A Noszty fiu esete Tóth Marival (2. kötet) - 03

Sor nem kerűlt rá. Tóthék most is itt töltötték rokonaik társaságában a
vénasszonyok nyarát, úgy mint máskor, csak az őszi esőzések beálltával
utaztak haza, Mari azonban otthon is szomorú maradt, úgy hogy Tóthné
asszonyom nagy sopánkodással panaszkodott fűnek-fának, a doktornak, az
ispánnénak, a jegyzőnének, papnénak, a doktornénak és mindenkinek, a
kivel szóba állott, hogy Mari nagy változáson ment át, az a szilaj,
akaratos gyermek most olyan szelid, jó, mint egy bárány (félek, hogy ez
valami rosszat jelent) és hogy olyan szomorú, mint egy szent és olyan
halovány, mint egy liliom.
A doktor azt mondta, hogy a szomorúság ellen nem tud mediczinát, a jóság
ellen pedig kár volna reczeptet írni; az ispánné, a ki babonás
asszonyság volt, abban találta a dolog nyitját, hogy a kisasszony
nyilván megijedt valamely látománytól s el kellene bucsúra vinni
Szent-Malárdra, a hol a csodakútból igyék kilencz olyan gyűszűből,
melynek mindenike más-más szűz leány ujján volt (Jaj, lelkem, –
pirongatta meg Tóth uram a feleségét, mikor ezzel előhozakodott, – hol a
pokolba vegyek én ilyen gyűszűt, és még hozzá kilenczet!), a jegyzőné
ráolvasást ajánlott, a legvalószinűbb volt a doktorné gyanuja, hogy
szemtől jött Marira a baj, s legjobb lesz szárított levendulával
megfüstölni, mígnem a tiszteletesné, Kerekes Dánielné asszonyom csak
ennyit mondott magyarán:
– Már az pedig úgy szokott lenni ilyen időtájt, és a ki ellopta az
orczája pirosságát, instálom, majd megtetszik látni, vissza is hozza
azt. Az efféle tolvajt nem szükséges körözni.


TIZENHATODIK FEJEZET.
(Egy kis kóstoló az önkormányzati tevékenység mezejéről.)
A nagy vagyon semmit se változtatott Kopereczky alapjellemén. Érdekes
mixtum compositum volt; fösvény és bőkezű, sőt pazarló. Vegyelemeire
bontva, van benne egy kevés a felvidéki gavallérból, szeret sokat
mutatni, ha nem kerül nagyon sokba, egy kevés az oligarchából, jól esik
egy kis erőszakot gyakorolni másokon, a saját szeszélyei kedvéért, ha
nem jár nagy veszedelemmel, és végre némi kapzsi üzleti vér is
beleszorúlt, mely arra ösztökéli, hogy minden egyes tényből kihúzza a
maga kis polgári hasznát.
Elméletben talán kizárják egymást e tulajdonságok, mert hogyan lehetne
gavallér a haszonleső? Tűz és víz együtt. Ám a gyakorlatban elférnek.
Ha a dalárda, a tüzoltó-egyesület, vagy valamely más kunyoráló
küldöttség jelent meg nála, akképen okoskodott: Ezek most száz forint
adományra számítanak tőlem (s ez a kicsiny becslés némi boszúsággal
tölté el), pedig voltaképen háromszáz forintot kellene adnom a
vagyonomhoz és a nevemhez mérve (s itt a gőg önté el vonásait), de nem
vagyok bolond, hogy annyit adjak (szőtte tovább gondolatait
nekividámult, szelíd arczczal) adok nekik, a szemtelen tolvaj rablóknak
kétszáz forintot, punktum, – és adott nekik a kifizetésnél (melyet
rendszerint a hű Bubenyik teljesített) százötven forintot, – azt is
köszönjék meg.
[Illustration: – Ötszáz forintra, méltóságos uram.]
Még jellegzetesebb példa, midőn karácsony után Klementy szerkesztő úr
jelent meg nála Mæcenást keresve «Bontó vármegye monografiája és
főispánjai napjainkig» czimű művére, mely minden új főispán alatt mint
megjelenendő kisért, de azért hihetőleg sohase lát nyomdafestéket, talán
nincs megirva sem. E keresésben mindenekelőtt, azaz kizárólag báró
Kopereczkyhez fordult, hangoztatván, hogy a vármegye becsülete és
dicsősége függ a mű megjelenésétől. A főispán maga is belátta ezt,
kedvetlenül kérdezvén:
– S mennyire rúgnának a költségek?
