A Kont-eset: Fantasztikus regény a XXI. századból - 12

kell aknázni a föld erejét, egy négyzetméternyi területet se szabad
kihasználatlanul hagyni. Egy nagy kertté akarom varázsolni ezt az áldott
országot, a melynek nemcsak a szemes terménye, de a gyümölcse is különb,
jobbizű, zamatosabb, mint az olasz vagy belga, ha nemesítés hijján nem
is olyan szemrevaló, mint ezek. A gyümölcs lesz a föld fő
jövedelemforrása, azt, a mit fáról el nem tudunk belőle adni, fel fogják
dolgozni gyáraink: ízzé, konzervvé, szeszszé, a szerint, a mint.
Világexportczikk lesz a magyar gyümölcs.
– Ez így mutatós, – bátorkodott Kincses megjegyezni, – én be is veszem,
de be fogja-e venni a paraszt?
Kont suhintott a kezével.
– Azon az áron, a melyen mi kináljuk, tizszer is megvennék a földünket s
tiz ember között csak akadni fog egy, a ki feltételeinkbe belemegy.
– Akkor is, – okvetetlenkedett Kincses, – hogy fogjuk őket ellenőrizni s
igényeinket ellenük érvényesíteni; az is kétséges, sőt jogilag nem is
az, vajjon a biróság respektálni fogja-e kikötéseinket, mint a melyek a
szabad birtok fogalmával ellenkeznek…
Kont mosolygott.
– Én nem a biróságra építek, hanem a magyar becsületre és józanészre.
Azért adom oda a földemet félolyan áron, mint a mennyit megkaphatnék
érte, hogy apellálhassak a vevő becsületére, a mikor kötelezettségeket
rovok reá; a józan eszével meg csak be fogja látni, hogy nem azért
oktroyálok rá egy új gazdasági elvet, hogy fizetésképtelenekké tegyem,
hanem ellenkezőleg, hogy adóssága pontos törlesztésének lehetőségét
minél jobban biztosítsam.
Ez is elég plauzibilisnek tetszett, de Kincsest még nem győzte meg
egészen.
– Megpróbálhatjuk, – mondta. – Egy ideig talán kibirják a regulát.
– Úgy van, – s önkénytelenül elmosolyodott Kont, – egy ideig kibirják,
hogy diktáljunk nekik, azontúl pedig maguktól is azt fogják csinálni, a
mit mi akarunk; még többet fognak tőlünk követelni, – valóságos
csudákat, – mert csudát fognak látni abban az eredményben is, a mi a
megváltozott gazdálkodási rendszer folytán úgyszólván az ölükbe hullott…
Meg se fogunk tőlük szabadulni tudni, Kincses uram…
– Hásze jól van, – adta meg magát a daczos fejű főfiskus, – majd ebben
az irányban tárgyalok a konzorcziummal.
– A fő szempont – intette Kont, – az legyen, hogy a bankok ne
aspiráljanak külön vállalkozói nyereségre, tiszta kölcsönüzletnek
tekintsék az ügyet.
Kincses felállott.
– Rendben van; – mondta, – addig, a meddig ez a kérdés elintézve nincs,
talán ne is menjünk tovább. Egyelőre, hogy időt ne veszítsünk, fölhivást
küldök valamennyi érdekelt község előljáróságához közhirrététel végett,
hadd jelentkezzenek a vevők.
– El ne felejtse a terhes pontokat…
– Az úgy lesz megcsinálva, hogy pengni fog, mint a jóféle kasza. Csak
bankot találjunk alkalmatosat.
– Azzal se törődöm, ha nem kapunk _itthon_ bankot, – vágta ki Kont, –
akkor majd _idegenből_ hozom a pénzt…
Kincses mester felkapta fejét, mintha állon lökte volna valaki. A
látcsöves ánglus és az a másik, a láthatatlan ánglus jutott az eszébe.
Nem állotta meg, hogy ki ne böffentse, a mi a fejében motoszkált:
– Amerikából, ugy-e? – kérdezte s Kontra emelte szúrós, inkviráló
szemét.
Az meglepetésében egy önkénytelen reflexmozdulatot tett s farkasszemet
nézett a fiskálissal.
