A Damokosok - 11

akkor kevés ám ez a kis csapat vasfazekas fejű darabont itt körülötte a
székelyeknek, úgy kirakják innen velük együtt, hogy a lába sem éri a
földet. No úgy-e, már most kegyelmed is vakarja a fejét. Hát ott mi
csíp? Mondja!
– Gyere be velem a szobába, majd ottan elmondom. Addig küldd az őrséget
nyugodni.
– Köszönik szépen, elálldogálnak ők itten.
Apor István behivta magához Boldizsár bát s elment vele egész a szélső
gömbölyü torony szobájáig, a hol senki sem hallgathatja ki, hogy mit
beszélnek, ha csak nem madár, vagy denevér.
– Hát haragszunk-e még egymásra, öregem? kezdé a szót Apor István. (Ő
került a kis ajtó felől, mert tudta jól, hogy a székely «hadnagy», a
kinek ötszáz pixidarius lesi a parancsát, nagyobb úr, mint a «kapitány»,
a kinek csak húsz drabant áll a szolgálatára.)
Boldizsár bá a mellére tette a jobb kezét s így szólt:
– Isten úgy tartson, hogy szivemből kivántam, hogy újra megláthassam
kegyelmedet ebben a várban.
Ennek a szónak nagyon megörüle Apor István uram; a székely az Isten
nevét nem szokta hiába felvenni a nyelvére; s miután Boldizsár bá kezét
megszorongatván, arról is meggyőződött, hogy nincsen a markában valami
lengyel garas odaszorítva (mert ha az ott vagyon, akkor az eskü átka a
lengyel garast éri, nem az ő lelkét!), tehát egészen igaz szó volt, a
mit kimondott, annálfogva ő is igen nyájas lett hozzá s megczirogatá az
orczáját.
– No hát legyünk akkor, mint régi jó komák, ismét per tu.
– Meg se bánjuk. Én igaz hitemre mondom, nem csak azt kivántam, hogy
visszajöjj ide, de hogy itt is maradj.
– Hát hisz magam is azt óhajtom. Épen abban járok. Megmutatom neked
fejedelem ő nagysága levelét is, a melyben nekem condonálja egész
Mikó-Ujvárát, a hozzátartozó dominiummal együtt, mint a melyet
perduellióiért Damokos Tamásné fiscaliter elvesztett. Hiszen tudod azt a
casusát Szamosujvárott? Milyen asszonysereget hozott magával a
fejedelemre! Hogy betört a diaetába, s még a rendeket is kényszeríté,
hogy a fejedelmet detronálják, sőt annyira ment a vakmerősége, hogy még
a fejedelem lovának a zablájába is belekapott. Ha én akkor ott nem
vagyok! A fejedelem ezért őt megnotáztatta.
– Bizony Isten, nagy bolondság volt! erősíté Boldizsár bá. (Az ember ugy
is vehette, hogy a Damokosné cselekedete volt a nagy bolondság; úgy is,
hogy a fejedelemé volt az.) Hanem hát én is megmondom igazán, a mi a
szívemen van. Én sajnálom az Ilka hugomat, de különösen a két kis
ártatlan porontyát. S fáj a szívem érte, hogy így egyszerre árvákká,
földönfutókká legyenek. A Damokos Tamásnak már vége. Az nem élő ember
többé. Tudom a tatárok szokását. A kit szökésen kapnak, vagy a kiért a
sarczot meg nem hozzák Ór-Kapuba, mikor a foglyot odáig kivezették, az
nem jön emberszámba többé. Azt úgy elcsufitják, hogy nem marad rajta
emberi ábrázat s örök baromszolgaságba vetik, a hol a nehéz munka,
sanyaruság nagyhamar megöli. Szegény Tamás oda van már. Ilka asszony
özvegy lett már.
Apor István kivette a selyem zsebkendőjét, hogy megtörülje a szemeit
erre a szomorú hírre.
– Ne fujd az orrodat, mert veres lesz! mondá Boldizsár bá. Inkább
szóljunk vidámabb dolgokról. Ugy-e bár, valld meg igaz hitedre, hogy
most is szereted Damokos Tamásnét?
– Tudom már, mit akarsz ezzel? Hogy hát legjobb lenne, ha elvenném a
menyecskét, akkor ő is megmaradna a birtokában, én is úr lennék benne, a
fejedelem is visszavonná a megnotázást.
– Ejnye, de éles eszed van, komám!
