöztelek fel, hogy azonnal láss hozzá.
– Szivesen tenném, de hol kezdjem?
– Ezt is megmondom. Leteszed az esküt. A mi rendesen hamis eskü, mert
azt egy szolgabiró se tartja be. De ezt az Isten nem is kívánja, van
annak egyéb dolga is, mint a vármegye adminisztráczióját figyelemmel
kisérni. Annál inkább kívánják ennek az eskünek a be nem tartását a
járás befolyásos bizottsági tagjai, ezek a liliputi olygarchák, a maguk
két- vagy háromszáz holdján. Máskülönben kimarnak, elüldöznek, gáncsot
vetnek, fegyelmikbe mártanak, s pokol lesz az életed itt e földön. Azért
tehát látogatásokat teszel a járásodban az előkelőbb embereknél és
igyekszel szeretetreméltó, kedves embernek mutatkozni…
– Hm, persze, hanem…
– Tudom, mit akarsz mondani. Ahhoz fogat kell és csinos hajdu a
kocsiülésre. Aztán egy kis aprópénz a borravalókra és a kártyára, mert
azt csak nem mondhatod, ha tarokkozni hívnak, hogy «nem tudok». A
tudatlan ember ne vállaljon megyei hivatalt. No, ugy-e ezt akartad
mondani?
– Bölcs Salamon se beszélt különben. Méz és színbölcseség csurog
ajkaidról.
– A mi a többit illeti, az mind meglesz magától. Lakást kivehetsz
Voglányban, az elhalt szolgabiró házát kiadja az árvaszék, gazdasszonyt
ellenben ne fogadj, mert azzal hírbe hoznak, ha olyan vén lesz is, mint
a Mathuzsálem hátramaradt özvegye. Kosztra egyébiránt nincs is
szükséged, mert a szolgabiró a járásban mászkál és mindenütt etetik,
mint a pókot. Képzeld csak, milyen mérgem van! Kisöpörték a kedves
pókomat, a kinek itt volt a hálója az iróasztalom melletti ablaknál. A
főispáni pókot, hahaha. Ha megtudja Klementy, egy humoros ujdonságot ír
róla. Ismered Klementyt?
– Nem.
– Oh, bár csak én se ismerném. De hogy a szavamat ne felejtsem, hát
mondom, ne tarts gazdasszonyt s egyáltalán ne vigy háztartást, mivelhogy
ma itten, holnap ottan, szépen kitartanak a kúriák és a kastélyok a
hajduval együtt, csak valahogy el ne áruld a hajdú előtt vagy a
kisasszonyok stammbuchjaiban, hogy melyek a kedvencz ételeid, ha csak
nem akarsz egy évben kétszáztízszer lekváros derelyét enni vagy
káposztás koczkát, a szerint, a mint a hajdú megsúgja, a kit a
háziasszonyok eziránt kivallatnak. Tiltsd meg neki huszonöt bot vagy
halálbüntetés terhe alatt, hogy e tekintetben nézetet nyilvánítson, s
olyan változatos kosztod lesz ingyen, majd meglásd, mint egy kanonoknak.
– Megengedem, kedves Izrael, de hát a többi?
– A többiről én gondoskodtam. Még hajdút, kocsist is fogadtam már a
számodra.
– Te vagy a világ legédesebb sógora – áradozott Noszty Feri – és a
legkörültekintőbb főispán.
– Először is itt van egy százas, ezt egyelőre kölcsön adom nyolczas
kamatra. Mert ne gondold, hogy engem szipolyozni fogsz. A mit eddig
adtam, mind föl van jegyezve s fizeted utána a kamatokat, majd ha lesz
miből. Hiszen talán lesz. (Jelentősen hunyorított a balszemével.) A
lovaidat az én saját nevelésű táltosaimból válogattam ki (t. i. a
rosszát válogatta ki). Kétszáz forint az áruk, sógorok közt, mert olyan
könnyelmű embertől, mint te, ha ugyan volna egy másik, hétszázat is
megkapnék. A bricskát pedig Krapeczről hozattam. Nem új, mert az nem is
gavallérnak való, azt hinnék ha új volna, hogy csak most _kezdesz_ úr
lenni, pedig annak a szinének kell lenni, hogy _folytatod_. És arra
fölséges egy ócska bricska, olyan mint az öreg nemesség. Egyébiránt
kitataroztatta Bubenyik, úgy hogy jobb az újnál és újból ki van
lakkozva, olyan mint egy izé… mint egy kalitka.
