A Kont-eset: Fantasztikus regény a XXI. századból - 04

_Kont:_ Hanem ha vártok addig, a meddig elintézem azt a párbajt, a mire
egy csantra kamasz tegnap kihítt, megmutathatom nektek a
csillagforgácsot, mert a Rákos mezején lesz az _istenitélet_ is.
_Mind_ (másodszor is összecsapják tenyerüket).
_A tudósító:_ Tehát a Rákos mezején tetszett kiszállani?
_Kont:_ Ott.
_A tudósító:_ És ott lesz a párbaj is?
_Kont:_ Már egyszer mondtam.
_A tudósító:_ És ott lehetünk mi is?
_Kont:_ Bánom is én…
_A tudósító:_ És meglátjuk a meteort?
_Kont:_ Meg hát!
_A tudósító:_ És nem tart bennünket bolonddá a méltóságos úr?
_Kont:_ Mi haszna lenne. A ki nem bolond, attól úgyse bolondulna meg.
A bámulatnak is csak egy bizonyos számú foka van; a fogas zsurnaliszták
elképedése már nem tudott nagyobbra nőni. A főriporter megfeledkezett
róla, hol áll és impertinens fejcsóválások között ezzel a kérdéssel
fordult társaihoz:
– Mit szóltok ehhez?
Kont vitézből kitört a régi kényúr.
– A véleményeteket – rivallt rá a tintanyaló hadra, – mondjátok el az
egymás fejének a hátam megett. Előttem úgy viselkedjetek, mintha dárdát
nyeltetek volna. Értettétek?
Ezt megértették az ujságirók. Csak azt nem sejtették, hogy fogja magát a
_modern Cagliostro_ a meteor bemutatási kényszere alól kisvindlizni? És
miféle agyafúrt kitalálásokkal fogja folytatni a megkezdett üzletet, ha
lelepleztetik!… A zsurnaliszták meg voltak róla győződve, hogy botba
szaladt az _ipse_. De persze kifejezést nem adtak a meggyőződésüknek…
Informáltatták magukat a párbaj ideje és körülményei felől s
megszállották a szemben levő sarokkávéházat, hogy ott várják be a
legközelebbi fejleményeket. Azonban addig sem lopták a napot, előszedték
a kutyanyelveket és hozzáfogtak az intervjuról szóló riportjuk
megszerkesztéséhez. Megjegyzést nem fűztek hozzá, mindössze ama
reinkarnálási eseteket sorolták fel, a melyekről a világnak, illetve a
spiritiszta köröknek a Kont esetéig állítólag tudomásuk lett volna.
Egyszóval nem csapták be az ajtót a nagyközönség izgalmas érdeklődése
elől, inkább felsrófolták a fantáziákat: ez jövedelmezőbbnek tetszett…
Elkészülvén a riportok, egy pár pohárka borovicska, ürmös vagy állás
felhörpintése után izgelődni kezdtek az _első nagyhatalom_ előörsei,
mert immár elérkezett az ebéd ideje, de még nyomuk sem mutatkozott a
várvavárt párbajsegédeknek. Még tűrtek vagy egy órahosszat, aztán,
tekintve, hogy el nem hagyhatták a posztjukat, megrendelték a
debreczenit, vagy a két tojást pohárban, s úgy, a hogy, beebédeltek.
Aztán sakkoztak, kalábereztek és káromkodtak.
Délután négy órakor végre felbukkant a sarkon Kanut daliás alakja,
nyomában Gekszi gróf.
S – uczczu vesd el magad, – egy szempillantás alatt kiürült a kávéház és
az utczára költözött. A falhoz nyomta a két érdemes férfiút egy
szempillantás alatt s nem eresztette addig, a míg ki nem vallották a
nagy szenzáczió részleteit…
– A párbaj holnap fog végbemenni a Rákos mezején, még pedig lóhátról.
Belépőjegyek a Kont-palota portásánál kaphatók…
Tudnivaló ugyanis, hogy 2091-ben már annyira kibővültek volt
Magyarországon a szabadságjogok, hogy az egymás fejbeütése sem tartozott
többé a tilos cselekmények közé, ha a kölcsönös megegyezés be volt
bizonyítható.
