A Noszty fiu esete Tóth Marival (2. kötet) - 05

ellenkezőt javasolja: «meg kell a menyecskét fogdosni imitt-amott, a vén
salabakter szereti, ha nejét idegenek kivánatosnak tartják.» Ugyancsak
szigorúan óvja a hasznos útmutató a vele élőt, nehogy Csobolyó Miklóstól
a családja után tudakozódjék, mivelhogy az egyik kisasszonya Rómában van
Beszterczebányán, a feleségétől pedig válik.


TIZENHETEDIK FEJEZET.
(Nagy mulatság a drenki öregeknél.)
Ez az egész elaboratum ugyan a főispán részére készült (Findzsa asszony
adatbeli hozzájárulásával), de kiszakítva belőle pusztán a voglányi
járást, Noszty Ferencz is hasznát vette.
Illő szófogadással mindenben ennek alapján kezdte meg működését
járásában, mindenekelőtt Palojtay Istvánt keresvén fel Drenken. Az öreg
úr ódon kuriában lakott, a falu végén. Különben minden ódon volt
körülötte. Öreg faóriások meredeztek égnek a kertben, divatból kiment
csézák és bricskák álltak a kocsiszínben, valamennyi a legjobb karban,
mert mindent kimélt és soha semmit se változtatott. Még a ruháját is
mindig ugyanabból a posztóból vágatta. A cselédei hasonlóan többnyire
vén tuskók voltak, egy bérese száz és két tavaszt számlált (arczképe
gondolom meg is jelent a Vasárnapi Ujságban). Valaha a Simonyi
regimentjében szolgált, mint huszár s mutogat is ő kelme egy
makra-pipát, a mit a hires versaillesi zsákmányolásból elemelt, mely
szerinte valamelyik franczia királyé lehetett. (Alighanem a XIV. Lajosé,
incselkedett az öreggel Palojtay.) Daru Jóska ebben az időben már semmit
se dolgozott, csak pipázott (abból a fent említett tajték pipából) és
nyáron a gyümölcsösre ügyelt, a mi nem volt valami fontos feladat, mert
a gyümölcsfák is elaggottak és nem hogy gyümölcsöt hoznának, de már
virágozni is lusták voltak. Bent a házban is ócska és kedves volt
minden, a kályhák, a bútorok és maga az asszony is, jóval öregebb az
uránál, minthogy Palojtay az első felesége halála után annak anyját
vette el, hogy együtt sirathassák az elköltözöttet. Az anyósa, a ki már
a nyolczvan körül járt, olyan eleven, fürge volt még most is, mint egy
fürj. Egész nap sürgött-forgott, tett-vett, bodros főkötője szinte
csillogott a fehérségtől. Keményre vasalt szoknyái vigan suhogtak, az
övéhez tűzött kulcsok fiatalosan csörömpöltek. Az egész megyének ő volt
a legtiszteltebb matrónája, kinek hírnevét csak emelte csodálatos
karrierje, hogy anyósból feleség tudott lenni. Pajzán nyelvek azt
beszélik, hogy Károly Albert főherczeg látogatása is (a mit roppant
irigyeltek tőle a mágnáskodó nagyobb családok), arra a kiváncsiságra
vezethető le, hogy ezt a világra szóló anyóst akarta látni ő fensége.
Palojtay ezentúl is «mamának» hítta feleségét s példás szeretetben éltek
együtt. Bár kétezer hold földjük volt, mégis a kisebb nemesekkel és
lateinerekkel barátkoztak, a rangtartó uraknak: Nosztyéknak,
Ragányoséknak, Homlódyaknak, Horthoknak fittyet hányva – s innen az
óriási népszerűség, mely Palojtayt és Fruzina mamát környezte.
[Illustration: Zimankós idő volt, február elseje.]
