A Noszty fiu esete Tóth Marival (2. kötet) - 09

falon, husvéti barkával a ráma mögött, átellenben Mari kisasszony pompás
arczképe kis leányka korából Lenbachtól, egy kétezer forintos mahagoni
zongora, egy puhafa pohárszék festetlen (a faragó béres készítménye),
egy XIV. Lajos korabeli bronz díszítésű rózsafa asztal, melynek felső
lapján művészien van berakva a fontainebleaui kastély. A szoba másik
sarkában is van egy asztal, de ez már nem műremek, egyszerű X lábú
alkotás, melyen a Mari kedvencz virágai telelnek drága
majolika-cserepekben. S így megy ez végig. A Tóthné szobájában, akár
válik díszére, akár nem a zöld ripsz garniturának, egy szuszék áll az
ajtónál, tele ocsuval, hogy a mikor a nemzetes asszony kifelé megy,
belemarkolhasson, mivelhogy künn csipogva gyűl köréje, ha meglátja, a
sok lesipuskás, potyakedvelő baromfi s azt nagyon szereti a nemzetes
asszony.
Érdekes volna a Mari kisasszony szobájába is benézni, milyen kedves,
tiszta, csillogó, csupa hab, csupa csipke, mint egy királykisasszony
fészke, de oda nem illik belépni akármikor, sőt a legjellemzetesebb a
gazda szobája lenne, de ilyenkor, ha az eszterga berreg, nem szabad őt
háborgatni. Most templom a szoba s lakója az Istennek áldozik, vagyis
első szerelmének: zöld posztó kötényben, felgyűrt ingujjakkal
tajtékpipákat csinál a cselédeinek és a tiszteknek.
Azaz van, a kinek minden szabad. Mari kisasszony rántja fel az ajtót,
ijedt képpel, szelesen.
– Apa, apa, – lihegi, – vendég érkezett.
– Hát aztán? – mondja az öreg nagy flegmával.
– Hamar, hamar, vesd le a kötényt… a kötényt… az ablakon át láttam,
mindjárt itt lesz.
S ezzel maga rohant, hogy a kötényt megoldja.
– De legyen már eszed, mit rángatsz? Mért félsz úgy a köténytől? Hiszen
nem loptam én azt.
Mari a lábával toppantott.
– De ő van itt, – hebegte zavartan, – az izé…
– Talán bizony az esztergomi herczegérsek? – mondá az öreg Tóth némi
csodálkozással.
De már akkor kopogás hallatszott az ajtón, s az új szolgabiró, Noszty
lépett be.
– Isten hozta, Isten hozta, – szaladt elébe az öreg úr, ismergetve, ki
légyen. – Ah, az én multkori gibiczem, – kiáltá vidáman, s megrázta a
jöttnek mind a két kezét.
– Mint a járás új tisztviselője, kötelességemnek tartottam tiszteletemet
tenni.
– Örülök a szerencsének. De menjünk talán a szalonba, mert itt nagy
rendetlenség van. Pipákat metszek a cselédeimnek. Értek hozzá egy
kicsit. Pipacsináló voltam valamikor. Hej, milyen szép idők voltak azok!
Noszty tapintatosan jegyzé meg, hogy csak az az igazi úr, a ki a kezével
is meg tudja a kenyerét keresni, nemcsak az eszével, mert annak két
dominiuma van.
A szalonban csakhamar megjelent Tóthné is. Valóságos örömlármával
fogadta a váratlan vendéget. Bocsánatot kért, hogy előbb nem jött, de
nem vette észre a kocsi érkezését. Ebben a latyakos sárban nem zörögnek
a kerekek, csak hurutyolnak. Ámbár előre érezte, hogy ma kedves vendég
lesz.
– Mert valóságos kalendárium az én testem és sybilla-könyv, – folytatá
szokott modorában, mindig a jelentéktelen részletekbe csúszva az
alapgondolatról, – ha a lábamban van hasogatás, akkor eső lesz, ha a
halántékom ég, szél lesz, ha a balszemem viszket, kedves vendég jön, ha
az orrom viszket, valami eltörik a háznál… ha a jobb fülem zúg, rossz
hírt hallok, vagy ha talán a bal fülem, nem tudom bizonyosan, te talán
tudod, Mihály.
– A bal füled lesz, Krisztina… mert csak a balra hallasz, – nevetett
Tóth úr.