– Az urak távozhatnak, – mondta egy pár pillanatnyi feszült hallgatás
után, – Kincses uram ellenben marad…
Lombos Keresztély összeszedte rengeteg czókmókját, aztán fejcsóválással,
de szó nélkül távozott. A bojtárok ódalogva követték, összesunyítottak,
ösztönszerűleg megérezték, hogy történt valami, a minek nem kellett
volna megtörténnie.
Kont és Kincses magukra maradtak… A vitéz rőfös lépésekkel mérte a
termet, földreszegzett, gondolkodó fejjel, aztán hirtelen megtorpant a
főfiskus előtt.
– Kincses!
– Tessék?
– Hogy jutott eszébe Amerika?
Kincses felállott, joviális gömbölyű arcza ünnepiesen komolylyá nyult
egyszeribe. Különben humoros lényét bizonyos massziv méltóság
keményítette meg, a midőn a vitéz kérdésére válaszolt.
– Felelni fogok nagyuramnak, – mondta, megropogtatva a szót, – de előbb
én kérek egy kérdésre feleletet.
– Tessék…
– Miért nem bízik bennem, nagyuram?
Kont kezét nyújtotta.
– Bízom magában.
Kincses nem fogadta el a nyújtott jobbot.
– Akkor, – kérdezte, – miért titkolódzik előttem is?
Kont folytatta sétáját az asztal körül, úgy válaszolt…
– Kedves barátom, vannak dolgok, a mikről nem lenne szabad senkinek se
tudnia, egyszerűen azért, mert nem a nyilvánosság elé valók.
– Elhiszem, de nem értem, miért.
– Kiváncsi?
Kincses kissé elszégyellette magát.
– Nem, – mondta, – de jól esnék a teljes bizalma, annyival inkább, hogy
önzetlenül, sőt tetemes kárommal szolgálom s fogom – ha bizalmát nem
vonja meg tőlem, – dülőre vinni összes ügyeit.
– Ezzel – jelentette ki Kont, – még nem győzött meg annak a szükségéről,
hogy azt is tudassam önnel, a mi egyedül csak rám tartozik.
Majd egy pillanatnyi gondolkozás után így folytatta:
– A mi beszédre _kényszerít_, az a tudat, hogy látott vagy sejt valamit
s az attól való félelem, hogy sejtelme nyomán előbb-utóbb sikerülni fog
önnek kikutatni a titkomat s hatalmában lesz visszaélni velük.
Kincses egy tiltakozó mozdulatot tett, Kont leintette.
– Zokon ne essék így szólván, – nyugtatta meg az érzékeny férfiút, – nem
a jóhiszeműségében kételkedem én, csak az emberismeretében. Ön nem képes
számot vetni az én lelepleztetésem következményeivel, valamint nem volt
képes – különben nem járt volna el a szája, – az én eddigi titokzatos
szereplésem értékét, immár kézzelfogható eredményeit megbecsülni… Ne
szóljon közbe, kérem, – folytatta Kont, megelőzve Kincsest szólási
szándéka kivitelében, – elhatároztam, hogy teljesítem a kivánságát, mert
tanácsosabbnak tartom, hogy a köteles diszkréczió bár problematikus
értékű garancziájához folyamodjam önnel szemben, mintsem hogy
hallgatásom által mindenre fölszabadítsam önt… Üljön le, Kincses uram s
hallgasson végig közbeszólás nélkül.
Kincses önkénytelenül engedelmeskedett. Morczos volt, mert sértette a
vitéz imperativ hangja, de el is volt fogódva, tehát hallgatott.
– Mindent elmondok önnek, Kincses s hogy hézagot ne hagyjak az
előadásomban, rendszerbe foglalom a mondanivalómat. Először a
tényállással fogom önt megismertetni, hogy lássa, _mennyi_ a
koczkázatom, aztán arról fogom felvilágosítani, hogy _miben áll_ a
koczkázat: miért kellett magamra öltenem a titokzatosság
varázsköpenyegét.
Most Kont is leült szembe Kincsessel és így folytatta fiskális uram
ámulatára.
