A Kont-eset: Fantasztikus regény a XXI. századból - 06

Aztán csakugyan eleresztette a herczegnő kezét és visszament az
ebédlőházba s szilaj jókedvében elkiáltotta magát.
– Gyerekek, színig a billikomot… ki-ki ürítse a szive párjára, mert
nincs a szerelemnél szebb és dicsőbb dolog.
A gyerekek szinig töltötték a billikomot és a várúr példáját követve,
kiürítették fenékig.
Ilyen stilban folyt a mulatozás hajnalig. Czigányozás, táncz és ivás
között. Akkor visszavonultak a dámák, illetve hazamentek. Csak a
herczegnő maradt a várkastélyban és két barátnője, Brenday és Forray
grófnők. A legényemberek tovább mulattak a házigazdával, de
visszaszivódtak, miután hazakisérték volt nejeiket, a házasok is. Folyt
a bor és a nótázás. Délfelé a fegyveres-házba vonult az egész
vendégsereg. A czigány pihenőt kapott és korhelylevest. Az uraknak
ebédhez terítettek, kiszellőzték az ebédlőtermet és rendbehozták az
összekúszált terítékeket.
Este új, friss vendégek tódultak a várkastélyba. S midőn ezek is
kidőltek, ismét mások jöttek a harmadik napon.
Így tartott ez egy héten át s Kont vitézt az egész idő alatt nem látta
senki, nem hogy aludni, de még pihenni sem. Ott volt mindenütt. Ivott,
nótázott, tánczolt, egy pillanatra se lankadt emberfeletti ősereje.
A vendégseregnek, a kik megfordultanak az országra szóló lakomán, az
volt az érzésük, hogy Kont vitéz (bár emberebb vala valamennyiüknél)
régi testét kapta ugyan vissza Isten kegyelméből, de a lelke égiekben
meggyarapodva szállott a földre.
A lakoma hetedik napján így búcsúzott a várúr vendégeitől:
– Vége a dáridónak, fiaim. Most már a haza sorsa következik. Ha
szükségem lesz rátok, hivni foglak benneteket.
A herczegnőtől négyszemközt vett búcsút.
– Köszönöm a segítséget, leányom, – kezdte komolyan, – büszke vagyok
rád. Szép voltál, mint egy tündér és jóságos, mint az angyalok.
A herczegnő lesütötte szemét.
– Igyekeztem tetszésedet megnyerni, háziasszonyi teendőimet hozzád
méltóan teljesíteni…
Kont egy pár pillanatig hallgatagon gyönyörködött _kései ivadékának_
harmatos arczában és fejedelmi termetében, aztán feléje nyujtotta kezét.
Az asszony beletette a magáét.
– Ideje, hogy menjek, – mondta, – nagyon sok volt nekem ez a hét.
– Elfáradtál? – kérdezte Kont, s eleresztette az asszony kezét.
– Nem.
– Tehát?…
– Félek magától.
– Tőlem? Miért?
– Olyan csodálatos érzések támadtak a szivemben… összeszorul a keblem…
agyam ég, ha magát látom… mintha nem is ember előtt állanék.
Kont egy lépést tett a pompás, remegő asszony felé s annak kigyúlt
arczára hajolt.
– Tudod-e én gyönyörűségem, hogy nevezik emberi nyelven ezeket az
érzéseidet?
Az asszony hátraszökött.
– Nem akarom tudni.
– Szerelemnek…
A herczegnő kezébe temette arczát, de csak egy pillanatra. A másik
pillanatban felvetette büszke fejét s miközben ökölbe szorult picziny
keze, a vitéz szemébe vágta szikrázó tekintetét. A női méltóságában,
származási gögjében megsértett asszonyi lélek lázongása érezett ki a
hangjából:
– Tulajdonképen ki maga? Tudni akarom. Mert hogy nem az ükapám, azt
érzem én.
Kont elmosolyodott.
– Azt érezheted szép asszony, – mondta suttogva, az elfojtott szenvedély
hangján, – de el ne mondd senkinek, mert a te érzéseidnek ímmár úgyse
fog senki se hitelt adni.
A herczegnő összeharapta az ajakát.
– Kalandor! – vágta a Kont szemébe.
A vitéz elsápadt.
– Megőrültél?!
