A Damokosok - 05

korbácsaim osztják az igazságot a jeges tengertől elkezdve a
Verestengerig; az én bagariámmal gázolja keresztül a csikorgó telet a
moszkó, meg a polyák; az én szattyánomat viselik a törökök papucsnak, az
én kordoványomat a magyarok sarunak. – És ezért mégsem az én hirem a
legnagyobb a világon: nem a «buzdurgán» név a legragyogóbb a bőrök
között; mert van a csecsenczek közt egy bőrgyáros, a ki azokat a hires
övöket és tüszőket készíti, a mik drágábbak az aranynál. Ez veszi el
előlem az erzerumi vásárt, a hol az örmények, cserkeszek, oszszetek,
mind csak az ő portékáját veszik. S miben áll a titka? Abban, hogy az ő
bőreire ilyen szép kacskaringós irásban vannak aranynyal ezüsttel
rajzolva, sajtolva alkoránból vett szép mondások. Csak ezért keresik
őket olyan nagyon. – Csináltam volna én ezt már régen utánuk; de nem
tudtam szert tenni olyan rabszolgára, a ki irni tudja a mčhdruli
ákombákot. Magam vittem annyira, hogy el tudom olvasni, de az olvasás
meg az irás közt tudod jól, olyan nagy a távolság, mint a földön
lépegetés, meg az égben repdesés közt. A gólya is lépeget a földön, mint
én; de én nem tudok úgy repülni, mint ő. S hamarább meg tudnám azt
tenni, hogy a két öklömmel ennek a pálmafának a derekából ilyen
ákombákot csavarintsak, mint hogy egy nádszár hasított orrával betüt
kanyarítsak belőle. S ezek a murtizigátorok, a kik ezt az irást tudják,
olyan kutyahitüek, hogy a mint egyet közülük a harczban vagy éjjeli
megtámadásban elfogdosunk, mielőtt a lánczot kezére tehetnők, kirántja a
görbe kését s elvágja vele a nyakát s azzal porba esett a pecsenyém. –
Értheted már most, édes fiacskám, hogy milyen nagyon szeretlek én téged,
azért, hogy el nem vágtad a nyakadat. Te tudod a mčhdruli irást! Úgy-e
bár, ezt tinálatok székelyeknél a medreszekben tanítják.
Tamás ráhagyta, hogy igenis: ott tanulta ő ezt a fehérvári
fő-medreszben.
– Hát most te fogod nekem ezt az én irhabőreimre írni! Hahaha! majd
meglátod, hogy kiszorítjuk vele a csecsenczeket az erzerumi vásárból?
Micsoda? Még Bagdadból is! De még Aleppóból is.
(Jól van, jól; gondolá magában Damokos Tamás; de majd mikor kisül, hogy
nem tudok többet annál az egy mondásnál az egész mčhdruli alkoránból,
azt is csak úgy tudom, mint a tyuk az ábéczét!)
Hanem hát már benne volt. Uszni kellett. Hadd lássuk, mi lesz belőle?
Buzdurgán pedig nem tréfált: rögtön futtatá az izoglánjait a kastélyba,
hogy hozzanak a számára pompás öltözeteket s nagy rimánkodásába került
Tamásnak, hogy azt a grácziát elengedjék neki, a mi együtt jár a
turbánviseléssel: tudniillik, hogy a berberbasi simára leborotválja a
koponyáját; jó lesz az így is.
Hanem egy különös kegyelmet kért a murzától, mikor a czifra ruhákat
ráadták, a mi csupa prém és paszománt volt.
– Nem bánom: napestig kész vagyok a te bőrödre arany mondásokat festeni;
hanem azután engedd meg, hogy este megint kijöhessek a kertbe dolgozni.
Ez a munka én nekem a gyönyörűségem.
De még meg is dicsérte ezért a kivánságért a murza.
– Ember vagy fiam! Ilyen szolga kellene nekem sok. Látjátok ti többi
kutyafülüek! Ez nem azt cselekszi, a mit ti, hogy a mint a muezzin estét
ordít, rögtön abba hagyjátok a dolgot; hanem a mikor az egyik munkájába
belefárad, akkor pihenésül a másikat veszi elő; estig betüket ír a
szakmányban, este gyönyörüségből neki áll kapálni. Ne félj, fiam,
megjutalmazlak. Te fogod jövendőben a vétkes, tunya rabszolgáknak a
talpára leszámlálni a botokat.
