A Noszty fiu esete Tóth Marival (2. kötet) - 01

MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkesztette és bevezetésekkel ellátta
MIKSZÁTH KÁLMÁN
60. KÖTET
A NOSZTY FIU ESETE TÓTH MARIVAL
Irta
MIKSZÁTH KÁLMÁN
II.
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1912
A NOSZTY FIU ESETE TÓTH MARIVAL
REGÉNY
IRTA
MIKSZÁTH KÁLMÁN
MÁSODIK KÖTET
KEMÉNYFFI JENŐ RAJZAIVAL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1912
_Minden jog fenntartva._
Franklin-Társulat nyomdája.


TIZENNEGYEDIK FEJEZET.
(A Patkó legenda keletkezése és szétfoszlása.)
Biz az pedig valóságosan Velkovics Rozália volt és nincs benne semmi
ördöngősség, hogy ő volt, hiszen tudjuk, hogy Velkovics György uram és
családja minden évben Somlyón tölt néhány napot. Trencsénben más a
bon-ton, mint egyebütt. A trencséni high-life nem megy a Tátrába vagy a
Svájczba, mint a laposabb lakóhelyek úri népe nyarankint, nem veszi
pénzen a telet (van az neki elég), Olaszországba se utazik ősz felé a
meleg fölkeresésének okából, a trencséni ember belülről szedegeti be a
meleget borovicska képében, hanem ha valami nagy flanczot akar mutatni,
szüretekre jár. Nem a bor miatt, hiszen a bort Trencsénbe is elhozzák
palaczkokban, hordókban, inkább a szőlők és a szőlőkben lezajló élmények
miatt. Trencsénben ez a becses, ez imponál. Híre fut az egész környéken:
Velkovicsék szüretre mentek. Száz irigy sóhaj röppen el. Ah, boldog
emberek! Csert je panom! (Ördög bajuk az uraknak.) Hát ez bizony olyan
fenhéjázó, rangos dolog, mintha azt mondanák más közönséges vidéken,
hogy Velkovicsék tengeri fürdőre utaztak. Van bezzeg találgatás, hogy
hova, miféle szüretre mentek hát Velkovicsék? Somlyóra. Hohó, Somlyóra!
Nagy szó. A Somlyó semmivel se hitványabb hely a szüretek közt, mint a
tengeri fürdőzésben Trouville vagy Ostende. Hja, a ki teheti! Könnyű
Velkovicséknak! Az ördög köpi azoknak a pénzt. Így beszélnek Trencsénben
és hétmérföldnyire köröskörül a «pan»-ok és «panicskák», kik még sohase
láttak természetben venyigét és szőlőkarót.
Velkovicsék véletlenül érkeztek meg ma, csak holnapra várták őket. A
véletlenség onnan eredt, mert az ötödik testvér, Kohlbrunn Matild,
férjezett Mordon Jánosné, a kinél egy napot kellett volna tölteniök
útközben, egész háznépestől valami temetésre ment Szombathelyre.
– Hát ez is csak nekünk szerencse, – örvendezett a házigazda, a mint a
sok csókolódzásnak, ölelgetésnek vége szakadt.
– Ebédeltek-e már?
– Hogyne! Pápán a «Griff»-nél.
– Nem igaz! – erősködött Zsuzsanna asszony, s el sem hitte addig,
gyanusan fürkészve őket, míg meg nem esküdtek sorba.
Akkor aztán megindult a millió és millió kérdés, csodálkozó felkiáltás,
leginkább Rózát illetőleg. «Istenem, hogy megnőtt ez a gyermek! De
milyen szép! Mit csinálsz a hajaddal lelkecském, hogy olyan fényes, mint
az aczél?»
Derült, meleg és hangulatos látvány volt, a mint ott ültek hosszú évek
multán megint együtt a szőlőbeli villa mestergerendás, fehérre meszelt
falú, nagy szobájában, a «Stadt Frankfurt» ebédlőjének egykori pajkos
törzsvendégei, – csak az öreg kékfestő hiányzott, de a helyett ott volt
az új hajtás, a szép Rozáli. Hejh, sok víz folyt le azóta a Vágon! Az
idő sokat elszedett tőlük, csak az emlékeiket hagyta meg. A megindult
beszélgetés föl-fölkavart egyet. Emlékszel-e még, mikor a bolond
grófodat kisérted? Az ám, vajjon mi lett aztán belőle? Hát azt tudod-e
még, mikor a pezsgőt ittuk valahol a Zugligetben a zálogba csapott óra
árából? Még most is őrzöm otthon Rekettyésen az öreg órát. Sorra került
azután a trencséni élet is.
