A Kont-eset: Fantasztikus regény a XXI. századból - 02

Total number of words is 3950
Total number of unique words is 2002
27.7 of words are in the 2000 most common words
39.9 of words are in the 5000 most common words
46.2 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
Mindegyik eszmének meg volt a maga bibéje. A kilökés, a vasgyúró roppant
erejénél fogva, aligha lett volna foganatosítható. Az elzáratásra nem
volt elegendő ok. Maradt volna az őrültekháza, de az ellen meg Héderi
tiltakozott… Vagy őt is a svindler mellé csukassák, ha okvetetlenkedik?…
A kaszinótagok összesúgtak-búgtak, tanácskoztak, veszekedtek, s végre is
abban állapodtak meg, hogy meg kell eszelni Héderit: ne gördítsen
akadályt az _ükapja megfigyeltetése_ elé. Ugyis kieresztik, ha épeszűnek
bizonyul.
Kapaczitálták a kis embert, de az hallani sem akart a _merényletről_.
– Megőrültetek? – rikácsolta. – Az én ükapámat, a vértanut őrültek közé
csukatni! Inkább meghalok…
Az orvos szerencsére tárgytalanná tette a megindult disputát.
– Méltóságos uraim, – jelentette ki tisztelettel, – jelen esetben, a
mániának annál a válfajánál, a melyet az orvosi vélelem betegünkkel
szemben megállapít, tüzetesebb megfigyelésre nincs szükség. A diagnozist
egyes azonnal konstatálható fizikai tünetekből tíz percz alatt is meg
lehet állapítani.
Héderi a haját tépte.
– Nem engedem megvizsgáltatni! – kiabálta. – Ez kegyeletsértés! Infámia!
Szerencsére Kont kedélyesebb volt unokájánál.
– Hagyd őket, fiam, – csillapította kedvelt vérét, – hadd vizsgáljon meg
a _fizikus_. Elvégre – tette hozzá, – nem csuda, ha őrültnek hisznek.
Hiszen te is fölfordultál, mikor a szobádba pottyantam. (Azzal az
orvoshoz fordult.) Legyen vége a komédiának; szedje elő a
birkalapoczkáját és rakja meg a tüzet.
Az orvos mosolygott.
– Engedje meg uram, hogy a magam methodusa szerint járjak el.
– Azt se bánom, – mondta Kont.
Az orvos leültette a vitézt, belenézett a szemébe, megütögette a
térdkalácsát, itt-ott csipett a nyakán, fülén és egyebütt található
gyanús izmain. Felállította, leguggoltatta emberét, tükröt tett a
szájába, aztán… megfordult a sarkán, a műveleteinek eredményére idegesen
kiváncsi urak felé.
– Nem őrült, – jelentette ki síri csendben, – ép és egészséges, mint a
makk.
Azzal, mint a kinek semmi köze többé az ügyhöz, meghajtotta magát és
kivonult embereivel.
Az urak tanácstalanul meredtek utána… Már most mitévők legyenek? Ismét
összedugták a fejüket, hogy kitaláljanak valamit.
Héderi megharagudott a hitetlenségükért.
– Még most is kételkedtek? – fakadt ki idegesen.
Az urak megvonogatták vállukat.
– Ükapa, – fordult Gábris gróf _Konthoz_, – bizonyítsd be nekik valahogy
a személyazonosságodat.
Erre meg _Kont_ úr vonogatta meg a vállát.
– Hogy bizonyítsam be?
– Idézz egy szellemet és tétess vele csudát.
– Ez egy eszme, – helyeselte Kont az ötletet s mindjárt ott állóhelyében
megidézte a Garay János szellemét.
– Garay János, kérlek csak egy szóra.
Attól, a mi ezután történt, kővé vált volna bárki is, nemcsak a
jelenvolt urak. Az óra megállott; a villamos csillárok kialudtak s egy
surrogásszerű nesz támadt a sötétben.
– Itt vagyok! – szólalt meg egy mély, síri hang.
– Tégy valami csudát, – kérte Kont, – mert az urak kételkednek bennem.
– Megteszem, Kont vitéz, – mondta az előbbeni hang s nyomában
fülsiketítő robaj támadt a teremben. Egy pillanat múlva újra kigyúltak a
csillárok.
A föld emberei föllélegzettek. Kont büszkén állott a helyén. Héderi
megdicsőült mosolylyal ajkán mutatott rá a csudára, a mit Garay János
szelleme ükapja kérelmére végbevitt.
– Nézzetek oda…
Az urak odanéztek. Már félni se tudtak, annyira elfogódottá tette
lelküket az a látvány, a mely szemük elé tárult. A szalon összes butorai
tótágast állottak a levegőben: a székek, szekrények, az óra, még a
csillár is.
