A Kont-eset: Fantasztikus regény a XXI. századból - 09

Midőn Kont átlépte a kaszinó-palota küszöbét, épen a miniszterelnök
vitte a szót.
– Ha testet tud adni programmjának, – mondta egyebek között, – ha
konkrét és megvalósítható javaslatokkal fog előállani, a melyek
alkalmasak a társadalmi és politikai válságok megszüntetésére: ő lesz a
nemzet prófétája, akár az égből szállott alá, akár kunyhóban született.
A párt – folytatta – várakozási álláspontra helyezkedik a vitézzel
szemben, de vakon behódol neki, ha úgy kivánja a közérdek. Ezzel nem
gyöngítjük az elvet, mert a Kont által kifejtett programmban alapjában
minden elképzelhető elv bennfoglaltatik. Az ellenzéké is. A
szocziálistáké is. Olyan általános, hogy semmit sem zár ki, de épen
azért kell azt hinnünk, hogy meg nem valósítható. A modern kormányzat
eszközei odáig nem tökéletesedtek…
Nem folytathatta a miniszter, sőt már benne maradt az utolsó szó is,
Kont belépett. Sajátos dübörgő lépésein alig tompított a vastag keleti
szőnyeg. Vagy az is lehet, hogy a dübörgést az idegek rezgése erősítette
meg.
– Urak, üdvözöllek benneteket…
Az urak utat nyitottak Kontnak és a szokásosnál jóval mélyebb bókkal
fogadták a vitézt. Mint egy fejedelmet. A miniszterelnök eléje ment. Így
szólt hozzá:
– Elhatároztuk, hogy elfogadjuk a programmodat s minden javaslatodat, a
mely annak alapján áll és – megvalósítható.
Kont igen szárazon és egyszerűen válaszolt.
– Olyat én nem javasolok, a mi meg nem valósítható.
– Engedelmet, – ellenvetette a miniszterelnök, – így vagyok kénytelen
beszélni, valameddig programmod problémáinak a kulcsát kezünkbe nem
adod.
Kont erre még ridegebb lett.
– Azt én oda fogom adni, vagy neked, vagy egy _merészebb_
lakatosmesternek.
– Merészség kell hozzá? – kérdezte a miniszterelnök savanyú arczczal. –
Koczkáztatni kell?
– Kell! De persze nem úgy, a hogy te gondolod. Magadat kell koczkára
tenned, nem a hazát… Vállalod?
A kérdés szerfölött kellemetlen volt, nem is lehetett rá másképen
felelni, mint a szokott frázissal.
– Én nem kértem a hatalmat, nem is ragaszkodom hozzá, nekem az teher.
– Majd elválik, – jegyezte meg Kont.
– Annyi bizonyos, – folytatta a miniszterelnök, – hogy a mennyiben
programmod az ország túlterheltetése nélkül meg nem valósítható, ha
elvben nem is, de czélszerűségi szempontból ellene leszek. Az állam
hitele megcsappant, a nemzetközi pénzpiacz pang, egyszóval a jelen
viszonyok között lehetetlen nagyobb beruházási kölcsönre gondolnunk,
holott a te elméleteid megvalósítása száz milliókat követel.
A miniszterelnök bátor szava mindenkit meglepett. Az urak el voltak rá
készülve, hogy no most menten elfújja Kont a vakmerő férfiút a
harczüzenetével együtt valahová a nevetségesség ködébe és – ép az
ellenkezője történt. Kont vitéz a miniszter vállára csapott kedélyesen,
bár kissé kiméletlenül.
– Dicsérem a bátorságodat, – mondta, – belőled alighanem csinálok
valamit. Pénzre – folytatta szavait, – csakugyan szükség van, de az
téged ne aggaszszon. Annyit, a mennyi az új rendszer beállítására s
gyermekbetegségeinek leküzdésére szükséges, rendelkezésedre fogok
bocsátani.
Az urak, még a legkomolyabb Kont-imádók is, kritikus képet vágtak erre a
merész és – hitük szerint – naiv kijelentésre. (Úgy látszik, – vélte az
egész Kaszinó, – Kontnak fogalma sincs a pénz mai értékéről, ha azzal az
egy-két millióval, a mit esetleg kiszoríthat Gábor grófból,
szanálhatónak hiszi az ország pénzügyi derutját.) A miniszterelnök
szinte kicsinylőleg mosolygott, a midőn kérdezte:
– És mennyire taksálod azt az összeget, a mi egyellőre az új
beruházásokra kellene?