– Ott van-e még a régi czimboránk, Stromm? – tudakolta Miska.
– Csinos, deli ember még most is, – jegyezte meg Velkovicsné.
– Persze. Mert neked minden uniformis imponál, – pirított rá Velkovics.
– Czélzás akar ez lenni? – évelődött Tóth uram a sógorasszonynyal.
– Azért mondja Gyuri, – mentegetőzött Velkovicsné, mert… Eredj csak ki
egy kicsit, Rozália kérlek. De nini, hol van Mari?
– Künn sétál valahol a szobaleánynyal, – felelte Tóthné. – Bizonyosan
nem vett benneteket észre, mert különben itt volna már.
– Eredj ki Rozika, keresd meg!
– Azonnal mama, csak a kalapomat teszem föl.
Róza sejtvén, hogy róla lesz szó, eltávozott, mire elbeszélte
Velkovicsné, hogy a Gyuri csipős mondása voltaképen arra vonatkozik,
mert a Rózának egy tavalyi udvarlóját, egy hadnagyot, különös
pártfogásába vette, a kinek aztán szegénynek kvietálnia kellett valami
kényes ügy miatt.
– Közönséges szélhámos volt, – pattogott Velkovics. – Kompromittálta a
leányunkat.
– Lehet, hogy az volt, de előkelő családból származott.
– Mit nevezesz te előkelő családnak, Zsuzsánna?
– Olyat, a ki nem maga járta ki a nemességét.
– Jó nyelved van, Zsuzsanna. Mondhatom, jó nyelved van, – mondta
Velkovics úr megsértődve, deres haját markával felborzolva, a mi a
közeledő vihar előjele szokott nála lenni.
Sietett is Tóthné átvinni a beszédet egyébre.
– Az idén is Rajeczen töltöttétek a nyarat?
– Sehol se voltunk, – felelte Velkovics mogorván.
– Jele, hogy semmi bajotok nincs, – szólt közbe Tóth sógor.
– Úgyan hadd el, kérlek. Épen azért nem mentünk sehova, mert mind a
ketten betegek vagyunk és nem tudtunk a helyre nézve megegyezni.
Zsuzsanna vérszegény, neki déli fenyvest ajánlottak a doktorok, nekem
meg vértolulásaim vannak, engem Marienbadba küldtek. De minthogy Zsuzsi
engem félt, én meg Zsuzsit féltem, hát nem mertük egymást ellenőrzés
nélkül hagyni és inkább otthon maradtunk.
Ezen aztán úgy kaczagott Trencsén érdemes polgármestere, mint a zuhatag,
mert az volt a szokása, hogy ha a mérgét nem sikerült valami vastag
gorombaságban kilöknie, hát a humor édes mézében csöppentette el.
– Egyébiránt – tette hozzá, – ebből is láthatod sógor, a te amerikánus
egyenlőségi tanaidnak a tarthatatlanságát, mert még a vér sincs
egyenlően és arányosan felosztva az emberi testekben. De ez ellen még
legalább védekezhetik az ember a hogy lehet.
– No és hogy védekezik? – kérdé Tóthné.
– A mi engem illet, köpölyöztetem magamat, a vágújhelyi vörös boromat
pedig, melyet magamnak rendeltem, itatom azóta Zsuzsikával; van is,
nincs is már a hordó alján.
– Eredj te Luczifer! – förmedt rá Zsuzsanna asszony, kinek fagyás
folytán átkozott vörös orra volt, mintegy czáfolatául annak, hogy
vérszegény, – képes vagy rá megfontolatlan szavaiddal, hogy először a
katonatisztekkel hoznál hírbe, most meg a részegeskedés gyanújába
keversz.
Míg ilyen félig kedélyes, félig csipkelődő beszélgetés folyt bent, addig
a szép Róza bejárta a szőlőt, Marit keresve mindenfelé, természetesen
sehol sem találta, még a Rögi apó se tudott róla semmit.
– Nem láttam a kisasszonykát reggel óta.
Rögi apó épen a kunyhójába tartott, hogy a taplókészletéből vegyen
magához.
