A Kont-eset: Fantasztikus regény a XXI. századból - 10

  Kanut meg is próbálkozott a tréfával.
  – Én nem bánom, – mondta, – ha el is veszik tőlem a Kont révén rám
  származott birtokaimat, mert busásan regresszálom magamat.
  – Hogy-hogy? – támadt rá Gábris, felcsapva parókáját, a mit
  idegességében a kabátja zsebébe gyűrt volt.
  – Úgy, hogy én meg a kirgizektől és osztjákoktól fogom visszaperelni
  azt, a mit Ungur, a hetvenhetedik nagyapám nekik Ázsiában hátrahagyott.
  – Az nem analog eset, – eszelte mérgesen Gábris, a ki kínjában rég
  kitanult a tréfából, – Kincses szerint a res derelikta elévül ugyan 30
  év alatt, de az én ükapám vagyona nem tekinthető annak, mert ő nem a
  maga jószántából nyakaztatta le magát.
  – Az én ükapám se a maga jószántából távozott Dsungariából vagy honnan,
  hanem mert kergették a kirgizek és tatárok vagy micsodák, – ellenvetette
  Kanut holtkomolyan.
  A hahota megismétlődött, a min Gábriska irtó dühbe gurult.
  – Azt hiszitek, – rikácsolta, – hogy csak ti tudjátok nevetségessé tenni
  a mai jogrendet? Nem gondoljátok, hogy Kincses annak sokkal nagyobb
  mestere, mint ti? Jól tudom én, – folytatta, – hogy jogász szemmel nézve
  őrült abszurdum az egész história, de vannak ám egyéb szempontok is…
  Aztán nem volt arra még sohasem eset a világtörténelemben, hogy a régi
  rendet, az igazságot, az erkölcsöket, a törvényeket szonika eltörölte a
  mob? Emlékezzetek a franczia forradalomra, a mely még a hónapoknak és a
  napoknak a régi elnevezését sem hagyta meg…
  – Mondasz valamit, – szólalt meg Gyimóthy gróf, – Kontnak, tekintve az ő
  csodálatos népszerűségét, ha visszaélne erejével, nem is lenne nehéz egy
  kis forradalmat nyélbeütnie.
  – Nohát, – üvöltötte Gábris, – nem beszélek én a levegőbe, tudom, a mit
  tudok!
  A társalgás ezzel oly térre zökkent át, a melyen önkéntelenül is
  mindenki megragadt. Még azok is, a kik nem voltak a kilátásba helyezett
  perben anyagilag érdekelve.
  – Az ám, – morfondirozott az oligarcha Belényessy gróf, miközben
  összeborzongott a gerinczén végigszaladó sajátságos hideg áramlatoktól,
  – az ám, erre senki se gondolt eddig.
  Eddig nem, de ezután meg egyébre se gondolt senki. Az urak kezdték
  magukat igen kényelmetlenül érezni. Legnagyobb részük nagybirtokos volt,
  becsületes, nyugodalmas pár ezer hold föld tulajdonosa, a minek, úgy
  vélte mindenki, legföljebb valami antidiluvialis arányú földrengés
  árthatna meg és ime, Gyimóthy és Belényessy kipiszkálták az esélyek
  homályából, hogy biz az kicsúszhatik a talpuk alól földrengés nélkül is.
  Csak egy második kiáltványt röpítsen Kont vitéz világgá: «Népem, tied a
  föld, az urak nem méltók rá… a latifundium, a holt kéz eltöröltetik» és
  – kész a nagy slamasztika, a revoluczió.
  – Hátha épen arra számít Kont, – adott kifejezést az általános
  aggodalomnak Kele, – a fönséges nép támogatására: arra a
  kényszerhelyzetre, a melybe bennünket egy parasztlázadás beleszorítana!…
  De már ezt az inszinuácziót csak mégis megsokallta Gábris. Ő szidhatja
  az ükapácskáját, senkinek semmi köze hozzá, a magáét szidja, de más ne
  merje az ő vére vérét aljassággal meggyanusítani.
  – Ő nem számít semmire se, – fakadt ki morczosan, – egy igazi úr
  egyáltalában nem tud számítani, azt a fiskálisára bízza.
  Észre se vette, midőn kimondta, hogy ezzel mindössze hogy átkente az
  odiumot Kont vitézről Kincses uramra, de a dolog lényegére nézve Kelét
  nem czáfolta meg.
