A Kont-eset: Fantasztikus regény a XXI. századból - 01

A KONT-ESET.
FANTASZTIKUS REGÉNY A XXI. SZÁZADBÓL.
IRTA
SZEMERE GYÖRGY.
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA
1911.
FRANKLN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
A Nemzeti Kaszinó társalgó-termében épen összeült volt a «szkupstina».
Vámházy, a világhirű tudós elmesélte (vagy hetvenedszer), hogy a londoni
állatkertben nem egyszer sétált karonfogva az angol királynővel s egyben
szemére hányta a magyar arisztokrácziának, hogy a tudományt nem becsüli
meg benne az értéke szerint.
Tibay báró, a kinek a legroszabb időben (nagykövetjelölt korában) kissé
meglágyult az agya, a világbéke megvalósításának egy általa kieszelt
formuláját tálalta fel.
Kanut, de genere Megyer, a híres vadász, tigrisekre és vadbakokra
vadászott.
Klimanóczy végre, a megátalkodott firtli, ükanyja, született
Poniatowszka herczegnő szokásaival dicsekedett: megfürdette a szegény
asszonyt szamártejben és exotikus pókok hálójából szövetett fátyolt az
arczára; a mi mindenesetre szép fantáziára vallott, mert köztudomású
tény volt, hogy nagyapától fölfelé egész a birkák importálásáig bacsók
voltak a Klimanóczy ősei.
A szkupstina egyéb tagjai egyelőre emésztéssel foglalkoztak és
bunkósvégű havannákat szivtak, az öreg Szentmarjay gróf kivételével, a
ki hortyogott…
– Az én dédanyám, a Poniatowszka, a lengyel király huga, – berregte
Klimanóczy az orrán át, – olyan asszony volt, hogy sohase járt gyalog
még az egyik szobából a másikba se…
– Trara! Ilyet meg ne beszélj, – intette le a nagyősű férfiút Mándoky
gróf, miközben beletrombitált a zsebkendőjébe, – mert kinevetnek,
tradradratta…
Klimanóczy megorrolt.
– Azt az embert szeretném én látni!
– Hát, – jelentkezett Mándoky, – mindjárt itt vagyok én magam la,
hahaha, hihihi, bruhahihi…
Klimanóczy ágaskodni akart, de egy váratlan intermezzo visszalökte a
székébe.
Klimm… bumm… durr!… Kivágódott a szárnyasajtó, meg becsapódott döngő
robajjal, kettészelve a csúfolódó Mándoky kaczagását.
Hatalmas öles férfi bukott be az ajtón és egy pár harczias lépéssel a
csillár alatt termett. Frakkot viselt, de nem lehetett rászabva a frakk,
mert csak a könyökéig ért az újja. Nadrágja alól is kilátszott a lakkos
czipője füle… Első pillanatra egy vén betörő benyomását tette: arcza
veres volt, mint a karmazsin, szeme úgy villogott, mint hiuzé az éjben,
merész karvalyorra alatt keskeny ajkak, pompás bajusz, hatalmas
állkapocs. Alapjában impozáns férfi volt, de nyilvánvaló, hogy gonosz
szándékkal robbant a nagy urak fészkébe, mert kihivóan előrecsapta a
ballábát s le sem vette a czilinderét.
Az urak felugráltak. Gekszi grófnak torkába szaladt a szivarja,
Szentmarjay felriadt álmából és segítségért kiabált. A többiek is
menekülni szerettek volna, de eszükbe jutott, hogy őseik gyávaságukon
való szégyenükben megfordulnának kriptáikban, hát helyt állottak, csak a
tudós szaladt el; annak még nem voltak ősei.
És síri csend támadt a fényes teremben. Minden szem a vén _betörő_
kezére tapadt. Némelyek előregurnyadtak, hogy első gyanús mozdulatára
rávessék magukat. Lélek sem akadt a társaságban, a ki meg ne esküdött
volna, hogy bomba van az _anarchista_ keblében s hogy fel akarja a
kaszinót robbantani.
Az ellenben csak állott, nem nyult a kebelébe. Aczélos, nyugodt szemét
szinte kedélyes kiváncsisággal legeltette a díszes társaságon és mintha
sohase látott volna hasonló csudát: roppant érdeklődéssel figyelte a
társalgó állóórája járását: a ketyegést, az inga lengését.