– Nem is voltam különben otthon, – magyarázta, mert szedőket jártam
fogadni a városban.
– Mikor kezdjük a szüretet?
– Csak holnapután.
– Lesz-e sok bor?
– Apró a szem az idén, kisasszonykám. Az Isten megadta bőven, hanem az
idő nem jól dajkálta meg.
Az apó eltünt a kunyhó ajtaján ezek után, de a megnyiló ajtón át kiosont
a kunyhóból a dogg, mister Bligi. A kiállott fogság után megrázta magát,
miközben csak úgy pattogott a bőre s hamuszín szőréből egész porfelhő
támadt.
– Ah, a Bligi! Hopsza Bligi. Gyere ide kutyuskám, – örvendezett Rozália,
piros száját összecsucsorítván fütyülésre, bár az neki sehogy se
sikerült. Mister Bligi mégis odajött s megismervén őt tavalyról, a
farkát csóválta. Róza lehajolt hozzá, megveregette a bordáit kis
kezével, a mi annak nyilván jól esett, mert egyre jobban megnyúlt és
alákuporodott, nagy, okos szemeivel hálásan pislogva rá.
– Hát megismertél, mister? Szép tőled, aranyosom. Nos, hol az úrnőd? Nem
lehet nagyon messze. Vezess hozzá!
Bligi, mintha értene, megindult a barázdán, a melyen Mari ment volt
délután s mindenütt szaglászva, szimatolva, kivezette a vendég
kisasszonyt az útra. Meg-megállt koronkint és hátranézett.
– Jól van jól, csak eredj előre. Ne félj no. Megyek utánad, mert te
bizonyosan tudod, hol van.
Ment, ment az eb egész biztonsággal s Róza utána mindenütt, noha már
csodálkozni kezdett, hogy hova mehetett Mari ilyen messzire, s nem
minden szepegés nélkül gondolta, hogy tán könnyelműség volt ő tőle is
így elkalandozni ismeretlen helyen, de már könnyebbnek látszott a czél
elérése a kutyával, mint a visszatérés a kutya nélkül, tehát ment ő is s
egyszer csak ott találta magát a vigadó sokaság közt, a Findura
szőlőjében.
Bligi csodálatos tájékozottsággal vagy ösztönnel rögtön keresztül fúrta
magát a leányok csoportján, réseket nyitott magának a kikeményített,
különböző színű s szerves összefüggésbe hozott szoknyák között s egyszer
csak mit csinált örvendező pajkosságában, felugrott az első két lábával
a semmit nem gyanító Tóth Marira s kiöltött veres nyelvével megnyalta a
kezét.
– Bligi, te czudar! – kiáltott fel élénken. – Hogy jösz te ide? Jaj,
hogy rám ijesztettél!
De még ennél is nagyobb volt meglepetése és ijedelme, a mint egyszerre
valaki, se szó, se beszéd, átfogta a nyakát és egy csókot czuppantott az
arczára jobbról-balról.
– Szent Isten, Róza! Te vagy az?
Tóth Mari piczi, kedves fejecskéje még el volt bódulva a mulatság
emlékeitől, minden érzéke izgalmas és zavaros állapotban volt, csillogó
két szeme egy képet látott, egy alakot, azt, a kit várt, – és ime,
megjelenik helyette Velkovics Róza.
Halotti sápadtság borítá el vékony arczocskáját s úgy reszketett, mint a
nyárfalevél.
– Istenem, mi lelt? Oly fehér vagy, mint a kréta! – kiáltá ijedten
Rozália.
– Semmi, oh semmi, – mondá bágyadtan és mosolygott.
– Mi történt veled, édesem? S mit jelent rajtad ez az utálatos ruha?
Mari mintegy ösztönszerű védekezésül odatapasztotta remegő kis tenyerét
barátnéja szájára.
– Egy szót se erről, még egy szót se, Rózácska, míg apródonkint mindent
megmagyarázok, mert látod, ez szörnyű titok.
Sajátságos jelenet volt. Róza érezte, hogy rosszkor jött, Mari pedig
épen nem tudta elpalástolni ijedelmét. A viszontlátás öröme helyett
bizonyos hűvös áram suhant el. Egy darabig némán néztek szembe, Mari
olyanféle mozdulatot tett, mintha el akarna bujni előle, majd látható
lehangoltsággal kérdé:
– Hogy jösz te ide?
– A kutya vezetett.