– Négyszáz millió korona, – vágta ki Kont keményen, de minden
fontoskodás nélkül, – elég lesz egyellőre, a többi majd felszaporodik a
befektetések kamataiból. Lassan kezdjük, apránkint építkezünk, mindent
egyszerre nem lehet megvalósítanunk.
Az urak nagyot néztek. Tehát mégis ismeri Kont a pénz értékét? És okos
gazda, a ki betartja a fokozatokat! De honnan veszi azt a 400 milliót, a
mit igért? Ezt a kérdést menten meg is bolygatta a miniszterelnök:
– Hja kérlek, ha 400 millió korona lenne a kezünkben, szó sincs róla,
lehetne valamit csinálni.
Az, a mit erre Kont mondott, már csakugyan határos volt a vakmerőséggel.
Azt mondta ugyanis, miközben összeránczolta szemöldökét.
– Megmondtam neked, hogy rövid időn kezedben lesz a pénz. Mi czimen
mersz a Kont szavában kételkedni?
Majd hogy sóbálványnyá nem váltak az urak.
– Honnan veszed? – kérdezte a miniszter ámulva.
– Eladom a birtokaimat.
Az ámulat természetesen még magasabb fokra hágott… Kont a birtokairól
beszél, négyszáz millió korona értékű dominiumokról, holott egy
talpalattnyi földje sem lehet! Egy lélek sem értette meg ezt a
furcsaságot. A ki felvilágosíthatta volna a társaságot, Gábor gróf, nem
volt jelen. Se Kincses mester és segédei, a kik különben tagjai sem
voltak a kaszinónak. Bár ezek is hallgattak volna minden valószinűség
szerint, mint a hogy érthető okokból eddig sem szórták világgá a készülő
monstre-per hirét.
A miniszterelnök azt sem tudta hamarjában, gúnyt űz-e belőle a vitéz,
vagy ismét valami égi csudát akar produkálni. Annyira oda lett, hogy
alig mert a szeme közé nézni.
– Nem értem, – dadogta, – nem értem.
A többiektől még ennyi szó sem telt. Mindössze Kanutnak volt annyi
bátorsága, hogy megkérdezze:
– Hol vannak a te birtokaid?
Kont zsebébe nyúlt, egy összehajtott papirlapot vett ki onnan s az
olvasásába fogott:
– Abos, Adony, Bajsa, Cseke, Csővár, Domony, Ercse, Foród, Gárdony,
Gócsi, Göd, Gibárt, Hadad, Hegyi, Hámor, Izsép, Ináncs, Kóka, Künkösd,
Kelemér, Kupa, Lemes, Lázi, Luka, Major, Megyer, Móga, Marczaltő,
Meggyes, Mácsa, Mikola, Nógrád, Nadány…
És felolvasott még vagy nyolczvan községnevet.
De már erre végkép eloszlott az előkelő társaság elfogódottsága.
Némelyek röstelkedtek, hogy beugrottak a vitéz _tréfájának_, mások
nagyot nevettek rajta, ki tapintatból, ki tiszta szivből, olyan, a ki
komolyan vette volna a birtok-listát, egy sem akadt.
Kont, ha nem lett volna olyan nagyszabású férfiú, mint a milyen volt,
megcsappant tekintélylyel, komikus pózban került volna ki az urak dévaj
kedvének hullámai közül. Ám az ő fölényes humora egyszeribe fölibe
kerekedett az urak jókedvének. Pedig mindössze csak ennyit mondott
nekik:
– Azt hiszem, senkiről sem _felejtkeztem_ meg közületek, a kik utánnam
örököltetek.
– Dejszen – tréfált most már Kanut, – az egyik birtokomat kihagytad a
lajstromból.
– Melyiket?
– Csábrágot…
– Az – jelentette ki Kont komolyan, – nem tőlem származott a családodra.
Csábrág Bassó-birtok…
– Hogy értsem? – kérdezte Kanut gépiesen.
– Úgy, – válaszolt neki Kont, – hogy nem akarom én, csak a magamét.
– Hehehe, – kaczagott Gyimóthy gróf, – hát Hámor, Luka, Lemes a tied?
Nevezetesen az ő birtoka volt a lajstromon szereplő három község.