– Hát hiszen nem hiába vagyok a fejedelem tanácsosa.
– Azért van hát olyan nagy szerencsében ő nagysága.
– Magam is tudnám én azt, hogy Ilkát meg kellene nyernem, mert azzal
együtt a székelyeknek a szívét is megnyerném, s aztán meg minden non
putarem eventualitásokra is biztos titulusom volna.
– Holmi fejedelemváltozás esetére, úgy-e?
– No igen. De még hogy a fődolgot megvalljam: bizony maga az asszony sem
megvetendő egy falat.
– De nem bizony! A régi világban tündérnek fogták volna el. Te! Mikor a
haját leereszti (én már láttam egyszer), hát egész a sarkáig ér.
– Ne ébreszgesd bennem az alvó oroszlánt! Úgy is szomjazom a szíve
vérét; de mit ér, ha ő tudni sem akar rólam. Addig meg sem kérhetem, a
míg Damokos Tamástól el nincs választva. Azt pedig, hogy a rabságba
rekedt férjétől elválaszszák, egyedül ő neki lehet kérni a szent
széktől: más azt nem teheti. Hol vegyek én annyi ékesszólást, a
mennyivel én Ilka asszonyt erre rábeszéljem? Holott annyira megy az
irántam való utálkodása, hogy még maga elé sem ereszt, hanem betegnek
mondatja magát s minden ajtót bezár előttem.
– Ez nagy bolondság tőle, mondá Czirjék. Mert már a Damokos Tamásról
egyszer le kell neki tenni. Akár így, akár úgy. Azt soha sem látja
többet. Mit is látna rajta? Csak elfutna tőle. Hidd el, hogy nem te
érted, hanem ő érte beszélek. Mert látom, hogy így elpusztul, s nincs
más menekülés a számára, mint a te karjaid közé. Ha beteg, hát meg kell
gyógyítani. Biz az orvosságot senki sem szereti: azért mégis csak
beadják. Tudnám én annak a módját, hogyan lehetne őt rákényszeríteni,
hogy ő maga adja mindenbe a beleegyezését.
– Ha tudod, ne rejtegesd! Mi az?
– Hát az executión kell kezdeni a processust.
– Ezt magam is felérem ököllel; de hiányzik a fődolog hozzá, mint tudod,
az «occasio bona!»
– No hát azt megszerzem én neked, ha rám bizod… A szép menyecskének a
hálószobája a kastély keleti gömbölyű tornyában van, a minek csak egy
ablaka nyitott, a mi a havas felé néz. Ehhez a szobához egy sötét
folyosó vezet, a mi a vastag várfalba úgy van beépítve, hogy a
cselédségből senki se tud róla. A folyosó bejáratát azon az oldalon, a
hol a fegyverterem van, egy szekrény takarja; abból nyilik egy alacsony
ajtó, a minek nálam a kulcsa. A másik végén a folyosónak pedig ismét van
egy ajtóforma fatábla. Arról ismét senkinek semmi tudomása nincsen, mert
a hálószobában ezt a bejáratot egy nagy velenczei tükör fedezi. Ez előtt
a tükör előtt szokta Ilka asszony éjszakára a haját kibontani, s újra
befonni.
– Hát te ezt honnan tudod?
– Ej no. A fatábla végig van hasadva s a tükör hátuljáról egy helyen
levált az ezüst.
– Hej te vén, gaz kópé! Magad is leskelődtél már a szép menyecske után
egyszer-másszor!
– Ugyan ne ungorkodj! Hát akkor sem vétettem vele senkinek. No hát értsd
meg tovább. A szobában világos szokott lenni, mert egész éjjel ég a
mécses. Láthatod, hogy mikor jött el az időd. Az a tükrös tábla azonban
nem nyilik kulcscsal, hanem alul van egy fordító retesze; a mint azt
szépen elcsavarod, a tábla elfordul a sarkában s nyitva az utad a
szobába. Akkor aztán, hogy miként viseled magadat? ha nem tudnád, vedd
elő Cornelius Agrippa könyvecskéjét «de vanitate scientiarum», abból
kikeresheted.
Apor István uram egészen fel volt villanyozva ezen hamis furfang által.
– Adsza azt a kulcsot.
– Hohó, komám. Csakk lassan a testtel! Szegődött bér osztott koncz.
Krisztust sem árulták el ingyen. Előbb én is itt vagyok ám.
– Ha sikerül a practicád, bizony jól megjutalmazlak érte.
