A Damokosok - 06

Total number of words is 4296
Total number of unique words is 1929
32.7 of words are in the 2000 most common words
45.3 of words are in the 5000 most common words
50.6 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
csak Perekopig hozzák ki s nekünk kell odáig elküldenünk a kétezer arany
váltságdíjat. Azután, hogy ezzel a fetvával két embernél több nem
utazhatik. Annak sem szabad a kardon kívül semmi más fegyvert vinni
magával, se puskát, se pisztolyt.
– Jól van, jól, mondá Apor; de ellenben meg van hagyva mindenütt a
bégeknek, agáknak és hoszpodároknak, hogy egyik várostól a másikig hat
fegyveres lovast adjanak egy csauszal együtt kiséretül a pénz vivőinek;
hol pedig veszedelmes az út, a hegyek között, s félni lehet a
hajdemákoktól, ott még azonkívül tizenkét fegyveres plájászt.
– Csakhogy tudom ám én jól, hogy mennyit ér azoknak a spáhi uraknak, meg
a plájász ficsóroknak a védelme valami igazi veszedelem idején, jobban
rá merném én bizni magamat az én hóka lovamra, meg a kovás puskámra,
mint arra az egész kiséretre.
– Már pedig az így van elrendelve. Ez kötött marschruta: ettől el nem
szabad térni.
– Hát hiszen majd kifundáljuk a dolgot; csak hadd gondolkozzam rajta egy
cseppet; mert nem tréfa dolog ám kétezer aranynyal, puska, mordály
nélkül keresztülútazni Moldvaországon.
Ilka asszony pedig jaj de szerette volna, hogy nyomban repültek volna
Perekopba.
– Hát csak egy kis útravaló pogácsáról, elemózsiáról is kell
gondoskodni. Mondá Boldizsár bá.
Ilka asszony rögtön futott az övéről lekapott kulcscsomóval, kiadni az
éléstárból a szakácsnak: süssön mindenfélét az utazóknak.
– Várj csak, galambocskám, majd én leszedem a sonkákat a füstölőből;
mondá Boldizsár bá, utána sietve nagy készségesen, s mikor aztán egyedül
voltak a kamrában, azt mondá: «nem akartam az előtt a másik előtt
szólni; de én nekem most épen eszembe jutott az a mese a révészről, a
kinek egy folyón egy farkast, egy kecskét, meg egy káposztát kellett
átszállitani, még pedig úgy, hogy egyszerre csak egyet szállíthatván át
a lélekvesztőjén, az alatt a másik parton vagy a farkas meg ne egye a
kecskét, vagy a kecske a káposztát. Hát most én is ezen tusakodom ám
magamban. Mert ha én most magam megyek el a pénzzel, s itthon hagyom a
várban Apor István uramat: akkor együtt marad az innenső parton a farkas
a kecskével, ha pedig ő rá bizom a pénzt, hogy vigye el Perekopba Tamást
kiváltani, akkor a tulsó parton lesz a kecske a káposztával!»
– Ejnye! Kegyelmed mindig a legrosszabbat gondolja az emberről.
– Ez az egy virtusom van, a miért szeretem magamat.
Midőn azonban déli harangszóra az ebédnél összegyülekezének, az
étkezőben Boldizsár bá, szokása szerint, leghamarább érkezvén meg, hogy
a háziasszonynak a leves kimérésénél segítsen, s a kenyérfelszelést
másnak ne engedje, akkor Ilka asszony így beszélgetett hozzája:
– No lássa kegyelmed, hát a mesebeli révész mégis csak kitalálta
végtére, hogy mi módon szállítsa át a farkast is, meg a káposztát is
egyik partról a másikra, a nélkül, hogy valamelyik a másikat megegye. Az
imént nyilatkoztatá ki Apor István uram, hogy ő semmi módon el nem
engedi magától vétetni azt a szerencsét, hogy kegyelmeddel együtt menjen
Moldvába, a pénzt elvinni az én lelkem uramért. És így már most a farkas
is, meg a káposzta is együtt mennek, a kecske pedig itthon marad.
– No ha azt mondta Apor István komám, akkor hát neki osztom a zuzáját.
