A Damokosok - 08

unalmasnak találni s fészkelődtek a helyeiken.
– Hát akkor miért adták a tanácsurak a beleegyezésüket a hadjárathoz?
kiáltá Ebéni.
Rédey Ferencz, sarokba lévén szorítva, kénytelen volt kirukkolni a
válaszszal.
– Hát énnekem Kemény János, a fővezér azt mondotta, hogy igen fontos
okok parancsolják a lengyelországi hadjárást; de azok annyira titokban
tartandók, hogy ha az ő saját inge tudna felőlük valamit, még azt is a
tűzbe dobná.
«Nekünk is mind azt mondta!» bizonyozának a többi tanácsurak a felső
asztalnál.
Erre aztán megújulva tört ki a vihar idelenn!
«Meg kell notázni Kemény Jánost! Számüzessék! Tűztől-víztől
eltiltassék!»
A nagy harag nem csillapodott le elébb, mint mikor a protonotarius
felmutatá az összehajtott ív papirt, tudatva a rendekkel, hogy ime
készen van a «nota» Kemény János ellen. Számüzetik Erdélyből örökre.
Vigye fel a notát Barcsay Ákos azonnal a fejedelemhez aláirás végett. Ha
beteg is, ha nem is, ezt alá kell írnia.
A míg azonban Barcsay odajárt, berohantak a terembe Kemény János két
legény fiai, s az idősebb Simon, kirántva kardját, neki hevült arczczal
kiálta a rendekre:
– Én az apám becsületében gázolni nem hagyok. A ki az én apámat
hazaárulónak meri nevezni, mind kihivom egy szál kardra. Csunyaság,
léhaság egy távollevőre kenni minden hibát; a ki nem jöhet ide magát
kitisztázni! Azt itélni számüzetésre, ki maga is ott sinylődik tatár
Krimiában rablánczokra verve.
De már ennek az asszonyok is mind pártjára keltek. «Csunyaság! Gyalázat!
A rabvezért itélni el! A helyett, hogy kiszabadítanák!»
A rendek alig tudták lecsillapítani ezt a lármát, s a közben maguk is
rájöttek, hogy bíz az egészen helytelen dolog volt: szegény Kemény
Jánost itélni el számkivetésre, a ki a nélkül is rabságban ül, s nagy
nehezen rávették a heveskedő Simont, hogy dugja hüvelyébe a kardját s
aztán jobban megruminálva a dolgot, másik határozatot hoztak, melynek
értelmében Kemény János fővezérnek fenhagyatik, hogy ha hazaszabadul a
fogságból, magát a rendek előtt, ha tudja, tisztázhassa, s a veszedelmes
hadjárat okainak igazságát kimutassa.
Mikor aztán Barcsay Ákos visszatért az elsőbb határozattal, melyet ugyan
nagy koczódásba került a fejedelemmel aláiratni, akkor azt mondták neki,
hogy no csak forduljon meg a sarkán, s vigye fel a fejedelemhez ezt a
második határozatot.
– Eb megy vissza harmadszor is a fejedelemhez! Így is majd kidobott ő
nagysága, doctor Reineckius pedig mindenkit a kristélylyal fenyeget, a
ki még egyszer a magas beteget háborgatni próbálja.
– No hát, felviszem én! ajánlkozék Kemény Simon, s a rendek ráhagyták,
elfeledkezve róla, hogy ő a háznagy, a kinek a rend fentartása kívül is,
belül is hivatalos kötelessége.
Ezzel hát a mai ülésnek a feladata szerencsésen be lett volna végezve; a
rendek kérdeztek sokat: megtudtak semmit; határoztak sokat: végeztek
semmit.
S azzal, quasi re optime gesta, kezdtek felczihelődni s abba a
gyülésbontó csendes zsibongásba általmenni, a mikor senki se bánja, hogy
vajjon miért tátog az elnök.
Az asszonynépben forrt a méreg.
– No, feleim! mondá Ilka asszony, most kezdődik már az országgyülés!
Azzal felugorván a padra, hatalmas harangcsengésű szóval elkiáltá magát:
– Úr uraim! Országos rendek és méltóságok! Ne higyjétek aztat, hogy mi
azért jöttünk volna ide, hogy a ti koczódásaitokban gyönyörködjünk,
hanem hogy tőletek a mi rabságban sinylődő férjeink kiszabadítását
követeljük!