– Mi az a «jól?»
– Meghagylak a hadnagyi tisztedben, s inscribálok neked három portát.
– Jól van. Hanem azt add irásban.
Apor István megirta a kötést, meg is pecsételte: azt Czirjék Boldizsár
eltette a tarsolyába. Akkor aztán elvezette a tanácsos urat és kapitányt
a czímerterembe, ott a szeme láttára félretolta az emlitett szekrényt,
felnyitotta a kis ajtót, végig világítva egy szövétnekkel a keskeny
rejtek folyosón, a mi annak a háta mögött nyilt. Aztán odaadta a kis
aranyozott kulcsot Apor Istvánnak.
– Tehát csak okosan és merészen. Aztán ha lakodalomra kerül a sor, engem
ki ne felejts belőle. Most pedig gyerünk, eskessük fel a hűségre a
székelyeket.
Ez az utolsó szó egészen meggyőzte Apor Istvánt a felől, hogy Czirjék
igaz jó akaró embere.
Hiszen nincs abban semmi gonoszság, a mit az most eképen kifundált. A
szegény Damokos Tamás kárbaveszett, azon már nem lehet segíteni; a
nyomorult asszonynak inkább kell új férjről, istápról gondoskodni, a
kivel egyúttal a birtokát is megmentheti. Nincs most idő hosszadalmas
turbékolásra, «susogóra»; practice kell a dologhoz hozzáfogni. Ha Apor
István Ilka asszonynak a hálószobájába éjjel bejuthatott, onnan csak
mint jövendőbeli férj jöhet ki. Igen jól van az kiszámítva, brutális, de
egyenes mód! Magának is van benne érdeke a lúfőnek!
Alig is várhatta Apor István, hogy beesteledjék. A székelyek felől,
miután felesküdtek a hűségére, egészen biztos lehetett; esküjét a
székely soha meg nem szegi, ha a nyaka utána szakad is. Csak utána kell
nyulni az érett gyümölcsnek, s minden a kezében marad.
Mégis nagyobb bátorság okáért azt a husz drabantot, a kiket a fejedelmi
szász testőrségből magával hozott, oda rendelé fel a czímerterem előtti
tornáczba, hogy ott legyenek éjjel, így egészen bizonyos lehetett a
terve sikerüléséről.
A mint elharangozták az esteli angelust, bezárá belülről a fegyverterem
ajtajait, s azután a rejtekajtón át behatolt egy viaszgyertya világa
mellett a keskeny folyosóba.
A csizmáit is lehúzta, hogy a lépteinek semmi hangja el ne árulja
közeledését. A folyosó túlsó végéhez érve, aztán elfujta a gyertyát,
észrevéve, hogy a Czirjék említette hasadékon át világosság szüremlik
keresztül.
Odalopózott az áruló hasadékhoz, a honnan a világosság derengett. A
tüköramalgama kopásán keresztül egészen végig láthatott az ágyasházon.
Ott volt a fülkében, nehéz függönyökkel beárnyékozva, Ilka asszony
özvegy nyoszolyája; mellette egy kisebb kárpitos ágy, a két kis gyermek
alvó helye. Épen most fekteti le őket. Maga vetkőzteti, megimádkoztatja:
«Szegény jó apánkat őrizze az Isten minden veszedelemtől, hozza vissza
friss jó egészségben.» Anyjuk megcsókolgatja mind a kettőt. Azok még
sokáig elvihánczolnak az ágyban, gyermekek módjára.
– Nem tudtok már eldögleni, fattyuk! – mormogja magában a türelmetlen
leskelődő.
Pedig még sok végigvárni való van. Mikor a gyermekek elpihennek, maga
Ilka asszony veszi elő a kapcsos imakönyvet s letérdelve az Istenanya
képe elé, hosszan, keservesen, könyhullatások közt imádkozik.
– Mit tud annyit könyörögni annak a festett képnek?
De még aztán egy másik festett kép is előkerül; arany keretbe foglalt
elefántcsontra festett miniatur-arczkép. Azzal is sokáig el kell
beszélgetni, meg-megcsókolgatni, szivéhez szorongatni. Ez bizonyosan
Damokos Tamás képe.
A felébredt oroszlán dühét ez még csak ingerli.