  Meg is jegyezte a sötét férfiú:
  – Nem tökéletesen mindegy az, akár Kont spekulál az erőszakra, akár a
  fiskálisa…
  Gábris fejbecsapta magát.
  – Az ám! Kincses… Higyjétek el nekem, – s körülhordozta tekintetét a
  társaságon, – nincs annál a ficzkónál nagyobb gazember a földtekén…
  Sokan bólintottak, többen csak az orrukat lógatták. Jókedvű ember immár
  egy sem akadt az egész társaságban… Hja, nagy dolog a revoluczió.
  – Beszélnetek kellene azzal a fránya prókátorral, – vélte Belényessy
  gróf, – a ki még a hold változásától is féltette nyolczvanezer holdat
  kitevő uradalmait.
  – Mondasz valamit, – helyeselte a javaslatot Kanut, – egy millióért
  talán békét hagyna nekünk.
  – Jó – jegyezte meg Gyimóthy, a ki olyan fösvény volt, hogy még mindig
  gyalog járt, mert sajnálta a pénzt a repülőgépre vagy automobilra, – jó,
  de hozzájáruljanak a millióhoz azok az urak is, a kik nem lesznek
  perelve.
  – Én? – fortyant fel Belényessy mérgesen, mint egy pulykakakas, – mikor
  egy talpalattnyi földet sem örököltem a Kont javakból?
  – Igen ám, – eszelte Gyimóthy, – de forradalom esetén nem azt fogja a
  paraszt nézni, hogy mi kié _volt_, hanem azt, hogy mi kié _most_.
  Belényessy megaprehendált, mint mindig, mikor valaki fején találta a
  szöget és kiment vacsorázni.
  Az ajtóban majdnem összekoczczant egy gömbölyded férfival. _Kincses
  volt_. Egy Kont-féle dohánytorpedó füstölt az orra alatt.
  A társaság megmozdult és képet változtatott. A keresztbecsapott lábak
  kicserélődtek, egynémely úr megköszörülte a torkát, mások
  megcsavargatták nyakukat az inggallérban, Gábris eltrüsszentette magát,
  Gyimóthy ismeretlen okból a mancsettáját fricskázta meg…
  Kincses mester úgy tett, mintha erőszakkal lökték volna be az ajtón,
  szinte bocsánatot látszott kérni az uraktól, a miért egyáltalában élni
  merészkedik. Senkit se szólított meg, buksi fejét behúzta a vállába és a
  szemben fekvő ajtó felé döczögött.
  De Kanut nem engedte elillanni.
  – Hová sietsz, főfiskus? Ülj le közénk.
  Kincses megállott.
  – Nem zavarlak benneteket? Azt hittem, _magatok közt_ akartok lenni, –
  jegyezte meg szatirikusan.
  És körülnézett, úgyszólván mindenkit megkérdezve a szemével, hogy
  csakugyan nem alkalmatlan-e? S miután leolvasta volt az arczokról, hogy
  a pokolba kivánja őt az egész díszes társaság, – leült egy bőrzsöllébe
  és mulattatni kezdte a roszkedvű urakat.
  – Debreczeni jogászkoromban történt: egy vén aszuképű alakkal
  találkoztam a kollégium előtt… Épen vasárnap volt…
  Gábrist elfogta a düh.
  – Tudjuk kérem, _hová_ akar kilyukadni az adomájával, – szakította félbe
  a körmönfont férfiút, – elengedjük a viczczeit.
  – Hová? – kérdezte ez az őszinte csudálkozás hangján. – Mert eddig még,
  becsületemre mondom, magam se tudom.
  Kincses mester hires volt a lódításairól. S büszke volt eme hirességére,
  mert füllentéseit a költészet számlájára irta fel. Abból ő nem is
  csinált titkot.
  – Becsületére mondja! – S ideges kaczajt hallatott Gábris gróf, azzal
  fejezve ki, mennyire taksálja a fiskális úr becsületét.
  Az nem haragudott meg érte, olyan flegmatikus természete volt ő
  kigyelmének: mindenkit megvetett, a ki haragudott; holott ő igen sokra
  becsülte magát.
  – Becsületemre hát, – mondta aprókat kaczagva. – Nem tartom én az én
  adomáimat raktáron, azok úgy születnek meg a fejemben exabrupto
  szervesen. Mikor az első szót kiejtem, még nem tudom biztosan, mi lesz a
  második.
  Az efajta Kincses-mondáson máskor nevetni szoktak az urak, de az egyszer
  csak Kanut honorálta a mester szellemességét, az is csak
  kényszerűségből, mert czélja volt a nagyfejű úrral.
