A Noszty fiu esete Tóth Marival (2. kötet) - 06

A két gavallér közrevette, mindenik egy-egy karját fogva, elvitték
onnan, sebesen röpülve tova hármasban, mint a nyíl. Az volt a helyzet,
hogy Tóthné a két ifjúra bízta Marit, Mari pedig azzal pajkoskodott,
hogy meg akart tőlük szökni, természetesen csak játékból. Egy ilyen
megszökésnél esett le az imént, – a két «zsandár» megfogta és erőszakkal
utaztatta fel és le a nagy jégmezőn. Csak mikor már elfáradtak, hagyták,
hogy egy kicsit kifújja magát és hogy ők egy kicsit udvarolhassanak.
Mari azonban kedvetlenül felelgetett arra a tömérdek badarságra, a mit
az aranyifjúság udvarlásnak nevez. Minden jel oda mutatott, hogy most is
meg akar szökni, de most már talán nem is egészen játékból.
A két zsandár minden mozdulatát, minden tekintetét leste, – a
tekintetének pedig nem birt parancsolni, hogy ne kutasson, valahányszor
a tónak a kastély-kert mögötti széléhez ért, a hol a vendég urak és
hölgyek, paraszt menyecskék, suhanczok nézték a festői látványt.
– Keres valakit? – kérdé a gyanakodó Krackner.
– Azt hiszem, – felelte gépiesen.
– Hogyan? Maga nem tudja, ha valakit keres, hogy bizonyosan keresi-e?
– A mamát nézem, – dadogta zavarral.
– A mamát? Hiszen a mama bent ül a meleg kályha mellett s azt mondotta,
hogy semmi szín alatt sem jön ki. Azért bízta ránk magát, hogy őrizzük.
– Akkor legalább mulattassanak!
– Hiszen mulattatnánk mi, de ha nem akar mulatni.
– Az csak annak a jele, hogy nem nagyon találékonyak és hogy én meg már
nagyon fáradt vagyok.
– Hahó, van egy ötletem! – kiáltott fel a báró. – Várjanak egy kicsit!
Egy iramodással átröpült a túlsó partra, a hol Krackner báróné üldögélt,
egy számára kihozott öreg karszékben, az iringázó leányait tartva
szemügygyel.
– Kelj fel mama, add ide a székedet, – mondá a bárónőnek.
– Minek az neked? kérdé a tábornokné, a lorgnettjén nézve meg a fiút.
– Kell a karriéremhez, – felelte nyeglén a fiatal úr. Eredj, te rossz
fiú! Mindig áldozatokat kívánsz tőlem!
S ezzel felkelt, Arthur pedig megfogta a karszéket s mint valami
pelyhet, hajtotta maga előtt, mig csak oda nem ért Marihoz.
– Üljön bele kisasszony, ha fáradt. Voltunk eddig lovagok, leszünk
ezután lovak, tolni fogjuk. Hát nem jó ötlet ez tőlem?
Mari beilleszkedett a karszékbe, a két udvarló pedig belefogódzott hátúl
s mint a szánkót szokás, csúsztatta maga előtt, hol lassan, hol sebesen,
a mint parancsolva volt, biztatva egymást: Gyi Lámpás, Ráró!
Közben még beszélgetni is lehetett.
– Hallotta-e, hogy nagy főispáni bál lesz a farsangon? ujságolta a biró.
– Ah! – mondá Tóth Mari unottan.
– Még pedig kettő is, – sietett jólértesűltségét bizonyítani a báró is,
– egy úgynevezett általános bál, melyre meg lesz híva minden jobb család
a megyében, tudja, egy afféle «jó kabátok bálja», a másik pedig egy
szűkebb körű, melyre csak az arisztokratikusabb családok kapnak
meghivót. Ez lesz az igazi. Sapristi, erre elmegyünk. Lábnak Patikárius
Pestről, gyomornak Sacher Bécsből.
– Ott úgy látszik, olyanok lesznek, a kiknek csak lábuk és gyomruk van.
– Hahaha! – kaczagott a kis báró. – Maga ma ballábbal kelt fel, szép
kisasszony és sapristi, az epécskéjét rajtunk, az arisztokráczián tölti
ki… hahaha. Nagyon kedves.
– A főispánné már meg is érkezett tegnapelőtt, – egészíté ki a
legfrissebb hireket Sipos István. – Nagy fogadtatás volt a vasútnál.
