A Damokosok - 12

A déczbunda megmozdult, a báránybőrsüveg felütötte a fejét. Dimbora
Lupuj felébredt a hős nevének említésére álmából.
Haj, de hirtelen lehúzta a fejét megint a bunda alá, mert az, a mit
látott, bizony a legkeményebb szivet is megpróbálná! Ott tánczolt a
falon fényes karika közepében egy nagy fekete ördög, előre görbült két
szarvval, hosszan kilógó piros nyelvvel, tüzes vasvillával a kezében; a
farkába pedig három ördögfiu kapaszkodott, az egyik piros, a másik zöld,
a harmadik sárga, az egyiknek bagolyfeje volt, a másiknak hiuz feje, a
harmadiknak sündisznófeje. Az öreg ördög mormogott, az aprók pedig igen
illetlen hangokat adogattak közbe.
«Jajh! uram irgalmazz!» didergé fogvaczogva a rablóhős.
«Munduka Ravasel! mormogá az ördög. Készen vagy-e a halálra? Jöszte
velem! viszlek a pokolba».
«Ne még, uram, dráku! csak egy napig kegyelmezz. Nagyon sok a bűnöm!»
«Tudom! Fel van nálam írva, Én vagyok a «draku popi».
Ez a «pap ördöge» ama titokteljes személy, a ki eljár az ablakra, a hol
lopott pénzt érez s kiköveteli azt a primus acquisitortól. Furcsa
incassator!
– Jaj, mondd meg, mit kivánsz?
«Add ide azt a furulyát az ágyad fölül» dörmögé az ördög.
«Jaj! uram dráku, az sok lesz. Érd be felével!»
«Ne alkudj! Adod-e mindjárt? Vagy szekérrel jöjjek?»
Hangzott is már a pokolbeli paripák, a sárkányok prüsszögése: a kerek
fényszérű közepébe ott a falon egyszerre csak beugrott egy tűzokádó
sárkány: tüzes szekérrel; abban ült a poklok királya, tüzes koronával a
fején.
Munduka Ravasel látta, hogy itt életre és pokolra megy a harcz. Nem volt
ő gyáva ember. Tudta védelmezni magát. Még az ördög ellen is tudta.
Bizonyos volt felőle, hogy ha ő azt a szentelt viaszgyertyát ott a Szent
György kép előtt meggyujthatja, attól egyszerre el kell futni minden
pokolbeli hatalomnak. Kimászott négykézláb az ágyából; elvánszorgott a
pestesig, azon még parázs volt; a kénfonalat bedugta s folyvást
imádkozva és könyörögve, odacsúszott térden a szent képig s akkor aztán
meggyujtotta a viaszgyertyát.
De ebben a pillanatban egy olyan tűzsugárt okádott a sárkány a szeme
közé, hogy attól a gyertya is elaludt, s szakálla, bajusza mind
leperzselődött.
«Munduka! Munduka! Ne bolondozz a pokol tüzével», tanácslá mély hangon
az ördög. A sárkány pedig prüszkölt és nagyokat horkantott.
– Jaj nekem! Adom már! nyöszörgött a rablóvezér. Harmincz mértföldnyire
eredj tőlem!
– Mihelyt a furulyád ide adod.
– Nesze fogd meg.
Boldizsár bá érezé a nehézségéről, hogy annak aranynyal kell tele lenni.
Akkor aztán még egy pokolbeli káromkodást mondott a rablónak:
«Quadrupedanteputremcrepituquatitungulacampum!» a mi valami rettenetes
átokmondás lehet; Munduka az ágy alá menekült tőle rémültében; arra
aztán az ördög is elkocsikázott a maga sárkányfogatával, rémséges
gyantaillatot hagyva maga után, fejedelmi szokása szerint.
– No hát! Mondá magában Boldizsár bá, mikor reggelre szerencsésen haza
került Bolgárszegre, s a megdugasztalanított hosszú tilinkóból kiönté
Nogáli uram asztalára a kétezer aranyakat. Valamennyi biró,
polgármester, syndicus, hadnagy, darabant, mind összeverte volna a
fejét, még se csikarta volna ki Munduka Ravasel uram markából ezt a
pénzt, a hogy én kivasaltam tőle egy bivalybőrrel, egy tülökkel, egy
laterna magicával, meg egy kis törött gyantával!