  – Hehehe… Jó kedved van, vén csont!
  – Az van, hál’ Istennek, különben rég megütött volna a guta.
  – Hogy-hogy?
  – Úgy, – elménczkedett Kincses uram, – hogy soha egy lépést sem
  gyalogolok.
  – S mi következik ebből?
  – Az, hogy a testmozgást ilyen vérmes embernek, mint jó magam, pótolnia
  kell valamivel, ha nem akar megpukkadni. Hát én azzal pótolom, hogy
  kutyagolás helyett jól kinevetem magamat; ez kényelmes dolog és vigabb
  is, mint a kutyagolás, hehehehe…
  – Hehehe, – ismételte meg a fiskus nevetését Kanut s oroszlánvadász
  létére nem sokat teketóriázott, hozzáfogott terve végrehajtásához.
  Az volt ugyanis a szándéka, hogy sarokba szorítja a veszedelmes
  prókátort.
  – Van-e újabban valami hires pered? – kérdezte leereszkedő
  elegancziával. Bevezetésül jónak tartotta az elegancziát.
  Kincses mester ellenben közönséges volt, mint egy falusi kántor. Fütyült
  az elegáns kérdésre s parasztos őszinteséggel felelt.
  – Hogy a manóba ne volna. Olyan per van most a kezemben, a miért az
  egész úgynevezett jogászvilág a szemem közé fog kaczagni.
  – S ennek te örülsz? – kérdezte Kanut malicziózus hangon.
  – Örülök, mert meg fogom nyerni a pert az egész világ hahotája ellenére
  is. Hiszen épen ebben rejlik a pikantéria.
  – Ejha!…
  Ezt nem egy ember mondta, hanem vagy öt. A többi elkrákogta a
  véleményét.
  Gábris a határtalan önbizalom eme merész megnyilatkozása feletti
  mérgében újra pulykáskodni kezdett.
  – Ne henczegjen, kérem, nyerje meg a perét, ha tudja, taszítsa fel a
  jogot, a miből él, tekerje ki az igazság nyakát, törölje el a
  törvényeket, hipnotizálja meg a birákat, lázítsa fel a népet, –
  egyszóval nyerje meg a perét, de nekünk ne henczegjen, mert nekünk nem
  imponál.
  – Hisz azt én tudom, – mondta az agyafurt férfiú, ártatlan képet vágván,
  – hogy gróf úrnak nem imponál az ész… jóllehet – egyenlítette ki némileg
  a gorombaságát, – jóllehet egyáltalában nem lehet róla elmondani, hogy
  eme becses érték nélkül szükölködnék. Teszem azt, azok a propozicziók, a
  melyeket nekem a perre vonatkozólag most tett, csak eszes ember fejéből
  pattanhattak ki.
  – Ne dicsérjen kérem…
  – Jó, nem dicsérem, de követni fogom tanácsait, mert jók és teljesen
  fedezik intenczióimat.
  Ez a szinte szemtelenül czinikus kijelentés végkép fölháborította a
  kényes urak erkölcsi érzését. Egyben valóságos pánikot keltett, mert
  hiszen a fiskális győzedelmes önbizalmáról, őserejéről tanuskodott.
  Gyimóthy fölpattant.
  – Vannak dolgok, – jegyezte meg epésen, – a melyeket nem illik
  kimondani: des choses, qui se font, mais qui ne se disent pas.
  Kincses belesuhintott a levegőbe.
  – Bolondság, kérem, én becsületes magyar ember vagyok. Ha mit kész
  vagyok nyélbeütni, abból én titkot nem csinálok soha.
  – Föl fogja taszítani a jogot? – szörnyülködött most már Kele is a
  fiskális czinizmusán. – S nem restelli azt bevallani?
  – Föl fogom taszítani a jogot és nem restellem bevallani…
  A hallgatóságban meghült a vér.
  – És kitekeri az igazság nyakát? – fortyant fel Szinay a társaság
  nevében.
  – És kitekerem az igazság nyakát…
  – És eltöröli a törvényeket?
  – Ha szükség lesz reá, eltöröltetem a törvényeket.
  – Meghipnotizálja a birákat?!
  – Azokat én mindig meghipnotizálom, azért van több eszem, mint nekik.
  Általános szörnyülközés.
  – Képes volna forradalomba kergetni az országot? – kérdezte Kanut,
  aránylag hidegen.
