A Kont-eset: Fantasztikus regény a XXI. századból - 11

– Uram, – mondta, – most, hogy egymás között vagyunk, bevallhatjuk, hogy
a mi számításunk, minden reményünk egyedül az emberi gyöngeségen
alapult, de hogy ily gyorsan közeledjünk a czélhoz, az csakugyan a maga
talentumára vall… Különben – kérdezte, szinte megijedve a saját
örömétől, – honnan tudja kegyelmed, hogy alkudni akarnak?
– Nem tudom, de megmondom. Tegnapelőtt a kaszinóban voltam. Akkor
zavartam össze a fejeket. Tegnap meg a kaszinó jött hozzám, illetve
annak képviseletében Gyimóthy és Kanut; ők jelentették ki az összes
felek nevében, hogy nem bánják hát, a haza nevében hajlandók némi
méltányos egyezségre, csak ne csináljunk forradalmat s végkép koldusokká
ne tegyük őket.
Kont bólintott.
– S mit felelt nekik?
– Azt, hogy majd meglátjuk… Nagyuram nélkül nem akartam pozitiv választ
adni.
– Helyesen tette, bár azt megkérdezhette volna tőlük, hogy ki lesz a
megbizottjuk.
– Annál én többet tettem, – mondta Kincses mester, – kijelentettem
Kanutéknak, hogy szóba nem állunk velük, a míg szervezve nincsenek. S ha
kivonná magát érdekeltségükből csak egy alperes is, nem tárgyalunk
velük.
– S ők?…
– Ma reggel kapom ezt az irást. – S egy teleirt ivet nyujtott át Kincses
Kontnak. – Rajta van valamennyi alperes neve…
Kont belenézett.
– Ez egy meghatalmazás, – konstatálta.
– Igen. Gyimóthy és Kanut lesz a meghatalmazottjuk s kötelezőleg
kinyilatkoztatják az irásban, hogy nevezett urak teljhatalmúlag
tárgyalhatnak a nevükben, velünk való minden megállapodásukat
mindnyájukra nézve előre kötelezőnek ismerik el…
– Ez hát – örvendezett a vitéz, – igen egyszerüsíti a komplikált ügyet…
Most már – tette hozzá, – az a fő, hogy okosan használjuk fel a kivivott
eredményt; ne legyünk se túl merevek, se túlságosan engedékenyek…
Mennyit tesz ki az egész tömeg leltári értéke?
– A becslés még nincs megejtve minden vonalon, de már most is hozzá
lehet szólni… A hagyatéki leltárba az országos, megyei és káptalani
levéltárakban eszközölt kutatások alapján, részben közjegyzőileg
hitelesített okmányok erejénél fogva 600,000 hold oly földet sikerült
bevennünk, a miről be tudjuk bizonyítani, hogy Kont kezén volt s hogy
azokra, a kiknek a kezén van ma, örökösödés útján jutott… Ennek az
értéke, holdját minimális középértékben 1500 koronájával számítva,
(1900-ban valamivel több volt a földnek az értéke.) körülbelül 1000
millió koronát tesz ki. Mint méltóztatik látni, ennél csak egy nagyobb
vagyon van Magyarországon egy kézen: az Esterházy herczegé.
Kont mosolygott.
– Szép összeg, – jegyezte meg, – csudálom, hogy el nem konfiskáltatta
Zsigmond király.
Kincses megcsóválta fejét, de mert nem tudta biztosan, tréfál-e a vitéz,
vagy az ő nagy fejével is el akarja hitetni, hogy a lenyakazott hős
inkarnácziója, – nem tett megjegyzést a szavaira… Legyen minden az ő
akarata szerint. Ő tudja, mit csinál.
– Oly nagy összeg, – vélte Kont, – hogy annak a fele is elég nekem.
– Hát a terheket le is kell számítani, – világosította fel Kincses, –
körülbelül kétszáz milliót.
– Négyszáz millió is elég nekem, – jelentette ki Kont, – egyezzen ki az
urakkal ötven százalékban, de úgy, hogy a föld az enyém, ők pénzben
fogják kikapni a részüket. Hiszen – magyarázta, – épen az lesz az én
nemzeti politikám sarkpontja, hogy azok kezére játsszam át a haza
földjét, a kik legjobban meg tudják becsülni s a kik ki nem engedik azt
a karmaik közül… A nagybirtok – tette hozzá, – különben is elfajulás,
nemzeti veszedelem…
– Értem, – mondta Kincses s helyeslőleg bólintott hozzá, – a földet szét
tetszik osztani a parasztok között.