Zimankós idő volt február elseje, este felé, mikor a Noszty Feri kocsija
befordult a bontóvári útról Drenknek. Nagy hóbunda takarta a mezőket és
az utakat, csak a varjak feketéllettek a csillogó fehérségen és a falvak
szélein a disznópörkölési helyek. Noha az új fogaton sok kifogásolni
való volt, most mégis nagy kedvteléssel hajtotta Feri, orosz trappereket
képzelve élénk fantáziával a pejkók helyére. Erősen elhatározta magában,
hogy az új hivatallal ő maga is új, komoly emberré lesz, de úgy járt,
mint a szenvedélyes alkoholista, mikor pálinkás butykost lát, mindjárt
visszaesik régi nyavalyájába; a mint markában érezte a gyeplőket, keblét
legott gentryérzelmek kezdték magasra dagasztani. A czikázó,
csengő-bongó szánok, melyek részint megelőzték, részint szembe
siklottak, felköltötték benne a rossz dæmont s azt jártatta mindenek
felett eszében, miként tehetne annyi pénzre szert, hogy egy mutatós
négyest szerezhessen. Barátok szerzése volt útjának a czélja, ezt
kívánta tőle a sógor. Nagyon helyes, de aztán így egészítette ki az
alapgondolatot: barátokat szerezni, a kik giráljanak neki. Az eskü
emléke, melyet apjának tett, hogy soha se veszi többé igénybe a
váltókat, a csengős fogatok zajába fult.
Palojtay szűz dohányt vágott a nagy ebédlőben az asztalon, Fruzina mama
pedig befőttes üvegek felett tartott szemlét, mikor az asztal alatt
heverésző «Mászlás» nevű hires vizsla morogni kezdett s nyugtalanul
hegyezte a füleit. Minthogy Palojtay és felesége egy kicsit nagyot
hallottak, a vizsla mindig velök volt s ő jelezte, ha valaki érkezett
odakünn.
– Vendég jött – mondá Fruzina mama.
– Még pedig idegen – jegyezte meg Palojtay – mert megyebeli úri ember
mind tudja, hogy holnap kell jönni.
Hm, biz az fináncz is lehet. Be kell takarni a dohánykát. Hamar
ráterítettek egy abroszt s azzal a vendég elé siettek volna a
vizitszobába, hogy itt ne érje őket; de a jött csinos fiatal ember
megelőzte őket, hirtelen belépett, zuzmarás bajuszszal, kivörösödött
fülekkel és orral.
– Kivántam tiszteletemet tenni kedves urambátyámnál és édes
asszonynénémnél – szólt magát illedelmesen meghajtva.
– Isten hozott, kedves öcsém – kiáltott fel élénken a gazda – de ne vedd
rossz néven a gyengülő emlékezetemnek, hogy nem tudom, voltaképen ki
vagy.
– Noszty Ferencz, az új szolgabiró vagyok.
Az öreg úr meghökkenni látszott egy kicsit.
– Ej no beste lélek, hát te vagy az, a kivel a törvényt pofonütötték?
Fruzina mama közbelépett, eltaszította pajkos dévánsággal az urát a
fiatal ember elől…
– Eredj te hóhér! Még bizony nem átallod összeszidni az öcsémet a
részeges Kaby miatt.
S ezzel megölelte Ferit és egy atyafiságos csókot czuppantott az
orczájára.
– Sokat tánczoltam valamikor az apáddal – szólt és szemtől-szembe
figyelmesen megnézegette a jöttet. – Épen ilyen volt valamikor.
– No, ha az apád képét viseled fiu – kaczagott fel az öreg úr kedélyesen
mintegy nyitányul, hogy most fog élczet mondani – akkor viseled az én
képemet is, mert ámbár nem szavaztam rá, ez idő szerint apád a
képviselőm. Hozd idább hát azt a fizonomiádat, a mely voltaképen az én
fizonómiám, hadd csókoljam meg magamat.
S most már ő is összecsókolta az új szolgabirót.
Hanem azért tovább is tettette magát, hogy haragszik és el is kezdte
legottan indokolni.
– Hát nagyon rám ijesztettél ficzkó, mert tudd meg, hogy magyar dohányt
vágtam odabent a másik szobában és minthogy ez tiltott cselekedet,
ilyenkor fázom a hatósági közegektől. Még a szivem is elállt dobogni.
– Legalább nem kopik addig – felelte Feri. – Egyébiránt én örök
hallgatásra kötelezem magamat.
– Nem ér semmit. Ennek csak egy orvoslata vagyon – folytatá az öreg úr –
ha az illető hatósági közeg is beáll bűnrészesnek, vagyis ha aláveti
magát annak a szabálynak, hogy velem együtt szívja ki a felvágott
dohányt. Nos ráállunk?
– Attól függ, kedves bátyám uram, hogy hány pipányit vágott fel?
– Hát egy nehány pipányit.
– Mégis mennyit?
– Lehet vagy kétszáz pipára való.
– Tyüh? Hisz az egy hétig is eltartana.