– Szép asszony? – kérdé a bárócska. – Láttad?
– Átkozottul szép.
– A Nosztyak mind szépek, keskeny lábaik és picziny füleik vannak.
– Úgy? A főispánné tehát Noszty-leány – kérdé Mari.
– Noszty Vilma.
– Úgy gondolom, egyetlen leány – mondotta Mari, pedig tudta, hogy egy
fivére van.
– Dehogy. Egy fivére is van. Az új szolgabiró, Noszty Ferencz.
– Miféle ember?
– Nem valami jó firma – jegyezte meg az elnök.
– Melyikük ismeri?
Egyikük se jelentkezett.
– Pedig itt van a társaságban Palojtayéknál.
– Melyik az? – érdeklődött Krackner.
– Én nem fogom megmutatni. Majd kitalálhatja a keskeny lábáról és a
kicsiny füleiről, melyek a Nosztyék tulajdonát képezik.
– Magának nagyon rossz nyelve van, kisasszony.
– Nekem? Miért?
– Mert ezzel körülbelül mindazt elsorolta, a mivel még birnak a
Nosztyak.
– Tönkre mentek?
– Valami háromszáz holdja van még az öregnek, de tele adóssággal s az is
haszonbérbe van adva tizenkét évre.
– Hop! Tisztelt lovak! – kiáltott fel most Mari élénken. – Álljunk meg,
– azaz forduljunk jobbra! Ott valami történik.
– Csakugyan, tartsunk arra!
Biz ott csata volt. A Palojtayék vendégei, a kiknek nem volt
korcsolyájuk, hanem csak nézni jöttek a fiatalságot, apránként megúnták
magukat, mint a Mátyás hadai a Duna jegén. Ebben a nagy semmittevésben,
üres locsogásban valamelyik pajzán menyecske (ha jól tudom, a csintalan
Pataky Istvánné) egy hógomolyát gyúrt és megdobta vele a viczeispánt, a
ki fiatal korában udvarolt neki, mire az alispán, mint udvarias,
gavallér ember, hasonlóan egy hógolyóval visszadobta a szép asszonyt.
Hiszen csak felelni is kell az ilyenre és végre csupa tréfa az egész. A
viczispánnét azonban, noha ma van először úri társaságban, mióta
Rágányosék mulatsága palotahölgygyé avatta, megmarta erre a zöldszemű
szörnyeteg, s szemet szemért, ha a férjemuram úgy tesz, eb ura fakó, ő
sincs fából, nosza hamar ő is gyúrt egy hógalacsint és a daliás Ulrik
János főcsendbiztost szemelte ki incselkedési tárgyúl. Lett nagy nevetés
ezekre a jelképes udvarlásokra s uczu neki, egy bolond százat csinál, az
egész társaság elkezdte egymást hólabdákkal paskolni. Mint a ragadós
nyavalya, elharapódzott boldogra, boldogtalanra, keresztül-kasul,
össze-vissza röpködtek a hólabdák, mintha fehér galambok szállnának,
kergetőznének és egymást kereszteznék a levegőben, valóságos
konfettijáték kerekedett ki belőle, ámbár annak akkor még hirét sem
hallották Bontómegyében. Sikongatás, panasz, vidámság, kaczaj támadt
nyomában, a kezük beledermedt, a toillettek megnedvesedtek, némelyiknek
a szemébe csapódott a hógalacsin s tele lett még az inggallérja is
hó-pihével, de mindegy, azért ők mégis jól mulattak.
Kis vártatva Marit is oda szállították lovagjai, lecsatolta a
korcsolyáját s elvegyült a csintalankodók közé. Szerette volna lerázni a
két gavallért, de azok sehogy sem akartak elmaradni s ha egy kicsit
odább mentek is, csak azért tették, hogy megdobálják. Ámor ma letette
tegzét s más szerszámhoz nyúlt. Innen-onnan is jött egy-egy löveg, mely
neki szólt. Egyszer aztán, mikor azt hitte, hogy nem figyelik, ő is
kihúzta kezét a nyakán lógó muffból s lehajolt, hogy golyóbist
csináljon.
Lopva indította el szemeit megkeresni a fiatal szolgabirót, épen az
alispánnal beszélgetett.
Már-már meglóbázta kezét, mikor az az ötlete támadt, hogy odaállt a
kövér Rajcsányiné háta mögé s onnan védett helyről követi el a
rettenetes merényletet.