A kaszinó urai akaratuktól megfosztottan, mint álomjárók, szótlanul Kont
elé járultak, félkörbe állottak és térdet hajtottak az immár elismert
vértanú előtt.
Az intett nekik, hogy nem kiván ennyi hódolatot.
– Köszönöm, fiaim, – mondta. – De most már egy perczig sem várok tovább.
– Tette hozzá. – Hol az a bikahús?


II.
Héderi Gábor gróf ükapja akkreditáltatása után fiakkerbe ugratott egy
lakájt, azzal az utasítással, verjen fel egy ruhakereskedőt, pakkoltassa
vele össze valamennyi öles emberre való ruháját; a kaszinóban majd
választani fog belőle.
Egy negyedóra múlva megérkeztek a szabó, a lakáj és a ruhák. Egy másik
negyed múlva már a Rottberger úr művében feszített Kont vitéz. Az
ükunokája most már bemutathatta őt az egész kaszinónak. A díszterembe
vezette…
A _csuda_ hirére nagyszámban összeverődött tagok ünnepies zúgással s a
várakozás lázától pirosan fogadták a 700 éves vértanút. (Jól nézett ki
az öreg a koczkás angol szabású jacketjében és piros nyakkendőjével.)
Majd fölszabadultak az izgalomtól lenyügözött tüdők s olyan
éljenrivalgás csattant ki a torkokból, hogy megirigyelhette volna egy
kortesgyülekezet is.
Kont büszkén lépett el az urak automatikusan képződött sorfala között.
Üdvözlésképen biczczentett a fejével, egynémelyik vérének kedélyesen a
vállára csapott. A terem közepén megállott és harsány hangon a következő
dikcziót vágta ki:
– Véreim! Üdv néktek és dicsőség, a miért vértanúi rangjához méltóan
ünneplitek a ti ősötöket. Sose is felejtsétek el: a kort és a virtust
tisztelni kell… Ükunokámtól hallottam, – folytatta, – hogy nem boldog a
magyar. Még az égbe üzente fel nekem, hogy beszüntettétek a nádorságot.
Ez irtó nagy hiba volt. A minthogy az az emberfia, a kit az ő helyére a
király nevez ki, _nem ti választotok_ (s itt az irtó hiba), már össze is
szűrte a levet a némettel, félig-meddig eladta nekik a hazát. Azért
jöttem le hozzátok az égből, hogy segítsek ezen a rettentő szégyenen.
Hát – s magasra emelte kezét, – fogadom is, hogy addig nem megyek vissza
az égbe, a míg dicső küldetésem sikeréről a magyarok Istenének be nem
számolhatok… Benneteket, nemes véreim, csupán arra kérlek, tartsatok
össze s egy test, egy lélek, álljatok mellém. Tudom, hiszen egyfajta
vagyunk, hogy ezt a tanácsot nehezen veszi be a természetetek, – a
szellemek birodalmában is közszájon forog a híres szállóige: «öli a
magyar a magyart!», – ámde el ne felejtsétek, volt már rá nem egy eset,
hogy egyetlen táborrá egyesült az ország, ha a szabadsága és alkotmánya
megmentéséről volt szó. Kövessétek ezen a ponton elődeitek példáját,
hiszen újból hajbakaphattok, ha elmúlt a veszély…
… A többit – folytatta a szónok, – rám lehet bízni. Nem vagyok
szerénytelen, ha azt mondom, hogy valamennyiőtöknél jobban értek az
országlászathoz. De – s lendületet vett a szava – nemcsak a szűkebb
értelemben vett országlászatot tudom én, értek a hadviseléshez, az
_összeesküvéshez_ is. (Mozgás.) Saját kárán okul a magyar! Azt hiszem,
senki sincs köztetek olyan, a kinek alkalma lett volna a saját feje árán
kibővítenie az összeesküvés terén szerzett tapasztalatait. Egyszóval
megbízhattok bennem… Ki is nevezem magamat tüstént a vezéreteknek, mert,
úgy látszik, manapság a kinevezések divatja járja…
Ihletten szívta fel Kont vitéz szavait a magyarok lelke. Csak az utolsó
passzust találták kissé borsosnak Árpád loyalis ivadékai. Némelyek
megfeszengtek a frakkjukban (szerettek volna a föld alá bujni), mások
egy _felvilágosító_ szónoklaton törték a fejüket, hogy mérsékeljék a
vértanú túlzott buzgalmát. Akadtak azonban olyanok is, örök kurucz
lelkek nyugtalan, szilaj vérű ivadéki, a kik megfeledkeztek arról, hogy
egy igen bölcs, méltóságosan konzervativ úri társaság tagjai s dörgő
ujjongásban törtek ki a merész forradalmi hangok hallatára.