Tamás köszönte szépen ezt a szivességet: nem kiván belőle.
– Nem kivánod? Pedig én azt gondoltam, hogy ez a legnagyobb gyönyörüség
a világon.
Buzdurgán felvezette a maga kitüntetett rabszolgáját a kastély udvarára.
A nagy négyszögü tér, a mit a palota négy szárnya képezett, olyan
tisztára volt gereblyézve, s behintve fehér poronddal, hogy azon még
csak egy füszál sem volt látható; – a középső napkelet felé fordult
részén volt a széles lépcsőzet, a min a palotába fel lehetett járni, s
ennek a tornáczából indult ki a földszinten körülfutó folyosó, a melyen
folyvást járkáltak alá s fel az eunuch őrök, kivont kardokkal. Mert
azokon a vasajtókon belül, a mik e folyosókról nyilnak, dolgoznak azon a
munkán, a mi Buzdurgánnak legféltettebb titka: a drága bőrök
aranyozásán, virágokkal és betükkel itt festik azokat tele. Ezt a
tudományt őrizni kell, nehogy megszökjék vele valaki. Azért is rendelte
ide azokat a műhelyeket a murza, a saját palotájába, hogy hármas zár
alatt legyenek s mindig az ő szeme előtt.
Olyan alacsonyak is a zárkák ajtajai, hogy közönséges embernek is le
kell bukni, mikor rajtuk belép, maga Buzdurgán pedig épen csak
négykézláb teheti látogatását, s mivel nem illenék, hogy ő fejet hajtson
a rabszolgái előtt, annálfogva háttal szokott hozzájuk bemászni.
Damokos Tamást itt átszolgáltatá a felügyelő timárbasinak, lelkére
kötve, hogy ezt a rabot nagyon megbecsülje, mert ez drága kincs.
Itt azután megtaníták Tamást, hogyan kell ecsettel a bőrre festeni az
arany czikornyákat, aztán miféle tompa vésőkkel és fakalapácsokkal kell
azokat úgy körülveregetni, hogy kidomborodjanak. Tamás egész nap ezt
mívelte.
Este felé kezdte érteni, hogy miért vásárol a csizmadia szőlőt, mihelyt
egy kis pénzhez juthat. Rettenetes dolog az, hogy az ember egész nap az
előtte fekvő bőrt ütögesse kalapácscsal. Ennél sokkal kellemesebb a
kertben kapálni.
Azonban hát ezért a munkáért jó ebédet adnak: piláfot, szultánkenyeret,
sorbetet is hozzá; a kadinának talán mégis jó szándéka volt, mikor erre
feleszelte. Hátha ez lesz a kiszabadulásának az eszköze?
A mint egyszer a mesterségbe beleokult: próbának oda tettek eléje egy
övnek hasított bőrt, hogy cselekedje rá azt a mčhdruli mondást.
Ez nem ment olyan könnyen, mint az arabeszkek munkája; mert csupa
kacskaringókból állnak a betük; de estig mégis csak elkészült meglehetős
sikerrel.
Erre, a mint a muezzin a napot elbucsuztatta, bejött a mühelybe a murza.
Mikor az elkészített övet meglátta, nyalábra kapta Tamásnak a fejét s
olyat csókolt az orczájára, hogy az majd megsüketült bele.
– Hiszen ezt gyönyörűen megcselekedted. Hohó! Hiszen ezzel mind leverjük
az erzerumi vásáron a csecsenczeket. – Nagyon jól van fiam! Holnap
mindjárt csinálj egy másikat, másféle szép mondással az alkoránból.
(Másfélével ám! gondolá Tamás. Ha tudnék másfélét! De ebből az egyből
áll az egész tudományom a pogány szentirásból.)
– Nem, uram, ez még tökéletlen munka, kifogásolá a dolgot ravaszul. Nem
vagyok vele megelégedve: kell hozzá egy néhány hét, a míg a kezem úgy
belegyakorlódik, hogy olyan szépen megcsináljam, mint a milyen a
mustrája.
– A mustrája? kérdezé a murza, s tátva feledte a száját bámultában. Hát
hol láttad te ennek a mustráját?
Tamás csak most vette észre, hogy majd elszólta magát. Hanem aztán
helyreüté a dolgot. Tudta, hogy hitetlenek ellenében a hazudás nem
vétek.
– Hát biz én azt a fehérvári collégiumban, a muzeumban láttam.
Buzdurgán murza nagyot csóvált a hordónyi nagy fején.