(Jaj, de érteni kell ám ezt! Mert hát itt mi nálunk az a szokás még mai
nap is, hogy mikor azt a drága jó lúdgégés[2] levest kiosztják, annyi
szerecsendiót reszelnek föléje, a mennyi elég egy magyarnak, hát még
azon feljül a mi aprólékja van a kácsának, lúdnak, a májával és
zuzájával együtt, szintén felosztják a tányérokba, a nélkül, meg paprika
nélkül nem volna igazi a leves.)
(Hanem aztán megint van egy magyar példabeszéd, a mi azt mondja, hogy
«hamis a zuzája!» Valakit a lúd zúzájával megkinálni, gyönge czélzásnak
vétetik.)
No de annál többet ittak azon ebéd alatt Damokos Tamás uramnak a boldog
kiszabadulásáért! Elfogyott egy veder bor az asztalnál, s az inasok nem
győzték a lengyel meggyvizes karcsú palaczkokat ujra töltögetni, a
miknek a tartalmát kotyogtatva kell inni.
Ilka asszony tudatá az útra kelendő uraságokkal, mi mindenféle drága
elemózsia van összehalmozva a számukra az útra. Azt elvinni magát kell
egy fogadott mokány ló.
Ebéd után aztán Apor István uram, meg Czirjék Boldizsár hadnagy kiülének
a szakállszárítóra pépányozni. A boros veder ide is utánuk kivánkozott.
– Hát holnap reggel korán hajnalban útrakelnénk Ojtoz felé. Mondá
Czirjék Boldizsár.
– De má minek mennénk mi Ojtoz felé és nem Gijmesnek? veté ellen Apor
István uram, mikor az először is nagy kerülő; háromszor annyira van a
határhoz és négyszer annyira Jászvásárhoz, mint ha Gijmes felé mennénk
ki; másodszor, a míg a gijmesi szorosban a székely határőrség strázsál,
addig Ojtoznál, a hires Rákóczy várat a török tartja megszállva, annál
kell kéredzkednünk.
– Az ám, mert nem kellett volna a várőrségnek épen akkor szedni széjjel
a puskáit, tisztogatás végett, mikor a törökök megrohanták a várat, hogy
aztán egyet se tudjanak lőni.
– No de már az megvan. Az a vár most a töröké.
– Hát az nem baj. Legalább a mint előmutatjuk a fetvánkat, azonnal
kapunk kiséretül hat szpahit, a ki elkoczog velünk Bakuig.
– De miért mégis az a nagy kerülés?
– Hát csak egy szót mondok, s az elég lesz, «Munduka Ravasel».
– A rablóvezér?
– Elég jó hire van, mindenki ismeri a nevét. Ha magát az érdemes
personáját senki se tisztelheti is, mert a zsiványkodásánál fekete
álarczot visel.
– Nagyobb annak a füsti, mint a lángja.
– De én a füstjét sem szeretem, (hogy töltené vele a poklokat). Azt
azonban bizonyosan mondhatom, hogy ez a martalócz most az egész hajdemák
csapatjával ott kóriczál a gijmesi szoros körül s lesi a Bakuba menő
vásárosokat.
– Kitől tudja ezt kegyelmed?
– Hát kitől mástól, mint az oláh-csügödiektől. Mert a gijmesi határon
két falu áll egymással szemben; Magyar-Csügöd Erdélyben, Oláh-Csügöd
Moldvában; csakhogy a Magyar-Csügödben csupa oláhok laknak, az
Oláh-Csügödben pedig merő csángó magyarok. Ezektől kaptam az értesülést.
– Hát akkor jól van. Akkor menjünk Ojtoz felé, mondá Apor István;
megadva magát ennek az arguválásnak.
De nagyon szeget ütött a fejébe Boldizsárnak ez a gyors engedékenység.
Mi lehet ennek a köpenyege alatt?
Kezdte már bánni nagyon, hogy egy pillanatra hűtelen lett ahhoz a
virtusához, hogy a legrosszabbat teszi föl az emberről, s elmondta a
maga kedves komájának az igazi okot, a mért nem akar a rövidebb uton
menni ki Moldovába. Hogy minek beszélt neki Mundukáról?