Ez a felszólalás nagy indignatiót keltett a rendek közt.
– Csitt! asszonyok! Ez itt országháza! kiálta recsegő hangon az egyik
tanácsúr nagy dölyfösen.
De visszavágott ám neki Ilka hatalmasan.
– Bizony majd azt hinné az ember, hogy még most is pajta, arról a sok
üres szalmáról, a mit úr uraimék itt csépeltek.
Ez már szörnyűség volt. «A tyúk kukorékol!» «Mulier taceat in ecclesia!»
– Fájdalom, hogy nem vagyok «mulier», nem asszony, hanem «vidua»,
özvegyasszony, s az özvegyasszonynak hazánk törvényei szót és szavazatot
adnak mindenha! Tudjátok, a kik a törvényt ismeritek.
Ez egy kis gyenge lefőzés volt. A szép szónoknőnek akadtak rögtön
párthivei, a kik azt kiálták: «halljuk! halljuk!» Mások ellenben,
különösen az éltesebb urak, annál határozottabban hangoztatták: «Vége
van! Levata est sessio! Ebédre harangoznak.»
S valóban a szamosujvári toronyban épen akkor kezdtek el delet
harangozni.
– Uraim! kiálta Damokosné; kilenczvenezer jó magyar hazafinak nem
harangoznak ebédre, a kik tatár rabságban moslékkal és döghulladékkal
tengetik életöket! Van-e lelkük kegyelmeteknek, hogy nyugodtan asztalhoz
üljenek, hogy fejüket álomra hajtsák, a míg kilenczvenezernyi vérük,
atyafiuk jajkiáltásai verdesik az eget; s idehaza egy egész árván maradt
nemzet sír miattuk? De fogadom lelkemre, hogy ma kegyelmeteknek sem
harangoztak ebédre, de még vacsorára sem fognak harangozni! Mert mi
innen kegyelmeteket ki nem bocsátjuk addig, a míg a raburaink kiváltását
el nem végzik.
«Nem bocsátjuk! Bizony nem bocsátjuk!» kiáltozák egy szívvel és szájjal
mind a száz asszonyok, a kik odabenn voltak.
Kiabált az elnök, harsogtak az urak, de mind elnyomta azt az asszonyok
sivalkodása. A kivüllevő asszonynép pedig, a ki a bejáratnál leste a
kimenetelt, azt vélve, hogy a küldötteiket odabenn öldöklik,
nekivételkedtek annak a gyarló deszkapalánknak, a mi a pajta nyilását
elzárta, egyet recscsent, kettőt roppant, azzal bedőlt s a résen
keresztül tódult be az egész asszonysereg, a mennyi csak befért.
A tulsó oldalán a pajtának épen olyan deszkafal volt felállítva, nagy
hiba lett volna, ha másik pillanatban az ott összegyülekezett fehérnépek
azt is be nem döntötték volna; most aztán mind a két oldalon megtelt az
országház asszonynyal, a mennyi csak befért, a kívülről tódulók a száz
küldöttet előre tolták, úgy, hogy azok a zöld asztalhoz, az urak hátára
lettek szorítva, egy-kettő a tolongásból felugrott a lóczákra, utoljára
Damokosné valami tizedmagával épen a zöldasztalra jutott fel.
Lárma pedig vala olyan nagy, hogy senki a maga szavát nem hallhatá.
Soha még országgyülést, mióta a világ áll, ilyen «pressió» alatt nem
tartottak.
Szép lett volna feloszlatni a gyülést, csak lehetett volna. De minden
követnek a vállára három asszony támaszkodott, ott kellett ülve maradni.
Végre aztán Damokosné addig integetett a becsődült asszonynépnek,
mutogatva, hogy ő akar beszélni, a míg lassanként elcsendesülének.
Az első csendességet azonban egy tanácsos úr arra használá fel, hogy
mérgesen protestáljon az erőszak ellen.
– Micsoda violenczia ez?
– Igenis, violenczia, felelt rá Ilka asszony. De igazat ad nekünk hozzá
ez a gyászfátyol a fejünkön, a mit mi sem jókedvünkből viselünk. De bár
akkor tették volna az asszonyok ezt a violencziát, a mikor kegyelmetek
elhatározták, hogy háborút kezdjenek! Bár akkor jöttünk volna ide
protestálni az oktalan vérontás, pusztulás, veszedelem ellen, a mi
országunkat érte. Egész sor tanácsos úr esküdött itt rendre egymás után,
hogy ő semmit sem tanácsolt a fejedelemnek, mikor az a hadjárathoz
készült; küldték volna hát maguk helyett az asszonyaikat, azok majd
tudtak volna a fejedelemnek jó tanácsot adni.
