A Kont-eset: Fantasztikus regény a XXI. századból - 07

– Nyilván mert az ország első kerületére vágyik, – vélte Klimanóczi…
De Gábris lehurrogta.
– Bolondokat beszéltek. Olybá veszitek a halált, mint gyermek a
büntetést. A halál boldogság, dicső dolog. Ükapám bizonyára azért
jutalmaztatta meg vele Szendreyt, mert ő volt közöttünk a legkülömb…
A XXI. század misztikumra hajló vértelen szelleme vakon belement a
Szendrey váratlan halálának abba a magyarázatába, hogy azt Kont vitéz
akarata idézte elő. A véletlenek összetalálkozásában már nem igen hittek
akkor az emberek. A tudomány igen elharapódzott, eltörölte a
hypotheziseket, inkább transcendentális okfejtésekre vetemedett, hogy
betömje a hézagokat. Dogmává lőn: a természetben nincs véletlen, vagy ha
van, az a legnagyobb csoda…
Kont vitéz abból, a mi távozása után a kaszinóban történt, aligha tudott
meg valamit is. A Szendrey halálának hire azonban még a herczegné
palotája előtt eljutott hozzá. Igen egyszerűen, a palota szomszédos volt
a Szendreyével. Épen akkor húzták fel erre a gyászlobogót, midőn Kont
lóra ült, hogy hazanyargaljon.
– Ki halt meg? – kérdezte egyik csatlósától a gyászlobogóra mutatva.
Azok már értesülve voltak a gyászos hir legkisebb részletéről is.
– Szendrey gróf, – válaszolták. – Hatalmas úr volt… Okos ember…
Képviselő.
Kont összerezzent.
– Képviselő? – mormogta halkan, aztán felnézett a csillagos égre s
mialatt könny szökött a szemébe, hálaadó szavak váltak le ajkáról
áhitatosan, reszketegen:
– Isten velem: ki ellenem?!…
A fényes kis lovascsapat lépésben haladt a budai városrész felé.
Csattogott a paripák patkója és szikrákat váltott ki az utcza
kövezetéből. A csillagok reszkettek az égen, az emberek szanaszét
futkostak itt alant…
Kont vitéz gondolatokba merült. Csak akkor eszmélt fel, midőn a Dunához
érkezett s egyik csatlósa jelt adott a révésznek.
– Hallihó! Dulihó!
A gőzbárka átszállította a lovasokat…
Kont még sokáig nézte az eget várkastélya tornyából, kikönyökölve az
ablakon a hideg éjbe. Ő nem fázott… Két nagy érzés hatalmas lángokat
gyújtott fel a szivében. A hazaszeretet és a – szerelem… A herczegnő
képével aludt el s a hazáról álmodott:
… Idegen fejedelmek jöttenek messze országokból a magyar király
vendégeiül. Örömtüzek égtek, pattogtak az éjben, s beragyogták
Nagy-Magyarország egész területét a Kárpátoktól az Adriáig, még azon is
túl: a Földközi és a Fekete-tengerekig… A királyok épen azért jöttenek
Buda várába, hogy elismerjék, szentesítsék a magyar király új
hódításait…
… A várúrnak, midőn másnap felébredt, első dolga volt, hogy misét
rendeljen. Házi papot nem tartott, de kápolna volt a várkastélyában s
Römer Benedek, a vizivárosi plebános készségesen vállalkozott a nagyúr
vallásos szükségletének ellátására bármily időtájban is. Most is
megjelent a hivására tüstént s kiszolgáltatta a misét.
A várúrra, mikor mise után az ebédlőbe lépett a plebánossal (a kit
szokás szerint magánál tartott reggelire), már három látogató is várt:
Gábor gróf az ügyvéddel és a nazarénussal.
Kont az ebédlőbe kérette és az asztalhoz ültette őket is.
Az ügyvéd pompás magyar tipus volt: kövér, zömök, nagyfejű. Afféle
talpig-test ember, de nyakig-ész volt annak a feje is. Kont maga mellé
ültette jobbjához és azonmód elkezdett vele tréfálni.
Egyéb se kellett Kincses Károly uramnak (hogy a maga nevén nevezzük a
fiskális urat), hiszen az ő fejében lakott a saját állítása szerint a
magyar mithologia valamennyi manója: az adoma, tréfa, szójáték
kisistenei.