Mari mintegy ösztönszerűleg egyet rúgott Bligin a picziny lábacskájával,
mely szinte a bokáig kilátszott a Klárira szabott szoknyából.
Erre vetette fel a fejét haragosan, kevélyen Rozália (s ismert rá a
közeledő Noszty).
– Úgy látszik, alkalmatlan vagyok.
– Oh dehogy, – ellenkezett Mari, de csak úgy a híreért. – Megvallva az
igazat, helyzetem egy kicsit kényes e pillanatban, mert mindjárt
kezdődik a négyes és a tánczosom jönni talál.
– Mit? A tánczosod? – csodálkozott Róza, kerekre nyitott szemekkel. –
Hát mi van itt?
– Ez a pápai iparosok szüreti mulatsága.
– És te itt tánczolsz?
– Itt, – szólt bátortalanul.
– Ebben a ruhában?
– Ebben.
– Ezekkel az emberekkel?
– Ezekkel, – felelte szilárdan, de némileg idegesen, – és azért nagy
szivességet tennél nekem Rózácska, ha most magamra hagynál szivem, mert
mondom, hogy mindjárt jön a tánczosom.
– Hát megeszem én a tánczosodat? – fakadt ki Róza méltatlankodva. –
Mari, Mari, félek, hogy te most nem jársz igaz úton.
– Persze nem járok, – hadarta szakgatottan, – hiszen látod, hogy
álruhában vagyok… szobalány szerepben… ruhát cseréltünk Klárival. Ha te
most a barátnét játszod itt, könnyen észreveszik turpisságomat, kivált a
tánczosom és nagy kellemetlenségbe kerülhetek. Eredj kérlek, keresd meg
valahol Klárit, az majd megmagyarázza a többit, a négyes után hozzátok
megyek és indulunk haza.
– Nagyon szives vagy, – mondá csipősen Róza.
A szobaleányt nem volt nehéz megtalálni. Kirítt úrias öltözékében a
hátul bámészkodó sokaságból, mint a mákszál a zabtáblában. Mintegy tíz
ölnyire a tánczhelytől egy kordé volt észrevehető, melyen egy
fölpántlikázott szamár egy hordó sört hozott ki egy óra előtt. A
szamarat kifogták legelni, a kordét pedig felfordították pajkos
suhanczok; azon állt Klári többed magával; onnan pompásan lehetett látni
mindent.
De bármily szembetünő volt is Klára a párisi kalapban, mégis ő ismerte
fel előbb Velkovics kisasszonyt, s megrémülve, hogy minden fel van
fedezve, hogy talán itt van az egész család s rögtön most «letelik az
esztendő», leugrott a kordéról, hozzá szaladt kezet csókolni.
– Miféle komédia ez, Klára? – förmedt rá. – Mit csináltok ti itten?
Mire a szobaleány töredelmesen bevallotta, hogy kénytelen volt Mari
kisasszonynak engedni. Ő csak szegény cseléd, a ki két malomkő közé
került. Eleget akarta lebeszélni, úgymond, a kisasszonyt, de az sokkal
önfejűbb, mintsem rá hallgasson. Mindenáron fejébe vette, hogy erre a
mulatságra a hol nincsenek ismerősei, ruhát vált vele s beáll a sorba a
leányok közé, hogy vajjon viszik-e tánczba a legények saját magáért.
Mindezt roppant hosszadalmasan, szakadozva, bűnbánó hangon adta elő,
jelezvén kis úrnőjének azt a rögeszméjét, hogy ő rút, a kit csak a
hozományáért szeretnének oltárhoz vinni, miközben Róza egy párszor
közbeszólt: «Mari egyszerűen bolond.» «Hisz Mari szép.» Egyszer meg épen
az csúszott ki a száján: «Bár csak én volnék olyan, mint Mari». Itt
természetesen azt kivánta volna az illedelem, hogy Klára ellentmondjon,
de Klára talán oda se figyelt, ráhagyta, a mi nyilván rosszul esett
Rózának, felhúzta orrocskáját és ridegen, majdnem ellenségesen tekintett
rá, a mit azonban Klára nem vett észre, mert a saját ártatlansága és a
Tóth családhoz való ragaszkodása festésénél könnyekben tört ki, melyek
lepergőben bizonyos festéket érintettek, mint a hogy a hegyről lecsurgó
erek lemossák a talaj felületét. Klára leányasszony tehát a helyett,
hogy mindent látó éles szemeivel a Róza kisasszonyét figyelje, a magáét
törülgette, még pedig, nem találván kötényt a ruháján, paraszti módra a
könyökével.