Végre aztán mégis rászánja magát a szép nő a lefekvésre, maga
levetkőzik, nem kell neki cselédsegítség. Lebontja a szép hosszú haját,
hogy újra befonja, s nagyot bámul rajta, hogy egy szál ősz hajat talál
közte: ez akkor támadt, mikor hirét hozták, hogy a férjeért küldött
váltságdijat elrabolták. Hiszen még alig huszonnégy éves! S már itt van
az ősz szál.
A leskelődő lator lihegve emészti sovár szemével a deli hölgy bájait.
Türelmetlen is már. Alig birja magát addig tartóztatni, mig a nő ágya
félfüggönyét maga fölé húzta, csak a másikat hagyva feltárva, hogy onnan
fekhelyéről a gyermekekre lásson. Aztán félkarját a feje fölé emeli, az
arczát ráfekteti s Istenben elalszik.
– No most itt van az én időm! mondja magában Apor István, elfordítva a
csavarreteszt a deszkapad alján, a hogy Czirjék megtanította rá, s abban
a szent perczben – kiesik a föld a lába alól, s ő az elbillenő padlóról
lezuhan valami nagy sötét mélységbe.
Szerencséje, hogy szalmára esett: nem törte se kezét, se lábát.
Hanem a zörejre fölébredt Ilka asszony s kiugorva az ágyából, azt kérdé:
«Ki jár ott?»
Arra ugyan neki a háborgató meg nem felelhetett, mert az valami három
ölnyi mélységben kuczorgott, a hová nem hat le se szó, se világosság; de
a földalatti kajabajának még is fel kellett hozzá törni még a vastag
bástyafalon keresztül is, a mibe az a sülyesztő volt lemélyitve, a hová
Apor István leesett. Valami régi kincstartó rejtek volt az, a melyben az
első Mikó a drágaságait dugdosá, s a mi felől csak Czirjéknek volt
tudomása; hanem a furfangos sóhajhidat már ő csinálta hozzá a régi
csapóajtó helyett s a levezető lajtorját is kihúzta belőle. Akkor
végezte ő ezt az egész munkát, a mikor Ilka asszony Szamosujvárt járt
diaetát és fejedelmet regulázni. A mint a jenői győzelemnek hire
terjedt, rögtön megsejté Boldizsár bá, mi lesz ennek a következése? A
győzelmes fejedelem visszajön, – Damokosnét megnótázzák, – Mikóujvárt
elkobozzák tőle, – azt pedig senki se kapja meg más, mint Apor István, a
kinek mindig fájt rá a foga, – az idejön várat, birtokot elfoglalni, ha
egyszer itt lesz, az ő luxuriosus természeténél fogva könnyű lesz őt
belecsalni ebbe az egérfogóba: mivel aztán az ezermesternek még
messzebblátó czéljai voltak.
Azonban a megmagyarázhatlan zajra Ilka asszony hirtelen magára kapkodta
a ruháit, s a cselédjeit készült felkelteni, a midőn a hálószobája
ajtaján halk kopogtatást hall.
– Ki van az ajtón?
– Én vagyok itt, édes lelkem, a Boldizsár bátyád. Ébren vagy-e?
Ilka asszony sietett felnyitni az ajtót.
– Ugyan jó, hogy már felöltözve talállak, édes mézem. Csak költsd fel a
kis gyermekeket is, s öltöztesd fel. Futnunk kell innen!
Ilka asszony a lába alatt zakatoló zörejre figyelmezteté.
– Mi van ott? Soha sem hallottam itt semmi neszt még.
– Patkány került a csapdába. Hadd kaparjon. Te csak szedd össze
hirtelen, a mi drágaságod van, rakd egy bőriszákba; a legdrábbakat, a
kis porontyokat, jól fel is öltöztesd, befogva a hintód: éjjeli útra
megyünk, Brassóig meg sem állunk.
– Az történt meg, a miről beszéltünk?
– Az. Tégedet megnotáztak. Apor Istvánnak adták a váradat, birtokodat.
Ha magad is az övé nem akarsz lenni, akkor fuss innen.
– De hová?
– Majd megmondom, ha az úton leszünk. Egész odáig, a hol már a világ be
van deszkázva. De most siess! Majd én elvégzem a magam dolgát azzal, a
ki idelenn zakatol.
Ilka asszony hirtelen felölelte a gyermekeket az ágyukból s kifutott
velök a cselédjeihez. Egészen agyon volt rémülve, s féltette őket ebben
a kisértetes szobában.
Boldizsár bá pedig, mikor egyedül maradt ott, félretolta a helyéből a
nagy fali tükröt s kezébe véve az éjjeli mécsest, levilágított vele a
mély bástyaüregbe.