– Ötszáz forintra, méltóságos uram.
– Az sok, nagyon sok.
Morgott valamit a rossz termésről és a tömérdek kiadásról.
– Tekintettel azonban, hogy a mű napjainkig terjed, méltóságos uram,
egészen napjainkig, vagyis…
– Értem, kedves Klementy. Azt akarja ön mondani, hogy én is benne
leszek. Hát szép, szép, de talán mégis jobb volna, ha az utódom alatt
jelenik meg a munka.
– Miért lenne jobb, esedezem?
– Mert akkor még jobban benne lehetnék, egész működésem kidomborodva, a
hogy önök mondják.
– Ah, Istenem! – sóhajtott fel Klementy szerkesztő úr, ki a váltakozó
politikai viszonyok szerint már egykor Clementnek is írta a nevét s
valószinüleg ez volt az igazi. – Ah, Istenem, arra semmi kilátás, hogy
méltóságod megbukjék.
– Ön gonosz hizelgő Klementy úr.
– Higyje meg a méltóságos báró, hogy túl fog engem élni a főispáni
széken s ez esetben…
– Nos, ez esetben halála utánra maradna a munka megjelenése.
– Az lehetetlen, könyörgöm.
– Miért volna lehetetlen?
– Mert nincs olyan ember az országban, a ki az én irásomat el tudná
olvasni. A szedők tizszer is eljönnek naponkint, hogy egyes szavakat
kibetűzzek nekik. A munkának tehát az én életemben kell megjelennie,
vagy különben elvész az emberiségre nézve s ezt méltóságod nem
akarhatja.
– Nem, semmi esetre sem akarom, – mentegetődzött a főispán, – de ötszáz
forint sok pénz, nagyon sok pénz, s arra gondoltam, hogy talán leiratom
az ön felügyelete alatt, tisztán, olvashatón a megyei irnokokkal.
Klementy úr sarokba szoríttatván, belátta, hogy engednie kell az
összegre nézve, minélfogva ekképen szólott:
– Nézzük csak, méltóságos uram… egy kis számvetést csináltam a fejemben,
s úgy látom, szigorúan megszorítva mindent, talán kijönnék négyszáz
forinttal.
– S azt persze tőlem várná ön? Nos, meg is adnám szivesen, de nekem
most, édes barátom, nincs arra való pénzem, teljességgel nincs.
Klementy úr hamiskásan hunyorított szőrtelen szemöldjével s kihuzott a
zsebéből egy váltóürlapot.
– Erre mindjárt gondoltam, – szólt nyájas mosolygással, a mi még
visszataszítóbbá tette himlőhelyes arczát.
– Átkozott Ovidius! – nevetett a báró, ki minden tollat forgató embert
Ovidius kollégájának tartott, mert csak erről az egy skriblerről hallott
egyet-mást. – Maga mindig a talpára ugrik. No hát megfogott! Megadom
magamat.
S ezzel, fogván a tollat, aláirta a váltót minden szó nélkül. Hanem az a
megjegyzés, hogy «erre mindjárt gondolt», fölpaprikázta egy kicsit.
Micsoda? Azt tételezte föl róla, hogy nincsen ötszáz forintja? No
megállj, Ovidius, ezt nem viszed el szárazon!
– Hát itt van a váltócska, amicze, hanem már most mit csinál vele, azt
szeretném én tudni? Aláirtam, mert szeretem magát is, az irodalmat és a
kulturát is, de most jön már a nehézség. Mert a megye területén nem
szabad leszámítoltatni se pénzintézetnél, se magánosnál. Mit gondol, az
Isten szerelméért, hogy itt, a hol főispán vagyok, négyszáz forintos
váltóim cirkuláljanak? Negyvenezer forint ha volna, azt eltűrném, az
méltó egy főispánhoz, tekintélyt szerez, de négyszáz! Hisz akkor én el
volnék veszve. No hát mondja meg, mit csinál a váltóval?
– Értékesítem a szomszéd megyék valamelyik pénzintézetében.
– Ez se lehet. Mert csak az én aláirásom van rajta. Az intézetek több
aláirást követelnek, de én nem vegyülhetek el mindenféle emberek közé,
azt csak belátja. Az nekem derogál. Mindjárt keresztül hasítanám. Nem a
váltót, hanem magát, amiczé, ha engem rossz társaságba keverne. Ha tud
találni egy Esterházyt mellém, vagy egy Nádasdyt, azt nem bánom,
próbálja, de máskép nem lehet. Nos, mi lesz hát? Mert csak ezen föltétel
alatt adom ki a kezemből.