– Mit csinálsz te? – feddette Róza megbotránkozva. – Hát a kisasszonyod
ruhaujjába kell törülközni?
Haragja azonban a kámfornál is könnyebben párolgott el. Sőt miután
látta, hogy nagyon meg van ijedve, megszánta.
– No hát a mi megtörtént, az megtörtént. És ha már így van, ne szóljunk
róla senkinek. Hiszen voltaképen nem is olyan rossz ötlet, csak a nénike
ne tudja meg. Talán én magam is megcselekedtem volna hasonló esetben.
Hagyd abba azt a pityergést most már, hanem, mit is akartam csak
mondani, hol cseréltétek ki a ruhát?
– A szőlőbeli kunyhóban.
– Hm. Hátha a bácsiék estefelé, a mint szokták, künn lesznek a szőlőben
és lehetetlen lesz visszacserélni?
– Erre nem is gondoltunk, – hüledezett a szobaleány.
– No látjátok! – mondá diadalmasan Róza. – Úgy-e mégis jó, hogy eljöttem
s figyelmeztetlek effélékre. Ejh, – tette hozzá, napernyője nyelével
rejtélyes betűket írva a porhanyó agyagba, – hárman közösen talán csak
ki tudunk gondolni valami okosat.
Csodálatos vonzó ereje van a tilosnak az ifjú vérre. Ime, már segítette
őket abban, a mit előbb gáncsolt. Miután az ő eszében villant meg a
könnyelműen keresztül vitt kaland egyik még hátralevő részletének, a
ruhavisszacserélésnek aggasztó volta, ezzel a vakmerő csiny mintegy az
övé is lett. Sőt most már a részletek és eredmények is érdekelni kezdik.
Egyetlen beleejtett csöpp az ő találékonyságából, rózsaszinűre festi, a
mi előbb fekete volt. Egy kis hiúság az egész, hogy ő neki jutott
eszébe, hol és mikor öltöznek át, ha az öregek künn találnak lenni a
szőlőben. A hiúság viczkándozása folytán a női lélek rengetegének többi
dúvadjai is megjelennek leshelyeikből. Legelől a kiváncsiság.
– Úgy látszik, nem akarta Mari, hogy lássam a tánczosát, – fűzte a
gondolatait Róza. – Talán valami idomtalan tökfilkó és restelli, hogy
ott legyek? Pedig mégis ott leszek. Odaállok észrevétlenül a háta mögé,
úgy teszek, mintha nem is ismerném.
– Várjon meg itt, Klárika fiam – mondá hangosan – és tartsa addig a
kalapomat.
Hajadon fővel könnyebben sikerült helyet szorítani Mari közelében,
kalappal feltünő lett volna a leánysorban. Csendesen kuksolt a két
hórihorgas Balánczi nővér közé beleékelve, kik a leglármásabbak voltak a
csoportban, úgy hogy Trik Márton uram a szűcs, a ki valaha
Olaszországban katonáskodott, azt a csipős megjegyzést tette rájok:
– Megfordított világ ez, komámasszony (Kender Istvánnéval beszélgetett).
Mikor én Venecziában feküdtem, láttam, hogy ott a macskák nyakára
hatósági parancsból csöngetyűt kötnek, hogy a Szent Márkus-téren levő
galambok észrevegyék a macskák közeledését és menekülhessenek, itten
pedig úgy látom, hogy a galambok kötnek a nyakukra csengetyűt, már t. i.
ezek a Balánczi-leányok, hogy figyelmeztessék a macskákat: «Itt vagyunk,
tessék belénk harapni.»
Kender Istvánné jóizűen nevetett.
– De iszen macska legyen az komám, a kinek ezekbe bele nem törik a foga.
Gonosz falatok ezek!
E gonosz falatok között állt Róza és türelmetlenül várta a négyes
megkezdését, vagyis inkább a Mari tánczosát. Vajjon milyen lehet? Miről
fognak beszélgetni? Pokoli mulatság lesz azt hallani.