Jó egy pár másodperczig tartott, míg fölengedett valamennyire az
általános rémület fagya s felszabadultak a megdermedt idegek. Az agyak
elkezdtek szabályosan működni s hovatovább arra az eredményre jutottak,
hogy nincs félelemre ok. Újabb magatartásából itélve, nem bombavető
anarchista a jövevény, hanem valami szegény kiszabadult _őrült_… Az urak
a szerint bántak vele.
Első sorban Kanut, a tigrisvadász s legtöbb ősű utód a jelenlevők
között, érezte magát hivatottnak, hogy szembeszálljon a lefokozódott
veszedelemmel. Kivágta mellét s egy lépést tett az őrült felé.
– Barátom, vegye le a kalapját, nem vagyunk korcsmában.
A jövevény csodálkozva nézett le rá.
– Kalapomat?! Mi az a kalap?
Pompás mély hangja volt, tekintete nyugodt, tisztavizű szeme tüzét csak
az elfogultság téveszthette össze az öntudatlanság kétes
lidérczfényével. Csak a szavai hazudtolták meg a látszatot.
– Nem tudja, mi a kalap? – rivallt rá Kanut.
– Nem.
– Az a födő, a mi a fején van.
A jövevény levette czilinderét; körültapogatta, megbabrálta.
– Ahán, ezt a bolondoknak való süveget nevezik kalapnak?
Felborzolta a czilindert és szivből nevetett.
– Maga a bolond! – támadt rá Kanut. – Ajánlom is, távozzék feltűnés
nélkül.
Az idegen egy félölet lépett, majd rádűlt Kanutra. Az megijedt és
hátraszökött. Pedig nem ijeszteni akart az idegen, csak így adott
kifejezést újabbi bámulatának.
– Én? – kiáltott fel, szemét karikára felrántva. – Én távozzam?… Hát
eszeteket vesztettétek, édes véreim, avagy csak az erős körtespiritusz
szédítette meg a fejeteket?
A kaszinó urai összenéztek.
Tibay báró belebújt a telefonbódéba és a mentőkért telefonált.
Az öreg Szentmarjay elkezdett hahotázni.
Kanut összesúgott Gekszi gróffal. Ez megértése jeléül bólintott a
fejével, aztán átvette barátjától a vezető szerepet. Odalépett az
_őrülthöz_ és megfogta a karját. De azonmód el is eresztette, akárcsak
egy villamos-telepbe markolt volna bele. És alig birta kinyögni:
– Üljön le kk… edves bb… arátom!
A Gekszi gróf ijedtségét nem értette senki. Nem szokott a Gekszi
hebegni.
– Mi lelt? – kérdezte tőle Kanut.
– Uraim, – jelentette ki a grófocska félhangon, barátai felé fordulva, –
sohase tapasztaltam én ilyen csudát. Olyan ennek az embernek a karja,
mint a vert vas, vagy öntött aczél; megütöttem benne a körmömet…
Az _őrült_ külömben engedett a Gekszi gróf felszólításának, belevágta
magát egy angol bőrzsöllébe, széllyelterpesztette lábát, egyet
sodorintott hatalmas bajuszán, aztán csipőjére vágta kezét, úgy nézett
farkasszemet a rábámészkodó társasággal.
Az urak megbotránkoztak a szemtelenségén, de Kanut rájuk csikkantott a
szemével, hogy ne ingereljék, mert ki talál rajta törni a düh, mielőtt
megérkeznének a mentők. Ezt az intelmet mindjárt szét is súgta a barátai
között.
Azok helyeseltek neki és várták a mentőket. Addig is beszédbe
ereszkedtek a veszedelmes emberrel, nehogy tartózkodásuk gyanút keltsen
benne.
– Honnan jött, kedves barátom? – kérdezte tőle Klimanóczy, raccsolást,
orrhangot felejtve reszketegen.
Az _őrült_ rákapta szemét, oly hirtelen fejmozdulattal, hogy a jó Muki
ijedtében majd hanyattesett.
– Mondom, hogy részegek vagytok, kedves véreim, – szólalt meg, – avagy
bolondgomba terem ezen a vidéken… nem tudom.
Az öreg Szentmarjay roppant humorosnak találta a helyzetet; nem állotta
meg, hogy ki ne aknázza.
– Miért gondolja uraságod, – kérdezte a bolondtól, miközben szemöldöke
alá nyomta monokliját, – miért gondolja, hogy bolondok vagyunk?