Zeüsi homlokán kidagadtak az erek. Az asszony megbánta vakmerőségét,
vagy megijedt tőle. Maga se tudta, mit érez, mit cselekszik, összetette
remegő két kezét:
– Bocsánat, _ennyire_ nem akartam megsérteni.
– Nem szabad engem megsértened _semennyire_ sem, – mondta Kont, szinte
fenyegető hangon, – engem szeretned kell… szeretni fogsz, mert úgy
kivánják magasabb érdekek és mert – úgy akarom!
A herczegnőnek keblére esett a feje. Aztán sarkon fordult s gépiesen,
öntudatlanul, mint egy alvajáró, kinek lelkét egy idegen világba
varázsolta valami rejtélyes felsőbb akarat hatalma, az ajtó felé
irányította lépteit.
Kont visszahivta.
– Emerenczia!
Hangja oly csodálatosan búgott, mint ha egyenesen a szive húrjairól
pattant volna le. Az asszony megreszketett belé.
– Tessék?
– Jer közelébb és csókolj meg.
Emerenczia herczegnő engedelmeskedett.
Nyilván hipnotizálva volt.


VII.
Mihelyt a szép herczegnő fogata átrobogott a várkastély felvonó-hídján,
Kont vitéz maga elé rendelte palotamesterét.
– Dávid mester, ide eleibém!
A székely góbé odaplántálta magát, mint a czövek.
– Parancs, vitéz nagyuram!
– A zászlót levéteted a toronyról s a hidat felvonatod. További
parancsomig lélek se be, se ki. Mondjátok: pihenek és imádkozom.
– Értettem alásan.
Kont vitéz sarkonfordult, belső termeibe vonult és bezárkózott.
Egyhuzamban két napig aludt. Legalább senkise látta harmadnapig.
Bár azon túl se nagyon. Csak addig, a míg elköltötte ebédjét. Nem
vacsorázott, nem reggelizett. És elzárta a kastélynak azt a szárnyát, a
melyben tartózkodott. Mivel töltötte a napot, azt még csak nem is
sejtette senki sem. A cselédek babonás félelemmel keresgették eme
rejtelmesség kulcsát, felizgatott képzeletük messzire elkalandozott
egész a mesék világába, de még csak a valószinűségig sem tudott eljutni.
– A szellemekkel tanácskozik, – jegyezte meg Csoltár, a főlovász.
– Talán nincs is a földön, csak nem akarja elárulni, – tódította Dávid,
a székely palotamester.
– Az ám, – helyeselt Pozsve, a pankuhár, – a ki égbül gyütte, vissza is
meheti oda, a mikor akarja.
Ez elég valószinűnek tetszett mindenkinek. Csak azt nem értette senki,
hogy miért akarja a vitéz titokban tartani, hogy le s föl járkál ég és
föld között.
– Az az ő dolga, – vélte Dávid.
– Bizony, – jegyezte meg a gazdasszony, – kár is azt firtatni, mert a
milyen nagy a menybéli módja, még kővé talál bennünket változtatni…
Ettől a kilátástól aztán mindenki megijedt és nem merte tovább bolygatni
a várúr rejtelmeit. Még pletykázni se mert senki sem a cselédek közül. A
ki idegen az uruk után tudakozódott a felvont híd rácsozatán keresztül,
kitérő feleletet kapott tőlük.
– Csak annyit tudunk, hogy senkit sem szabad beereszteni.
Elutasították természetesen Gábris grófot is. Nem bocsátották be még az
udvarra sem.
– Nem akarunk, instállom, elkárhozni, – mentegetődzött előtte a
cselédhad, – a parancs, parancs…
Mindössze nyolcz napig tartott ez a titokzatosság. Akkor újra maga elé
czitálta Kont vitéz major domusát.
– Föl a zászlóval, a hidat leereszteni! Aztán nyergeljetek meg öt
paripát, a csatlósok készen álljanak, majd én fogok választani közülök.
A parancs egy-kettőre teljesítve lett.
Kont vitéz lóra ültetett négy marczona csatlóst, aztán maga is nyeregbe
szállt.
A felvonóhíd leereszkedett, megharsant a kürtök riadója, s a fényes kis
csapat elvágtatott. Lekerült a Dunapartra, megszállotta a vitéz
gőzbárkáját, hogy átkeljen a Dunán.