– Most pedig – szalasztotta Kont vitéz a szónoklata után, – faciamus
magnum áldomás: nagy ideje.
Már-már megmozdult az előkelő társaság, hogy eleget teendő az éhes
vértanú kivánságának, a Gábor gróf rendeletére ünnepiesen feldiszített
étterembe vonuljon, midőn idegesen, mint egy angolna és sápadtan, mint a
liszt: egy szelidképű kopasz öreg úr utat tört magának a sokadalomban és
megállott Kont előtt.
– Tisztelt nagy uram! – szólalt meg zsebkendőjével törölgetve gyöngyöző
homlokát. – Egyetlen egy percznyi türelemért esedezem.
Kont türelmetlenül suhintott a kezével.
– Halljuk hát, de jól szaporázd a szót, mert a faképnél hagylak.
A díszes társaság helyben maradt s várakozásteljesen sugdosva leste az
öreg úr szavait.
– Az igazgató! – zümmögött, repesett a szó mindenfelől. – Drukkban van
az öreg!… Alighanem rendre akarja a vértanut utasítani… Psz, sst –
sziszegett a pisszegés… Aztán csend lőn végre… Gróf Belényessy Nándor,
az igazgató beszédjét síri csendben mondhatta el.
– Dicső uram! – kezdte – Mélyen tisztelt barátaim! Egy, mondhatnám, sőt
közérzésem parancsára mondom is: egy kínos kötelességet ró rám igazgatói
állásom. Ez a kötelesség: a kaszinó nemes tradiczióit, előkelő szellemét
minden viszonyok között épentartani. A mi magas, mondhatnám, sőt mondom
is: a mi _magasztos_ vendégünk és elődünk, Istenben boldogult, de
szerencsésen újra életre kelt Kont vitéz az imént egy oly szót ejtett
ki, beösmerem: _fönséges_ száján, a mit remegve bár, de megjegyzés
nélkül nem hagyhatok. Ez a szó: összeesküvés… Itt – folytatta a szónok
akadozva bár, de elszántan, – a mi fényes termeinkben idegen ez a szó.
Mi lojális, békés alattvalók vagyunk, imádjuk törvénytartó királyunkat
(dörgő éljenzés) s mindenféle összeesküvésnek ellenei vagyunk… Csak ezt
akartam konstatálni, – fejezte be őexczellencziája szavait, – különben:
Éljen Kont vitéz!
Kont kezet fogott az öreg kegyelmessel, jószivűen, kordiálisan.
– Nem értettél meg öcsém, – mondta neki. – Ki akarja bántani a
királyotokat, ha betartja a törvényt? A német király ellen izgattam én:
a _császár_ ellen, épen hogy a _királyunk mellett_.
A rendes körülmények között természetes mentség Kont őszinte (?)
bámulatára roppant zavarba hozta az előkelő publikumot.
Belényessy gróf hápogott valamit, de a hangját nem lehetett hallani,
csak a szája járt. Azt is befogta (teljes tisztelettel bár), Hédery
Gábor, az ükunoka.
– Ne beszélj, holnap majd megmagyarázom ükapának a _viszonyokat_.
A kegyelmes bólintott.
– Jó, – mondta, – de jól magyarázd meg, hogy megértse valahogy.
– Bizd rám, – mondta Gábris gróf, aztán felemelte kezét.
– Uraim, – süvöltötte, – ne várassuk tovább dicső ősünket: menjünk
vacsorázni.
S karonfogván Kontot, bevezette a fényes étterembe.
Tolongva nyomult utánuk a tagok serege. Az igazgató leghátul kullogott.
Kontot a prezidiumra ültette ükunokája, különben mindenki ott foglalt
helyet, a hol jónak látta, Héderi Gábor baloldalt vitéz ősétől.
Baj volt, hogy a vértanú jobboldalának nem akadt mulattatója. Mindenki
szepegett a hétszáz éves hőstől, a ki egyenest az égből jött a
kaszinóba. Igaz is, hogy ennyi tekintélyt kibirni nehéz… Héderi erre is,
arra is rávicsorított, csikkantott a szemével, de senki se akarta
elérteni. Végre kénytelen volt cselhez folyamodni. Karoncsípte Vámházyt,
a tudóst és addig manövrirozott a nagy férfiúval, mígnem sikerült neki
őt egy ügyes gáncscsal az ükapja melletti székbe belepottyantania.
Vámházy mellett Kanut foglalt helyet, Gábor gróf mellett Gekszi gróf.
Szemben a főhelylyel Klimanóczy, a megátalkodott firtli. A többiek is
elfészkelődtek lassacskán…
A komornyik megadta a jelt s egy szempillantás alatt beröpültek a
fehérkötényes pinczérek; hatalmas ezüst tálakon hozták az osztrigát.