– Természetesen, – válaszolt Kont egyszerűen.
– És Megyer és Meggyes? – kérdezte Szinay báró.
– És Nógrád és Ó-falu? – tódította Kelen Gábor, általános derültség
közt.
– Biz azokat – elégítette ki a kiváncsiságukat (s még vagy öt urét) Kont
vitéz, – kénytelenek lesztek nekem visszaadni, mert semmi jussotok többé
hozzá. Sajnállak benneteket fiaim, – folytatta, – hogy a haza érdekében
ragaszkodnom kell birtokaimhoz és nem tehetek róla, hogy épen ti vagytok
a jogutódaim… Bár – tette hozzá, – ha nem csupán a vagyonom ment át a
kezetekre, de a vérem is átfolyt ereitekbe, valami súlyosan nem fog
benneteket az eset érinteni. Magyar ember, ha úgy parancsolja hazája
érdeke, lemond nemcsak a földjéről, az életéről is.
A tréfa, vélték az urak, elposványosodott kissé. A Kont rengeteg
komolyságán, a melylyel az utolsó szavakat kiejtette, már senki sem
tudott még szivességből sem nevetni.
Csak Kanutban maradt még némi humor.
– Vigye manó, – élczelt ez, – akkor odaadom a haza oltárára Csábrágot
is…
Kont szaván fogta:
– Nem tréfálsz?
– Itt a kezem rá, – vágta ki Kanut nevetve, – hogy odaadom neked,
mihelyt a Kont-javak birtokába lépsz.
Kont megrázta a Kanut kezét.
– A haza nevében köszönöm.
Ezzel azután széjjel is széledt az előkelő társaság nagy része. Kinek
kártyázni kellett, ki udvarolni ment, ki a szinházba. Alig maradt tiz
ember Kont körül. Egy pár percz múlva még egygyel szaporodott ez a tiz,
Gábris gróffal. Az _ükunoka_ meglehetősen sápadt volt. Összerezzent
ükapja láttán, de mégse kerülte el. Hozzálépett és üdvözölte.
– Ha itt lettél volna, – mondta neki Kanut, – kiveresedett volna a
nevetéstől a pápista képed.
– Hogy-hogy? – kérdezte Gábris gróf unottan.
– Ükapácskád pompás _heczczet_ csinált velünk.
– Ugyan?
– Megigérte, hogy visszaveszi birtokainkat, valamennyi csak Kont révén
származott reánk.
– Úgy? – s keserűen kaczagott Gábris gróf. – És ti ezt heczcznek
nevezitek?
– Hát mi lenne?
– A legkomolyabb dolog. Kincses két hete szerkeszti a keresetet, a
birtokbahelyezési kérvényt, a restituczió in integrumot, a vis majort,
vagy mi a csudának hivják azokat a fiskálisi svindli iratokat.
Tiz hang egyszerre:
– Kincses? Megbolondult?!
A Gábor hangja:
– Ő azt mondja, nem bolondult meg, hanem megnyeri a pert, s hogy
mennyire bízik benne, mutatja, hogy ingyen viszi.
Az előbbeni tiz hang ismét egyszerre:
– Akkor te bolondultál meg!
Gábris ükapjára emelte szemrehányó tekintetét.
– Látod? Még engem is bolondnak hisznek, pedig _nem én_ perelek.
– Az téged ne bántson, – vigasztalta Kont, – attól, hogy valakit
bolondnak tartanak, még nem bolondult meg senki sem.
A Kont környezetének, tapasztalván a Gábor fakó kedvét s hallván a hirt,
hogy a vitéz _tréfája_ komoly peranyaggá formálódik a Kincses kezén,
egyszeribe elváltozott a képe. Olyan lett, mint a fejen ütött bornyúé, a
mi hét kaput lát egyszerre és mégse lát egyet se.
Kanut karoncsípte Gábor grófot és erőszakkal magával vonszolta:
– Az ördögbe, gyere hát és beszélj!
Apránként utánuk szállingózott a többi úr is.
Kont nagyot nevetett, midőn az utolsó is elszökött mellőle. Bár úgy sem
akart több időt tölteni a kaszinóban. Haza vágyott a várába. A
dolgozószobájába. A kijárat felé indult, midőn a komornyik ezüst tálczán
egy finom keskeny levelet prezentált eléje.
– Ikerváry herczegnőtől, – jelentette mély meghajlással.