A vámháznál, láttán a nevezetes eseménynek, gyülekezni kezdett a
kiváncsi nép s éljen-riadalba tört ki, midőn a vitéz és kisérete a
partra kirugtatott. Kont csak a fejével biczczentett nekik s
nekivágtatott a Vámház-körútnak.
Az emberek megállottak, a kocsik kitértek előle, még a villamosvezetők
is fékeztek neki. S a kalap csak úgy röpült a fejekről. Annyi
tiszteletben és hódolatban, mint Kont, királyember se részesült soha.
Még Magyarországon sem.
A kaszinó előtt szállott le a nagyúr s lova kantárát egyik csatlósának
dobva, belépett a kapun.
– Fönt van az ükunokám? – kérdezte a portástól.
– Épen most jött, _kegyelmes_ uram, – jelentette hajlongva a bundás
férfiú.
– No csak – rendelkezett vele Kont vitéz, – szaladjon valaki Ikerváry
herczegnőhöz és tudassa vele, hogy nála estebédelek.
Azzal fölment a lépcsőn. Benyitott egy ajtót. Épen a kártyaterembe
toppant.
– Hát ti mit csináltok itt?
A kártyások felugráltak s a vitéz üdvözlésére siettek. Körülfogták a
legendás férfiút és zavartan lesték, mikor nyújt nekik kezet. De az csak
megismételte a kérdését.
– Mit csináltok ti itt azokkal az apró képekkel?
– Játszunk, – felelték az urak.
Kont vitéz felhúzta szemöldökét.
– Játsztok? Szakállas ember létetekre nem szégyellitek magatokat? És –
folytatta az inkvirálást, – miben áll a játékotok?… Mi haszna belőle a
győztesnek?
– Pénzt nyer…
Egy végtelenül megvető mosoly szökött a Kont ajkára.
– Az én koromban, – mondta, – férfiember csak azt a játékot tartotta
magához méltónak, a melyre rámehetett, ha nem volt együtt az esze és
ina, az oldalbordája, sőt a feje is. És akkor se pénzért játszott a
magyar, beérte a győztes a szép asszony mosolyával, sőt egy ág babérral
is. Így, a hogy ti, a római söpredék játszott: a haldokló birodalom
részeg katonái… Szégyeljétek magatokat!
Hát mi tűrés-tagadás, szégyelték is az urak magukat, ha nem is mutatták.
Jó képet vágtak a kellemetlen leczkéhez, mert lóhátról párbajt vivni
senki sem akart, de meg (a Klobusiczky-eset óta) úgy megnőtt a vitéz
tekintélye, hogy egyébként sem merték volna kérdőre vonni. Hát inkább
abbahagyták a kártyázást és követték a nagyurat a fogadó-terembe.
Az első ember, a kibe Kont belebotlott, egy miniszter volt.
A két férfiú kezet fogott egymással.
– Kigyelmetek vakok, – szólt rá a vitéz az államhatalom birtokosára, –
nem látnak, csak az orruk hegyéig, vagy nem értik a mesterségüket.
A miniszter nem igen mert megsértődni, inkább zavarba jött.
– Ah! – nyögte, és egy nagyot nyelt hozzá.
– Úgy van, a hogy mondom, – tódította a vitéz, – kigyelmetek olyanok,
mint az egyszeri varga, a ki tudott ugyan csizmát varrni, de nem ismerte
a bőrt.
– Ah, ah!…
– Az urak is konyítanak talán az országláshoz, de az országot nem
ismerik.
– Hogy értsem? – hebegett a miniszter.
– Úgy, – vágta ki Kont, – hogy ott foldozgatnak kigyelmetek, a hol nincs
hiba a csizmában, a lyukas talpat pedig észre se veszik, holott a testbe
azon át megy be a nyavalya.
A miniszter megpróbálkozott az iróniával.
– Ha ki tetszett tapintani, méltóztassék talán rámutatni a lyukra, hogy
mi is lássuk.
– Azon leszek, barátom uram, – mondta Kont, súlyos kezét a miniszter
horpadozó vállára nyomva, – azért vagyok itt…
– Méltóztassék velem rendelkezni.
– Rendelkezem. Mindenekelőtt helyet kérek az országgyűlésen.