– No kedves komám, nem ütötted-e meg magadat?
Hathatós káromkodás volt rá a felelet.
– Látod, így jár ám az, a ki a tiltott gyümölcs után ágaskodik. Dejszen
döngetheted azt a falat! Egy öl széles az elől is hátul is. Nem hallik
ki innen semmi kiáltás. Jobb lesz, ha szépen megalkuszol velem, ha ki
akarsz innen kerülni valaha.
– Mi kell? Haramia! Kiált fel onnan alulról a fogoly.
– Mi kell? Kitaláltad. «Haramia.» Azt mondd meg nekem azonnal, hogy
kinek hivják igazi néven a Munduka Ravaselt? a ki a Damokos Tamás
váltságát elrabolta s hol találok rá minden bizonynyal.
– Mit tudom én?
– Hát csak törd rajta a fejed; ha elfelejtetted, míg eszedbe jut, mert
nekem nem hosszú az idő idefenn rávárnom, a míg megmondod: ha neked nem
hosszú. Te neked tudnod kell azt! S ha most jóllakva nem jut eszedbe,
majd eszedbe jut éhomra, mert én addig meg nem mondom, hogy hol van a
pékbolt, ahol czipót vehetsz, – oda lenn a sutban.
– Csak nem akarsz éhen megölni?
– Ne akarj éhen meghalni. De én bizony alább nem adom a czipót,
megmondtam az árát.
– No hát vigyen el az ördög. Zernyesten lakik Brassó mellett, Dimbora
Lupujnak hívják.
– Úgy? Jól ismerem. Derék, becsületes biróviselt ember. Hát annál vannak
az elrabolt aranyok?
– Azt nem tudom.
– Dehogy nem tudod! Vajjon hol tartja őket?
– Az ördög jobban tudja.
– Könnyű neked odalenn a pokolban az ördögöt emlegetni. Hát kérdezd meg
tőle, közelebb vagy hozzá mint én. Különben, bizony Isten, itt maradsz
itéletnapig.
– No hát süketülj meg tőle! Egy hosszú oláh tilinkóba vannak belerakva,
az ott lóg az ágya fölött a falon. Vedd el tőle! mit bánom én? süsd meg!
– Hát hiszen meg is sütöm én azt, csak megkapjam
– No már most adj le egy létrát, hadd megyek fel.
– Jaj de házsártos vagy, kedves komám; pedig még csak most kerültél le s
már is ki akarsz jönni! Hátha, mint a szegény Damokos Tamásnak, esztendő
számra ott kellene taposnod a csávát a keserű rabságban! Nem megy az
olyan hamar! Várnod kell egy kisség! Előbb én majd elmegyek a Mundukát
felkeresni. Téged addiglan itt hagylak. Ne félj semmit, nem halsz éhen.
Ha a szalmát félrehárítod a lábad alól, találsz egy csapó-ajtóra, azt a
vaskarikájánál fogva felemeled, s azon bejutsz egy gádorba, a melyik egy
csinos kis boltba vezet. Az lesz a te ideiglenes lakásod ebben a várban.
Van nálad tűzszerszám, ott találsz gyertyát is, nem maradsz sötétben;
meglátod, van enni-inni való akár két hétre is. Én az alatt csak
megkapom a Mundukát. Ha az igazi nevet mondtad, akkor bizonynyal
megkapom. Hogy a pénzt hogy veszem el tőle, az aztán az én gondom. Akkor
azután rögtön hirmondót futtatok ide a hadnagyokhoz, hogy hol keressék a
kapitányukat, a kik bizonyára addiglan, ha eget-földet egygyé tesznek,
sem akadnak rád sehol. Ha azonban nem az igazi nevet adád tudtomra:
akkor visszajövök ide, erre a szent helyre s megint lekiáltok hozzád:
«hol vagy Ádám!» jer elő, ne hazudj igazán, ki a Munduka Ravasel? S ezt
mind addig újra ismételem, a míg csak te meg nem unod.
– Az igazi nevet mondtam. Dörmögé a mélységbe jutott.
– No hát akkor béke legyen veled! Ha látlak, lássalak friss jó
egészségben.