Ez az igazmondás egy kis derültséget keltett az urak között is. «Füge
egy menyecske!» dörmögék a szakállukba.
Azután nagy csendesség között folytatá Damokosné:
– De nem jöttünk mi ide zűrzavart, háborúságot csinálni. Nem hányjuk mi
szemére sem a diætának, sem az ország tanácsának, sem a fejedelemnek
azt, a mi megtörtént. Tudjuk, nekik is fáj. Hanem azért jöttünk, hogy a
megtörtént veszedelem megszüntetését követeljük. A mit az ország és a
fejedelem elrontott, tegye jóvá az ország és a fejedelem; ha elfogatta
az urainkat seregestül, váltsa ki őket seregestül.
Rédey Ferencz elnök uram csendesen válaszolt az asszonyi szónoknak.
– Hiszen épen azon tanácskozunk, jó asszony, hogy hogyan és mi módon?
– Minek ide az a nagy tanácskozás? Itt van a szultán követe, itt a tatár
khán követe: le kell a kezeikbe tenni a váltságdíjat s azonnal
hazaeresztik a fogoly seregünket. Minket se kínoznak, azokat se kínozzák
tovább.
– Igaz az, jó asszony! helyeslé az elnök. De hát a mostani inséges
időkben honnan vegyen egy akkora summát az ország, mint a mekkorát a
khán követel, jó asszony?
Damokosné megsokallta már a sok «jó asszony»-t, mert neki más titulusa
is volt.
– Hát megmondom, jó ember, hogy honnan vegye az ország azt a nagy summát
egyszerre. Meg van az, közel van, csak meg kell markolni. Ott van a
nyolczvanezer arany, a mit dicsőült nagyfejedelmünk, Bethlen Gábor
király az országnak hagyott rendkívüli szükségekre. Itt a rendkívüli
szükség; ott a nyolczvanezer arany! Tessék approbálni.
Az urak között élénk mormogás támadt. Ez az asszony a fejére talált a
szegnek. Tudták az urak maguk is, hogy megvan az a pénz. Csakhogy az a
fejedelemnő ládája fenekén van, s nem akadt férfi, a kinek elég erős
szive legyen erre ráutalni; asszonyi bátorságnak kellett feltámadni,
mely az első szót kimondja.
Az indítvány meg volt most már téve, in optima forma. Lehetett fölötte
tanácskozni, napirendre kitüzés nélkül.
Nem is lehetett ellenvetést tenni! Ez a pénz az országé. Joga van vele
rendelkezni.
Az egyik Ebéni rögtön magáévá tette az indítványt, s rövid szóváltások
után, a mik inkább csak a formaságok megtartása végett emeltettek,
kimondhatá az elnök a határozatot, miszerint a rendek a Bethlen Gábor
hagyományozta összeget a rab hadsereg kiváltására fordítják. S ezzel a
mai gyülés csakugyan nevezetes lépést tett előre.
– No már most hugomasszonyok, szálljanak le az asztalról s menjenek haza
Isten hírével! mondá az elnök.
– Dehogy megyünk! viszonzá Ilka asszony. Nincs még ezzel vége. Ha
egyszer vége lesz, majd kiáltunk mi az országgyülésnek olyan nagy
vivátot, hogy reng bele a ház, s elmegyünk a magunk jószántából, minden
küldés nélkül.
– Hát mi kivánságuk van még?
– Mi bizony? Hát talán azt gondolják a tekintetes rendek, hogy azért,
mert «hosszú haj, rövid ész», hát mi sem látunk tovább az orrunknál? A
mióta szegény rab uraink távol földön vannak, megtanultuk már a
messzelátást. Hiszen vak tyúk volna, a ki azt nem látná, hogy a mint
Lorántfy Zsuzsánna nagyasszonyom megtudja azt, hogy a rendek
elhatározták a Bethlen Gábor kincsének a kiadatását, menten összepakol
Fogaras várában, s úgy el-kikocsikázik széles Magyarországba a pénzzel
együtt, hogy üthetjük bottal a nyomát. Meg kell azt a pénzt fogni, még
pedig vasmarokkal.