– Úgy van, de meg fogják fizetni a tisztességes árát, mert annak is
megvan a maga helye.
Kincses nem kérdezte, hogy hol. Őt talán még a hazája sorsánál is jobban
érdekelte maga a per. Ismét rájött a nevetési inger, midőn kilátásban
lévő fiskálisi sikerére gondolt.
– Nagy uram, – jelentette ki kaczagva s csettintett a nyelvével, mint az
inyenczek egy finom falat után, – ez lesz az első per a világon, a mit a
mindenkori tulajdonjogi törvények ellenére visz egyességre a fiskálisi
ész s a népszerűség… Mert ennek a két tényezőnek fogjuk köszönhetni a
400 milliónkat, a joghoz annak nem lesz semmi köze.
Kont elmélázott.
– Bizony, kedves ügyvéd uram, elég szomorú, hogy ennyire enerválódott a
magyar: egy kis ijedtség, egy kis presszió s elveszti az
itélőképességét, a törvényekbe, az igazságba vetett hitét. Valóban
fájlalom, – folytatta, – hogy ezzel a gyengeséggel kellett visszaélnünk,
hogy czélt érjünk, csak az vigasztal, miszerint ebben az esetben a czél
csakugyan szentesíteni fogja az eszközöket… _Meg fogom a nemzetet
menteni, meg fogom erősíteni, gazdagítani… Isten a tanum, hogy nem
segíthetett rajta immáron csak a csudatevés._
– Vagy annak a látszata, – bátorkodott Kincses megjegyezni.
– A hite, – javította ki Kont, – s a csuda elhitetése már magában véve
is csudatevés.
Kincses meghajtotta fejét.
– A szuggesztió csudája, – mondta, aztán hirtelen elköszönt: – Megyek a
kaszinóba, még ma beszélek a fejükkel…


XIV.
_Meg fogom a nemzetet menteni, gazdagítani!…_ Az apostolos szavak úgy
belecsendültek a Kincses lelkébe, hogy akarva se tudott volna tőlük
szabadulni, míg elméjében meg nem hányta-vetette azok jelentőségét…
Hiszen megérezte ő a hatalmas férfi nagy szándékát már akkor, a mikor
nyakába vette a perét, őt is megejtette a varázs, a mely rendkívüli
egyéniségéből kiáradva a hit és reménység bűvkörébe vonta a nemzet
apraját-nagyját, de hogy miképen akarja Kont emberfeletti tervét
megvalósítani, arról idáig gondolkozni se próbált. Képtelen
kombinácziókba nem akart bocsátkozni, megelégedett azzal, a mit ösztöne
rég megsúgott neki. Hogy Kont megmérhetetlen magasságban állott az
emberek feje fölött, egy szinte elvont filozófiai csúcsponton, a honnan
a világ apró, közelről nézve felismerhetetlen elmosódó jelenségei éles
körvonalú, szinte kézzel fogható valóságokká alakulnak ki az ő
végtelenségbe látó lelki szeme előtt; onnan, erről az irtó magaslatról
vizsgálta az emberi lelket s annak mindenféle elemeit és összetételét: a
tömeglelket, a szervezett társadalmak pszichéjét, a népeszményeket, a
világakaratot. Világosan látta, hogy az ember megkivánja, szinte áhítja
az ámítást, ha mások nem ringatják illuziókba, önmagát csalja meg.
Mundus vult decipi… Ergo decipiatur!… A világámító illuziókeltés
fenséges művésze volt Kont vitéz, ebből a művészetéből táplálkozott az ő
tömegeken uralkodó hatalma.