– Egy év óta vagyok Magyarországon. Csakugyan Amerikából jöttem. Hogy
kerültem oda s miképen jutottam ide, az egy hosszú regény, a melyre azt
hiszem, nem kiváncsi ön. Önt az én szereplésem, terveim részletei
érdeklik s mindaz, a mi azokkal összefügg. Erről számot adok. Arra, mit
saját szemeivel látott, szükségtelen kiterjeszkednem, munkámnak
rejtélyes mozzanatait ismertetem meg önnel… Amerikából nem egyedül
jöttem. Az új világ tiz leghiresebb szakértője kisért el utamban s
dolgozik ezen a földön a magyarok érdekében, mióta itt vagyok
szakadatlanul: egy földszakértő, egy vegyész, egy vizimérnök, egy
geológus, egy bányász, egy erdész, egy kertész, s az Új világ
legzseniálisabb mezőgazdasági tekintélye és gépész-mérnöke. Ezek,
később, meggyőződvén róla, hogy nem hiába jöttek, még vagy száz segédet
hivtak maguk mellé hazájukból, mert a megrendelt munkát a kikötött egy
évi záros határidőre maguk erejéből nem végezhették volna el.
«A szakértők feladata volt: fölbecsülni az ország földértékét,
meghatározni a kéreg termőképességét, kikutatni, fölfedezni a föld
méhében kiaknázatlanul heverő kincseket, megállapítani, miféle új
művelési ágak, indusztriák meghonosításával lehetne leggyorsabban és
legczélszerűbben fokozni a nemzeti vagyont; azzal szemben, a mennyit
most ad, mennyi hasznot lehetne várni az ország természetes gazdaságából
s mily eszközökkel öregbíthető annak hozama… A nagy együttes munka kész.
Tizenkét erős kötetet tesz ki a szakértők részletes jelentése, de egy
pár szóban is összefoglalható.
«A szakvélemény az, hogy okszerű gazdálkodással három annyi értéket
teremne a földünk, mint a mennyit ma ad s hogy a föld méhében bitangul
heverő szén, ércz, kő értéke szinte kiszámíthatatlan kincset képvisel
okszerű bányaüzem s politika mellett. Konstatáltatott továbbá, hogy a
gyáriparnak sehol a világon nincs annyi haszonnal biztató tere, mint
nálunk, mert a természet szinte ingyen adja az üzemhez szükséges azt az
erőt, a melyért más országoknak milliárdokat kell kiadniok. Annyi a
folyamunk s oly nagy esése van vizeinknek, hogy megfelelő viziművek
felállításával az országnak legutolsó kis gépe se szorul egyéb
hajtóerőre, kőszénre, benzinre, a villamosság és a viz mindent
elvégeznek itt. Persze a vizet előbb fel kell osztani, hogy jusson
belőle mindenkinek s ereje villamos akkumulátorok s áttételek segélyével
mindenhova be legyen vezethető. Még a hegytetőkre is. Ez egy hatalmas
kulturmérnöki feladat, de tervben megvan oldva az is. Csak pénz kell
hozzá s az lesz, mint minden egyébre, bányanyitásra, gyárépítésre, úgy
az országos viziművek létesítésére is. Azoknak a szakértői munkálatoknak
alapján, a melyeket az én embereim itt elvégeztek s az ő személyes
hitelükre és tekintélyükre ad az amerikai. Persze nem ingyen, hasznát
akarja látni a vállalkozásának, de épen abban áll a siker legnagyobb
garancziája, hogy az amerikai ki nem viszi pénzét idegen országba, csak
ha nagy és biztos haszonra számíthat… Ön csóválja a fejét, – jegyezte
meg Kont, észrevevén, hogy fiskális uramnak skrupulusai vannak. – Értem
önt. Arra gondol, hogy majd megszedik magukat az amerikai urak a magyar
zsirból s hazaszaladnak vele. Hát erre csak az a megjegyzésem, hogy
ebben az esetben is az, a mit itt hagynak, még mindig meg fog annyit
érni, a mennyit mi a magunk erejéből s tudásunkkal kétszáz év alatt sem
tudnánk összeteremteni… Csakhogy ez ellen az eset ellen védekezni is
lehet. Az amerikai vállalatok részvényeit opczió útján fogjuk a nemzet
részére lefoglalni, bebiztosítani… Ezt bizza rám. Nem hiába voltam
amerikai polgár, az üzleti élet minden raffinementja a kisujjamban van.