– Ejnye Mihály, Mihály, – botránkozott meg Tóthné, – mi szükség a
feleségedre rápirítani? Mért nem doboltatod ki a bontóvári piaczon
hajdúval, hogy siket vagyok? Tudhatnád, hogy minden asszony asszony, s
egyik se szereti, ha a hibáit kikürtölik.
– Nem akarom, szivem, hogy elszeressenek tőlem, – tréfálózott Tóth úr.
Erre aztán Krisztina asszony is elmosolyodott és rászólt a hallgatag
Marira, ki olyan zavartnak, ügyetlennek, bátortalannak érezte magát e
pillanatban, mint még sohasem.
– Ugorj leányom, hozzál az asztalra egy kis szilvóriumot és pogácsát.
Miközben még mindig dörzsölte a viszkető bal szemét.
Noszty úr szabadkozott, hogy az ő kedvéért ugyan ne fáradjon a
kisasszony, mert ő a világért se kér semmit, s hogy megakadályozza, mert
Mari már megindult, utána szaladt a szomszéd szobába és ott hirtelen
átadott neki néhány összehajtott régi ujságot.
– A mit igértem, kisasszony. Tudja, a somlyói tündérről.
– Emlékszem, – felelte félénken, s a fekete kabátkája alá csúsztatta a
fakó ujságot.
– És most már jöjjön vissza, mert azzal az ürügygyel szaladtam maga
után, hogy megakadályozom a pogácsa-hozatalt.
Noszty ezek után csakhamar felkelt és búcsúzott. Sopánkodtak, a mint ez
már minden magyar házban szokás, hogy mért nem marad ott ebédre,
játszották a sértettet, fenyegetőztek, hogy soha se bocsátják meg,
csábították, hogy őzgerincz lesz és balatoni fogas, délután
tarok-parthie, mert a kasznár egyike a legjobb tarokkistáknak
Magyarországon és a kapcsolt részekben, Noszty azonban kibeszélte magát,
hogy most csak rövid, tiszteletteljes vizitre jöhetett, mert ebédre
Voglányba hivatalos, ott találkozik a hugával, a főispánnéval, a kit még
nem látott, mióta itt van. Sok huzavona után utoljára abban egyeztek
meg, hogy a jövő héten eljön egy egész napra, s hogy azután is mindig
ideszáll, ha a hivatalos dolga erre hajtja. Búcsúzáskor ünnepélyesen
kezet kellett adnia mindezekre.
– Annyit leszek én itt, hogy még rám is únnak asszonynénémék, –
igérgette.
– De már azt csak nem teszszük, – tiltakozott Tóthné, kit egészen
elbájolt a bizalmas «asszonynéném» megszólítás, mintha hájjal
kenegetnék.
Künn az ambituson az úgynevezett kisebbik búcsúzkodás következett, a
mikor a szives háziak még egyszer összefoglalják az összes
jókivánságokat és viszontlátogatási biztosítékokat, természetesen
dideregve, mert ők csak a szobai ruhában jöttek ki, míg a vendég már jó
helyen van a bundájában, de mindegy, ennek meg kell lenni, hisz azért
falu, és azért fekszik Magyarországon. Marinak természetesen eszébe jut
eközben:
– Ejnye, lássa, meg sem mutattam magának, hogy mim van.
– Hát ugyan mije?
– Jöjjön no, nézze meg!
S ezzel visszainti az előszobába, a hol megmutatja a kis macskákat az
anyjukkal.
– Ugyan Mari, de gyerekes vagy, – csóválja a fejét Tóthné, – pedig már
nagy leány volnál.
A vén macska gyanakodva, ellenségesen néz vissza a kiváncsiakra, szemei
pirosban fénylenek, mint a rubint és a berzenkedő bajusza szinte
szikrákat hány. A kicsinyek pedig bóbiskolni látszanak mindnyájan, csak
épen az egyik nyitogatja már a szemecskéjét, mintha egy kis serét volna
ott bent a nyilásban.
– Hát látott már valaha ilyen gyönyörűséget?
Noszty elmosolyodik, mint mikor valaki nem tudja, mit feleljen egy
bohókás kis gyermeknek.
– Nem, soha, – mondá, és egész lelkével belemerült a Mari arczának
nézésébe.
Mintha tűz perzselné, úgy égett, olvadt, vörösödött e tekintet alatt.