Azzal aztán elmesélte az egészet, hogyan történt, el is producálta a
bűvlámpa csodaműveleteit; a mi a kis gyermekeknek különösen megtetszett.
Persze ők még nem vétettek az ördögnek, tehát nem féltek tőle.
Mindebből pedig az a tanulság: hogy az ördögre nagy szükség van ezen a
világon; azért mi a mi ördögünket nem engedjük tőlünk eldisputáltatni a
tudósoktól.
– Ez hát nagyon jól jött így, mondá Nogáli uram. Már most ezt a pénzt
egészen a váltságdíjra adhatjátok, a mit a zálogra felvesztek tőlem, az
csak az utiköltségre kell majd. Hanem azt tanácsolom, hogy mindjárt útra
keljetek; mert a Munduka, ha egy csomó elrablott pénzt kiadott a draku
popinak, az addig nem nyugszik ám, míg helyette még egyszer annyit nem
rabol. Neki mindenütt kémei vannak, a kik tudósítják, ki utazik a
vámokon keresztül, mennyi őrizetet vitt magával. Ha Damokosné asszonyom
utazását megtudja, szentül azt hiszi, hogy sok pénzt viszen magával,
azért ne is menjetek ti a vám felé a szoroson keresztül a rendes
országúton. Majd elküldelek én benneteket másfelé, a merre a világnak
nincsen szája. Vannak én nekem egynehány lovas leányaim, a kik
megszokták a havasi utakat járni (a miken egykor a jó Tökölyi betört a
német seregekre.) De ne gondoljatok ám valami rosszat felőlem. Csak azt
corrigálom ki, a mit a szász urak beletettek a törvényeinkbe, hogy
nekünk görögöknek nem szabad kényesőt, meg salétromot szállítani ki az
országból; hanem csak ő nekik. Hát az az én kényeső meg salétromszállító
utam, az ő kegyes engedelmük nélkül. Ezen az úton olyan szépen
kivezetnek titeket az én szolgálóim (én nem tartok férfiszolgát, az mind
tolvaj, pákosz, veszekedő), még a madár se szólít meg benneteket egész
Plojestig. Onnan aztán csak egy hajtás Bukarest. Lóháton odáig, ott
megint szekeret fogadtok, azzal mentek Gyurgyevóig. Rövidebb volna ugyan
az út Foksánnak, s úgy Brailának, de ez most tele van errefelé nyomakodó
tatárseregekkel, azokra nem jó lenne szembemenni. Azért kell azt a
kerülőt tennetek, hogy a veszedelemnek kitérjetek útjából. Onnan aztán
evezős hajóval leereszkedtek Galaczig, ott kaptok vitorlás hajót, az én
embereim eligazítanak, s ha Isten segít, két hét mulva ott lesztek az
akhtiari kikötőben.
– Eddig is megsegített csodatételével, ezután is majd megsegít az Isten,
mondá kegyes szóval Ilka asszony.
Ebben aztán megnyugodtak.


VAN ISTEN A FÖLD ALATT IS!
Boldizsár bá azonnal levelet ira a mikóujvári hadnagynak, melyben
tudtára adá, hogy hol keressék az eltünt várkapitányt, Apor István
uramat s miféle furfanggal jussanak hozzá az ő nagyrabecsült
személyéhez, a kinek azóta már fogytán lehet az elemózsiája; de különben
sem kellemetes a tartózkodási helye. Egyébiránt köszönteti ő méltóságát,
a furulyát megkapá s igen szép nótákat fujdogál rajta. A mit ő jobban
meg fog érteni stb. stb.
Csakhogy erre a levélre már akkor semmi szüksége sem volt Apor István
uramnak.
A csaptatóba jutott főkapitány úr ugyanis sehogy sem akart belenyugodni
a maga kellemetlen állapotába. Boszantotta nagyon, hogy ilyen együgyü
módon engedte magát a concupiscentiája kötőfékénél fogva belevezettetni
a kelepczébe. Ha ez kisül, az egész világ példája lesz belőle;
kicsúfolják, kinevetik, még a fejedelem sem fogja többé semmi dolgát
rábízni. Hiába mondja, hogy hiszen Oroszlánszivű Richardot is elfogták,
azért még is csak őt fogják kigúnyolni. Nem várja ő, hogy érte jöjjenek,
hanem kitör innen. Vele volt az evőszerszáma, azt szokás volt ezüst
tokban magával vinni mindenkinek. Egy kés elég a rabnak, hogy a falát
keresztül ássa, akármilyen vastag is az.