Becsületes lélek volt Kincses, a társadalmi szokványerkölcsök
paragrafusain nem tette túl magát, – ő csak a jogi törvények nyakát
tekergette ki szenvedélylyel, – de nem azért, mintha sokra becsülte
volna a szerinte is hamis értékekből összetákolt világfelfogást, hanem
mert nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy milliókkal szembe
helyezkedhessék. Az eszét nem cserélte volna ki senkiével, de a lelke
energiáját kicsinylette. Hipokrizisnek tartotta a házassági esküt, a
melyet úgyszólván mindenki meg szokott szegni, könnyedén, akár egy darab
kenyeret és – mégis megesküdött a feleségével, attól tartva, hogy a
szabad házasság ártana a tekintélyének. Czigánymulatságnak tekintette a
párbajt is, mégis megverekedett, valahányszor arra került a sor. Ép úgy
parolázott a notórius, de rajta nem vesztett nagystilű zsiványokkal,
mint más gentleman, a szerencsétlen, sorsüldözött apró tolvajokat pedig,
a kik nem értettek a lopáshoz, csak a lelkében mentette fel, a
nyilvánosság előtt világért sem fogott volna velük kezet. Egyszóval az
árral úszott, de bensejében irigyelte, csudálta azt a férfit, a kinek
energiája daczolni tudott az árral.
Kont ime tabula rázát csinált mindenféle emberi intézményből, a nélkül,
hogy meggörbült volna csak a hajaszála is. (Ki merné őt, ha
visszautasítana egy párbajt, gyávának bélyegezni? Vagy haszonlesőnek,
perpatvarkodónak, holott minden jogalap nélkül milliókat perel? A
közvélemény talán akkor sem merné kikezdeni, ha az erőszak fegyverével
támadja vala meg az emberek tulajdonjogait. Minden tettében a magasabb
czélt keresné s bizonyára meg is találná a hypnotizált társadalom.)
Tehát szivből gyönyörködött Kincses a Kont mindenek fölé emelkedő bátor,
világmegvető, istenien czinikus lényében. A kiválasztottak privilégiuma
– vallotta, – a tömegeken uralkodni, még pedig a maguk törvényének
erejével s nem a tömegek által elfogadott szabványok szerint. Ujjongott
a fenomén meteorszerű feltűnésén s első pillanattól kezdve, hogy
felismerte benne a túlembert, szivvel-lélekkel melléje állt…
Jól meganalizálta Kincses mester a Kont pszikhéjét, de arról, hogy
milyen úton, milyen eszközökkel szándékozik a vitéz tervét
megvalósítani, támpont hiján mindezideig okoskodni is röstellt. Ám most,
hogy kiszállt a kastélyból, a nagyúr prófétai szavainak hatása alatt
berregni kezdtek hatalmas és tökéletes agyában a gondolat kerekei. A
rugó, a mely megindította a szerves óraművet: _«A föld azé legyen, a ki
jobban megtudja azt becsülni.»_
Tehát – konstatálta Kincses bevezetőül, – egy radikális birtokpolitika
inaugurálásával akarja Kont reformátori munkáját megkezdeni. Oly
nagyméretű konczepczió, a melynek megvalósulása legjobb esetben is
évtizedekig eltart, ha az átalakulás természetes folyamatát rendkívüli
körülmények és eszközök nem siettetik. Kincses meg volt róla győződve,
hogy Kont igénybe fogja venni a rendkívüli eszközöket. De milyenek
lesznek azok? Békések-e vagy forradalmiak?… Ha békések, – vélte fiskális
uram, – milliárdok megforgatása nélkül el nem képzelhetők, ha
forradalmiak, a nemzettest vérkeringésének egy koczkázatos érvágás útján
való felfrissítését czélozhatják csupán… Már most vannak-e Kontnak
milliárdjai? Négyszáz milliója lesz a felosztott uradalmak árából. Egy
csekélység a nagy czél arányaihoz képest. Egy semmi… Marad a forradalom
esélye, a fennálló rendnek a felforgatása, az operáczió… Mielőtt
mérlegelni kezdte volna Kincses a megbillentett államegyensúly várható
következményeit, hirtelen eszébe ötlött a két várbeli angol. S meglepően
éles perspektiva bontakozott ki kutató intellektusa ösvényén. Csak az
angolok titokzatos felbukkanását kellett kombinácziói logikai lánczába
belekapcsolnia: a látkép hátterében élesen, szinte élő valósággá
kidomborodva állott előtte a Kont tervének rajza:
… A nagyúr idegen, alighanem amerikai tőke igénybevételével szándékozik
az ország ki nem aknázott kincseit mozgósítani. Neki ehhez pénzre csak
annyiban volt szüksége, hogy részt kérvén a külföldiek szindikátusában,
biztosíthassa magának a nemzeti szempontból fontos vezető és irányító
szerepet.