– Csak azért, – válaszolt ez, – mert ép az imént hivtatok _le_ magatok
közé s alighogy rászántam magamat erre a rengeteg _megalázkodásra_,
kapja magát az a keskenyfejű (s újjal rámutatott Kanutra) és azt
ajánlja: távozzam föltűnés nélkül, kend meg – fordult Szentmarjay felé –
azt kérdezi tőlem: honnan jöttem?… Véreim, – konkludált a szerencsétlen
(?) ember, – ez a ti eljárástok rókakölyökhöz illik, nem magyar
emberhez.
Az urak, ha nem szepegtek volna még mindig az esetleges rohamtól, igen
mulatságosnak találták volna a bizarr szituácziót.
Egynémelyikük, gyáván bár, így is elmosolyodott. Sőt Szentmarjayt még a
humora se hagyta el.
– Hahaha, – mondotta, – uraságodnak igen erőteljes a stilusa!
– Magyar! – dördült meg az őrült. – A mi a májamban, az az ajkamon.
– Hehehe, azt tapasztaljuk… Persze, – taktikázott az öreg gróf, hogy
jobban bele nyomulhasson a szerencsétlen ember lelki világába, – persze,
mi csakugyan berúgtunk kissé a spiritusztól, mint mondani tetszett és
végkép elfelejtettük, hogy hivtuk uraságodat. Nem emlékeztetne rá, ki s
mikor hivta?
– Szivesen, – s térdére csapott az _őrült_. – A bolonddal és részeg
emberrel csakugyan úgy kell bánni, mint a kis gyerekkel… Hát – adta meg
a választ, – a tizenhatodik ükunokám hítt _le_.
… A tizenhatodik ükunokája!… Az őrült mániája mind mulatságosabb
körvonalakban bontakozott ki a társaság szemében. Mert hogy valaki egy
élő ember tizenhatodik ősének képzelje magát: az már olyan perverzitása
még a beteg agyvelőnek is, a milyet a legugrósabb képzelőtehetség is
alig tudna kitalálni.
– Egyszóval uraságod egy ős, – ugratta a bolondot a vérszemet kapott
Szentmarjay.
– Természetes, hogy az vagyok. Mi egyéb lennék?
– És ha szabad kérdeznem, kinek az őse?
Az idegen ember megcsóválta fejét.
– Hát annyira oda vagy, fiacskám, hogy már azt is elfelejtetted,
miszerint az ember csak a saját utódjának lehet az őse!
– Azt tudom, – kedélyeskedett a gróf, – csak a nevét nem tudom, nevet
kérünk.
– Hüm, – s hümmögött a bolond, – akkora lurkó lenne az ükunokám: lóvá
tette volna az üköregapját!… Azt mondta nekem, – fordult méltatlankodva
a társaság felé, – hogy az egész nemzet nevében és megbizásából szólít a
_földre_. Hogy mindnyájan vártok rám; veszélyben a haza, rántsam ki
valahogy a páczból, a mibe belesavanyították a király lelketlen
tanácsosi… Becsapott volna a lókötő, senki se várt rám, csak a maga
nevében csalt _le_?
Az urak hovatovább egész hozzászoktak, mondhatni: hozzákedélyesedtek a
furcsa s nyilván ártalmatlan őrülthöz. Nem is igen bánták, hogy késnek a
mentők.
– Nevet kérünk, – ösztökélte újból Szentmarjay, – azzal még mindig adós
nekünk uraságod.
– Nem tudom, – elégítette ki a bolond az általános kiváncsiságot, – nem
tudom, ismeritek-e az ükunokámat. Héderi Kont Gábor a neve.
Az urak összesunyítottak. Alig birták visszafojtani kitörni vágyó
kaczagásukat… Hédery Gábris! A kis gőgpolcz, a ki röstelkedve fog kezet
mindenkivel, a kinek legalább is egy máltai lovagságra való családfája
nincs! Valóságos irónia, kaczagtató komédia, hogy az _őrült_ épen egy
ilyen embert választott ükunokájának. Úgy kell neki! Micsoda heczczet
csinálnának vele, ha most hirtelen közéjük toppanna! Holtra kaczagnák
magukat.
– Hihihi, – súgta nevetve Gekszi gróf a Kanut fülébe, – addig idézte
Gábris a túlvilági szellemeket, míg ime komolyan vette a tizenhatodik
üke s lelépett hozzá a földre… Hihihuhu, így figurázza ki a végzet a
spiritiszta hóbortokat!