– Attól függ, hogy milyen pipás vagy.
– Csak egy félórára jöttem urambátyám, hogy magamat bemutassam.
– Bolond beszéd. Láss a vacsora után Fruzinka. Nem lehet én nálam,
fráter, egy félóra alatt bemutatkozni. Ne nézz engem olyan semmi
embernek! Mert én a szolgábirámról minden áron tudni akarom, hogy iszik,
hogy kártyázik és hogy tánczol.
– No hát jól van – hagyta rá Noszty, hetykén belevetve magát egy
karszékbe – hozza hát ide bátyám azt a pipát, hadd gyujtsak rá, aztán
holdvilágos este van, elmehetek én éjfélkor is, szivesen teljesítem a
kivánságát a vacsoránál. Megpróbáljuk az ivást és egy kicsit
kártyázhatunk is.
– Látom, hogy jól nevelt ember vagy, hékás, de ne kezd a hivatalodat
mindjárt sikkasztáson, – mert a tánczolást már úgy látom el akarod
sinkófázni.
– Hiszen nem vagyok én medve, hogy a bátyám uram mindenképen meg akar
tánczoltatni.
– Medve bizony nem vagy, hanem gavallér csak talán vagy és itt annyi
szép leány és menyecske lesz a környékről holnap, hogy még a sánta ember
lábai is megmozdulnak. Holnap van a Fruzina mama születésnapja, ezt
aztán emberül szoktuk megtartani. A ki kabátos ember van a vidéken, az
mind itt lesz, ha csak nem ágyban fekvő beteg, azt a csúfságot hát nem
teszed az én öregemen, hogy ilyenkor menj el a házból.
– Hát persze, hogy nem megyek.
– No már ezt szeretem.
– Jól fogsz mulatni, majd meglátod. Itt lesz a czigány is Bontóvárról.
Most küldtem el értük két béres-szekeret és tizenkét bundát, hogy meg ne
fagyjanak.
– Hol veszi urambátyám azt a sok bundát?
– Esett juhbőrökből férczelik össze erre az alkalomra a szolgálóink.
Noszty tehát ott maradt éjszakára Palojtayéknál, miközben igyekezett az
öreg úr kedvében járni a hasznos útmutató szerint, szidta a zsidókat s
szóba hozta a főherczeg látogatását, a mi kedvencz beszélgetési tárgya
volt Palojtaynak.
Ettől rögtön bőbeszédű lett. Elmondta, hogy itt volt ennél az asztalnál
s Fruzina mamát arra kérte, hogy magyar ebédet főzzön neki, hát főzött
is neki pörköltet, töltött káposztát és túrós csuszát.
– Úgy beszélsz, – fortyant fel Palojtayné – mintha egyéb se lett volna.
– Persze volt egyéb is, egy teljes franczia ebéd, de ez most nem
tartozik a tárgyhoz. Azt akarom mondani, hogy a pörkölt izlett neki, a
turós csuszától azonban visszariadt, mikor megkóstolta «oh istenem,
szólt, olyan ízű, mint a mosott ruha». Általában különös emberek ezek a
főherczegek. Soha se tudhatni, mi tetszik nekik. Más vér foly az
ereikben. Mikor először jelentette ezelőtt hat esztendővel, hogy a vizi
vadászat idejére hozzánk száll, egy csomó anekdótás könyvet hozattam
Pestről, Bécsből, hogy az ötleteket megtanulva, tudjam mivel mulattatni.