A maga hazájában talán túljárhatna az eszemen egy pár nagyobbstilű
milliárdos, de az itteni viszonyok hézagos ismeretével nem fog velem
boldogulni idegen ember, ha tiz trösztöt állít is ellenem…
Kont mély lélekzetet vett s egy futó szempillantást vetve a Kincses
arczára, a mely szinte szoborszerű merevséget öltött a feszült
figyelemtől, újból beszélni kezdett…
– Ime, láthatja ezekből Kincses uram, hogy nem loptam a napot s hogy a
czél, a melyet kitüztem: ennek az országnak gazdasági s majdan politikai
függetlenségének kivivása nem khiméra. Az én számításaimnak,
reményeimnek érczalapja van. Az új világ minden kulturvivmányának
felhasználása által tiz év alatt százat fogunk ugrani a vén konzervativ
Európa népei között s ezzel, miután csak ötven esztendővel bandukolunk
utánuk, egyszeribe elibéjük vágunk, a népek versenyében az elsők
leszünk… És akkor majd ránk kerül a diktálás sora. Súly és érdem
szerint. Nem kapálódzás lesz az igyekezetünk, mint eddig, a mikor erő
nélkül követeltük az erő privilégiumát, hanem kivivott, az ölünkbe hulló
fényes győzelem.
Kincses mesternek föllángolt az arcza. Kont vállára tette kezét.
– Ime, ez az, a mit ön tudni akart. A bizalmi kérdést ezzel meg is
oldottam a kivánsága szerint. Ezenkívül legföljebb még annak a
magyarázatával tartozom, nem annyira önnek, mint inkább a most már
kettőnk közös ügyének, hogy miért tartottam titokban a nagyszabású
előmunkálatokat, miért burkoltam be magamat is a rejtelmesség ködébe;
föllépésemre, megjelenésemre, viselkedésemre miért erőszakoltam rá az
emberfelettiség látszatának bélyegét? Mi szükség volt a nagy komédiára,
a mit eljátszottam, miért nem léptem nyiltan hazamentő tervemmel a
nemzet szine elé? Mirevaló volt ez a homéri komédia, vagy szatira, ha
tetszik, a kolosszális arányú gyermekjáték, a melylyel lebecsültem,
nevetségessé tettem saját fajomat?…
«Minderre azzal felelek, a miből kiindultam: ismerem az embert,
egymagában is, a tömegben is… Mit gondol, kedves barátom, mit gondoltak
volna magukban az önök úgynevezett mérvadó körei, ha Amerikából jövet
eléjük toppanok a propoziczióval: van egy tervem, a melylyel gazdaggá,
függetlenné tehetem az országot, ime a terv!… Bolondnak, holdkórosnak,
vagy legjobb esetben iparlovagnak néztek volna a mi nagyuraink, de meg
se igen értették volna a szavamat. Nem, Kincses uram, így nem mentem
volna semmire sem, iparlovag lennék ma itt becsületes, egyenes úton,
holott így nemzeti hős vagyok. A hitelem korlátlan, félnek tőlem az
emberek, ha úgy akarnám, visszaélhetnék a hatalmammal, a nép az enyém. A
mai ember lelke – mondta meggyőződéssel, – megkivánja a csudát, a
rendkívüliséget. Abba beleszédül a feje s beleszédülvén, elfelejt
kételkedni, holott a józan beszédnek, az érveknek, tételeknek nem hisz
többé; belevénült a hazugságokba, melyeken egész társadalma felépült, az
igazság iránt érzéke nincs. Nem gondolkozik, mert nyűtt az agya, de
elfogadja az érzékelhető jelenségeket, ha nem találja is meg a
megfejtési kulcsukat… Nem az ön s az önhöz hasonló intellektuális
magaslaton álló férfiak félrevezetésére volt nekem szükségem, hanem a
nagy tömeg hipnotizálására. Azokra számítottam, a kik hisznek a Mária
szeplőtelen fogantatásában, Krisztus csudatevéseiben, felfeszíttetése
utáni feltámadásában. Ezeknek a hitére pályáztam s nem hiába. Mert a
nagy tömeg hite ma az én erőm forrása, a mely a szemfényvesztő,
szuggerált csudák után a _valódi_ _csudára_ is képesíteni fog… Mert az
lesz, ha megmentem ezt az enervált nemzetet…
Kincsesnek leesett a feje.
– Úgy van – hebegte, mert izgatottságában nem jött ki szájából ép szó. –
Úgy van…
Kont ráhajolt szeliden s szinte atyáskodó hangon kérdezte:
– Nos, boldogabb most, hogy pőrére vetkeztem ön előtt?