Ezt a szót húzta ki elméje szűkös szótárából, mert legközelebb feküdt a
valósághoz, minthogy otthon Krapetzen tyúkok és másféle házi szárnyasok
tanyáztak és költöttek benne.
Feri urat meglehetősen lehangolta és szinte az egekből rántotta alá a
fogat vázlatos rajza, de nem szólt, csak a bajuszát pödörgette kissé
idegesen.
– Mindezeket az apádnak igértem meg – folytatá. – Egy Kopereczky pedig
vagy meghal vagy megtartja a szavát. Notabene, a bricska ára
kétszázötven forint, a hámot ellenben kölcsön adom ideiglenesen, de ha
szétszaggatjátok, előre megmondom, hetven forint az értéke, mert clara
pacta boni amici édes Ferim. Nagyon tetszeni fog neked az egész úri
készség, épen egy szolgabiróhoz való. Egész életedben áldani fogsz érte.
Hanem azért ne bízd el magad túlságosan az atyafiságos érzületeimben,
mert már hallhattad is, hogy én egy kicsit bolond vagyok. Ezt a nővéred
is bizonyíthatja, ha nekem nem hinnéd. Mondtam már, hogy holnap érkezik?
– Nem.
– No hát mondom. Megjön és egy nagy bál lesz nálam a farsangon.
Természetesen te is részt veszesz rajta. De nem erről van most szó. Arra
akartalak inteni, hogy ne bízd el magadat az érzelmemben, mert ahogy
most a főispánnál jelentkeztél és a sógort találtad, úgy is csöppenhet,
hogy a sógorhoz jösz egyszer vagy másszor, egyben vagy másban és a
főispánt találod magad előtt. Most pedig elmehet a szolgabiró úr!
Bubenyik majd elvezeti a «Kék golyó»-ba, a hol a lovai és a cselédei
vannak. Fizesse ki a számlájukat és menjen a járásba egyelőre csak
ismerkedni.
Noszty engedelmesen sarkon fordult előljárója szavára és a kéznyújtást
se várva, sietett az ajtó felé.
Kopereczkynek tetszett ez az engedelmesség s nyájasan szólította vissza.
– Maradj kérlek még egy kicsit. Látom, jó tisztviselői matéria lappang
benned, eltaláltad a helyes ösvényt és nem akarsz visszaélni a rokoni
összeköttetéssel, a mitől, megvallom, fáztam egy kicsit. Hát ülj le most
már, végy egy szivart az agyaradra, míg kikeresem számodra a hasznos
útmutatást. Azt ingyen adom.
Kinyitott egy fiókot az iróasztalban, sokáig kutatott, kotorászott
benne, s káromkodott, hogy nem találja. Felváltva szidta Bubenyikot és
Malinkát, míg végre megsokalta Feri.
– Ugyan ne fáradj, kérlek alásan, majd megveszem útközben a
könyvkereskedésben.
– Mit veszel meg a könyvkereskedésben? – csodálkozott a főispán.
– Mi egyebet, mint a közigazgatáshoz szükséges újjmutató kézikönyveket?
Vagy nem azokkal akarsz megajándékozni?
Elnevette magát Kopereczky és kedélyesen hátbaütötte a sógorát.
– Oh jaj, te golyhó! Miféle bolondságokon jár a te eszed? Isten ments,
hogy én tereád könyvet tukmáljak! Egyet tanulj meg, lelkem, hogy
patikából szeretni, könyvből országot igazgatni, romlásra vezet.