Kont mohón kapott a levél után; egy pillanatig némán, elfogultan nézte,
forgatta s háromszor is elolvasta a czimet. Nyilván öröme telt a
herczegnő finom és mégis határozott irásában.
– Kell válasz? – kérdezte aztán a komornyikot.
– Igenis, a herczegi huszár az előcsarnokban vár _nagyméltóságod_
válaszára.
Kont elfordult kissé a komornyiktól és zsebkésével óvatosan, szinte
gyöngédséggel felbontotta a levelet. Elolvasta. Elpirult, szeme szelid
fényben úszott.
– Azt üzenem a herczegnőnek, hogy tüstént nála leszek.


XI.
Ikerváry Emerenczia budoárjában ült egy álló lámpa alatt és olvasott.
Azaz csak úgy tett, mintha olvasna. A könyv a kezében volt, de a szeme
másutt járt, a gondolata is. És ha neszt hallott a szomszéd szobában,
mintha villamos áram érintette volna: megrándult hajlékony párducz-teste
s pihegni kezdett massziv picziny kebele…
Kontot várta… De nemcsak úgy, mint a hogy a szerelmes nők imádójukra
várnak; a herczegnő várása nem volt puszta epekedés. Az is, de egyéb is.
Vágy is, félelem is, gyönyör is, aggodalom is. Ezernyi érzés reszketett
a szép asszony szivében, ha csak említették is előtte a Kont nevét…
Ilyenkor kigyúlt az arcza s zavaros lett a beszéde, a miért nagyon, de
nagyon haragudott magára. De legyőzni nem tudta magát. Hiszen tisztában
sem volt érzéseivel. Alapjában haragudott ő a vitézre is. Bántotta női
méltóságát, hogy az úgy bánt vele, mint naiv gyermekkel s hogy
_betolakodott_ a bizalmába, a nélkül, hogy képes lett volna őt magától
elhárítani. Igaz, hogy azt meg se igen kisértette, nem akarta, nem
merte; kénytelen volt magának bevallani, hogy az ismeretlen származású
impozáns férfi beczézése, bizalma, ha bántotta is, de egyben hizelgett
neki. Be kellett ismernie, hogy hozzá hasonló egyéniséggel nem
találkozott életében. Mindenkinél szebb volt, eszesebb és mégis
természetesebb… S ime, ez a férfi méltónak találta őt arra, hogy
beavassa titkaiba!… Mert hiszen nem is igen tagadta már előtte, hogy nem
az, a kinek a világ tartja… Csak a világot csalja, őt nem. De mégis
csaló. A vele való viszony: _kaland_.
… Kaland! Kaland!… Igen, igen, Kontot kalandornak tartotta a herczegnő
és mégis meghivta magához. Azt is tudta róla (Kincses mester elmondta
neki), hogy Kont jusson egy csomó arisztokrata család vagyonára
pályázik, természetesen az övére is és – mégsem vetette meg… A csókja
ott ég az ajkán, ölelése ott reszket a szivében, minduntalan hallja a
hangja pompás bariton zenéjét s látja sörényes oroszlánfejét… Nem tud
tőle menekülni, pedig jó izlése, nevelése, hagyományai, minden ize-idege
ellentmond _bűnös_ érzéseinek.
Emerenczia herczegnő belátta ezek után, hogy tisztáznia kell a helyzetet
közötte és az – új Cagliostro között. Teljes vallomásra kell birnia
Kontot, kilétét, terveit, czéljait illetőleg. S ha nem igazolja magát,
szakítania kell vele, különben herczegnő létére egy szélhámos titkos
bűnrészesének kellene magát tekintenie s ezt a tudatot nem birná
elviselni sem a lelke, sem a szervezete. Belefonnyadna, beleőrülne…
Ime, ezek a gondolatok birták rá a herczegnőt, hogy meghivja magához a
vitézt. Le akart vele számolni. A meghivó-levelet még határozott
elszántsággal vetette papirosra, de mennél közelebb érezte a
felelősségrevonás idejét, annál gyöngébb lett az akarata. Nem tudta
magát biztonságban. Tizszer is elgondolta, milyen helyzetben, modorral,
szóval fogja fogadni vendégét, hogy el ne árulja előtte elfogódottságát,
sőt önmaga előtt pirulva, mint egy szinésznő, többször el is játszotta
kigondolt szerepét. De hiábavaló volt minden erőlködése: nem tudta
megtanulni. Minduntalan belesült. Mozdulata, póza ügyetlen volt,
bátortalan, hangja remegett, arcza égett… De még annyi lelki ereje sem
volt, hogy meghagyja magán azt a ruhát, a melyben elhatározása első
pillanatában fogadni akarta Kontot. A fekete ruha – ámította magát, –
csak jobban elárulja égő arcza pirosságát; világos ruhát kell fölvennie.