Először természetesen Kontot kinálták meg belőle, de az nem kért a
megtiszteltetésből, inkább elfintorította az orrát.
– Csiga? – kérdezte. – Vagy kagyló? Köszönöm, – mondta, – nyers békát
nem eszem.
Gábris gróf nem merte erőltetni, mert annyit mégis tudott a
történelemből (?), hogy Zsigmond idejében nem igen evett osztrigát a
magyar.
Az osztriga után a ragoût de volailles jött sorra.
Kont vitéz összeránczolta homlokát. Abból se kért.
– Vigyétek! Ezt az ételt már megrágta valaki.
Gábris izzadott és tűket érzett a székében. Magához pisszegte a
komornyikot.
– Hozzon valami kiadós sültet, – súgta a fülébe, – ha nincs is a menun.
Az udvari tanácsos képű férfiú meghajtotta magát és ellibbent, mint egy
földi manó. Egy percz alatt visszalibbent a megrendelt étellel és
letette Kont elé. Egy irtózatos nagy pulyka volt, körülteremtettézve
mindenféle jóval.
A vértanú rápislantott, egy ideig gyanúsan hunyorgatott evőeszközeire,
aztán egyet gondolt mégis: fogta a villáját s beleszúrta az iromba
pulykába. Lekanyarította a czombját és elkezdett falatozni.
– Jó? – kérdezte Gábris gróf bátortalanul.
– Madár! – fitymálta le ükapja a pulykát. – Igen puha és mégis sok benne
a csont.
– A következő étel – mentegetődzött Gábris gróf, – már marhapecsenye
lesz.
– Ideje, – jegyezte meg Kont, – mert ebből a csemegéből nem lehet
jóllakni.
Pedig bevette Kont úr a csemegét az utolsó porczáig, beropogtatta még a
gyengébb csontjait is. Őrölte az ételt a foga és a gyomra.
Az urak gyönyörködve és borzalommal nézték a szörnyű vitézi falatozást.
Mindeddig még senki se merte a vértanút megszólítani. Tudós szomszédja e
czélból kinyitotta ugyan a száját vagy ötször, de mindannyiszor
visszacsukta; a döntő pillanatban megijedt a vértanú ételváró mérges
arczától.
Végre se ő volt az első, a ki megszólította a nagy vendéget. Kanuté lett
a dicsőség.
– Nagy uram, – fordult ez a vitézhez a pulyka eltünte után, – vajjon
ismeretes volt-e Zsigmond király korában a pulyka?
– Az, a mit ettem? – kérdezte Kont.
– Az.
– Ismeretes, – vallotta a vitéz, – csak libának hivták.
Ezen nevettek az urak, de csak befelé. Kifelé még nem mertek nevetni…
Jött a pièce de résistence, egy hatalmas borjúgerincz, à la Provençale,
sauce Suvaroff hozzá.
Kontnak felcsillant a szeme.
– Ez már döfi, – mondta boldogan és kivett a sültből vagy hat személyre
valót. – Hanem – kérte ükunokáját, – előljáróban jó lenne egy kis
hegyleve.
Gábris gróf egri bikavért töltött egy talpas pohárkába.
– Először ezt kóstolja meg, ükapa, nem bánja meg.
Kont felhajtotta a bort és az égre nézett ősi szokás szerint.
– Nem rosz, – mondta, – csak kevés, tölts egy nagyobb edénybe.
Gábris teletöltötte a söröspoharat.
Kont azt is kiitta fenékig, aztán hozzálátott a borjúhoz. Utána újra
innivalót kért.
Gábris most már pezsgőt bontatott neki.
A vitéznek nagyon tetszett a gyöngyöző ital. Nézegette egy darabig,
gyönyörködött a szénsav játékában, aztán – glumm! – felhajtotta egy
kortyintásra. S nagyon jól eshetett neki, mert megköszörülte utána a
torkát és elégedetten bólogatott hozzá.
– Jól éltek, – mondta, – ha boldogtalanok vagytok is… Tudomásom szerint,
– tette hozzá, – a rómaiak között is csak Lukullusnak volt annyi kincse,
hogy olvasztott gyöngyre telt belőle.
Gábris megmagyarázta neki, hogy nem gyöngy az, a mi a borban pezseg,
csak levegő.
Kont megcsóválta fejét, de nem disputált az unokájával.
– Akármi, – mondta, – de jó. Nem is aprózom többet, hozass nekem kupát.
Hogy kupa nincs, mentegetődzött az ükunoka, de az ükapja lehurrogta.
– Hát az mi? – s egy hűtővederre mutatott. – Öntesd ki belőle a jeget,
mert én ezentúl ebből akarok inni.
Gábris ötölt-hatolt, félt, hogy kinevetik vértanú ősét, de végre se mert
vele ellenkezni; egy üres jeges vedret rendelt az asztalra, szemével
általános elnézést kérve tapasztalatlan ükapácskája számára.