Ezzel lecsukta a fogolyra az elbillenő ajtót; helyre fordítá a csavaró
reteszt; a nyilástzáró táblát a belső tükörrel együtt helyére tolá s
aztán végighaladva a rejtek folyosón, kijött a czimerterembe; a nehéz
szekrényt megint a rejtekajtó elé tolta, s valamennyi szobán keresztül
sétálva, végig ballagott a külső tornáczon, úgy került Damokos Tamásné
elé, a ki azt hitte, hogy boszorkányság van a dologban: mivelhogy a
toronyszobából lehetetlen más ajtón kijönni valakinek, mint a melyen
bement. Merre jött ki az ágyasházból?
– Repültem galambom! magyarázá Boldizsár bá. De most már repüljünk
veletek együtt, a míg a csillagokban tart.
Azzal a két kis gyermeket a karjaikra vették, a kisebbiket az anyjuk, a
nagyobbikat Boldizsár bá s levitték őket a hintóhoz. A nagyobbik
nyügösködött. «Minek költöttek fel? Olyan jót álmodtam. Az apámnál
voltam».
– Ő nála fogsz lenni kicsikém nem soká! – mondá Boldizsár bá –
odaviszlek hozzá!
– Minek bolondítja ezzel a szegény gyermeket? – feddé Ilka asszony.
– Igazat mondtam én. Bizony odamegyünk! Damokos Tamáshoz!
Ezért a szóért aztán mind a hárman a nyakába borultak, anya és két
gyermek és összecsókolták.
– Igaz ez? igaz ez?
– Ha én mondom, hát igaz!


A DRÁKU POPI.
Utközben Boldizsár bá elmondott Ilka asszonynak a megtörténtekből, s az
ezután tervbe vett dolgokból annyit, a mennyibe azt szükséges volt
beavatni. Megtudta már Aportól, hogy mi az igazi neve Mundukának? hol
kapható meg, és az elrabolt aranyak hova vannak elrejtve?
– Tehát mégis az ő tudtával történt! szörnyűködék Ilka asszony.
– Bocsásd meg néki, szentem. Az irántad való szerelem vitte rá, nem
valami nemtelen indulat.
– Pokolra jusson érette!
– «Ott» van már, ne kivánd még mélyebbre. Szépen birtokba vette a
váradat, mondhatom: csak hadd üljön ott. Nem tart az sokáig, pünkösdi
királyság lesz az, két ellen fejedelmünk már van, mire visszakerülünk
Krimiából, negyedik is lesz, az majd kiveri valamennyit. Hanem most
legelébb is az a főgondunk, hogy Mundukától visszakapjuk a pénzt.
– Rögtön jelentse föl kegyelmed a brassói királybirónál, hogy fogassa el
az embert.
– Dehogy jelentem, édes mézem! hisz az annyi volna, mintha rókát akarnék
fogni s kolompot akasztanék a nyakamba. Majd kikerítem én azt királybiró
nélkül, egy nap köze alatt. A ki az emberek bölcsességére számít, az
bizony csúfot lát; hanem aki a bolondságukra számít, az mindig czélba
talál.
Ilka asszony tehát egészen rábizta az ügyet Boldizsár bára.
Másnap délre bevergődének szerencsésen Brassóba. Boldizsár bá azonban
nem hajtatott a belvárosba, a hol igen díszes vendégfogadók valának;
hanem kinn maradt Bolgárszegen. Ez egyik külvárosa Brassónak, a mit
akkor csupa görögök laktak. A legélelmesebb és leghasznosabb népfaj, a
mi csak Magyarországra bevándorolt. Itt bolgároknak nevezték akkoriban
őket; de valóságra macedon görögök voltak. Az ő kezükben volt az egész
kereskedés, Magyarország és a keleti népek között. Kincsek özönlöttek a
kezeiken át Magyarországra. Szerették is őket a királyok és fejedelmek,
s erős kiváltságokkal keríték őket körül. Ezek közé tartozott, hogy a
görögök saját birót választottak magok közül, a ki kereskedelmi
ügyeikben itéletet hozott. Ebben az időben Nogáli uram volt a görög
biró. Boldizsár bá egyenesen az ő udvarára hajtatott be. Itt minden ház
bolt volt és vendégfogadó. Lehetett kapni akár egy ital pálinkát, akár
egy vég posztót, akár egész ellátást, kocsival, lóval, jutányosan,
becsületes árért. Szivesen látták a vendéget, a gazda együtt ebédelt,
vacsorált vele: mikor odább akart menni, megcsinálta neki a számláját, a
min magának nyeresége sem volt; engedelmet kért tőle, hogy ilyen sokra
megy a csekélység, a mit szolgáltatott, s ha azt mondta a vendég, hogy
most nincsen pénze, hát «az Isten áldja meg! majd megadja, ha visszajön
megint.» A székelyek legörömestebb is csak ideszálltak Bolgárszegre, ha
Brassóban vala dolguk.