Tudnivaló ugyanis, hogy hires spiritiszta vala Hédery Gábor gróf; hitte
a szférákat, a hét eget, sőt bízott a reinkarnaczióban, a
materializáczióban is… (Hát ime itt van a matériája!)
Azonban nem lehetett sokat mókázni, hogy ki ne találjon valahogy törni,
szórakoztatni kellett az érdekes _őrültet_.
– Tehát kegyed egy Héderi Kont, – konstatálta komoly képpel Kanut. –
Szabad tudnunk, hogy melyik? Mikor született?
Az őrült gőggel tért ki a részletes felelet elől, mellbecsapta magát:
– Kont, a kemény vitéz vagyok.
A Garay versét nem ismerte Kanut.
– Jó, de mikor született? – okvetetlenkedett a gőgös őssel.
_Kont_ megcsóválta hatalmas üstökét.
– Hát – s felsóhajtott, – csakugyan igaza volt az én Garay komámnak.
Ennyire sülyedt a magyar, hogy vértanúit sem tartja számon!? Csak a
lantosok tudnak róluk, azokra pedig fittyet hány a nemzet!
– Ahá, – kiáltott fel az öreg Szentmarjay, véknyát fogva, hogy a
kaczagás ki ne csattanjon a száján. – Uraságod az a Kont, a ki
összeesküvést forralt Zsigmond király ellen.
– És – tódította az _őrült_, – a ki ezért a merészségért lefejeztetett…
Tehát – konstatálta boldogan, – mégse felejtettetek el, becsapott Garay…
De megállj, imposztor, – fenyegette meg a jó poétát, – ezért bevádollak;
nem érdemled meg a harmadik eget.
– Ott találkozott uraságod Garayval? – kérdezte nekibátorodva a sunyi
Klimanóczy.
– Ott. Egy rangban voltam vele. Nekem az összeesküvés miatt hétszáz
esztendő kellett ahhoz, a mihez neki negyven is elég volt… Hiába, –
sóhajtott _Kont_, – a lantosoknak az egek is kedveznek.
– Bruhaha, – tört ki Kanut akarata ellenére, – hát az égben is van
protekczió?
– Van. Protekczió csak a hetedik égben nincs. Ott, a legfelső fokon
teljes a rény.
De ezt már senki se állotta meg kaczagás nélkül. Kitört a jókedv
zivatarja: a fényes terem csak úgy harsogott bele. Az urak, vesztükre,
megfeledkeztek róla, hogy _őrülttel_ van dolguk.
_Kont_ felpattant, mintha aczélrúgó lökte volna fel és megfenyegette a
rovására mulató társaságot.
– Elég legyen a nyiharászásból, mert ütök!
A kaszinó urai megszeppentek. (A roham! A roham!) Összeszedték minden
tapintatukat, hogy kibékítsék a megvadult bolondot.
– Papa… pardon! – kérlelte hebegve Klimanóczy, – mi nem uraságodon
nevettünk, csak a pompás vicczein.
A többiek is mentegetődztek, hajlongtak és vigyorogtak neki…
Jó magyar természete volt _Kont_ úrnak; az udvarlástól egyszeribe úgy
lelohadt a mérge, mint az ökörhólyag, a mibe tűt szúrtak.
– Nohát – s fújt egyet, – tanácslom is, hogy tisztességgel legyetek, ha
köztetek vagyok.
– Meglesz… Jók leszünk…
– Akkor, – bökte ki _Kont_ úr s egy nagyot ásított hozzá, – adjatok egy
kis gyömbéres bikahúst s egy kupa bort a tetejébe, mert rettenetesen
megéheztem útközben… Nem csuda – tette hozzá, – hisz nyolcz milliárd
mértföldet utaztam két hajtásra.
– Ha szabad tudnom, – kérdezte most már szerényen Szentmarjay, – merre
tetszett jönni és honnan?
– Mondtam már egyszer, – hujjantott rá az _őrült_, – hogy a harmadik
égből. Mindössze a Saturnuson tartottam stácziót.
– És – érdeklődött ugyancsak szerényen Gekszi gróf, – milyen
alkalmatosságon méltóztatott utazni?
Kont készséggel válaszolt.
– Letörtem egy darabot egy közeli csillagból és ráültem, de előbb, hogy
ne világítson, letakartam az éj legsűrűbb fátyolával.