A zsurnalisztahad vévén a szenzácziós informácziót (és külön tiz koronát
a portási protekczió elnyerése czéljából), öt percz lefolyása alatt
megszerezte az antrébilétákat, aztán visszahemzsegett a kávéházba és
újabb kutyanyelvekre újabb riportokat firkált:
_«Szenzácziós középkori párbaj egy inkarnált szellemmel.»_
_«Kont, a kemény vitéz és Klimanóczy!»_
_«Meteorkeresés a Rákos mezején!»_
A krajczáros ujság nagykövetei még további három sort irtak a riportjuk
fölé. A külföldi lapok tudósítói a következő szörnyű sürgönyt röpítették
világgá:
«Héderi Kont grófnak sikerült az ükapját, a magyar történelemből
előnyösen ismert s hatszáz év előtt lefejeztetett Kont vitézt, a hires
összeesküvőt, a szellemek világából a földre csalnia. Állítólag egy
meteoron szállt le az ős s még aznap lovagias ügye kerekedett. Párbaját
előkelő, válogatott közönség jelenlétében holnap fogja megvívni,
korabeli szokás szerint, lóháton. Utána be fogja mutatni a meteorját is.
A csudával határos események elé feszült várakozással tekint az egész
ország apraja-nagyja. A tudós akadémia elemeztetni fogja a meteort. A
reinkarnált szellem személyazonosságának megállapítása czéljából a
legszigorúbb rendőri és tudományos vizsgálat fog megindíttatni…»
Kanut és Gekszi gróf ezalatt jelentést tettek felüknek ügyének mikénti
állásáról: hogy Klimanóczy csudálatosképen azonnal belement a
kivánságukba, sőt némi gyanús megkönnyebbülést mutatott, midőn azt
értésére adták… Ilyenformán elhárult minden akadály a lovas párbaj elől,
az ellenfelek holnap _hajnali_ nyolcz órakor vígan összeütközhetnek a
Rákos mezején…


IV.
Azt talán mindenki tudja (tudhatná legalább), hogy vérbeli ujságiró nagy
események hajnalán (különösen ha eme hajnal összevág a csillagászati
hajnallal) nem képes elaludni az izgalomtól, nem is próbálja meg. Inkább
elmegy a kabaréba és addig lumpol, míg egy garasa marad. Ez jó metódus,
mert a zsurnalisztának szüksége van az eszére, már pedig semmi sincs a
világon, a mi jobban gyógyítaná a mámort, mint az abszolut pénztelenség.
A mi riportereink sem voltak _roszabbak_ másoknál s a _nagy_ párbajt
megelőző éjszakát összesen hét mulatóhelyen dőzsölték át. Utolsónak a
New-York-kávéház maradt, mert ott hitelez a főpinczér.
Hajnali öt órakor hatalmas eszméje támadt Hunyady Mátyásnak, a «Hirverő»
riporterének.
– Gyerekek, előzzük meg Kontot, kerekedjünk fel és keressük meg a
meteort!
Az eszme (tekintve, hogy ujságirói zónaészről van szó) későn jött, de
nem igen jöhetett előbb. Pihent agygyal nem lehetett a meteorban hinni,
ahhoz naivság kell, a mi bizonyos fokú szeszek nélkül egy szkeptikus
pennász fejében el nem képzelhető. De azzal igen.
– Mondasz valamit, – kapott az eszmén Bor Lőrincz, az «Aranykakas»
riportere. – A meteor egy lelet, a melyből egyharmadrész a megtalálónak
dukál ki.
– Már pedig a meteornak óriási értéke van, – tódította a kollegája…
– Hátha még szellemek nyargaltak rajta!…
– Rengeteg pretium affectionis várható…
– Milliók…
– Az angol múzeum…
Így a harmadik, negyedik, ötödik úr. A tizedik, huszadik, ötvenedik nem
szólt semmit, csak fogta a kalapját és esernyőjét s megnyugtatván
Szöpit, a főpinczért, hogy ma nem fizet, kilépett a friss levegőre.
Mikor együtt voltak valamennyien, megszólalt Hajnal Dóri, a főujság
riportere:
– Gyerekek, kocsin megyünk?
Kitörő kaczagás követte a nevetséges kérdést.
– Ki jár manapság kocsin!…
Útnak indultak a suszter paripáján a Rákos mezeje felé. Hetvenheten
valának, elszánt, kemény legények valamennyien. Másfél órai gyalogolás
után megérkeztek a történeti nevezetességű mezőre és széjjelszéledtek,
mint a skatulyából kieresztett bogarak. Keresték a meteort.