Feje zúgott, szive hangosan dobogott, a míg egyre hajtogatta magában: «A
macska fél, de én nem félek.» Végre aztán csakugyan elhajította labdáját
s rémülten pillantott oda, hogy mi történt. Hát biz az szerencsésen a
Noszty Feri mellét érte, talán épen a szive táján. Ki hitte volna, hogy
olyan jól tud czélozni.
Noszty elmosolyodott, leverte mellényéről a havat és tovább folytatta a
beszélgetést az alispánnal, mintha semmi se történt volna. Oh Istenem,
milyen borzasztók a férfiak!
Mari aztán úgy elszomorodott ettől, hogy bekisértette magát a két
ugrifüles által a házba és ott leült a mamája mellé, megterhelt
lelkiismerettel, hogy megint több titka, több bűne van egygyel. Pedig
nem tett valami nagyon rosszat. Hiszen a többiek is mind így
vihánczoltak, bolondoztak. Igaz, hogy ismeretlen embert dobott meg, de
hát a többi leányok is elkövettek efféle pajkosságokat. Legfeljebb
illetlenség, a mit csinált. Sőt az se, mert ezzel vélte megköszönni,
hogy az új szolgabiró fölsegítette, mikor leesett. Aztán nem vette azt
észre senki. Ő sem. Nem is hederített rá. Látszik, komoly ember. Pedáns
hatósági közeg, szolgabiró, a kihez instancziával kell járulni és nem
hógolyókkal. De ha látták volna is, hát mi volna benne? A golyó el is
tévedhetett. Érhette volna a szolgabirót arra az esetre is, ha valaki
másnak van szánva, ha példáúl a viczeispánt akarta volna eltalálni.
Ilyen mindenféle mentségeket talált, és a mint ezek már teljesen
megnyugtatták, akkor vette észre, hogy voltaképen nem mentségeket
keresett. Valami mást, a mit nem talált meg.
Ezalatt gyorsan lehanyatlott a nap, de mit is ténferegne fent sokáig,
mikor úgyis csak a fele napszámját végzi; nem melegít, pusztán világít,
s azt is csak kedvetlenűl.
A gyertyák és lámpák kigyúltak bent, az estével a szél is felkelt és
belevegyítette dúdolását a pecsenyék sistergésébe a Palojtay-portán, a
vendégek lassankint besereglettek a szobákba s mint a hogy a teremtéskor
szétválasztattak bölcsen a vizek a szárazföldtől, Fruzina mama is külön
kergette az ifjúságot az öregektől, hogy ne lássák az egymás gyengéit;
ezek maradtak pletykázni és disputálni a balra eső szobákban, amazok
pedig bevonultak «hogy tetszik»-et játszani jobbra, míg a közbűl eső
pajtányi ebédlőben nagy tányércsörömpöléssel iregtek-forogtak tatárarczú
tenyeres-talpas szolgálók, rakván egymás mellé a terítékeket, a hogy a
tekintetes asszony megparancsolta, jó sűrűn.
Feri nem csatlakozott az ifjúsághoz, pedig tudta, hogy Mari köztük van.
Tudott az idegeinek parancsolni, hiszen elsőrendű játékos volt. S most
jutott élete legérdekfeszítőbb játszmájához. Összes érzékei, tehetségei
meghatványozódtak, még a lábujjaival is gondolkozott, – a hogy a nagy
kártyásokról mondják. A «ferbli» két nagy regulája vezette. Az egyik el
nem árúlni tudni az arczczal, hogy milyen «blatt» van a kézben. A másik
elévülhetlen regula, hogy a ferblit két kártyából kell megjátszani,
vagyis addig, míg nincs minden kártya kiosztva. A játék csak odáig ér
valamit, a többi már csak bamba szerencse. A két első kártyából, szóval
«blind»-re «kóstáltatni», vagy «javítani», ha az ember sokat akar
«behúzni».
«Javítani» vélt hát a helyzeten, ha visszatartja magát s nem közeledik
szembeszökő módon a leányhoz. Sokkal hazardabb volt, hogysem mindjárt a
«zsinór» után nyúljon. A taktika adja meg a győzelmek borsát, savát. A
katona is, a játékos is taktikával dolgozik. Ez az igazi, ehhez tartotta
magát. A fiatalok közt különben sem voltak ismerősei, úgy hogy egyelőre
csak alárendelt szerepet játszhatott volna Mari jelenlétében e roszúl
öltözött vidéki majmok és falusi backfischek közt, kikkel nem lehetett
egyébről társalogni, mint jelentéktelen helyi eseményekről: hogy
Kracknerék feldőltek a múlt héten a szánkóval és Matild baronesznek az a
szép kék blousea a csipkedudorokkal, tönkrement, úgy hogy föl nem veheti
többé, hogy a szeles Rápoltiné kiejtette tegnap a bölcsőből a kis
gyerekét, azért nem jöhetett ma, mert a baba beteg lett és alighanem
rámegy a szegény kis lélek.