– Hallom, – kezdte Kont vitézt az évődést, – hogy kigyelmed tartja magát
az ország legokosabb emberének; hát mondjon valami olyat, a mit még
senki se mondott.
Kincses uram egy pillanatig sem gondolkozott, azonmód rávágta:
– Jó, hát azt mondom, hogy az embernek legbecsesebb testrésze az ötödik
kereke.
– Való, – ismerte be s nevetett hozzá Kont vitéz, – ilyet aligha mondott
valaki is, csak egy hibája van a mondásnak: nem lehet megérteni.
– Hászen – mondta a fiskális, – azért vagyok, hogy megmagyarázzam.
– Halljuk!
– Hát – magyarázta Kincses Károly, – minden embernek annyi az értéke,
mint a mennyivel többet tud másoknál. A rendes ember, azaz a négy
kereken járó, semmit se ér, mert csak azt tudja, a mit már mások is
konstatáltak. Következésképen a bolond, vagyis az ötkerekes ember
értékesebb, mert az olyat is _tud_, a mit senki sem tudott.
Kont nem volt megelégedve a fejtegetéssel, megcsóválta fejét.
– Kire czéloz kigyelmed?
– Arra, a ki a vasutat, a léghajót, a telefont, a grammofont, a
napsugárral való fűtést kitalálta és a többi bolondra…
– Azok nem voltak bolondok…
– Nem-e?… Ha én azt állítom, hogy az emberek szeretőt fognak tartani a
Marsban, nem vagyok bolond?
– Az képtelenség.
– Ma, de az lesz-e százezer év múlva? Százezer év előtt képtelenség volt
a villamos vasút is s ha bolondok nem lettek volna a világon,
biztosíthatom, hogy ma is az lenne… Uram, – folytatta Kincses, – a
képtelenség és lehetőség egy anyaméh-szülte fogalom. Minden lehetőség
képtelenség csira korában. Azonképen a bolond és a lángész is egy és
ugyanazon személy. A siker előtt minden lángész bolond.
Kontnak így kihámozva már jobban tetszett a tétel.
– Mond valamit, – dicsérte a fiskális eszét. – Kigyelmedre alighanem rá
fogok bizni egy kiskorú lehetőséget: öregítse meg.
– Megteszem, – vállalta Kincses, – ha megfizeti a zabját.
– Azt megfizeti busásan…
– És ha kiállja a kor levegőjét, – tette hozzá fiskális uram
óvatosságból.
– Majd meglássuk…
Gábor gróf igen kiváncsi lett: vajjon mi lehet az a képtelenség, a minek
megvalósítását ükapja rá akarja bizni az agyafurt fiskálisra? Valami
ostoba sejtelem igen piszkálta a máját…
– Mi nekünk nem szabad tudnunk arról a _képtelenségről_? – kérdezte
feszengve, bátortalanul.
– _Lehetőségről_, akarod mondani, – javította ki Kont.
– Jó, mondjuk úgy.
– Miért ne mondanám meg? Vissza akarom perelni azt a 172 uradalmat, a mi
azalatt, míg távol voltam, szerteszét mászott az utódaim között.
Hát igenis, ez volt a szegény Gábris sejtelme épen. A torkán is akadt a
szardinia, a mit épen a szájába tett. A papnak is megcsúszott a széke
magától, hogy majd leesett róla, de még a fiskális is elejtette villáját
a rája szúrt hideg kolbászszal együtt. Csak a nazarénus folytatta
nyugodtan, a hol elhagyta, a lakmározást… Őt nem érdekelték a földi
javak.
Kont vitéz ajkáról egy szánakozó mosoly lebbent el.
– Sajnállak, fiam, – szólott Gábor grófhoz, – de szükségem van a
birtokaimra.
Gábrist még csak jobban felingerelte ez a fölényes szánakozás.
Felszisszent tőle.
– Eh, képtelenség! – hadarta. – Tréfának rosz, fenyegetésnek üres…
Kont erre már összeránczolta szemöldökét. És rászólt a grófra:
– A ki fél, az ne henczegjen.
– Nem félek, – nyakaskodott Gábor gróf.
– Akkor miért akadt a hal a torkodon?