Kont vitéz teleöntötte a vedret pezsgővel és turáni nyugalommal kiitta.
Utána az asztalra csapott széles jókedvében, hogy összecsendültek a
megtánczoltatott kristálypoharak.
– Jesszus! – ijedezett Gábris, de összerezzent a vitéz egyéb környezete
is.
– Ma mulatni fogok, – jelentette ki Kont, – elég idő lesz a hazát
megmenteni holnap is.
Ez a kijelentés annyira magyaros volt, hogy nem múlhatott el tetszészaj
nélkül.
– Éljen! – zúgta rá az egész kaszinó. – Ma mulatni fogunk!
– Ezt már szeretem, – dicsérte meg hiveit Kont vitéz. – Úgy pözsögjön a
véretek, mint ez a gyöngyöző bor. Velem meg ne sokat teketóriázzatok,
azért, hogy hétszáz éves vagyok. Rajta gyerekek, igyatok!
Általános éljenzés és koczczintás. A kristálypoharak zenéje összevegyült
az ezüstveder csengésével s a vidám kaczagás trilláival. A szemek
kifényesedtek, az arczok nekipirultak. Duhaj kedvre kerekedett a Kont
vitéz által felbátorított társaság.
A fagylalt után már oly magasra hágott volt az általános jókedv, hogy
Kanut bátorságot mert magának venni, miszerint brudert ajánljon a
hétszáz éves hősnek.
– Kont bátyám, – szólította fel a vértanút, – nem illik ugyan, mert
fiatalabb vagyok, mint kigyelmed, de azért tiszteljen meg a
barátságával, szólítsuk egymást te-nek.
– Eb, a ki bánja! – egyezett bele Kont. – Nem vagyok én csöppet sem
büszke, ha áldomást ülök… Hanem – tette hozzá, – a csatasorban,
gyerekek, ott rettegjetek a vezéretek szemöldökétől is. Egy ráncz az
orromon s belesir egy egész banderium.
Tetszett a nagy szó, csak Gábris feszengett tőle kissé… Mi lesz,
gondolta magában, ha ükapja végkép belelovalja magát abba a gondolatba,
hogy okvetlenül csatáznia kell. Megmagyarázza ugyan neki, hogy nem úgy
értette ő (midőn lehivta az égből) a honmentést, de hátha ragaszkodni
fog a saját methodusához?…
Szegény Gábrisnak, az igazat megvallva, kissé lelohadt a szellemek iránt
eddig táplált fanatizmusa. Ő azt hitte, hogy angyali tökéletességű
lények a szellemek és ime kisül, hogy az ükapja csöppet sem angyal. Csak
olyan ember, mint más, legföljebb erősebb, daliásabb… No de –
vigasztalta magát Gábris, – akárhogy van is, csak az ő dicsősége a Kont
reinkarnáltatása: bele fog pukkadni az egész világ minden spiritisztája…
Kont vitéznek, miután felhajtotta volt a hatodik üveg Cliquot-ot is,
végre melegedni kezdett a füle töve. Fékentartott faji szilajsága
egyszeribe fölágaskodott: felpattant székére és újból dikcziózni
kezdett.
– Nemes, nemzetes és vitézlő uraim!…
(Az igazgató kiintette a szolgaszemélyzetet. Igen drukkolt már a vértanú
szabad szájától.)
Kivonulván a szolgák, rákezdte Kont vitéz:
– Véreim! Azt már idáig is kitapasztaltam: bor és _kupa_ mellett víg
legények vagytok, kortársaim sem voltak különbek nálatok. Úgy is való
az, gyerekek, mert hozzá tartozik a magyar virtushoz, hogy minden téren:
gyalog, lóháton, mennyben és pokolban, áldomásnál, csata zivatarában,
országgyűlésen, szép asszony lábánál: mindenütt megállja a sarat, a ki
legény.
A munka nem volt a listában, hát természetes, hogy roppant hatást tett a
dikczió. Hangos kaczagás, hujjahó szakította meg egy perczre a folyását.
– Fiaim, – folytatta az ünnepelt vitéz, – azt kivánom néktek s a haza
érdekében el is várom tőletek: talpig férfiak legyetek holtig. Akkor se
rezdüljön meg a szemöldökötök, ha hóhér köti meg a nyakkendőtöket.
Akkor, véreim, meglátandjátok, nemhogy az adta németje, de maga Asmodiás
ördög sem fog veletek birni… Esküdjetek meg, – szólította fel a
társaságot, – hogy megfogadjátok az intésemet és akkor én Isten elé
fogom terjeszteni az instáncziátokat. Esküdjetek!
Óriási, frenetikus lelkesedés.