Feri inkább künn maradt az asszonyok közt, katona-históriákkal
mulattatta Fruzina mamát és környezetét, a «századokat». A gunyoros
Findzsa asszony nevezte el így, minthogy a háziasszony körűl a
legidősebb hölgyek, egykori leányismerősei sorakoztak, de ott
legyeskedett a dévaj öreg úr, Podwolski gróf is; csizmáján hetykén
recsegett a talp, mert csikorgósra varratta még most is, s gavallérosan
pengett a sarkantyú. A gróf csupa vidámság, csupa derű volt, bár már túl
lehetett a hetvenen. Falun akadnak még ilyen életerős öreg urak. A feje
fehér volt, mint a friss hó, az arcza piros, mint a rózsa s a beszéde
csintalan, hetykélkedő, nagyzoló, mint valami kvietált huszárőrmesteré
olyan helyen, a hol elvetheti a sulykot.
– Hát te öcsém mért nem hordod el innen az irhádat? – zsörtölődött a
gazda Ferivel. – Mit udvarolsz itt a feleségemnek? Mars be a leányokhoz!
– Nem lehet, kedves bátyám. Nem illenék. Hiszen én most voltaképen
nászúton vagyok az új hivatalommal.
– Ördög kell neked nem hivatal. De ha kellene se manipulálj elhasznált
bélyegekkel.
Ezt a gonosz czélzást elértette Kaprinczy Balázsné és fölvette a keztyűt
az érettebb női nem nevében.
– Mi is voltunk nyiló virágok valamikor s komám uram se volt fogatlan
farkas, mint most. De ha hervadtak vagyunk is immár, azért ezt bizony
nem érdemeltük, mert az elszáradt levendulának is van illata, forgós
teremtette, és az öreg pemetefű is jó orvosság az olyan krákogó öreg
salabakternek, mint a komám.
– Hiszen épen azért mondom, – nevetett Palojtay, – mert Noszty öcsém még
nem krákogó salabakter.
– Noszty? – rikkantott bele Podwolsky gróf. – Hohohó! Noszty! Melyik
Noszty? Mert annyi Noszty van, mint a hány tarka kutya a világon.
Az öreg gróf roppant örömet tudott mutatni, ha valami új ismerősre
bukkant, a mi nem csoda, mert ritkán esett meg vele, ismervén már az
egész világot. Birtokát még jóformán mint fiatalember vitalitiumba adta
s azóta mint vendég vagy utas csavarog a földtekén; egy nap Kairóban
van, a jövő héten disznótoron valami magyar faluban, a honnan a
következő nap elutazik Monacóba és felteszi a croupiernél a mindennapi
Napoleonját, egyformán fütyürészve s félrecsapott kalappal ballagván
haza esténkint a Casinóból, akár nyert, akár vesztett.
– Noszty Ferencz vagyok, – felelte Feri, elnyelve a bosszúságot, hogy a
Nosztyakról oly félvállról szólott.
– Ferencz? Én is Ferencz, te is Ferencz, a császár is Ferencz. Mit tudom
én abból, melyik malacz ki ökre?
Mindezt szeretetreméltó bonhomiával mondta, testének minden izma és
porczikája mozgott, a szemei hamiskásan nevettek, a homloka ragyogott, a
szája szélesre szétnyilt és a tömött bajusza szálankint élni és
ingerkedni látszott.
Feri elképedve nézett rá, mintha sértené a szó, de enyhíté a kedves,
ennivaló mórikálás hozzá; gondolkozott, hogy mit feleljen, de nem is
kellett, Fruzina mama mondta helyette:
– Palinak, követünknek a fia.
– Szervusz öcsém, agyagos, – kiáltá erre kitörő lelkesedéssel, mind a
két kezét barátságosan, bensőségesen megrázva. – Hja, hja, – folytatá
ezután elábrándozva és a nyelvével csettentve, – huj, de szép fejér
teste volt az anyádnak!