– Ebben az asszonyban tizenhárom prókátor veszett el, dörmögé az elnök a
protonotáriushoz.
– Meg hét diplomata, toldá hozzá a főjegyző.
– Hát hogyan gondolja kegyelmed, úrasszonyom?
– Megmondom én azt is. Határozzák el a rendek egyúttal az özvegy
fejedelemasszony elfogatását is.
De már erre nagy zúgás támadt az urak között. Ez még sem megy. Ez már
lehetetlen! Elkezdtek egymás közt diákul társalogni, hogy a nők ne
értsék.
«Hoc non pergit! Hoc non pergit!» Ez hangzott legsűrűbben.
– Már pedig, akár «pergit», akár nem «pergit», de uraságtok innen addig
el nem «pergit», a míg ezt el nem határozza a diæta: ha holnapután
ilyenkorig együtt maradunk is.
Ez veszedelmes fenyegetés volt. Ez az asszonyhad bizony még kiéhezteti a
diætát.
Keresztül rontani rajtuk pedig tiszta lehetetlenség. Csak a kik odabenn
vannak is, rengeteg sokaság, de hát még a ki a pajtán kívül áll! Az
egész áttörhetetlen hadsereg!
Nem volt itten más szabadulás, mint hogy tegye ismét Ebéni uram magáévá
a veszedelmes indítványt, s abba azután a rendek általános köhögéssel és
torokköszörüléssel consentiáljanak. Protonotárius uram soha olyan
nehezen nem concipiált, mint ezúttal, a tollának a szárát félig megette,
a míg elkészült vele; akkor meg a rendek nem voltak megelégedve a
conceptusával; de bíz ő maga sem: mindenki hozzászólt, az egyik ezt a
szót, a másik amazt kivánta beleszurni, ide egy clausulát, oda egy
mentális reservátát, a «pedig» helyett «mindazonáltal»-t. Utoljára addig
furtak-faragtak, gyalultak rajta, míg csakugyan nyélbe ütötték a
határozatot, mely szerint az özvegy fejedelemasszony, rangjához illő
tisztességgel, nyájas és kellemes módon elfogattassék, s a pénzzel
együtt az egybegyült Rendek elé hozassék és kérdőre vonassék.
Porzót és pecsétet rá!
De már most ki vigye fel ezt a fejedelemhez aláirás végett?
Minden ember eltagadta az ahhoz való tehetségét. Utoljára is Barcsay
Ákost megfogták, felemelték, a határozatot a kebelébe dugták: el kellett
neki fogadni, vagy tetszett, vagy sem, a küldetést.
De hogy kell innen kimenni?
Az asszonysereg tömegén keresztül még egy egér sem futhatna ki. Azok
pedig nem nyitnak utat.
Nem volt más mód, mint hogy Barcsayt felemelték a fejük fölé, s aztán
mint egy hanyattúszó embert a hullámok tetején, úgy adták kézről-kézre a
tenyereiken, a míg valahol odakünn a száraz földre jutott.
A fejedelemnek pedig doktor Reineckius ez alatt akkora dosis
ipecacuanhát adott be, hogy a felől annak még ettől az egész planétától
is elment a kedve. Azt mondá, hogy úgy küldjenek hozzá a rendek még ma
egy határozatot, hogy azt ő vagy olvasatlanul aláirja, vagy valami mást
cselekszik vele.
Az elsőbbet tette meg.
Bele sem tekintett az eléje tett határozatba, csak aláöklözte a nevét.
Barcsay Ákos mégis czélszerűnek látta, per apices elmondani a
fejedelemnek a határozat meritumait. A Bethlen Gábor-féle nyolczvanezer
aranyról van szó.
– Bánja a szösz!
«Aztán meg a rendek, nagyobb megnyugvás okáért, az özvegy
fejedelemasszony személyét biztos helyre akarják tenni.»
Azt sem bánta a fejedelem. Miatta most elfoghatják, le is nyakazhatják,
el is temethetik az egész világot.
Barcsay Ákos a legjobb sikerrel térhetett vissza az országházba, a hol
most már út volt a számára nyitva az eleven fal között, a mely azonban
ismét összezáródott utána, mint a Soncha barlangjának a sziklái a
szerencsétlen kincskereső után.
Abból a jelenségből, hogy az aláirás ilyen hamar megtőrtént, mind a
rendek, mind az asszonynépek azt az örvendetes következtetést vonták le,
hogy tehát a fejedelem is nagyon helyesli ezt az egész modus
procedendit.