De ennek is vége lett, sőt a harmadik búcsúzásnak is a kocsi mellett, a
hova már csak Tóth Mihály kisérte vendégét, még egyszer kezet fogni
vele, mikor felszáll.
– A viszontlátásig, Miska bátyám.
S ezzel aztán elgurult a szolgabiró kocsija, az ugató komondorok, melyek
rárohantak, összeszidattak, ott bent pedig a szokásos észrevételek
cseréltettek ki. Tóth Mihály azt mondta: «Szép fiatal ember, meg kell
adni.»
Tóth hozzá toldta:
– És milyen kedves, előkelő.
Mari nem nyilatkozott. Tóth Mihálynak feltűnt és megkérdezte:
– Neked hogy tetszik, kis leányom?
Elbigyesztette ajkát, huzogatta egy kissé a szemöldjeit, a vállait,
azután azt felelte:
– Nekem? Én bizony meg se néztem.
Vidáman, szelesen, valami dalt dudolva szaladt ki a szobából,
bezárkózott a magáéba, kulcsra csukta be, aztán maga elé terítette ki a
lapokat, és miután ráakadt, éldelegve olvasta el a következő
kishirdetést:
_Somlyó-hegyen_, a pápai iparosok idei szüretén azt a fiatal leányt, a
ki cseresznyeszín ruhában, sárga rózsával a hajában jelent meg s magát
Klárának nevezte, arra kéri tánczosa, kire felejthetetlen benyomást
tett, hogy adjon magáról életjelt e lapok kiadóhivatalába: «Örök seb»
jelige alatt.
[Illustration: Szeret, szeret, – suttogta.]
Lankadtan bocsátotta le a lapot ölébe s merengett, álmodozott,
bekalandozta lelkével azt a hátteret, mely ennek az úgynevezett
apróhirdetésnek mögötte elterül; milyen szépnek gondolta ő azt (pedig
milyen rút volt, milyen közönséges volt – mi már láttuk).
– Szeret, szeret, – suttogta, aztán felugrott, végig keringőzött a
szobán, majd megállt a tükör előtt, nézegette magát s egy két
szertartásos pirouettet vágott ki tükörbeli énje felé.
Egész nap víg volt, mint a csicsergő madár, de ez se tűnt fel, mert a
Palojtayné-féle születésnap óta nem olyan ványadt, búskomor többé, mint
azelőtt. Nemcsak a régi kedve jött meg, hanem az arcza is kezdte
fölvenni a hajdani almavirág színét.
Az udvarlók iránt se volt oly érdes többé, nem bújt el előlük, nem
személyeskedett, ha jöttek, nyájasan beszélgetett, tréfálkozott, vagy
kártyázott velök. Pedig ugyancsak jöttek. Néha tele volt az udvar
kocsival, az istálló pedig idegen lovakkal. Az a baj hogy a kocsisok is
ott voltak, a kik sok minden tarkaságot elmondtak az uraikról a Tóthék
cselédei előtt, kikből ismét Tóthné szedte ki a hasznos tudnivalókat,
melyek nagyban halványították azt a jóleső pompát és fényt, melyet a
szép kocsik, czifra szerszámok és lovak mutattak a szemnek. Kisült, hogy
a Vitnyédy Pali négy szürkéje le van foglalva s ha meg nem kapja Mari
kisasszonyt husvétig, mindene dobra kerül. (No hát nem kapja meg, –
dohogott Krisztina asszony.) A Gyengő Józsi is csak olyan könnyű
gavallér, két orosz trapperje is bizony csak arra való, hogy sebesebben
elérje rajtuk a «Budapesti Közlöny» valamelyik hátulsó kolumnáját. A
legnagyobb «flancz»-ot Palásthy György fejtette ki, mert az minden
alkalommal más-más lovakon jött, folytonosan csereberélvén őket. Csinos,
elkényeztetett úrfi volt, szertelen gőgjében azt szokta mondogatni:
«Csak egy Isten és egy Palásthy van, csakhogy az Isten három személyre
oszlik.» Szóval az Isten föl van már Krisztus születése óta darabolva,
de Palásthy egyben van. Erősen számot tartott a Mari kezére s úgy
tekintette, hogy egy szavától függ, hanem ezzel a döntő szóval még
gazdálkodott, egyelőre a «flirt»-nél maradt, csak ez a szép, ezt kell
nyújtani, – a többi egyszerű forma.