Bevágtam úgyszólván szóról-szóra a könyveket s ebédnél vagy vadászat
közben próbáltam elmondani egyet-egyet, ha valami apropos-ra került, de
a főherczeg hideg maradt, mintha fából volna az arcza kifaragva, a
legkaczagtatóbb történetnél meg nem jelent azon egy fia mosoly sem; hogy
él, csak az ásításából és pillái rezgéséből látszott. Már-már
kétségbeestem, hogy olyan kedélytelen és semmivel sem birom felrázni,
midőn véletlenül valami elhalaszthatlan teendőm jutott eszembe s
minthogy rossz a memoriám, nehogy elfelejtsem, kihuzom a czeruzámat és
az ing-manchettára jegyzem fel: Mit ír ön? kérdezte. Megmagyaráztam
neki, hogy rendesen ide szoktam jegyezni egyet-mást. «Pompás gondolat –
mondá – ezt én is megtanulom.» «Iskolás koromban szoktam meg –
folytatom, mert ide jegyeztem ki leczkémből a schlagwortokat, hogy a
tanárokat bolonddá tegyem.» A főherczeg édesdeden kaczagott fel: «Das is
gut» kiáltott fel – sehr gelungen – és megint csak kaczagott, hogy a ház
is rengett és a könnyei potyogtak. Ezzel aztán egyszerre mintha a
fejembe lőtték volna, kitaláltam, mi kell a főherczegnek s sorra
előszedtem hajdani diák csinjeimet és a másokéit, ostoba, sületlen
lappáliákat, melyekben mindég a professzorok húzták a rövidebbet és a
melyeken senki se nevet már napjainkban. Kifogyhatatlan derültség
kisérte ezeket, ő fensége fel volt villanyozva, hahotázott, tombolt,
hanyattvágta magát a kanapén s kijelentette, hogy egész életében nem
mulatott még ilyen jól és nem talált ilyen kitünő vadász-czimborára. Egy
nappal meghosszabbította nálam való időzését s azzal búcsuzott el, hogy
megint eljön hozzám, mihelyt teheti. Innen van az én barátságom a
főherczeggel édes öcsém. Ne gondold, hogy én valami különös okos vagy
szeretetreméltó férfiú vagyok, a kit ki akar tüntetni, vagy a kibe
beleszeretett. Mindössze eltaláltam a gyengéjét. S az ő gyengéje is
bizonyos pszichologiai igazságon nyugszik. Neki minden ember a nagy
uraktól és államférfiaktól kezdve az apró emberekig mindig csak
kelemeset mondott és tett, kivévén gyerek korában a nevelők és
professzorok, ezek az ő életét is megkeserítették, ők tehát az egyedüli
ellenségei e földön. Minélfogva minden epe, harag és rossz akarat, a
mely egy emberi szívben szükségképen megterem, míg nálunk eloszlik
ezerfelé, e szegény jámbor főherczegeknél pusztán az ártatlan
professzorok nyakába szakad. Azért mulatott jól az én diák csinjeimen,
mint a hogy te mulatsz most az én előadásomon, mert te meg, imposztor,
az én gyengémet találtad el.
Vacsora után Fruzina mama mindjárt lefeküdt, bocsánatot kérvén, hogy
holnap mozgalmas nap vár rá, a tyúkokkal fekszik le, hogy a kakasokkal
kelhessen, a két úr ellenben sokáig beszélgetett a borocska mellett,
országos és megyei közügyekről, a hogy ez már szokás magyar anyától
született emberek közt, szidták a németet és a zsidót, majd kifogyván a
themákból, az örök forráshoz, a kártyához nyúltak, néhány parthie
piquetre vállalkozván. Palojtay kimelegedett a somlyaitól (Tóth Mihály
termése, – dicsérte a gazda), ingujjra vetkőzve csinálta a hatvanasokat
és kilenczveneseket, már szinte az éjfélhez járt közel az idő, mikor
valami kopogásféle hallatszott az ablakon.
A gazda megrángatta a falon levő zsineget, mely a szomszéd szobában alvó
inasának szólt, állítólag a lábára volt kötve a zsineg másik vége, mert
az inas, Mucskó Berti, szintén nagyot hallott, túl lévén ő is a
nyolczvanon. Nagy lassan előkullogott, ásítozva.
– No, mi a szó? – kérdé nem minden boszúság nélkül.
– Nézd csak apuska, – mondá a gazda a kártyáit igazgatva, – valaki az
ablakon kopogtat már harmadízben és nem lehet meglátni, mert jégvirágos
az üvegtábla, kinyitni pedig nem akarom, mert ki vagyok melegedve.
– Hát én nézzem meg, úgy-e? Mert én nem vagyok kimelegedve, úgy-e?
– Bizonyára te is ki vagy melegedve, apuska, de te nem kártyázol, ráérsz
felöltözködni s kimenni, hogy tájékozást szerezhess, ki az és mit akar?
Az inas kiczammogott kedvetlenül, dörmögve s elmult vagy negyedóra, míg
visszatért.
– Ki volt? Mit akar? Csak nem vendég?
– Egy zsidó fiatalember.
– Micsoda? – ugrott fel Palojtay dühösen. – Hol az a korbács? Hát
korcsma az én házam? Hát ki vagyok én, hogy éjnek évadján rám merjen
kopogtatni? Ejnye, mordizom adta, ez már több az egynél. Hol van? Ereszd
le rá a kutyákat a lánczról.
