A Damokosok - 02

felveszi, aztán oda viszi, a hová az nem akar, a társai közé, haza.
Az ezermester ennek is ismerte a babonáját. A paripa engedelmes lett s
ügetett előre.
Még egy másik tatár előőrsöt is talált Boldizsár bá az útjában, de már
arra messziről rákiáltott: «majd nem alszol! de kinyitod a szemed, álmos
kutya! Megállj, majd adok a nogajkával!» Az a jámbor még meg is kinálta
a kulacsával, csak ne haragudjék. Boldizsár bá megtartotta a kulacsot:
jó lengyel pálinka volt benne; szükség lesz arra ebben a hidegben.
Így aztán minden akadály nélkül kijutott a tatárok kelepczéjéből s
virradóra ott volt a gyergyói havasokon: onnantúl aztán nem is üldözte
még a madár sem, délig emberrel sem találkozott. Minden jó lett volna
már, csak olyan nagyon éhes ne lett volna. Bánta szörnyen, hogy el nem
hozta magával a medve toppancsát, milyen jó volna az most sülve!
De hát jó az Isten! Akkor ád, a mikor nincs. Délben Boldizsár bá egy
pakulár gunyhóhoz jutott, ott épen sajtot öntöttek. Hatan voltak a
legények; a mint a lovas tatár alakot a hosszú dárdával megpillantották,
hatan hétfelé szaladtak, vendelyt, túrót ottan hagytak; még egy
juhászbundát is martalékul felejtettek.
Boldizsár bá aztán leszállván a lováról, elébb kegyesen elimádkozá, hogy
«a ki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott!» s aztán kegyetlenül
megtömte a horpaszait a túróval, nagyokat nyakalt rá a savóból, s azzal,
mint a ki a dolgát jól végezé, leheveredék a juhászbundára s olyan jót
aludt, hogy mikor fölébredt, alig tudta a szeme pilláit felnyitni, úgy
le voltak fagyva.
Aztán folytatta az útját az ismerős tájékon. Itt már ismerte a dörgést:
a falu nevét is tudta, a mi ott szemközt jön. Azaz, hogy nem a falu,
hanem csak a népe. A megriadt pakulárok fellármázták a lakosságot, hogy
«jön a tatár!» S most az nagy énekszóval, templomi zászlókkal
processiózik eléje, hogy kegyelmesen fogadja a rettegett pusztítót.
– Ejnye, rusnya békák! rivalt rájuk mérgesen Boldizsár bá, hát már engem
sem ismertek? Nem látjátok, hogy én vagyok Csernátonból a Boldizsár bá?
Én nem hoztam nektek semmit: csak a tatárt a hátamon; de azt ne a
vasvilla nyelével, hanem a hegyes végével köszöntgessétek: látszik, hogy
nektek is csak asszony volt az anyátok, mint az oláhoknak, nem pedig
amazon, mint a csiki székelyeknek! No, majd ha nagyon megijedtek,
jöjjetek utánam: én megbátorítlak.


A MIKÓ-UJVÁRI ÁGYÚK.
Hogy a gyergyói székelyeket miként eszelte fel Boldizsár bá, meg a nagy
veszedelem a határon átözönlő tatárok elfogadására? azt megirtuk egy
másik könyvben. Itt történt az, hogy az asszonyok is fegyvert fogtak,
Apor Andrásné, Cserei Györgyné előkelő urasszonyok vezetése alatt, az
ellenséggel szembeszálltak, a férfiakkal versenyt hadakoztak; itt
örökíté meg hirét-nevét a hős Puskás Kalára, ki jó reményben levő
állapotja mellett, mégis kiment az ütközetbe, s naphosszant harczolva,
hét tatárnak kioltá élete mécsét s azzal hazament estére és szült három
fiut. – Igaz történet ez; a tatárhalom a bizonysága, a hol ezerhétszáz
tatárnak a csontja porladozik, a kiket tűz, vas, asszonykéz és
lezudított tóvíz rakásra ölt a Szárhegy szorosában.
Ez a veszedelem tehát el lett fordítva Mikó-Ujváráról, mely a tatároknak
innen leghamarább esett volna utjában, de hátra volt a másik, az ojtozi
szoroson betörő tatárhad, a melyik Csikot, Háromszéket elözönlötte! ez
ugyan csak később fog megérkezni, de bizonyosan megjön, azt már tudta az
ezermester, nem is a lelkektől, hanem a saját esze járásából. Hogy a
tatár, miután az erdélyi hadsereget, fővezérestül együtt elfogta
Lengyelországban a szultán parancsából, ottan meg nem áll, hanem majd
nekiesik a védtelenül hagyott Erdélynek s azt véges-végig pusztítja, de
még Magyarországba is áttör.