Ha valami nagyobbfajta kőre bukkantak, megdobbant a szivük, leguggoltak
hozzá és elkezdték ismergetni. De senki sem értett a meteorhoz a
nagyhatalom virgoncz képviselői közül. Ám azért nem estek kétségbe, kiki
a puszta érzésére bizta magát, hiszen mi egyéb a zsurnalisztika, mint az
érzések és kitalálások tudománya?…
Immáron egy órahosszat barangoltak volt az ujságirók a Rákos mezején, de
a meteor csak nem akart mutatkozni. Már-már felhagytak a czéltalan
kereséssel (azok, a kiknek feleségük volt, inkább harmatgombát szedtek a
zsebkendőjükbe, a nőtelenek meg mezei bokrétát kötöttek a rét
vadvirágaiból, voltak, a kiket igen kifárasztott a heczcz, ezek helyet
foglaltak egy-egy vakandoktúráson, vagy lefeküdtek a boglyák alá, azt se
bánták, ha szájukba süt a nap), midőn hét óra felé egy különös jelenség
vonta magára a szemfüles csapat figyelmét. Valahogy népesedni kezdett a
mező. Kaputos urak mászkáltak szerteszéjjel, többnyire czilinderben és
pápaszemmel az orrukon. Némelyiküknek bőrtáska volt a nyakába akasztva,
mások könyvet szorongattak a hónuk alatt, komoly, tudákos képet vágott
valamennyi. És folyton szaporodtak, mint a gomba, a fejük lógott, mintha
az orruk vére folyna. Nem lehetett kitalálni, mi lelhette őket.
– Bogarásznak, – jegyezte meg az egyik ujságiró.
– Botanizálnak, – vélte Dóri.
– Se nem botanizálnak, se nem bogarásznak, – mondta egy harmadik. – A
párbajczirkuszra jöttek.
Ez alighanem igaz lehetett. Csak az volt a furcsa, hogy igen
össze-vissza mászkáltak a jövevények, minden látható czél és rendszer
nélkül. És ha összetalálkoztak, szidalmazni kezdték egymást.
– Miféle csudanép ez? – kiáltott fel egy kis vörös gyerek. – Én bizony
megszólítok vagy egyet.
– Fölösleges, – jegyezte meg Bor Lőrincz fölényesen, – én már
kitaláltam, hogy kicsodák.
– Halljuk!
– Tudósok… Ők is a meteort keresik.
Biz igaz a… Hisz az esti lapokba kiszerkesztették volt a meteort is. Kár
volt annyira sietniök… Most ezek a szürke tudósok szedik majd le a
tejfelt a meteorról. Annyival is inkább, hogy minden valószinűség
szerint ismerősök vele.
A kaján irigység friss energiát csepegtetett az ujságirók szivébe. Még a
legfáradtabbja is talpraszökött és hajrá, megkezdődött a versenyfutás
tudós és ujságiró között.
Az se használt. Bor Lőrincz, a ki kabaretszinész volt üres óráiban,
megcsinálta a meteorkuplét, de magát a meteort senkise fedezte fel. Már
a Kanut számozatlanja is feltűnt a kéklő távolban, azaz egy porgolyó
közepén és – semmi.
A riporterek megelégelték a keresést, kicsúfolták a tudósokat, aztán
összeverődtek, hogy a bekövetkezendő harcz terére vonuljanak.
Azt azonban előbb még föl kellett fedezniök, mert hiányos volt a
rendezés, senki se tudta, hol lesz a csata…
No de kisült hamarosan az is. A Kanut fogatja épen a firkonczok felé
kanyarodott és alig két-háromszáz lépésnyire tőlük megállott.
Először Gekszi gróf szállott ki belőle, a Gábris helyettese, aztán maga
Kanut, a viadal főrendezője. Nagyon ki voltak fontos szerepükkel,
szemlét tartottak a terep felett, leléptek vagy egy félholdnyi
területet, botokat szúrtak a földbe, köhögtek és czigarettáztak. És nem
hallgattak senkire.