Noszty Ferencz minden vére fejébe tolult, első gondolata volt, hogy
felugrik és arczúl üti a tisztes hajú aggastyánt, de az olyan ártatlanúl
nézett le rá, mint egy gyermek, szép kék szemei szinte ugráltak az
örömtől, a hangja csengett-bongott az elevenségtől és a kandallóban is
azon mód szerint pittegtek-pattogtak, játszadoztak a tűzszikrák, mintha
az ő szavait kisérnék és vele együtt pajkoskodnának.
– És honnan tudja azt maga? – kérdé a fiatalember fojtott, tompa hangon.
Olyan sötét, nehéz volt minden szava, mint egy felhő, melyben villám
lakik.
Mindenki érezte a helyzet kínos voltát s szorongva, elsápadva várták a
kitörést. A fiatalember melle hullámosan emelkedni kezdett, orrczimpái
lüktettek. Oly csend lett, mint a kriptában, csak a szivek dobogását
lehetett hallani.
– Na! Honnan tudja?
Mindenki érezte a puskaporral telített hangból a készülődő robbanást,
csak maga az öreg úr nem.
– Hogy honnan? – pattant fel kedélyesen hahotázva, nagy kedvteléssel
ringatván magát a csipőin. – No nézd csak! Hiszen egy hajszál híjja,
vagy annyi se, hogy nem én vagyok az édes apád, ebugatta és ebadta.
A vér lassankint szökött vissza fejéből, most már megfordítva, halotti
sápadtság borította el arczát, s hogy remegő kezeinek munkát adjon, egy
czigarettát sodort a jobbkezével, miközben a ballal bajuszát morzsolta,
tépegette, nagy izgatottan.
Mindenki feléje fordúlt, mit fog tenni. Az emberek összenéztek, mintha
mondanák: Ez mégis roppant tapintatlanság az öregtől. Szegény
fiatalember, hogy háborog, hogy küzd magával! Kényes egy helyzetben van.
– No, mit morogsz, hékás? Mért nem szólsz? – piszkálta kedves
kötekedéssel Podwolsky, a sarkantyúit összeütve.
– Azon gondolkozom, – felelte Noszty epés humorral, a szemöldjeit
felhúzva, – hogy apagyilkos legyek-e ezentúl, vagy pedig ne legyek
gentleman?
Bravó, bravó! Kitört a derűltség és a taps mindenünnen Az egész társaság
mintegy lidércznyomástól szabadúlt. A «századok» összedugták a fejeiket
és úgy dicsérték. Szellemesen felelt meg! Kedves fiatalember. Egy püspök
se felelhetett volna meg bölcsebben ennek a Podwolskinak, ennek a
bolondos öreg gyereknek, a kinek minden szabad. Mert ha valami vitézi
pose-ba vágja magát, nevetségessé válik, ha pedig rá se hederít az öreg
gróf csacsogásaira, czinikus hírbe keveredik, szóval vagy krakéler lett
volna, vagy czinikus, így azonban pompásan ütött ki, apagyilkos se lett
és megmaradt mégis gentleman. Hiába no, sokat tesz a finom nevelés!
Még Tóthné is odajött, a hol egy gyűrűben vették körül Ferit az öreg
asszonyok, magyarázva neki a Podwolski csintalan szabadszájúságát.
Bizony nagy Isten csodája, hogy még be nem verték eddig a fejét.
– Ha már eddig be nem verték, ezután már könnyebben elkerüli, – vélte az
öreg Palojtay. – Ne hadd magad, öreg Ferkó!
Nem is hagyta az magát, sőt csak most kezdte megmagyarázni, mikép
értette a dolgot.