Valóságosan gyönyörködött a Klementy zavarán, mintha most ő volna felül,
de Klementy nem sokáig habozott a felelettel:
– Van nekem Losonczon egy uzsorás ismerősöm, a ki rögtön leszámítolja.
– Úgy, de bizonyosan nagy kamatot vesz? – kérdi a főispán sajnálkozón.
– Biz az rögtön levon húsz százalékot, a milyen gazember.
– E szerint maga nem kapna többet mint…
– Háromszázhúsz forintot.
– Hallatlan szemtelenség! Nem, ezt nem tűrhetem, – méltatlankodott
Kopereczky, s dühösen nyomta meg a csöngettyű-gombot, mire a főispáni
huszár jelent meg az ajtóban. – Küldd be azonnal Bubenyikot! (Azzal
ismét a szerkesztőhöz fordult.) Majd elintézem én mindjárt a dolgot
keresztényi módon. Addig pedig, míg Bubenyik előjön, nekem is van egy
kérésem önhöz. A voglányi járásban, mint tudja, megüresedett egy
szolgabirói állás, mely két hét mulva, a január 25-iki rendkivüli
közgyűlésen lesz betöltendő, nyomja meg egy kicsit a tollat, mein lieber
Klementy, a sógorom, Noszty Ferencz mellett és önnek mint bizottsági
tagnak is erős befolyása van…
– Nem igen fog menni, méltóságos uram, megmondom őszintén, mert a fiatal
urat részint nem ismerik a megyében, részint pedig ismerik. A kik nem
ismerik, nem szavaznak ismeretlenre, a kik pedig ismerik, inkább
szavaznak másra. Vegyük ehhez, hogy az ellenfele Kaby Jóska…
– Nagy szamár.
– Az meglehet, de meg van állapítva a jövője.
– Ugyan mivel?
– Azzal, hogy ő tudja a legszebben énekelni a cs. kir. marseillaise-t. A
ki hallotta tőle egyszer, okvetlenül rászavaz. Érzés dolga az ilyen.
– Az ördög szántsa meg az efajta sületlen érzéseket.
– Miattam szánthatja, de azért mégse fog menni.
– Pedig a feleségem nagyon szeretné.
– Sajnos, de a mi lehetetlen, az lehetetlen, – sóhajtott fel Klementy.
– És én magam is akarom, – ropogtatta meg az r betüt a főispán keményen.
– Hm. Akkor meg is lesz, – mondá Klementy meghajolva.
– Ez már beszéd, ezt már szeretem, – szólt a főispán örvendezve, kezet
szorítván Klementyvel, ki a függetlenségi párt egyik vezére is volt. –
Ez iránt tehát rendben volnánk. Szabad!
Bubenyik lépett be.
– Mit? Te kopogtattál már megint. Hányadszor mondom, hogy mikor
hivatlak, akkor te nem vagy látogató, hát ne kopogtass, hanem iziben
jelenj meg, mint egy szellem.
– Mit tetszik parancsolni?
– Egyelőre csak annyit, hogy eredj ki és jöjj be kopogtatás nélkül.
Bubenyik kiment és bejött, nem ugyan nesztelenül, mint valami éjféli
lélek, ellenkezőleg, nagy csörömpöléssel, mint egy pusztító tatár, mert
a könyökével ügyetlenül benyomta valahogy az ajtó üvegtábláját.
– Vigyázz hé, mert mindjárt pofonütlek, – dühöngött a báró, vérbeforgó
szemekkel. – Nem tudsz egyenesen járni, vagy részeg vagy?
Bubenyik egy cseppet se ijedt meg. Jól ismerte az urát.
– Miután méltóságod rám parancsolta, hogy szellem legyek, hát azt
hittem, hogy az üvegen keresztül is be tudok röpülni.