– Itt van az előszobában.
– Beeresztetted? Én hozzám? Most, éjjel? Hát meg vagy te veszve, apuska?
Hát nem tudod te, hogy én antiszemita vagyok? Korbácsold ki azonnal, te
vén szamár.
– Már azt pedig nem teszem, – felelte Mucskó nagy flegmával.
– Mit? Nem teszed, – s villámok jelentek meg a szemeiben, – a mit én
parancsolok…
– Az Iczik zsidóné fia, azé a szegény özvegyasszonyé, a ki a templom
mellett lakik, a rozzant házikóban.
– Mit bánom, akárkié. Hogy mer idejönni? Ilyenkor? Hozzám?
– Hát úgy mer, hogy az anyja hirtelen nagyon megbetegedett, talán a
halálán van, s borostyán-csöppeket jött kérni a tekintetes úrhoz.
– Hm, – szólt Palojtay megjuhászodva, – az a beteges, sovány asszony az
úgy-e, a ki némi füszerrel s nyáron gyümölcscsel kereskedik?
– S úgy tartja fenn az apró gyermekeit.
– No hát adunk neki borostyán-csöppeket. Küldd be azt a süldő zebedeust.
Egy tizenhat-tizenhét éves kamaszt tuszkolt be kis vártatva az apuska, a
ki vagy a hidegtől, vagy a félelemtől reszketve állt meg az ajtónál,
összehúzva mellén a kopott zöld női wiklert, melybe be volt burkolva.
– Mi baja az anyádnak? – kérdé Palojtay.
– Görcsei vannak, – szólt siránkozó hangon, – már napok óta igen gyenge.
– Ki mondta, hogy borostyán-csöppeket vegyen?
– Ezek szokták fájdalmát enyhíteni, de nekünk nincs, elfogytak.
Palojtay könyvtárszekrényében tartogatta kézi patikáját, onnan vett ki
egy kis üveget, a melyből átöntött valami keveset egy üres üvegbe.
– Eredj, siess velök, aztán jó volna, ha egy kis bort itatnál az
anyátokkal; van borotok?
– Van otthon. Árulunk azt is.
– Azt igya meg a béka, meg a kutya, a mit ti árultok. Hanem egy kis erős
tokaji bor kellene a betegnek. No, megállj csak. Mit is csináljunk csak?
(Az öreg úr a fejét kezdte vakarni.) Hogy az ördög vigye el az anyádat,
még utoljára is nekem kell lemennem a pinczébe. Nagy hideg van odakünn,
apuska, mi?
– Borzasztó hideg van, – felelte Mucskó.
– Azért mondod imposztor, hogy te szeretnél lemenni a pinczébe. Nem
találtam el, mi? Nix, nix, fráter. Neked már ártanak az ilyen
expedicziók, öreg vagy s ha teleszopod magadat, két napig alszol utána,
nem lehet hasznodat venni, majd csak magam botorkálok le. Add rám a
bekecsemet és keresd elő a kulcsokat, hadd hozzak annak a beteg
asszonynak egy pár kortyot. Így, most jól van. Eredj előre, világits a
gyertyával! Te pedig vigyázz, öcsém (ez a szolgabirónak szólt), hogy ez
a ficzkó valamit addig el ne lopjon. Te pedig Slajmi (ez a zsidófiúnak
szólt) eredj közelebb a kályhához és melegedj meg.
Az öreg úr csakugyan nem restelt a térdig érő hóban végigmenni az
udvaron, a melléképület mögött a sziklába vájt pinczébe s felhozni egy
kis itczés üveg tokaji esszencziát.
– De nehogy megkóstold útközben, te gazember figyelmezteté a suhanczot,
átadva neki az aranyszinű folyadékot, és nehogy egyszerre találd az
anyáddal megitatni, mert menten tánczra kerekedik és férjhez megy.
Ha már egyszer lent járt, bizony egy kis altatót a maguk számára is
hozott, megtöltött két kis poharat s koczczintott a vendégével.
– Mi értünk is meghalt a Jézus Krisztus, – jegyzé meg kedélyesen, némi
felköszöntés gyanánt, – azaz, hogy megfeszítették a zsidók.
– Úgy ám, de urambátyámnak ez nem mindig jut eszébe, mert úgy látom nem
olyan nagy antiszemita, mint a milyennek tartják.