De annyira csak még sem birt skeptikus lenni, hogy gyökeret hagyjon
verni a lelkében annak a gyanunak, hogy előkelő magyar főur, az Apor
familiából, a melynek minden tagja dicsőséggel és becsülettel halmozza
el azt az Attilával egyidejű ős székely nevet: egy «Apor», a kinek ha a
nevén kívül semmije sem maradt, még akkor is gazdagabb egy oláh
hospodárnál, hogy az képes legyen valami oly árulást elkövetni, a minek
a szégyenét az Olt vize se mossa le róla! Hogy az titokban
összeszövetkezzék egy oláh rablóvezérrel. Nem! ilyen rosszat már csak
még sem tudott róla föltenni.
Mert nem vette számításba, hogy nagy ördög az a szerelem. A kit annak a
bögölye megcsip, kirug az minden hámból: még a becsület hámjából is.
Hogy a ki úgy meg van bolondulva egy szép asszonyért, annak semmi se
lehetetlen, mikor arról van szó, hogy azt a más kezéről elszakíthassa,
magához köthesse.
No, hogy ez egyszer ilyen jóhiszemű volt Boldizsár bá, annak majd
megadja az árát keservesen, ő is, meg más is.
A mint ennek a beszélgetésnek vége volt, Apor István uram nagyot
nyujtózkodott s azt mondá:
– Ejh, de kegyetlenül ellakám vala! Egy siket fajdot megettem majd
egészen, a mézesmálit meg nem is számítottam, hány kupával csuszik le? A
«tálbansült» kissé kövér is volt. Csak a hátamba ne álljon a csömör a
sok mindenféle jótól! Nem fog ártani, ha egyet lovagol az ember az
erdőben. Hátha csapázás közben még egy vad koczát is elejthetnék.
Boldizsár bá ráhagyta, hogy no hát lovagolja ki azt a nagy evést-ivást,
ha máskép nem bir vele.
Apor István aztán előhozatta a paripáját s kilovagolt a várból; csatlóst
sem vitt magával.
De olyan soká kimaradt a főur, hogy estére válván az idő, Boldizsár bá
nem győzte tovább várni: lefeküdt, elaludt.
Azonban oly imette szokott mindig aludni, hogy a mint a hidon
meghallatszott a hazatérő főur lovának a dobaja, rögtön fölébredt rá, s
meg akarta tőle kérdezni, hogy ugyan talán eltévedt az erdőben valahol s
talán egy egész vaddisznókondát hoz magával haza a cserkészetből?
Azonban az a nagy lárma, pofozkodás, a mit a lováról leszálló főur
elkövetett a cselédség között oda lenn az udvaron, aztán meg a
pitvarban, végig a tornáczon, eléggé fölvilágosítá őt az állapotokról.
Úr uram ámbár csak egyedül jött meg, mégis hozott haza egy disznót.
Nyilván folytatta a szomszédban a kupák ürítgetését, s ilyenkor aztán
jobb kitérni az utjából, mert belevész ez még az útfélen álló ártatlan
kőszentbe is.
Azonban ismét lefeküdvén a hárságyra, nagyon rosszakat álmodék Boldizsár
bá; elannyira, hogy mikor fölébrede, s felnyergeltetvén a paripákat,
mindent elkészíte az útra, a mokány lovat is megterhelte az elemozsinás
tarisznyákkal, a pénzes turbát pedig felcsatolá erősen a saját lovának
hátára a nyereg mögé; hát e közben, folyvást a rossz álmait
magyarázgatva, az a furcsa bogara támadt, hogy hátha most már csak azért
is Gijmes felé venné az utat?
Hej ha ez után a bogár után indult volna, az nem vezette volna őtet
ezuttal valami gonosz büdübe.
De nem akart most már az utitársával e miatt ungorkodni.
Lett arra alkalom a nélkül is.
Mert a mint Apor István uramba lelket lehetett verni, hogy felöltözék és
elkészüle az útra: Boldizsár bá majd a falnak esett, mikor meglátta őt
előtámadni granát szinű karassia posztó-köpönyegben, ezüst gallércsattal
és az alatt karmazsinpiros kamuka-dolmányban, arany sujtással.