A miniszter először összecsuklott a csodálkozástól, aztán megvonogatta
vállát.
– Az bajos lesz egy kicsit, – vallotta, – a törvény értelmében nagyságod
még nem választható.
– Akkor új törvényt kell csinálni, – rippent rá a vitéz erélyesen. – Új
törvényt követelek.
A miniszter legjobb szeretett volna egy egérlyukba bújni, de még
egérutat sem tudott magának a tömegben kibazsalni: vagy ötven kaszinótag
vette körül. Kanut mindjárt sarokba is szorította.
– Ne mókázzunk, kegyelmes uram, – eszelte a kicsinynyé törpült nagyurat,
– mandátumától csak abban az esetben fosztható meg a képviselő, ha
megválasztatása kérvénynyel támadtatik meg, már pedig Kont vitéz ellen
kérvényezni egy lenne a hazaárulással. Azt az embert, a ki arra
vetemednék, meglincselné a nép.
– Éljen Kont! – zúgta rá a társaság.
Egy tönkrement képviselő, a ki immáron huszonöt éve kapkodott egy
főispáni szék után, poziturába vágta magát és égnek emelvén szemeit, így
deklamált:
– A köz érdekében lemondok a kerületemről Kont urunk javára, ha – súgta
a miniszter fülébe, – megkapom Búsmegyét.
De kárbaveszett az ajánlata. A vitéz visszautasította.
– Tartsd meg öcsém a magadét. Ha akarom, csinálok én magamnak akár
holnap kerületet.
Ezen a merész állításon lehetett volna csodálkozni, de valahogy senki se
csodálkozott rajta.
– Hogyan? – kérdezte Kanut egész komolyan, s komolyan leste a vitéz
szavát az úri társaság többi tagja is.
– Azt – tért ki Kont az egyenes felelet elől, – rám kell bizni. – Azzal
sarkon fordult s intett Gábris grófnak: – Beszédem van veled.
Gábris önkénytelenül tárczájához kapott, de csalt a sejtelme, nem pénzt
kért tőle az ükapácskája, csak felvilágosítást.
– Ki az országban a legeszesebb ember?
Gábris igen furcsállotta a kérdést, a mint hogy fogas is volt egy
kicsit.
– Hát – himezett-hámozott, – azt biztosan nem lehet tudni… Van itt egy
fiskális, a ki azt mondja magáról, hogy ő a legokosabb, egy másik urat,
egy tudóst meg a közvélemény tart annak. Igen okos ember lehet még egy
bizonyos Robogány Antal nevezetű zsurnaliszta is, mert neki van
Budapesten a legszebb palotája és ő csinálja a kabineteket. Van még egy
felfedező, a ki össze tudja gyűjteni a napsugarat és befűt vele…
– Elég, – szakította félbe Kont ükunokáját, – a legokosabb ember ezek
között az, a ki annak tartja magát s másokkal is el tudja hitetni, hogy
az. A fiskálist választom… És most mondj egy becsületes embert.
– Az igen sok van, – vélte Gábris.
– Egyet a sok közül!
– A komornyikom…
Kont vitéz elkaczagta magát.
– Ha-ha-ha, a komornyikod?
– Miért nevet ükapa? – csodálkozott az ükunoka naivan, gyanutlanul.
– Azért fiacskám, – nyelte le jókedvét a vitéz, – mert a komornyikodtól
a világért sem akarlak megfosztani; olyan ember kell nekem, a ki a
szolgálatomba áll.
– Ah, ja, – s gondolkodott Gábris, – igen… erre a czélra is van egy
alkalmas emberem: egy nazarénus, a ki százezer forintot lopott fiatal
korában, de mind visszaadta, a nélkül, hogy kisült volna a bűne.
– Ez kell nekem, – jelentette ki Kont vitéz élénken, – holnap délre
rendeld hozzám a nazarénusodat és a fiskálisodat.
– Számíthatsz rájuk, még ma beszélek velük…
Szegény Gábris gróf, ha tudta volna, mire vállalkozott…
Kont nem maradt tovább a kaszinóban. Lóra ült és a palota előtt
tiszteletére összeverődött tömeg bámulata és éljen-orkánja között tovább
lovagolt.
Meg sem állott a herczegnő palotájáig…
A szép asszony mosolyogva fogadta. Eléje ment az ajtóig, vigan repesve,
mint egy kecses madár és csókra nyújtotta homlokát.