A négyes azonban nehezen szülemlett. Csak igen kevés pár állt ki a
porondra. De már ezek is nagyban lekötötték a Róza kisasszony
érdeklődését. A sületlen ötletek, a különböző felkiáltások,
kurjongatások, mind új és eredeti volt előtte. Hát még az urak és
hölgyek viselkedése! A sikongató leányok, kiket gavallérjaik pajzánul
megcsipkedtek, a ruhán keresztül, de néha kényes helyeken is, halálra
mulattatták. Ez a csintalan «nyúlkálás», úgy látszik hozzátartozik a
külső udvariassághoz. A melyik mesterlegény oda nem kapkod a párjához,
az vagy málé ember vagy neveletlen, vagy közömbös, a ki kimutatja, hogy
a portéka nem bír rá ingerrel. A leányok sivalkodnak ugyan, teszik
magukat, hogy haragusznak, s gyakran hallani a fölháborodott szemérem
felkiáltását: «A nehézség jöjjön a kezére!», de a mellett alapjában
kitüntetésnek veszik az ilyfajta merényleteket s a kin ilyenek nem estek
napközben, az rosszul mulatott.
Hogy a négyes még mindig össze nem állt, restelte a rendezőség,
kétségbeesve futkosott, igazított, tanakodott, a főrendező, Brozik
éktelen káromkodásokkal terelte össze azokat, a kik az előbb ajánlkoztak
és most szégyenszemre cserben akarják hagyni. Elfutván a leányok sora
előtt, rászólt Marira:
– Hát a maga tánczosa hova lett?
– Nem tudom, – felelte Mari egyszerűen.
Nehéz feladat volt kiszorítani még néhány párt, hogy valami formája
legyen (mert inkább semmi, mint valamely nevetséges kisérlet). Egyenként
kiabálták a neveket a listáról, melyre Brozik feljegyezte az
ajánlkozókat. Lassan-lassan előkullogtak, végre már nem hiányzott más,
csak a Mari párja.
– Hogy hívják a tánczosát? – kérdezte tőle a bömbölő hangú Kolotnoki.
– Nem tudom.
– Az mégis furcsa. Úgy látszik, megszökött. Vagy talán maga nyelte le
kisasszony, – tette hozzá vidám röhejjel.
Keresni kezdték: «Vadász úr, vadász úr!» kiáltozván, a hegyi viszhang
ismételte, hasztalan, a vadász nem volt sehol. Pedig a puskája,
vadásztarisznyája ott lóg a fán. Ki tud felőle? Egy lélek sem tudott.
Ejnye, ez mégis különös. Egy ember mégsem gömböstű, hogy nyom nélkül
tudjon elveszni.
A négyest most már meg kellett kezdeni, Mari tehát kimaradt, de a
helyett majd minden figyelem rá irányult. Mamák és leányok gúnyos
pillantásokkal szurkálták. Ez az, kinek a tánczosa megszökött. Pedig nem
is rút. A férfiak figyelme se ugrotta át. Hogy elszomorodott, – mondák.
– Pedig csinos egy jószág.
Érezvén, hogy czélpontja a nyilaknak, szeretett volna itt nem lenni,
elmenekülni kábító lehangoltságával, melyről számot se tudott volna adni
az első perczben (ámbár érthetni, hogy bosszantó az ilyesmi), de kevély
lelkének daczossága minden egyéb bizonytalan érzéseit elhomályosította
és csak azért is veszteg maradt, hogy közönyt mutathasson.
A négyes ezuttal minden látványossága és előkelősége daczára nem birta
lekötni a sokaságot, annyira uralta a vadász eltünése. Az a körülmény,
hogy a puskája, tarisznyája ott maradt, valami rejtélyes színt
kölcsönzött az egésznek. Sokaknak, a kik a szinházakba járnak, eszébe
jutott a bűvös vadász regéje, csak a fránya Kolotnoki csattantott el egy
ostoba élczet a különböző találgatásoknak közepette, olyan hangosan,
hogy Mari is meghallotta:
– Nini, ott a vadász, fölvette a valódi alakját!
És a fölpántlikázott szürke szamárra mutatott, mely csendes filozófiával
legelészett a garád szélén.
Mari öntudatlanul ökölbe szorította kis kezét. De sokért nem adná most,
ha a vadász itt teremne és meghallaná, – majd adna az neki.