Ebből a vélelemből kiindulva, már csak egy pár lépéssel kellett Kincses
mesternek következtetései fonalát meghosszabbítania, hogy kialakíthassa
képzeletében a Kont tervrajzának részleteit is. Azzal, – kombinálta, –
hogy ki szándékozik venni a földet a kulturképes osztály kezéből,
nyilván az a czélja a nagyúrnak, hogy belekényszerítse az arra való
elemeket az intenziv művelődésbe, a melytől, nem lévén ráutalva,
mindezideig idegenkedtek. Ezzel a radikális politikával egyrészt fel
fogja szabadítani, gyümölcsözővé fogja tenni a tétlenségre kárhoztatott
izomerőt, másrészt folyósítani fogja a nemzet intellektuális értékeit. A
nemzet valamennyi erőtényezője a maga helyére és hivatására utaltatván,
teljes mértékben érvényesülni fog. A földéhség ki lesz elégítve, az
ambicziónak és egyéni értelmi képességnek oly tág tere nyílik, a melyen
az emberek nem az egymás elleni dulakodásra fogják elvesztegetni alkotó
energiájuk java részét, mint eddig, mindenkinek fog jutni a munkából és
a gyümölcsből, mert a kultura megsokszorozza az elvégzendő munka
mennyiségét s természeténél fogva nem tűr meg a nemzet testén
folytonossági hiányokat; minden űrt betölt a maga terjeszkedési
képességével s minden baczillust kiöl…
A Kincses képzelete ezen a nyomon haladva, száz rajt eresztett; messze
kalandozó lehetőségeket közelített meg s kitolta a közelfekvő
jelenségeket a lehetetlenség határáig. Egyszóval szárnyra kelt a vén
szittya lelke, szeretett volna feljutni arra a magaslatra, a melyről
Kont nézte az ő fajának kóros úzekedését s határozta meg annak
diagnózisát…
Magasra emelkedett Kincses, szinte beleszédült a feje… Vissza is tért
hamarosan a földre. Eszébe jutott, hogy sürgős napi ügyek várnak reá, a
melyek nem tűrik meg az exaltácziót!… Magának a Kont-problemának a
kulcsára azonban (a mennyiben az a vitéz eredetére vonatkozott) hideg
észszel is rájöhetett most már a jeles férfiú.
A nagy ember óriási energiája, mindeneket átölelő, határokat,
lehetetlenséget nem ismerő konczepcziója, angol nyelvismerete, egész
lénye s valamennyi odavágó körülmény arra vallottak, hogy mindeme
kvalitásokat a nagy méretek és az emberi organizmusok csudáinak
országából hozta magával a vitéz. Amerikából, az ipar és kereskedelem
Napoleonjainak, a Carnegieknek, Rockfellereknek, Gouldoknak hazájából, a
hol a legnagyobbnak agyában marokra fogható egységekké tömörülnek az
emberi arányok és érdekcsoportok milliószerte ágazó szövevényei, a hol
az erőfeszítés és küzdelem üllőjén odáig izmosodott, a faji kiválás
folyamatában odáig finomult az emberi elme, hogy egyetlen áttekinthető
sikká képes devalválni az egész földgömböt, egy óriás sakktáblává, a
melynek egyes koczkái birodalmakat, ügyes játékkal bevehető birodalmakat
képviselnek… Igen, – vélte Kincses, – Amerikából származott vissza régi
hazájába Kont, az Ujvilágból, a hol nincs lehetetlenség, nincsenek
határok, a hol megfogható valóság a chiméra is, az akarat is; a hol
fluidummá válik a képzelet, massziv tárgygyá az eszme, a hol az ad
abszurdum kifejlesztett absztrakczió művészete szinte lezárta az
emberiség körbenfutó pályáját, oda juttatta, a honnan kiindult, az
antropomorfizmus világába. Azzal a különbséggel, hogy ma az
antropomorfizmus tárgyát nem a természet s annak jelenségei képezik,
mint a kiindulási pontnál, hanem az ember műve és hatásai. A gyárak, a
trösztök, a társulások, egyesületek, védőszövetségek, mindmegannyi
félelmetes óriások, életre kelnek az amerikai ember képzeletében;
lélekzenek, dühöngenek, pusztítanak, alkotnak… Minden él. Nemcsak a
szerves világ, a kövek, az elemek is…
Hej, – ujjongott magában a jó Kincses, kitárva karjait, mintha keblére
akarná ölelni az egész világot, – most fogjuk meglátni, mire képes az
emberi erő, ha egy egyénben találkozik össze mindaz, a mit Isten adott a
halandónak, mindazzal, a mit az maga teremtett magának!… Az amerikai
akaratzseni szűzmagyar ősanyagba oltva! Ez Kont, – konstatálta az öreg
úr, s a feletti örömében, hogy ezt ilyen szépen kitalálta, kipiszkált a
zsebéből egy kis aranyat s tréfás kedvében belenyomta egy öreg, totyogó
napszámosasszony markába.