Rögtön hozzáfogott a munkához. A késével kivájta a mészragaszt egy kő
körűl. Csak az első kőnél ment az nehezecskén; de mihelyt az ki lett a
helyéből mozdítva, a munka mindjárt könnyebben ment. Ha napszámba
dolgozott volna, bizoy megkeresett volna a kőmüves pallérnál három
dénárt egy nap alatt. Soha sem szolgálta még meg ilyen jól a kenyerét.
De volt is láttatja. Másod nap már akkora rést vájt a falban, hogy maga
is belefért; s nagy vigasztalására szolgált, hogy a hátralevő falon
keresztül már a külvilági neszből meghallott annyit, hogy a toronyőrök
trombitálnak. Hej ha ő neki egy trombitája volna: most ő is jelt adhatna
innen a föld alúl, s azt a hívei majd meghallanák.
Idelenn a föld alatt csak az órájáról tudta meg, hogy mennyire haladt az
idő; s hogy éjfél van és nem dél. A harmadik nap éjszakája. Alig
fordított belőle valamit álomra. Egyszer azután olyan akadályra talált,
a min az egész tudománya kudarczot vallott. Azt a rést, a mit ő a falon
keresztül tört, mikor már egy ölnyire haladt, egyszerre csak elzárta egy
olyan nagy kőkoloncz, a minek széleire sehol sem akadt rá; de a mit
onnan elmozdítani nem is volna elég egy ember, még ha maga Sámson volna
is.
Hogy vágja magát ezen a nagy kövön keresztül?
A kétségbeesés kezdte környékezni; szakadt a testéről a nehéz veríték.
«Hát nincs Isten a föld alatt!» zúgolódik nagy keserűségében.
Dehogy nincs! Csakhogy nem Isten hírével kerültünk ám ide!
No de jól van: alig hogy e szót kimondta Apor István uram, mit hallanak
fülei? Csákányütéseket kívül a falon. Épen ottan, a hol ő az alagútját
elzáró nagy követ találta. Ez aztán a gyors igazságszolgáltatás! Az ő
hívei kivülről ássák a falat. Tulajdonképen nincs is benne valami
különös csoda. Kár is volna érte letérdepelni és hálákat adni
áhitatosan, mert hisz az egész természetes következése az eseményeknek.
A hű darabontok és a hűséges székelyek, nem találván reggel az ő
főkapitányukat, a ki eltünt, sem Czirjéket, a ki Mundukát keresni
szökött, elindultak a jó uruknak a keresésére: tudván, hogy itt kell
neki valahol eldugva lenni a vár bástyáiban. Most azután, az éj
csendességében, meghallották a neszt, hogy kaparja ő belülről a börtöne
falát, s nosza csákányt, vasrudat ragadtak, hogy ők meg kivülről bontsák
a köveket, a mik a fogolynak útjában állanak!
Dehogy jutott neki eszébe az imádság, meg a félmázsás viaszgyertya, a
mit kínszenvedésében a Boldogságos Szűznek felajánlott. «No megállj
Czirjék! Megállj Damokosné! Ezért véres boszút állok!» Még az is eszébe
jutott, hogy Dimbora Lupujhoz is el lehetne még futtatni s eszére adni a
veszedelmet.
Egyszer aztán nagyot roppant a fal, a nehéz alapkő kigördül; a csillagos
ég derengése bevilágít a földalatti oduba.
– Itt vagyok fiaim! Itt a főkapitánytok, Apor István! kiált a
megmenekült fogoly, kibújva a törött résen szabadítói elé.
De azok ugyancsak furcsán köszöntötték. Egyik az üstökébe markolt, a
másik a gallérjába, a harmadik-negyedik a két kezét kapta el, az ötödik
a száját tömte be, s mielőtt egyet kiálthatott volna, hozzá kötötték a
nyakánál fogva egy lónak a farkához, elkezdtek vele vágtatni, neki aztán
szaladni kellett tüskön-bozóton keresztül, ha azt nem akarta, hogy a
pányva a nyakára szoruljon.
No ez szép kis megszabadulás volt!
A minek pedig az a magyarázata, hogy nem Apor István uram darabontjai
voltak azok, a kik a bástyát kikezdték; hanem a krimiai tatárok,
Buzdurgán emberei.