– Mit beszélsz? – csodálkozott az öreg. – Hogy én nem vagyok
antiszemita? Hát hogyne volnék én antiszemita? Mindig ellenök beszélek a
megyegyűléseken. Hiszen majd meg fogod te azt hallani.
– Mi a fityfenét ér, ha aztán olyanokat tesz, mint a minek az imént
tanuja voltam?
Palojtay furfangosan mosolygott.
– Nem érted te a csiziót, öcsém. Mert látod, úgy van az, hogy én
alapjában borzasztó antiszemita vagyok, de csak azokra a zsidókra
haragszom, a kikre én szorulok rá; azokra, a kik én rám szorulnak, nem
haragszom.
S hogy im így kivágta magát, erre a dicsőségre még egy-egy kupicza
tokajit kellett felhajtani Szent János áldásának. Még mikor lefeküdt és
a gyertyáját eloltotta is egy szép, czirádás ezüst koppantóval, sokáig
hánykolódott, elmélkedvén párnái közt, hogy milyen bolond ember ez az új
szolgabiró, a ki még őt se tartja igazi antiszemitának. Hát érdemes a
közügyekben fáradozni?
Reggelre nagy nyüzsgés-mozgásra ébredt Noszty Feri. Talpon volt az egész
ház. Mozsárdöngetés, habverés zaja, malaczvisítás, baromficsipogás
hallatszott a konyhai helyiségek tájáról. Az udvaron cselédek
lótottak-futottak, mindenféle nyelveken kiabálva, mintha a
Babilon-tornyát építenék, s valamennyi fölött, mint valami tábornoki
parancsszó, uralgott a Fruzina mama hangja; sertést forráztak, távolabb
a kamra előtt őzet s nyulakat nyúztak az ambituson. Azután a vendégek
kezdtek érkezni a megye távolabbi részéből, csöngő-bongó szánokon,
nehézkesen gördülő nagy batárokban. A bemutatkozásnak nem volt se
hossza, se vége. Az urak kártya-parthiekká alakultak át, az asszonyok
pletykázó kompániákká. Odakünn az istállók előtt máglyatüzet gyujtottak
meg, hogy a vendég cselédek melegedjenek körülötte. Ebéd után a közeli
falvakból is ömlöttek a vendégek, úgy hogy hova-tovább szűkebb lett a
lakosztály, mivelhogy télen csak az innenső részét lehetett a szobáknak
használni. A kuriát a hires utazó Palojtay, István úr öregapja
építtette, nagy fantaszta volt s talán Persiában is járt, a hol a sah
palotájáról vette a burleszk ötletet, de akárhogy volt is, akármiért
tette, elég az, hogy a «Paszománt» nevű patakot, mely átszeli a kertet,
keresztül vezette a fundamentum-falba illesztett rostozaton a szobák egy
részén, úgy hogy keresztül folyik rajtok és hűsen tartja őket; nyáron
például úri élvezet a patak csörgése mellett szundikálni a divánon, vagy
csibukozni, azonfelül pisztráng-tenyésztést is próbált ott a leleményes
ős, hanem bezzeg télen nyirkosak és mohtól zöldek, fölfelé pedig
penészesek lévén a falak, nemcsak kifűthetetlenek a szobák, de nem is
használhatók. A halála lenne a falak dögletes kipárolgásától, a ki most
ott töltene egy napot vagy éjszakát. Bizvást eltörülhetné a király a
halálos büntetést, ha ilyen börtönei volnának.
Ily viszonyok mellett csak nehány szoba jutott a vendégeknek, s a mint
egyre gyűltek, mindig több-több butort kellett kivinni. Ágyak,
almáriumok apránkint kikerültek az udvarra, a hóra. Ilyenkor csak a
székeknek van becsületük. S egyetlen professzor lenne most, a kire
Palojtay bácsi nem mondana élczet, még a főherczeg ő fensége kedvéért
sem, t. i. Hatvani professzor uram, a ki ismerte azt a bűvös fortélyt,
hogyan kell a kicsiny szobákat tetszés szerint egy pillanat alatt
megtágítani öblös palota-termekké.
Torzonborz bácsik, öreg matrónák, szép fiatal leányok, délczeg fiatal
úrfiak fejtőztek ki rendre a különféle bundákból és prémes csurapékból,
melyeket halomra hánytak az első szobában. A mennyi csókot ezektől
kapott ma Fruzina mama, jó hogy át nem lyukadt az arcza vagy a keze. Hát
még a sok jókivánat!