A vitéz illatos hajára lehelt és megsimogatta bársonyos kezét.
– Ugy-e nem félsz már tőlem? – kérdezte lágy, bizalmas hangon.
– Nem, – válaszolt a herczegnő őszintén, – sokat gondolkoztam a multkori
eseten és rájöttem: nem volt félelemre okom.
Kont hirtelenében nem tudta magának megmagyarázni a szép asszony
magatartásának ilyetén váratlan fordulatát. Ott a várkastélyban csupa
láng lett egy ükapai jogczimen adott csókja után, kétségbevonta a vele
való vérrokonságot is, s most csupa nyugalom. Holott azóta egy olyan
jelenet játszódott le közöttük, a melynek reminiszczencziái már
csakugyan okkal nyugtalaníthatták volna asszonyi szivét. Hiszen a
szemébe mondta, hogy szerelmes. Még az ellen sem tiltakozott, hogy
idegen embert sejtsen benne… Egy vakmerő, izgalmas, kéjes játékot
játszott vele, s az eredmény: «Nem volt félelemre okom.»
Mi ez? Képmutatás? Taktika? Avagy most már csakugyan maga is _hiszi_,
hogy az ükapja szerinte az akkori érzése _csalt_?
Hát majd megtudja, hányadán áll vele. Mire helyet foglalt a szép
asszonynyal szemközt, már kész volt a vitéz a tervvel is, a melynek
segítségével a herczegnő lelkébe behatolni remélt.
– Arra, hogy félj tőlem, – vette fel a beszéd fonalát, miközben újra
kezébe vette a herczegnő kezét, – akkor se volna okod, ha csakugyan jó
nyomon jár vala az érzésed, azaz nem volnék az, a ki vagyok, az ükapád…
Nemde?
A szép menyecske elnevette magát. Úgy csilingelt a kaczagása, mint a
kristály.
– Hahaha, édes ükapa, – mondta a gúny egy alig észrevehető árnyalatába
burkolva a szót, – maga engem be akar hálózni, meg akar fogni.
– Eszembe sincs.
– De igen, igen, – erősítette az éles elméjű menyecske. – Még többet is
tudok, – tette hozzá, – bántja a hiúságát, hogy most már… hogy is
fejezzem ki magamat… hogy most már elfogulatlanul tudom megitélni a
közöttünk fennálló viszonyt.
– Nos, – kérdezte Kont vitéz, megjegyzés nélkül hagyva a szép asszony
csakugyan czélt talált megérzését. – Mit tartasz a mi viszonyunkról?…
– Azt, – válaszolta Emerenczia herczegnő, – a mit maga: magasabb
érdekből viselem a konzekvencziáit.
– Ez nem felelet.
– Annyira az, hogy válasz az előbbi kérdésre. Sőt kulcsa az én
_kiábrándulásomnak_ is. Egy olyan férfitól, a ki _magasabb érdekből_
csókol meg egy nőt, félni nem lehet.
Kont vitéznek kissé megpirosodott az arcza.
– Addig, míg nem tudott erről a magasabb érdekről, – kérdezte lassan,
szinte tagolva a szót, – lehetett félni?
– Addig – válaszolt a herczegnő, – lehetett.
– Tehát – évődött a férfi, – mégis megtudtam, a mit akartam.
– Mit?
– Azt, hogy ma se tart az ükapjának.
– Eszembe sincs.
A vitéz kissé előrehajolt a herczegnő felé.
– Tudja-e, hogy boldoggá tesz ez a hite?… S épen ezért nem akarom belőle
kiábrándítani.
Erre a szép asszony is elpirult kissé.
– Sejtem, – mondta, – de ne örüljön neki. Az a magasabb érdek egy olyan
nagy fal közöttünk, nagyobb a vérrokonság sem lehet.
Kont elmosolyodott.
– Ez az állítása még jobban hizeleg nekem, mint az előbbi…
– Ugyan?
– Azt bizonyítja, hogy haragszik arra a magasabb érdekre.
– Ki tudja azt? – évődött most már a menyecske, – hátha örülök neki.
– Én tudom, – állította a férfi biztonsággal. – Ha ki nem ejtem azt a
szót, ma is remegnél a közelemben.