– Hát úgy történt, hogy az öreg Balikán főispán volt akkoriban, mikor én
fiatalember voltam. Felmegyek a megyeházára az előszobájába, hát ott
találom azt a tacskót, Noszty Palit, akkor megyei aljegyző volt, és még
egy csomó ügyes-bajost. Azt kérdi, mi járatban vagyok. Mondom neki, egy
kis beszédem volna a főispánnal. «Most az alispán van bent, meséli,
utána majd én jönnék, de szivesen engedem át a helyemet.» Megköszöntem
neki és körülbelül így szóltam: «Félek, hogy soká várakoztatnálak, mert
azt hiszem, hosszabban veszem igénybe idejét, reménylem, te nem sokáig
beszélsz bent?» «Oh, semmi esetre sem», felelte. «Micsoda ügyben mégysz
be?» «Bagatelle, mondá, mindössze megkérdezek tőle valamit.» «Akkor hát
eredj be előbb te, nekem az kényelmesebb.» Be is ment a lurkó és örömtől
sugárzó arczczal lépett ki egy pár percz múlva. Közvetlen utána a
főispán elé járulok és ünnepélyesen megkérem tőle a leánya kezét,
természetesen a nagyobbikét, mert a kisebbik tatár herczegnő, a mostani
Homlódyné, még a bábúival játszott. A főispán fölszisszent
meglepetésében s bosszúsan csóválta a fejét. «Ejnye, ejnye, elkéstél
Ferkó öcsém, épen most igértem oda Noszty Palinak a leányomat. Hogy nem
tudtál tíz perczczel előbb jönni!» Hát tudtam volna biz én, sőt maga
Noszty ajánlotta fel, hogy menjek be előbb és ha szót fogadok neki, most
akkor az én fiam volna ez a fattyú.
S édes szeretettel, szinte büszkeséggel feledte a szemét deli alakján.
– Nem is volna rossz, – jegyzé meg Tóthné asszony, szokása szerint
összecsucsorítva száját, ha beszélt, – most már kész szolgabiró fia
volna a gróf úrnak.
– Csakhogy ahhoz nyilván még hozzá szólt volna a Balikán kisasszony is,
– kötekedett az öreggel Palojtay, – Noszty Pál különb legény volt ám
akkor, mint te.
– Ritka szép ember lehetett, – erősítette Tóthné, – megvan az arczképe,
gondolom, abból az időből, mikor először választották követnek,
mentében, kardosan, kócsagos kalpaggal, mint valami mesebeli király. Ott
függ a vizitszobában, vagy tán nem is a vizit-szobában. Oh, hogy romlik,
mohosodik az ember esze, szomorú az. No, bizony elfelejtettem, hogy hol
van felakasztva. Persze, tizennégy szoba, nem győzi az ember észben
tartani. És mennyi tömérdek takarítás jár azzal! Oh, Istenem, Istenem,
minek is élünk? Talán csak azért, hogy a szekrényeket letörülgessük. De
bizony Isten, alighanem a kasznárunk lakásában lóg a kép.
Egyszerre derűltebb, világosabb lett a szoba s üdébb a levegője; mintha
édes, tavaszi áram lopóznék be az ablakon, pedig hát nem lehet, hisz
téli este van s az ablaktáblák le vannak téve, nem a tavasz jött, hanem
Tóth Mari szaladt be a mamájához, annak a suhogó szoknyái csinálták azt
a langyos csiklandozó szelet, mely a tavasz bűbájának adja ki magát.
Bár háttal állt Tóthné, tünődve, hogy hol is van voltaképen a
Noszty-arczkép, mégis megérezte a leánya közelgését, legott hátra
fordult:
– Mi bajod, báránykám?
– Nekem semmi, hanem a szoknyám kiszakadt a ránczaiból, igazitsa meg,
mama. De van-e gombostűje?
– No, az volna szép, ha nem lenne, mikor apádnak ezer részvénye van a
chicagói gombostűfabrikában, vagyis talán Dawenportban van az a gyár és
ha jól emlékszem, nem gombostűket készít, hanem czérnát.
– Nem tudom, mama.
– No, nem tesz semmit. Hogy is mondta csak boldogúlt keresztapád
olyankor, ha valamit nem tudott? Borzasztó az, hogy most már mindent
elfelejtek. Így ni, most már rendben van a ruhád. Föl nem foghatom,
hogyan szakadhatott ki. Talán valami szögben. Vagy pedig ráült valaki és
te hirtelen fölkeltél. Kétségtelenűl vagy az egyik vagy a másik. Ámbátor
bizonyosan lehetnek még többféle esetek, csak az eszünkbe nem jutnak. De
nini, nem tudod fiam, épen arról beszéltünk, hogy a Noszty Pál arczképe
melyik szobánkban van?
– A melyikbe viszszük, mamácska, mert egy poháron van kifestve.
– Igaz, persze, egy poháron. Hogy is tévedhettem annyira! – sopánkodott,
egyenesen Ferihez intézve a szót, mindamellett kegyelettel őrizzük
atyjaura potraitját. Ő valóban csinos ember volt, ámbár nincs szerencsém
személyesen ismerni, legalább tudtommal nem, mert nem lehetetlen
egyébként, hogy láttam is valahol… de ne szaladj, kérlek. Leányom, Mari
– Noszty Ferencz, új szolgabiránk… Ugy-e már nagy leányom van,
szolgabiró úr?