Mert hát ilyen kegyes urunk volt nekünk a szultán, a kinek árnyékában
oly soká pihentünk. Ha szép engedelmesen megvittük neki az adót jó
pénzben, ha vezéreinek megkentük a markát, ha szépen arczraborultunk
előtte s megcsókoltuk a kaftánja szélét, meg ha seregestül megjelentünk
a táborában hadainak számát szaporítani s elég ennivalót is hoztunk
magunkkal, hát akkor megdicsért bennünket, adott játékszereket is, a
mikkel játszhassunk idehaza. De hogyha valami olyanra bátorkodtunk vetni
a fejünket, a mi ő neki nem tetszett, fogott egy korbácsot s úgy
végigvert rajtunk vele, csak úgy repedt a bőrünk. Ez a korbács pedig
mindig ott lógott az ajtófélen: ez volt a krimiai tatárság. A szultánnak
csak intenie kellett: «indulj meg korbács!» s az leszállt magától s
paskolt, míg bele nem fáradt. S ha megunta a szultán a játszásunkat,
elvette a játékszereinket, tömlöczbe csukatta a nagy embereinket, a
kiket ő maga ruházott fel koronával, fejedelemsüveggel.
Boldizsár bá tudta, hogy ez így volt mindig, most is így lesz.
Azért ugyan igyekezett a legegyenesebb uton haza jutni Mikó-Ujvárra. Ott
is nagy szükség lesz ő reá.
Mikó-Ujvár ott feküdt Csikszereda fölött, de ez nem a mostani, az sokkal
nagyobb és fényesebb volt. A gazdag Mikó Ferencz építteté azt, a ki nagy
becsületben állt mind Bethlen Gábor, mind I. Rákóczy fejedelem előtt. A
temetésénél még a fejedelem és a fejedelemasszony is kisérték a halottas
szekerét, pedig unitárius volt. A várat aztán az egyetlen fia, József
örökölte, a ki megint oly szerencsétlenül járt, hogy a lakodalma napján
a lovai megbokrosodtak az üdvlövöldözéstől, a szekeret felborították; –
neki magának a nyaka törött, a szép felesége, Macskási Ilka,
menyasszonyi koszoruval marada özvegyen. Nem soká maradt úgy, nagyhamar
rátalált a vidék legdaliásabb leventéje, a harczban és békében egyaránt
előkelő «primor» Damokos Tamás, ex genere Nyujtód. Mikó-Ujvár, a
gyermektelen elhalt Mikó József után törvény szerint a fejedelemre
szállt volna, de I. Rákóczy meghagyta azt az özvegynél. Itt tartotta
azután székhelyét Damokos Tamás, a ki főkapitány vala Csikban.
Rövid idő mulva II-ik Rákóczy György következett az erdélyi
nagyfejedelmi trónra: a legszebben virágzó kis országot vette át, a mi
mindennel bővelkedett, a mivel csak jó kedvében megáldhat az Isten egy
országot. De Rákóczy mindezzel nem érte be, furdalták a máját a
nagyravágyás férgei. Elhagyta magával hitetni holmi elégedetlen lengyel
főurak által, hogy őt a lengyelek nagyon kivánják királynak a mostani
helyett: ohajtanak egy országgá lenni a kis Erdélylyel. Elhitte nekik és
felült. Összeszedte a szép vitéz erdélyi sereget; se kérdett, se
hallott, berontott Lengyelországba s egész Krakkóig ment, azt el is
foglalta, mert szép vitéz serege volt együtt… Az öreg apó onnan
Stambulból hiába kiabált utána: «megállj gyerek! mert biz a fenekedre
verek!» hallatlanná tette a szót, csak előre igyekezett. Mikor aztán ott
volt Krakkóban, akkor vette észre, hogy nem jó helyen jár; nem várják őt
itten se a főpapok, se a főnemesek, se a diæta, hogy megkoronázzák.