Gyalogosan ejtette meg ugyanis Kincses mester az egész tekervényes
elmefuttatást… A várból lejövet átbandukolt a Ferencz József-hidon,
szinte öntudatlanul, gépiesen, mint egy felhúzott automata. Csak akkor
vette magát észre, hogy nini, hiszen nem igen szokott ő gyalog járni,
midőn a Kálvin-térre ért. Belevágta magát egy automobilba s megnézte
óráját. Hét óra volt. A nagy urak ebédideje.
– A kaszinóba! – adta ki a parancsot a gépvezetőnek, s egy percz múlva
kiszállott a kaszinó előtt. Gyimóthy után kérdezősködött a portásnál.
– Az urak együtt vannak, – jelentette ez, – alighanem várják
nagyméltóságodat.
Úgy volt. Az urak együtt voltak s reá vártak… Egy negyedóra múlva
elkészült a hires egyesség, a melynek erejénél fogva hatvan
négyszögmértföld magyar föld ura lett egy ember, a kit egy évvel ezelőtt
még senki sem ismert Magyarországon. A tárgyalás egész simán ment. Az
urak annyit sem reméltek, mint a mennyit kaptak.
– Vigye ördög! – vigasztalta magát Kanut, – a jövedelmem semmivel sem
lesz kisebb, mint eddig volt, mert két százaléknál többet nem jövedelmez
a föld, holott a pénzem után négyet biztosan kapok…
– A pénzt – tódította Gyimóthy, – legalább be lehet gombolni, el lehet
dugni a mob elől.
– Nesze egy jó szivar, – kinálta meg Kincses uramat Kele, – nagy kutya
vagy, de tekintve, hogy hazafiúi áldozatról van szó, nem haragszom reád.
Kincses elkaczagta magát.
– Hásze persze, – jegyezte meg szatirikusan, – tudtam én azt, hogy nem
fajult el a magyar.
Gábris egész jókedvre derült. Megpödörte bajuszát és lenyalta a
parókáját.
– Hehehe, – s vigyorgott, – én jártam köztetek a legjobban; ezentúl
minden jövedelmemet magamra költhetem, holott eddig mutyiznom kellett az
öreggel. Egy csapásra gazdagabb lettem, akármi legyek! – S még egyet
nevetett. – Hehehe!…
Kincses mester rebus bene gestis áttelefonált a Kont-várkastélyba:
– Egyesség aláirva. Holnap szóbeli jelentést és a továbbiak iránt
javaslatot teendek.
Kont visszatelefonált:
– Kérem az urakat, maradjanak együtt. Mondanivalóm lesz. Tiz percz múlva
a Kaszinóban leszek.
Kincses uram meglepődött. Csak nem másította meg szándékát a vitéz, –
skrupulizált s folytatni akarta a beszélgetést, de úgy látszik, Kont
lecsapta volt a kagylót, mert kérdésére nem kapott feleletet. Mit volt
mit tennie, közölte az urakkal Kont kivánságát.
– Uraim, maradjatok együtt. Kont úr azonnal itt lesz s szólni akar
hozzátok.
Kincses csak kissé lepődött meg, az urak ellenben nagyon. Mit akarhat
velük a vitéz? Vissza akarja szívni a megállapodásukat? Mikor már
belenyugodtak, meg is vigasztalódtak?!
Gábris kitalálta az aggodalmukat.
– Ne féljetek, fiúk, egy Kont nem cziczázik a szavával, olyan Kont még
nem született.
Azért ő is trémázott kissé. Szerencsére nem sokáig tartott az általános
feszültség. Tiz percz múlva hallható lett a vitéz döngő lépése,
parancsoló szava, majd látható lett ő maga is a feltáruló ajtó
keretében.