– Az ükapám szándéka bánt, – állította az ükunoka, – tisztán a
szubjektiv animozitása. Hogy nem éri be azzal, miszerint megosztom
magával a jövedelmemet, az egész vagyonomra vágyik… Azt hiszem, ez elég
ok…
– Fiam, – jegyezte meg a vitéz, nála szokatlan szelidséggel, – fogsz te
még erről másképen is beszélni… Nem világosíthatlak fel a felől, mire
kell nekem a földem, mert annak még nem érkezett el az ideje. Ma csak
annyit mondok, hogy nem mulatságra kell… Elégedj meg egyelőre ennyivel
és ne gyűlölj idő előtt.
A vitéz ajkáról szinte természetellenesen hatottak ezek az elegikus
szavak. Gábor grófon valami meghatározhatatlan érzés vett erőt, a mi
feldúlta a lelkiismeretét.
– Nem gyűlölöm, ükapám, – hebegte, – csak nem értem, mire való ez a
czéltalan és képtelen erőszak…
– Hogy czéltalan-e, képtelen-e, azt majd Kincses uram fogja kisütni, –
jegyezte meg Kont vitéz…
Kincses mester szót se szólt eddig a tárgyhoz, nem is hallotta a Kont és
a Gábor gróf között lezajlott disputát, annyira belemélyedt a maga jogi
kombináczióiba. Tehát komolyan foglalkozott a _képtelen_ ügygyel.
Ám hogy reá hivatkozott a vitéz, Gábor gróf menten belekapott egy óramű
pontosságával működő agya kerekeibe.
– Ügyvéd úr, – zökkentette ki a nagyeszű urat egy logikai czirkulus
kellő közepéből, – világosítsa fel ükapámat, hogy egyszersmindenkorra
vége szakadjon ennek a kínos családi ügynek…
De a fiskális csak nem akart hozzálátni a felvilágosításhoz.
– Várjon kérem, – s legyintett a kezével, – még nem vagyok kész az
anyaggal…
Gábor kijött a türelméből.
– Ugyan kérem, ne affektáljon.
Kincses mester bedugta a fülét, hogy ne háborgassák, úgy gondolkozott
tovább. Majd az sem volt neki elég, felállott az asztaltól és
ötször-hatszor körülszaladgálta a szobát. Izzadt, mint a ló, kidülledt a
szeme.
A plebános szinte attól tartott, hogy hirtelenében megbolondult a hires
férfiú.
– Nagyságos uram, – szólt rá szeliden, – tessék megcsendesedni, hisz nem
történt semmi baj.
De csak tovább zúzta a mester a fejét, nyilván végig kellett hogy
legelje a Corpus Juris összes berkeit, hogy kilyukadhasson valahová.
Kont maga is elkomolyodott, Gábris gróf szivdobogást kapott, csak a
nazarénussal nem történt semmi sem. Ő nem tudott csodálkozni…
Nagysokára elcsendesedett Kincses mester. Belevágta magát a székébe s
egy nagyot fújván heureka helyett, eme szavakra nyitotta ajakát:
– Készen vagyok!…
Kont ráemelte szemét.
– Nos?
Gábor melléje ugrott:
– Beszéljen hát!
A pap is nógatta:
– Halljuk, nagyságos uram!
– Kérek egy pohár bort, – nyögte ki a mester, miközben szaporán
törülgette homlokáról a dicsfényt, azaz az izzadtságot.
Hárman is töltöttek neki. És Kincses mester felhajtotta mind a három
poharat.
No, vélték a kiváncsiságtól rángatódzó urak, most már csak megjön a
szava. Megjött, de nem az igazi.
– Éhes vagyok, – mondta – s elkapta a hideg malaczos tálat a nazarénus
elől…
– Ne bolygassuk a mestert, – tanácsolta a házigazda, – hadd lakjék jól
először, majd beszélni fog ő aztán kérés nélkül is.
Gábor gróf megfogadta a tanácsot, összekapta fogát, hogy fel ne
robbanjon, míg a fiskális úrnak jóllakni nem méltóztatik.
A plébános egy új thémát próbált megpendíteni, de csak a nyelve pendült
meg egy párszor, a théma nem. Azt megfojtotta Gábor gróf, még mielőtt
megszületett volna…
– Ne beszéljen, kérem – szólt rá a szelid papocskára – mert képtelen
vagyok odahallgatni, ideges vagyok.