– Ej-ej, és hol van most az a csillagdarab?
– Ott hagytam, a hol leszállottam, a Rákos mezején. Gondoltam: mit
czipeljem az ükunokám palotájába, a földön úgyse lehet rajta lovagolni.
– Az ám… És meg tetszett találni az ükunokája palotáját?
– Hogyne, hiszen mindenttudó szellem voltam mindaddig, a míg a szobájába
léptem; csak ott vettem magamra a butító porhüvelyt.
Az urak csak ámultak-bámultak. Oly könnyed és biztos volt az őrült ember
minden felelete, mint a tudósé, a ki úr a tudománya felett. _Őrült_
volt, de (azt mindenkinek be kellett látnia) rendszer volt az
őrületében.
– Persze, – folytatta magától az égi utas, – most már megbántam kissé a
komédiát… Ez a fránya gúnya is vágja a hónomat: szűk.
– Ugyan – kérdezte Kanut, csakhogy mondjon valamit, – kitől tetszett a
ruhát kapni?
– Az ükunokám adta rám, – válaszolt az _őrült_ egyszerűen. – Az égben
nem csinálnak ruhát.
Kont úrnak, hogy egyszer szóba hozta, egyszeribe tűrhetetlenné lett a
frakkja. Addig-addig feszengett benne, míg csakugyan megrepedt a hóna
alatt.
– Hál’ Istennek! – kapott az alkalmon, – most már legalább levethetem;
rongyos gunyában nem járhat Kont vitéz.
Mondván, csakugyan lehányta magáról a frakkot s a Gekszi gróf kezébe
nyomta.
– Ne, tedd el valahová…
A fiatal gróf átvette gépiesen, hamarjában az se jutott eszébe, hogy
letegye. Csak nézte és nevetett.
De egyszerre csak meglátott rajta valamit, a mitől menten befagyott a
mosolya.
– Nini, – hadarta elhűlve, – ez a frakk csakugyan a Hédery Gábrisé.
– Úgy látszik, – súgta Kanut a fülébe, – rádragadt a barátunk mániája.
– Az övé, – erősítette Gekszi sápadtan, – egy szabónál dolgoztatunk…
jaj!
Torkán akadt a szó, egy székbe tottyant.
A czimborák hozzásiettek és körülállották.
– Mi lelt?
– A Gá-Gá-Gábris frakkja, – gágogta szegény Gekszi harmadszor is s a
foga elkezdett vaczogni, mert kirázta a hideg.
– Légy eszeden, – okosította Szentmarjay halkan, – mi következik abból,
ha a Gábris frakkja is?
– Az, hogy… ho-ho-hogy hátha csakugyan a Kont inkarnált szelleme!… Igen
okosan beszélt… Csak nézzetek a szemébe… Nem őrült az az ember egy
csöppet sem.
A czimborák szánakozólag rázogatták a fejüket…
Szegény ideges Gekszi, vélték, megkapta az őrültséget, mint más az
influenzát.
– Ne szamárkodjál, – eszelte Kanut, – a józan ész azt mondja, hogy még
azon esetre is, ha csakugyan a Gáboré ez a frakk, legföljebb ellopta ez
az őrült csirkefogó.
De már igen benne volt Gekszi gróf a spiritiszták szent őrületében, nem
engedett belőle egy jottányit sem.
– Ne-ne-nem, – hebegte, – a Ko-Ko-Kont szelleme.
Az urak összenéztek. Klimanóczy kiszaladt, hogy utána nézzen a
mentőknek.
_Kont_ ezenközben megúnta, hogy senki sem foglalkozik vele s hogy
súgnak-búgnak a háta megett, megsürgette előbbeni kérését.
– Hát mi lesz azzal a bikahússal? Éhen csak nem veszhetek magyarok
között!
Az urak megbiztatták:
– Azonnal Kont úr, a szakács főzi már a bikahúst…
– Mondja csak, kedves ős, – faggatta az _őrültet_ a javíthatatlan
Szentmarjay, – hogy került kegyed az unokájától így egymagában a mi
társaságunkba? Miért nem kisérte el kedves ükunokája?
– Az nagyon egyszerű, – válaszolt _Kont_ úr készségesen, – az éhség
hozott ide. Az ükunokám ugyanis kétszer is elájult, mióta _megérkeztem_.