– Honnan tanuljam hát meg a közigazgatást? Hiszen tudod, hogy sohasem
foglalkoztam ilyesmivel.
– Hogy honnan tanuld meg? Ejh, hát minden egyéb megtanít arra, csak a
könyv nem. Megtanít például a bricskád, mert a hol nagyot zökken, ott
kátyús az út, hát elrendeled, hogy csinálják meg. A hol a lovad
megbotlik vagy visszahökken a hídon, ott bizonyosan valami baj van, vagy
a korlátfán, vagy a híddongákon, meg kell csináltatni. A hol a pajták
lyukain ki van tolva a kocsirúd a közlekedési útra, úgy hogy a sötétben
felesnének a pityókos emberek, elrendeled a kocsi eltávolítását a rúd
különbeni elfűrészelésének terhe alatt. A közigazgatás a legkönnyebb
dolog a világon. Látni kell tudni és parancsolni, ez az egész. Azonfelül
tapintatos legyen a szolgabiró. Ha valami üdvöset csinálsz, csináld nagy
kürtöléssel, nagy nyilvánosság előtt, ha valakire huszonötöt vágatsz,
gondoskodj róla, hogy ne legyen hozzá tanu, mert most már állítólag nem
szabad botozni. Nem a miniszter, hanem az ujságok miatt. A hol rend
nincs, rendet kell csinálni. A hol az igazság erősebb, mint az emberek,
ott az igazságot kell a nyeregbe ültetni, a hol ellenben az ember
erősebb, mint az igazság, ott az illető ember pártjára állasz. A
legnagyobb tudomány tehát az embereket ismerni a talpuktól kezdve a
fejük tetejéig és arról szól, fráter, az én «hasznos ujjmutatásom», a
mit keresek, de itt is van már. Elbújt a kutya a sok ostoba írás közé.
(Egy kis paksamétát húzott ki s abból kikereste a voglányi járásra
vonatkozót.)
– Ez az, – mondá jelentősen, – ezt tanuld meg, mint a biblát és kövesd,
hogy hosszú életű légy ebben a járásban.
Szólt pedig a hasznos útmutató a járásban lakó előkelőbb és szájasabb
családokról, valamint azokkal való diplomatikus és czélirányos
viselkedésről és bánásmódról, ilyenformán:
_Mezernye_. Briskay Péter (háromszáz hold) szereti a latin
klasszikusokat, egyéb nem imponál neki, erős kálvinista, gorombáskodni
kell vele, a mézédes embert utálja.
_Voglány_. Wracza Károly meggazdagodott fűszerkereskedő, hiú ember,
pertu kell szólítani s tehetsz vele, a mit akarsz.
_Bárkányban_. Török Gábor nagybirtokos és nagy szamár, dicsérni kell a
juhait és rendelni a saját készítésű édes pálinkából.
_Kaszád_. Korgó Dániel (négyszáz hold) sok atyafia van, szidni kell őket
előtte.
_Alsó-Rekettyés_. Tóth Mihály demokrata, bolondos nézetekkel, jó ember,
használható, bár nagy befolyása még nincs. A nagyzolást nem szereti.
_Drenk_. Palojtay István. Nagy potentum. Buzgó katholikus és erős
antiszemita. Ámbár kurucz véralkatú, az uralkodó házat nem szabad előtte
ócsárolni, mert Károly Albert főherczeg, a kinek vadászterülete van a
megyében, meg szokta hívni vadászataira s ilyenkor vendégül is betér a
házához. Erre igen büszke, de különben is sok bogara van.
Így ment ez véghetetlen sorban, íveken keresztül az összes bizottsági
tagokról. Némely helyütt kényes és sikamlós instructiók is előfordultak:
ilyenfélék: «noli tangere feminam quia Dominus rabiatus est». Ezt
például Varsányi Jánoséknál jegyzi meg, holott Krivy Mátyásnál épen az