  – A forradalom tisztítja a levegőt, s az a forradalom, a mi ennek a
  pernek a nyomán _támadhatna_, olyan egészséges anyagcserét idézne elő a
  nemzet testében, a mely annak örök időkre való megizmosodását
  eredményezné… Remélem azonban, – tette hozzá, – el lehet érni ezt az
  anyag-cserét drasztikum nélkül is. Mi ebben fáradunk.
  Az anyagcseréből nem értett senki semmit. A megbotránkozás pedig sokkal
  nagyobb fokú volt, mint hogy eszébe jutott volna valakinek annak értelme
  felől fölvilágosítást kérni. Csak zúgtak az urak, mint a távoli zivatar.
  Összemordultak s ököllé szorították markukat…
  … Hiszen ez egy veszedelmes ember! Forradalmár! Rabló, a ki idegen
  tulajdonra tör, fegyverrel, méreggel, tőrrel!… Ezt a szörnyeteget föl
  kell jelenteni, be kell záratni, le kell fejeztetni!…
  A nagy pör ódiumát teljesen levette Kincses mester a Kont vitéz válláról
  s azzal egyedül önmagát terhelte meg. Nagyszerű fiskális volt. Úgy
  számított, hogy a maga jellembeli nimbusza nem viszi előbbre a pert, de
  a Kont szentséges presztizsére nemcsak a pernek, de a nemzetnek is
  szüksége van… Az általános fölháborodás közepette – mintha nem is ellene
  irányult volna annak mérge, hanem valaki harmadik személy ellen, a kit
  az ethika magasabb nézőpontjából megvédelmezni erkölcsi kötelesség, –
  föltápászkodott Kincses mester kényelmes karosszékéből és félretéve a
  félig elszítt torpedót, a zúgó társaság közé vegyült. Megrángatta
  lötyögős nadrágját s izmos, kurta karját egy merész lökéssel a levegőbe
  fúrva szót emelt:
  – Urrraim!…
  Az urak arrébb húzódtak tőle, mint valami bélpoklostól s ezzel a hatásos
  szónoklathoz szükséges távolság szónok és hallgatóság között minden
  különös rendezés nélkül önmagától megcsinálódott. Kincses uram
  poziturába vágta magát:
  – Uraim, – kezdte beszédét igen lentről, nehogy gikszert csapjon a
  végén, a mikor a magas hangokra kerül a sor, – tisztelt barátaim,
  önöknek egyáltalában nincs okuk a felháborodásra. Ez csak abban az
  esetben lenne érthető, ha holmi világraszóló szélhámos lenne általam
  képviselt felperes, nem egy providencziális férfiú, a ki épen az önök
  segítségével szándékozik megkezdeni a haza talpraállításának magasztos
  munkáját, ezzel bőséges részt juttatva a honmentés dicsőségéből önöknek
  is. Mert – s itt nekidördült a mester hangja, – Kont úr nem magának
  perel, hanem a nemzetnek. Önök pedig nem az a fajta, a mi, midőn a
  hazáról van szó, kalmármérlegen mérje le anyagi veszteségeit. Idáig, ha
  meggyengült is, nem sülyedhetett le a történelemcsináló nemzet, a
  melynek évszázadokkal ezelőtt minden egyes tagja egy intésre kész volt
  nemcsak vagyonát, életét is feláldozni, ha veszélyben forgott az ország
  integritása. Egyszóval – folytatta a ravaszdi férfiú, – kitörésüknek
  erkölcsi alapja nincs, annyival kevésbbé, mert biztosra vehető, hogy
  semmi kifogásuk nem lenne egy ellenkező irányú erőszakos művelet ellen,
  a mely vagyonukat megerősíteni, megszaporítani czélozná. Teszem –
  magyarázta ki homályos szavait a mester, – ha szivük mélyébe tekintenek,
  be kell ismerniök, hogy boldog megelégedéssel vennék tudomásul, ha Kont
  vitéz Jeruzsálembe küldetné a zsidókat, miután lefoglaltatta
  birtokaikat. Ebben az esetben ugyebizony aligha keresnék az urak, hol a
  jog, hol az igazság, a törvény?… S bizonyos esetben – konczedálta a nagy
  rabulista, – teljesen igazuk lenne; valamiképen a jelen körülmények
  között teljesen igazunk van nekünk. Mert minden emberi csinálmánynál
  hatalmasabb a természet szükségtörvénye, a mely, ha úgy kivánja a
  fejlődés, máról holnapra egész nemzeteket töröl el, hogy a többi népek
  jobban boldogulhassanak. Mi eme szükség törvény nyomása alatt perelünk!