Rangra ugyan nem volt egyforma a társaság, némelyik négy ficzánkoló
lovon jött, másik két rossz gebén, volt itt nagy úr, de falusi jegyző
is, tanítók leányzói és baronesszek (Mezernyéről a báró Krackner
kisasszonyai), de szinre nézve egyformák voltak az érkezők: vörösek és
fehérek, – vagyis vörösre mart a csipős hideg minden orrt és minden
arczot, s fehérre meszelt minden bajuszt, hajat és szakállt a zuzmara.
Csakhogy aztán Fruzina mama nyájas szólamára: «tessék, tessék beljebb
kerülni, édes lelkem», beléptek a bundaszobából a nagy zöld szobába,
melyet két vaskos kályha fűtött kívülről, némely haj kiengedett,
megfeketedett, némely arcz kifehéredett, vagy rózsaszint váltott, másik
a sárga szint vette fel, míg ellenben maradtak hajak és szakállak,
melyek megtartották a fehér szineiket azon túl is.
Úgyszólván egymás hátán tolongtak a vendégek este felé, de azért igen
jól érezték magukat, kivált a fiatalok; egy almát nem lehetett volna
elhajítani, a hogy szokás mondani, de egy gyujtó tekintetet sokkal
észrevétlenebbül lehetett kicserélni. Végre is ki tehet arról, hogy
Fruzina néni télen született, éppen abban a hónapban, melyben
legkevesebbet beszélnek az asszonyok? A szükség nagy tanítómester és
«sok jó ember elfér együtt», olyanforma pótigazság, mint a hiányos
emberi tagok eltüntetésére vagy kidomborítására kitalált vatta és egyéb
mesterséges töltelékek. Egy darabig elhiteti, hogy ez mind idom, – de
alapjában mégis csak vatta. A szobákban beállott szorongás rendesen
minden évben megszüli azt az indítványt, ha fagy van odakünn, hogy: «ki
a szabadba!». A vendégek már tudják és magukkal hozzák a fiatalok a
korcsolyáikat. A kert alatt ott van a befagyott Mamut-szem (így hivják a
tavat), óriás ezüst karika, melyen csodás élvezet siklani, odaállítják a
partra a czigányt, s a zene hangjainál foly a mulatság, míg csak be nem
sötétedik és megjelenik a hirnök: «tessék vacsorálni jönni».
[Illustration: Odasietett és kezét nyujtotta.]
Most is úgy volt. A fiatalokat kikergették az öregek. Még a kártya-szoba
(pedig az immunis hely) sem védte meg Noszty Ferit.
– Eredj ki öcsém. Jégre magyar! – dirigálta Palojtay. – A mi
kártya-asztal elfér, adjuk át whistező öreg hölgyeknek és uraknak. A
ferbli majd csak a vacsora után jön. Addig te még menyasszonyt is
találhatsz magadnak!
Hát el is ment az új szolgabiró s meglepte, elkápráztatta a tündéri kép,
mely a Mamut-szemen elébe tárult a keresztül-kasul sikamló fiatalság, a
strucztollas és virágos női kalapok szinpompája, a sehol véget nem érő
fehérségben, mint egy illanó, összefolyó és szétszakadozó virágerdő.
Megállt a jégtábla szélén és az összképben gyönyörködött, midőn látja,
hogy egy mellette elrohanó hölgy elesett a felkarczolt, szinte porzó
tükörlapon.
Odasietett és kezét nyujtotta, hogy fölemelje. «Köszönöm», – mondá a
nőcske gépiesen s csak akkor nézett lovagjára, mikor már fölkelt.
Összerezzent s egyszerre kék lett az arcza. Minden vér elszállt abból,
csak a fagy ereje maradt rajta, az pedig kék szint ad a vér nélkül.
Feri is csak most ismerte fel. Tóth Mari volt.
– Nem ütötte meg magát? – kérdé.
– Oh nem, – rebegte és reszketett. – Egy kicsit meglazult a
korcsolya-szijj, azért estem el.
– Megengedi, hogy megigazítsam. Noszty Ferencz vagyok, az új szolgabiró
– mutatta be magát mosolyogva, – a kit most sokan szidnak.