Az ujságcsinálók ez egyszer nem is igen bolygatták őket, hiszen majd
kisül a végén, megérte-e a rév a vámot…
Annyi bizonyos, hogy a nekikészülés és a felvonulás igen érdekes,
mondhatni izgalmas eseményeket igért. A Kanut fogata után négy kamáslis
lovász négy telivér paripát ugratott a helyszinére, majd megérkezett
Klimanóczy is, egyik segédje társaságában. A másik egy harmadik fogaton
a két orvost vezette elő. De még ezzel sem fogyott el a fogatok száma.
Egy fiakkeren lóhalál esetére két állatorvos ült (ez a körülmény
rendkívül élénkítette a kilátásokat), a másikon meg az ükunoka egy
pappal. Klimanóczy ugyanis ragaszkodott az utolsó kenethez, azt pedig
otthon, épkézláb ember létére nem kaphatta meg.
Már csak Kont hiányzott a szereplők közül. A főszereplő. Még az
ujságirók se tudták kitalálni, hogy miért késik. Hova lehet és miért
tartogatja magát az utolsó pillanatra? Póz ez, vagy megúnta földi életét
és visszakérezkedett az égbe? Az mégsem lehet, különben a segédek nem
serénykednének annyira. Puffra!
A nézőközönség folyton nőtt, mint a lavina. A lovak prüszköltek. De
prüszköltek immáron az emberek is, attól tartottak, hogy be lesznek
csapva. Némelyek már széledni is kezdtek, midőn végrevalahára hangot
adott a föld: egy csapat vágtató ló dübörgése ütődött a dobhártyákhoz.
Mindenki arra kapta a fejét, a merről a hangok jöttek. A kurtábbak a
magasabbak tetejibe másztak, hogy jobban lássanak. Ezek rugdostak és
káromkodtak. Majd megeredt a találgatás: Hányan lehetnek?… Heten! Tizen!
Huszan!… És hol a vitéz? Nem látszik a vitéz!
Ez dühbe hozta a tömeget.
– Nem látszik a vitéz! – dörögte ezer torok követelőn.
Egy hat éves siheder, a ki az apja nyakában foglalt helyet, végre
kivette a száguldó lovascsapatban magát a várva-várt, mohón követelt
hőst is.
– Ahol van a, ieds’apám, a közepin vágtat és kék bunda van rajta.
Frenetikus üdvriadalba tört ki a tömeg.
– Éljen a szellem! Éljen a vértanú! Éljen Kont vitéz…
Hát megérdemelte Kont az ünneplést, annyi bizonyos. Mert ugyancsak
kivágta a magyar tempót. Sem szemnek, sem léleknek nem maradt adósa
azzal a nimbuszszal, a mi dicső hirét környékezte. Tizennyolcz markos
szénfekete paripáját úgy ülte meg, mint egy hódító hadjáratból hazatérő
keleti fejedelem. Aranyhimzésű bársony zsabrák verdeste a büszke állat
vékonyát, hattyúcsótár rezgett a fején. A kantárja aranynyal kivert zöld
szattyán, patkója vert ezüst. Maga a vitéz smaragdzöld díszruhát öltött
s kevély sasfejébe nyusztprémes kalpagot nyomott. Mogyorónagyságú
gyémánt csillogott a forgójában, de még annál is jobban szikrázott a
szeme. Szép volt, erős, hatalmas, félelmetes, mint Mars Isten maga…
Dicső látvány… Megreszketett bele a magyarok faji hiúságukban
megihletett szive.
Az ujságirók összekancsalítottak.
– Ezt jól csinálta! Pompás legény! – sugdostak-bugdostak s kalapot
emeltek a nagyúr és kisérete előtt.
A kiséret tizenkét aranysárga díszruhába bújtatott csatlós volt. Úgy
akarta Kont. Gábor gróf nem is igen bánta, hiszen az ő családi
hiúságának hizelgett a rendkívüli parádé.
A pálya ki volt mérve, a harczi paripák megnyergelve… Kont leszállott
galléros spanyol lováról és a párbajra készen tartott fürge telivérre
pattant.
Szegény Klimanóczy is nekikészült Isten nevében, bár ő nem pattant, csak
kúszott a lovára, háromszor is kicsúszott a lába a kengyelből, míg végre
a hegyibe került. És haj, de keservesen festett rajta a tutykos
bricseszében! De a bricsesz csak hagyján, hanem úgy reszketett az árva,
mint a rezgőnyárfa levele, vagy a hajnali harmat a liliom kelyhén.