– No, mihelyt betörünk megint Erdélybe, meglátogatom azt a fehérvári
nagymedreszt. De ott találjam ennek az övnek a mustráját! Mert ilyen öve
csak az én feleségemnek van, a kadinának, s azt is a patyolat öltönye
alatt viseli, hogy senki sem láthatja rajtam kivül. S ilyen öve van neki
huszonnyolcz: a hold minden napjára más-más.
A murza nagyot fujt.
Tán csak nem fogott neszt?
Azt mondják a czethalról (a ki igen nagy állat), hogy ha annak a farkába
beleütik a szigonyt, kell neki öt percz, a míg az értesítő ideg egész a
fejéig küldi a tudósítást, hogy sebet kapott odahátul s aztán megint
másik öt percz, a míg az agyából az intézkedő ideg visszaküldi az
utasítást, hogy csapjon maga körül a farkával. – Ilyen czethal volt a
szárazföldön a murza: a döfést megkapta a szigonynyal, de kell neki rá
egy hónap, a míg féltékenynyé lesz miatta.
– No hát eredj most a kertbe kapálni.
Tamás lerakta a czifra ruhát, felvette a kertész-gunyát s kiment kapálni
a kertbe.
A többi rabszolgák már akkor mind kitakarodtak onnan.
A mint Tamás a nagy vízmedenczéhez ért, a hol azt a furcsa álmot, meg
azt a még furcsább valóságot látta, eszébe jutott, hogy megvizsgálja a
muzapálmának azt az új hajtású levelét, vajjon nincs-e még ott a
kadinának az öve, a mit tegnap odarejtett. A mint lenyult a
levélgöngyöleg mélyébe, bizony a kezébe akadt a bőröv. Tehát nem jött el
érte a kadina. Ebből baj lesz; mert a murza keresni fogja nála azt a
bizonyos övet.
Hát a mint kihuzza azt és megnézi, akkor látja, hogy az egy egészen
másszinű öv: a tegnapi karmazsinszinű volt, ez pedig égszinkék. Aztán a
cziframondás is egészen más betükből van összerakva rajta.
Tamás erre letört egy agavelevelet, annak a héjára felkarczolta a
tövises hegyével az egész cziframondást a kék övről, ezt azután nagy
hamar visszarejté a muzapálma hajtásába; s aztán az agaveleveléről
mindaddig rajzolgatta a porondba a czikornyákat, míg könyvnélkül
megtanulta; mikor a murza reggel lejött a mosakodásra a köskbe, már
akkor ott gereblyélgetett Tamás megint. Innen aztán együtt tért vissza
ismét a murzával a kastélyba a festőmühelybe.
Ezuttal a tegnap betanult verset készítette ki egy darab ujdonat
égszinkék marokinra ezüsttel.
Mikor a murza este bejött, s meglátta a kész munkát, majd a gerendába
ütötte a fejét meghókonyodtában.
– Te! Damokos Tamás! Ennek a mustráját is a fehérvári nagy medreszben
találtad?
– Ott biz én. Van ott a muzeumban ilyen huszonnyolcz; a hold minden
napjára más-más.
– No! Ne lássam addig a mekkai kaábát, a míg a fehérvári nagy medreszt
meg nem látogatom.
(«Én is ott leszek akkor!» mondá magában Damokos Tamás, elfelejtkezve
rab voltáról.)


HOGY HOZZÁK TÁNCZBA A TÖRÖKÖT?
Hát ha csak felét megálmodta is Ilka asszony ezeknek a krimiai
állapotoknak, akkor bizony (valljuk meg az igazat) elég oka volt neki
siettetni a jó Damokos Tamásnak minél elébb való kiváltatását a keserves
fogságból; mert nem tréfa dolog az, hogy igazhitű keresztyén ember
minden nap pogány alkorán mondásokat másolgasson mčhdruli irásban olyan
mustra után, a mit a tatár murza legszebbik felesége rejtett helyen
visel.
Sürgette is Ilka asszony a kiváltás dolgát, de az csak nem akart előre
menni. Mintha valami titkos kéz, mihelyt meg van kötve a csomó, untalan
eloldozgatná azt.