Akkor aztán már ment volna vissza, ha lehetett volna; – de már a hátán
volt a nagyapó korbácsa. Kétszázezer tatár állta el az utját
Erdélyország felől. Maga aztán aláirta a legcsufosabb capitulatiót, a mi
alatt csak valaha fejedelem neve pironkodott s egy oldalugrással
elmenekült Magyarország felé. A szép erdélyi hadsereg pedig, köröskörül
fogva a lengyel király, a tatár khán, meg a szepesi sztaroszta
hadseregeitől, agyonéhezve, fáradva; a tél viharától a mezőn meglepetve:
vezérestül együtt fogságra jutott a legkegyetlenebb ellenség, a tatár
khán kezébe. – Ez azonban még nem volt elég a pogánynak: a mint az
erdélyi vitézek táborát elvitte Krimiába, betört minden oldalról
Erdélybe: oda voltak a legjobb vitézek; nem volt kit szembeállítani a
gyilkos csordával, a kit annyiszor visszavertek a székelyek. – Végig
pusztított a rabló had az egész országon, égetve, rombolva, s a nép
szinét-javát szőrpányvára füzve. Kilenczvenötezer férfit hajtottak el
Erdélyből Krimiába. Ugyanannyi asszonyszív vérzett idehaza miattuk.
Biz ez nem igen szép történet; de hát előre kell bocsátanunk, hogy az
ezután következőket hozzáépíthessük.
Mikor Boldizsár bá, a tatárkölcsönözte lovával megérkezék Mikóvárra: még
akkor senki sem tudott semmit a nagy gyászról, hogy az egész erdélyi
hadsereg hadi fogságba esett. Nem is álmodott erről senki. Boldizsár még
a fegyverlerakás előtt menekült el, s olyan gyorsan vágtatott
éjjel-nappal, lóhalálában, hogy még a madár sem előzhette volna meg.
Ő volt tehát a legelső gyászhirnök, a ki Ilka asszonynyal tudatta a hős
Damokos Tamás szomorú végzetét.
– Gyászholló vagyok, galambom: szegény raburadnak izenetét hozom.
S azzal elmondá neki, hogy mit izent Damokos Tamás nagy veszedelméből s
átadá neki a pénzzel telt turbát, a kulcsával együtt.
Ilka sirva fakadt erre a gyászhirre, s kezét tördelé kétségbeestében.
– Jaj, édes mézem, ne kezdj most a siráshoz: nem érünk most arra,
hagyjuk ezt tavaszra, mikor jobban ideje lesz. Ne félj: nincsen még
semmi baja az uradnak. Hadi fogságba elviszik; nem bántják: tudják, hogy
főkapitány, nagyon megbecsülik; sok váltságdijat várnak érte. A
váltságdijat ime elhoztam magammal. Itt van, egy rakáson. Most már csak
az lenne a nagy baj, ha valahogy, valami réven ez a pénz elsikkadna:
mert akkor ugyan ott veszne Krimiában a jó Damokos Tamás urunk.
Az asszony letörülte a könyeit s azt mondá Boldizsár bának, hogy nem fog
hát többet sirni, a míg egyéb dolga lesz: mondja meg, mit tegyen?
– Hát legelőbb is arra kell gondolnunk, hogy ezt a Mikó várát úgy
megvédelmezzük, hogy a tatár el ne foglalhassa.
– Én Istenem! Hisz ez a Mikóvár nem erős vár.
– Majd erőssé tegyük. Te már azt csak bizd rám, édes hugomasszony. Én
mindenről gondoskodom, te csak azután láss, hogy legyen a hadi népségnek
mit enni. Az asszonyok süssenek, főzzenek, a papok imádkozzanak, a
többit majd előteremtem én.
Biz azt a Mikó-Ujvárát nem nevezték hajdanában erős várnak, mert még
csak valamely hegytetőn sem büszkélkedik, a minek a három oldala
megmászhatatlan, a negyedik pedig bevehetetlen; hanem ott fekszik a
sikság közepén, négyszögletre kiépítve, inkább csak várkastély,
vendégelfogadásra, nem ellenség visszaverésére. Van ugyan egy kis gyarló
bástyája s azt vizárok veszi körül, de az a viz fenékig befagy, ott megy
át rajta a tatár, a hol akar s vasfejű gerendákkal rést tör a falon,
akármilyen vitézül védi magát a benszorult népség.
Immár a szegény illyefalvi székelyek is így jártak. Öt napig védelmezték
magukat a kis várukban a tengersokaságú tatár ellen, akkor rájuk
döntötték a sánczot, a kiket le nem vágtak belőlük, mind elhurczolták
rabságra, nem maradt meg az egész városból több egy gyermeknél, a ki a
folyam partja alá elbujt.