Kincses nagyon meg volt indulva…
– Most már értem az aggodalmait… Önnek valóban szüksége van arra, hogy
istenítsék, az emberi tekintélyre ma már az uralkodók sem építhetnek, a
fény, a czeremónia sem elég…
– A kérdésre nem felel?
– Arra is felelek. Hát igen, boldogabb vagyok, mert most már nemcsak
hogy bizom a jövőben, de látom is. Meg fogom érni a diadalt.
Kont keresztet vetett magára.
– Ha Isten is úgy akarja…
– Akarja – kiáltotta Kincses fanatikus hittel, – a magyarnak nagy
veszedelem idején mindig elküldte a maga prófétáját… Önt is ő küldte. Ha
nem is a csillagok útján, Kont személyében, de az ő mennyei ösvényén;
vallom és hiszem!
… A két férfi összeölelkezett, mielőtt elvált volna egymástól…
… Immár hárman voltak a Kont titkának birtokosai. Mert Lombos
Keresztélyt régen beavatta a nagyúr. Benne biztos volt. Most már biztos
volt Kincsesben is…
Kont önkénytelenül Emerenczia herczegnőre gondolt, midőn magára maradt…
Hát ő benne nem bízik? Benne, a kit a világon legjobban szeret?
Rászolgált-e, megérdemli-e tőle az a nő, hogy titka legyen előtte?…
Elfacsarodott a vitéz szive. Szemrehányásokat tett magának. Egyszerre
olthatatlan, mély vágy fogta el a szerelmese után. Felnyitott egy
szekrényt s két gyűrűt vett ki belőle. Aztán nyergeltetett.


XVI.
Ismerte Kontot a székes fővárosban az utolsó gyerek is. Arczképe kapható
volt minden jóravaló üzletben százféle alakban: fényképben,
szinnyomatban, olajba festve. S alig akadt polgári lakás, a hol ott ne
lógott volna a falon. Bálványozta, nemzeti hősének tekintette az egész
ország, az ő nimbusza mellett elhomályosult a Kossuthé és a Rákóczié.
Hatalmas, ragyogó megjelenése, szikrázó, megejtő magyar temperamentuma,
a mely minduntalan kitört a kordán s egyéni méltóságának sajátos
zománczot adott: a rég letűnt dicső magyar lovagkor illuzióiba ringatta
bálványozói lelkét. Szép volt, tüneményes erejű; különb férfitipus festő
ecsetjéből sem került ki soha. Viselete, tempói csak emelték testi
kiválóságait. Drága magyar ékszeres ruhát viselt hétköznapi alkalmakkor
is, nem ült sohase kocsiba, se automobilba, megtartotta a Zsigmond
korabeli nemesi szokást: ha kikelt várából, lóra ült. Az egész város
nevéről ismerte tizenhétmarkos galléros fakó paripáját, a Rárót, a zúgó
lelkes éljenekből, a miket a vitéz megjelenése az utcza népének szivéből
kicsalt, jutott a pompás, nyalka állatnak is. Kont többnyire két
csatlóssal kisértette magát, midőn kirándulást tett a városba. Ez a két
fenelegény is bátran kiállotta a versenyt népszerűség dolgában
akármelyik miniszterrel. Az egyik vén volt, mint az országútja, de ép
olyan kemény is. Kacskaringós drótbajúszt viselt, Hunczi Péternek
hivták; a másik, Csunyi Jakab, atyjafia volt a székely várnagynak s
arról volt nevezetes, hogy nem fogta koponyáját az albohacen penge sem:
fejét beverhetetlen anyagból alkotta meg a teremtő. Az öreg ordast a
Hortobágyon szedte fel a vitéz csikós-sorból, Jakabot meg egy hazafias
székely falu küldte neki hódolata jeléül ajándékba. Becsesebb ajándékot
olyan testőrnél, a kinek a fejét beverni nem lehet, alig is találhatott
volna ki a jó székely falu. Ám egyébként sem volt Jakab utolsó ember,
legendákat beszéltek az izomerejéről. Birkózott az már czirkuszi
kóklerekkel is s nem birta legyűrni semmiféle akrobata. A nép között az
a hír járta, hogy Kont vitéz azért vette magához, hogy az erejét fenje
rajta…
Ezzel a két hű csatlósával csörtetett Kont az Ikerváry-palota elé. Gyors
iramban, hosszan kinyúlva vágtatott a fényes kis csapat a kövezeten. A
vitéz, szokása ellenére, nem reagált az utcza tüntető üdvözletére,
szerelemvágya úgy elhatalmasodott szivén, hogy minden egyéb érzés
kiszorult belőle. Reszketett a keze, midőn lováról leszállván, a vén
excsikósnak odadobta a kantárszárat. A hangja se volt biztos,
megkérdezvén a palota portását:
– Fogad a herczegné?