– Hejhej! Kegyelmes komám, lakodalomhoz öltözék kegyelmed! Kár lesz ez a
czifra öltözet erre a nehéz útra.
– Az nem a kendtek gondja! förmedt rá a főur. (Mikor nagy crapulája
volt, mindenkit «kend»-nek tractált.)
– De az én gondom is, mert ha így meglátnak bennünket az oláhok
útközben, mind azt hiszik, hogy herczegek vagyunk s rézgaras helyett
aranyat várnak tőlünk fizetésképen.
– Hadd várjanak! Én fizetem! horkantott rá Apor István nagy kevélyen, a
tarsolyára csapva, hogy csak úgy csörömpölt. Lássák, hogy urakkal van
dolguk.
– Hát jól van, akkor én is felveszem a parádés ruhámat; nekem is van
veres dolmányom, granátszin köpenyegem. Különben azt hiszik, hogy én
kegyelmednek az inasa vagyok.
– Kend pedig csak maradjon a kékbelijében! toporzékolt rá mérgesen a
főur. Kendnek abban is jó!
Czirjék nem veszekedett vele. Hiszen úgy se vette volna fel az ünneplő
köntösét. Jobb az ilyen útra a jó báránybőrrel béllelt dóka, meg a nagy
kerek köpönyeg brassói posztóból.
Még az elindulás előtt lejöve hozzájuk Ilka asszony, a két kis fiát is
lehozva az ölében, hogy búcsút vegyen az útrakelőktől s mindenféle
izeneteket kössön az emlékezetükre, a miket azok az ő szerelmes urának
átadni el ne felejtsenek, még a két kis poronty is küldött egy-egy
üzenetet az apának; a kisebbik az igaz, hogy nem többet, csak annyit,
hogy «pá-pá!»
Még azután is, hogy eltávozának, sokáig lobogott utánuk az a fehér kendő
onnan a vár erkélyéről, üdvözletet, áldást küldve a vándorok útjára, a
mit a hátratekintgető Apor mind a maga számára foglalt le, ő válaszolván
az üdvözlésekre, vitézi módon kivont kardjának megvillantásával. S mikor
így hátramaradott visszaköszöntgetni, olyan édes volt, mint a reszelt
füge, midőn megint oda rugaszkodott Boldizsár bá mellé, akkor mérges
volt, mint a fias ménkü.
De úgy látszik, hogy Ilka asszony áldásai nem igen érték őket utól, mert
a mire Kézdi-Vásárhelyre értek, Apor István uramnak a lova mind a négy
patkóját elvesztette. Ott meg kellett hálni s az egész lovat ujra
megvasaltatni. De még más időhaladék is támadt. A török azt rendelte,
hogy a ki valamely szoroson ki akar menni Erdélyből a Havasalföldre,
annak el kell magát látni paksussal; még pedig a brassói tanácstól, mert
a mostani nyomoruságos időkben a háromszéki királybirákat mind
rabszolgaságra hurczolták. Ki menjen hát Brassóba?
– Lóduljon be kelmed hamarjában! Mondá Apor Czirjéknek.
– Én? Brassóba? A szindikushoz paksust kérni? Inkább szunyogot nyuzni
fanyelű bicskával!
Tehát Apornak kellett beugratni a teherhordó mokány lovon. Csak másnap
estére került vissza.
Két napot tehát már eltarisznyázának az úton, csak harmadnap reggel
indulhattak neki az ojtozi szorosnak.
De az is nagyon szakadozott utazás volt; nem mintha valami veszedelem
állt volna a vándorok elé, sőt inkább a nagyon is barátságos fogadtatás
miatt. Végig kellett menniök a hosszú Nyújtódon, a Damokosok
eredethelyén s az Aporok mostani birtokán, ott egyik kastély a másikat
éri, valamennyiben mind atyafi lakik, annak a portája előtt meg csak nem
lehet úgy elhaladni, hogy az ember be ne térjen egy szóra; ilyenformán
Bereczknél tovább megint nem juthattak naplementig s csak negyed nap
láthatták meg a szép Rákóczy várat az ojtozi szorosban. A többi szép,
nagy, erős várakat mind elpusztították a mongolok, a kik erre vonultak
ki, a Rákóczy vár akkoriban még új vár volt.