Mari gyöngén elpirúlt és egyetlen mozdulatra se volt képes, Feri
meghajtotta magát.
– Volt már szerencsém találkozni a kisasszonynyal, – mondá, – csak azt
nem tudtam, hogy a nagyságos asszony leánya.
– Ah, és hol?
– A jégen.
– Szeretem, hogy rám ismert, – vette fel a szót Tóth Mari, fojtott,
reszketeg hangon, – így legalább meg is köszönhetem, hogy segítségemre
volt.
– Miféle segítségedre? – kottyant bele Tóthné.
– Elestem, mama.
– Oh, te szerencsétlen gyermek! És ezt meg sem mondod nekem. Mutasd
hamar, hol ütötted meg magadat? Istenem, Istenem.
– Sehol se, mama! Nem fáj semmim.
De Tóthné mégis megrémült és a kezeit kezdte tördelni.
– Mit tudod te azt? Oh jaj, hogy is küldhettelek egyedül? Mit mondjak az
apádnak, ha megtudja?
– Ugyan, ugyan, legyen eszed, édes Tóthném, – csillapította Kaprinczyné.
– Hiszen hallod, hogy semmije se fáj. Mit akarsz egyebet?
– Hogy semmije se fáj? – vágott közbe Tóthné, a ki csökönyös volt, ha
valami irányban megindúlt. – Az semmit se bizonyít, édesem. Hányszor van
az, hogy valaki fájdalmat érez, pedig voltaképen semmije se fáj s az
orvos azt mondja: «maga egyszerű hippokonder, menjen haza és ne
gondoljon a betegségére többet, mely csak az idegek csalóka játéka».
Nálunk New-Yorkban épen a tőszomszédunkban lakott egy előkelő
özvegyasszony, mrs. Schmitt, a ki azt érezte, hogy egy béka van a
gyomrában, és mindennap elájult kétszer-háromszor a béka
alkalmatlankodásaitól. Ő maga, Schmitt asszony, azt állította, hogy kis
korában itta meg a békát s az ott nőtt meg a gyomrában; valami ilyest
állított. De megállj csak, lelkem, mit is mondtam? Most jut eszembe,
hogy voltaképen egér volt a gyomrában és ez megzavar most, mert most már
persze ha agyonütnek se tudom, mit mondott, miképen kerűlt bele az egér,
– minthogy azt természetesen be nem vehette vízben, mint a hogy
bevehette volna a kis békát. Nem emlékszel, Marikám, hogy mit mondott?
Hogy nem? Eredj, golyhó, tudod te jól, csak nem akarsz rajtam segíteni!
Ilyenek ezek a gonosz gyerekek, ha megnőnek, kinevetnek bennünket. Elég
az hozzá, bent érezte az egeret és váltig jajveszékelt, hogy mardossa és
harapja. A doktor persze nevette az egészet, mert az egérhistóriában egy
perczig se hitt. Alkalmasint nem mrs. Schmitt, hanem az egér miatt, mert
az egér szívesebben húzódik meg egy hombárban, vagy egy ócska
padlásszobában, mint a mrs. Skhmitt gyomrában, bármennyire előkelő és
tiszteletreméltó hely légyen az különben, mert a lady egy tábornoknak
volt az özvegye. A doktor ennélfogva egy egeret fogatott valahol s úgy
tett, mintha belőle űzné ki, valamely hókusz-pókuszokkal, pedig az ő
manchettája alul szaladt ki a kis egérke a kellő pillanatban, a miben
aztán meg is nyugodott az asszony és semmiféle marást vagy harapást nem
érzett belső részeiben ezentúl.
– Jó, jó, – jegyezte meg Fruzina mama, – de mi köze ennek a Mari
eleséséhez, kedves Tóthné?
– Épen ez az, – végezte be Tóthné, – hogy ha lehetnek fájdalmak, a
melyekhez nincsenek betegségi okok, viszont lehetnek betegségi okok, a
melyekhez nincsenek fájdalmak. Ma már annyi mindenféle betegség van,
hogy megbolondul bele az ember, ha rájok gondol.