A tekintélyes férfiú lekapta süvegét s mélyen meghajolt:
– Nagyméltóságod számára itthon van.
Kont mély lélekzetet vett. Egy pillanatra mintha elhagyta volna
önbizalma, összerázkódott.
A portás által értesített simaképü komornyik már várta a lépcső felső
fokán s egy czerimóniás kézmozdulattal jelezte előtte a herczegnő
lakosztályába vezető utat. Ajtót nyitott s egy mély bókkal visszavonult.
Kont egy merevstilű filigránbútoros szalonba lépett. Körülnézett. S hogy
a herczegnét nem látta sehol, óvatosan leült egy vékonydongájú
empire-székre. Úgy festett rajta, mint huszár a póni-lovon.
A herczegné sokáig nem jött… Kont türelmetlenkedni kezdett. Szive
hevesen dobogott. Majd megharagudott magára, felszökött székéről s
megrázta vállát. S egyszeribe elsimultak háborgó indulatai. A legerősebb
emberek közé tartozott, azoknak sorába, a kik maguknak még jobban tudnak
parancsolni, mint másnak…
Egy rézkeretbe foglalt tiszafa-asztalon könyvek hevertek. Kont felütött
egyet közülök. Egy szál préselt virágra nyitott. Becsapta a könyvet.
Bántotta a hervadt virág. Maga elé meredt, majd az ablakhoz lépett és
kinézett rajta… Végre ruhasuhogást hallott. Minden vére szivébe szökött,
megfordult, hogy szembe fogadja a herczegnőt.
Az akkor már ott állott előtte ragyogó fehérben, tündöklő arczczal,
mosolyogva, szégyenkezve, mint egy gyermekmenyasszony, a kinek szive
idejekorán vetett lobbot. Mindkét kezét odanyújtotta Kontnak. Annyira el
volt fogódva, hogy nem tudott beszélni.
De Kont se. Avagy ő talán nem is akart. Megtartotta a herczegné szinte
odadobott, finom kezeit sokáig. Valameddig a gyönyörű asszonynak meg nem
jött a szava.
– Vártam… Hisz vártam… Miért váratott magára oly soká?
Kont hosszú lélekzetet vett. Az a mélységes, megható öröm, a mi a nő
fehér lényéből feléje sugárzott, megfosztotta érczétől kemény
egyéniségét. Ellágyult, mint a poéták az ihlet pillanatában.
– Én mindig veled voltam, szép hóvirágom, utolsó csókodból felszivtam
lelkedet a magaméba s valahányszor egy szabad perczem akadt, behúnytam
szememet s te akkor ott állottál előttem, s vállamra hajtottad nemes kis
fejedet.
Az asszony lesütötte szemét s mialatt biborszinre vált az arcza, mint
egy testetlen sellő, odalibbent a vitéz elé s karjára ejtette fejét.
– Így? – kérdezte.
– Úgy, úgy… S megsimogatta a fényes, puha hajat, teleszítta magát az
illatával s a beléje tűzött rózsára egy áhítatos csókot lehelt.
Az asszony erre fölvetette fejét. Behúnyt szemmel kereste a férfi ajkát.
– Ne a rózsát, az ajkamat csókold, hiszen a tied vagyok.
– Még nem, – suttogta a férfi, minden ízében reszketve a szerelem
kinálkozó gyönyöreitől, – előbb meg fogom neked mondani, hogy ki vagyok.
Az asszony visszalépett. Egy pillanatra összerezzent, mint a lövéstől
megriadt őzike.