Valóban a származás volt itt piaczra állítva a jámbor Tóthék elé, hogy
mint portéka óriási áron keljen el. És Tóthné tényleg a származás felé
hajlott titkos terveivel, Palásthy és Klackner közt habozva, mert
Palásthy ugyan csinosabb fiú, de Klackner báró. Igaz viszont, hogy
Klackner csak német báró, holott Palásthy előkelő magyar familia. Tóth
úr semmi nézetet nem nyilvánított, de ha szabad némi jelekről
következtetni, legszivesebben beszélgetett vendégei közül Sipos
törvényszéki elnökkel, pedig az csak fiakkeren járt ki Bontóvárról és
már nem is volt elég fiatal, azonfelül, azt mondják, nem nemes ember,
holmi polgári Siposokból való. A széptevők néha «elefántokat» is hozták
magukkal, ezek nélkül nem megy az ilyen falusi udvarlás. A széptevőkből
nem egy esetben udvarlók támadtak s így szaporodott a Mari udvara. Új
alakokkal új benyomások keletkeztek s Tóthné a szerint módosította
terveit, reményeit, a folytonosan változó szituáczióban nagyobb
szórakozást és mulatságot találva, mint leánya. A Palásthy György
előkelő származása elhomályosult a köpczös Vente László egyik elejtett
büszke szavával. Vente, a kit lófeő székelynek mondanak, de inkább
hasonlít feje a békáéhoz, csak elefánt volt eddig, vagy legalább úgy
tekintették (Gyengő hozta el magával néhanapján), hanem egyszer, két
nappal azután, a hogy a szolgabiró ott járt, nagyban feléje fordult a
Tóthné érdeklődése és figyelme. Orronverősdit játszott Marival.
Vente úr bukti lett, Mari pajkos volt, mint egy kis ördög, nem lehetett
vele birni, olyan komolyan és lendülettel ütögette nagy uborka orrát a
kártyákkal, hogy a vér eredt meg belőle. Az Istenért, hamar egy lavoirt
és vizet! Kifolyt abból vagy másfél messzely vér, úgy, hogy mindnyájan
meg voltak már ijedve s ő maga is megrettent, hogy azt mondja, ez igen
veszedelmes dolog a Ventéknél. Hogy miért, kiváncsiskodott Tóthné, ki
szenvedélyes gyűjtője a különös családi vonásoknak.
– Mert családi betegség, még pedig halálos betegség – felelte Vente. –
Már Attila, egyik nevezetesebb ősapám is orrvérzésben halt meg, épen a
lakodalma éjszakáján. (Olyan hangon mondta, mintha még nevezetesebb
Venték is lettek volna.) Azóta meg épen sok Vente pusztult el így, –
kivált a megyei restaurácziókon.
Az orrvérzés elállott és a Vente Laczi értéke nagyban megnőtt, mert már
mindjárt a vacsoránál feljebb ültette Tóthné vagy négy terítékkel, mint
azelőtt.


HUSZADIK FEJEZET.
(Noszty Ferencz emelkedőben.)
E hivalkodó, léha társaságot találta Noszty Rekettyésen, mikor a
következő héten látogatást tett. Nem volt panaszra oka, mert szivesen
fogadták, nemcsak az öregek, de Mari is. Úgyszólván vele foglalkozott,
neki beszélt, ő rá figyelt és kurtán bánt el a többiekkel, ha hozzája
igyekeztek férkőzni. Ez különösen a Palásthy gőgjét sértette s ürügyet
keresett, hogy belekössön az új vetélytársba. A vacsoránál szóba került
a pozsonyi Kempelennek, a kit Tóthné még ismert kis leányka korából, a
világhírű sakkozó gépe, mely I. Napoleont is megverte a sakkban.
Kempelen anyai nagybátyja volt Palásthynak, de a család se tudja a világ
e legcsodálatosabb találmányának a titkát, az akkori fejedelmek is
eleget firtatták a nagybácsit, de nem mondta meg.
– Ejh, hát ember volt benne elrejtve, – mondá Noszty. – Nem lehet
máskép.
– Vagyis ez azt jelentené, hogy a nagybátyám csaló volt!
– Én csak azt állítom, hogy élő ember volt a gépben, – felelt kitérőleg
és gunyorosan, – se többet, se kevesebbet. Az ön bácsikájához semmi
közöm.
Felugrott erre Palásthy, mint a hörcsög.
– Én pedig nem tűröm ezt a szemtelenséget, hallja az úr.