A nazarénus belefáradván a busás reggelibe, egy nagyot nyögött. Azt is
betiltotta a gróf.
– Ne nyögjön kérem, emészszen csendesebben.
Kont megcsóválta fejét…
– Légy türelemmel – intette ükunokáját, – és ne zaklasd az én
vendégeimet…
Kincses mester még mindig evett, mint a tenger, a mi száz és száz
folyamot el képes nyelni, a nélkül, hogy kicsordulna a medréből.
Hát annyit, mint a tenger még sem nyelt el a jeles férfiú, nagysokára
elérkezett az az időpont is, a mikor végkép elfogyott a nadrágszijja
valamennyi lyukja.
– No – mondta akkor – jóllaktam, hál’ Istennek… Kérek egy pipát.
Gábris elhozta neki a pipát, meg is tömte sajátkezűleg.
– Tessék, de kérem, most már sziveskedjék beszélni…
Kincses mester szítta a pipát teli pofával, a szeme is kidülledt bele,
de nem használt az erőlködése semmit: a dohány nem fogott tüzet.
Nem is kinlódott sokáig, letette a tajték edényt.
– Kérem szivesen – méltatlankodott fejcsóválva – ez a pipa oly keményre
van tömve, hogy azt nem szíjja ki, nincs az a bivaly.
Gábris átkozta az ügyetlenségét és egy rengeteg szivart oktroyált rá a
rettenetes fiskálisra.
– Nem bánom – vállalta ez a szivart nagynehezen – bár egy jó pipa
dohányt nem adok száz ilyen tekercsért…
Már füstölt a szivarja, mint a lokomotiv, de Kincses mester még mindig
nem nyilatkozott. Végre maga Kont is megsokalta a tempózását…
– Beszéljen, fiskális úr – szólította meg a súlyos férfiút, – eleget
vártunk kegyelmedre.
– Hát beszélek – egyezett bele Kincses mester. – Úgy kezdem, hogy ez
lesz a világ leghíresebb és legnagyobb pere.
– Tehát vállalja?
– Vállalom!
Gábris, hogy le ne essen a székéről, felugrott.
– De nem fogja megnyerni, – támadt rá kétségbeesetten a fiskálisra.
Annak a szeme héjja se rezdült.
– De megnyerem – mondta s Kontra nézett, – már csak azért is, hogy
bebizonyítsam, miszerint az ötödik kerék az ember legbecsesebb
testrésze.
A papocska összecsapta kezeit.
Gábris gróf végkép elvesztette higgadtságát, szinte az eszméletét is.
– Ezzel maga is beismeri, hogy bolond! – kiabált rá dühösen a mesterre.
– Én így megtoldom egy jelzővel, kettővel: lelkiismeretlen, roszhiszemű
bolond! Meg akarja nyúzni az ükapámat… Ki akarja használni a
tapasztalatlanságát. Jól tudja, hogy 30 év alatt elévülnek az ilyen
dolgok, de mit bánja azt maga! Elvállalja a pert, mert jó fejőstehénnek
igérkezik. No, de – folytatta eszeveszetten, – majd megmutatom én
magának, hogy én is vagyok valaki; leleplezem, bevádolom az ügyvédi
kamaránál és…
Nem folytathatta, mert megbicsaklott a torka a dühtől.
Az ügyvéd egy csöppet sem haragudott rá, sőt inkább megdicsérte a
szidalmazója szivarját.
– Ejnye, – mondta, – még se utolsó szivar ez az amerikai bagó.
Kontnak módfelett tetszett a késői ivadék impertinens humora: nem
állhatta meg, hogy el ne kaczagja magát.
– Feleljen hát Gábrisnak, – biztatta Kincsest mégis, hogy némileg
jóvátegye a tapintatlanságát.
– Hisz – jegyezte meg Kincses mester sunyin, – még nem kész a szidással,
csak pihen.
– De készen vagyok, – jelentette ki Gábris gróf mérgesen.
Oly komikusan hatott e kijelentése, hogy még a plébános is elmosolyodott
rajta.
– Az más, – mondta Kincses uram, – akkor felelek… Hát abból, a mit a
gróf úr most rám mondott, egy szó sem igaz, mert egy krajczárt sem
fogadok el a perért, puszta _dicsőségből_ folytatom.