– Esküszünk! – zúgott száz ajakról a szent fogadalom s végigbúgott az
ebédlőtermen, kicsapott az utczára, az arra járó-kelőknek égre meredt a
hajuk.
A kegyelmes igazgatónak ellenben leszállott az orra egész az álláig.
Ment volna ő haza, de a felelősség terhe lenyomta szegényt a földig.
Kínjában, mit tehetett volna egyebet, lezáratta az ebédlőtermet. Lélek
se be, se ki. Hogy ki ne süljön valahogy a nagy – skandalum.
A kaszinó egyéb tagjai, föllelkesülve dicső vendégük példáján, sorban
beledűltek a tósztok árjába. Hovatovább három-négy szóéhes ember
dikcziózott egyszerre, a min Kont vitéz szörnyen mulatott.
– Épen így volt ez – állította kaczagva, – Zsigmond korában is. Csak a
csimpolya hiányzik, – mondta, – a hárfa, a kürt és a duda.
Hát e miatt sem kellett Kont vitéznek sokáig panaszkodnia. Egyszerre
csak, mintha a földből nőtt volna ki, a háta mögött termett a Béla
czigány bandája s fülébe húzta a Rákóczi-indulót.
Jó Kont vitéznek ugrálni kezdett a szive. Meg a lába az asztal alatt,
meg a keze a pezsgős poharak között. Hamarjában azt se tudta, sirjon-e
vagy zúzzon.
Gábris az utóbbi eshetőségtől való félelmében elkapta a primás fejét és
a fülébe súgta:
– Kitették a holttestet az udvarra…
Inkább sirjon az ükapja, mint hogy felrúgja az asztalt s pocsékká zúzza
a sok ezer forintot érő tükröket.
Sikerült a taktikája. A keserves áriák siró gyermekké változtatták a
hétszáz éves őst. És kompasszióból vele sirt az egész társaság. Még a
tudós sem mert nem sirni, mindössze hogy elgondolta magában: Unter
Wölfen muss man mitheulen.
Ám a magyar lélek alapos ismerője, a czigány, nem igen szereti a
keserveket hosszú lére ereszteni. Jobb az neki, ha a hallgatója az
asztalon tánczol, mint ha az ölébe sir. Béla czigány hamarosan végzett a
holttesttel s egy szilaj nótába kapott:
«Hej Jula, Jula, szól a duda,
Kecskeméti szőrös bunda,
Kvik!»
Aprózta, czifrázta, mint a veszedelem. A keze úgy mozgott, mintha
vitustánczot járna… A székek nyikorogtak… Verték a taktust a lábak az
asztal alatt s felette az öklök… Klirr-csinn! – csicseregtek a poharak.
– Csitt-csatt! – csattogtak a tenyerek, aztán – Hopp Sári sarokra! –
tánczra perdültek Árpád ivadéki Sári nélkül.
Kont csak nézte egy ideig a szilaj kavarodást, legföljebb sebesebb
tempóra izgatta véreit, de hajna, csak rövid egy pár perczig tartott
vértanúi önmérséklete… addig heczczelte unokáit, míg maga is beleszédült
a táncz őrült forgatagába. Csakhogy ő nem a parketot taposta. Just
formált magának a magasabb talapzathoz. Felpattant az asztal tetejére s
lerúgván a rajta levő ingóságokat, ott ropta el a kállai kettőst.
Béla húzta neki, mint az eszeveszett. Az urak körülállották, pezsgős
palaczkokat nyomtak a markába, produkáljon velük valamit.
Hát produkált is Kont vitéz. Eljárta velük a buzogány-tánczot. Először
megforgatta Veuve Cliquot-t a feje felett, aztán felhajította a
levegőbe, – pörgött a francziája, mint az orsó, míg hattyúnyakát el nem
kapta a magyar vértanú.
Elvégezvén a produkcziót, leugrott Kont vitéz az asztal tetejéről s
elrikkantotta magát:
– Így vigad a magyar! Utánnam, a ki legény.
És röpültek az üvegek egymás után és – dirr-durr-klirr – a velenczei
nagy tükör megszünt velenczei lenni, legföljebb apró bakatükrök czéljára
maradt alkalmatos.
Gábris gépiesen a kebléhez kapott, (oda, a hol a bugyellárisa dobogott.)
– Hatezer forint, – mormogta a fogai között, de azért víg képet vágott a
drága játékhoz, nehogy megszólják a pajtásai.
Mert azok ugyan a pártjára állottak volna Kont vitéznek. Az ő szilaj
kedve ellenállhatatlanul magával ragadott, felszítt minden konvencziót,
illendőséget, a mit a magyar géniusz hétszáz év óta termelt s a
lelkekben csupán az ősi virtus tempóit hagyta meg.