Csak Ilka asszonynak maradt meg a gyanuja a lelke fenekén. Nem hisz ő
már senkinek, a mióta az Apor Istvánban olyan keservesen megcsalódott. A
milyen szelid, nyugalmas, minden embert jónak hivő teremtés volt addig
az ideig, abban a pillanatban, a mikor megtudta, hogy a szerelmetes
férjét a legjobb barátja árulta el, és még milyen praktikával: egyet
fordult az egész lelke. A gyöngeség erővé vált benne, a szelidség
haraggá, a hitből kételkedés lett, a félelemből vakmerőség. Eddig soha
még a visszafeleselő cselédjével sem mert szembeszállni; most szarvakat
emelt, hogy a fejedelmet megöklelje vele.
– Ne örüljetek még asszonyok! Kiálta onnan az asztal tetejéről a
zsibongó hadnak. Még hátra van az ebek harminczadja, nem estünk át
rajta. Most siessünk ki innen sebtén, vissza a szekereinkhez; de
körülfogva tartsuk a várat s egész éjjel őrt állassunk; nehogy a
fejedelem előre futtassa a kengyelfutóját Fogarasra, s megizenje az öreg
asszonynak, hogy mit határoztak a rendek, s aztán mire a diéta küldöttje
megérkezik, már akkor csak hült helyét találja a fejedelemnőnek, meg a
nyolczvanezer aranynak.
S ez bizonyára nagyon okos észrevétel volt; csakhogy már későn jött! A
fejedelem Barcsay Ákos eltávozta után mégis utána gondolt annak, hogy
mit határoztak a rendek? Ennek fele sem tréfa. Azonnal levelet írt az
özvegy fejedelemnőnek, tudatva vele a veszedelmet, s a kengyelfutóját
felöltöztetve parasztnak, abban a nyomban útnak indítá a levéllel; úgy,
hogy annak egy pár órai egérútja volt az országgyülés kiküldötte előtt.
Mire az asszonyi had körülfogta a várat, már akkor messzejárt a
kengyelfutó a levéllel: strázsálhattak már szegények egész éjjel imette.
De nemcsak a fejedelemnőhöz küldött izenetet Rákóczy György, hanem a
Kolozsváron levő hadai parancsnokához, valamint a gyulafehérvári
kapitányhoz, hogy a titokban összegyűjtött hadaikkal vonuljanak fel
Szamosujvárra.
(Mert az alatt, a míg a rendek azon tanakodtak, hogyan fizessék ki a
nyakukon ülő törököt, tatárt aranynyal és szép szóval, az alatt Rákóczy
György abban fáradozott, hogy mint fizesse ki ezt a kegyetlen zsarnokát
az országnak – vassal. Uj hadakat gyűjtött, arra kellett neki minden
pénz. Nem fösvénységből tagadta ő meg a foglyok kiváltását; hanem a
fegyverén esett kudarczért készült boszút állni. De ezt nem mondhatta
meg a rendeknek, mert azok bizonyára ellene lettek volna. Azokat nagyon
bölcsekké tette az országos pusztulás.)
Egész csendességben megteltek a Szamosujvárral szomszédos falvak:
Mikola, Boncs, Hesdát, Ördöngős-Füzes a fejedelem gyalog és lovas
katonáival, benn a várban is volt némi helyőrsége, azok között hatszázra
menő szász, Gaudé András kapitánynyal, meg a szász egyetem
darabantjaival; Deés felől pedig közeledőben volt Bethlen János és
Barcsay András a Krakkóban hátrahagyott helyőrséggel, a kiket Rákóczy
sógora: Lubomirszky marschall «pacificando» szabadon bocsátott. Ugy,
hogy Szamosujvárt egy valóságos érczgyűrű fogta körül a Rákóczyhoz hűnek
maradt fegyveres csapatokból addig a keserves szempillantásig, a midőn
az országgyülés kiküldötte visszakerül azzal a leverő hirrel, hogy mire
ő Fogarasra egész parádéval beczafatolt, akkorra már az öreg fejedelemnő
hopp hirével hegyen-völgyön túl járt; azóta odakinn van Magyarországon,
sárospataki várában. És így a nyolczvanezer aranyat bizony elvitte a
«patak.»