De erre már kétfelé kérezkedett a nazarénus füle is.
– Ejnye, – jegyezte meg, – ki hitte volna, hogy olyan _biztos_ ez a per.
Kincses uram fölpeczkelte a tokáját és felállott, hogy jobban hasson a
szava.
– De csak egy embernek biztos ezen a kerek világon, – vágta ki a szót és
a mellét, – és ez az ember én vagyok.
Azzal, miután úgyse lett volna képes magát feljebb liczitálni, elköszönt
a házigazdától:
– Alásszolgája, majd eljövök az anyaggal, ha le lesz irva.
– Mikor lesz az anyag leirva? – kérdezte Kont vitéz.
– Tekintve, – válaszolt Kincses mester, – hogy kitészen vagy ötven ivet,
el fog tartani vagy tiz napig.
– És – csodálkozott Kont, – kigyelmed azt öt percz alatt szedte össze a
fejébe?
– Nagy uram, – henczegett a kövér úr, – ha kitalálták volna azt a gépet,
a mi lefotografálja a gondolatot, rég császár volnék.
Komplimentumot csapott (a mi, tekintve gerincze hajlíthatatlanságát,
annyiból állott, hogy behajtotta kissé a jobb térdét), aztán csakugyan
kigömbörgött.
– Szolgája, szolgája, szolgája! – üzente vissza az ajtóból, mert eszébe
jutott, hogy nem bucsúzott el mindenkitől.
Az urak nem is vártak tőle ekkora tapintatot. Elég volt nekik az is, a
mit a maga jószántából hagyott hátra: a kétség, az izgalom.
A páter nem is állotta soká az ebédlő fülledt levegőjét, ajánlotta
magát.
Gábris gróf azonképen cselekedett.
– Majd még beszélünk erről a dologról, – mondta ükapjának sápadtan, –
most nem tudom, mi lelt, azt hiszem, fejtifuszt kaptam…
… A nazarénus és a várúr magukra maradtak.
A nazarénus igen magas, szikár férfi volt. Haja fakó és gyér, mint a
molyette bunda, orra kövér és kampós, mint a flamingóé. Különben
hasonlított egy kiéhezett tevéhez is, különösen a jámbor szemeinél és
lapos fogainál fogva.
– Eszik még, domine? – szólította meg Kont rövid hallgatás után.
– Köszönöm alásan, nem tudok többet.
– Akkor keljünk fel. Kell egy pipa?
– Instállom, jobb szeretnék egy kubát.
– Mi az a kuba?
– Öt krajczárt kóstáll, de igen finom.
– De mi?
– Szivar.
– Ötkrajczáros szivarom nincs, de egy másik fajtából adhatok, – mondta a
házigazda és megkinálta vendégét egy ötkoronás Upmannal.
Felkeltek az asztaltól és besétáltak a szomszéd szobába.
– Üljön le, domine.
A nazarénus leült.
– Mi a neve? – kérdezte Kont.
– Lombos Keresztély, instállom.
– És mit tud?
A kérdés nagyon általános volt, de Lombos Keresztélyt azért nem hozta
zavarba.
– Hát – válaszolt a nagy úrnak, – elvégeztem a theológiát, a jogot, a
kereskedelmit és a teknikát… Azonkívül tudok görögül, törökül, latinul,
tótul, németül, angolul, csuvaszul, kinaiul és hottentottául… (Most fujt
egyet, aztán folytatta:) – Voltam már költő is, ügyvéd is, katona is,
buddista pap is, de kálvinista pap is. Amerikában csatornatisztító
voltam, Stambulban eunuk, Aetiópiában testőr, végre Délafrikában
megettem egy ártatlan kis gyereket, a mi, bár tévedésből, marhahúsnak
ettem, igen megfeküdte a _szivemet_… Azóta semmi sem vagyok, csak
nazarénus.
Kont vitéz csak ámult-bámult.
– Akkor kegyelmed igen tudós ember!
– Az vagyok.
– És sok mindent próbált!
– Azt hiszem, mindent.
– Gábor gróf – faggatta Kont különös vendégét, – azt mondta nekem, hogy
megtévedt egyszer: sikkasztott.
