A Damokosok - 01

JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI
NEMZETI KIADÁS
LVI. KÖTET
A DAMOKOSOK
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1896
A DAMOKOSOK
REGÉNYES TÖRTÉNET
IRTA
JÓKAI MÓR
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA
1896


A CSERNÁTONI EZERMESTER.
Lám megmondta jó előre Küprili nagyvezér Rákóczy György
nagyfejedelemnek: «ne menj te Lengyelországba, királyságot keresni; mert
bizony úgy jársz, mint a teve: a ki odament Allah elé, azt követelve,
hogy adjon neki szarvakat, s aztán Allah még a füleit is levágta neki».
– Egészen úgy járt György fejedelem is. Nem érte be azzal, hogy a
gyönyörű szép Erdélyország nagyfejedelme lehetett, egyformán becsülve
némettől, ozmántól: a bűne, a nagyravágyása átvitte Lengyelországba
koronát keresni; ott azután nemcsak, hogy a korona aranyszarvait nem
kapta meg, de odaveszítette nemzete virágát, Erdély harczoló seregét is.
Azokat elfogta a krimiai tatárok khánja, a kit a szultán küldött az
erdélyi hadak hátába.
A székely csapatok vezére Nyújtódi Damokos Tamás, a mint azt látta, hogy
a fejedelem aláirta a legcsúfosabb békekötés feltételeit, maga pedig
mellékutakon elmenekült Magyarországba; a fővezér Kemény János ellenben
odaalázta meg magát, hogy személyesen átmenjen a tatár khán táborába,
kiéhezett, agyonfáradt hadai számára irgalmat-kegyelmet könyörögni: azt
mondá a hadnagyának, Czirjék Boldizsárnak: «édes játom, nekünk már itt
lőttek!»
– Nem csak lőttek, de harangoztak is.
– Kitalálod-e már, hogy mit tesz az a találós mese: «ettünk
sültet-főttet, föld alatt, fa tetejébe’ – mi az?»
– Ki bizony. A tatárfutásról hagyták ránk ezt a szomorú tréfát az
őseink.
– Meg vagyunk mink már fogva csűstül.
– Én még tudnám, hogy merre kén’ kibujnunk?
– Én pedig azt nem tanulom meg. A fejedelem ám elfuthatott: neki
kötelessége a személyét megmenteni; te csak hadnagy vagy, neked sem
szégyen a sarkaddal fenyegetni az ellenséget; de én a lófők vezére
vagyok; nekem nem szabad a hátamat mutogatnom: nekem itt kell maradnom
az én népemmel harczban, rabságban egyaránt.
– Akkor bizony én is itt maradok veled.
– De nem maradsz! Épen az, hogy el kell menned; haza kell találnod; az
én szerelmes asszonyomnak várába el kell jutnod; felőlem neki hirt
mondanod.
– Hát az igen könnyen fog menni.
– Nem olyan nagyon könnyen, mint gondolnád. Mert nem mehetsz ám könnyű
szerrel. Mivelhogy ezt a turbát is magaddal kell vinned.
Az a «turba» a régi háborús világban valami emberhátra felköthető
vasládikó volt, kívül csikóbőrrel bevonva, s vasruddal lakatra bezárva.
(Innen maradt fel a közmondás: «ellopták a turbát, de nálam a kulcsa!»)
– S van benne valami?
– Van bizony. Tele van pénzzel. Fele arany, fele ezüst. Nem tudom a
számát. De annyi sulyt vet, mint egy kis borju. Ezzel több terhe lesz a
lovadnak, vagy pedig a hátadnak, ha gyalog maradsz. Már pedig a bundádat
sem hagyhatod el, mert tél van, a puskádat is vinned kell; meg a
pallosodat, aztán meg a fejszédet is; de meg egy egész kenyeret is kell
czepelned az útra, meg egy darab szalonnát, hogy éhen ne halj.
– Mind akad annak gazdája.
– Mert látod, ha ez a pénz most itt marad nálam: a mint a pogány tatár
bennünket rabságra ejt, az azt rögtön prédára ejti, csak egy rézgombot
is az mi rajtunk nem hagy. Ha pedig ezt a pénzt az én drágámnak, jó
feleségemnek haza viheted, hát ez jó lesz neki arra, hogy a váltságdíjat
lerója belőle, a mit a gonosz tatár fejemre fog róni, a kiről tudja,
hogy vezér vagyok: még majd elég sem lesz reá.