Egyszer aztán azt mondá Boldizsár bá Ilka asszonynak:
– No drága gyémántom, most már magam megyek fel Gyulafehévárra. Irj két
levelet: az egyiket Akmet bégnek, a szultán tihajájának, a másikat meg
Apor István uramnak, a te tutorodnak. A tihajának csak azt ird, a mit
már máskor, hogy te bizonyosan tudod, szultán ő felsége, kinek Allah
nyujtsa meg az árnyékát, azt rendelte, hogy a kapitányok rabváltsága
kétezer arany legyen; ez készen is van nálad, azonnal elküldöd
Perekopba, mihelyt Damokos Tamást oda kihozzák, oltalom-leveleket adván
neki is, meg nekünk is, a kik a pénzt odavisszük. Több pénzed nincs, nem
is szerezhetsz. Ennyi azonban készen áll.
Ilka asszony még hozzá akarta tenni, hogy odaadja bizony minden
ékességeit, aranyát ezüstjét, marháit azon felül, de Boldizsár bá csak
azt mondta, hogy «ne kinálj te neki egy batkával se többet, meglátod,
hogy utána kap, esze nélkül, csak én beszéljek vele».
Mikor ez a levél készen volt, akkor azt mondá Ilkának:
– No már most édes ragyogó csillagom: irj egy másik levelet a te
tutorodnak, Apor István uram ő kegyelmének is. Ezt majd én dictálom.
Kezd el: «Kedves, egyetlenegy szeretett Pistukám!»
Ilka asszony földhöz csapta azonban a tollat, hogy a hegyével állt meg a
padlóban.
– De már ilyen megszólítást csak nem irok ő kegyelmének!
– Jaj, édes tubavirágszálam: te csak a füleddel hallgasd, a mit én
diktálok, de eszedben ne tartsd meg. Jaj de szeretem ezt a
felgerjedésedet látni! Ha ezt Tamás látná, megenne örömében. De hát csak
irjad te, a hogy én mondom. Én tudom, hogy miből lesz a gáliczkő?
Megállj, majd új calamust csinálok, szép fáin irást tégy, a hogy az
asszony-ember a szerelmesének küld érzékeny izenetet. De tán jobb is
lesz, ha én magam elébb leirom azt a levelet; te aztán magadban
lekópizálod; mert azt már látom, hogy ha fennhangon dictálom, megég az
arczod a szégyennek miatta.
Tehát elkészíté Boldizsár bá papiroson a levelet, a mi eképen szólt:
«Hála az egeknek, hogy a mennybéli gondviselés ismét utat és módot
nyitott a számomra, hogy valahára egymásé lehessünk. Az én uramat, a
kihez a meghalt fejedelem erőszakosan kényszerített hozzámennem, de a
kivel soha egy örömnapja nem volt életemnek, ellenben éjjelem-nappalom
rosszabb vala a purgatoriumnál, elfogta a tatár. Mi nekünk kettőnknek
ezzel nagy örömet szerzett. A mostani fejedelem bölcs akarata
kegyelmedet rendelte el, hogy Damokos Tamás fogsága alatt az én tutorom
legyen s a váramban lakjék. Ezzel csak a mi kölcsönös vágyódásunk érte
el legkivánatosabb beteljesülését. Rettegek azonban azon gondolattól,
hogy ha netalán a Damokos Tamás kiszabadulása által ezen mi édes
boldogságunk megzavartatnék. Ő ha megtudna valamit, engemet talán még
meg is ölne. Azért kérem kegyelmedet, vigye úgy az alkudozást a
váltságdíj iránt a szultán tihajájával, hogy sohase legyen belőle
valóság. Mert ha esztendő egy nap elmulik Damokos Tamás elfogatása után,
akkor az erdélyi törvények szerint a rab felesége elválasztatik tőle és
bátran férjhez mehet. És így ilyenformán végre mi is egymásé lehetünk.
Azért csak kérem igen szépen kegyelmedet, tartsa a tihaját mindenféle
szép kifogásokkal, hogy esztendő egy napig megállapodásra ne jussanak.
Akkor aztán beszéljen Damokos Tamással más, nem én. Mert a lelkem fáj
miatta, ha ránézek azokra a genge kétezer körmöczi aranyakra, a kiket a
bolond fővel rabságba szaladt vétektarisznya Damokos Tamásért kellene
tatár fogára adnunk, holott mennyivel jobban eltudnók ezt mi a magunk
örömére költeni! Milyen szép kamukabársony mentét, dolmányt tudnék én
varratni kegyelmednek, tarka skófiummal! Milyen jó tokaji négy puttonyos
aszuval traktálnám kegyelmedet, ha ez a pénz nekem megmaradna! Azért
csak okosan bánjék el kegyelmed a tihajával, hogy ő rajta muljék el a
kiváltás, ne mirajtunk. Addig is csókolom kegyelmednek a két piros
orczáját százszor meg ezerszer igaz szeretettel.»