A haragos murza, a mit megigért, sietett megtenni. A maga csapatjával
legelébb betört Erdélybe, az ojtozi szoroson keresztül, mit senki sem
védelmezett; éjszakára ott termett Mikó-Ujvár alatt. Fogadása tartotta
körmére keríteni Damokos Tamásnét, a ki az uráért sajnálta megküldeni a
váltságdíjat. Nagyon számított rá, hogy még a szeretőjét is ott fogja a
várban találni, a kiért az urát ott hagyta veszendőben. Nem volt ott
most Czirjék Boldizsár, a ki a faágyuival egész tatár-sereget pocsékká
vert ugyanazon a helyen: székely és szász a fülére fekve aludt a várban.
Sem kapitány, sem hadnagy nem volt, a ki az őröket fegyelemben tartsa.
Könnyű volt őket meglepni gondtalan álmukban.
A tatárok észrevétlenül kiásták a bástyafalat, azután ugyanazon a
sülyesztőn keresztül, melybe Apor István lezuhant, felmászának szépen s
a várszobában alvó darabontokat irgalmatlanul megkötözték. Az alsó
boltozatban alvó székelyek csak erre a lármára ébredének fel. Akkor
látták, hogy benn van az ellenség a várban. Ők aztán, nehogy kívül és
belül két tűz közé szoruljanak, senki sem lévén, a ki vezette volna
őket, felnyiták a kaput és fegyveres kézzel kirohanván, elverték maguk
elől, a kit utjokban találtak s aztán elmenekültek a hegyek közé. A
kapitány ám lássa, mitévő legyen?
Azt ugyan attól nem kérdezték, hanem addig nyargaltak vele, a míg a
murza elé nem érkezének.
«Itt hozzuk az Apor Istvánt!»
Hejh! mekkora kaczagásra nyitotta fel az állkapczáját ennél a névnél
Buzdurgán murza.
– Hehej! Hát te vagy az a híres? «Kedves egyetlen Pistukám!» A szép
asszony szerelmes bálványa? A kiért az urát, Damokos Tamást ott hagyja a
csávában! Te rád fáj a fogam. Csakhogy megkaptalak! No ne félj,
elviszlek oda társad mellé: legyetek együtt ketten. Akkor aztán
válogasson majd a szép asszony bennetek, hogy melyitek szebb legény a
talpán? Szerettél a közös tálból enni? No majd lefetyölöd a közös
moslékot, a közös vályuból, Damokos Tamással, s egy korbács csókolja
mind a kettőtök hátát.
Most tudta hát már meg Apor István, hogy bizonyára van Isten a föld
alatt is; csakhogy nem jó a haragját fölébreszteni imádkozással az olyan
embernek, a ki valami rosszban töri a fejét; mert így jár, a hogy ő
járt.
Ellenben Buzdurgán murza még egyszer olyan dühös lett Apor Istvánra,
mikor a kurtányok, a kik a várból visszatértek, hirül hozták neki, hogy
a keresett szép asszonyt nem találták sehol. Vannak ottan fehér népek
többen, de azok mind vének és ránczos képüek. Hogy az asszonyuk hová
lett? azt senki sem tudja.
– Akkor csak te tudod magad, Apor István, dörmögé Buzdurgán. Ha nekem
elő nem adod, ha ki nem vallod, hová dugtad el? bizony mondom neked,
hogy olyan dolgot hallasz, a milyent még soha sem hallottál. A talpadnak
mondják, s mégis a fejed érti meg.
Azt pedig, hogy hol van most Damokos Tamásné, nehéz lett volna akárkinek
is megmondani. Mert azoknak a hegyeknek, a miken keresztül Nogáli uram
lovas szolgálói vezették ez órában Ilka asszonyt, még neveik sincsenek.


ASSZONYOK VERSENYE.
Csak úgy magában járdogálta végig pompás kertje tekervényes útjait a
kadina. Nem telt öröme se a bajadérek tánczában, se az almék dalaiban.
Virágnyilás nem vidítá fel, gyümölcsérés nem vigasztalá meg: körüle
paradicsom volt, de belül volt a sivatag. A kiket maga körül lát, azok
rá nézve nem emberek: asszonyok és eunuchok, engedelmes szolgalelkek.
Üres neki ez a világ.
Az őrt álló cseléd jön feléje sietve, s arczczal a földre borulva,
jelenti alázatosan, hogy odakinn az udvarban egy gyászruhás asszonyság
könyörög bebocsáttatásért, a nevét felirta erre a teszkerára.