Az asszony vállat vont.
– De az a szó – folytatta Kont, – megsértette hiúságodat; úgy véled,
téged magasabb érdek nélkül is szeretni kell.
– Azt – jegyezte meg a herczegnő egyszerűen, – minden asszony
megkövetelheti, hogy magáért szeressék…
Most egy kis szünet következett. A vitéz szólalt meg először.
– És – kérdezte, – ha azt mondanám neked _valamikor_, hogy magadért
szeretlek, elhinnéd nekem?
– Nem.
Kont újra megakadt. Lesütötte szemét. A herczegnő picziny lábára tévedt
a tekintete. A lábacska idegesen vibrált a szőnyegen. Ebből aztán
megtudta a vitéz, hogy a herczegnő nem úgy érez, a hogyan beszél.
– Kinek tart engem? – kérdezte hirtelen, a herczegnő arczára kapva
szemét.
– Egy zseniális embernek, a kinek titkos útjai vannak.
A válasz láthatólag megdöbbentette a férfit.
– És mégis vállalja velem szemben az ükunoka szerepét?
– Vállalom, – felelte a szép asszony, – mert úgy érzem, nemesek a
czéljai és mert…
– Mert?
– Mert a helyzet igen érdekes, igen bizarr…
– Nem kiváncsi a czéljaimra?
– Nem, a titokzatosságot szeretik a nők.
Kont vitéz mélyen meghajtotta magát.
– Herczegnő, ön a legeszesebb asszony, a kit valaha ismertem.
Emerenczia, kegyednek hat érzéke van.
Az asszony elnevette magát.
– Kedves ükapa, ön kizökkent a szerepéből, azt találom, kissé korai és
túlsok a belém helyezett bizalma. Annyit egy asszony sem érdemel meg
senkitől.
– Igen, – mondta Kont, – tegezni foglak ezentúl is… négyszemközt is… De
a bizalmamat nem sokallom. Benned biztos vagyok, te eszes, érdekes,
csábos asszony!
– És ha egyszer mégis el találom árulni a világnak, hogy _előttem
leleplezte_ magát?
– Azt én nem tettem, – állította Kont komolyan.
– Ugyan, édes Kont, – ellenvetette a szép asszony némi ingerültséggel, –
előbb mondta, hogy eszesnek tart, hát ne játszon velem kétszinű
játékokat. A mi barátságunknak a kapcsát, az ingerlő pikantériáját épen
abban látom, hogy én vagyok az egyedüli lény, a kit nem ámít s a ki
előtt nincsenek komoly titkai… Vagy velem is el akarja hitetni, hogy az
égből jött szellem, a Kont szelleme, hogy a haza megmentése érdekében
inkarnáltatta magát? Ugyan!…
Kont mély lélekzetet vett s hátradőlt székében.
– Édes Emerenczia, – mondta lágy, szinte elegikus hangon, – én semmit se
akarok veled elhitetni, mert hiszen rá fogsz te jönni a hitre magadtól
is. A tények fognak meggyőzni arról, hogy az égből jött szellem vagyok,
a magyar nemzet providencziális szelleme, a mely eddig is megjelent az
ország határai között, valahányszor a nemzet veszélyben forgott.
– Így megértem magát, – mondta Emerenczia, – csak az eszközein
csodálkozom. Hunyadi, Rákóczi, Deák nem proklamálták égi eredetüket!
– Azok – állította a vitéz, – olyan korban éltek, a melyben hinni tudtak
az emberek a nélkül is. A mai korszellem gyermeke ellenben nem ismer sem
tekintélyt, se kegyeletet, se eszményt; ennek csudatevés kell, hogy
meggyőzessék, Krisztus sem boldogult volna a maga korában csudatevések
nélkül.
A herczegnő megértőleg bólintott a fejével, aztán egy hirtelen
mozdulattal Kont felé nyújtotta kezét.
– Igaza van.
Kont megcsókolta a kicsiny kacsót.
– Segítségemre lesz?
– Igen…
– És megkegyelmez a magasabb érdeknek?
– Meg, hiszen szeretem a hazámat. Feláldoznám érette az életemet is.
– De – kérdezte Kont, – belátja-e azt is, hogy semmit se kell érte
feláldoznia?
Félrebillent a szép asszony feje, nem válaszolt. Kis keze idegesen
zongorázott a széke karján.