Még talán most is ott hever az asztal alatt. Hát, mondok, keresek
magamnak egy vigabb házat, a hol enni is kapok, a helyett, hogy
elájuljanak tőlem… Ez a ház itt igen ki volt világítva, mondok, e helyt
valami áldomást tarthat a gazda, jutni fog belőle nekem is.
Szörnyű gyanú czikázott át a Kanut agyvelején… Hédery elájult az _őrült_
szerint, (még most is ott fekszik az asztal alatt). Mitől ájulhatott
volna el? Nyilván leütötte az őrült… (Ezzel megkerült a frakkérdés
kulcsa is.)
– Urak, – jelentette ki magából kikelve, – én szaladok a
Hédery-palotába. Ki tudja, mi történt Gáborral?
A Kanut fejében megfogant gyanú egyszeribe végigvonaglott az egész
társaság lelkén. Hiába állította az őrült:
– Nincs a gyereknek kutyabaja se, csak elszédült, mint az egynapos liba.
Az urak most már beszüntették úgy a félelmet, mint a kedélyeskedést;
idegenül, gyűlölettel nézték az ártalmatlannak tartott, de immáron
közveszélyesnek bizonyult _őrültet_. Kanutnak (mielőtt távozott volna)
volt annyi bátorsága, hogy szóra is váltsa indulatát.
– Mit csinált a gróffal? – támadt rá _Kont_ úrra. – Bizonyára megütötte!
_Kont_ megbotránkozott az inszinuáczion.
– Ütötte a manó. A saját ükunokámat csak nem fogom bántani.
– Akkor mitől ájult el?
_Kontnak_ nem volt ideje felelni. A lépcsőházból sulyos lépések kongása
hallatszott be a terembe s egy parancsoló hang harsány rendelkezése.
Az urak föllélekzettek… Végre megérkeztek a mentők. Legfőbb ideje volt!
Csakugyan! Nyilt az ajtó s megjelent benne a Klimanóczy feje.
– A mentők! – kiabálta be társainak, aztán visszakapta a fejét, hogy
előrebocsássa az egyesület embereit… Négyen voltak. Tagbaszakadt, markos
legények. Velük jött az orvos is.
Elsőnek ő lépett be. Hóna alatt ott fityegett a kényszerzubbony.
A fogdmegek körülfogták főnöküket. A kaszinótagok borzalommal vegyes
érdeklődéssel néztek elébe a lefülelési műveletnek.
Az orvos ravaszul, szép szóval kezdte:
– Kedves uram, – szólította meg az _őrültet_, – önön nincs kabát… Szabad
egygyel megkinálnom? Ez épen passzolna önre.
Az őrült általános meglepetésre, első szóra elfogadta a kinált
kényszerzubbonyt. Még oda is tartotta karjait a fogdmegeknek, hogy
megkönnyítse a dolgukat.
– Zsupsz! – A két markos legény egy-kettőre belerázta a beteget a
szomorú zubbonyba. Most már a kabátújjak hátrakötése következett volna,
de ez már nem ment olyan szaporán. Azaz sehogyse ment. _Kont úr_ gyanúra
kapott s mint csattogó agyarú vadkan a szelindekfalkát, lerázta magáról
a két betegápolót.
– Miért akarjátok hátrakötni a kezemet? – ordította s megrázta
oroszlánüstökét. – A mai királyotokat nem bántottam én.
Az urak csak dűltek-hűltek… Kont szerepéhez következetes marad az
_őrült_ a kényszerzubbony igája alatt is… Jellemes őrült, annyi
bizonyos!
– Zsigmondot sem _ráztam_ volna meg, – folytatta Kont úr, – ha meg nem
sérti vala a nemesek törvényeit s az esküjét, a mit ezekre a törvényekre
tett. De megsértette!… Én nem tettem egyebet, teljesítettem legszentebb
kötelességemet. S vértanúhalált haltam a hazámért… Azt hittem, –
folytatta szenvedelemmel, – sárkányok fognak támadni minden
vércseppemből és ime, azt kell látnom, hogy mulyák vagytok; a helyett,
hogy megrázná sziveteket az ősi virtus csak a nevem említésére is,
másodszor is vérpadra akartok hurczolni egy hétszáz évvel ezelőtt
elkövetett hősi tettemért. Dicső nemzetségnek törpe ivadékai, – fejezte
be, – tányérnyalók: fogadjátok megvetésemet!…
A döbbenet mély csendje követte a Kont szavait. Alakja a kényszerzubbony
idétlen szabása ellenére is fönségesen domborodott ki a csoportképből,
csakugyan mint egy antik veretű hős sziluettje. Feje kevélyen
hátracsuklott, szeme szinte szikrázott az elszántság tüzében.