Kalme arczán valami villámlott át, a mint ezt a nevet elolvasta:
«Damokos Tamásné!» Megköté magát kevély indulattal s azt felelte:
– Mondjad neki: «jöjjön holnap!»
Miért utalta másnapra? Éreztetni akarta tán vele dölyfös hatalmát? Ebben
is lehet valami. De más oka is lehetett. Ma nem hitte magát elég
szépnek. Törődött volt. Pedig olyan nagyon kivánta, hogy valaha az
életben ezzel az asszonynyal összetalálkozzék, hogy aztán hadd lássák,
melyik volt a szebbik? ő-e, vagy a másik, a kiért őt megvetették,
cserébe el nem fogadták?
Meg akarta ezt az asszonyt verni női szépségével. Az egész nap
előkészülődésekkel telt el. Háromféle fürdőt is vett, legelőször késő
este szamártejből, azután reggel korán damaskusi rózsavizből, utoljára
délben a bűbájos szűzleánytejből, a mit ambrával és pálmaborral
készítenek az arab bűvészek, így árulják ólommal beforrasztott
üvegekben. – Akkor befonatta a haját az asszonyaival gyöngyfüzérek közé;
előhozatta legragyogóbb selyemruháit, kösöntyüit, karpereczeit,
macskaszem, karbunkulus, rubint ragyogott a nyakán, füleiben. Az arczát
kifestette szafflórral, violagyökérrel hajnalszin pirosra; minden száj
azt mondta, de még a tükre is azt vallotta, hogy szebb asszony nem lehet
a földön Kalménál!
Jöhet az a másik!
Inte, hogy vezessék be az udvaron várakozó gyászruhás asszonyt a
hárembe.
Biz az a violaszinű gyászruha nem árulgatja, csak eltakarja a női
szépséget: arany, ezüst, gyémánt sem ragyog a szomorú alakon, egy
makulányi sem, de van azért neki két olyan ékszere, a minővel nem bir a
kadina, s ha az övé volna, bizony csak odaadná érettük cserébe minden
drágaságát, az a két szép poronty, olyan piros arczú, olyan kökény-szemű
mind a kettő. A kisebbik az anyja keblén csügg, két karjával átfonva a
nyakát s szégyenkedve rejti az orczáját az anyja fátyola közé, a mint ez
a sok idegen asszony mind reá néz bámulva. Az anyja suttogva biztatja,
hogy ne féljen semmit; – csak ő vele van elfoglalva, egészen felejti,
hogy a ház úrnőjét köszönteni is kell. És a kadina irigy szemmel látja
vágytársnéja arczán, hogy annak a kis kölyöknek a csókja mennyivel szebb
pirosító minden szafflórnál, violagyökérnél!
S ez a könyörgő asszony még nem is alázza meg magát ő előtte, úgy a hogy
illik, hogy az ajtónál belépve, leborulna mindjárt a földre s aztán, a
hány lépés, annyiszor értetné a homlokát a tarka szőnyeghez, míg az ő
zsámolyához eljut, hanem csak ott alkuszik a nagyobb fiával, a kit kézen
vezet: «térdelj le szépen fiacskám az úrasszony előtt!»
«Biz én nem térdelek; hisz nem a Szűz Mária ez itten!»
No hát ő is akarja vele éreztetni a büszkeségét.
Az őrt álló eunuch sürgetős levelet hoz a kadinának. Kalme asszony ezüst
csiptetővel veszi azt el a vert ezüsttálczáról. Buzdurgán murzának szólt
a levél, kívül ráírva: Foglyok dolgában. Akmet bégtől. Sürgetős.
A murza kedvencz nejét bizta meg azzal, hogy távollétében az érkező
leveleit felbontsa s a mi sürgős elintézni való, azt az ő személyét
képviselve, elvégezze. (Ez már egy kis európai erkölcs volt nála.)
Kalme felbontá a levelet s a míg elolvasta, addig hagyta maga előtt
állni a gyászruhás asszonyt, két kis porontyával.