Az illyefalvi nagy veszedelemnek a hire csak egy héttel később érkezett
meg Mikó-Ujvárra, mint Czirjék Boldizsár hadnagy. De ez a hét nem mult
el hiába.
A kapitány távollétében ő volt a parancsnok, neki engedelmeskedett a nép
apraja-örege. Jól mondám: mert csak az apraja, meg az örege volt otthon;
a derék sereg, a férfihad el volt már fogva.
Azért csak összegyüjtött egy védő csapatot Boldizsár bá: minden öreg
mellé egy sihedert; aztán kifundálta a hadi taktikát, a négy legöregebb
pixidáriussal. (A «lófő» mind ott maradt a táborral.)
– Nem úgy csináljuk ám a dolgunkat, a hogy a jó becsületes illyefalvai
atyánkfiai tették: hogy közel ereszszük a falainkhoz a tatárt, a honnan
kanóczos nyilakkal ránk gyujthatja a tetőt, kiszedheti a szemünk szőrét;
hanem azon leszünk, hogy távol tartsuk őket a testünktől. Innen is, tul
is Csik-Szereda előtt nagy földvárat hányunk, s akár szembe, akár hátul
támad ránk az ellenség, úgy leágyúzzuk, hogy a szeme is szikrát hány
bele.
– Leágyúznók ám, ha volna mivel? mondá Mihály bá, a legvénebb puskás. De
az a négy réztaraczk, a mi a nagyasszony kastélyában van, csak
lakodalmas nép elejbe puffogatni való.
– Már pedig én nekem huszonnégy ágyú kell.
– Ha csak a földből nem nő ki?
– Hát igenis, hogy onnan nő ki! Mire való ez a szép veresfenyő erdő?
Semmi szégyen se lesz az a tatárnak, ha mi fa-ágyúval lövöldözünk belé.
Az öregek csóválták a fejüket; de tudták, hogy Boldizsár bá ezermester;
hát csak engedtek a parancsolatjának. Levágták a huszonnégy szál fát, s
azokkal a nagy fúrókkal, a mik a bányaviz szivattyucsöveihez valók,
végig fúrták valamennyit.
– De már most, hogy lövünk mi ebből? aggóskodék Mihály bá; hisz az
elől-hátul lukas. Ezt ha elsütjük, akkorát fog lőni hátrafelé, mint a
mekkorát előre. De hogyan is süssük el? hisz ha az oldalán gyujtó lyukat
furunk: akkor az egész csövet az első lövés kétfelé repeszti.
– Majd lesz annak módja! Nyugtatá Boldizsár. Ugy-e bár, ha a puskád
csöve tele megy homokkal elől a szájánál, hát akkor a töltés, inkább,
hogysem azt az ezernyi homokszemet egyenkint kitologassa, kapja magát,
szétveti a puskád csövét az agyánál. No hát! Ennek a faágyúnak a hátulsó
likán előbb bedugjuk a golyókkal, szegekkel, vagdalt ólommal, s más
efféle csemegékkel tele zacskót; utána a puskaporos zacskót; azután
pedig betömjük azt, mentül lazábban száraz homokkal. Nem lesz annak a
homoknak semmi baja a lövés után. Az ágyút pedig aképen sütjük el, hogy
egy ember oda tart egy megtüzesített végű kopját a tömő homokhoz, a
másik egy pőrölylyel ráüt a kopjanyél tulsó végére, s mingyárt kész lesz
a durranás.
Hej, ha tudta volna Boldizsár bá, hogy ő találta ki a hátultöltő
czindnádel fegyvernek a fortélyát!
Még azután a faágyúkat belül kibéllelte összegöngyölített vas pléhvel,
kívül behuzatta nyers ökörbőrrel, s megpántoltatta vasabroncsokkal, hogy
annál jobban szolgáljanak.
De már most puskapor is kéne, ahhoz pedig malom kell.
Hogyan fundálta ki, hogyan nem, én azt meg nem mondom; de végre azt is
csak előállítá Boldizsár bá. Puskaport is fábrikált ő; még pedig nem
feketét, hanem fehéret: azt mondta, hogy ez azért jobb, mert nincs olyan
erős tüze, nem gyujtja meg az ágyút.
Akkor aztán elhelyezteté a maga ágyúit a földből hányt bástyákra, s azt
mondta, hogy «no már most nem bánom, ha jön is az a tatár».