– No hallja kegyelmed, Boldizsár bátyám uram, mondá Ilka asszony, mikor
ezt a levelet lemásolva, pennáját kiverte az asztal széléhez, ha a
miatyánkot, hiszekegyet és az üdvözletet visszájáról kellett volna
elmondanom, (a hogy a gonosz boszorkányok cselekszik), nem került volna
annyi lelki kinomba, mint ezeket a sorokat magam kezével leirni. Azonban
az utolsó két sort nem is irtam ám le.
– De pedig azt is odaird, galambszálam! Mert együtt jó az, mint a csúz,
meg a fogfájás. A nélkül nem valóságos ez a levél.
– De hogy irjam én le azt a szót «csókollak» egy idegen férfinak?
– Hiszen ne félj, soha sem kerül ez a levél Apor István uram kezeibe:
sőt inkább visszahozom én ezt te neked, mihelyt elkészült vele a
gáliczkő s akkor a tűzbe dobhatod.
– De én azt hiszem, hogy még a tintának is veressé kell válnia, mikor
ilyen fertelmes mondást leir vele a toll…
– Ne féltsd te azt a tintát, angyalkám. Magam csináltam azt; nem
veresedik az meg száz esztendő mulva sem, mert gumi arabikum van benne.
Csak te rajzold oda még azt a két sort is szépen.
– No hát kegyelmednek a lelke rajta. De én tudom, hogy ha ebből valami
bolondság lesz: hát én felhajtom ezt az egész kalamáris tintát s úgy
ölöm el magamat.
– No csak ne tarts semmitől: minden bajt én vállalok magamra. Most pedig
irasd fel az iródeákoddal erre a két kopertára a két urnak a titulusait:
Akmet bégét magyarul; Apor István uramét pediglen deákul. Ez már ne
legyen a te kezedírása.
Mikor aztán megkapta Czirjék a két levélborítékot, akkor egészen szépen
megcserélte a leveleket, s az Akmet bégnek czímzett borítékba csúsztatta
bele az Apor Istvánhoz irottat, ennek a borítékjába pedig az Akmet
béghez szólót. Így pecsételte le mind a kettőt Ilka asszony pecsétnyomós
gyűrűjével.
– Meglátod, hogy gáliczkő lesz ebből.
Boldizsár bá aztán azt tette, hogy kurtára nyirta a bajuszát, székely
zekét, harisnyát, tört bőr-sarut öltött magára; nyakába akasztott egy
zsiros szeredást, kölcsön kérte a legszélesebb karimájú viseltes kalapot
az öreg gazdától s úgy ment fel gyalog Gyulafehérvárra, ott fűtől-fától
kérdezősködött, hogy hol kapni itt meg a török basát? merre az a palota?
Pedig jobban ismerte ott a járást, mint maga a bakter. Úgy tett, mintha
nem tudna más nyelven, mint székelyül s a palota előtt strázsáló szász
gárdistákat úgy agyba-főbe csókolgatta, hogy azok alig tudták a
csákóikat helyreigazítani utána. Itt is kapott egy hátbaütést, ott is
egyet, míg a sok hátbaütéssel végre csakugyan bebukott Akmet béghez;
ugyan őrizve a kalapját a két kezével, hogy el ne maradjon tőle valahol.
– Hát kied az az Akmet basa? kérdé bebotorkázva.
A tihaja kicsiny, czingár emberke volt, sovány képű görögbe ójtott
arabs.
– Látod; buksi!
– Aújnye! Nálunk mind azt mondják, hogy «török basa, nagy a hasa»; hogy
maradt kied ilyen keszeg?
– Ne ugass, hanem beszélj, mit hoztál?
– Ejnye no. Soha sem láttam én még eleveny török basát: hadd nézzem ki
elébb jól magamat, hogy elmondhassam odahaza a nagyasszonyomnak, miféle
csudát láttam.
– Hát már nincs náladnál okosabb ember a Székelyföldön, te góbé, hogy
téged küldtek ide?
– Van biz ottan, hanem azt okosabb helyre küldik.
– No hát ki küldött? mondd el.