  – Urraim, – folytatta Kincses mester szónoklatát az immár teljesen
  megnémult hallgatóság előtt, egy sokkal magasabb tenorból, – én értem
  önöket. Az önök megbotránkozása nem azt fejezte ki, hogy sajnálják Kont
  úrtól birtokaikat, hanem azt, hogy azokat a szent jelszavakat, a
  melyeknek jegyében és oltalma alatt állottak eddig, veszedelem
  fenyegeti. S ebben igazuk lehet. A veszedelem megvan. Sőt megengedem,
  sajnálni is lehet azokat az ócska és elkopott institucziókat, a melyek
  oly szépen megvédelmeztek bennünket a közbiztonság és vagyon elleni
  merényletekkel szemben. Ám ez is csak líra, uraim, elégia… Az ember a
  kiszolgált télikabátját is sajnálja letenni, pedig nincs igaza, mert az
  új kabát, igaz, hogy meg kell adni az árát, de jobban megvédelmezi az
  embert a hideg ellen a réginél. Ne sajnálják, uraim, a régi rendet: az
  elkoptatott jogot, az igazságot, a törvényt, az eszményeket…
  Csak most vették észre az urak, hogy maró gúny a fiskális minden szava.
  Összenéztek, de annyira dermedtek voltak már, hogy nem is tiltakoztak
  megcsúfoltatásuk ellen.
  Kincsesnek pedig felágaskodott a hangja a magasabb régiókba.
  – Tudják-e önök, mi a jog, uraim? Az a fék, a mely megakadályozza az
  embert, hogy felfalja egymást, mint a vadállatok. A törvény? Az a
  kocsis, a ki rángatja a féket. S az igazság? Van-e az urak közül valaki,
  a ki meg tudná mondani, kinek van igaza? A mobnak-e, a mely el akarja
  nyelni a magasabb rendeket, vagy a magasabb rendeknek-e, melyek el
  akarják nyelni a mobot? A nagyhatalmaknak-e, a melyek a czivilizáczió
  nevében leigázzák a primitiv vad népeket, avagy a vad népeknek, a melyek
  vérökkel védelmezik Istentől nyert szabadságukat? Az öreg embernek van-e
  igaza, vagy a fiatalnak, a férfinak-e, vagy az asszonynak, a
  khinainak-e, vagy a francziának?… Mert hiszen mindenkinek más az igaza.
  Két egyforma igazság nincs is, – konkludált a mester, – tehát egy
  igazság sem lehet!…
  Ahhoz, a mit ezután mondott, már fel is ágaskodott kissé a nagyeszű
  férfiú:
  – Urraim, a jog, a törvény, az igazság, az összes eszmények az emberért
  vannak, mihelyt megszűntek azért lenni, annak használni, nem azok többé,
  a mik voltak, elveszítették lényegüket önmaguktól Konttal, Kincsessel,
  vagy Kont és Kincses nélkül. Jól megjegyezzék, uraim, hogy az emberi
  eszmények közül csak egy az örök: a _rend_, a többi, ha nem khiméra,
  mind e körül a tengely körül forog. Ergo, ha úgy követeli a rend, új
  törvények, új jog, új igazság fog keletkezni a régi tetemén. Én – vágta
  ki süvöltő hangon, – másodsorban a _rend nevében_ és érdekében perelek.
  Kincses mester ezzel a levegőbe vágott az öklével pont helyett s
  nyugodtan előszedve torpedóját, ismét rágyújtott…
  Az urakat végkép megszédítette az a káprázatos dialektikai kötéltáncz, a
  mit a nagyfejű tömzsi emberke a szavak és fogalmak pódiumán produkált.
  – Mi az ördög ez? – bődült el Kanut önkénytelenül. – A világ végire
  számít, vagy mi a manó?
  Egyetlenegy heves kifakadás se hangzott el ellene, minden szenvedélyt
  kiszorított a szivekből a tájékozatlanság, a megdöbbenés.
  Még Gyimóthy nyerte vissza leghamarabb elvesztett lélekjelenlétét. A
  pöfékelő Kincses mester elé sántikált (mert köszvényes volt):
  – Egyszóval – dadogta, – úgy áll a dolog, magad is beismered, hogy nincs
  igazatok.