Az pedig jött; jó orra volt: megszagolta, hogy Csik-Szeredán jó préda
vár reá, csak Mikóujvárával kell neki elbánni: az pedig félagyarára is
kevés.
A tatár nem hordott magával ágyút: nem is értett hozzá. A sokaságában
volt az ereje, a kegyetlenségében a hatalma; gyorsaságában a veszedelmes
volta. Egyenesen vágott keresztül a rengeteg erdőn, a mi utját állta,
utczát taroltatva maga előtt az előre hajtott foglyaival.
Csak úgy feketéllett a mező a hegyes süvegeiktől, mikor a porfelleg
elszállt, a mit maguk előtt vertek. Mint a szélvész, oly sebesen jöttek.
– De majd visszafelé milyen gyorsan fogtok menni! Mondá Boldizsár bá s
jó közelre beváratta őket. – Azok fel sem vették azt a kis földturást
ott a sikságon s lóháton akartak rajta átgázolni.
Mikor aztán jó közel jöttek, egy parittya vetésre: akkor megszólaltatott
ellenük Boldizsár bá egy pár ágyút.
Bevált biz az! A faágyúk jól szuperáltak. A szeges zsák, meg a lánczos
golyóbisok csunya felköszöntést adtak a tatárnak. Szokás szerint
megrőkönyödének s rögtön hátat fordítottak. A murzáik azonban
korbácscsal terelték ismét össze a csapatjaikat s pokolébresztő nagy
zsivajjal zudíták tömegestől a lovasságukat a földsáncz ellen.
Most aztán tíz szörnyeteg okádta egyszere a sárkánytüzet a fejeikre:
egész pusztulás lett bennük; s nehogy valami kétségük legyen az iránt,
hogy mi az odahátul? alig mult el egy felfohászkodás, Boldizsár bá mind
a tizenkét ágyúval odacserdített közéjük.
Nem ettek ilyet a tatárok még soha.
Azok ott ördögökkel vannak.
A tatár vezér nagyon megszégyenlé magát a kudarczon s elővéve szokott
taktikáját, egy csoportot az erdőn keresztül a székelyek megkerülésére
küldött. Mindig így szokták azt, kozákok, tatárok: a kik együtt járnak.
Az illyefalvai siralmas krónika is így énekli:
«Kozák kurtány falat vágja,
Tatár tüzét ránk bocsátja.»
A vad nép nyílzáporral szokja messziről megtámadni, sebbe ejteni, lángba
borítani az ellensége hadsorát és várát: az egész kedvük ellenére volt,
hogy a másiknak meg olyan lövő szerszáma legyen, a mi az ő tegzénél
messzebb hord. Pedig bizony a csikszeredai ágyúk sem voltak különb
fegyverek a számszerijjnál.
A míg a kerülő csapat az átelleni völgy felől alászállt: addig a
szemközt álló tatárok csak abban mesterkedtek, hogy egyes vitézeik előre
nyargaltak, vitézi párbajra hivogatni fel a székely daliákat. Kár, hogy
olyan közel egyik sem hozta a képes felét, hogy Boldizsár bá a kovás
puskájával megtisztelhette volna. (Hiszen volna csak itthon Damokos
Tamás, majd megmutatná az tinektek, hogy hány mázsát nyom egy font vas,
mikor kardnak van lapítva! De hát nem voltak itt a daliák, csak a
bölcseséghez kellett folyamodni.)
Odafenn a vár sánczain az asszonysereg állt őrt, szemfüleskedve
mindenfelé. Damokosné meg künn a bástyaszegleten egész ökröt süttetett,
bort üttetett csapra, hogy a tatárok láthassák, mily bővében vannak az
ostromoltak mindennek: a gyerkőczök sem maradtak dologtalan, hordták az
ételt, italt a harczoló csapatoknak.
Az őrtálló csapatok hamar észre is vevék, hogy az új erdő vágásan
keresztül ugyancsak nyomakodik előre egy tatár csapat a város
megkerülésére s jelt adának idejekorán Boldizsárnak. A hadnagy azonnal
utasítást adott az alhadnagyának, ki a tulsó sánczban vigyázott. Ez
pedig Mihály bá volt. A hátulsó sáncz pedig úgy el volt rejtve
gyalogfenyő-bokrokkal, hogy abból semmi sem látszott: a közeledő
gyümölcsös kertnek nézhette.