De az aztán nekigyarapodott szépen; reggelig oly terepélyes fává nőtt,
hogy még Gábris is rája került: a fejébe vette, hogy megrág egy pezsgős
poharat. Megrágta, de roszúl; össze-vissza vágta vele a torkát és a
nyelvét.
Kanut az erejét produkálta. Félkézzel felemelte Gekszi grófot székestül.
Klimanóczy is mutatni akart valamit, lenyelt sorjában: egy égő szivart
és egy ugyanolyan gyertyát. De a Kont abbeli kivánságát, hogy harapja és
nyelje le a gyertya után a saját kisújját is, már nem volt hajlandó
teljesíteni, hiába fenyegette meg a vitéz:
– Vagy lenyeled az ujjadat, vagy én nyellek le téged, válaszsz.
Klimanóczy nem akart választani. Hivatkozott a czivilizáczióra, a
telefonra, grammofonra, automobilra, repülőgépre és egyéb modern
vivmányokra és a kaszinó elé vitte az ügyet.
Az úgy döntött, hogy Klimanóczy nem köteles ugyan megenni a kisujját, de
az ellen már nem tiltakozhatik, hogy más meg ne egye. A vértanú kivánja:
magyar nemesember, ha provokálják, kiáll a placzra a sárkánynak is…
Tehát az első érdemleges ügy, a mit Kontnak a földön nyélbeütnie
sikerült, egy párbajaffér vala.
A segédek megneveztettek.
Kont Kanutot és ükunokáját bizta meg a további tárgyalással, Klimanóczy
két jámbor békebarátot: az igazgatót és Zárday grófot.
De ezzel aztán meg is áporodott a _magnum áldomás_ ize végképen.
Az urak szökdösni kezdtek és hazavitték Gábrist is, a ki végkép elázott…
Kont vitéz, mikor végkép lefogyott a mulatók száma, füle mellé rendelte
a czigányt és elkezdte tanítani.
– Ismered-e ezt a régi jó nótát?
Szent Szilveszter felmászott a fára,
Onnan meg a tátos ló hátára.
A tátos ló megijedt a villámtúl
S egyenest az égbe röpült gazdástúl.
A czigány nem ismerte. A vértanú elfütyülte neki, akkor aztán már
ismerte a czigány.
Kanut és társai konyakot hozattak s miután igen erős volt a konyak és
sokat ittak belőle, reggeli nyolcz órára az asztal alá kerültek.
Kont szólóban folytatta a mulatozást. Váltig dirigálta a czigányt:
– Szt, lassabban, a ki vakapád!… Mmost!… Ne czifrázd, a ki rézangyala
van… Hopp! Rázzad! Fújjad! Hajrá!
«Igri-bugri, talpas ürdüng,
Bújj az üstbe, basát süssünk!
Sellő-szellő, ringó-bingó,
Fujd a tüzet az üst alatt,
Basát sütünk, nem ráczhalat.»
Fújta a nótát és tánczolt hozzá. Recsegett, ropogott a padmaly és a
hegedű fája. A czigánynak kidűlt a szeme a fáradtságtól.
A vitéz tiz óra felé végre megkönyörült rajtuk. Elbocsátotta őket
kegyesen.
– Holnap jertek a Hédery-palotára, fiúk, egy-egy szép paripát adok
mindnyájatok alá.
A barna fiúk vigyorogtak és hajlongtak.
Még egy tus. Aztán hazavonult végre maga Kont is a Rákóczi hangjainál.


III.
Héderi Gábor grófnak az ükapja tiszteletére rendezett magnum áldomás
után szerfölött nyugtalan volt az álma. Csupa macskával álmodott. Macska
a párnáján, a gyomrán, a mellén, a levegőben, csupa sárgaszemű fekete
macska mindenütt és egy se fogta volna be a száját: keservesen nyivákolt
valamennyi. A macskák még csak hagyján, de hozzájuk szegődött egy
impertinens képű gnóm is: egy hosszúszakállú, kóczos, földszagú manó és
irtózatosan kicsúfolta a grófot. Ráült a mellére, lovagolvást,
vigyorgott és a következő szavakat intézte hozzája:
– Oh, te Isten lovacskája, hát kellett ez neked! Lebolondítod ükapádat
az égből, hogy mentené meg magyarok hazáját az eladatás veszélyétől és
nem gondolod meg, hogy egy Zsigmond király korabeli vértanúnak mekkorára
nőhettek az igényei 700 év alatt… Ma még csak egy hatezer forintos
tükröt zúzott pozdorjává, de ki tudja, mit hoz a holnap, nem-e kerül az
ükapácskád egy újabb passziója tizannyiba! Én már tudok is valamit, de
nem szólok semmit, hadd ágaskodjék fel a hajadszála a rád váró
meglepetésektől, a miért olyan telhetetlen voltál s egy lakóval
megrövidítetted az eget… Oh, bolondos spiritiszták, – folytatta a gnóm,
– mit strébereskedtek olyan eszeveszettül, mikor ugyis megjön a ti
időtök is?… Nem jó nagy urakkal egy tálból cseresnyét enni, mondja a
közmondás, nem bátorságos az egeket megbolygatni, mondom én… Ha nem
hiszed, majd meg fogod tanulni a magad kárán, ha elúszott a dominiumod…
Gábor gróf felhorkant, majd jajgatni kezdett álmában, de felébredni még
nem volt elég ereje. Csak szuszogott, nyögött és rugdalta a fekete
macskákat, hogy a hideg verejték is kicsapzott a homlokán.