– Hát ki küldött volna? Csak nem vetyegtem ide magamtul, mint egy
goromba? Csak nem is a Herkópáter küldött. De meg nem is a vörös gárgyán
küldött. Sem pedig a tarka Jeezus nem küldött kiedhez engemet talántán,
vagy mi?
– Ördög bujjék a kelepelő nyelvedbe! Add ki már, hogy ki küldött?
– Hát nám mondom, hogy a nagyasszonyom küldött?
– Ki az a te nagyasszonyod?
– Ne te né! Hogy teszi kied magát, mintha nem tudná, hogy ki az én
nagyasszonyom? Hiszen ahajt küld kiednek egy paksamétát tülem, hát csak
tudni kell kiednek, hogy ki irja ezt az instancziát?
– Óh te külüfejű! Már hogy tudnám, hogy ki írja hozzám a levelet, a míg
fel nem bontom. Adsza a levelet.
– Hm. Nem addig van ám az! Mert hát két paksamétát hozék. Az egyiket az
Están urnak hozám. Aztán a jobbikat a jobbik csizmám szárába dugám, a
balabbikat meg a balcsizmám szárába dugám, s már most nem tudom, hogy
melyik légyen a bal, melyik a jobb!
– Óh, hogy a ménkő csapogasson a két füled közé! hát nem tudsz olvasni?
– Hiszen ha olvasni tudnék, nem járnék gyalog, hanem beállnék püspöknek:
hat lovon járnék.
– Add ide azt a két levelet! Majd megmondom én, hogy melyik szól nekem?
Czirjék nagy küzködéssel előkereste a két levelet a két csizmaszárból.
Biz az nagyon egyforma volt mind a kettő: az ember megtéveszthette.
– De aztán ne a jobbikat vegye el kied magának.
Akmet bég kikapta a neki czímzett levelet Boldizsár kezéből, a ki
egészen odaállt az orra elé.
– Jól van! Most állj oda az ajtóhoz és meg ne mozdulj! Befogd a szádat:
ne fújd rám a foghagymás kolbásznak a szagát.
– Aújnya! Kied talán próféta epret evett, hogy még azt is kitalálja,
hogy mit evett a székely ma?
És aztán a legegyügyűbb pofával támaszkodék neki az ajtófélnek s az
egyik szemét be is húnyta, csak a másikkal sandított a törökre, hogy mit
fog az most mindjárt mívelni, ha azt a levelet (a mi nem neki van írva)
elolvassa.
Akmet bég a diványon ült akkor, a midőn a levelet felbontotta, a két
lábát törökösen maga alá szedve. A mint elkezdte a levelet olvasni,
egyszerre csak kirugta maga alul az egyik lábát, a mint tovább ment,
menmeg a másikat; aztán az öklével taszította meg a levegőt, ahajt
talpra ugrott; az egyik lábát felkapta a másik után s nagyokat
dobbantott, hol a fejéhez kapott, hol a térdére ütött: az ábrázatjának a
cserszine csokoládészinüre vált; elkezdett toporzékolni dühében. –
Boldizsár csak nézte ezt nagy delectátióval, s aztán mikor látta, hogy
nagyon ugrál a török, elővette a zeke ujjából a tilinkóját s elkezdett
rajta kedélyesen furulyázni.
– Elment az eszed, kutyaszánkázta góbéja, hogy itt nekem furulyázol?
– Hát azt gondoltam, hogy a «boriczát» akarja kied tánczolni.
– Majd tánczoltatom én mindjárt a te hátadon a korbácsot, csak sokat
mókázz velem! Micsoda bolond levelet adtál nekem? Hisz ez nem nekem
szól.
– Nám mondtam, hogy ne a jobbikat vegye el kied! De hát az után
kapkodott, a melyik zsirosabb volt.
– Hozd ide, hol a másik?
– Nem én addig, a míg az egyiket vissza nem adja kied.
– Itt van, kapd el! Aztán mondd meg az asszonyodnak, hogy az iródeákjára
vágasson tizenkettőt, a miért a kopertákat elcserélte.
– Hát a volt a hibás? No mert már megijedék, hogy talán a szászok
cserélték el a lábaimat, mikor ott aluvék Ebesfalván.
– Nesze most ennek a másik levélnek a kopertája; tedd bele az egyiket:
ez szól az Apor István uramnak. De hazudj neki valamit, hogy miért van a
koperta feltörve, mert ha megtudja, hogy én olvastam el a neki szánt
levelét a nagyasszonyodnak, bizony olyan ötvenet csapat rád, hogy nem
adod százért!