– Eredj az ostoba kifogásaiddal a pokolba! Azaz megállj csak! No ne menj
hát el, hiszen nem haraptam le az orrodat. Maradj csak, Bubenyicsek,
mert azért hivattalak, hogy ezt a derék tekintetes urat megmentsük egy
vérszopó pióczától, ha lehet. Képzeld, egy himpellér uzsorás
négyszázforintos jó váltóért csak háromszázhusz forintot akarna neki
adni. No ezt a pogányságot mégse engedjük. Ha az én megyémben volna,
megcsapatnám, ha százszor el van is törülve a botbüntetés. De mert nem
itt lakik, csak azt kérdezem tőled, barátocskám, hogy van-e
háromszázötven forintunk?
Bubenyik gondolkozott egy kicsit, szemrehányó pillantást vetett a báróra
és foghegyről mondá:
– Lesz.
– Akkor hát váltsd be a tekintetes úrtól ezt a váltót. Ő is jól jár s te
se jársz rosszul.
Ezekben nyilvánult a Kopereczky jelleme leghivebben. Hisz ez bolond
ember, gondolná az olvasó, mert kétségkivül a balek együgyü szerepe az,
a mit játszik. Ha azonban jobban meggondoljuk, hogy ez a pénz mintegy
szubvenczió számba ment a helyi lapnak, s hogy ő (Kopereczky) azonfelül
a Mæcenást is adta, sőt tetejébe egy vezérkolompost szerzett vele a
sógora szolgabiróságának egy felette szelid formában, mely a Klementy úr
hasznavehetőségét semmiképen sem koptatta le, úgy azt kell tartanunk,
hogy Kopereczkynek elég magához való esze volt, noha sajátosan
nyilvánult. A mi pedig a költségek lefaragását illeti, ezt olyan módon
csinálta, hogy szinte úgy rémlett neki a végén, mintha ő szerzett volna
ötven forintot. Adakozott s ezzel kielégíté gavalléros hajlamait, de az
adományozott összegből vissza tudott csípni egy részt, a mi viszont a
kapzsisági hajlamainak felelt meg. Klementyvel szemben adta a
tapasztalatlan, nagylelkű mágnást, a kit mindenre rá lehet venni.
Bubenyikkal szemben a ravasz, okos embert, a ki mindenből hasznot tud
húzni, a közönség előtt pedig a bolondul pazarló Mæcenást, csakhogy egy
kicsit visszájára sült el a törekvése, mert a fenforgó esetet véve
például, Klementy tartotta őt ravasz kutyának, Bubenyik pazarló
bolondnak és a közönségnek tünt fel úgy, mint tapasztalatlan, nagylelkű
mágnás. De nem volt talán egyiknek sem igaza.
Annyi azonban bizonyos, hogy rövid idő alatt alaposan megnyergelte a
különben rakonczátlan vármegyét. Hogy mivel? Isten tudja. Ép olyan titok
ez, mint a mely az állatszelidítő tekintetében rejlik. Bolond
kormányzás, mely előbb-utóbb megfeneklik, kétségtelenül van, de okos
kormányzás, mely okvetlenül beválnék, nincs és nem lehet, vagy ha lehet,
eddig még ki nem találták. Kormányzás csak olyan van, a mely sikerül
vagy nem sikerül. Lehet, hogy Bontó vármegyét maga Bismarck se tudná
kormányozni, a ki pedig egy világot huzgál az ő elméje finom
czérnaszálain s lehet, elkormányozná jól a legutolsó irnok is, ha
főispán lenne és nem tudnák róla, hogy irnok volt, mert hát azt el kell
valahogy találni.
Már pedig az eltalálás ritkán az okos emberek hivatása; az okos emberek
nem találgatnak, hanem rendszerint akarnak valamit, még pedig ritkán
olyast, a mit a nem okosak is akarnának, s ez már magában is nagy baj.
Azért aztán Isten mentsen meg minden becsületes kormányt az okos
főispánoktól. Untig elég az, ha okosaknak látszanak.
Merem tehát mondani, hogy báró Kopereczky Izraelnek minden sikere
beiktatási beszédének különös esetéből sarjadzik.
De bármily hatalmasnak látszott is a főispán, a januári rendkivüli
közgyülés tárgyai mégse hagyták hidegen a kedélyeket. A magyar nyelv
iskolai tanítása tárgyában bizonyos régi megyei szabályrendelet
életbeléptetése volt tárgyalásra tűzve, s a már említett szolgabirói
állás betöltése. Nem szenvedett kétséget, hogy Kopereczky a magyarosítás
mellett van és az se lehetett titok, hogy szolgabirónak Noszty Ferenczet
óhajtja, mégis nagy szervezkedés indult meg; az iskola-magyarosítás
ellen a nemzetiségi bizottsági tagok fogództak össze, körülbelül a
többség, a szolgabirói szék betöltése pedig főleg a magyarokat izgatta,
mint a kik mindig a mellékes dolgok iránt érdeklődnek jobban. Mindegy (a
magyarok szerint) mit tanulnak a paraszt kölykök, de nem mindegy, hogy
ki parancsol Voglányban.