– De akkor hát elviszem magammal.
– De ugyan vigyázz ám magadra, hogy meg ne fogdosson a tatár.
– Ne te né! Hát azért volna nekem ezermester a nevem, hogy még az ilyen
rusnya tatáron se tudjak kifogni?
Czirjék Boldizsár bá pedig nem hiába volt büszke az ezermesteri nevére;
mert valósággal az volt ő.
Csinált ő egyszer olyan szövőszéket, a mit a patak hajt s magától
megszövi az abaposztót. Azután meg egy olyan gyalogszekeret készített, a
mi ló nélkül jár: az ember maga benne ül s kézzel-lábbal hajtja; az
igaz, hogy jobban elfárad vele, mint ha gyalog járna, de legalább kocsin
utazik. Megjárta ő ezen Nagy-Enyedet is, egész vásár csodájára. – Olyan
fegyvert is fundált ki, a mivel a medve saját magát lövi agyon: még
pedig puskapor nélkül.
Nem kell Czirjék Bildizsár bát félteni. Van annak annyi tudománya, hogy
százezer tatár nem jár túl rajta.
Mielőtt a futáshoz kezdett volna, hát legelébb is azt tette, hogy egy
bádog szelenczéből, a mit magával hordott erre az alkalomra, bekente a
saruja szárait jó erősen farkashájjal. Ettől aztán a saját lova olyan
szaladós lett, mintha farkasokat érezne a hátában, míg ellenkezőleg a
tatárok, a kik rögtön üldözőbe vették, a mint látták, hogy szökni indul,
el nem tudták gondolni, mi lelte a lovaikat? a mint azok közelbe érték
Czirjéket, mind visszafordultak, rugtak, kapálóztak, lehányták a
hátukról a gazdáikat, semmiképen nem akartak neki menni a megérzett
farkas szimatnak.
Boldizsár bá csak úgy nevette őket, hátra-hátra fordítva a képét.
A tatárok azonban, ha lovaikkal be nem érhették a futót, a nyilaikkal
ugyan megtalálhaták.
Czirjék Boldizsár csak egyre hallá, hogy ott sivít el a füle mellett
egy-egy vasorrú madár, a kinek hátul a tolla.
«Ez így nem jó lesz: vagy emberben, vagy állatban kár esik, s az hiba
lesz.» Mondá magában a hadnagy, s ez ellen meg azt a fortélyt gondolta
ki, hogy a mint egy patakhoz ért, ott leszállt, a bundáját belemerítette
a vízbe, s aztán a gyapjas részével kifelé fordítva, úgy veté a nyakába,
hogy ez nemcsak őt magát, hanem a lova hátulját is egészen takarta. Az a
vízbemártott bunda pedig a csikorgó hidegben egyszerre jéggé fagyott:
olyan lett az, mintha vaspánczél lett volna. A bolond tatár egyre
nyilazott rá, de a nyílvessző mind lepattogott a természetadta birkabőr
pajzsról: a jégen keresztül nem volt kedve a nyíl hegyének hatolni.
Megint csak ő nevetett.
A tatárok azonban nem maradtak el a sarkából. Egész csapat fogta
üldözőbe, fertelmes kurjongatással. Meglátták a hátán a turbát, s azt
már tudja a tatár, sok százados gyakorlatból, hogy abban a magyarok
pénzüket tartják. Ez drága madár! Érdemes utána nyargalni.
Czirjék Boldizsár bá tudta azt jól, hogy ez az ő két stratagémája csak
addig használ, a míg a futása a hegyi szűk utakon, keskeny völgyekben
tart, a hol nem kerülhetnek eléje, de a mint valami lapályra fog jutni,
a hol a tatárok eléje kerülhetnek, ott már szél ellenében nem fognak
ijedezni a lovaik a farkasháj szagától, az ő lova pedig a súlyosabb
teher alatt hamarább kifárad, nem győzi az erőltetett versenyt, hát
valami mást kell kigondolni.
Egyszerre egy sűrű erdőbe érve, hirtelen utat vesztett, félrecsapott,
mikor az üldözői nem látták, s elhagyva a mély ösvényt, leereszkedék az
erdős hegyoldalon a mély völgybe.