– Dejszen majd leragasztom én ezt fáinul, macskamézzel, hogy a bolond se
látja meg. Azért nem muszáj hazudni. Soha sem hazudok én igazán. Ha
peniglen észreveszi valamelyest, majd úgy megmagyarázom én azt neki,
hogy soha sem érti meg. Ejnye no, hogy hát ez így el volt cserélve. Né!
Már micsoda dolog ez hát? Ejnye Jézuskám. Haj, haj. No.
– Elmehetsz már Isten hirével! Mire vársz még?
– Hát csak azt instálom, hogy ha hazamék, s otthon majd azt kérdi tőlem
a nagyasszonyom: «no te Palya, hát kaptál-e egy pohár bort a basa
urnál!» hát mit mondó legyek neki?
– Vagy úgy? Dörmögé a bég, s a tarsolyába nyúlva, oda dobott egy
félpiasztert Boldizsárnak, a mit az elkapott a nagy kalapjával röptében.
Itt van! Igyál rajta egyet!
– Hehéj! Hisz ez török pénz! Az apám látott ilyet, de én nem. Megér ez
kétannyit, mint a fele! De biz ezt én be nem iszom. No ezt hazaviszem a
gyerekeimnek, hadd tanuljanak meg tőle törökül. Adjon Isten kiednek basa
uram ezer annyit, (de ne a mi zsebünkből). Áldja meg az Isten, jártában,
keltében, minden maradékaival együtt; vigye szerencsésen a maga
országába haza; adjon Isten kiednek bort, buzát, bölcseséget, jámbor
csendes feleséget; jól szelelő pipát, vágott dohányt; megőrizze a rossz
nyavalyától, ha pedig kiszólítja ez árnyékvilágból…
– Ha nem szaladsz mindjárt, rögtön elveszem a kalapodat! Riaszta rá
Akmet bég a hálálkodásból kifogyhatatlanra, s ez a fenyegetés volt a
legsikeresebb; Boldizsár olyan sebten ugrék ki az ajtón, úgy, hogy ha
ide hátbaütésekkel igazították a bég cselédei, innen ki viszont
üstökczibálással vezették; mert úgy szaladt, mintha lopott volna.
Azonban a nagy húsz fontos kalapjával úgy talála fejbe ütni egy goromba
csauszt, hogy az összenyaklott alatta, a kapuban útját álló szász
alabárdosra pedig ráfogta a tilinkóját, a mitől az megijede, azt vélvén,
hogy puska, s hátat adott. Mikor pedig aztán már egyszer Boldizsár kinn
volt a piaczon, akkor abba hagyta a futást: a szájába vette a
tillinkóját s nagy gyönyörüséggel billegette el rajta azt a szép székely
nótát, hogy «aluszol-e te juhász? Hej dehogy aluszom». Hagyták menni
békén.
Nem is kereste ő aztán Apor István uramat azzal a czigányutczára szaladt
levéllel, hanem iparkodék minél hamarább kívül kerülni a sánczkapun,
nehogy felismerje valaki, s aztán hazafelé vette az útját: nem is igen
sietvén vele; még három napra való kolbász volt a szeredásában.
No, hanem az szép találkozás volt, a mi erre következett Akmet bég és
Apor István között! Én nem tudom, mert nem voltam ott; de csak
elképzelem, hogy mikor a nemes úr szokás szerint délután ellátogatott a
tihajához, a kinél mindennapos volt fekete kávéra, hogy micsoda
szemekkel nézett az rajta végig.
– Ejnye de szép dolmányod van, joldás (pajtás)! Kamuka bársony, úgy-e?
Szeretnél úgy-e, egy egész kaftányt is kamuka bársonyból? Skófiummal
kivarrva, úgy-e? Az lehetne szép! Az illenék jól a termetedre!
Apor István nem gondolt egyebet, mint hogy Akmet bég a nagy barátság
jussán őt egy díszkaftánynyal akarja megajándékozni.
– Hát a tokaji bort szereted-e, joldás? – Azt a négy puttonyost! Az
lehet valami jó! Magam is megiszom, a mikor nem látják.
Apor István szentül azt hitte, hogy Akmet bég most mindjárt előhoz egy
olyan faedényt, a miről a magyar azt énekli, hogy «aszuszőlős átalag,
jaj de régen láttalak!»