Midőn megtörtént volt a ruha-csere, már tisztában volt vele, hogy hazug
volt a kifogása: szép akart lenni mindenáron, azért öltött fehér
toalettet, mert az állt rajta a legelőnyösebben… Elszégyelte magát,
durczáskodott, sirt, de a helyett, hogy legyőzte volna magát, a tükör
elé állott, igazított, szépített a toalettjén, piros rózsát tűzött
ébenszinű hajába, ugyanolyat a keblére, s minden sikk ellenére föltette
híres brillant diadémját, a mit csak udvari bálokon s legföljebb egy-két
nagyobbszerű parádé alkalmával szokott volt viselni.
Olyan volt, mint egy királyné. Mint egy szerelme extázisától
átszellemült özvegy fehér királyné. A Böcklin ecsetére méltó misztikus
vágy megtestesülése…
Az álló lámpa rózsaszinű ernyőjén átszűrődő villamfény szétomlott a
budoár halványkék selyemfalán, az óriási jegesmedvebőrön, a melynek
fején a herczegnő keskeny lábacskája pihent, de pirosra lehellte a
gyönyörű asszony kissé felcsúszott szoknyája alól kibukkanó lábacskáit
is a fehér szattyán topánban, karcsú durczás bokáját s alsószoknyájának
rezgő csipkefodrait…
A herczegnő elvetette magát a karosszékben, idővel elernyedett a keze
is, földre ejtette a könyvet. Szemhéjja megnehezedett, piros ajka
felkapcsillott. Sok levegőre volt szüksége, mert nagyon vert a szive…
A szomszéd szobából valami nesz hallatszott be a budoárba. A herczegnő
összeborzongott és felugrott zsölléjéből… Hallgatódzott.
Ah nem, nem _ő_ volt, csak a komornyik, a csúszó-mászó selyemember, az
_ő_ léptei alatt dönög a padmaly a vastag keleti szőnyegen keresztül is.
Kopogtattak…
– Szabad!…
A frakkos komornyik megáll az ajtóban és mélyen meghajtja magát. Várja a
jelt, a mely engedelmet ad neki a beszédre.
– Nos?
– Ő exczellencziája Kont úr hódolattal tudatja herczegségeddel, hogy
azonnal tiszteletét teszi.
– Jól van, – susogta a herczegnő, és egy önkénytelen mozdulattal
megigazította szoknyáját s alája kapta remek szabású, keskeny lábait.
A komornyik a kilincsre tette kezét. A herczegnő rászólt, még mielőtt
kilépett volna a budoárból.
– Vandrák!
– Méltóztassék parancsolni!
– Miért czímezi maga Kontot kegyelmesnek?
A diplomataképű és modorú szolga meghajtotta magát.
– Senki se meri kisebb czímmel illetni, én sem…
– Nem tudja maga, – faggatta a herczegnő, – hogy ez a czím csak a titkos
tanácsosokat illeti meg?
– Úgy gondoltam, – mentegetődzött a komornyik, – hogy nálánál nincs
nagyobb úr az országban…
– Jól van, Vandrák, – vágott a szép asszony a szavába, – hivja csak
kegyelmes úrnak… Ha jön, vezesse be ide bejelentés nélkül.
A parádés szolga kilibbent a budoárból. A herczegnő arczán egy rövid
mosoly jelent meg. (Jól esett neki, hogy komornyikja nem ismer az
országban Kontnál nagyobb urat.) Egy álló tükörhöz lépett, megnézte
magát benne előlről, hátulról, kinyújtózkodott, mint a macska, majd
meghallván a Kont lépéseit, ijedten, mint a tettenért bűnös, egy
magaskarú szék mögé menekült…
A belépő vitéz megállott az ajtóban és üdvözlés fejében kurtán levágta
fejét.