A diéta erre az értesülésre fülét fejét elereszté s nem tudta, hogy most
már szégyenkendjék-e, vagy ungorkodjék.
Annál hangosabban tört ki a zendülés az asszonynép közt. Fennhangon
szidták, mocskolták a fejedelmet, a vár ablakai alá gyülekezve, s ne
mutatta légyen egy fejedelmi darabont magát a vár kapuin kivül, mert
annak bizony kikefélték a mundérját kefe nélkül.
Damokos Tamásné erre a rossz hirre kétségbeesetten rohant be
Szamosujvárra s berontott egyenesen a szultán tihájához, Akmet béghez.
A lábaihoz veté magát, a kezeit csókolta.
– Oh uram: kegyelmes uram! Légy hozzám irgalommal. Én vagyok a
szerencsétlen Damokos Tamásnak a hitvese, özvegy asszony, a kinek az ura
még él.
– Ahá! Te vagy az a kaczki menyecske, a ki Apor István uramhoz levelet
irtál, hogy csak hagyja az uradat ott veszni a tatár rabságban.
– Csak finta volt tőlem az a levél: a szorultság diktálta.
– Tudom, tudom, jó asszony. Elpanaszolta azt már nekem azóta Apor István
uram maga. Értem már a dolgot. Nekem volt szánva a finta, s rá is mentem
a lépre. Elfogadtam a váltságdijat. No hát mi lett a váltságdijból?
– Ő rá biztam, hogy vigye el Tatárországba s a moldvai határon
megtámadták a rablók, elvették tőle a pénzt.
– Máskor a rablókra bizd az uradnak a váltságát, azok hamarább kézhez
adják. Én pedig uradat kihozattam Perekopba. A gazdája is vele jött, s
az dühös lesz, ha a mondott időre meg nem érkezett az urad váltságdija.
Nem tudom, mit csinál vele haragjában.
– Oh hisz épen azért vagyok kétségbeesve. Se éjjel, se nappal nincs
nyugodalmam. Az ital nem megy le a torkomon, a nagy keserüségtől, s a
falatomat a porba keverem meg, mikor a jó uramra emlékezem. Azért
zudítottam fel azt a sok asszonynépet, hogy jőjjünk egyesülten fel a
diétára. Nem tudtam mást kigondolni nagy rettegésemben, mint hogy az
országtól kérjek segedelmet.
– Azt nagyon jól tetted. Egészen helyes volt. Hallottam a hirét. Derék
asszonyság vagy. Hát aztán mi történt?
– Most jött vissza a diéta követe a rettenetes hirrel, hogy a mit az
ország váltságdijnak határozott a rab magyarokért, az országnak testált
nyolczvanezer aranyat elvitte magával a vén fejedelemasszony. Előre
futtatá a fejedelem a kengyelfutóját Fogarasba hozzá, hogy elmeneküljön
a sok pénzzel, a mi uraink váltságdijával! Oh uram! könyörülj rajtunk
nyomorultakon: szegényeken.
– Oh, dehogy vagytok ti nyomorultak, dehogy vagytok ti szegények,
erdélyi asszonyok. Több kincsetek van ti nektek, mint a világ akármi
asszonyának.
– Nincs, uram, bizony nincsen, hidd el; ha minden ékességet a testünkről
kótyavetyére dobunk is, csak egy tizedrészét sem tudjuk mi előteremteni
az elcsizelt nagy pénznek.
– Nem ott van a ti kincsetek, asszony; hanem a ti pergő-forgó
nyelvetekben: soha én a szultán mamelukjait nem láttam ugy hadakozni
szablyával, dzsiriddel, mint a hogy a magyar menyecskék tudnak hadakozni
az ő szájuk éles fegyverével. Ebben vagyon a ti hatalmatok.
Gyakoroljátok, a hogy elkezdtétek. Rontsatok rajta azokra a kakasokra, a
kik tojásokon ülnek, a mikből tettek helyett szavak kelnek ki. Ha ők
kotkodácsolnak, ti kukorítsatok! Mert bizony mondom néktek, hogy ha
annyi pénzt összehordtok is, hogy Szamost lehet vele rekeszteni, azért a
ti rab uraitokat a szultán ki nem adja; hanem ha az ő parancsolatjának
engedelmeskedtek; ha ezt a lázadó fejedelmet leteszítek, elkergetítek;
választatok helyébe magatok közül egy emberséges embert, akinek a
szultán fejedelemsüveget, zászlót, athnamét küldhet: akkor mind
valamennyi rabmagyart, urat és szegényt szabadon bocsát és haza ereszt a
felséges szultán ingyen váltság nélkül. Ha pedig ezt nem teszitek; ha
ezt a hitszegő, lázadó, kevély-kutya fejedelmeteket el nem kergetitek,
hanem hozzá ragaszkodtok, bizony fogadom, hogy a tatár khán mind
valamennyi fogoly magyaroknak orrát, fülét levagdaltatja.