– Nem csodálom, – elegyedik közbe Palojtay, – hogy annyi a képzelt
betegség, mikor ezeknek olyan jó termőföldjük van, mint a szülők
fantáziája. Ne hallgass anyádra, Mari hugom, sőt menekülj, mert még
látleletet talál követelni a megütött helyekről s erre magam is
vállalkoznám…
Mint a héja, hirtelen lecsapott rá Fruzina mama.
– Ejnye, Pista! Mikor nő be már a fejed lágya? Hogy nem szégyenled magad
megpirítani azt a szegény gyermeket az ízetlen, durva ötleteiddel.
Palojtay erre a szájára ütött, behúzta a fejét engedelmesen a vállai
közé, s látván, hogy Tóth Mari fut el onnan, mint az elriasztott őzike,
egy fürge mozdulattal áthajolt a felesége feje fölött a tükör alatti
márványasztalhoz, melyen egy cserépben kinyilt kamélia piroslott, egy
bimbó s egy rózsa kandikáltak ki a húsos levelek közűl (a figyelmes
Podwolsky hozta Fruzina mamának), nosza leszakította nagy hamar a rózsát
és intett a szemöldjeivel Nosztynak:
– Szaladj csak utána, kérlek és add át nevemben, engeszteld ki, én magam
most már nem merek a szeme elé kerülni.


TIZENNYOLCZADIK FEJEZET.
(Csiga-biga nyujtsd ki szarvacskádat!)
Feri se mondatta kétszer, röpült, mint a nyíl, utána, és még előbb érte
utól, mintsem a fiatalság közé nyitott volna a negyedik szobába. Már a
harmadikban elfogta, a hol egy pár középkorú menyecske dominózott
fiatalabb férfiakkal.
– Várjon csak, kisasszony, várjon csak!
Mari visszafordult a hangra (tudta már, kié), el se bámult, mikor
meglátta, csak megállt szó nélkül, elsápadt és mereven bámult rá.
– Talán a mama kíván vissza? – kérdé tétovázón, miután némileg
összeszedte magát.
Feri maga is bizonyos lámpalázt érzett, nem tudta, miként kezdje.
– Nem, nem.
Tehát?
Ez a kérdés azonban nem volt kifejezve hangban, csak a Mari szemeiből
lehetett kiolvasni.
– Ösmeri kisasszony a czinkotai kántor históriáját?
Mari a fejével biczentett, miközben bársonyos szempillái lecsukódtak.
Jaj Istenem, mit fog hallani?
– Én is mondhatnám, – folytatá Feri, – most azt gondolja, hogy a
voglányi szolgabiró áll előtte, pedig…
Mari remegni kezdett. Tehát mégis ő volna? Édes Szűz Mária, Boldog
Asszony anyácskám, ne hagyj el! Balkezével egy öreg karszék faragott
szerecsenyfejét fogta meg, hogy el ne essék, mert szédült, jobbjával a
csontlegyezőjét terjesztette ki az arcza elé.
– Pedig a Palojtay István uram követe áll most maga előtt, a kit azzal
bízott meg küldője, hogy engesztelje ki, hogy bocsánatot kérjen előbbi
tréfás kifejezéseért, mert azzal ijesztették meg, hogy maga
megneheztelt. S ezt úgy akarja jóvá tenni, hogy ezt a szép rózsát küldi.
Azzal bízott meg, hogy engesztelés jeléül tűzzem be a hajába.
Mari elmosolyodott. Tehát mégsem ő. S ezzel egyszerre visszatért a
ruganyossága, bátorsága. De a mosolyába belevegyült egy kis méla
szomorúság, a miért nem ő.
– Mit? Maga akarja megtűzni? Hát még mi? Hogy a hajam közt babráljon? No
és még mivel bízta meg a kedves Pista bácsi? – kérdé élénken nevetve.
– Sajnos, ezzel az én szerepem véget ért, – hajtá meg magát tréfás
czeremóniával.
– De teljes sikerrel, mert elfogadom a rózsát, betűzöm a hajamba és
otthon esetleg le is préselem.
– És nem haragszik?
– Sőt. Egyebet se szándékozom csinálni, mint egész este haragudni.
Hiszen «haragszom rád»-ot játszunk odabent. Nem tart velünk?
– Nincsenek ismerőseim és nem is szokásom a játékból való harag, –
felelte Noszty szomorúan.
– Pedig olyan mord tekintettel méreget, mintha én rám is haragudnék.
Feri ábrándosan rázta meg fejét:
– Oh dehogy, inkább félek magától.