Ez volt a levélben:
«A Damokos Tamás nevű rab magyar urat, volt székely főkapitányt, a mint
ezen levelemet veszed, szultán ő felsége parancsolatjából (ki ura minden
igazhivőknek és így neked is) fejed vesztésének büntetése alatt azonnal
bocsásd haza. A kétezer arany váltságdíjról adjon neked írást, s azt
majd innenhazulról neked megfizesse, mikor neki lészen. Hogy mikor
lészen? azt ő tudja lészen. A mit is pedig neked az ő feleségéről irék,
hogy más lator férfival, az Apor István urammal eő kegyelmével boronálta
volna össze a fátyolát, az csupa csalafintaság volt. Az asszony sőt
inkább nagyon is hűséges az ő rab urához; még az Rákóczy György
fejedelmet is megkergette ő miatta. A kétezer arany váltságdijat is
megküldte rendén az napjára az uráért, hanem a furfangos Apor István
elfogatta azt útközben a Munduka Ravasel harámbasával, azért, hogy az
Damokos Tamást rabságba veszítse, s így az asszonyát könnyebben
elkaparinthassa, a kiben fülig szerelmes. Tehát az asszonyról többé
semmi rosszat ne mondj. Az Damokos Tamást pedig rögtön hazaküldjed,
különben elhivattatol Sztambulba, a Tsiragány palotába, a hová tudod,
hogy egy kapun megy be az ember, de két kapun jön ki: a feje az egyiken,
a teste a másikon.»
Mikor ezt a levelet végigolvasta a kadina, úgy aláhanyatlott a feje és
két karja, mintha halálos betegség lepte volna meg egyszerre. A mint
véletlenül, tétova szemével maga körül nézett, belepillantott a nagy
velenczei tükrébe s elijedt magától! Halálsárgára volt sápadva az egész
arcza, a mely sápadáson úgy elütött a szafflórral festett kendőzésnek
pirja, mint a hogy a bealkonyult ég sárga szinétől elválik egy elszakadt
rózsapiros felhő.
Se gyöngyök, se gyémántok nem adják vissza az arczának azt a ragyogást,
a mi arról eltünt. A két asszony közül ő volt a gyászolóbb.
– Mit hoztál, jó asszony? kérdezé, Ilkához fordulva.
– Én bizony, kegyelmes asszonyom, elhoztam magammal az én édes, jó
uramnak, Damokos Tamásnak a váltságát, hogy neked átadjam s az uramat
kiváltsam rajta. Kérlek, hogy fogadd el; számláld meg s aztán adasd
nekem által az uramat: nézd, ez a két kis gyerek hogy örül, hogy repes,
hogy mindjárt megláthatják az ő jó apjukat.
Kalme összevonta vékony szemöldeit s hidegnek mutatta magát, erőltetve.
– Jó asszony. Én addig el nem fogadhatom a váltságdijat, a míg az uradra
rá nem találtál. Én a rabokat nem ismerem, azoknak a neveiket sem
hallottam soha. Majd felhozatom őket ide az udvarra, szemeld ki, melyik
az, a kiben ráismersz hajdani férjedre.
– Oh én bizony ráismerek, ha daróczrongyban van is, ha nap elégette is,
fekély meglepte is az ábrázatját, rögtön, ezer közül is egyszerre
kilátom.
– Kivánom, hogy kilásd. De ha nem találnád itt meg, ha nem ismernél rá,
bizony visszaadom az erszény aranyad.
Azzal parancsot adott a kadina az eunuchoknak, hogy hozzák fel az
udvarba mind a kertben dolgozó rabszolgákat, a kiknek még tisztességes
kinézésük vagyon.
Azokat ott sorban felállíták s akkor Damokos Tamásné végig haladt a sor
előtt, arczaikba nézett, búsan fejet csóvált és visszatért a kadinához,
a ki hölgyeivel együtt a kastélynak egy aranyrácsos köröndjéből nézte
ezt a szemlét.
– Az én uram nincsen ezek között.
Ekkor Kalme azt parancsolá, hogy tereljék fel a többi rabokat a
bőrgyárból, a kik ott dolgoznak.
Egyszerre nem fértek el mind az udvarban, csak úgy csapatonkint
hajtották fel őket. Ezek már elzüllött, marczona alakok voltak, naptól
agyonégett, szenvedésektől elkényszerült arczokkal; félig mezítelen,
rongygyal til-túl fedett sovány tagokkal; karjaik, lábszáraik a
bőrcsávától sárgára, feketére, vörösre edzve. Kín ezeket látni, végig
szemlélgetni. Damokos Tamásné sorba járt előttük, végig nézett rajtuk s
csüggedten tért vissza: «egy sem az én uram!»