Néhányan mosolyogtak a Kolotnoki tréfáján, de nagy többség váltig
feszegette a rejtély nyitját, míg szerencsésen rábukkant. Persze, no
persze. De hogy is lehetett csak egy pillanatig mást gondolni, mikor
olyan világos, mint a nap és annyira közelfekvő, mint a sótartóhoz a
paprikatartó. Úgy van, úgy, Patkó volt, a híres haramia, Isten úgy
segéljen, csak ő lehetett. Ide jött egy-két víg órát csapni, egy-két
szép fejér cselédnek a fejét elcsavarni, a mint hogy ki is nézte a pokol
pozdorjája a legszebbet. (Most már ezzel az eseménynyel előlépett Mari a
legszebbnek.) Itt azonban nyilván olyan valakit pillantott meg
időközben, a kitől megijedt, hogy felismeri, uczu hát, vesd el magad,
elinalt tarisznya, puska nélkül, mert bizonyosan sürgős volt neki.
Ez volt a legszínesebb magyarázat, tehát ezt hitték el. Villámként
terjed el a hír, hogy Patkó volt, a híres betyár, kiről azt sirja a
nóta: «Láttál-e már egy lovon hét patkót?» Érdekes, hogy a hét patkóból
most csak az egyik jelent meg, mert se a lovát nem hozta el a négy
patkóval, se az ezüstre patkolt csizmáját, topánkát viselt, mint az
urak. Már csak a fölött sopánkodtak, kivált az asszonyok, hogy nem
nézték meg behatóbban, hej pedig ugyancsak megnézni való legény volt, –
hanem hát ki gondolta volna azt akkor?
A vargák és a mészárosok, kikben van egy kis fogdmeg természet, a
fejüket vakarták: «ejnye, ejnye», mert a hét patkóból épen az az egy a
legértékesebb, a melyik itt volt, a hetedik, az aranyból való patkó,
lévén kétszáz arany vérdíj kitűzve rá. Kutyateremtette, beh jó
mulatságot lehetett volna ezen csapni, s ki is számították legottan,
mennyit tenne az ki szivarban, borban, míg a szelidebb lelkű szabók és
mézeskalácsosok nem bibelődtek ilyen különben is már elszalasztott
ábrándokkal, hanem a tényleg létező puskára és tarisznyára nézve
igyekeztek olyasforma határozatot érlelni meg, hogy szolgáltassák át a
rendőrségnek, melynek szimathiánya és élhetetlensége ez alkalommal sok
oldalról és igen behatóan tárgyaltatott, úgy hogy a tekintetes
főkapitány úrnak, ki ilyen időtájban rendszerint ft. Szerecsen János
plébános úrnál szokott tarokkozni, ugyancsak módja volt sokat csuklani.
Így tartott ez sokáig, késő estig, míg végre megérkezett a
«Griff»-vendéglő háziszolgája, a pupos Fili és egy kis czédulát hozott a
Nr. 3-tól (névszerint Fitos Jánostól) Brozik uramnak, hogy miután egy
elhalaszthatatlan dolga miatt puskája és tarisznyája nélkül jött be a
városba és már nem mehet vissza, a mint tervezte, sziveskedjék vagy
elküldeni vagy hazahozni a holmiját, mire az egész legenda összeomlott,
mély sajnálatára a rendezőségnek, mely szerette volna fölcziczomázni
vele a szüretjét.
Tóth Mariról azonban még jókor gondoskodtak, mikor a legenda még ép volt
és teljes erejében virágzott, maga Répásiné asszonyom adta be azt neki
kávéskanállal, úgy hogy volt benne sajnálkozás is, becsmérlés is, de
hisz az orvosság is úgy megy, a keserű valami édesben, együtt véve mégis
émelygős; de legalább ő maga is megnyalta végén a kanalat.
– Tudja-e leányasszony, hogy ki volt a drágalátos gavallérja, mert olyan
ártatlan pofával áll itt, mintha nem tudná? Hát az bizony a rettenetes
Patkó volt, a rablógyilkos, a kit kilencz vármegye pandurja fogdos.
Hiába mereszti a nagy szemeit. Olyan az, mint a szentírás, hogy ő volt.
Többen felismerték, Karattyán Mihály az órás pedig megesküszik rá, mert
képes ujságot járat s látta abban a mappát az ábrázatáról. Maga ugyan
nagy szerencsét csinált, szép rozmaringot kötött a pártájához,
mondhatom. Hiába ájuldozik most. Akkor kellett volna nem vigyorogni a
szeme közé. Láttam én, a mit láttam. Oh Istenem, Istenem és az én
félkegyelmű uram szedte fel. Hiszen én is hibás vagyok, hogy jobban nem
tartom pórázon. De még jó, hogy le nem ütötte valahol azokon a néptelen
utakon, mikor együtt jöttek (a kezeit tördelte). Csak egy hajszál hija,
szentséges ég, hogy most én nem vagyok özvegyasszony.