A megkerülő tatár csapat lármafával adott jelt a hegytetőről a tábornak,
s akkor egyszerre támadtak minden oldalról a mikóvári sánczok ellen, a
mikor aztán lett olyan nagy ágyúzás, hogy három mértföldnyi kerületben
minden vad elszaladt az erdőből. De nem csak a vad, a tatár is
elszaladt, a ki ott nem maradt. A gonosz pogány had véres fejjel lett
visszaverve Mikóvár alul, pedig csak öreg emberek és suhanczok álltak
vele szemközt: fából csinált ágyúk dörögtek ellenük.
A murza maga rohant utoljára a Boldizsár bá által védett sáncz ellen, a
mundzukos lófarkat kezébe ragadva, s nem törődve az ellene szórt tört
patkódarabokkal, miket zsákszámra okádának a faágyúk. – Ekkor azonban
egy ilyen fenyőfa-csatakigyó azt a tréfát mivelte, hogy nagyon erős
lőportöltést kapván, a kartácscsal együtt magát az ágyú béllését, az
összegöngyölt pléhcsövet is kilőtte a csőből, s az mint valami röpülő
tüzes sárkány, úgy szállt nagy süvöltve a tatárok közé. – Ez már nagyon
erős argumentum volt! A hol már az ágyút is ellövik az emberre: ott nem
lehet megmaradni! A murza a hátára kapta a pajzsát, s úgy elfutott
ijedtében, hogy a saját hivei sem érték éjszakánál elébb utól.
Boldizsár bá azonban jól tudta azt, hogy mikor valaki a tatárt egyszer
megverte, akkor még ne tartson «Te Deum laudamust», mert az annak még
nem elég. Nappal megfutott, éjszaka visszatér: s iszonyú boszút áll.
Kétszer kell a tatárnak a fejére ütni, mert az különben be nem veszi a
tanácsot.
A mint leszállt az éjszaka, sötét felleges idő lett: Boldizsár bá
kiválogatott százat a legjobb lábú ficzkók közül; azoknak a számára
készített óriási nagy fakardokat, mikor aztán már nagyon sötét volt,
akkor levezette őket egész a táborba szállt tatárseregig. Ott az erdő
oltalmában valamennyinek a képét, meg a fapallosát bekente valami
ördöngös zsírral, a mitől az ábrázat és kard úgy fénylett a sötétben,
mintha tűzből volna.
«No most rajta, hopp a Jézus nevével! Szűz Mária hírével!»
A tüzes arczú alakok, a lángoló kardokkal nagy sivalkodás mellett
rohanának a fáradtan elpihent tatárokra; azok meg, mint a kiket az
ördögök szálltak meg, olyan rémüléssel kavarodtak fel erre a túlvilági
rémek támadására, s egymást gázolták el a nagy szaladásban.
Boldizsár bá fakardos suhanczai még jobban megverték a tatárt másodszor
is, mint a hogy a faágyus aggastyánai.
– No már most énekelhetünk egyet, kedveskéim! mondá Czirjék Boldizsár a
sivó-rívó asszonyoknak: ezek már nem bántanak minket többé.
Nem is mentek a tatárok Mikóvárnak a tájékára sem többet. A murza
visszafutott a khánhoz, s a prófétára esküdött, hogy olyan ellenségre
még nem akadt, mint a «kisértetek völgyében».[1] Mindig óvták attól az
oláhok is, hogy oda ne menjen, mert ottan földalatti lelkek uralkodnak;
de ugyan tapasztalta ennek az igazságát, mert ottan nemcsak hogy száz
ágyut sütögettek el a népe közé, de utoljára magát az ágyut is közéjük
röpíték; éjjel pedig tüzes arczú dzsinek szálltak le az égből,
lángpallosokkal: a kire csak ránéztek is, rögtön korommá sült a
tekintetüktől. Ezért aztán Mikóvár vidéke – ezen tatárjárás alatt – meg
lett szabadítva mindenféle kelletlen látogatástól.


BENN AZ ELLENSÉG A VÁRBAN.
Czirjék Boldizsár azért nem feküdt le a fülére, de mindig csak
félszemmel aludt, a másikkal az ellenségre vigyázott; mindenütt ott
vala, hogy az ellenség meg ne lephesse a várat. Végtére aztán ez a
zivatar is csak elmult a maga jó kedvéből, a tatár telerabolva magát,
haza ment a prédával, meg a sok rabszíjra füzött fogolylyal. A fejedelem
is hazakerült, az országgyülés is összeült; azok aztán kegyetlenül
egymás hajába kaptak, ki rebellált, kit száműztek: egyszóval minden
rendbe jött.