Ilka asszony nem várt többet. Rohant ki a bég szállásáról az utczára s
elmondá lihegő szóval az ott kinn várakozó asszonyi sokaságnak, hogy
micsoda szörnyű vigasztalást hallott tőle. Orrát, fülét levagdalják a
raboknak.
De inkább mind a négy lába eltörjön a fejedelmi széknek.
Ezt nem veszik az asszonyok olyan könnyen.
Mentek nagy zsivajjal vissza a várhoz, az országgyüléshez.
A pajtának a két nyitott oldalát ezuttal már vastag gerendákkal
rekesztették el a rendek, okulva a minapi tapasztalaton, nehogy még
egyszer rájuk döntsék a falat az asszonyok: most már csak egy kis ajtón
lehetett belépni a gyűlésterembe s azt fegyveres darabontok őrizték. De
többet ért minden erősködésnél a két Kemény fiaknak a bölcsessége, a kik
eléje jöttek az asszonyi küldöttségnek, a mely nőttön növekedett az
országházig érve. Valamennyinek az arcza piros volt már a haragtól s a
kontya félrecsapva. Ilka asszonynak a szemei ugy szikráztak, mint egy
furiáé. Arra a kérdésére Kemény Simonnak, hogy mi a kivánságuk megint?
csak annyit mondtak: (egyszerre huszan) hogy rá akarjuk gyujtani az
országházat a rendekre.
– No no, asszonyaim! Hátha megalkudnánk?
– De üszköt vetünk ugyan ennek a bódénak, ha csak…
– Ha csak?
– Ha csak rögtön le nem teszi a diéta ezt a hitszegő fejedelmet.
– Mindjárt megértjük egymást. Hiszen a rendek is épen abban fáradnak
odabenn. Higyjék el kegyelmetek, drága asszonyságok, hogy odabenn még
forróbb az «aër», mint idekinn. A szultán és a tatár khán kegyetlenül
befütöttek a rendeknek. Épen most olvassa fel a protonotárius a
leveleiket, a mikben kegyetlen fenyetőzéssel követelik Rákóczy György
letevését, számüzetését.
– Hát min tanakodnak még akkor a bölcsek? heveskedék Ilka asszony. Miben
válogatnak? Ha két félelem között van a választásuk, csak megmondja
nekik talán a fogvaczogásuk, hogy melyik a nagyobb? A melyiktől jobban
rázza az embert a hideg! A fejedelemtől kell-e jobban félni, vagy a
szultántól. Gonosz betegség ez! Az urakat még csak a hideg rázza, de már
mink a forró lázban vagyunk, s nem ismerünk se Istent, se urat! Ha el
nem kergeti az országgyülés a fejedelmet, felgyujtjuk az országházat.
– De azt bizony ne tegyék kegyelmetek, a míg Bánffy Dénes uram vissza
nem jön a várból.
– Hát mi dolga ott?
– Ime felvivé a rendek kérelmét a fejedelemhez, hogy mondjon le önként a
fejedelemségről.
– Mit, kérelem neki? Mit instáncziáznak? Ha a számadó juhászom
széthagyja zavarni a farkasoktól a juhnyájamat, maga hibájábul: nem
kérem, hogy menjen; kergetem botszóval. Hát annyi ezernyi magyar vitéz
nem több a birkánál?
– De a fejedelem is több ám a számadó juhásznál.
– No és ha azt mondja válaszul a rendeknek, hogy «eb ura a fakó!» akkor
mit lesznek teendők?
– Hát az majd megválik. De most nagyon kérem kegyelmeteket, hogy a saját
magunk, és az egész ország érdekében ne rontsanak be az országgyülésbe;
hanem maradjanak kivül. Nehogy majd egy másik országgyülés azt
mondhassa, hogy ennek a mostaninak a határozata pressio alatt hozatott,
confusio volt benne, rend és forma ellen történt s ennélfogva
érvénytelen. Sőt tartsák kegyelmetek magukat távol és csendesen; hogy
rájuk ne foghassák a beavatkozást. Én bizony mondom kegyelmeteknek, hogy
a mai szent napon Rákóczy György elmegy a fejedelmi székről. Vagy önként
megy, vagy elmenettetik; de ezzel a mai nappal együtt ő is leáldozik.