Éles megjegyzések kapcsában összehasonlítások történtek a rokon- és
ellenszenv festékével. Noszty Feri végre is csak egy tacskó, Herbert és
exlajdinánt. Kell a kutyának! Ha cs. és kir. kamarás, maradjon veszteg a
király kamrájában, de ne vegye el más ember elől a kenyeret. Legyen a
szolgabiró köztünk nőtt, magunkszőrű ember, nem félmágnás. És fonák is
volna hosszabb mellény mint dolmány, hogy a szolgabiró méltóságos úr
legyen, az alispán pedig csak tekintetes.
Kaby Józsira kell szavazni az igaz magyarnak. Jó öreg fiú, a ki azért
úszott el, mert mindenkiért jót állt. Azonfelül «a sokat szenvedett
hazafiak» közé tartozott, mert rajtavesztett az ötvenes évek elején a
Marseillaise éneklésén, hiszen mindnyájan hallhattátok egyszer-másszor
az «Arany golyó»-nál. Most már csak mosolyog rajta az ember, de azokban
a bomlott időkben dühbe hozta, bánatba ringatta, keserűségbe mártogatta
a magyar sziveket, úgy hogy a felsőbbség bosszut lihegve csapott rá:
«Hm. Az énekes madárnak kalitka való.» Az pedig volt nekik Kufsteinban,
el is vitték oda vagy három évre. Ámbár nagy istentelenség volt tőlük
ilyen kicsiségért, mert legfeljebb a dallamban lehetett találni
kifogásolni valót, maga a szöveg jóformán a császári királyi katonai
schematismusból meríttetett:
Osztrák ármány, Ferdinánd,
Karl, Franz, Albrecht, Styevko Lajos,
Zsófia, Zsófia nagy dáma,
Kamarilla, reakczió.
Rácz, szerb, oláh, illirizmus,
Saxonismus,
Veszszetek el!
Heidinger, Leidinger, Windischgrätz,
Jellasich, Simonits, Ulich, Urbán,
Hurbán, Lamberg, Berger,
Wimmer, Prückner,
Veszszetek el!
Szóval elég szépen volt kigondolva és a végén nem ártott senkinek. Ha
jobban meggondoljuk, még Kaby Józsinak sem. Az a három évi pihenés
elkellett a torkának – s azonfelül nagy rangra emelték az elzárással,
mert mikor kiszabadult, az lehetett volna, a mi akart lenni, de ő nem
akart, a meddig a nap sütött, vagyis míg nyájas zsidók voltak a
környéken, de most, mikor a zsidó arczok már elkomorodnak láttára,
rászorult a szolgabiróságra.
A rokonságot és a főispáni aula benfentes csoportját nem számítva, az
egész magyarság a Kaby pártján állott, csak a szerkesztő, Klementy
pártolt el az utolsó napokban. Egy fecske azonban még nem csinál se
őszt, se nyarat. Ebben az egyben nem szabad engedni a főispáni akarattal
szemben. Hát úgy is vette mindenki, hogy az egész választás csak forma.
Noszty Feri le se jött rá Pestről, hol a közismert járdataposókhoz
tartozik. Nem éri meg a próbálkozás a vasúti menetjegyet!
A közgyülés reggelén mindenki gratulált Kabynak, csak a főispán
mosolygott rejtélyesen.
– Nono, hátha még máskép csöppen – jegyzé meg ő méltósága, útközben, a
mint a közgyülési terem emelvénye felé iparkodott.
– Nem gondolnám – felelt fel Petrovay Tamás a Kaby ipa, ki történetesen
a főispán mellett csoszogott, – hogy más győzhessen.
– Vajjon?
– Tojás nélkül nem lehet rántottát sütni, méltóságos uram.
– Hátha olyan csodaszakács akad, bátyámuram?
Megnyitván az ülést, mindenekelőtt kinevezte Malinkát tiszteletbeli
megyei főjegyzőnek (nem kerül semmibe s neki örömet csinál); aztán a
faltörő kost, az úgynevezett hivatalos szónokot, Liszy ügyvédet szólítá,
a kivel in camera charitatis előre állapodott már meg.