Ámde a tatárok minden gonosz politikával el voltak készülve. Csunya,
kitanított vérebeket hordtak magukkal, a mik az üldözött áldozatot, ha
az el talált rejtőzni valami bozótban, menten felvadászták. Czirjék
Boldizsár bá, mikor már egyszer egy csorgó mellett pihenőt tartana, s
szalonnázni kezdene, csak hallja ám, hogy csaholnak az erdőben a czudar
sinkoránok.
– Ne te né! Még bizony csuffá tennének, ha hagynám magamat. Hogy ugatnak
a kedveskék! Nem hiába kutyafejű tatár az ő nevük.
Hanem hát egy ezermestert nem olyan könnyü elfogni.
Boldizsár bá, megismerve az új veszedelmet, maga is fordított a
stratagémán. Leszedte a lováról a mindenféle czókmókot, belekötött
mindent a bundájába egy nagy batyunak. Azt a saját hátára vetette.
– No most már édes lovam, eredj a magad esze után a merre látsz! Mondá,
nagyot ütve a tenyerével a lova hátára. Az sem volt rest; a mint a
kötőféket kiakasztották a nyakából, neki fordult az erdőnek s teher
nélkül úgy elszaladt, mint egy gímszarvas. A tatárok vérebei aztán mind
a futó paripa szimatján csaholtak tovább. Boldizsár bá farkashájas
saruinak a nyomát semmi kedvük sem volt tovább üldözni. A farkast nem
hajtja a kutya: már nem tudom, nemzetiségi rokonszenvből-e, vagy
testvérgyülöletből; de kikerüli, ha lehet.
Így aztán Boldizsár bá csak nyert egy kis egérútat, s azt arra használta
fel, hogy a szálerdővel fedett hegyoldalban mind lejebb ereszkedék a
völgybe, gondolva, hogy talál majd ott egy mély hegyszakadékot, a min ha
keresztülhatolhat, a lovas tatár nem kerülhet elé. A tulsó oldalon aztán
kap egy új mokánylovat, vagy jó pénzért, vagy egy jó fejbecsapásért.
Talált ám, de nem egy hegyszakadékot, hanem egy tengerszemet a völgy
mélyében: az a völgy is olyan gömbölyű volt, mint egy döbör, köröskörül
bekerítve erdős hegyoldalakkal; nem volt abból semerre kimenekülés.
A tatárok pedig már észrevették, hogy üres paripa után szaladnak, a
lovag elbujt; nagy hamar visszatértek: baromsok nép volt, elállták az
egész erdőt, csak úgy viszhangzott a szálfás rengeteg a kiáltozásaiktól:
«marrha! marrha!» a mi az ő szokott csatakiáltásuk.
– Marha ám az öreg apád! Mondá Boldizsár bá s szétnézett a terepen: mit
lehetne csinálni?
A tengerszem be volt fagyva.
Hanem az ilyen tengerszemnek a mély vize mindig meleg, úgy, hogy vastag
jégkéreg nem támadhat rajta. Boldidizsár bá megpróbálta a balta fokával.
A bizony beszakadt egy ütésre: – a jég kenyérre kenni való sajtnak elég
vastag lett volna, hanem pallónak meg dobogó hidnak nagyon vékony volt.
– No csak, ne ijedj meg magyar, biztatá magát az ezermester: Így van ez
jól.
Azzal szétnézett a parton. – Hevert ott rakás számra a sok fiatal fenyő,
a mit a szél kitördelt. Boldizsár bá hozzáfogott a baltájával, négy szál
ilyen vékony dorongnak való fenyőből egy pár korcsolyát a maga két
lábának, meg egy szánkót a batyunak összeeszkábálni.
Nem történhetett ez meg nesz nélkül. A sok baltaütés egészen elárulta az
üldözők előtt, hogy hol bujkál, a kit keresnek. Minden oldalról
csörtettek arrafelé.
– No csak ne törjétek magatokat olyan nagyon! Dörmögé Boldizsár bá. Még
megizzadtok s száraz kehet kaptok bele.
Azok pedig csak jöttek közelebb, s folyvást szorosabbra húzták a kört a
menekülő körül; már nagyon lehetett hallani a lovaik robaját a recsegő
targalyak közt. Most mindjárt a nyakán lesznek.
– Hát hiszen én is mindjárt készen leszek!