Az asszony csak nézte egy darabig, aztán lesütötte bágyadt fényben úszó
szemét…
– Emerenczia! – szólalt meg Kont és pár lépéssel beljebb került a
budoárba. – Emerenczia!
A herczegnő megkerülte székét s lángoló arczát elfordítva, egész
hosszában a vitéz felé nyújtotta meleg, fehér, fedetlen karját.
Kont elkapta. Először a kezét, aztán a karját. A kezét megcsókolta, a
karját megsimogatta.
A herczegnő föllázadt ez ellen a merészség ellen.
– Maga bánt engem, – mondta, miközben elkapta kezét, – maga visszaél a
_hatalmával_… Ez nem lovagias eljárás.
Kont csak mosolygott.
– Édesem, ha bántja magát a _szerelmem_, miért árulja el, hogy a
hatalmamban van?
A herczegnő fölvetette büszke kis fejét.
– Nem vagyok a hatalmában.
Pompás sötét hajkoszorúján szikrákat szórt a gyémánt-korona, de még
annál is jobban tüzelt a szeme.
Kont vitéz gyönyörködve nézte.
– Egy ilyen ártatlan lelkű szép fehér asszonynak – mondta lágy, hizelgő
hangon, – igen jól áll a harag is.
Emerenczia herczegnő észrevette magát. Érezte, hogy különös
magaviseletével csak jobban felbátorítja a vitézt.
– Nem haragszom magára, – mondta gyenge, de határozott hangon és egy
székre mutatva. – Foglaljon helyet.
Kont leült. A herczegnő vele szemben foglalt helyet.
– Azért kérettem magamhoz, – folytatta a szép asszony, – hogy vallomásra
birjam.
– Vallomásra? – kérdezte Kont mosolyogva. – Ha épen nagyon ragaszkodik
hozzá, szivesen bevallom szóval is, hogy…
Csak most vette észre a herczegnő, hogy ügyetlenül fejezte ki magát,
belevágott a Kont szavába.
– Nem úgy értem… Tudni akarom: kicsoda, micsoda ön? Az a legkevesebb, a
mit megkövetelhetek egy férfitől, a ki az én házamba jár…
Most meg Kont szakította félbe a herczegnőt.
– Ugyan Emerenczia, ne legyen kiváncsi, ez kicsinyesség…
– Nem kiváncsiságból kérdezem, – tiltakozott a herczegnő, – csak női
méltóságomat és társadalmi állásomat védelmezem…
– Mondtam: az én származásomnak egyelőre homályban kell maradnia, még
maga előtt is. Eleget tud, többet, mint bárki a világon, még többet
sejthet. Ne kérdezzen…
– Ragaszkodom a kérdéshez: ki ön?
Kont felállott.
– Az oly tökéletesen mindegy, herczegnő, – mondta kelletlenül megrázva
fejét. – Gondolja: a megtestesült eszme vagyok, vagy ha tetszik, egy
eszmévé vált ember: _az ember_, Isten teremtménye, észszel, lélekkel,
szivvel… Mi szükség van a nevemre, a mikor az csak egy megkülönböztetési
tényező; az ember lényének meghatározására annál semmi sem kevésbbé
lényeges.
– A formákhoz ragaszkodnom kell, – állította a herczegnő, – a társadalom
tagja vagyok.
– Eh, – intette le Kont, – ne törődjön a társadalommal, helyezkedjék egy
magasabb talapzatra, jöjjön velem oda, a hol én állok.
– S hol áll maga?
– A társadalmon kívül, az emberek felett.
A herczegnő meghajtotta fejét.
– S mit csinálnék én ott – egyedül?
– Hát én senki se vagyok? – kérdezte Kont és büszkén tarkójába vágta a
fejét.
– Senki, a meddig nem tudom, hogy _ki_. Reám nézve senki.
– Pedig én azt akarom, hogy magára nézve mindenki legyek: az egész
világ.
A herczegnő kiemelkedett székéből, olyan mozdulattal, mintha menekülni
akarna a merész férfi elől. De csak nem menekült.
– Ne kínozzon, kérem… Engem vérig sért ez a bizonytalanság… Haragszom
magamra, szégyellem magamat.
Kont megragadta a herczegnő kezét.
– Ülj le, Emerenczia és hallgass meg… Megmondhatnám neked, hogy ki
vagyok, nem kellene attól tartanom, hogy elárulsz… a hazádat árulnád el
ezzel s erre nem képes egy héderi Kont-leány. Még ha kerékbe törnék sem…
És mégsem árulom el előtted a titkomat. Mert szeretlek. És próbára
akarom tenni a te szerelmedet is.