Egyre nyomorultabb alakok csoportját terelték eléje. A könytől alig
látott már. Azok között sem volt még Damokos Tamás.
Most aztán Kalme parancsot adott, hogy hozzák elő a bőrlúgzóból a
foglyokat. Ezek végzik a legkinzóbb munkát, melyre azokat szokták
kárhoztatni, a kik vagy szökést kisérlettek meg, vagy a váltságdíjukra
hiába várattak. Ezek nem emberi alakok már, hanem kisértetek!
Ilkának a szive úgy elszorult, mintha hegy feküdnék rajta, mikor ez
ijesztő alakok eléje lépdeltek, arczuk elcsúfitva, megcsonkítva, Isten
képe kitörölve róla. Óh mily szívfájdalom őket igyen látni, egy kedves
alakot közöttök keresni!
De mégis megtalálja!
Arczát szétmarczangolhatták, de azt a büszke fejhordozást el nem
vehették tőle. A szennytől fekete, a rongytól undok alakban ráismer az ő
kedvesére, s oda rohan hozzá, öleli karjával, elhalmozza forró
csókjaival s mondja édes szóval ennek az elundokított arcznak: «én
angyalom! én szivem bálványa!»
Kalme nem állhatta ki ezt a jelenetet, kirohant a körönd ajtaján; nem
törődött vele, hogy férfi szem látja fátyoltalan arczát, odarohant az
ölelkezőkhöz.
– Menjetek előlem! Takarodjatok innen! Ne öleljétek itt egymást, ha én
látlak! Itt a pénzed, asszony! Vedd vissza a váltságdíjad!
Azzal oda veté az erszényt a lábaihoz Ilkának.
– Nem akarnád őt kiadni? kérdé megrettenve Ilka.
– De kiadom ingyen!
Damokos Tamás még most is büszke volt! Rongyos, szurtos és ijesztő! De
még mindig kevély.
– Vedd fel azt az erszényt, mondá a nejének s add vissza az
urasszonynak. Ennyit kértek értem: ennyit adnak értem.
– És én még sem veszem vissza, mondá Kalme; s most már ő is versenyre
szólítá a maga büszkeségét. Most vettem Akmet bégnek a levelét, a mely
mást parancsol; hallgasd meg, nem fogod megbánni.
(Mint azt a másik levélolvasást, gondolá magában.)
Mikor azt elolvasta Kalme, az eltorzított arcznak is volt ragyogása.
– Lásd, mondá a levél elolvasásánál, Kalme: a feleséged ilyen hűséges
volt hozzád.
– Tudtam én azt mindig! kiáltá Damokos Tamás, keblére szorítva édes
egyetlenét.
– No hát vedd vissza a pénzed!
– Még sem veszem vissza, mondá Tamás. Hanem ha kegyelemosztó napod van,
fogadd el hát ezt a váltságdijat nem értem, hanem kétszáz
fogolytársamért, kik velem együtt jutottak rabságba. Add ki őket, hadd
jöjjenek ők is velem.
– Jól van. Vidd őket magaddal. De ha a rabokat nem adhatom ingyen,
szabad nekik adnom egyéb útravalót. Gyalog hosszú az út, ott künn a
ménesem. Válaszsz ki belőlük annyi paripát, a hányan vagytok, magyar
rabok. S aztán nehogy a moldvai oláhok, kozákok fegyverteleneket
megcsufoljanak, itt van a fegyvertár, vigyetek belőle magatokkal kardot,
lándzsát, a mennyit elbirtok. De meg az sem illenék, hogy útközben
fosztogatásokból tartsátok magatokat: utiköltségnek vegyétek el tőlem
ezt az erszény aranyat.
S ezzel a sokat utazott kétezer arany megint csak visszavándorolt a
Damokos Tamás kezébe.
Még utoljára majd a Kalme marad győztes az asszony versenyben.
Most már Ilka asszony könyező szemekkel fordula hozzája.
– Óh úrasszonyom! Mivel háláljam én meg ennyi jóságodat? Mit adhatok én
teneked ezért?
Kalme szemei úgy égtek, ragyogtak.
– Add ide egy pillanatra azt a kis kölyket a karodról, hadd csókoljam
össze.
Ilka odanyujtá két kezével a kis szégyenkedő pirospofájú angyalkát.
Kalme odaragadta azt a keblére mind a két karjával, s elhalmozta arczát,
szemeit, homlokát forró csókjaival: a köny, mint a zápor, úgy szakadt
szeméből, egy hosszú pillanatig olyan boldognak álmodta magát, mint az a
másik asszony.