– Sikkasztottam, mint testőr X. Menelik királytól, de jóvátettem a
hibámat, mikor nazarénus lettem…
– Volt pénze?
– Épen annyi, a mennyi kellett és még három korona.
– S most miből él?
– Napszámból.
– Egy ilyen tudós ember! – csodálkozott a vitéz.
– Itt nálunk nem kell a tudomány, – világosította fel Lombos. De azért
nem panaszkodom, mert megalkudtam a sorssal. Igen kevéssel beérem én.
Egy liter nyers búza naponta az emberi test táplálására untig elég.
Kont összecsapta kezeit:
– És meg tudja rágni a nyers búzát?
– Meg. A fogam hozzáidomult.
– De a jó meleg ételt csak jobban szereti?
– Azt természetesen jobban, mint látni méltóztatott.
Kont vitéz elgondolkozott egy pillanatig, aztán Lombos vállára tette
kezét.
– Akar jó módban élni?
Fanyar mosoly huzódott a Keresztély szája szögletébe.
– Köszönöm, instállom, biz én magam sem tudom…
– Nincsenek vágyai? – faggatta Kont.
– Hát hisz voltak, – hebegte a nazarénus zavartan. – De most már minek?…
Késő.
– Miért késő?
– Igen sokat éltem, unom a földet, Istenhez vágyom…
A várúr egy időre beszüntette a beszédet, le s fel járkált a szobában.
Aztán a következő kérdéssel lepte meg a nazarénust.
– Akar-e érdemeket szerezni Isten kegyelmére?
Egyszeriben kigyult a penészes férfi savószin szeme.
– Azt igen, igen! Hiszen nazarénus vagyok.
– És – tette fel Kont a második kérdést, – tud-e hallgatni?
– Ha parancsolja és ha Istennek tetsző dolgot cselekszem vele, – fogadta
a nazarénus fanatizmusa lázában, – kivágatom a nyelvemet.
Kont a fantaszta felé nyújtotta jobbját s ebben a pillanatban csöppet
sem hasonlított önmagához, a délczeg, erőszakos, hatalmas Konthoz,
inkább egy szelid kálomista püspök benyomását tette. A szavai azonképen:
– Szeretem kigyelmedet és ha úgy akarja kigyelmed is, magamnál tartom.
Szükségem van valakire, a kinek bátorsággal kiönthessem a szivemet.
Egyedül állani a földön egy nagy kötelesség és felelősség sulyával
terhelten, a nélkül, hogy ezt a felelősséget bárkivel is meg lehetne
osztani: a legnehezebb emberi vállalkozás, szinte határos a
lehetetlenséggel. Bizom az erőmben, – folytatta Kont vitéz nemes
pathoszszal, – szivesen felveszem a harczot a milliókkal s nem
kételkedném a győzelmemben sem, ha ezen a ponton nem érezném a
gyöngeségemet… Akar-e segítségemre lenni?
A nazarénus felállt, hajlott teste kiegyenesedett, csupa láz volt az
arcza.
– Akarok…
– És – kérdezte a vitéz, a megihletett férfi kezét melegen szorongatva,
– megigéri, hogy nem kérdez, nem lát, nem hall semmit abból, a mit
kigyelmednek sem szabad tudnia… Megigéri, ha im Isten szent szine előtt
kijelentem kigyelmednek, hogy mindaz, a mit eddig cselekedtem, s ezentúl
tenni fogok, bármily különösnek, titokzatosnak, őrületesnek is tetszett
és fog tetszeni, Isten és a haza dicsőségére történik?
– Megigérem; – és egy könycsepp gördült ki a nazarénus szeméből.
– Miért sír? – kérdezte Kont csudálkozva.
– Olyas valamit éreztem, – válaszolt Lombos Keresztély, – mintha egy
pillanatra megnyilt volna előttem az ég s ott láttam volna benne nagy
uramat Isten jobbján ülve.
Azzal lehajolt a Kont kezére és egy áhitatos csókkal illette meg azt.
A nagyúr egészen elérzékenyült…
– Kegyelmed igen gyönge, kedves barátom, – mondta a szive hangján, –
viziói vannak, halluczinál. Gondom lesz rá, hogy megerősödjék… Nézze –
tette hozzá hirtelen hangot és modort cserélve, – úgy mint én! – És
kifeszítette hatalmas karjait, hogy a ruhája szinte repedezett bele. –
Jó lesz barátom? – enyelgett a nazarénussal, mint apa gyermekével. –
Ugye jó?