Százezer harczos férfi ugyan ott sinylett Krimiában rablánczon, hanem az
is mind rendben volt. Gazdája akadt valamennyinek. Itthon pedig a magas
kormány az előkelő özvegyeknek és árváknak tutorokat rendelt, ennél
többet pedig nem lehet kivánni.
Boldizsár bá is megkapta a parancsolatot, hogy leültetheti már a csiki
hadakat, nincs rájuk több szükség, lássanak a mezei munka után. A
csizmadiák menjenek csizmát varrni. Az ágyukat olvasztassa be s az
anyagot küldje fel Szebenbe, hadd öntsenek belőlük harangot. Boldizsár
bá hiven tűzbe tétette a faágyuit és a hamuját lelkiismeretesen
felküldte Szebenbe, öntsenek belőle harangot, ha tudják a módját.
Csak azután, hogy mindent elintézett, tért haza ő is Mikóujvárára, a hol
a hadnagyi felügyelet volt a hivatalos dolga.
Legelébb is felkereste az ő kedves urasszonyát, a ki talpig gyászba
öltözve fogadta, s százszor is köszönte neki azt a sok jó szolgálatot, a
mit neki és családjának tett; igérte, hogy soha sem fogja elfelejteni.
– Már most hát, édes hugomasszony (a Czirjékek és Damokosok vérszerinti
rokonok voltak), mondá Boldizsár bá: a legelső dolgunk az legyen ám,
hogy a mi Tamásunkat kiszabadítsuk onnan a tatár fogságából, mert neki
sem jó ottan lenni, de neked sem jó ám itten magadban lenned azzal a két
kis ártatlan porontytyal.
– Minden bizonynyal, az lesz az első dolgunk, édes bátyám. Egyébiránt
addig sem vagyok itten egészen tanács nélkül hagyva, a jó fejedelem
gondoskodott róla, hogy a diæta rendeljen ide «tutort» a kis gyermekeim
számára, s nekem szükségben tanácsadót.
Boldizsár bá nagyot törült erre a szóra az orrán (boszuságtól viszketett
az!) s azt dörmögé, hogy biz a jó fejedelem még sokkal jobb fejedelem
lett volna akkor, ha maradt volna itthon medvéket vadászni, mint hogy
elvitte a családapákat az operentiákra, koronát vadászni, a kiknek a
helyébe aztán most tutorokat ültet. Egyébiránt ki légyen az az
iderendelt tutor, ha szabad a nevét tudni?
Ilka asszony mondá neki, hogy az bizony Apor István uram ő kegyelme.
Hüh be nagyot ugrott erre a szóra Boldizsár bá; a süvegét pedig úgy
vagdalta a padlóhoz, hogy az olyanokat puffant, mint egy mozsárágyu.
– Oh te szent Pilátus! Oh te szent Herodes! s még a hány füzfánfütyülő
szent van a világon! Hisz akkor benn van a várban az ellenség!
– Micsoda ellenség?
– Micsoda ellenség? Az, a ki rosszabb a töröknél, rosszabb a tatárnál; a
ki jobban megéget, mint a tűz, jobban felforgat, mint a földindulás.
Ugyan hogy tudtad azt ide beereszteni?
– Ugyan mit tud kegyelmed Apor István ellen?
– De bizony eleget. A mit a pápisták hét főbűnnek hínak, az mind meg van
benne, csordultig tetézve.
– Példának okáért.
– Először nagy benne a kevélység. Nem tudja elfelejteni, hogy azoktól a
hatalmas Aporoktól származik, a kik hajdan Erdélynek vajdákat adtak;
Bálványosban most is uralkodnak. Ezért képes volna elárulni minden
atyafiát, a ki fölötte áll, hogy annak a helyébe ő juthasson. Azután
irigye minden embernek, a kit csak az Isten valamivel megáldott; az
egyiktől irigyli a vagyont, a másiktól a jó hírnevet, a harmadiktól az
észt, a negyediktől a családi boldogságot, s képes rá, hogy azt semmivé
tegye, csak azért, hogy másnak se legyen, a mi neki nincsen. Azután jön
a fösvénység, a kapzsiság, a pénzhetnémség: kártyán nyerni,
uzsoráskodni, örökséget hajhászni, simoniát űzni, ebben ő mind tudós.