Akkor visszadobta a gyermeket hevesen az anyja keblére.
– Fogjad! vigyed! S most már szaladj előlem a kincseiddel: a míg
jókedvemben találsz, a míg föl nem ébredek haragos kedvemre, mert akkor,
nem tudod, hogy nem öllek-e agyon, s elveszem tőled az uradat és a
gyermekedet!
De úgy megijedt ettől a fenyegetéstől Ilka asszony, hogy egy pillanatig
sem maradt ott állva, hanem a két kezével megkapta egyfelől az urának,
másfelől a nagyobbik fiának a kezét, a kisebbiket a nyakába ültette
lovazva s úgy futott ki velök a nyitott várkapun, mint a ki lopott
kincset visz magával.
Csak azután, hogy a kapun kívül voltak, s látta, hogy senki sem kergeti,
tért magához, s azt kérdé az urától:
– De vajjon Buzdurgán murza, ha hazakerül, helyeselni fogja-e azt, hogy
a felesége ennyi rabot elbocsátott s még lovat, fegyvert is adott nekik?
– De bizony nem fogja.
– Talán meg is haragszik érte a feleségére?
– De nagyon megharagszik.
– Mit fog vele tenni? uram Jézus!
– Bőrzsákba varratja s beledobatja a nagy vizesésbe.
– Hogy az úr Isten pusztítsa el őtet, mielőtt hazaérkezne!
– Magam is azt kivánom neki!
(Talán nem is tette volna azt hozzá Damokos Tamás, ha előre tudta volna,
hogy az úr Isten meghallgatja ugyan azt a kegyes óhajtást, hanem épen ő
rá fogja bízni annak a végrehajtását.)


A DAMOKOS-VÁGÁS.
Siralmas dolog volna azt leirni, a mik ez alatt Erdélyben történtek.
A felgerjedt török szultán ráereszté a maga hadait minden oldalról a
szerencsétlen országra, mely azt sem tudta már, hogy kinek
engedelmeskedjék? annyi volt a fejedelme.
A krimiai tatárok hordája végigpusztítá az egész fejedelemséget mind a
Királyhágóig, de még ott sem állt meg, hanem átcsapott Magyarországra,
olyan rémületet támasztva maga előtt, hogy senki sem mert neki
ellentállni, csak futott előle minden nép, a hol az előcsapatja
megjelent s engedte a városait fölégetni. Ekkor pusztították el
Gyula-Fehérvárt is, a szép kollégium könyvtárát halomra rakták, úgy
gyujtották meg. S csak akkor hagyták oda az országot, mikor már úgy
megterhelték magukat zsákmánynyal, hogy többet nem birt el a ló, meg a
rabszolgahad.
A Rákóczy György jenői diadalának ez volt a szomorú következése.
Buzdurgán murza is megelégelte már az olcsó diadalokat, jóllakhatott
vérrel és jajkiáltásokkal, egész csordaszámra hajtá maga előtt a
rabszíjra fűzött férfit, asszonyt, marhát, birkát – vegyest.
Ekkor került haza Damokos Tamás, a maga kiszabadult kétszáz vitéz
bajtársával.
Mikor az ojtozi szoroshoz ért, a hol II. Rákóczy György által épített
vár zárja el a völgy kijáratát, hát akkor ő még azt hitte, hogy ez a vár
a székelyek kezében van, semmit sem tudott arról, hogy milyen furfanggal
foglalták el azt a törökök. A hazaszabadult székelyek pedig mindnyájan
tatár-öltözetet viseltek; mert bizony Krimiában senki se varrt az ő
számukra székely zekét, harisnyát; a fegyverzetük is egészen tatárokéhoz
hasonlított. Annálfogva azt mondá Boldizsár bának Damokos Tamás:
– Eredj csak, édes bátyám, előre be a várba. Neked magyar gúnyád van,
beeresztenek, s világosítsad fel a bennlevőket, hogy mi nem vagyunk
tatárok, különben még közénk ágyuznak, puskáznak; elnéznek bennünket.
– De nem megyek biz én; mondá Boldizsár bá. Mert ha én bemegyek a magyar
ruhámmal a Rákóczy-várba, soha ki nem jövök onnan többet. Török van
odabenn. Inkább adj nekem is egy tatársüveget, meg egy hosszú dárdát,