– Üdvözöllek, véreim…
A kaszinó urai körülvették és kézfogással, némán megilletődve
viszonozták a nagyúr üdvözlését.
Kont Kincsest kereste a szemével.
– Itt vagyok! – jelentkezett ez.
– Ismételje még egyszer, a mit az imént telefonba mondott.
– Miért ismételjem? – kérdé Kincses, sunyin mosolyogva. – Beszéljen
helyettem ez az irás.
S átnyújtotta Kontnak az egyesség-levelet.
Az egy pillantást vetett rá, aztán mégis ragaszkodott az eleven szóhoz.
– Csak mondja, Kincses.
– Az urak elfogadták feltételeinket, átengedték nagyuramnak ötven
százalékos pénzbeli kárpótlás fejében uradalmaikat.
Erre ünnepies csönd következett. Kont láthatólag el volt fogódva. De nem
zavart jelzett az elfogódottsága, inkább a diadalmámor kábultságához
hasonlított. Ránehezedett szivére az urak némasága s még inkább a szó, a
mit ajkán ki akart ejteni. Végre legyőzte magát, megrázta vállát s
felütötte fejét.
– Fiaim, – kezdte beszédjét, – köszönöm nektek, hogy nem ellenkeztetek
velem. Hiábavaló lett volna, de _késleltette_ volna a szent ügyet.
Főképen ezért mondok nektek köszönetet. És most már tovább is mehetek.
Bebizonyítottátok, hogy méltók vagytok a bizalmamra: ime, vegyétek érte
jutalmatokat. Kont-hitre, a mi szilárdabb a hegyek szikláinál, ezennel
kijelentem néktek, hogy azt a vagyont, a mit _elvettem_ tőletek,
megkétszerezve fogom nektek visszaszolgálni rövid időn. Nem lett volna
méltó hozzám, hogy ezzel a kijelentéssel az egyesség megkötése előtt
korteskedjem a magam ügye mellett és sokkal többre becsültelek
benneteket is, mint hogy a tárgy lényegéhez nem tartozó hatáseszközökkel
igyekezzem megvenni a lelketeket, egyszóval nem illett, nem volt szabad
addig beszélnem, valameddig a közöttünk fennálló differencziák el nem
simultak…
Az első pillanat döbbenete által lekötött lelkesedés csak most tört ki
az urak ajkán:
– Éljen! – zúgta a kipirult nagyúri társaság.
Kont egy fejedelmi kézmozdulattal leintette az ovácziót.
– Hallgassatok meg illő figyelemmel, a végire tartogassátok örömötöket…
Be fogok nektek számolni terveimnek azzal a töredékével, a melynek
végrehajtásához tőletek vettem az eszközöket. Uradalmaitokat
felparczellázom a földmíves nép között s a vételárukat vállalatokba
fogom befektetni. Ezzel kettős czélt érek el. A paraszt
három-négyszeresen értékesítheti munkaerejét a saját imádott földje
mívelése által s megsokszorozódik a ti eddigi jövedelmetek is. Tudjátok,
mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy az országnak azon a foltján, a
melyen ezt a vagyoncserét megejtendem, mai értéke háromszorosára szökik
fel a nemzet tőkéje, vagyona… Az a mi nektek 50 koronát jövedelmezett,
százötvenet fog hozni a parasztnak, de nektek is legalább annyit fog
jövedelmezni ezentúl az a tőke, a mely eddig 50 korona évi bevételnek
felelt meg. Én fogom befektetni, én felelek róla. Ezek után – folytatta
Kont, – körülbelül sejthetitek is, miért kellett nekem a földetek. Nem
bocsátkozom most bővebb fejtegetésbe, csak annak a reményemnek adok
kifejezést, hogy nem telik bele öt esztendő, a mi példánkat követve, az
ország valamennyi birtokosa igyekezni fog megszabadulni attól a földtől,
a melynek a gyümölcsén másokkal kellett megosztozkodnia, hogy oda
fektesse bele a vagyonát, a hol annak egész jövedelme az övé… Egyszóval
minden tőke egyformán fog jövedelmezni ebben az országban, úgy a pénz,
mint a föld, mint a munka, mint az intellektus. Megelevenednek,
forgalomba jönnek az összes heverő eltemetett értékek, ki lesz aknázva
fenékig az egész nemzeti vagyon. Igen egyszerű, radikális megoldása ez a
nagy nemzetgazdasági kérdésnek, a mely végeredményében magában foglalja
az összes nemzetfentartó, politikai tényezők érvényesülésének titkát is,
mert egy nemzetnek államjogi helyzetét és nemzetközi szerepét
egyes-egyedül a vagyoni állása és kulturhitele szabja meg. A föld,
véreim, – fejezte be szónok szavait, – a paraszté, a ki megműveli; a
tanult, művelt elméjű emberé a szellemi vagyon; minden másféle
vagyonmegosztás káros és természetellenes… Az, a mit én a pénzetekkel
meg fogok kezdeni, épen a megbillent egyensuly helyreállításának
előmunkálata lesz. Művem áldásos következményeiről korai lenne beszélni,
beszélni fognak helyettem az eredmények. Csak ennyit akartam mondani.