Ő volt kifejtendő a magyarosító szabályrendeletet s nem csekély
ékesszólással birt a vézna emberke, kár hogy a hiányzó első fogai miatt
a szavak szétfolytak a nyelve alatt s bizonyos sípoló vagy sziszegő
hangokba öltözködtek.
Előljáróban lepocskondiázta a parlamentarizmust, mely szerinte csak a
már teljesen kiépített államokba való, a hol csak folyó ügyeket kell
intézni, de a hol még alapvető munkálatok teljesítendők, ott a
parlamentarizmus egy ütet taplót sem ér.
– Ne kezdje Ádámon, Éván! – mordult bele Pénteki Bálint, kit, a karzat
alatt állván, bősszé és türelmetlenné tettek az onnan leáradó mindenféle
illatok a hölgyek hajából és keszkenőiből. Az öreg úr a trágyaszagot
szokta meg otthon, valamint a foghagymáét a rostélyosokon és
piritósokon; minden egyéb szag kihozta a sodrából.
– Halljuk, halljuk! – hangzott fel több helyről élénken, mert ebben a
kérdésben nem volt se jobboldal, se baloldal, az egész magyarság együtt
érzett.
Liszy rögtön megmagyarázta, miért indul ilyen messziről. Azt akarja
bebizonyítani, hogy miért kell bizonyos dolgokat, melyek az egyik állami
szerv feladatai, más szerveknek átvállalni, ha amazok képtelenek. A
bivaly bizonyára erős, uraim, de ha teszem azt olyan merészet ugrana,
mint a macska, hát okvetlenül kitörné a nyakát, míg a macskának semmi
baja sem esik. (Ez úgy van – bólintott a főispán.) Azért tehát a merész
ugrásokat a macskára kell bízni. (Élénk helyeslés a kormánypárti
csoportokban.) A parlamentnek felelős miniszterek nem ültetnek olyan
fákat, melyek hosszú esztendők multán tartanak árnyékot, vagy hoznak
gyümölcsöt, pedig a jövendőkre is illik gondolni egy jól vezetett
államban, valamint nem szüntetnek meg olyan bajokat, míg kicsinyek,
melyekhez hozzányulni kényelmetlen vagy személyükre nézve veszélyes, –
inkább áttolják a jövendő kormányokra, akkorra, midőn már a bajok nagyra
nőnek és magára az államra nézve lesznek veszélyesekké. A parlamentáris
miniszterek előtt csak azok a sikerek számítanak, melyek mindjárt
bekövetkeznek. Mit érne az nekik, hogy húsz év mulva dicsérnék? Nekik az
kell, hogy most dicsérjék. Ők az esti lapokra dolgoznak. És ezt nem
lehet rossz néven venni, mert minden teremtett lény csak annyi levegőt
szív be a tüdejébe, a mennyi a pillanatnyi légzésre szükséges és annyi
vizet iszik, a mennyi a szomjat oltja; kivévén a teve, mely a jövendőre
is szed be egy kis tartalékot, de a teve csak két púpot visel a hátán,
míg a miniszterén négyszáz és néhány púp van.
Popolniczky Ámbrus, a bozsennai kerület országgyülési képviselője
meglökte könyökével a mellette ásítozó Noszty Pált.
– Hm. Ez nekünk szól. Ne válaszoljunk rá?
– Minek? Hisz igaza van.
Ezek után egy ékes kanyarodással (valami idézettel Thierstől), áttért
arra, hogy ilyen körülmények között a társadalomra és a megyére szorul a
magyarság erősítésének szent feladata, s ezt az iskola utján érhetjük el
legjobban a szőnyegen forgó statutum életbeléptetésével.