  – A mai igazság szerint – ismerte be Kincses hidegen, – nincs, de
  igazunk lesz a holnapi igazság szerint.
  – Jó, – jegyezte meg Gyimóthy, – te túlteszed magad a jogrenden, – de
  vajjon túlteszik-e magukat rajta a biráid is?
  Erre még ridegebb feleletet adott Kincses.
  – Felkonczoltatni senki se szeret.
  – A birónak ragaszkodnia kell a formákhoz, – vélte Kanut, – arra való a
  hadsereg, hogy megvédje minden terrorizmus ellen.
  Kincses elnevette magát.
  – Régen volt az, midőn a birák a formának alárendelték a lényeget. Eszes
  judex ma már levegőnek tekinti a törvényt, ha az magasabb érdekekkel
  összeütközésbe jön. Rájöttünk, mi jogászok, – folytatta, – hogy a strict
  law (szigorú jog) a legnagyobb gazságok darázsfészke, az equity law
  (méltányos jog) körül is csak a fél igazság ólálkodik, becsületes
  itéletet csak az a birói gyakorlat tud produkálni, a mely Salamon király
  példáját követi. Minden egyes jogesetre külön törvényt kell hozni, mert
  nincs két egyforma jogeset. A birói gyakorlatot és belátást a teljes
  szabadság szelleme lengje át… A biró ne puszta jogot oszszon, de
  mérlegeljen is, mint a kereskedő: hol a haszon, hol a kár?… A mi biráink
  – konkludált Kincses uram, – be fogják látni, hogy nem szabad egy
  országot lángba borítaniok csak azért, hogy egy pár nagy urat
  _szabályszerűen_ kiszolgáljanak… Aztán tekintetbe fogják venni azt is,
  hogy egy providencziális próféta-emberrel szemben nem járhatnak el úgy,
  mint akárki fiával. Azon úgyse fog az emberi igazságszolgáltatás,
  valamint nem fogott Krisztuson. Az apostolok nyomán új törvények
  támadnak s ezeket a törvényeket respektálni fogja a modern biró. Az lesz
  a szent előtte, a mit Kont akar s vele együtt a nép, nem az irott betü…
  Az urak szinte dideregni kezdtek félelmükben. Gyimóthy elkaczagta magát,
  mint egy eszelős.
  – De hiszen akkor mi koldusok leszünk!…
  Kincses mester megrázta buksi fejét.
  – Nem lesztek koldusok, mert dolgozni fogtok… A franczia forradalom
  áldozatai, a marquisk, a vicomteok voltak a koldusok, a kiknek vagyonát
  egyik napról a másikra seperte el a legrémítőbb _itélő igazság_, a nép
  dühe, a nélkül, hogy meghagyta volna emberi jogaikat. Még az életüket is
  megkivánta áldozatul – a forradalom. Mennyivel enyhébb – tette hozzá
  Kincses mester szatirikusan, – a ti helyzetetek. Egy kis döczczenés az
  egész.
  Mondván, megszopogatta a szivarját s miután úgy találta, hogy immár
  keserű a vége, föltápászkodott székéből és csés jóestét kivánván az
  illusztris társaságnak, távozott…
  Az urak magukra maradtak. Megdöbbenésük jeléül kifordították tenyerüket,
  tarkójukat vakarták, nevettek s mindenféle grimaszokat vágtak, mert
  okosat úgyse tudtak volna mondani.
  Az okos szó csak jóval később jutott eszébe Kanutnak.
  – Uraim, hátha kiegyeznénk velük…
  Senki se felelt.
  Gyimóthy nagyot sóhajtott.
  – Rendkívüli időket élünk, – mondta, és lehorgasztotta fejét.
  Gábris olyan volt, mint az ázott tyúk… már azt se tudta, hol van a
  parókája, nem törődött vele.
  – Egyezzünk ki, – helyeselte a Kanut javaslatát, – ha kevés is, biztos a
  biztos…
  Kele nagyot csapott öklével az asztalra.
  – Nem hittem eddig, – mondta Gábris felé fordulva, – hogy vannak
  túlvilági szellemek, de most már hiszem… Kontot a Gondviselés küldte,
  vagy a Nemezis, akárki felsőbb hatalom, de nem anya szülötte, különben
  nem csinálhatna ilyen felfordulást.
  – Egyezzünk ki, – javasolták az urak egyhangúlag…
  *
  A Kont presztizse ezzel kiállotta a legkeményebb próbát is. Sértetlenül
  került ki az emberi önzés örvényéből, a melybe nem egy apostolt fojtott
  már bele az anyagi és hatalmi érdekek egyesült erőszaka.
