A Damokosok - 13

aztán hadd lovagolok előre valami huszadmagammal a várba. Ilyen kevés
népet bizton beeresztenek. Ha egyszer aztán ott leszek a felvonó hidon,
ti többiek az erdőben rohanjatok utánam, egy hajtással elkapjuk ezt a
várat.
A bizony sikerült az ezermesternek. Lomha oláh őrséget hagyott a török a
Rákóczy-várban, nem is gondolt rá, hogy azt hátulról, Moldvából
fenyegethesse valami veszedelem. Egy kardcsapás nélkül el lett az
foglalva. Az őrséget kilökték, menjen haza az anyja örömébe!
A mint annak hire futamodott, hogy hazakerült a Damokos Tamás meg a
lúfők hada Krimiából, hogy be is vették a Rákóczy várát, egyszerre nagy
lett a csődület az ojtozi hegyekben. Csikből, Háromszékből a hegyek közt
lappangó székelység mind odasietett. Volt ember is, fegyver is elég;
csak a vezető hiányzott.
Mikor Tamás megtudta, hogy Mikóujvárát is elvette a tatár, nagyon szidta
érte a csiki székelyeket; minek engedték magukat olyan könnyen kizavarni
a várukból? Azok azt felelték rá, hogy «mikor nem volt lovasságunk:»
Aztán beszélj velük, ha tudsz!
– No hát már most van lovasságtok. Hát gyertek velem, foglaljuk vissza.
– Megyünk is!
S meg is indulának Damokos és Czirjék vezetése alatt egész seregestül a
száguldó tatárra.
Ott találkozának Buzdurgán murzával a csikszeredai sikon. Az jött Ojtoz
felé a nagy prédájával s szörnyen elbámult rajta, mikor dárdaerdőt
látott maga előtt; a miről azt hitte, hogy a gyökerét is kitépte már a
földből.
Hát már ez a székely, akárhányszor agyonverik, mindig újra feltámad!
Bizony fel az!
A tatárnak pedig az volt a szokása, hogy a hol váratlan ellenállásra
talált, ott mindjárt lekonyult a taréja.
Buzdurgán murza dühös volt, hogy így elállják az útját.
Kilovagolt maga a két sereg közötti sikság közepére s kirántva hatalmas
pallosát, elkezdett kiabálni, olyan szörnyű hangon, hogy
félmértföldnyire is meg lehetett hallani.
«Ti hitetlen kutyák! Majd elbujtok egérlyukaitokba, ürgének születtek!
Ha van közöttetek embernek való ember, küldjétek ide elém; csapjunk
össze egy szál karddal! No hát van-e ember a székelyek közt!»
Ember volt biz elég, de óriás nem volt. Azok rég kihaltak már a nagy
Czohárdról, a hol legutoljára laktak. Ki mérkőznék össze egy ilyen nagy
bolond hustoronynyal, a kinek a pallosát más Isten teremtése két kézzel
sem tudja megemelni.
Pedig hát nagy szégyen lesz, ha a kérkedő góliáthtal nem tudnak senkit
szembeállítani.
Egyik a másikra nézett; de csak egyiknek sem akaródzott a kardját
összepróbálni a murzáéval. Hosszabb az valamennyiénél.
– Hej édes jó öcsém, vitéz Damokos Tamás kapitány uram. Csak neked kell
ezzel a csodával összeakaszkodnod! Mondá Czirjék Boldizsár a
főkapitánynak.
A többi hadnagyok is mind neki esének: «te vívhatsz meg vele, senki
más.»
Damokos Tamás látta, hogy ezt a harczot nem kerülheti ki.
És akkor erre az emlékezetes mondásra fakadt, a mi fel van jegyezve a
Damokos-család hagyományaiban.
«Héj becsület, becsület! Ha te nem volnál, nem kellene én nekem most
meghalnom!»
S mondván, kirántá a kardját, eláldotta ennek a világnak keserüségét
nagy búbánatában, «aztán köszöntsétek a feleségemet, meg a két kis
árvámat!» És most «segíts uram Jézus!» azzal a lovát megsarkantyuzva,
kiugratott a homloksorból a síkság közepére, Bozdurgán murzával
szembeiramodvást.
Amint a murza meglátta a feléje vágtatót, megismerte az elcsufolt
orczájáról a kiszabadult rabját s rárivalt csufondárosan:
– Hát te hogy szöktél meg a csávagödörből, Tamás a Damokosok között? Tán
biz a feleségem bocsátott szabadon? Te világcsaló hazug! Nojszen. Voltam
a gyulafehérvári nagy medreszben: kerestem a huszonnyolcz övet, a kiről
te mčhdruli ábéczét tanultál; egyet sem találtam; no majd oda haza
esztrengára veszem a kadinát, hogy mint jutottál az ő öveihez? Most
pedig csak gyere ide a kezem ügyébe, hadd hasítlak kettőbe. Az egyik
feledet a magad feleségének, a másikat az enyémnek! Ha olyan nagyon
szerettek, osztozzanak rajtad.
Azzal felemelte faágvastagságú karjával magasra azt a széles pallost, a
mi egy bikát is képes kettészelni s csak úgy forgatta a feje fölött,
mintha nádszál volna. Úgy várta be a reárohanó Damokos Tamást.
Hanem hát meglehet, hogy az ilyen nagy testnél nem olyan nagyon gyors az
agy és a kar közötti összeműködés, mint a kisebb termetűnél, a míg az ő
feje azt mondja a kezének: «vágj», míg az ezt megteszi, az alatt a
tömzsi régen odavágott: Damokos Tamásnak az éles szablyája csak egy
villámlásnyi kis idővel elébb csapott le hamarább a Buzdurgán nyakára,
mielőtt annak a palosa ő reá alázúdult volna, de olyan szerencsétlenül
talált neki oda, hogy a hordónyi nagy fő csak lerepült az óriás válla
közül s a mint talpra esék a földön, nagy mordiásan összehuzta a
szemöldökeit, fintorgatta az orrát s nagyokat pillogatott meredező
szemeivel, a szája tátogott hozzá, mintha szemrehányásokat tenne: «Ej
Damokos Tamás, ezt nem vártam tőled!»
A fejnélküli test pedig, megfordulván a lovával, elkezdett szaladni
vissza a tatár tábor felé, szokása szerint a két földig érő lábával is
segítve nyargalni az alatta futó lónak. Az öklébe szorított pallos egyre
csapkodott a levegőbe jobbra-balra, mint a bomlott szélmalomszárny. A
tatárság erre a látványra úgy megijedt, hogy hátat fordított, elfutott
világgá, ott hagyva a székelyeknek az egész prédáját s pányvára fűzött
rabjait valamennyit.
Azok között megtalálta Damokos Tamás Apor István uramat is. De nem tett
neki semmi szemrehányást, csak azt tanácsolá, hogy máskor legyen
Istennel s ne kivánja a felebarátja romlását.
Ekkor aztán a várát is visszafoglalta Tamás, de az olyan rongált
állapotban volt, hogy meg nem maradhatott benne, hanem elvitte családját
Alsó-Csernátonba, az ősi lakházába. Most is ottan laknak az ivadékai.
Mind olyan derék emberek, mint ő volt, meg a felesége.
*
Nem sokára a török szultán kihozá tatár rabságból az egész fogoly
magyarságot, vezérükkel, Kemény Jánossal egyetemben, a kit egyúttal
megtett Erdély fejedelmének.
És így beteljesült az égi jóslat a négy vak nappal, hogy Erdélynek négy
fejedelme fog lenni egyszerre.
Két év mulva mind a négy elmult: három csatákban esett el.
Szegény Erdély, de sokat szenvedett!
De fennmaradt a családi hagyományok között, a székely nép ajkain,
Damokos Tamásnak az a jellemző mondása: «hej becsület! becsület! ha te
nem volnál, nem kellene én nekem most meghalnom!»
És aztán az olyan vágást, a milyennel Tamás Buzdurgán murzát elbocsátá a
világról, máig is úgy hivják, hogy «Damokos-vágás».
Adjon Isten mindenkinek belőle, a ki megérdemli!


Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Az akkoriban dívó néphit szerint a legfélelmesebb réme volt
a csik-szeredai völgynek a «Simó Péter», egy nagy fekete óriás, a ki az
éjjeli utazók szekereire felült, s gazdáikat birkózni hivta az
ólomszérüre.]
[Footnote 2: Hát ezt ki tudja, hogy mi?]
[Footnote 3: Igazolja ezt a krimiai rab uraknak egy levele 1658. május
elejéről, melyet Rákóczy Györgyhöz irtak, elpanaszolván, hogy két
társukat erős eskü mellett elbocsáták az uraik, hogy hazamenvén
Erdélybe, mind magukért, mind rabul maradt társaikért a váltságdíjat
meghozzák. De azok hitszegően elmaradtak. «Immár pediglen a terminus
elmulván, minket szegény megnyomorodott rabokat érettek rontnak, vernek,
kinoznak és keservesen csigázván, orr-, fülmetéléssel, fogkivonással,
szemeink kivájatásával fenyegetnek, ha vissza nem jönnek: kiért az Ur
Isten erős haragját rájuk bocsátani fogja (a szökevényekre). Mert
mikoron kibocsátották volt őket, erős hittel igen esküdtenek, hogy az
élő Isten őket, ha kötéseknek nem állanak, semminemű dolgaikban meg ne
segítse, sőt Istennek minden áldása fejeiken átok legyen és a
gyermekeiket is az átok és Istennek rettenetes haragja, mint az ég a
földet, úgy borítsa be: sőt ha meghalnának is, az testeket az földnek
gyomra kiokádja és lelkek itéletnapig se mennyországban, se pokolban ne
mehessen! Mégis az napjára be nem jövének az hamishitű istentelen,
minket nyomorgattató és örökkévaló rabságba borító emberek…»

Ezen levélben Damokos is fel van említve a sanyargatott rabok között:
tévedésből Péter keresztnévvel, de a családi okmányok és Kemény János
fejedelem levele, melyet Tamás is aláirt, ez utóbbit igazolják.

L. Történeti tár 1882., IV. füzet, 614. l.]