– Jó, – mondta a nazarénus és imádattal nézett fel a _hősre_.


IX.
Lehetséges, sőt valószinű, hogy annak a varázsnak, a mely a Kont
személyéből kisugárzott s hovatovább az egész nemzet szellemének s
fejlődési irányának delejtűjévé lőn, – lehetséges, hogy ennek a
varázsnak a kútfeje az emberi hatóképesség határán kivül álló okokban
volt keresendő: a vitéz misztikus eredetében, abban a hitben, a mely
erejét épen annak köszönheti, hogy nem bizonyítható, mert
megfoghatatlan, tételei isteni eredetűek, megvitathatatlanok; viszont
azonban az is bizonyos, hogy eme nimbusz megtartása és fejlesztése a
Kont egyéniségének, hatalmas képességeinek számlájára volt irandó.
Annyival is inkább, hogy apránkint kiszorult a közérzésből mind az az
elem, a mi a Kont-problemát a transzczendentáliák körébe vonta s a vitéz
fasczináló emberi alakja attól teljesen függetlenül, szabadon kezdett
kidomborodni.
Egy pár makacs tudóson kívül teljesen elejtette, szinte elitélte a
társadalom a Kont isteni küldetésének feszegetését, annál intenzivebben
foglalkozott a vitéz cselekedeteinek, magatartásának elbirálásával.
És miután évszázadok óta sem akadt férfi, a ki jobban értett volna
ahhoz, hogy szárnyakat adjon a kiéhezett, eszményekre éhes nemzeti
szellemnek: természetes, hogy pompás kvalitásai, lángesze révén
apránkint minden különködése ellenére is a nemzet bálványa lett. Vagy
talán épen azoknál fogva? Hogy a nép lelkületével teljes harmoniában
voltak emberi hibái is! Talán az adta meg egyénisége hatásának azt a
közvetlenséget, a mely nélkül a lángész sem lehet el?
Midőn a Szendrey gróf halála folytán váratlanul akuttá lőn a Kont vitéz
képviselővé leendő megválasztatásának kérdése, számot vetett eme
körülményekkel a kabinet is. A törvények értelmében nem volt Kont
választó, következésképen választható sem s annak ellenére nem mert a
miniszterek pártja ellene még csak jelöltet sem állítani. Érezte, hogy a
saját népszerűségét teszi koczkára, ha a Kont tekintélyével, a
népérzülettel szembehelyezkedik…
Természetes, hogy ilyen viszonyok között egyhangú lett a belvárosi
választás. A választási elnök reszkető kézzel adta át Kontnak a
mandátumot s remegő hangon mondta el üdvözlő beszédét. Mintha érezte
volna, hogy a történelem egy fordulópontja előtt áll, midőn a
törvényhozás tagjává avatja a vitézt…
Kont a népbizalmat csak egy pár napoleoni szóval köszönte meg. Magasra
emelte megbizólevelét s jobbkeze két újját rátapasztotta, úgy esküdött:
– Esküszöm, hogy méltó leszek reá.
Leirhatatlan volt a lelkesedés, a mely ez után az eskü után végig
tombolt a választó gyülekezeten. Az egész tábor levette kalapját. Az
odakeveredett vénasszonyok és gyermekek letérdeltek s százezer ajakról
zengett-dörgött a Hymnusz fönséges melódiája, hogy belereszketett a
város, az ég, a föld…
A választást persze senki se merte megtámadni. Erre a czélra a magyarok
sorából talán fegyenczet se kapott volna a kabinet. A Ház igazolt
képviselőnek jelentette ki Kont vitézt és megéljenezte, midőn először a
tanácsterembe lépett. A többség fel is állott a tiszteletére. A
miniszterelnök eléje ment és mialatt mélyen meghajtotta magát, rövid
istenhozottal üdvözölte.
Kont kezet fogott vele.
– Remélem, – mondta szintén röviden, – egy hajóban fogunk evezni.
Nagy szó volt ez. Fontos nyilatkozat. Mert hiszen eddig még nem vallott
szint a vitéz. Szavait könnyű volt a miniszterelnöknek arra magyarázni,
hogy azok a kormánypárt táborába való betelepedését jelentik.