  A kaszinó független, minden merész vállalkozással szemben fölényes
  megvetést tanusító főurai nem merték rásütni a kalandorok bélyegét, bár
  szivük mélyén az ő kiváltságos pszikhéjükkel érezniök kellett, hogy
  bőséges okuk lenne rá. Koczkán forgott minden vagyonuk: attól függött,
  hogy mit tart Kontról a közvélemény s egy kis megjegyzéssel sem mertek
  az őt istenítő eszmeáramlattal még egymás között sem szembeszállani…
  Kont vitéz volt immár az országban a legnagyobb hatalom.
  
  
  XIII.
  Kincses mester megdöngette a Kont-várkastély érczkapuját, de persze nem
  ugyanazzal a szándékkal, melylyel annak idején Botond a bizanczit. Ő nem
  akart rést ütni a kapun, csak bekérezkedett rajta az e czélra
  kiakasztott buzogánynyal.
  Ez az ó-kori berendezés is mutatja, hogy abból a titokzatosságból, a
  melylyel körülvette magát, egy év múltán sem engedett a vitéz. Minden a
  régiben maradt a várkastélyban. Csak a legkülönfélébb retortákon át
  lehetett halandónak a nagyúr szine elé jutni. Az őrtálló csatlós addig
  nem nyitott kaput, míg nem értesítette a székely várnagyot a vendég
  jöveteléről, ez Lombosnak tartozott jelentést tenni, a ki viszont a
  vitézt kérdezte meg: fogadja-e a jelentkezőt.
  Kincses mester, bármily nagy volt is a feje, Kontnak ezt az egy szokását
  sehogysem tudta megérteni… Mi szüksége van egy kivételes szellemi
  kincsekkel megáldott s épen lelki nagysága, személyes hódító kvalitásai
  révén népszerűségre kapott igazi nagy embernek azokra a szánalmas
  czeremóniás mókákra, a melyekkel oligarchák és fejedelmek bolondítják a
  közönséges halandót! Avagy szapora oka van arra, hogy meg ne lephesse
  senki intim munkája közben? Valami nagy, titkos terven dolgozik, a
  melynek nem szabad idő előtt kipattannia?
  Ha nem is kapott Kincses uram ezekre nézve teljes felvilágosítást, a
  véletlen szivességéből némi tájékoztató kombinácziókra alkalmas oly
  jelenségeket észlelhetett meg eme látogatása alkalmával, a melyekből az
  ő agyafúrt eszével könynyen kivonhatta a gyököt.
  Mindenekelőtt egy vörös, hatalmas termetű férfi tűnt fel neki a
  várudvaron, a mint a bástya szögéből messzelátóval a kilátásban
  gyönyörködött. Egy szempillantás elég volt neki annak a konstatálására,
  hogy nem magyar ember a távcsöves. Angol vagy amerikai. Kincses
  meglepődött, de nem ment tovább: kombinácziókat egyelőre nem fűzött az
  angol személyéhez. Befordult a kastélyba a székely vezetése alatt,
  mintha mitse látott volna s aztán szuszogva fölskándált a lépcsőn. Az
  emeleti lépcsőházban megállította a székely.
  – Engedelmet instállok, nagyságos uram, méltóztassék itt várakozni, míg
  szót váltok nagyurammal…
  A székely egy ajtóhoz lépett óvatosan, mintha lopni menne, hallgatózott
  egy pillanatig, csak aztán nyitott be.
  Ám úgy látszik, roszúl hallgatódzott ő kigyelme, vagy nem az igazi
  ajtón, elég az hozzá, hogy Kincses mester ugyancsak a füle segítségével,
  oly újabb felfedezést tett, a mit aligha tartogattak a számára, különben
  nem lett volna értelme a székely rengeteg óvatosságának… Mindössze
  annyiból állott a fiskus felfedezése, hogy Kont vitéz úgy beszélte az
  angol nyelvet, mint a karikacsapás, ép úgy gurgulázott rajta, mint egy
  született amerikai.
  Kincses uram a lépcsőházból úgyszólván minden egyes szavát kivette, a
  mint erősen disputált a láthatatlan angollal, csak azt sajnálta, hogy a
  felét sem értette meg. Különben azt se igen tudta kisütni, merről
  csapódik a hang a füléhez; viszhangos volt a kastély: jöhetett alulról
  is, felülről is, oldalról is… Tehát még egy angol a várban! –
  állapította meg a mester, de ezúttal sem bocsátkozott kombinácziókba,
  arra ráér a végén, – vélte, – hátha tapasztal még egyebet is.