Nogáli uram különben is régi jó ismerőse volt a Damokos-családnak, a
buzát, gyapjut ő szokta tőlük megvenni, s viszont kelmével,
fűszerszámmal ő látta el a házat. Nagyon örült is, mikor Boldizsár bát
meglátta Damokosnéval, meg a két kis fiucskával. Ő maga segített a nagy
böröndöt behozni Boldizsárnak. «Az ilyent nem kell cselédre bizni!
észreveszi az emeléséről, hogy arany-ezüst van benne.»
– Biz a van ebben, mondá Boldizsár bá. A Damokosok minden családi kincse
itt van. György fejedelem megnótáztatta a hugomasszonyt, s most futnunk
kell az országból.
– Tudom, tudom. Mondá a görög. Az Isten áldja meg őtet a nótájával! Majd
mi tánczolunk azon. Hát csak hagyjátok itt nálam ezeket a kincseket
most: ne vigyétek magatokkal, mert bizony elveszik tőletek vagy a
zsiványok, vagy a tatárok. Itt ólálkodnak ám már a szomszédban. Én adok
rá nektek majd pénzt, a mennyi kell. Tudom, mi van a ládában. Ismerem
minden darabját. Lehet rá kölcsön adni kétezer aranyat. Nem kérek sokat
érte; egy oszporát egy aranyért, a mig visszafizetik. Ha egy hónap
mulva, vagy kettő mulva, vagy egy esztendő mulva. Azért csak egy
oszporát.
Damokos Tamásné bízony megadott volna akár egy dénárt is szives örömest
a kölcsönajánlott két ezer aranyért darabonkint.
– Itt én nálam biztos helyen lesz ám a kincsetek, ne féljetek. Ide nem
jön a tatár. Van mi nekünk olyan abrakunk, a mit ha a tatár lovának
adunk, hát elmegy tőle másfelé; Brassót kikerüli. Megtanulták már a
brassóiak, hogy vassal nem jó verekedni, ezüsttel sokkal jobb.
– De hátha ezt a kétezer aranyat is elrabolják tőlünk a zsiványok, mint
a multkorit? aggságoskodék Ilka asszony.
– Miért nem szóltatok nekem? Nekem kellett volna szólni! Én nem adok ám
a kezetekbe pénzt; egy oszporát sem. Nem kell az embernek az útra pénzt
vinni magával; mert mikor előveszi az erszényét, hogy fizessen:
meglátják, s agyonütik érte. Hanem majd adok én nektek egy pecsétes
levelet, jóféle pergamenre irva, ezzel aztán elmehettek Bukarestbe,
Galaczba, Bakcsi Száraiba, majd felirom a neveiket, kikhez? Annak ott
megmutatjátok ezt a levelet, s megmondjátok neki, hogy mennyi pénzt
fizessen helyettetek ennek meg amannak. Az felirja erre a levélre, a mit
kifizetett, ti meg irást adtok neki róla. Mikor visszakerültök, ezzel a
levéllel beszámoltok nekem, s akkor megtudjuk, hogy melyikünk tartozik a
másiknak? Igy az egész uton senki egy tallért sem lát a tenyeretekben;
mégis mindig lesz pénzetek. Ezt a levelet pedig hiába rabolná el tőletek
akárki, mert ez csak Damokos Tamásné asszonyomnak a nevére szól; a kit
aztán a keze irásáról ismernek meg az én embereim minden városban. Ha
akarjátok, Bagdádig elküldelek benneteket ilyen szép szerével.
Oda azonban ők nem akarának utazni, hanem csak Krimiáig, Buzdurgán murza
uram palotájáig.
Ilka asszony tehát egészen tele volt megelégedéssel, mikor ennyit
megértett Nogáli uramtól. Meg volna tehát a váltságdíj ismét; a kétezer
arany. Erre a módjára a szabadulásnak bizony hamarább is gondolhatott
volna! Vádolta most már a lelke, hogy minek kapkodott a fejedelem lova
zablyájához? miért nem kereste fel inkább azonnal Nógáli uramat? Mennyi
idő kárbaveszett ezzel. Sőt a birtokát is elkobozták miatta. – No majd
az urának visszaadják, ha előkerül Krimiából, hisz az nem vétett Rákóczy
Györgynek semmit, sőt inkább az ő hűségeért szenved.