A gnóm tovább kinozta.
– Ne tégy úgy, mintha haragudnál, Gáborka, az úgyse használ neked
semmit. Inkább vágj víg képet és azon légy, hogy megoszszad a
szellemidézés dicsőségét és terhét azokkal, a kik mestereid valának. Ha
te beleharaptál, harapjanak bele a békába azok is. Nem sokat ér e dolog
vigasztalásnak, mert ezzel még nem mented meg a dominiumodat, de
legalább nem lész egyedül…
De erre már lerúgta magáról a takarót Gábris.
– Rablók! – kiabálta, a hogy csak a torkán kifért.
Szerencsére meghallotta a komornyikja és végkép felrázta az urát.
– Roszat méltóztatott álmodni, méltóságos uram?
Gábris felnyitotta szemét.
– Hol vagyok?
– Otthon, – nyugtatta meg a komornyik.
A gróf bambán rámeredt.
– Te Móricz!
– Méltóztasson?
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A Kont-eset: Fantasztikus regény a XXI. századból - 03
  • Parts
  • A Kont-eset: Fantasztikus regény a XXI. századból - 01
    Total number of words is 3846
    Total number of unique words is 1900
    29.1 of words are in the 2000 most common words
    40.4 of words are in the 5000 most common words
    46.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A Kont-eset: Fantasztikus regény a XXI. századból - 02
    Total number of words is 3950
    Total number of unique words is 2002
    27.7 of words are in the 2000 most common words
    39.9 of words are in the 5000 most common words
    46.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A Kont-eset: Fantasztikus regény a XXI. századból - 03
    Total number of words is 3874
    Total number of unique words is 1822
    30.8 of words are in the 2000 most common words
    43.3 of words are in the 5000 most common words
    49.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A Kont-eset: Fantasztikus regény a XXI. századból - 04
    Total number of words is 3906
    Total number of unique words is 2049
    28.2 of words are in the 2000 most common words
    40.3 of words are in the 5000 most common words
    46.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A Kont-eset: Fantasztikus regény a XXI. századból - 05
    Total number of words is 3920
    Total number of unique words is 2099
    28.8 of words are in the 2000 most common words
    40.6 of words are in the 5000 most common words
    47.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A Kont-eset: Fantasztikus regény a XXI. századból - 06
    Total number of words is 3891
    Total number of unique words is 1841
    32.1 of words are in the 2000 most common words
    45.3 of words are in the 5000 most common words
    52.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A Kont-eset: Fantasztikus regény a XXI. századból - 07
    Total number of words is 3892
    Total number of unique words is 1867
    32.3 of words are in the 2000 most common words
    44.6 of words are in the 5000 most common words
    50.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A Kont-eset: Fantasztikus regény a XXI. századból - 08
    Total number of words is 3874
    Total number of unique words is 2034
    28.3 of words are in the 2000 most common words
    38.3 of words are in the 5000 most common words
    44.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A Kont-eset: Fantasztikus regény a XXI. századból - 09
    Total number of words is 3916
    Total number of unique words is 1880
    33.1 of words are in the 2000 most common words
    46.1 of words are in the 5000 most common words
    52.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A Kont-eset: Fantasztikus regény a XXI. századból - 10
    Total number of words is 3959
    Total number of unique words is 1880
    30.3 of words are in the 2000 most common words
    43.0 of words are in the 5000 most common words
    49.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A Kont-eset: Fantasztikus regény a XXI. századból - 11
    Total number of words is 3845
    Total number of unique words is 2028
    28.1 of words are in the 2000 most common words
    39.4 of words are in the 5000 most common words
    45.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A Kont-eset: Fantasztikus regény a XXI. századból - 12
    Total number of words is 3906
    Total number of unique words is 2078
    29.4 of words are in the 2000 most common words
    40.6 of words are in the 5000 most common words
    47.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A Kont-eset: Fantasztikus regény a XXI. századból - 13
    Total number of words is 2845
    Total number of unique words is 1596
    26.9 of words are in the 2000 most common words
    36.8 of words are in the 5000 most common words
    42.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.