Éljetek!
Annak, a mi ezután a beszéd után történt, hű képét adni alig lehet.
Talán két ember sem volt a társaságban, a ki egyformát érzett. A
kételkedéstől kezdve a fanatikus örömig valamennyi emberi indulat
képviselve volt a nagy urak szivében s ahhoz képest változott azoknak
kifejezésmódja is. A szangvinikus urak körülfogták a vitézt és majd hogy
ki nem rángatták karját a vállából, a kolerikusok egymásnak mentek neki
és minden ok nélkül disputálni kezdtek, a megrögzött konzervativek
fejüket csóválták, nem igen bíztak a Kont vállalatainak sikerében, a
vállalkozó szellemű urak szeme ellenben aranyesőtől káprázott. Zaj volt
olyan, hogy késsel lehetett volna vágni, még Kincses is úgy kiabált,
mint egy iskolás gyerek.
– Én ezt mind tudtam előre, – hirdette fűnek-fának, – akár magam is
elmondhattam volna a nagyuram beszédjét… Igenis, a vagyoni, a gazdasági
egyensúly kérdése…
Egyetlen mondatát se fejezhette be a kövér fiskális bácsi, minduntalan
kilökték a helyéből. Mindenki ágált, perorált, senki sem hallgatott a
másikára. Az izgalomtól szinte megfeledkezett a társaság arról a
férfiról is, a ki az izgalmat provokálta.
Kont csak mosolygott. Az érzelmeknek elementáris hullámzása a különben
fegyelmezett idegzetű, blazirt urak lelkében, nagy, büszke reményekkel
töltötte el az ő hatalmas szivét.
– Gyerekek, – tört ki az öröme magyarosan duhaj kedvében, – faciamus
ergo magnum áldomás! Vendégeim vagytok…
… Az áldomás jellemzésére csak annyit, hogy reggel nyolcz órakor
Belényessy, a kaszinó oligarcha elnöke, kikiáltotta a köztársaságot…


XV.
A várkastély intim szárnyában, a Kont dolgozó-szobájával szomszédos
teremben, hosszú tölgyasztal mellett terpeszkedett Kincses uram,
mellette jobbra-balra a bojtárjai: Kanalas Ábris, egy tarkóig kopasz,
hatvan éves vén róka és egy göndör fiatalember, a kit rövidesen Sós
öcsémnek szólított a princzipálisa.
Szemben ezzel a csoporttal, az asztal túlsó végén Lombos Keresztély
lapított rengeteg kék szemüvege mögött; előtte egy halmaz kisebb-nagyobb
papirszeletekre odavetett jegyzet, okmány, könyv s egy tányér nagyságú
zsebóra. (A nélkül gondolkozni se tudott a jó nazarénus.) Oldalt
Lombostól Kont ült, két lépésnyire az asztaltól, egy kemény, faragott
bőr karosszékben elnyújtózkodva.
A bojtárok előtt tiz-tizenöt kilogrammra becsülhető aktacsomó: a
Kont-hagyatéki leltár. Az elenkhus és egy tiszta papirlap a főfiskus
előtt hevert.
A hagyaték birtokbavétele, átiratása iránt követendő eljárás volt a
tanácskozás főtárgya. Azután a rengeteg massza financzirozásának és
felparczellázásának kérdése került sorra.