Boldizsár bá azonban egy szóval sem árulta el Nogálinak, hogy vagynak
még más kétezer aranyak is, a mikre bizonyosan számit. Azt kell
kicsikarni! De nem szólt senkinek. Azt mondta, elmegy körültekinteni
alkalmatosság után. Ellenben csak azt várta, hogy besötétedjék. Akkor
egy batyuba kötözött mindent, a mire szüksége volt. Ha valaki rajta
kapta volna, de elbámult volna rajta, hogy micsoda furcsa dolgokat
szedett össze az ezermester? Mi lesz ebből? Egy bivalybőr szarvastul,
sörényestül, egy hosszú tülök, egy négyszegletü bádogszelencze. Vajjon
mire lesznek mindezek használhatók?
Azt ő tudta. A mint sötét lett, felvette a batyut a hátára; vándor
olajkárosok módjára a köpönyegét a batyu fölé takarta, s aztán egy
hosszú szeges bottal a kezében, elindult Zernyest felé.
Nem kellett neki tudakozódni, tudta jól az utat. Minden házat ismert.
Éjfélre kukorítottak a kakasok, mikor a falu közepéig eljutott, a hol az
ő emberének a háza volt. Azt is ismerte ő személyesen. Sokszor ittak
egymásnak a kulacsából. Ki hitte volna róla, hogy ilyen gonosz szellem
lakik benne?
Zernyestfalva és egész határa akkoriban mind Brassó tulajdona volt. A
falu félmértföldnyi hosszúságban nyúlik végig a Riu patak partján, más
része meg el van szórva a havasok között; azt odafenn vad, pásztornép
lakja, a ki még papot sem lát soha s vándorol a nyájával, keresztülkasul
a hegyeken, nem kérdezve, hol Erdély, hol Oláhország? az idelenn lakók
pedig fuvarozásból élnek. Befognak tizenkét, tizenhat lovat egy óriási
társzekér elé, s azt megrakva brassói kelmékkel, elvontatják Bécsig vagy
Galaczig, mindig útban vannak. Zavaros időkben pedig halásznak is! de
nem a Riu patakban, hanem a «zavarosban». Egy olyan név, mint a «Munduka
Ravasel», nem is valami megszégyenítő arra nézve, a ki azt hiressé
tette. Csak olyan az, mint a hajdankorban a rablólovagok viselete volt.
Még népballadák is dicsőítik. Egy ilyen híres kalandor, Deli Marko,
egész ütközetet vívott Báthory Gáborral s meg is verte (a szászok
segélyével) a fejedelmet. (A «Deli Marko» név mindenütt népszerű.)
Boldizsár bá bizonyos lehetett felőle, hogy Dimbora Lupujt otthon
találja. Az nem jár fuvarozni.
A háza ott van egy domboldalban, óriási diófáktól betakarva. Kerítése
nincsen, még egy kutyát sem tart. Nem fenyegeti őt itten veszedelem; s
ha fenyegetné, gyorsan tudósítják róla. Nagy hire van óriási erejének:
az bánná meg, a ki reá törne.
Dehogy is jött ellene Boldizsár bá erőhatalommal. Brassó valamennyi
drabantja el nem nyomná a Mundukát, ha az megharagszik.
A Dimbora Lupuj háza, a hogy oláh nemes uraké szokott fabrikálva lenni,
alul kőből épült, arra vezetett fel egy lépcsős tornácz; a fölött azután
szép simára gyalult tölgyfából volt emelve a lakóház, czifrán kifestett
ajtó-, ablakfákkal, a teteje magasabb volt magánál a háznál, singnyi
zsindelyekkel fedve, a két ormán két nagy szarvasagancscsal.
Boldizsár bá a csendes éjszakában toilettet csinált a diófa alatt;
felvette a bivalybőrt, a szarvasfejbőrt a fejére húzva, ebben a riasztó
alakban indult meg a Munduka látogatására.
Ismerte a dörgést: ott alszik ő kegyelme a hátsó szobában, a honnan az
erdőre lehet látni és menekülni. Az ablaka mindig nyitva, még télen is.
Úgy alszik ott a déczbunda alatt, a nagy báránybőr süveggel a fején.
Boldizsár bá a nagy hársfahéj szótülköt betolva az ablakon át a szobába,
pokolbeli hangon mormogá: «Munduka Ravasel!»