– Bátorság! – buzdította egyik segédje. – Talán nem csap egészen agyon.
Azzal megkezdődött a párbaj. Kanut, a vezető segéd, átnyújtotta
Klimanóczynak a kardját (Kontnak ott lógott a fringiája a czombján) és
ráparancsolt, hogy veszteg maradjon az adandó jelig. Kontot pedig, a ki
váltig tánczoltatta lovát, megkérte, foglalja el helyét a pályavonalon.
A vértanú hajtott a szóra, a kijelölt vonalra ugratott.
Az ellenfelek húsz lépésnyi távolságra voltak egymástól.
– Vigyázz! – vezényelt Kanut.
Kont kirántotta kardját hüvelyéből és nyugodtan várta a további jelt.
Klimanóczy suttyomban keresztet vetett magára a kardjával.
– Rajta! – hangzott el a döntő szó.
A lélekzet elállott a keblekben (a legtöbb lélekzet a Klimanóczy
keblében állott el), az arczok kipirultak, megfényesedtek a szemek.
Hogyne! Egy középkori élet-halál torna a XXII. század végén. Magának a
német császárnak sem lehet ilyen dicső látványban része, hiába uralkodik
ötven millió emberen.
A Kont lova kiszökött helyéből s büszke ura térdének igájában, mint a
szöcske a Klimanóczy-pár elé torpant. Azonban a Klimanóczy-pár (a ló
alul s lovasa a tetejében) valahogy nem mozdult egyet sem, hiába
buzdította a dicsszomjas tömeg. Ők flegmatikusak voltak. Vagy még
valószinűbb, hogy se láttak, se hallottak, csak akkor kezdtek eszmélni,
mikor rájuk kurjantottak a segédeik.
– Vigyázz! Ugrass félre! Vágj!
Hát engedelmeskedett jó Klimanóczy, félreugratott és vágott, még mielőtt
Kont (nyilván cziczázni látszott vele) elhatározta volna, hogy előre
küldje a másvilágra. Vágott Klimanóczy többször is, de nem jó helyre
vágott egyszer sem. Kétszer a levegőt ütötte agyon, a harmadik csapással
meg a saját partnerét találta fültövön, a Ráró lovát. Azt pedig egy ló
se szereti. Ráró se vette tréfára a dolgot, kirúgott kínjában, aztán,
uczczu vesd el magad, korláton, tömegen, tüskön-bokron át vitte az
irháját, ha meg nem hótt azóta, talán még most is szalad.
A nézőközönség részéről csak kevesen vették észre azt a kardcsapást,
melyet a menekülő paripa kapott, a legtöbben szegény Klimanóczyt
vádolták meg gyáva megfutamodással.
– Pfuj! Szégyelje magát! – ordította a tömeg ambicziózusabb és vérmesebb
része, a többi úgy kaczagott, hogy majd belefult.
Szerencsére nem hallotta Klimanóczy az érzések zajlását. Őt már a
korlátnál letessékelte hátáról a paripája, olyan gorombán pedig, hogy
egyet se moczczant többet.
Az orvosok és a pap melléje ugrottak és elkezdték élesztgetni.
Nagysokára sikerült is a műveletük, a midőn is kisült, hogy kutyabaja
őkigyelmének, mindössze az ijedtség tett némi kárt az idegeiben.
A tömeg zúgott, a viadal folytatását követelte, de a segédek
befejezettnek jelentették ki a párbajt.
Kont hüvelyébe dugta kardját és így szólt Klimanóczyhoz:
– Én most téged az égbe küldhetnélek, de nem teszem, mert nem vagy rá
méltó.
Hiszen egyebet sem akart jó Klimanóczy. Mit csinálna ő a demokrata
égben, kaszinó és exczellenczek nélkül?…
A párbaj szerencsés, de az általános várakozást nem minden irányban
kielégítő befejezése után Kont vitéz úgy tett, mint a miniszterek, ha
igéretet kell beváltaniok. Hátat fordított az ujságiróknak és lovat
cserélt, hogy visszanyargaljon a városba.
A pennászok azonban legott észrevették a turpisságot (nekik ugyan nem
imponált Kont, még ha csakugyan a harmadik égből jött is), áttörték a
küzdőteret körülvevő korlátokat és a legváltozatosabb életveszedelmek
között belekapaszkodtak a vitéz lova kantárjába, majd hogy fel nem
lökték a spanyol óriást.