– Hát a szép menyecskét szereted-e, joldás? Az olyan menyecskét, a ki
szalmaözvegy; a kinek van ura, csakhogy hátul köték a sarkát és nem
jöhet haza? Szeretsz-e kecske lenni a káposztás kertben? szeretsz-e
macska lenni a tejfeles fazék mellett? Hej te Apor István! Azt nézem én
ki a te két szemedből, hogy te nagyon szereted a szépet!
A főúr valósággal azt hitte, hogy ez a török úr most valami okos
dologban töri a fejét. Ez az ő gyönge oldala.
Akkor aztán kiverte a pipájából a hamut a bég, s felhörpenté a kávéja
maradékát s odahajolva a joldásához, azt sugá neki a fülébe:
– No hát nem eszel belőle. Mert én ezelőtt egy órával indítottam el a
lovas stafétát tatár Krimiába, hogy hozzák ki a rabságból Damokos Tamást
Perekopig; elfogadtatik a kinált váltságdíj érette: kétezer arany! a
minek egy tizede az enyém, két tizede a kháné, a többi a murzáé. Egy
hónap mulva otthon lesz a várában Damokos Tamás.
Apor István uram boszusan gondolá magában: ugyan ki lehetett az a
gézengúz, a ki ezt a dolgot így megkonfundálta? S hogyan lehetne ezen
még becsületesen fordítani?
Nem iszol te abból a tokajiból!
A tutor nem értett belőle semmit. Nem kapta ám ő azt a levelet, a mit a
bég elolvasott.
Boldizsár bá pedig csak úgy harmadnapra vetődött haza gyalogsorban
Mikó-Ujvárra.
Ilka asszonynak már akkor a kezében volt Akmet bég válasza a levelére
(azt lóháton hozták), a miben értesíti a nagyasszonyt, hogy elfogadtatik
a kinált váltságdíj, csak küldje minél előbb Perekopba: ott átadják az
urát érte.
Jaj, milyen nagy örömsirással fogadta Boldizsár bát a szegény jó
asszony! Hogy megölelgette! Majd hogy a kezeit is meg nem csókolgatta:
«olvassa kegyelmed a tihája levelét!»
– Tudom én, édes mézem, mi van benne? ha nem olvasom is; – én pedig
visszahoztam neked azt a másik levelet, a minek megirása neked annyi
sírásba került. Tedd el, össze ne tépd. Majd ha Damokos Tamás előkerül:
sokszor elővegyük s nagyokat nevessünk rajta!


MUNDUKA RAVASEL.
Nem telt bele két hét, hogy Apor István uram vágtatva jött öt lovas
hintóval Mikó-Ujvárra s még a dobogó hidon elkezdett valamit kiabálni,
de a mit csak akkor értettek meg, mikor a várudvarba érkezve, ujra
kezdte.
– Itt a kezemben a fetva! Hozom haza Damokos Tamást! Meg van már Damokos
Tamás! Örüljön, örvendjen kegyelmed Damokosné asszonyom! Jön már az ura!
Én hozom a szabadságát!
Olyan nagyon kiabált, hogy az ember azt hihette volna, hogy már ott
hozza valahol a Damokos Tamást a saroglyában.
– No no! Mondá erre Boldizsár bá. «Lassan a testtel!»
A szegény Ilka asszony is nagy örömre volt gerjedve, a a mint azt a zajt
meghallotta; kivált mikor Apor István azt a függőpecsétes fetvát
megszünt lobogtatni a kezében s kiteríté az asztalra, s ő aztán meglátta
benne azt a sok török szarkalábat, de a miknek közepette piros tintával
pingálva maga a név ugyan olvasható vala: «Tomasius Damokos de Newtood.»
Ez már itt van!
«Itt van már a mi Tamásunk.» Mondá Apor István s olyan ragyogó orczával
tekinte Ilka asszonyra, hogy az szinte kísértetbe jött, hogy kezet
nyújtson neki hála fejében, hanem Boldizsár bá egyet olyat nézett rá,
hogy elment a kedve a kézszorongatástól.
– Itt biz’ a «rák a levélben», mondá Czirjék; de nagy út az odáig, a míg
azt megkapjuk. Hadd tegyek csak egy pillantást ebbe a tarkafirkába.
Mint a féle ezermesternek, törökül is csak kellett neki tudni.
A míg pedig azt az irást (visszájáról) kisilabizálta, sok fejcsóválást
mívelt azalatt.
– Sok teketória jár ám még ezzel. Azt értém meg belőle, hogy a Tamást