A herczegnő vére újból fellázadt.
– Én nem szeretem magát…
Kont megcsóválta fejét.
– De szeretsz, Emerenczia. A kérdés csak az, mekkora a szerelmed? Mert
én hétköznapi vágyakkal, érzésekkel nem érem be ám. Azt akarom, hogy az
a nő, a kit a magamévá akarok tenni, mindenét feláldozza érettem: a
társadalmi konvencziókat, gazdagságot, fényt s ne tartson meg magának
semmi egyebet, csak a lelkét és az én lelkemet… Azt akarom, hogy vakon
kövesd az ismeretlent, vészbe, viharba, sötétségbe… Kivánom, hogy bizzál
bennem, megvesd a látszatot, senkinek se higyjél, csak nekem. Egészen az
enyim légy, lábujjadtól a körmöd hegyéig. Ne számítson reád se
társadalom, se rokonod, se testvéred, senki a világon. Belém kell
olvadnod. Szived az én szivembe, véred az én vérembe, fel akarom szivni
egész lényedet!… Akarod?
A herczegnő leült; riadtan gubbaszkodott bele a székébe.
– De hiszen, – gyötrődött, – maga engem valósággal kínpadra visz… Aztán,
– tette hozzá halk, bizonytalan hangon, – mindannak, a mit tőlem
követel, csak útjában áll az inkognitója. És semmit, semmit sem nyer
vele. Miért nem mondja meg a nevét?
A vitéz felsóhajtott:
– Kont vagyok, – mondta szárazon, – vagy ha tetszik, Rákóczi vagyok,
vagy Hunyadi… Magam adok magamnak nevet… Érje be vele.
– Nem tehetem, nem tehetem… Mint szárnyszegett vergődő galamb, küzködött
magával az asszony; Kont közelebb húzta hozzá a székét.
– Mit akar maga? Azt szeretné, hogy herczeg, gróf, vagy legalább is báró
legyek? A mendemondától fél? Vagy csakugyan azt hiszi, hogy szélhámos
vagyok? Hogy pirulnia kellene, ha leleplezne valaki? Hát tudja meg,
Emerenczia, hogy igen, el fog jönni az az idő, midőn saját magam fogom
magamat leleplezni; ki fog tünni, hogy túljártam az egész világ eszén:
kormányoztam, _talpraállítottam egy beteg országot_ hatalom nélkül s
óriási vagyonra tettem szert, a nélkül, hogy mellettem lett volna az
igazság, a törvény és a jog. Csak a végczél és az emberek jóhiszeműsége
szólott mellettem, a nemzet belém helyezett fanatikus hite, a mi fel
fogja dönteni az összes jogi és társadalmi korlátokat s törvényül csak
azt fogja elismerni, a mit én vallok annak.
– Félek, – rebegte a herczegnő. – Ne mondja tovább.
– Mitől fél? – csendesítette a vitéz. – Tegye kezét kezembe, – s
elhódította az asszony remegő kezét, – s hallgasson végig, mert még nem
fejeztem be. Még azt is el kell mondanom, hogy el fogom venni a maga
uradalmait is, a többi negyven vagy ötven úréval egy füst alatt; azt is,
hogy annak ellenére szegények leszünk, a munkánk után fogunk élni. Nem
biztosíthatok neked se palotát, se kényelmet… egy kis fehér házban
fogunk lakni, mint a jobbmódú munkások – s mindezek ellenére nem lesz
nálamnál becsültebb ember ebben az országban, se nagyobb úr. És az én
feleségem lesz a legfenségesebb magyar nagyasszony, sokkal magasabb
rangu a világ bármely herczegnőjénél; nem fog gyémántdiadémot viselni,
de dicsfény fog ragyogni a feje körül…
A herczegnőnek előrecsuklott a feje, szeme elernyedt, arcza sápadt lett,
mint az álomjáróké…
– Elveszi a vagyonomat? – kérdezte gépiesen.
– El.
– Jogtalanul?
– Jogtalanul.
– És miért veszi el?
– A hazának.
– Akkor – rebegte a herczegnő, – vennie se kell: odaadom.
Kont feléje hajlott.
– És követni fogsz a szegénységbe?