De még ki se mondta egészen s a leány még nem ért rá felelni, mikor mint
a villám, két korcsolyázó gavallér termett ott, nyilván bizalmas
emberei. Az egyik báró Krackner (a Mezernyén lakó nyugalmazott tábornok
fia), már messziről kiabálta:
– Így kell a kis gonosznak! Isten büntetése. Megszökött előlünk.
A másik Sipos István volt, a bontóvári fiatal törvényszéki elnök, csinos
ember és nagy stréber. Azonfelül pompás korcsolyázó, a ki mielőtt
megállt volna Mari előtt, egy művészi pirouettet vágott ki, a mi a
korcsolya-sportban olyan virtus, mint mikor a legszebb irású hivatalnok
kacskaringós manu propriát vagy czirádát kanyarít ki a neve végén pont
helyett.
– Maga is itt látta? – kérdé Tóth Mari.
– Hogyne! Hiszen nem vak az ember, hogy a csillaghullást se vegye észre.
Úgy nézem, megoldódott a korcsolyája.
S abban a szempillanatban már le is kuporodott, féltérdre ereszkedve és
igazgatni kezdte a szíjjakat, mire az ehhez készülődő Noszty Ferencz
szerényen félre állott.
– Sapristi! – duzzogott a kis báró, kit soványsága miatt «Keszeg
báró»-nak neveztek a bakfischkörökben, – mindig elszedi ez az ember
előlem a legjobb falatokat. Pedig én voltam itt az első egy lóhosszat.
Az enyém volna a korcsolyamegigazítás joga.
– Ne haragudj, kis báró, – kérlelte kedélyesen az elnök, – inkább vegyük
úgy, hogy a te nevedben igazítom fel a Mari kisasszony korcsolyáját.
– Az nem megy.
– Dehogy nem. Ha a király nevében igazítom az emberek ügyeit-bajait,
miért ne igazíthatnám a korcsolyákat Krackner báró nevében?
– Azért, mert én nem vagyok király.
– De a kinek igazítom, az királyné.
– Ugyan, ugyan! szégyeneljék magukat! Hát nem tudnak valami okosabbról
beszélni? – feddette őket Mari. – Bárcsak királyné volnék!
– No, ugyan mit csinálna?
– Nyomban fölmenteném mind a kettőjüket a szolgálattételtől.
Vidáman mosolyogtak ez évelődésre, pedig volt benne egy kis komolyság
is. A kisasszony olyanformán érezte, hogy az urak gyors megérkezése
valami kellemes helyzetből zökkentette ki, de mindez csak zavarosan
jelentkezett fejecskéjében. A feltünő hasonlatosság lepte meg, de még
azzal se volt tisztában, hogy valóságos hasonlatosság-e az, vagy csak
emlékeztetés a somlyói vadászra. És a hang is, csodálatos, mintha a hang
is az lenne. Meglehet, képzelődés, beteges érzékek, homályos álmok űznek
vele csalfa játékot. Noszty Ferencznek, az új szolgabirónak mondta
magát. A Nosztyak nagy urak, templomok patrónusai. Hatalmas középületek,
romban heverő várfalak beszélnek róluk, a köztermekben felfüggesztett
ősi arczképek, buzogányos, pánczélos lovagok viselik ezt a nevet. S maga
ez a Noszty Ferencz, mint a náluk megfordult vendégek elbeszéléseiből
tudja, előkelő, finnyás úrfi, volt huszártiszt, a ravasz, hatalmas
képviselőnek a fia, mit keresett volna a pápai csizmadiák és
mesterlegények közt? Bolondság ilyesmit elképzelni és mégis sokért nem
adta volna, ha csak egy perczig hagyják még vele beszélni, csak még
egyszer nézhette volna meg jól, csak még egy-két szavát hallhatta volna.
Mindezek torlódtak össze fejében, s szivébe nyilallott ez a vágy, nem
birt tőle szabadulni.
De hasztalan, vége volt, elmult, mint a füst, az érdekes idegen eltünt a
sok bámész tarka-barka úri nép közt s tekintetével nem merte kutatni,
nehogy a gavallérok észrevegyék, a kik már az imént is szinte bántó
módon szorították hátra, mintha bosszankodnának, a miért fölemelte,
mintha valami olyanba ütötte volna az orrát, a mi az övék.
Ohó, drága uracskák! Még nem vagyunk annyira! Kezét mérgesen ökölre
szorította. De ki vette volna azt észre? Hiszen a keze muffban volt.