Nyugodtan ráemelte a szemeit Noszty:
– Én pedig megtanítom önt türelemre.
Mindössze ennyi feleselés történt, néma csönd lett utána, s vontatottan
ment azután a társalgás, hamar szétoszlottak.
Reggel aztán párbaj volt a bontóvári Nyirjésben, Noszty Ferencz átlőtte
a Palásthy jobb kezét, úgy, hogy harmadnapra amputálni kellett. (Most
már hát Palásthy is több darabban volt.) De semmi az, hiszen bal kézzel
is lehet hajtani négy lovat.
A Tóthék ártatlan polgári életét kellemetlenül zavarta meg ez a szomorú
eset, mely a nálunk történt összeszólalkozás következménye. Tóth úr
különben, igazságos lévén, inkább a Noszty pártját fogta:
– Ő volt a sértett, nem tehetett egyebet; Palásthy maga kereste a bajt.
Fokozta rokonszenvét Noszty még azzal is, hogy midőn nehány nap mulva
látogatást tett, nem hősként viselte magát, inkább mutatkozott
vezeklőnek. Az asszonyok is Noszty mellé állottak, már azért is, hogy az
asszonyok előtt mindig a jelenlevőnek van igaza, nem az elmaradottnak,
már pedig Palásthy, mikor meggyógyult, sem jött el többé Rekettyésre.
– Mit is keresne itt? – nyugodott bele nagy malicziával miss Tropp, az
amerikai gouvernante, – hisz már úgyis csak balkézre köthetne
házasságot.
E közben apránkint elvonult a tél s megérkezett a tavasz lila biborával
a rekettyési udvarházat körülövező orgonabokrokon. Minden izgalom és
nagyobb esemény nélkül történt ez meg. Mari egyetlen bálba se ment, sőt
még a szinházba sem kivánkozott Bontóvárra. Mindamellett gyorsan suhant
el a tél. Valaki mindig jött, vagy legalább mindig várt valakit. S ez is
mulatság.
Többnyire a már említett uracsok szállingóztak be délutánonkint a közeli
falvakból vagy a városból. Néha sokan egyszerre, mintha összebeszéltek
volna, néha csak egy vagy kettő.
Ezek a vizitek Marit illették, de Tóthnéhoz is eljött a tiszteletesné
egy kis parázs pletykára, Kovács Antalné, az özvegy kapitányné,
Voglányból, a jó befőttekre. Ebből a két asszonyból telt ki a társasága,
mert Palojtayné, Fruzina mama, a kivel szintén jóban voltak Tóthék, téli
időben nem mozdult otthonról; a többi vidéki gentry gőgös asszonyainak
derogált a pékné barátsága.
A gazdát nem igen vonzotta ez a társaság, többnyire áthajtatott délután
Mezernyére s ott volt késő estig a szanatóriumban: azok a fifikák,
«grif»-ek és finták, melyekkel a leányoknak férjet fogdosnak a mamák,
bántóan hatottak az ő gyöngéd, finom lelkületére. Nem jól érezte magát a
leánya kezéért versengő léha úrfiak közt. Olyannak tűnt fel előtte, mint
egy liczitáczió, mintha legkedvesebb tárgyát kótyavetyélnék. Háborgott a
gondolatra, hogy a leányát valami idegen ember elvigye tőle, – de mégis
megadta magát a természet rendjének. Úgy kell lenni, mert mindig úgy
volt. Arra azonban nem volt rávehető, hogy a természet rendjét ő maga is
támogassa, – elég, ha ellene nem szegül.
Váltig pirongatta Krisztina asszony e végett:
– Te semmit se törődöl a leányoddal, a jövőjével.
– Eleget szereztem neki. Húsz-harmincz rostélyost ehetik napjában
holtáig.
– Úgy beszélsz, Mihály, mint egy pénzzsák, s nem mint egy keresztény
úriember. Az embernek nemcsak hasa van, hanem szive is. Tekintetbe
kellene venned, hogy egyszer mi is meghalunk, mert a halált igen ritkán
lehet kikerülni, sőt nem is lehet. Neki férjhez kell mennie s ezt
irányítani kell.
– Az anyák dolga a leányokat elsütni, – feleselt Tóth Mihály
kedvetlenül, – ha már olyan nagyon meg akarsz tőle szegénytől
szabadulni.