Mikor a legelső lovasok egy-két nyillövésnyi távolban kibukkantak a fák
közül, már akkor Boldizsár bának a lábaira volt kötözve a két ölnyi
hosszú fenyőfa-korcsolya, még csak a szánkót rakta meg. A bunda az itt
maradhat, a nélkül is elég melege van az embernek, a mikor kergetik;
kenyér, szalonna se szaporítsa a terhet: «most laktunk jól, holnapra is
majd ád az Isten valamit! ha nem ád, megalkuszunk a gyomrunkkal!» – Nem
tett a szánkóra egyebet, mint a turbát, meg a fegyvereit: a szánt
odakötötte az ővéhez, s aztán még egy hosszú, hegyes végű rudat fogott a
kezébe s azzal neki iszánkodott a vékony jegű tónak.
Egészen helyes volt a mathematikája. A vékony jégkéreg a hosszu
fakorcsolyák alatt megbírta a gyorsan keresztül iramló embernyi terhet
is és sehol nem szakadt be alatta: úgy repült át a tavon, szánkójával
együtt, mint a vízi pók; még csak meg sem recscsent alatta a jéghid.
«Marrha! Marrha!» ordítá az üldöző had, a mint meglátta a jég hátán a
menekülőt, s aztán azt gondolták, hogy az a tó «fenékig tejfel», utána
rugtattak, a mivel azt nyerték, hogy valami huszan-harminczan a
bolondabbak közül beleszakadtak a jégbe: egynehányan azt is
megpróbálták, hogy úsztatva áttörtessenek a tulsó partig, de pórul
jártak vele, mert a vékony jég mind összevagdalta a lovak szügyét, hogy
nem birtak előrehatolni. Boldizsár bá de hátra sem pillantott addig, a
míg a tulsó oldalon szárazra nem jutott: csak akkor nézett aztán vissza,
nagy lelki nyugalommal látva, hogy milyen jól helybenhagyta gonosz
üldözőit. Azok még akkor is vergődtek a jeges vízben, egynéhány hegyes
kucsma ott úszott már gazdátlanul; a parton állók pedig nagy csoportban
káromkodtak, a mit Boldizsár bá nem hagyott viszonzatlanul. Jó
szerencse, hogy egymás nyelvét nem értették; mert különben még
összevesztek volna. A tatárok mérgükben egész raj számra repíték a
nyilakat Boldizsár bá felé, de az egy sem jutott el hozzáig: széles volt
az a tó!
– Ejnye, nem szégyelitek magatokat? No megálljatok, majd én is küldök
nektek valamit.
Azzal lefektette a puskáját a favillára s odaczélzott, a hol legsürübben
álltak a tatárok. Azok látták, hogy micsoda rossz szándéka van; de csak
csúfságot csináltak belőle. Tudták ők «már», hogy a tüzetadó likas vas
messze elhord; csakhogy annak az elsütéséhez tüzes kanócz kell, az pedig
az üldözött kezében nincs; – azt pedig «még» nem tudták, hogy kanócz
nélkül is el lehet sütni a puskát, ha annak závárába tűzkövet tesznek; s
ezt már a csernátoni ezermester régen kifundálta, mielőtt a hollandiak
rájöttek volna. – Egyszer aztán csak nagyot durran a fegyver: olyan volt
annak a viszhangja a mély völgyben, mint a mennydörgős ménkü csapása, s
a bennelevő három golyóbis ki is likasztotta épen egy murzának az
oldalát úgy, hogy az menten testamentumot tett: a többiek aztán eszük
nélkül tánczoltak vissza az erdőbe.
– Tanulják meg, hogy kivel van dolguk!
Boldizsár bá hasra feküdt a mohos parton s úgy pihente ki magát,
csendesen elnézve, hogy mit fundálnak már most a tatárok. Azt kivehette,
hogy azok most abban törik a fejüket, hogy megkerüljék a tavat.
– Ilyen a buta ember, a ki nem járt a fehérvári collégiumba; nem tanulta
a geometriát! Azt gondolják, hogy ők engem megkeríthetnek: holott nekem
oda fel a hegytetőig csak egy fél-diametert kell átballagnom; nekik
pedig egy fél circulust. A ki nem ért a mathesishez!
A tatárok azonban, úgy látszik, hogy más collegiumban járták ki a primi
anni philosophiát, mert egész bizonyosra indultak neki a két oldalon
való körülkerítésnek.
Boldizsár bá pedig, hogy annál jobban boszantsa őket, még magasra
feltartá előttük a turbát s megrázta, hogy hallják, hogy csörög benne a
pénz. Azok vonítottak, mint a farkasok a malaczpecsenyére!