Erre a hitemet kötöm le. S hogy szavam igaz lesz, arra zálogul odaadom
kegyelmednek Damokos Tamásné asszonyom az édes kedves kardomat az
oldalamról; tartsa azt estig magánál, kösse fel a saját derekára, s ha
hazugságban maradok, soha se adja vissza: rókafarkat viseljek az övemen
kard helyett.
Ez a tréfásan komoly beszéd úgy, a hogy lecsillapítá az asszonyokat; de
még alkalmasabb volt a felgerjedt indulatoknak más fordulatot adni az a
hir, a mit gyors futamodással hoztak a városból a hátramaradtak: «lovas
katonaság közelít nagy számmal Ördöngös-Füzes felől!»
S azzal egy időben a toronyban felállított őrök kiáltozák, hogy a
hezdáti uton nagy porfellegek mutatkoznak, a mikből számos dárdák hegyei
villognak elő.
A fejedelem katonaságot hoz az országgyülés ellen!
«No most hát felkötöm a Kemény Simon uram zálogbahagyott kardját!
Mutassuk meg asszonyok, mit tudunk?»
S ezt mondva Ilka asszony, valósággal felköté a kardot a karcsu derekára
s hamarosan parancsokat osztott, a mik nyomban végre is hajtódtak.
Egyfelől a szamosujvári utczákat, másfelől a Szamoson átvezető hidat úgy
eltorlaszolták egymásnak fordított szekerekkel, hogy azokan se gyalog,
se lovas had tréfásan át nem törhet. A Szamos hidjáról pedig felszedték
a padlókat. (Tudva levő dolog, hogy a Kolozsvárról Deésre vezető
országút olyan elmésen van fundálva, hogy az utbaeső Szamosujvárt nem
érinti, hanem a Szamos tulsó partján halad el: ide csak hidon lehet
bejönni. Armeniopolis lakosai nem szerették a keresztülutazó katonákat!)
Damokos Tamásné úgy kommandérozott, mint egy generális, s egész
strategiai éleslátással rekeszte el minden bejáratot a vár és
országgyülés épülete felé.
Igaza volt. Ha az asszonyoknak nem szabad pressiót gyakorolni az
országgyülésre, hát akkor a katonáknak se legyen szabad.
Bánffy Dénes ez alatt visszaérkezett a várból a fejedelem válaszával.
Rákóczy György nem mond le a trónról a szultán fenyegetésére, hanem
daczol vele, s kész fegyveres erővel megvédeni az országát és trónját a
török hatalom ellen.
Ez a kemény makacsság, a megtörtént nagy veszedelem után s a fenyegető
még nagyobbal szemben, végső elkeseredésbe hozta a rendeket. A mint a
visszatérő küldött kimondta, hogy Rákóczy György nem lép le, egy szívvel
és szájjal kiáltának fel valamennyien: «no hát letétetik!»
Nem fázott már senki. Náluk is bekövetkezett a láznak az a foka, a mikor
a vér a fejnek tódul.
A zaj lecsillapultával az elnök Rhédey Ferencz kimondá, nyugodt,
elhatározott magatartással, hogy az egybegyült erdélyi rendek a
törvényesen megválasztott fejedelmet ismét törvényesen leteszik
trónjáról.
Az első felindulás zaja olyan nagy volt, hogy azt meg kellett hallani a
nyitott pajtaoldalokon keresztül nemcsak a kivül álló sokaságnak, hanem
magának a fejedelemnek is odafenn a várban. Látni lehetett az alakját
többször az országgyülési pajta felé néző ablakban, a mint összefont
karokkal merően odaállt; sápadt arcza, kőmerev szemei, beharapott ajkai
elárulták, hogy miben szenved most. Gyűlölnie kell azt a népet, a melyet
kénytelen szeretni. Nem veszi észre, hogy fenyegetik ököllel az özvegy
asszonyok odalenn, nem veszi észre, hogy egy dühös mænade felmarkol egy
csomó porondot s feléje hajítja. Egy nagy szál árboczfa van az országház