– Hohó, méltóságos uram, hohó! Az igérete! A meteor! Nem azért
virrasztottunk, hogy az eszünkön túljárjanak.
Kont elnevette magát, mint a kocsizó utas, a kit krajczárért visongó
purdék üldöznek, aztán kezére ütvén a lova kantárját czibáló
ujságirónak, csendet intett:
– Hát komolyan látni akarjátok a csillagot, ficzkók? Ott van a _karám_
sarkában (s arrafelé mutatott a kardjával), abban a gödörben; ha
iparkodtok, estére kivájhatjátok a körmötökkel is. – Mondván,
visszadugta kardját hüvelyébe, megsarkantyúzta lovát és azt se mondta,
bá – elvágtatott. Nyomában a csatlósai…
Gabi gróf és a pap kivételével a párbaj egyéb szereplői mindnyájan meg
voltak róla győződve, hogy a vértanú bolonddá tartja a tudósítókat a
meteorjával. Ez volt különben most már a tudósok meggyőződése is.
Röstellkedtek is a naivságuk miatt, a melylyel egy hirlapi kacsa által
félrevezettetve, bebogarászták az egész Rákos-mezőt.
Az exaltált Gabi gróf volt az egyedüli élő, a ki, ha nem hitt is benne
föltétlenül, de nem tartotta lehetetlennek, hogy meteort talál a
gödörben.
Ügyet se vetve a magukat becsapottaknak hitt ujságirók méltatlankodó
zúgolódására, intett a papnak és a Kont által megjelölt gödör felé
irányította lépteit. Egy körülbelül két láb átmérőjű, laza földdel
betemetett, de meglehetősen éles vágású mélyedés volt. Gábor gróf
beleszúrta a botját. A laza föld engedett, a bot nem talált
ellentállásra. A gróf ekkor kiránczigált a földből egy öles karót, a mi
határczövekül szolgált a párbajhoz és azt kezdte a gödörbe
belenyomogatni. Süppedt a karó, mint kés a vajba, egy méternyi
mélységben azonban egyszerre megállt. Gábor gróf ráakasztotta magát, de
nem ment az beljebb a terhe sulyától sem.
A tudósok és ujságirók végtére figyelmessé lettek a mesterkedésére;
körülözönlötték a grófot, majd egy másfél métermázsás tudós fel is
ajánlotta neki a kiváltságos súlyát, hogy a karót mélyebbre dugja.
Megpróbálta, de siker nélkül. Feszegette a lyukat, mártogatta a karót, –
semmi. Azaz dehogy semmi. A karó, valahányszor belevágta a porhanyó
földbe, egy nagyot koppant. Biztos volt, hogy a hegye kemény tárgyat
ért. Kipkopp-kopp!…
– Ez kő, – jelentette ki a kövér tudós és szinte ijedten a saját
felfedezésétől, körülnézett a gyülekezeten.
Csupa tátott szájat látott és tágranyitott szemet.
– Ha kő, – vélte egy göndör ujságfiú, – ki kell ásni.
– Bolond! – Hurrogták le a kollegái. – Ne blamáld magad!…
– A blamázs már megvan, – védekezett az, – egy szamársággal több vagy
kevesebb nem zsenirozhat minket.
A tudósok még bizakodóbbak voltak.
– Az ördög nem alszik, meg kell próbálni a dolgot.
Megpróbálták. Ujságiró és tudós lehasalt a gyöpre és hozzáfogott a
munkához. Körmükkel vájták a gödröt, míglen elfogyott a laza föld és az
ellentálló tárgyra bukkantak.
Hát biz az csakugyan valami kőféle volt, bár vasnak is lehetett volna
nézni. Először egy ujságiró tapogatta meg, de dr. Szerémy, a tudosok
nesztora a kezére ütött érte.
– El onnan, szentségtelen laikus, majd én fogom meghatározni a leletet!
És bebújt a gödörbe.
A kiváncsi gyülekezet izgatottan, kipirult szemmel leste a nagy férfiú
szavát. Nem sokáig váratott magára. A tudós megkopogtatta a követ egy
kis kalapácscsal, letört belőle egy borsónyi darabot, nagyítóüveg alá
tette, kukucskált, szuszogott, izzadt, majd gőgösen, mint Pythagoras,
midőn a tételét kitalálta, kimászott a gödörből és az ég felé
irányította tekintetét.