Az ezermester minden megerőltetés nélkül haladt egyenesen felfelé a
tulsó hegyoldalon; még nem is igen sietett. Hanem aztán mikor felért a
hegytetőre, akkor látta hüledezve, hogy micsoda átkozott helyre jutott.
A tulsó oldala ennek a hegynek egy meredek sziklafal; alant rettenetes
mélység, teledöntögetve óriási kőcsompókkal: úgy néz ki a vidék, mintha
itt bújt volna be az ördög a pokolba, s aztán úgy össze-vissza hányta
volna a bejáratot, hogy utána ne találjanak. Semmiféle ösvény e lakatlan
szakadékba sehonnan nem vezet.
– No Boldizsár komám, innen szabadulj ki mostan, ha ezermester vagy!
Erre számitottak bizonyosan a tatárok, a kiknek oláh vezetőik voltak:
azok árulták el előttük, hogy a merre az üldözött menekült, arrafelé
nincs a világnak kapuja: az a Csetátye Drakuluj.


A CSETÁTYE DRAKULUJ.
Jaj bizony, itt most egy kicsinyt repülni kell: a szabadulás nem
történik meg e nélkül, édes atyámfia! mondogatá magának Boldizsár bá.
Pedig még akkor nem is született Mongolfier, hogy az égből leszállás
mesterségét megtanítsa.
Szétnézett valami segítség után. Megtalálta. Egy szép, nagy, sudár,
fiatal jegenyefenyő volt a kezeügyében, a minek a lombos ágai gyászfűz
módjára lefelé csüggnek; azt kivágta a fejszéjével. Alul a vastag végére
rákötözte egy sing magasságra a turbát, arra állítá a puskát, jól
kiszámítva (Newton nélkül), hogy a mi nehezebb, az megy lefelé estében
előre; még felső ruháit is levetette, azokat is a körül csavargatta.
Akkor aztán kikeresett egy pontot a hegyszakadék ormózatán, a hol a
meredek szikla nemcsak függélyesen áll a mélység felett, de még egy
cseppet előre is hajlik: oda czepelte a levágott fenyősudarat.
Mikor aztán a tatárok jöttek minden oldalról az erdőből nagy
rivalkodással feléje, hogy már most megfogják, akkor Boldizsár bá ráült
a levágott fára, mint a szánkóra, s aztán elkezdte azt a két sarkával
előre csusztatni a sziklapárkány felé, felsóhajtva az egekre: «no, most
pislants uram Jézus!» Egyszer aztán lebillent a fenyőfa a párkányról s
alázuhant emberestül, mindenestül a mélységbe.
A tatárok elszörnyedve csapták össze az első lábaikat erre a látványra:
«ni, a bolond magyar, inkább elöli magát, mint hogy elfogják!»
Dehogy is öli el! Ördöge van annak! Az alázuhanó fa röptében olyan
egyenesre állt, hogy a hegyes sudara fölfelé meredt s a vastag vége ment
előre úgy, hogy mire leért a völgybe, még meg is állt a földben,
belefuródva a hegyes csonkjával, mintha onnan nőtt volna ki.
– No, ezt csináld utánam, kutyafejű! kiáltá fel onnan az ezer meg ezer
lábnyi mélységből Boldizsár bá, épkézláb szállva le a repülő gépéről. De
biz a tatárnak nem volt kedve eltanulni tőle ezt a pokolra szállás
mesterségét.
Ide alant lett volna hát már, a hozzájárulhatlan hegyszakadékban: de
hogyan már most tovább? mert nem jó a pokolban lakni!
Felülről nézve is veszedelmes hely ez; mikor pedig benne van az ember,
sehogy sem érzi benne magát valami jól. A mi onnan felülről csak morzsa,
az itt koloncz, a mire dolog felmászni. A mikor pedig felmászott az
ember egy ilyen nagy kolonczra, hát akkor látja, hogy észak felé a völgy
egészen el van zárva meredek sziklafalakkal; délfelé nyitottnak látszik,
arra mosolyognak a Hargita ormai: ott van Székelyország.
Csakhogy odáig még sok erdős hegyet kellene megmásznia; s ezek a tatárok
mindent megszálltak már. A mint ott a sziklapárkányon meggyujtják a
lármafát, végtül-végig minden hegyormon kigyulladnak a jeltüzek: nehéz
innen elvinni az irhát, de kivált a turbát.