Az orvos hozzálépett.
– Tévedni tetszik, – csöndesítette _betegét_, – nem vérpadról van itt
szó, inkább javát akarjuk uraságodnak; ápolni, szeretni fogjuk, mert
beteg.
– Beteg a menydörgős ménkű! – szitkozódott _Kont_ úr. – Ismerem én már –
folytatta, – ezeket a jámbor fogásokat. Be akartok csapni, hogy könnyebb
legyen a dolgotok, mert tudjátok, hogy Kont vitéz ingyen nem adja meg
magát! Átlátok a szitán!
Az orvos nem okoskodott tovább. Megadta a jelt a négy emberének.
– Rajta!
A fogdmegek (most már négyen) rávetették magukat az _őrültre_. Ki a
kezét, ki a lábát, ki a nyakát kapta el. De hajna, nem használt az
erőlködésük semmit. _Kont_ úr egyet pördült a sarkán s úgy széjjelhányta
elszánt támadóit, hogy alig lehetett őket összeszedni az asztalok és
kanapék alól.
Felséges látvány volt. Az uraknak meghült a vérük. Az orvos bámulatában
szinte elvesztette itélőképességét.
– Ez nem _emberi_ erő, – motyogta. – Ilyen embert nem szül _mai_ anya.
– Hát – szólt s újabb támadáshoz gyürkőzött Kont vitéz, – nem is mai
anya szült engem. Ha még most se hiszitek, bebizonyítom nektek másképen
is.
Alig ejtette ki a _fenyegetést_, forgószélnél sebesebben, a saját
ingénél fehérebben, égnek meredő hajjal, nyakkendőtelenül egy czingár
kis alak viharzott be a társaságba.
– Urrak! – kiabálta magából kikelve. – Megjött az ükapám.
A kaszinótagoknak most már csakugyan elállott a lélekzetük…
– Csakhogy itt vagy végre! – üdvözölte Kont úr az ujonnan érkezett urat.
– Ez a hitvány had erővel vérpadra akart czipelni.
Hédery Kont Gábor gróf (ő volt a megrémült kis alak) majd hanyattesett,
midőn meglátta Kont urat a kényszerzubbonyban.
– Az Istenért, – hápogta, – vegyétek le róla a kényszerzubbonyt!…
Bocsánat ükapa, – mentegetődzött, összetett kézzel az őrülthöz lépve, –
egy végzetes tévedésbe estek az urak: nem tudhatták, hogy az ükapámmal
van dolguk.
Azzal leránczigálta Kont úrról a kényszerzubbonyt.
– Hát nem akartok felakasztani? – kérdezte ez lelohadva.
– Nem, nem, nem, – állította az _ükunokája_, – majd megmagyarázom nekik
az esetet…
– Hát magyarázd, – biztatta _Kont_ úr, – csak sebesen, mert irtó éhes
vagyok.
Héderi Gábris pózba vágta magát a társaság előtt.
– Uraim, – fogott a beszédbe illő czerimóniával, – van szerencsém nektek
bemutatni ükapámat, Héderi illetve hédervári Kont vitézt. Emeljetek
előtte kalapot, vagy miután nincs kalap a fejeteken, hajtsatok neki
térdet. Tekintve, hogy vértanúhalált halt érettünk, ez a tisztelet sem
lesz neki sok.
Az uraknak (már amúgy is odáig voltak a kiállott izgalmaktól) végkép
összezavarodott az eszük. (Ime, Gekszi után Gábrist is megőrjítette az
őrült!)
Térdet természetesen nem hajtott senki sem. Tátott szájjal, sápadtan
lesték a Gábor gróf további szavait.
– Mint látom, – folytatta ez, – meg vagytok döbbenve. Nem csuda. Magam
sem lehettem elkészülve arra a nagy megtiszteltetésre, a melyben az egek
engem, az egész hazát, boldogult ükapám szellemének _reinkarnáltatása_
által részesítették.
– Hát nem is a te szép szemedért jöttem le, – szólt közbe Kont úr, –
hanem mert a hazára hivatkoztál. Gondoltam: ha csakugyan veszélyben a
hon, lejövök közétek emberi formában, hogy ne csak tanácscsal, tettel is
szolgáljam a szent ügyet.