Viharos ellenmondások zúdultak fel a nemzetiségek részéről s nyomban
felállt Padák Sámuel, egy óriás termetű tót lelkész, a kit «lutheranus
Kapisztránnak» neveztek vakmerőségeért és gyujtó szónoklatáért. Ijesztő
benyomást tett széles vállaival, roppant fejével, melyből két vérbe
forgó szem bandzsított. Padák volt a megye éjszaki részén fekvő tótság
vezérszónoka. Hangja lágy tud lenni, mint a fuvola; de ha akarja,
valóságos dobpergéssé dagad és fölrázza a lelkeket. Nincsen ebben máskor
semmi veszedelem (a lélek úgyis csak hálni jár a tótba, hosszabb időre
nem marad benne), nincsen pedig azért sem veszedelem, mert jó az Isten,
egy csomó szászt és oláhot is adott a nemes municipiumnak. Isten ments,
a hol csak egyfajta nemzetiség van. Ebből a rosszból jobb a többféle; a
hol három van, ott már lehet velök kártyázni. Az egyik mindig «tromf» a
másik kettő ellen, vagy a kettő tromf egy ellen, a hogy lehet. A megye
politikája ebben sarkallott s az ilyen diplomatizálás mellett éldegéltek
valahogy az előző főispánok, mindig a magyarság akaratát vezetvén
diadalra a közgyüléseken. Hanem ennél a szerencsétlen kérdésnél előre
látható a magyarság veresége (minek is volt azt előrántani?), mert az
összes nemzetiségek összefogóztak.
Horth Pista, a fürge másod aljegyző, kit a wipp szerepével bízott meg a
főispán, éppen abban a pillanatban számította össze a pro és kontra
szavazatokat, midőn nagytiszteletű Padák Sámuel úr beszélni kezdett, s
sietve robogott az emelvényre jelentést tenni.
– Kilenczczel többen vannak, mint kellene.
A főispán egykedvüen rágcsálta bajuszát s Poltáryhoz fordult.
– Mit csináljunk?
Poltáry vállat vont.
– Ha én tudnám…
– Te vagy a vármegye esze.
– Öt embert kellene hamarjában szerezni – tünődött az alispán – a
szászokból nem lehet, mert a szászok egymástól szégyenlik a
megjuhászodást. Az oláhokból se lehet, mert azok a pópáiktól nem mernek.
Talán a tótoktól lehetne, azok puha emberek. Csak ez a Padák ne
beszélne, mert az feltüzeli, megaczélozza őket.
– Megvonjam tőle a szót? – kérdezte a főispán mohó készséggel.
– Isten ments, azt nem engedi a törvény.
– Majd elhallgattatom én, ha Izrael bácsi megengedi, – sugta rejtélyesen
az aljegyző, odadugva fejét a főispán és az alispán feje közé. Szőke
göndör haja, friss rózsás arcza ugyancsak elütött a két vedlett
koponyától.
Kopereczky az alispánra meresztette szemeit, várva, hogy ő nyilatkozzék.
– Jó, jó öcsém – mondá ez – csak eredj, vegyülj el köztük és gondolj ki
valami okos fortélyt, csábíts el egy pár embert villás reggelizni, itasd
le őket, szóval mit tudom én… sapienti pauca, csinálj, a mit lehet. A
czél szentesíti az eszközöket.
Horth Pista eltünt, s mint valami pajkos manó, hol itt bukkant fel, hol
amott. Az alispánnak, a ki lehetőleg szemmel kisérte, úgy látszott,
mintha több példányban lenne meg. Most elvegyült a bizottsági tagok
csoportjában, majd a karzaton lehetett látni, nevetgélve az
asszonyokkal. Sőt, az is ő, a ki most surran ki az ajtón a
tanácsteremből.
Ezzel már, azt hiszi az alispán, végkép elvesztette szeme elől, de
nemsokára megint rátalál, közvetlen a Padák háta mögött, úgy tesz a kis
semmirevaló, mintha a legnagyobb élvezettel hallgatná az ékes bibliai
tót nyelven elvartyogott beszédet.
Padák úr még csak a kezdetnél van, a történeti előzményeknél, széles
feneket épít, úgy látszik, hosszú lesz. Önérzetes szavakkal bélyegzi meg
a különben nemes magyar nemzet mostani zsarnok ivadékait, kik a szlávok
ellen készülnek merényletre. Lám, az Árpádok idejében jó volt a tót
nyelv, hiszen a legrégibb magyar nyelvemlék, a híres «halotti beszéd»
jóformán tótul van. Az Árpádházi királyok tótul nevezték el a
vármegyéiket «Novi grad»-ot (Új várat) Nógrádnak, Cserni gradot (fekete
várat) Csongrádnak, a maguk családi fészkét (a magas várat) Visegrádnak,
a legfőbb udvari hivatalnokot, a palatinust ugyancsak tótul nevezik
«nadvorni pan»-ból (udvari úr) nádorispánnak.
– Ejnye, – fészkelődik újra Popolniczky Ámbrus s újra megdöfi Noszty
Pált, – ne czáfoljuk meg?