– Kiváló szerencsémnek tartom, – hálálkodott boldogan a nagy úrnak, –
hogy helyesled a politikánkat.
Bezzeg nem sokáig tartott a boldogsága, Kont vitéz könyörtelenül a nyaka
közé zuhintotta a hideg vizet.
– Nem úgy értem, öcsém, – józanította ki a vérmes férfiút, – hogy én
megyek utánatok, hanem úgy, hogy ti fogtok utánam jönni…
A kvalitásos miniszterelnök politikai eszközei között mindenha első
helyen állott a kapaczitálás, kikészítés és megnyergelés fogalmai alá
eső műveletek intenziv gyakorlata. A kemény diót meg kell törni, a nagy
szájat be kell tömni, az éhes embert jól kell lakatni! Ezek dogmák, a
melyek betartása nélkül Magyarországon mindezideig egy kabinet sem lett
volna képes megélni.
A miniszterelnök tehát kötelességének tartotta, hogy megkisértse a
hatvágást Konttal szemben is. Kicsalta a vitézt a miniszteri folyosóra.
– Itt – indokolta meg merészségét, – zavartalanul tárgyalhatunk, s ha
meg tudjuk egymást érteni, bizonyára én leszek a nyertes.
– Az bizonyos, – állította Kont határozottan, de minden nagyképűség
nélkül.
A miniszterelnök zavartan mosolygott.
– Hehehe, kedves uram, hogy is mondjam…
– Tegezhetjük egymást, – segítette ki Kont a zavarból, – ezentúl magam
is azon leszek, hogy mind megtanuljam a mai szokásokat.
– Hehe, megtisztelsz, kedves barátom, bátyám… Tehát szabad-e tudnom,
van-e már valamelyes kialakult politikai elved?
Kont egy kicsinylő mosolylyal fitymálta le a kérdést.
– Nem jöttem én ide játszani. Ha mulatok, biz én kirúgom a korcsma
falát, de a templomba és az Országházba levett kalappal s megtisztult
szivvel járnak a Kontok.
– Úgy értem, – mentegetődzött a miniszter tájékozatlanul, –
választottál-e már pártot?
Kont megrázta fejét.
– Mondom, hogy nem azért jöttem ide. A pártok betegek. Maguk sem tudják,
mit akarnak, vakok… Azért vagyok itt, hogy kinyissam a szemüket s hogy
új pártot csináljak.
No hát ezt kín volt hallani is. A miniszternek legalább az lehetett,
mert igen szedegette a lábát, valamint a tüzes pléhen tánczoló medvebocs
és a dörmögése is meglehetősen bocsszerű volt, midőn azt kérdezte
Konttól:
– Kérlek ássan, muszáj az az új párt? Nem lehetne valamelyiket a régiek
közül kijavítani?
– Például a tieteket! – tréfált vele Kont.
– Igen, igen, épen azt akartam neked javasolni: ha valami kivihető
terved van, mi szivesen belemegyünk.
Kont összeránczolta az orrát.
– Tudomásul veszem, de nem hiszem.
– Miért, instállak? – kérdezte a miniszter. – Mi haladók vagyunk.
– Azért, – világosította fel a vitéz, – mert cserébe azért, hogy
felveszitek a _műsorozatba_ az én eszmémet, nekem is lesz rajtatok némi
követelni valóm.
– Mi?…
– Az, hogy el kell törülni az egész eddigi rendszert, mert az én
pontjaim el nem férnek a ti pontjaitok között.
– Tréfálsz, kérlek?…
– Nem én, újra kell kezdeni az egész Magyarországot. Elülről.
A miniszterelnök nem mert mosolyogni, csak befelé nevetett. (Hisz ez a
naiv antik úr egy tökéletes analfabéta a politika mezején. Ez csinálhat
ugyan némi felfordulást, de pártot soha.)
– Iszen, – mondta most már inkább leereszkedőleg, mintsem komolyan, – ha
hozzá lehetne nyúlni az alkotmányhoz!
Kont kinevette a státusférfiút.
– A világért sem, öcsém, a csontot nem szabad összetörni, mert arra jön
a hús, vér és izom…
– Nini, – gondolta magában a miniszter, – mégsem olyan együgyű ez az
antik ember!