S ezen aztán elkezdett keservesen sírni, hogy szinte a muzsikát is
túlharsogta, míg Tóth Mari testét lassú reszketegség fogta el, szemei
kitágultak és elhomályosodtak a rémülettől, nemesen ívezett homlokáról
hideg verejtéket sajtolt ki a borzongás, minden vér elhagyta arczát és
semmi egyebet nem látott, nem érzett eleinte, csak azt, hogy a szőlőföld
szalad velök, a tánczoló párok egyetlen gyurmává olvadnak össze, a
diófák megfordulnak a koronáikkal, aztán ki tudja meddig nem érzett
semmit, nem tud semmiről, csak azt látta, mikor a szemeit felnyitotta,
hogy Rozália tartja a karja közt s Klári friss vizet locscsant az
arczába.
– Hol vagyok? – nyögte halkan, lehelletszerüen s feje bágyadtan esett a
Róza vállaira vissza.
Mari halálosan sápadt arczába lassanként kezdett visszatérni az
életszín; szemeit újólag fölnyitván, megpillantá Rózát és Klárit.
– Mi történt velem?
– Hát elájultál egy kicsit. Az a csunya asszony megijesztett.
– Ah, Istenem, mennyire szégyenlem.
– No ugyan, – vigasztalta Róza. – Szóra sem érdemes. Mással is
megtörténik. Katonadolog az!
Ezen a mondáson még Mari szenvedő arczán is bágyadt mosoly jelent meg,
mert azt ugyan még soha senki sem állította, a mit buzgalmában Róza,
hogy az elájulás katonadolog.
A Répásiné asszonyom közlése s a modora még inkább lesujtólag hatott a
kedves leánykára, kit még nem értek soha viharok. Répásinénak nagy
kidülledt szemei voltak, mint a szitakötőnek; ezek már magukban
félelmetesek, úgy rémlett neki, hogy ezek a szemek addig villámlanak,
forognak üregeikben, míg egyszer csak ráugranak. A félelemhez járult a
rettenetes felfedezés, hogy a tánczosa rabló volt, hogy egy gyilkos
tartotta karjaiban. S épen akkor jött e borzalmas közlés, mikor a szive
csordultig tele volt nyugtalan vágyakkal miatta, mikor a lelke fájón
édelgett a letünt óra emlékein. Nem csoda, hogy az érzéseknek ebben az
összeütközéseiben idegei fölmondták a szolgálatot, feje elszédült és
elvesztette eszméletét.
Csak az elmult este olvasott el egy angol novellát, melynek fantasztikus
meséje még ott kavargott kissé a fejecskéjében, bár, a mai élmények
miatt csak valahol alul: a szép Dolly beleszeret egy csinos fiatal
emberbe, kiről nem tudja, nem is kérdezi, mi a foglalkozása, hozzá megy,
boldogan élnek London egyik külvárosában, míg a menyecske férje
ellenzése daczára fejébe nem veszi egyszer végig nézni egy akasztást, a
hol kisül, hogy az ő férje a hóhér, mire a szegény kedves kis Dolly
összerogy az iszonyattól és szörnyethal – a kegyetlen szerző szerint.
Mari abban a perczben, midőn Répásiné rásujtott a borzasztó
fölfedezéssel, a benyomások összekevertetvén az éjjeli olvasmány hatása
alatt és a két eset némi hasonlatossága miatt, egyenesen Dollynek
képzelte magát, most, mikor felocsudott, szinte csodálkozni látszott,
hogy ő még életben van, holott a kis Dolly szörnyethalt.
A mint annyira helyre jött, hogy elindulhattak, Róza a kezénél fogta:
– Menjünk már most haza, kedveském és vegyük az egészet úgy, hogy egy
bohókás álom volt.
Szó nélkül hagyta magát elvezetni, a sok összeröffent asszony közül, kik
mindenáron szerettek volna megtudni róla egyet-mást, de se Róza, se
Klári nem adott nekik semmi felvilágosítást. És ez megint igazi
szerencse volt a szüretelő társaságra, mert megint maradt egy kis