– Nem, ne, ne, – kiáltotta, s visszaszökött a férfi keblére, – nem
akarok semmit se tudni. Ha igazán szeret, ha igazán becsül, felejtse el
multkori kiváncsiságomat… Ostoba voltam, gyáva voltam… de megszenvedtem
érte… egyetlen nyugodt perczem sem volt azóta, folyton attól rettegtem,
hogy kicsinyes magaviseletem keserűséget hagyott a szivében… hogy ki fog
ábrándulni belőlem, a kis nőből, a ki, valamint a többi rangjabeli bábú
apró skatulyákban tartogatja érzéseit, a melyeket sorra fel kell
bontogatni, hogy igazi bátor szenvedélylyé nőhessenek… Nem, nem, – búgta
a rózsás asszonyka, görcsösen átölelve a férfi karját, – vagy, a ki
vagy, a hősöm, a boldogítóm, a megrontóm, a végzetem… mindenem vagy,
mert – szeretlek.
Kont kézen fogta a herczegasszonyt és egy kerevethez vezette;
beleültette, mint egy gyermeket.
– És én mégis fölfedem előtted a titkot, a mely származásomat takarja, –
mondta szelid komolysággal, – mert _most már_ férfiúi becsületem is azt
követeli… Aztán – tette hozzá, – el is foglak jegyezni, addig, míg
gyürűt nem váltottunk, nem távozom innen…
– Ah!
Egy néma sikoly rebbent el az asszony remegő ajkáról, s mintha
viszhangra kelt volna a viszhangtalan, szőnyeges szobában: Ah, ah!
Kont melléje telepedett s forró kezét a magáéba vonva, beszélni kezdett:
– Azért kell neked mindent elmondanom, mert immár két birtokosa van a
titkomnak, s nem akarom veled szemben azt a méltánytalanságot elkövetni,
hogy (a mire mást méltónak itéltem) továbbra is megvonjam tőled teljes
bizalmamat. Te vagy nekem az első az emberek között, mert a predestinált
párom vagy, küzdelmeim koszorúja, az ég jutalmából a földi életre eső
bérem. Próbára tettelek, állottad a próbát. Érzem, hogy lelkemtől a
tiédet el nem szakítja többé földi hatalom. Nem fogsz elárulni, mert nem
árulhatod el nemzetedet. Meg fogsz halni a titkunkkal, amelynek
teljességét az a másik két egyén se birja, a kik lényegében bele vannak
avatva. Neked tartogattam azt, a miről halandónak akkor sem lesz szabad
tudnia, ha a nyilvánosság nem árthat többé a szent ügynek: művem
betetőzve lesz. Egy époszt akarok utódaimra hagyni, egy titokzatos
legendákból szőtt hőskölteményt, mert a történeti valóság visszaverődő
fénye elhomályosodik századok múltával, holott a nemzeteknek örökkön
tartó illuziókra van szükségük, azokból táplálkozik az ő önbizalmuk s
jövőjükbe vetett hitük. Árpádot, Szent Istvánt, a Hunyadyakat,
Zrinyieket, Kossuthot emberi hibáiktól megtisztultan kell a nemzet elé
állítani s így a reám vonatkozó ama körülményeket is titokban kell hogy
tartsa a jövő történelme, a melyek árthatnának az illuziónak. Ime, a te
lelkedbe temetem el származásom titkát. Halljad…
– Nem, nem, – ismételte a herczegné előbbeni tiltakozását, – semmit se
akarok tudni, szentségtörésnek érzem titkod meghallgatását s
szentségtörést én nem követek el.
Kont mégis elmondott mindent. Nemcsak annyit, a mennyit Lombossal közölt
s a mit Kincses tőle kicsikart, családi nevét sem hallgatta el s
megismertette a herczegnőt annak a történetével is, mint került (még
dédapja) Amerikába s hogy emelkedett az indigena magyar nemzetség az
Ujvilág legtekintélyesebb polgárai közé; miféle eszközökkel konzerválta
nemzeti érzését, őrizte meg nyelvét és faji erényeit; mi indította őt
arra, hogy talpra állítsa enervált nemzetét, mint csempészte be magát
ősei hazájába, hogy férkőzött a Gábris palotájába, (a Móricz komornyik
segítségével), a kaszinóba (a hol első szemfényvesztését produkálta), s
mint játszotta el nemzete szine előtt azt a világra szóló komédiát,
amelynek eddigi sikereit is köszönheti.
– Ime, elmondtam neked mindent, – végezte be szavait, – akarsz-e nőm
lenni ezek után?