Nyilt az ajtó… A komornyik meghajtotta magát.
– Herczegséged…
A herczegnő felszökött székéről.
– A karját, édes Kont.
A vitéz az ebédlőbe vezette Emerencziát. Háziasszony és vendége helyet
foglaltak szemben egymással. Egész éjfélig tartott a tête-à-tête. A
férfi vitte a szót. Az asszony csak felelt. Kont vitéz kérdést kérdésre
halmozott, s oly különösek voltak kérdései, mintha csakugyan egy idegen
világból származott volna a földre s mindezideig nem lett volna érkezése
megismerkedni a haza viszonyaival.
A herczegnő nem tudta magának megmagyarázni ezt a tájékozatlanságot. De
azt érezte, hogy jóhiszeműek a Kont kérdései. Készséggel megfelelt
rájok… A lángeszű, kemény férfi, a pompás gyönge asszonynak ilyenformán
szövetségestársa, tanítványa lett.
A tanítvány búcsúzáskor kezébe vette szép mestere kezét.
– Ennek a mi két kezünknek – mondta, – nem szabad többé széjjelválni
soha, soha!
Emerenczia gyöngéden viszonozta vendége keze nyomását, de szóval nem
szentesítette a szövetséget.
Kontnak elég volt a megértő kézszorítása is.
Meghajtotta magát és távozott…
A herczegnő belehanyatlott egy selyemkerevetbe és lehúnyta szemét. Ajka
megnyilt s gyöngyfogai mögül apró, tüzes sóhajok törtek elő. És még
három szó:
– Végre egy férfi!…


VIII.
A kaszinóban természetesen nagy port vert fel a Kont váratlan fellépése:
a politikában való aktiv részvételi szándékának a bejelentése.
Mert bármekkorát nőtt is a vitéz népszerűsége és tekintélye, többé senki
se gondolt arra, hogy a haza megmentőjét keresse benne. Maga Gábris is
rég elfelejtette, a miért tulajdonképpen lehivta a földre: a hazát
teljesen különválasztotta az ükapácskájától. Abban a hitben élt, hogy
megismervén a kor viszonyait ő maga is lemondott ambiczióiról.
És ime kitűnt, hogy komoly szándékai vannak, nem csupán kedvtelésből és
népszerűséghajhászásból utazta be az országot a nyáron: értékesíteni
akarja a nép körül szerzett tapasztalatait. Nyilván a módját is
megmagyarázta neki valaki, mert hiszen képviselő akar lenni, egész
helyesen.
Mindenki elismerte a vitéz hatalmas szellemi képességeit, de abban mégis
kételkedett a kaszinó, hogy a nagy úr a politika sikamós mezején
detail-ismeretek és apró komiszka furfangok praxisa nélkül érvényesülni
tudjon.
Gábris is tartott tőle, hogy a pártélet zavaros vizeiben hamarosan
lejárja magát. El fog merülni a sok államjogi, egészségügyi, pénzügyi,
kereskedelmi törvény örvényében, belefojthatja akár a legelső
koczafiskális, a ki be tudta magolni eme törvényeket.
Az senkinek sem jutott eszébe, hogy hiszen módjában áll Kont vitéznek is
megtanulni a Corpus Jurist. A lángeszét elismerték, de nem tételeztek
fel benne annyi szorgalmat. Gábrisnak megvillant ugyan a fejében a
gondolat, hogy hátha épen azért zárkózott be két hétre, hogy a
törvényeket bújja, de a hogy megvillant, úgy el is aludt egy pillanat
alatt…
A miniszterelnöknek mindezek ellenére igen gonosz sejtelmei voltak. Ő
félt Konttól. Maga se tudta okát adni, miért, de az volt az előérzete,
hogy a vitéz még sok galibát fog a kabinetnek csinálni, ha belekerül a
képviselőházba. Idővel kiforrhatja magát modern politikussá, érzéke
máris van hozzá, azt bebizonyította neki a varga példázatával. El
kellett ismernie, hogy czélt talált vele. Mert csakugyan úgy áll a
dolog: könnyű volna politikát csinálni, ha ismerné az ember a nemzet
szükségleteit. A pszichéjét! Vágyait, eszményeit! Csakhogy ép ez a
legnehezebb. A diagnozis megállapítása. Az orvosság: az már csak
reczept…
Hát ki tudja, hogy a diagnozist nem pedzi-e Kont vitéz már eddig is?