– Megesküszik, – kérdezte az asszony felelet helyett, – hogy
jóhiszeműleg beszél? Hogy a becsülete intakt marad?
– Megesküszöm.
A herczegnő hátradőlt székében és elkérte a kezét Konttól, de az nem
adta oda, megismételte előbbeni kérdését.
– És követni fogsz engem a szegénységbe?
– Én nem a szegénységtől félek, – válaszolt Emerenczia alig hallhatóan.
– Mitől?
– Attól, hogy nem fog sikerülni a _terve_ és akkor…
– Nos?
– Akkor – fejezte be a szép asszony, – mi lesz _velünk_?!
– Velünk?!
Kont keble mélyéből egy tagolatlan ujjongásszerű hang tört ki. Az
asszony önkéntelenül felugrott. A vitéz átnyalábolta a derekát, a vállát
és magasra emelte, majd a keblére ejtette a gyönyörű teremtést; játszott
vele eszeveszett kiméletlenséggel, a himoroszlán gyöngédségével;
szorította, csókolta, a hol érte. Letette a földre, lábához kuporodott,
átölelte a térdét, csókolta a ruháját, majd az ölébe vette s
megringatta, mint az ölbeli csecsemőt. Nem tudott betelni vele.
– Szeretlek… szeretlek… szeretlek, – hajtogatta egyre. – Az enyim vagy…
megtaláltalak…
A herczegnőnek fogalma se volt ekkora szenvedélyről.
– Oh, – nyögdécselte váltig, – fáj… tegyen le… ereszszen el…
Majd végkép elzsibbadt a teste, tehetetlenné lett az akarata is.
Elalélt. Csak gyönyörben égő arcza és viharosan hullámzó keble árulták
el, hogy él… tizszeresen él: egy egész életet él át perczek alatt.
– Szeretsz? – kérdezte tőle Kont vitéz, midőn végre lecsillapodott
valamennyire a szenvedélye viharja. – Szeretsz?
Megmozdult a herczegnő ajka, de a szót nem adta ki, először kivergődött
valahogy a vitéz öleléséből. Megkapaszkodott a karjába, igen gyönge
volt. A fejecskéje is odahanyatlott a férfi keblére… Csak így tudott
szóhoz jutni.
– Szeretlek – én uram!


XII.
Mialatt Kont a herczegnőnél volt, szkupstinává szervezkedtek a kaszinó
urai. Jó öreg témájuk volt hozzá.
Hédery Gábris vitte a szót a vörös szalonban. A nagyősű, de aprótermetű
férfiúnak olyan borzas volt a parókája, mint egy dühös kandur.
Minduntalan belemarkolt, hol lekapta, hol ismét föltette, irtózatosan
izzadt alatta a kopasz koponyája. Nem csoda, mert annyi fokra, mint az
övé, még aligha volt befűtve emberi fej.
– Bárcsak maradtam volna hatökörnek, – szidta magát, – a mi csak arra
kiváncsi, hogy mi van a vályujában s abban találja boldogságát, hogy
mennél kevesebbet húzza az igát… Nem, nekem tudomány kellett, hülye
tudomány, mint Fausztnak! Nem elégedtem meg azzal, a mit az öt érzékem
meg tud emészteni, provokáltam az eget, hogy árulja el előttem a titkait
is. Hát most itt van a titok… Hej, – sóhajtott fel keservében, – nem
hiába mondja, mióta világ a világ, minden nép hitregéje, hogy az ördögé
az az ember, a ki keresztül akarja magát törni a lét miszteriumain! Még
negyven éves se vagyok és már exekvál a pokol…
A kaszinó tagjai iszonyú hahotába törtek ki. De nem mindenki nevetett.
Gyimóthy, Szinay, Kelen, Kanut s mindazok, a kikre Kont vitéz
ráijesztett ősi birtokai lajstromának felolvasásával, meglehetősen
savanyú képet vágtak. Hiszen csak Kincses Károly ne szerepelt volna az
odiózus ügyben, de a fránya fiskálist minden csodára képesnek hitte a
kaszinói közvélemény.
Nyiltan azonban mégse lehetett tőle ebben az esetben félni, ahhoz, a
józanész itélete szerint, csak mégis túlságosan bizarr volt a
vállalkozása. Egy birtokbahelyezési pör 700 év óta elévült tulajdonjog
alapján!