– Áldott légy érte, ükapám! – zengedezte Gábris gróf, majd így folytatta
fölvilágosításait:
– Az asztalkám mellett ülök és elmélyedek; hivom a szellemeket: a jó
angyalt és az ükapámat. Az asztalka rögtön reagál; elkezd ugrálni, irni…
Nemsokára _transzba_ esem. A jó angyal és ükapám közvetlenül
beszélgetnek velem. Oda vagyok az áhitattól. Mint rendesen, arra kérem
ükapámat, segítsen ezen az árva nemzeten; adjon valami honmentő
tanácsot, hiszen az, a ki meghalt a hazájáért, el nem felejthette azt az
egekben sem.
Nagyot fújt Gábris, aztán újra felvette beszéde fonalát:
– És ime, dicső elődöm meghallgatta forró könyörgésemet. Többet tett,
mint a mennyit kértem tőle… «Várj, – üzent le az égből, – felveszem régi
porhüvelyemet és leszállok hozzátok személyesen, csak valami gunyáról
gondoskodjál, mert itt az égben nincs szabó.» Mondván, a másik
pillanatban már lent is volt az ükapám… Persze elájultam a
meghatottságtól… De hamarosan felocsudtam. Az a gondolat, hogy ükapám
nem fog felöltözködni tudni: a kétségbeesés megedzette idegeimet… Ám –
vallotta be Gábris, – csak addig tartott a lelki erőm, a meddig el nem
készültem ükapám toalettjével. Akkor újra elájultam az asztal alá s ott
voltam, valameddig fel nem locsolt a komornyikom… Első dolgom volt –
folytatta előadó, – megkérdezni tőle, hol az ükapám? Rettenetes pánik
fogott el az eltűnése miatt. Kiszaladtam az utczára, mint egy őrült,
kérdezősködtem, futkostam, míg végre, hála a magyarok Istenének,
megtaláltam köztetek…
– Éhes voltam, azért szöktem el, – világosította fel _Kont_ vitéz aggódó
ivadékát.
… Gekszi gróf, hogy agyáról (a Gábris előadása folytán) eloszlott a
homály, egyszeribe meggyógyult. Helyette azonban a többi úr betegedett
meg, mint a kiknek agyveleje még nem érkezett megemészteni a _csudát_.
A _Kont_ biztos magatartása, a frakk megvilágított eredete, a Hédery
előadása, melynek minden egyes szava összhangba volt hozható az őrültnek
_vélt_ idegen állításaival: olyan perspektivát állított az urak elé, a
melytől megzsibbadtak az érzékek és felborult az itélőképesség
egyensulya.
Száz kérdés kavarodott össze az elmék homályában: Csuda történt-e
csakugyan, vagy megőrült Hédery Gábor is? De akkor hogy került össze a
két őrült? Mi úton jutott az idegen a Gábris frakkjához? És mikép
fejthető meg, hogy a két őrült állításai teljesen fedezik egymást?… Vagy
nem is őrültek? Összebeszéltek? Csaltak? Vagy valaki harmadik személy
szuggesztiv hatalma űzött velük rémes játékokat?… Aztán mikép
magyarázható meg az idegen emberfeletti fizikuma, aczélkarja, négy
ápolót megszégyenítő ereje? Hogyan kevély, antik mozdulatai? Nyilt
tekintete? Hangjának őszintesége, szenvedelme, midőn másodszori vérpadra
hurczoltatása ellen tiltakozott?
A józan ész a Kontok javára billentette volna a mérleget, ha a csudának
preczedense lett volna a földön. De abban (bár Héderi három példát is
tudott rá), senki se hitt. Ilyenformán megbukott a józan ész, az urak
képtelenek voltak a megfoghatatlant valónak elfogadni. A csuda nem
csuda, csak a véletlenek csudálatos végzetes összejátszása; Kont valami
svindler akrobata, a ki _megbabonázta_ Héderyt, mert az csak mégse
lehet, hogy egy máltai lovag roszhiszeműleg _csaljon_.
Ez hát rendben lett volna, a kérdés most már csak az volt: mitévők
legyenek az urak? Kiadják-e a _szélhámost_ a mentőknek, vagy elzárassák
őt? Avagy egyszerűen kilökjék az utczára?