– Akarok, – lehellte az asszony, s mielőtt a férfi megakadályozhatta
volna, ajkához emelte annak kezét és egy bensőséges csókkal illette meg.
Kont elővette a magával hozott két gyürűt s az egyiket felhúzta a
herczegnő ujjára:
– Holtomiglan…
– Holtomiglan, holtodiglan, – rebegte az asszony s meghatottságában,
gyönyörűségében görcsösen fölzokogott.


XVII.
A bankkonzorczium (némi csekély módosítással) elfogadta a Kont
feltételeit. A parczellázási munka befejezése, illetve a telekkönyvi
állapotok rendezése után hajlandó volt 400 millió koronát a régi
birtokos érdekeltség javára s ugyanannyit a Kont kezéhez folyósíttatni,
azzal a feltétellel természetesen, hogy az uradalmak részvevői az egész
összeg erejéig, úgy birtokukra vezetendő zálogjogi biztosítással, mint
személyi hitelükkel is szolidárisan jótállanak.
A pénzügyi rész rendezésével egyidejűleg kezdetét vette az uradalmak
felosztásának temérdek körültekintést és részlet-munkát igénylő művelete
is.
Alig két hét lepergése után több mint háromszázezer ajánlat adatott be.
Való, hogy a megállapított fizetési feltételek igen kedvezőek voltak. A
szerződés megkötése napján a vételár 10%-át kellett a vevő félnek
lefizetnie, a hátralékot tetszésszerinti, negyven évre felosztható
rátákban törleszthette.
A sokszoros túljegyzés folytán szükségessé vált ajánlattevőknek bizonyos
osztályokba való sorozása. A klasszifikálásnál irányadó szempontok
voltak: a pályázó egyéni tisztessége (személyhitele), családi állapota
és nemzetisége. Az első osztályba a többgyermekes apák lettek fölvéve, a
másodikba az egygyermekesek, a többi osztály összeállítása a parczellázó
bizottság részéről inkább statisztikai munka volt, az azokba sorozottak
ajánlata, a családos jelentkezők fölös számánál fogva tárgyalás alá sem
bocsáttatott. A nem magyar nemzetiségű pályázók pályázatai azonban
bizonyos arányszám szerint figyelembe vétettek. Minden egyes magyar
telepítvénynek 20–30 százaléka, svábnak, szerbnek, horvátnak, tótnak
jutott. Hadd asszimilálódjanak!
Valameddig ajánlattevő fél alá nem irta azokat a kikötéseket, a
melyekkel Kont a föld észszerű művelését szinte ráoktroyálta vevőire: a
bizottság szóba sem állott vele. De kevés ilyen ember akadt. A Kincses
skrupulusai hiábavalók voltak. A nép fölszabadítóját látta Kontban s
vakon elfogadta minden javaslatát, parancsát, abban a meggyőződésben,
hogy az csak javára válhatik…
Hónapokig tartott, míg a régi dominiumokon tervezett új telepek végleges
rendezése befejeződött, de Kont addig se pihent. Mindenekelőtt egy 4000
magyar hold kiterjedésű kertészetet alapított, hogy a telepeseket s
majdan az egész ország népét, ingyen nemes alanyokkal láthassa el; a
nagyobb községekben vegyészeti állomásokat szervezett, a melyeknek a
föld elemzése volt a feladata; az e czélra kirendelt vándorgazdák azok
munkálata, szakértői véleménye alapján rendelték el a telepeseknek, hogy
mint műveljék földjüket s mit vessenek belé; minden vegyészeti állomás
műtrágyatelep is volt egyszersmind, a hol telepesek minimális áron
szerezhették be a rájuk diktált földjavító anyagot. «Egy szem mag se
hulljon haszontalan földbe és haszontalanul», véste Kont emberei eszébe
a jelszót, a melynek betartása fölött zsarnoki szigorral őrködött.
Aztán egy óriási épület alapját vetette meg a nagyúr.
– Ez lesz – mondta Kincsesnek, – az összes általam kreált nemzeti
intézmények központi szervezetének a székhelye. Az államot az
Országházából dirigálják, annak anyagát, a társadalmat, innen a
Nemzetházából fogjuk ápolni, irányítani.
Lázas sietséggel folyt az építkezés. Négy hónap lefolyása alatt tető alá
került az ország leghatalmasabb s legterjedelmesebb épülete. Akkorára