«Azért mégis csak elvigyük mind a kettőt!»
Nagy szemfüleskedés mellett, fölfedezett az átelleni hegyoldalban valami
ösvényformát, a mi veszedelmes sziklapárkányokon vezetett végig, a hol
az ember, a tíz körmével a sziklarepedésekhez nőtt rekettyébe
kapaszkodva haladhat csak előre, áthidalva vakmerő ugrásokkal az útját
álló szakadékot s Istennek ajánlva lelkét a lába alatt meginduló
sziklagörgeteg végigomlásánál: ez ám a «gőzsikló!»
Csaknem kész este volt már, mikorra Boldizsár bá a Valle Drákulujban
odáig eljutott, a hol az kezd lefelé mélyedni, összeszorulva egy keskeny
vágányba, a hol csak egy ember fér el.
De már ha olyan sötét lesz is, mint a szurok, innen mégis ki kell
szabadulni akárhogy. A szűk hegyvágány teli volt hóval. Az ember csak
azt koczkáztathatta, hogy valahol a fejetetejéig szakad bele s soha ki
nem jöhet belőle. Szánkó kéne ide! De miből faragni? Nincs itt más fa,
mint nyomorék törpe-fenyő, meg boróka; azért is falra kellene elébb
mászni.
Hát a mint legjobban tusakodik magában, csak jön ám fölfelé, épen azon a
szűk úton, a min menekülnie kellene, egy nagy bolond medve, szörnyű
mormogással. Még ki sem lehet térni az útjából.
– Ejnye, maczkó pajtás! zugolódék Boldizsár bá: hát már te is a tatár
zsoldjába álltál? Akkor csakugyan vége az erkölcsnek Moldovában! De hogy
nem alszol te ilyenkor, mint más becsületes medve?
Hát biz a maczkó azért ébredt fel édesded álmából, a mit a vízkeresztig
el nem szokott hagyni, hogy a Boldizsárt üldöző tatárok valahol egy
barlangban letelepültek, tüzet raktak: az pedig a medve téli
rezidentiája volt. A felzavart fenevad azután megugrott s most jön
felfelé nagy bőszülten, a nyári pavillonját keresni, az ott van a
somberkes sziklaoldalban, látszik is a szája.
A mint a maczkó megint embert látott maga előtt, elordítá magát vérivó
kedvében, s két hátulsó lábaira állva, rohant neki nagy fogcsattogással.
– No csak ne egyél meg! Mert bizony furcsa formában várnám be az itélet
napját! Nem is tudom, hogy feltámad-e a medveczukor?
S azzal kegyetlenül a fejéhez csapta a vas turbát a medvének Boldizsár
bá, s míg az nagy haraggal a vasládát ölelte át, az alatt ő igazi
székely tempóval odaugrék hozzá s úgy eltrafálta a hosszú késével a
medvének a szivét, hogy az még csak búcsút venni sem ért rá ettől a szép
világtól.
Ennek hát megadta a magáét! De ez még mind nem volt ám elég az
üdvösségre. Mert a mint a medve megszünt ordítani, rákezdték odalenn a
mély útban mások.
Azt is megtudta, hogy kicsodák. Magától a medvétől. Annak a bőrébe bele
volt akadva három nyílvessző: azt a tatárok lőtték bele futtában, az
egyik talpa össze is volt égve, a mint a tüzükön keresztül gázolt. Ime
azok tehát már jönnek felfelé. Éppen a medve mutatta meg nekik az utat.
Hallik onnan alulról a rikongatásuk.
No most mihez kezdjünk? Visszamenni a Valle Drákulujba, annyi, mint az
egérfogóba belemenni. Amott fenn a sziklaoldalban van a medvének a nyári
barlangja, oda jó lesz elbujni.
De még a megölt medvét is fel kell oda vontatni akárhogy!
Miért? Azért!
Izzadságos munka volt az. A medve nyomott három mázsát. De mégis csak
felvonszolta az odúig.
Igen bizony, de ha a tatárok ideérnek, meglátják a csizmanyomokat a
hóban, s a milyen éles eszük van, még kitalálják, hogy a medve nem hord
csizmát; ember van ott az odúban.