– Meteor! – nyögte ki aztán és kimerülten a földre rogyott.
Senki se törődött vele… Az ámulat elállította még az emberek lélekzetét
is. Egy pillanatra csönd lett, vészes csönd, mint a nagy viharok előtt,
aztán megcsuklottak a torkok s felszabadultak a tüdők a csuda spontán
nyomása alól.
– Meteor! Meteor! – zsongott a bámulat moraja száz ajkon. – Meteor, –
suttogta a szellő, búgták a bokrok, a fák, az erdő. – Meteor! Meteor!
Meteor! – nyögte, üvöltötte a föld szelleme az irdatlan mélységek alól.
*
A vitéz feltűnése és a meteor megtalálása közötti rövid időben a
közvélemény jóformán komolyan sem vette a Kont-esetet. Foglalkozott
vele, de csak úgy, mint a hogy egy szenzáczióval, zseniális stiklivel
szokás foglalkozni. A nagy rendkívüliségek megragadják az emberi
fantáziát, a melynek a szellemi elfogultság perczeiben, a hangulatok
megszületési mámora közepette szivesen tesz konczessziókat a józan ész.
De ez csak rövid ideig tartó jelenség szokott lenni. Mélyebb benyomást a
Kont-eset mindössze azokra tett, a kik az események lejátszódása
alkalmával véletlenül a szinpadon voltak s a Kont mindenesetre hatalmas,
rendkívülien érdekes egyéniségének közvetlen hatása alá kerültek. Bár
egy pár gyenge idegzetű, szertelenségekre hajló fantaszta kivételével
ezek is kiheverték a _mámorukat_ hamarosan, úgyszólván egy éjszakán át.
A kaszinó igen röstellte s a nyilvánossággal szemben egyszerűen
letagadta azt a nagyszabású dáridót, a mibe a vitéz úgyszólván
belekergette, midőn tagjai között megjelent.
Föltétlen hivői a Kont reinkarnálási esetének csupán a
spiritiszta-társaságok tagjai között akadtak. A XXI. században erősen
_burjánzott_ ez a _szekta_, úgyszólván annak jegyében indult útjának a
század, a mi viszont az előtte lezajlott idők forrongó társadalmi
evolucziói közepette és következtében meggyöngült, illetve túlfinomodott
érzékek halluczinácziójának volt az okozata.
A spiritiszták feltétlenül hitték (s tételük bizonyítása végett teljesen
beigazolt esetekre tudtak hivatkozni), hogy a Teremtés csúcsán, Istenen
kívül a szellemeknek egy egész hierarchikus szervezete áll és uralkodik
az emberi nem felett, s hogy eme szellemek emberré való
visszalényegülése, reinkarnácziója nem tartozik a lehetetlenségek közé.


V.
Az erősen elharapódzott s már némi hatalomra szert tett spiritiszta
szekta szuggesztiv erejű fanatizmusának és agilitásának volt
tulajdonítható, hogy a közvélemény nem merte elvetni a Kont-esetet, mint
olyat, a mely nem méltó arra, hogy az emberi intellektus a fejtegetésébe
belebocsátkozzék, sőt bizonyos föntartással belement annak
társadalomrendőri és tudományos megvizsgálásába is. A meteor (bár annak
eredetét, illetve bemondott szereplését a vitéz egy hatalmas,
embergúnyoló tréfájának minősítették a szakmabeliek is), mondom, a
meteor bemondása és fölmutatása egy argumentum volt a spiritisták
kezében, a mely felett nem lehetett napirendre térni még a
legmegátalkodottabb szkeptikusnak sem. Annyival kevésbé, hogy a
szakértők által felvett látlelet értelmében teljesen ki volt zárva,
miszerint az égitest titokban és csalási szándékkal csempésztetett a
Rákos mezejére. A kő fekvése s az azt körülvevő földrétegek
konzisztencziájából minden kétségen kívül meg lehetett állapítani, hogy
az maga vájta meg a gödrét, következésképen közvetlenül oda hullott, a
hol találtatott. Még pedig, tekintve a meteor feletti földréteg
frisseségét és lazaságát, csak pár napja eshetett oda. Egy meteor
lehullása rendes viszonyok között kápráztató s száz mértföldnyi
területen is szembeszökő égi tünemény, adott esetben azonban leeshetik
szinte észrevétlenül is: egy közönséges hullócsillag jelenségét mutatja.