Kétszeresen árva az, a kinek ő lett a gyámja, mert azt egy ingben,
mezitláb teszi az utczára. Azután iszákos, a bort nem is issza, hanem
úszik benne; s ha feltette az Orbán süvegét, akkor meg garázda, véres
verekedő, belevész az édes apjába is, s a papját is megveri; haragtartó
lelke soha el nem felejti, ha egyszer megbántották, s nagy idő multával
is boszút áll érte. Mindjárt kész a kardjához kapkodni. Hanem annál
restebb, ha valami üdvösséges dolog van rája bízva. Akkor mindig azt
mondja, «majd holnap, majd holnap!» Ha egy irgalmas kiáltással
megszabadíthatna valakit, még azt is resteli; ha a lábával eltaposhatna
egy üszköt, még azt sem teszi meg: elnézi, csupa restségből, csupa
tácsóságból, hogyan lesz belőle nagy tűz.
– Ejnye, de összegyüjtötte kegyelmed a hét fő bűnöket szegény Apor
István fejére.
– Még csak hatot számláltam el; a hetedik hátra van, hogy azzal kössem
be a koszorúját. A legfőbb vétke az, hogy fajtalan, buja indulatú; a ki
előtt semmi asszonyi erény sem szent, akár szolgálónál, akár
fejedelemnőnél legyen található. Ha egyszer ez az indulat elvakítja:
akkor nincs az a gonosztett, a mitől visszarettenjen, csak czélját
elérje.
Ilka asszony gondolá magában, hogy Boldizsár bá a valláskülönbség miatt
gyűlöli ilyen nagyon Apor Istvánt, s csillapítólag hozá fel:
– De gondolja meg kegyelmed, jó Boldizsár bátyám, hogy ő az én szegény
jó Tamásomnak régi jó barátja.
– Hisz az a hiba. Inkább ellensége volna!
– Még atyafia is.
– Mint Ábelnek Kain.
– Aztán én nekem meg nagyon jó akaróm.
– Hiszen azt is tudom.
– Gyászos özvegységem szomorú napjaiban, szegény első uram halála után,
igen sokat feljárt hozzám, vigasztalt, tanácsolt; a mit csak kivántam
tőle, mindent megtett értem.
Boldizsár bá minden egyes mondásra ráintett a fejével, s aztán hozzá
toldá:
– Úgy, úgy! Még gitározott is neked és énekelt mellé! Mert azt hitte,
hogy hozzá mégy. Szerelmes volt beléd.
– Én belém? szólt Ilka elbámulva. Én nem adtam arra neki semmi okot.
– Elég ok egy asszonynak az, hogy szép, arra, hogy szeressék. Te nálad
azonban még egygyel több ok is volt. Tudod jól, hogy mikor szegény első
urad olyan szerencsétlenül végezte életét: a fejedelem (Isten nyugtassa
meg, de derék jó úr volt! Bár még most is élne!), hát a fejedelem, a
kire a magtalanul elhunyt Mikó József minden birtoka visszaszállt, azt a
szót ejté ki, hogy bizony annak fogja donátiózni az egész Mikóujvárt
dominiumostól, a ki a szegény fiatalon gyászban hagyott özvegyet
feleségül veszi. Ezt orrontotta meg Apor István uram, s ezért taposgatta
olyan szorgalmasan körülötted a földet. S most megint itt van az
alkalom, megint özvegy lettél: nincsen urad, s ő tőle függ, hogy
visszakerüljön-e valaha, vagy végkép odaveszszen. «Kecskére bizták a
káposztát!»
Ilka asszony csak mosolygott.
– No hát lássa kegyelmed, hogy mennyire csalatkozik ez emberben: íme az
most is abban jár, hogy legnagyobb készséggel meghozza az engedelmet a
szultán tihájától szegény férjemnek azonnal kiszabadítására. Annyit
lótott-futott már eddig is, hogy sikerült neki megtudnia, mely várba
vitték Tamásomat, kinek hatalmában van, ki a gazdája? A váltságdíj felől
is ki van már egyezve a tatárral, s csak a postáját várja vissza, hogy
megtudja, hová hozzák őt ki, hová kell küldeni a pénzt érette, rögtön ő
maga fog érette elmenni, ő hozza el maga szegény Tamásomat. Láthatja
kegyelmed, hogy ez egy igazi nemes szív.
– Hallom, de nem látom, s ha látom, sem hiszem: valami kutyaság lesz
ennek a saroglyájában. Az én Están komám soha sem tett még semmit
nemeslelküségből, s nem hiszem, hogy a climactericus esztendeje jött