  Egyelőre nem tapasztalt egyebet. A székely ajtót nyitott előtte és
  bebocsátotta a vitéz dolgozószobájába. Akkor már persze egyedül találta
  Kontot. Eszeágába se jött, hogy meginterpellálja őt az angoljai
  irányában, annál egyelőre sokkal fontosabb volt neki a maga dolga.
  – Szerencsés jónapot kivánok, – üdvözölte kálvinistásan a nagyurat.
  Az is olyanformán fogadta a köszöntését.
  – Aggy’ Isten, Kincses uram, mi jót hozott?…
  Szivart adott vendége szájába s tréfásan meglapogtatta a vállát.
  Fiskális uram nem felelt addig, valameddig a szivarja füstje meg nem
  közelítette egy dunai csavargőzösét.
  – Jót hozok csakugyan, – jelentette ki aztán, s olyat mulatott saját
  kijelentésén, hogy csak úgy rengett a hája. – Iszonyú jól megy a dolog,
  – tette hozzá, folyvást kaczagva, – már jobban nem is mehet.
  Kont is földerült, de miután ismerte a körülményes úr természetét, nem
  türelmetlenkedett; inkább megkérdezte tőle, nem akar-e valamit enni vagy
  inni.
  Kincses bort kért és Selters-vizet. De addig se lopta az időt. Nem fért
  bele a nagy boldogság, kicsordult a száján, még mielőtt – saját szokásos
  szavaival szólván, – meggyantázta volna torka húrjait.
  – Szuggesztió, nagyuram, minden az ég alatt, – kezdte, domború mellét
  csapkodva, – mindig az győz ezen a földön, a kiben több a megejtő erő.
  – Az régi dolog, Kincses uram, – hagyta helyben Kont, – olyan régi, mint
  az emberiség maga. A nagy reformátorok, az egy Buddhát kivéve, nem
  tudásukkal hatottak, sőt Krisztus egyenesen megvetette az emberi
  tudományt, hanem az égi lánggal, a mely szemükben lobogott, midőn a
  maguk lelkét széjjelosztották a tömegek között. Mózes nagy törvényhozó
  és adminisztrátor volt, Mohamed pompás pszikhiater és dicső poéta, de
  hol az ő tudományuk az Arisztoteleszé, Plátóé mellett?!…
  Kincses önkénytelenül Kont szemébe fúrta tekintetét. Igen, ott lobogott
  az isteni láng, az apostoli erő az ő szemében is. De azért nem adott
  egészen igazat a vitéznek.
  – Engedelmet instállok, – mondta, – az én szememben aligha van abból a
  kérdéses lángból csak egy szikrányi is, de azért, ha akarom, bele tudom
  gyűrni az emberek lelkébe akár a legnagyobb képtelenséget is. Már pedig
  az is szuggeráló erőre vall.
  – Az is, – hagyta helyben Kont mosolyogva, – de némi különbség van a két
  erő között.
  – Persze, – ismerte be fiskális uram, – a kigyelmetek szuggeszcziója a
  Szentlélek-adománya, az enyémféle meg inkább Lucziferhez áll közelebb…
  Meghozták a bort. Kincses leöntött belőle egy jó pohárra valót, aztán
  így folytatta:
  – Lóvá tettem az egész kaszinót.
  – Hogy-hogy? – kérdezte Kont.
  – Úgy, hogy elsőbben összezavartam az urak fejét, hogy fizikai szédülés
  vett rajtuk erőt, aztán meg rögtön rá helyrevágtam, a mit elrontottam:
  rájuk eresztettem a hideg zuhanyt… Tetszik érteni?
  – Nem egészen.
  – Beadtam nekik, hogy nincs jog, se igazság; az lesz a jog és az az
  igazság, a mit _mi_ vallunk annak.
  – És elhitték? – kérdezte Kont komoly érdeklődéssel.
  – A két ellentétes művelet, a melyen gyors egymásutánban
  keresztülbuktattam agyrendszerüket, – czikornyázta ki Kincses, – annyira
  kihozta őket az egyensulyból, hogy végkép fölmondta a fejük a
  szolgálatot. Már nem akarják bevárni a per megindítását sem, alkudni
  akarnak velünk…
  Kont vitéz arcza kigyúlt az örömtől.