A Kont-féle meteornál az utóbbi esetnek kellett fenforognia, különben
látta volna az egész főváros, midőn a földre zuhant. Holott senkise
vette észre. Ilyenformán Kont sem égi tünemény útján szerezhetett róla
tudomást. Hogyan hát? Rendes _emberi úton_ semmi esetre sem. Tehát egy
isteni kijelentés, vagy valamely emberileg nem érzékelhető lelki áttétel
útján: mondották a tudósok. Ettől a tételtől már csak egy lépés
választja el a spiritiszták reinkarnálási elméletét. S ezt a lépést is
áthidalta lassacskán azoknak a titokzatos körülményeknek (még bűvészi
szakvélemények szerint is) fizikai megfejthetetlensége, a melyek között
Kont ükunokájának megjelent; támogatta azt a vitéz ősi zamatú
magatartása, tájékozatlansága a kor viszonyaival szemben. Mert szinte
hihetetlennek tetszett, hogy egy szélhámos, legyen bármily eszes és
fegyelmezett, soha csak egy pillanatra se jöjjön ki egy oly szerepből, a
melynek megjátszása emberfeletti éberségen kívül még tudományos
készültséget is föltételez.
Mindezekhez hozzájárult végül a Kont természetellenes ereje és étvágya.
Eredetisége, páratlansága minden korabeli tipusok között. Később az a
tény, hogy bár milliónyi ember járt a csudájára, egyetlen lélek sem
akadt, a ki valaha hasonló emberre csak emlékezett is volna. Last, but
not least, a vitéz megdöbbentő hasonlatossága a Héderi-képtárban őrzött
családi képekhez…
Mindeme körülményeknek összetalálkozását bizonyára csökönyösség lett
volna a véletlen számlájára irni. Azt nem is tette a közvélemény,
tárgyilagos kivánt lenni. Érveket és bizonyítékokat kivánt, s azoknak
megvilágítását, elbirálását s a döntést első sorban azokra bizta, a
kiket arra legilletékesebbeknek itélt: a hatóságokra, a vitéz
környezetére és a tudósokra. A világ utánuk, az ő döntésük után
szándékozta megformálni a maga végső itéletét…
A hatóság! A környezet! A tudósok! Valóban ez a három faktor karolta fel
első sorban, hogy megvilágítsa, a Kont-ügyet.
A hatóság (azon a jogczímen, hogy a vitéz legendás nimbusza valóságos
lázba ejtette Budapest közönségét s ezzel állítólag erkölcsi károkat
tett a lelkekben, azonkívül forgalmi torlódásoknak, csoportosulásoknak
lőn az okozója) _személyazonosságának_ igazolására szólította fel
Kontot.
Az eljárás teljesen korrekt volt s mégis nevetett rajta az egész
főváros. Illetve azon a válaszon, a mit Kont a rendőrkapitánynak adott.
– Sajnálom, hajdu barátom, de tanukért az égbe kell mennie, mert itt a
földön rég kidűlt mellőlem valamennyi korombeli czimborám.
Mit tehetett a rendőrség? Az csak gyanús keresetforrás nélkül szükölködő
egyénekkel szemben alkalmazhatja a törvény szigorát. El nem csukathatta
Kont vitézt, mikor semmit sem vétett. Mindössze megbüntethette volna
húsz korona erejéig, mert útlevél nélkül mászkált a hazában, de ettől
ugyancsak őrizkedett. Egész bölcsen, mert abból lett volna csak az igazi
hahota…
Ezen az úton tehát nem sikerült a Kont vitéz személyazonosságát
megállapítani. A rendőrség fényt nem hozott a homályba…
A második faktor: a környezet, a spiritisták javára billentette a Kont
ügye mérlegét.
Mindenekelőtt a vitéz első megjelenésének körülményeit tisztázta Gábris,
az ükunoka. Az esetet szóról-szóra a következőképen beszélte el vagy
húsz tudós, hetven ujságiró s ugyanannyi spiritiszta füle hallatára:
– Én ükapámmal már régen összeköttetésben állottam, körülbelől tiz éve.
Igen érdekelt az egyénisége, valósággal megszerettem az idők folyamán.
Nem állott velem mindig szóba, de ha jó hangulatban volt, igen okos,