Azt tette hát, hogy lenyiszálta a medvének a két hátulsó lábát s azt a
két kezébe fogva, visszament vele egész addig a helyig, a hol megölte a
vadat, s onnan kezdve aztán háttal, mint a rák, lépegetett négykézláb
visszafelé; minden csizmanyomot gondosan letaposva a szélesebb
medvetalppal, a meddig csak a hó tartott.
Most aztán, ha jön a tatár, a mennyi tudománya van, kifundálhatja
belőle, hogy itt a medve összeakadt egy emberrel; azt megölte, felvitte
a barlangjába és azóta meg is ette.
Egészen így történt.
A mint a tatárok feljöttek égő szurokfenyő-fáklyákkal a szoros útban, a
medve nyomán, s rátaláltak a tusa helyére, a hol a medvenyom és a
csizmanyom összetalálkozott s egy vértócsában veszett el: ott megálltak
tanácsot tartani.
Egy nehány fiatal legény vállalkozott rá, hogy felmegy a barlang
szájáig, megnézi, hogy mi van benne?
Ha a medve odavitte az üldözött székelyt, akkor a hátára kötött turbát
is odavitte. Meg kell azt ott kapni.
Csakhogy a barlanghoz vivő, mély vágányú út olyan keskeny volt, hogy
azon egyszerre csak egy tatár hághatott fel.
Hát, a mint az első tatár közelért a lyukhoz, Boldizsár bá egyszerre
kidugta rajta a medvének a fejét, s maga olyat ordított hozzá, hogy az
bevált akármiféle bassista medve solo-énekének.
A tatárok hanyathomlok bukfenczeztek vissza a szűk ösvényről s azt a
hírt vitték a többieknek, hogy két medve van odafenn: a nősténye
ordított, a kanja csak a fogát vicsorgatta.
Ezeket pedig vérmedvéknek híják, a kik már embert ettek: ezekkel nem jó
komázni.
A tatárok ismét tanácsot ültek. Boldizsár bá egész kényelemmel hallgatta
ki őket onnan a medvepáholyból. Ezermester ne tudna tatárul?
Abban állapodtak meg, hogy ma már, sötét éjjel nem ostromolják meg a
medvebarlangot alulról; hanem holnap, ha világos lesz, visszajönnek,
fölülről kötélen egyet maguk közül a barlang szádáig lebocsátanak, az
mindenféle nyers cziherrel telehányja a medvebarlangot. Akkor aztán a
czihert égő nyilakkal felgyujtják s a medve vagy ott fullad, vagy
kiugrik: övék lesz a barlang. Ha megette is a medve a székelyt, de nem
ette meg a pénzes turbát.
– Ejnye, no bizony ezt ugyan jól kitaláltátok, eszem az anyátok! mondá
magában Boldizsár bá, megértve a gonosz stratagémát. S ismét
szélyelnézdegélt maga körül, hogy kitől lehetne itt segítséget kérni?
Nem voltak ott, csak hárman. Először ő maga, azután a kőszikla, azután
meg a hó. Mire menjen harmadmagával annyi kegyetlen tatár ellen?
Azok pedig nem tágítottak: úgy látszik, komolyan vették az
ostromzárlatot. Boldizsár bá egész jól láthatta a csillagvizsgáló
toronyból, hogy alant a völgyben tüzeket raknak hosszú sorban végig,
azok ott akarnak sütkérezni hajnalig: szökve sem lehetne közöttük
elsurranni, úgy bevilágítják az egész völgyet. Még a danolásuk is
felhallatszik idáig: a pogányok danolni szoktak éjjel a táborban, hogy
el ne aludjanak.
«Mi pedig nem vagyunk, csak hárman: én magam, a kőszikla, meg a hó!»
Hohó! Hisz ez több, mint elég! Itt van a hó! Ez az igazi jó barát! De
még egy másik jó barát is érkezett: a szél; ez meg épen derék czimbora,
mikor úgy maga jószántából elkezd fujni, aztán hordja a havat, csak úgy
sziporkázik tőle a sziklák párkánya!
«Hadd szóljak már most veletek egy szót, édes vendégeim!» mondá
Boldizsár bá s előbujva a medveodúból, csinált a két markával egy kis
hólapdát, azt tovább hentergette a hóban, míg akkorára megnőtt, mint egy
hordó, még előbbre görgette maga előtt, a míg lett belőle egy nagy
hordó. Mikor aztán egyszer kijutott vele a keskeny sziklavágányból, a
hol elkezdődött a völgy öblösödni: ott hatalmasan nekilódítá a hógömböt
a meredélynek. Ment az aztán a maga eszétől nagy sebességgel alá, egyre
töméntelenebbé nőve az útjában felszedett hótömegektől: nagy robaj
támadt utána, recsegtek az útjába eső fák, a miket kitördelt, míg végre
egy mennydörgő zuhanással tölté be a völgyet, a mitől még idefönn is
megrázkódtak a sziklák.