Elérzékenyült e szemrehányásra az asszony, elborították arczát a könnyek
s nagy méltatlankodással elrohant, becsapva mérgesen maga után az ajtót,
hogy a mennyezet vakolata is lehámlott egy darabon.
Pedig nem volt igaza, mert Tóth figyelte azért a dolgokat a maga módja
szerint és máris többet látott, mint neje. Feltünt neki, hogy a megyei
közigazgatás egyszerre csodálatosan fürge lett. Ha egy híd valamelyik
dongája elromlik, másnap már ott terem a szolgabiró a helyszinén és
elrendeli a megcsináltatását, ha egy korlátfa kidől a meredek helyeknél,
megjelenik a szolgabiró, mint az örökké éber gondviselés, s pótolja
újjal, ha egy kátyú támad az úton, nosza legott Rekettyésen van s
behányatja, ha egy becsületes verekedés esik az Iczik korcsmájában
(pedig az mindig esik), másnap már megindul a vizsgálat, szóval a
szolgabiró ezer módját ejti, hogy valami dolga legyen a faluban és
felüti a maga székhelyét Tóthéknál.
Úgy, de ez csak annak a jele, hogy a szolgabiró érdeklődik Mari iránt.
Abban meg semmi sincs. Hiszen a többi gavallér is az ő kedvéért jár.
Hanem van egy másik gyanús jel, a mit Tóth észrevett, hogy a gavallérok
eddig mindig szaporodtak, most pedig kezdenek apránként elmaradozni.
Világos ebből, hogy valamit már észrevettek, a mi a chanceaikat
összetörte, hogy már van valami, a mi a szimat és megfigyelés erejével
megállapítható, mert a szerelem szemesebb, érzékenyebb a történendők
iránt a börzénél is. Minek törné tehát az eszét Tóth Mihály úr a
találgatásban, mikor úgyis elég hangosan beszélnek a jelek?
Azaz még a jelekre sincs szükség. Suttogja, pletykázza azt már az egész
környék. Mikor a tavaszon valami értekezletre hívta meg a főispán Tóth
urat, már akkor nem egy kedélyes czélzást hallott erre nézve
ismerőseitől. Az értekezlet után az a kitüntetés érte, hogy a főispán
magánál marasztotta ebédre.
– Csak épen a legszűkebb családi körben. Semmi parádé. Egy kis levesünk
lesz és egy kis húsunk.
Tóth úr szabódni próbált, hogy még egy kis megbeszélni valója volna a
takarékpénztári igazgatóval, a ki ezalatt már elhagyta a tanácskozási
termet és lefelé sietett a lépcsőkön.
– Szaladjon utána, Malinka, – találta fel magát hirtelen a főispán, – és
hívja meg nevemben őt is. Mert ilyen kifogást el nem fogadhatok.
Tóth úr most már nem tehetett semmi ellenvetést, megadta magát sorsának,
pedig inkább szeretett volna az utolsó butikban vereshagymát enni, mint
a bárói családnál mamaligát,[1] mert a két kézzel való evés mindig
kiizzasztotta, – holtig nem tudott beleszokni.
Tényleg intim ebéd volt, a háziakon kívül csak Homlódyné volt ott és a
takarékpénztári igazgató, Uhl Timoteus, a kit a kapunál csípett el
Malinka. Igen jó kis ebéd volt, de Tóth úr soha se tudta volna
elmondani, mi minden volt, pedig Krisztina asszony hetekig fogja
élesíteni, sarkantyúzni és korbácsolni az emlékezőtehetségét.
«Gondolkozzál csak, hiszen élő ember vagy, lehetetlen az, hogy eszedbe
ne jusson.» Pedig mégsem fog eszébe jutni, hanem azt el nem felejti,
hogy az asszonyok igen nyájasak és figyelmesek voltak iránta; a
méltóságos asszony (de micsoda takaros, czukros teremtés) kilátásba
helyezte, hogy legközelebb megtekinti a mezernyei Szent Sebestyént, s ez
alkalommal jó szívvel venné, ha megismerhetné a családját is.
A feketekávénál a főispán egy sajátkezűleg megtömött csibukot nyomott a
markába, mire Bubenyik, mintha valami varázsszóra történnék, berohant
tüzes üszöggel egy lapáton. A méltóságos báróné személyesen beejtett a
fehér kezecskéjével a findzsájába két czukorkoczkát, a tatár herczegnő,
Homlódyné pedig egyszerre bizalmasan közelebb húzta hozzá a székét.