Kincses referált; utasításokat kért, javaslatokat tett. Kont közölte a
szem előtt tartandó irányelveket. Lombos hallgatott és mindent
lesztenografált…
Kincses uramnak volt annyi esze, hogy oly formában állítsa ki az alperes
felekkel kötött egyesség-okmányt, hogy az átiratási illeték közvetlenül
a vevő felekre legyen áthárítható. Azok meg se fogják érezni ezt a
terhet, holott Kontnak óriási örökösödési százalékot kellett volna a
tulajdonjog ideiglenes megszerzéséért fizetnie…
– Ez hát el fog maradni, – referálta a főfiskus, – a földek közvetlenül
vevőik tulajdonába fognak átmenni s ezzel körülbelül 20 millió koronát
nyertünk.
– Rendben van, – helyeselte Kont, – mi jobb czélra fogjuk fordítani azt
a 20 milliót.
– A mi a pénzügyi részt illeti, – folytatta Kincses előterjesztését, –
érintkezésbe léptem valamennyi nagyobb hazai pénzintézettel, bekértem
ajánlataikat, megvizsgáltam, meghánytam-vetettem propoziczióik minden
egyes pontját s arra a meggyőződésre jutottam, hogy a Kereskedelmi- és a
Magyar Általános- és Leszámitoló-bank ad hoc konzorcziumának föltételei
a legkedvezőbbek.
– Halljuk!
– A bank-konzorczium hajlandó – miután kifizette, illetve átvette a
tömeget terhelő különböző bankterheket, – még 800,000 millió névértékű
3%-os kötvényt 90%-os kibocsátási árfolyammal rendelkezésünkre
bocsátani, a mennyiben a parczellázás keresztülvitelét reá bizzuk.
Kont elnevette magát.
– Meghiszem azt! – jegyezte meg. – Ha bankemberekre biznánk a föld
értékesítését, kétszerannyit kellene a parasztnak fizetnie, mint a
mennyire a föld becsülve van, s meg is fizetné, mert neki annyit is
megér. Csakhogy én ezt nem akarom. Nem mi fogunk nyerészkedni a
földmíves népen, hanem őt akarjuk gazdaggá tenni. A parczellázást –
jelentette ki, – az én embereim fogják nyélbeütni, annyival is inkább,
hogy olyan kikötéseket fogok támasztani vevőimmel szemben, a melyekbe a
konzorczium talán bele se menne… Vegyék jegyzőkönyvbe, uraim.
És diktálni kezdett Kont vitéz:
_Először_. Egy parczella hat magyar holdat fog kitenni és kisebb részre
nem osztható.
_Másodszor_. Egy család négy ilyen teleknél többet nem vehet meg.
_Harmadszor_. A gazdálkodás irányítását, a vetésforgás megállapítását
egyelőre fentartom magamnak.
_Negyedszer_. Minden telektulajdonos annyi és oly fát tartozik a
birtokán elültetni, mint a mennyit s mint a milyet e czélra kirendelt
vándorgazdáim javaslata alapján köztük _ingyen_ kiosztani fogok. Az
elpusztult fák azonnal pótlandók.
_Ötödször_. Attól, a ki megszegi a kikötött föltételeket, visszaveszem,
hogy érdemesebbre ruházzam át az eladott telket.
Kincses uram felrántotta a szemét karikára.
– Hogy gondolja ezt, nagyuram? Kötött föld a XXII. században!
Kont felpattant székéről s az asztalra csapott.
– Azzal én nem törődöm. A jelszavak nekem nem imponálnak, valameddig meg
nem érlelte azokat az idő. Én a czélszerűség elvét tartom szem előtt
csupán, mert eredményt akarok látni, s nem elégszem meg a félsikerrel,
midőn egészet is elérhetem. _Ez a nép imádja a földet, de nem ismeri._
Meg kell őt a gazdálkodásra tanítani. Hogy azt vesse a földjébe, a mi
bele való s legtöbb hasznot hoz. A rögöt – folytatta a nagyúr, – meg
kell elemezni: mennyi légeny, foszfor, mész, vas stb. van benne s ahhoz
képest kell beleszórni a magot, hogy jól érezze magát benne, nem
össze-vissza, találomra, esetleg a szomszédom vagy az apám, dédapám
példája után. Végét kell vetni az egyoldalú, extenziv földmívelésnek. Ki