Ahhoz törvényismeret se kell, csak nagy megérzések. Fölényes elme. Éles
szem. Meleg sziv.
Ha úgy lenne, – morfondirozott a miniszter, – azt se igen bánná, ha
megbuktatná a kabinetet… Ám ha csupán izgágaságból, szereplési vágyból
akar kilépni a politika porondjára, jobb lenne elejét venni a
kalamitásnak… Majd csak talál tiz embert, a ki megkérvényezni a
mandátumát, akármekkora is a nimbusza…
Igen főtt a feje a jó miniszternek. Mitévő legyen?… A kaszinótagok
lelkét már nem furkálták ilyen skrupulusok, ők a Kont szereplési
szándékát inkább a szenzáczió és pikantéria szempontjából vették birálat
alá és azt vallották, hogy nem kell, nem szabad (már csak kegyeletből
sem) akadályokat gördíteni a Kont naiv, szinte sportszerű vállalkozása
elé.
Igyekeztek meggyőzni a minisztert.
– Ne bántsd, kegyelmes uram… Ártani semmi esetre sem árthat. Csak
használhat a roppant népszerűsége… Kiaknázhatjuk a javunkra, stb.
De a státusférfiú csak tovább lógázta a fejét.
– Ej, ej, czifra dolgok fognak még itt kisülni.
Egy hétrét mameluk elnevette magát.
– Igaz, – jegyezte meg gúnyosan, – hogy elég czifrán kezdte… Hahaha, azt
mondta, hogy csinál ő magának, ha akarja, akár másnap kerületet.
– Ugyan, – vette Kanut a vitézt pártfogásába, – azt ő nem komolyan
értette… Beugrottál neki…
A mameluk védekezni akart, de mivelhogy a komornyik (a kaszinóban
játszódott le a jelenet) egy sürgönyt prezentált a miniszterének,
elhalasztotta az ellenkezését, hogy a gazdája is meghallhassa, ha
elintézte a sürgöny ügyét.
De bizony arra többé nem került rá a sor… Egy megdöbbentő, szinte
hihetetlennek látszó hirt jelentett a távirat. A miniszter halálra
sáppadt bele. Kezéből kiesett a sürgöny. Kanut felkapta és felolvasta:
«Szendrey István gróf, a belváros országgyűlési képviselője _hat órakor_
szivszélhüdésben elhalálozott.»

A kaszinó urainak önkénytelenül az órára tévedt a tekintetük… Hét óra
volt… Körülbelől _egy órája_ lehetett annak, hogy Kont elhagyta a
kaszinó épületét…
Az urak annyira meg voltak döbbenve, hogy hamarjában nem voltak képesek
összekapcsolni a két eseményt: a Kont föllépését a megrendítő ténynyel.
Gábrist kivéve. Az egyszeribe kivált a megdöbbent tömegből és a
miniszter elé lépett:
– Kont vitéz – konstatálta szinte átszellemülten, – megcsinálta magának
a kerületet abban a szent pillanatban, a melyben ebbeli szándékát
bejelentette. Azt hiszem ezután, Isten csodás akaratával szembe nem
helyezkedhetünk…
– Nem, – mondta a miniszter, a ki magához jött végre, – Isten újjal
mutatott rá, mitevők legyünk…
– Éljen Kont! – zúgta rá halkan az egész kaszinó.
Aztán bővebben kezdték tárgyalni a csodálatos esetet… Konstatálták, hogy
az elhalt képviselő egészséges volt, mint a makk. Egyesek még tegnap is
kártyáztak vele. Sőt Klimanóczi szerint éjjel az orfeumban járt, roppant
víg volt, sok pezsgőt ivott. Mi több, Gekszi gróf meglátogatta ezelőtt
három órával s pompásan mulatott az élczein…
Aztán Kontra került a sor… Az élet, az elmúlás, a túlvilág, az isteni
gondviselés rejtelmes problemái sűrű ködként borongtak a fényes termek
levegőjében és megszállották a lelkeket… Szó kevés esett.
– Miért kivánta Kont, – sóhajtott fel Gekszi gróf, – épen a Szendrey
halálát?