– Minek? Hisz nincs igaza.
Ingerült fészkelődés támadt a magyarságban, mert a tótul tudók
elmagyarázták a nem tudóknak: maga a pap gúnyos mosolylyal nézte a
tengerháborgást, de csak színlelte a nyugodtságot, mert a balkezével,
miközben ide-oda kalimpált a jobbal, idegesen morzsolgatta a szokásos
fehér fityegőket a nyakán.
– Sőt merem mondani, tisztelt közgyűlés, – folytatá fenhéjázó hangon,
némi művészi pauza után, – hogy a régi magyar királyok még a családi
szentélyükben is a szláv nyelvet használták. A szláv volt az
anyanyelvük.
– Ohó! Ohó! Bizonyítsa be!
– Elég bizonyság, mélyen tisztelt közgyűlés, hogy négy Béla nevű
királyunk volt; a Béla név pedig semmi egyéb, mint a latin Albertusnak,
Albusnak szláv fordítása: «_Bjela_». A magyar királyok tehát még fiaikat
is szláv nevekre keresztelték…
Egy rikácsoló hang, mint az olló, most egyszerre ketté metszette a
beszédet. A hang a karzatról jött. Mindenki oda nézett. Hm, nem
kápráznak-e a szemeink? Bubenyik, a képéből kikelt és alkalmasint
becsípett Bubenyik kiáltott közbe:
– To mi lepsje wjeme. Moj pan tam bol kde krstili!
Szokatlan lévén a karzatról való közbeszólás s pláne, hogy a főispán
totum facja tette, zajos derültség támadt a teremben, de a hahotán is
keresztül verte magát egy éles «Jaj!» kiáltás s minden figyelem a sikoly
irányába fordult. A nagy brontes szónok torkából jött az. A rémülettől
kidagadt szemekkel mind a két kezével a derekához kapott, mintha ott
tört volna ketté s aztán gombolyaggá zsugorodva, bömbölő üvöltéssel,
minő a megsebzett komondoré, rohant ki a teremből. Utána a tót
bizottsági tagok loholtak abban a hitben, hogy szemefényükön az őrület
tört ki. Némelyek félénken húzódtak el, hogy hátha megveszett és harapni
fog.
Valóságos chaosz támadt a teremben. Mi volt ez? Mi baja történt? Mit
kiáltott rá a főispán komornyikja? Ki tudja? Ki hallotta? Valami
borzasztót mondhatott, hogy úgy ütötte le, mint a bikát a tagló.
Nosza magyarok, szászok, románok mind Klementy szerkesztő felé tódultak.
Ott ül, a zöld asztal legszélén s gyorsírással jegyzi a beszédeket.
Rettenetes eszével mindjárt, a mint hallja, azon melegiben lefordítja
magyarra (ki se ereszti a füléből csak magyar öltözetben) s már mint
ilyet veti papirra.
Klementy hát bizonyosan tudni fogja; mi volt a közbeszólás.
Tudta bizony s nyomban felolvasta a hiteles szöveget, mely így hangzott:
«_Mi azt jobban tudjuk. Az uram ott volt a keresztelésnél._»
Ejnye be furcsa! Most kezdték még csak nem érteni.
Hiszen ennek nincs se füle, se farka! Hát nem valami nagy titkot vagy
bűnt leplezett le a tót közbeszólás, melytől Padáknak menten össze
kellett roppannia? Hisz ez egy egészen semmitmondó hülyeség – azaz, hogy
inkább sokatmondó, de inkább a közbeszólóra nézve, mert világosan
látszik ebből, hogy ő is őrült.
Klementy azonban jót állt a Bubenyik józan eszéért.
– De iszen nem őrült az, hanem hunczut. Ha egy kicsinyt pikós, szereti
az urát kigúnyolni. A Kopereczky bárók ugyanis azzal szoktak dicsekedni,
hogy valamelyik ősük, valamelyik régi királyunkat, már nem tudom
melyiket, a keresztvízre tartotta s hogy akkor adósodtak el.
– És hát igaz volna az?
– Isten tudja. Nehéz volna az ellenkezőt bizonyítani.
A beállott zavart taktikai czélokra akarta kihasználni az alispán s
figyelmeztette Kopereczkyt, hogy teremtsen csöndet, hátha most sikerülne
szavazásra bocsátani a kérdést, a mikor vagy tíz tót szavazó künn van, a