– Mondja csak, Tóth bácsi, mivel boszorkányozta meg azt az én öcsémet,
Noszty Ferit, hogy az most felém se néz, hanem sülve-főve ott van
Rekettyésen?
– Jó ember a jó emberekhez húz, – felelte Tóth Mihály egyszerűen.
– Nincs annak valami egyéb oka? – mosolygott a főispánné.
– Isten tudja, – mondta a kérdett kitérőleg.
– Hehehe! – nevetett a főispán. – Mintha ti nem tudnátok. Oh, szegény
kis tudatlankák! Hát ki babonázta volna meg, mint az a szép kis
boszorkány, a ki ott lakik. Nem igaz?
Tóth Mihály elpirult a távollevő kis boszorkány helyett is.
– Bizony nem lehetetlen, méltóságos uram, mert mikor annak az ideje van,
kijön a fű a földből, még ha bunkóval vernék is vissza.
– No persze. De ön csak nem programmszerűen emlegeti most a bunkót?
– Nem, nem. Ha az Isten is úgy akarja, nekem semmi kifogásom ellene.
– Feri egy kicsit szeles fiú, – jegyezte meg a báróné, – de jó szíve
van, és én meg vagyok győződve, hogy a kit elvesz, boldoggá fogja tenni.
Több szó nem esett erről e nevezetes ebéden, de ennyi is elég volt
untig, hogy a közönség közé kiszivárogva, Uhl Timót révén, minden
szemről leessék a hályog s tisztán láthassa Noszty Feriben a felkelő
napot. A pénz előre vetődő árnyéka glóriát font a feje körül. Hisz ez
egy kapitális fiú! Mennyi természetes esze van! Milyen okosan fejezi ki
magát. De iszen ember lesz ebből Különb, mint az apja. Őt kell az
országgyűlésre küldeni, nem az öreget. Lesz még abból miniszter is és
legyen, mert azelőtt mindig voltak a kabinetben földieink, addig volt jó
dolgunk, de befellegzett már azóta a szegény hazának (vagyis nem kap a
nemes város semmit), stb.
Egyszerre az ifjúság vezére lett, dédelgetett kedvencze mindenkinek, a
szemek lehunyódtak a hibái fölött és csak az a hír világított, mint
valami szemvakító karbunkulus, hogy el fogja venni Tóth Marit. Uhl
Timotheus pertu-poharat iszik vele az «Arany golyó»-nál, mondván:
«Legyünk örökös barátok és ha egy hű szívre van szükséged, vagy egy kis
polgári kölcsönre, méltóztass velem rendelkezni.»
Mindenünnen a napfény dédelgeti. Maga Kopereczky is megbiztatja, tréfás
szemhunyorgatással:
– Az öreg Tóth, úgy látom, nem nézi rossz szemmel a tervünket. Hanem
tudod-e, mi az a finish-lovaglás?
– Épen abban vagyok most.
– Helyes. Most kell megfeszíteni minden erődet, az utolsó pillanatban, a
czél előtt, és talán nem rossz volna, miután már az öreg nem akadály, ha
a leányra helyeznéd a fősúlyt. Úgy gondolom, egy kis fény kifejtése nem
ártana. Tudod, egy kis maszlag. Mit szólnál valami gyönyörű hátas lóhoz?
Takarosan veszed ki magad a ló hátán. Imponálnál neki. Vagy talán egy
szép négyes? A mi a költséget illeti, hát iszen már benne vagyunk. Ne
félj addig, míg engem látsz. No, mit gondolsz?
Noszty Feri természetesen azt gondolta, hogy az bizony nem lenne rossz,
és igénybe vette a sógora tárczáját, sőt az Uhl Timotheus igéretét se
hagyta rozsdásodni, t. i. a pénzre vonatkozó részét, mert a mi a hű
szivet illeti, erre ez idő szerint nem volt szüksége.
Mindenütt csak előzékenységet és szeretetreméltóságot tapasztalt, még
Tóth Mihály részéről is, ki a főispáni ebéd óta, a hol a házassági terv
először merült fel, mint egy küszöbön álló lehetőség, mélyebben kezdett
foglalkozni a fiatalemberrel. Több apró jel árulta el, hogy
rokonszenvezik vele s közeledik hozzá.


HUSZONEGYEDIK FEJEZET.
(Az ember néha egy szalmaszálban botlik meg.)