«Ez tiszta munka volt!» mondá Boldizsár bá, a mint széttekintett s
látta, hogy a völgyben egy tűz sem ég már sehol. Azokat mind eltemette a
hógörgeteg; de még a kik körülöttük aludtak, azok is furcsául fognak
majd elbámulni, mikor fölébrednek s akkor látják, hogy a másvilágon
vannak.
No már mostan szabad az út. A görgeteg még simára seperte az egész
csuszkapályát. Már most csak még egy szánkó volna! De hát, hogy ne
volna, mikor van? Gyere maczkó! Menjünk szánkázni! Boldizsár bá
előczepelte a megölt medvét; a két hátulsó lába közé odakötözte a
turbát, széles háta volt a medvének, jobb szánkófeneket építeni sem
lehetne: ő maga ráült a hasára s megkapaszkodott a két lőcsben, a medve
két első lábában; a maczkó feje volt a szánkó orra, az ő saját
csizmasarkai a talpkötő dörzsfék s egyúttal kormányrúd: csakúgy repült
az a bomlott jármű a sík, csapinós vágányon alá, át is ugrott röptében
egy-egy szakadékot, a mibe veszedelmes dolog lett volna beleesni; de még
azután is iramodott előre, a mikor leért a völgybe, a veszedelmes
nekilódulástól: úgy, hogy Boldizsár bának még a süvege is lemaradt a
fejéről a nagy röpülésben; de nem ért rá felvenni, inkább veszni hagyta:
azzal is egy gonddal kevesebb.
Hanem a mint a medveszánkó végre megállt, beletúrva az orrát a
hófuvatba, akkor látta Boldizsár bá, hogy ott lehetett hajdan a
tatárcsapat főhadiszállása, a lófarkas mundzuknak csak a buzogányos vége
áll ki még a hóból. Laknak oda alant egynehányan! De azokat ő nem
sietett kiásni, hanem leszállva a szánkójáról, szétnézett, hogy merre
tágasabb a világ? hová lettek a tatárok?
A tatárok nagy része, a kit a hógörgeteg a völgyben nem kapott, nagy
lármázást mívelt odafenn az erdőben; a lovaik mind meg voltak bolondulva
a rémülettől: elég dolguk volt azoknak a megfékezésével; azoknak nem is
lesz egyhamar kedvük megint ide a völgybe lejönni. Hanem tova egy
magaslaton mégis látott Boldizsár bá egy lovon ülő alakot, a ki iránt
semmi kétsége nem lehetett, a hegyes prémes süvege, a kurta lompos
bundája, meg a hegyes dárdája messziről hirdette nemesi származását.
Ennek a háta mögött ugyan szép csendesen elosonhatott volna Boldizsár
bá; mert ez nagy bölcsen hátat fordított a zimankós szélnek s úgy
belehuzta magát a bunda gallérjába, hogy az orra sem látszott ki belőle;
hanem hát Boldizsár bá azt tartá, hogy nem illik az embernek jó nap
kivánás nélkül elmenni az idegen úr mellett, s odajárulván, azt mondá a
tatárnak:
– Ugyan édes atyámfia, nem adnád nekem ide kölcsön a lovadat, meg a
bundádat holnaputánig? utolsó torjai vásárkor visszahozom. Hanem ezt
csak azután mondta neki, a mikor már a fejszéjével hátulról úgy fejbe
kollintotta, hogy a tatár keresztül esett a lova fején, s nem is mondott
neki ellent: kiadván lelkét.
Boldizsár bá aztán lehuzta a nyakából a bundát s saját vállára keríté, a
prémes süveget is a fejébe tette: «e bizony nem is rossz csere volt:
hiuzbőr a préme; az enyimé csak farkasbőr volt». Azután a tatár lónak
valamit súgott a fülébe, az egyik orralikát befogta, a másikba belefújt,
a mitől az olyan kezes lett, hogy felhagyta ülni a hátára; pedig
különben az ilyen tatár ló hamis: nem veszi fel az idegent; vagy ha