Egy estefelé úgy jött Rekettyésre, hogy Tóthné és Mari nem voltak
otthon, a szegény mezernyei doktorné temetésére mentek el, időközben
azonban rettenetes égiháború keletkezett, mintha minden lázadoznék a
természetben, a barmok bőgtek az istállóban, tyúkok, madarak elbújtak, s
az utolsó fűszál is félénken reszketett; a vihar nekiszilajodva, ádáz
erővel tördelte a fákat, dobálta le a háztetőket, a sötéten kavargó
vészterhes felleget Isten haragos pillantásai hasogatták.
Tóth urat nagy aggódásban találta.
– Nem tudom, hogyan jönnek haza az enyéim. Jobb volna, ha ott hálnának
meg.
Noszty nem volt azon a véleményen.
– Az ilyen vihar hamar átszáguld, egy óra alatt vége van, még haza
jöhetnek.
– Az még rosszabb, – vélte Tóth, – mert ha felhőszakadás lesz, a Gyík
elönti az utat. Jobb, ha ott maradnak éjszakára.
– De az a vendéglő gyalázatos, – fakadt ki Noszty, a ki különben is
kedvetlen volt, hogy Marit nem találta itthon, – tele van poloskával. A
borzalom fog el, ha hivatalos ügyben ott kell éjszakára maradnom, pedig
sokszor kénytelen vagyok vele.
– Persze, – jegyezte meg Tóth. – Ha az ember mindent előre látna. Nekem
ott a Szent Sebestyénben rendes, tiszta szobám van, kényelmesen
meghálhatnának benne most, föltéve, hogy a vihar tartós lesz, ha a
kulcsot odaadtam volna, vagy ha eszükbe jutna kinyittatni az ajtót.
Hanem ha már ő rajtuk nem segítettem, az öcsémuramat szívesen mentem meg
a Nagy korsó bogaraitól. Tessék, használja a szobát, ha Mezernyén tartja
a hivatalos dolga, odaadom a kulcsot.
– Köszönöm alásan, de ha a kulcsot nekem adja, akkor a bátyám nem
használhatja a szobáját, mikor szüksége van rá.
– Dehogy nem. Két ajtaja van, az egyik az emeleten, a másik egy
csapóajtó, mely egyenesen levezet a kórházi terembe. Bátran
használhatjuk azt mind a ketten. Én különben mindössze kétszer vagy
háromszor hálok ott egész évben, csak vigye el az egyik kulcsot.
S ezzel kihúzott az asztalfiókból egy kulcsot és átnyújtotta Nosztynak.
– Ha a király aranykulcsot adott, – mondá nevetve, – elégedjen meg, ha a
kifli-király csak egy vaskulcsot ajánl föl.
Erre most már kénytelen volt zsebretenni a kulcsot.
– Nagyobb kitüntetésnek veszem az utóbbit, – szólt magát meghajtva, –
mert a bátyámuram irántam való jóakaratát jelenti, míg az előbbi
egyszerű szamárság, s csak a katonaságnál veszi hasznát az ember. De
mióta katona nem vagyok, csak annyit ér, mint a mennyit a kakasnak a
sarkantyú.
– Igaz biz az, el is feledtem, hogy azelőtt katona volt.
– Úgy van! Belekóstoltam a gyöngyéletbe is.
– És miért vált meg tőle?
– Egészségi okokból.
– Furcsa, nem úgy néz ki öcsém uram, mintha gyönge, beteges szervezetű
volna.
– Vért köptem, – akarta mondani Noszty, de csakhamar megrestelte, hogy
ilyet mondjon, hiszen hektikusnak nem adhatja ki magát; elpirult,
zavarba jött.
Szerencsére e pillanatban kocsizörgés hallatszott az udvaron. Tóth
felugrott és az ablakhoz futott.
– Megérkeztek az asszonyok, – mondá. – A vihar kitörését mégis
szerencsésen megelőzték.
De azért nem kerülte el figyelmét a Noszty zavara, s Ferit is
boszantotta, hogy olyan esetlenül viselte magát ennél a kényes pontnál.
«Az ördögbe is, egy szalmaszálban botoljak meg, mikor már kerítéseket
ugrottam át», gondolta magában, mialatt a hölgyek átöltözködtek és
magukhoz térve az ijedtségtől, szintén megjelentek a szalonban.
Elcsevegvén a temetés részleteit, kik voltak ott, hogy voltak öltözve,