Itt már aztán kezdődött a török világ. A két vándor úrnak meg kellett
mutatni az igaz járatbeli voltuknak minden bizonyítványait a parancstevő
aga előtt, a ki megfeketekávéztatván őket, a fetva értelmében rendelt
melléjük hat darab szarácsit, régi, kanóczos puskákkal, aztán meg
tizenkét szál oláh plájást, a kiknek a salláriumát előre mindjárt le is
fizették.
Mindezek egész Oknáig voltak fogadva, a mi a legközelebbi határszéli
város Moldovában, alig egy jó hajtás az ojtozi Rákóczy vártól hegynek
lefelé.
Idáig csinált út volt egész a határig, régi várak romjai a hegytetőkön;
kallók, ványló malmok, kásatörők, fürészmalmok, ércz-zuzók az Ojtoz
folyam mentén, bekerített szilvások, a szép kőházak körül, az oláh
határon egyszerre mindez megszünt, az út nem út többé, csak görgeteg
kövek végtelen vágánya, csupa fenyőerdő minden egész az ösvény martjáig;
csak a bemeszelt fák mutatják, hogy merre kell tartani a haraszt lepte
bozótban: itt-amott a tisztáson egy pakulár-gunyhó, mellette egy
szénaboglya, felpóczkolva egy terebélyes fa tetejére, néhol a nappal is
sötét mély útban egy kiálló sziklán látszik egy sok ágú keresztfa,
melynek minden oldala tele van irva cyrill-betükkel. Ott valami gazdag
bojárt vertek agyon a zsiványok: annak az emlékére emelték azt a
hirmondó keresztet az utódok.
Egy helyen ezt az útnak csufolt járókát egy meredek palakő-sziklapadmaly
annyira odaszorítja az Ojtoz folyamhoz, hogy a lovagoknak magában a
mederben kell csülökig gázolni. A palakőréteg amfitheatrum alakban
karéjt fog, a miben a folyó fennakad; ezt meg azután mesterségesen
összébb vonja valami cziklopsi kőrakás: úgy látszik, hogy ez is valami
hajdankori agathyrz munka, a mikből azután a meggyüjtött vizet,
ellenséges berohanás idején a támadók fejére zudíták. Azóta senkinek sem
jutott eszébe ezt a védgátat egészen elrontani, s az most is ott állt,
szinig megtelve vízzel, a meredekebb partjairól hosszan libegett alá a
tavak zöld «úszszakála», a csendesebb öböl rejtekében pedig felverte a
vizi tök, meg a békakorsócska, széles gömbölyű bőrleveleivel.
Itt csak egyesével lehetett haladni a karavánnak.
Elől ügettek a plájások mokány lovaikon, középen a két utazó magyar
uraság, hátul a hat török szarácsi.
Mikor a palakő-padmaly mögül kikaptattak a nyilt térre, hát egyszerre a
közeli erdőből sűrű puskaropogás üdvözölte a karavánt.
Embert ugyan nem talált a golyó, hanem azért tökéletes lett az ijedtség
erre az orvtámadásra. A plájások egyszerre mind hason feküdtek a földön,
hogy még tanunak se lehessen őket hívni: ők nem láttak semmit; a
szarácsiak pedig megfordították a lovaik fejét s hátrafelé gyorsan
elszeleltek.
S akkor egyszerre nagy ordítozással rohant elő az erdőből minden
oldalról a hajdemák sereg: lehettek negyvenen-ötvenen. A ki a parancsot
osztotta közöttük, az egy magas, veres köpenyeges alak volt, fekete
selyem álarczczal, az arnót harámbasák módjára öltözve.
Boldizsár bá mindjárt kitalálta, hogy ez a Munduka Ravasel. Ilyennek
irják le, a kik vele találkoztak s élve megmenekültek a körme közül.
Ennek ugyan a torkába jöttek, mikor épen ki akarták kerülni. Valaki
elárulta neki az errefelé választott útjokat.
Apor István uram erre a rémségre azonnal vitézül kardot rántott, s neki
rugtatott – a hátrafelé vonulásnak, a merre a szarácsiak is elinaltak.
Egynehány handzsáros hajdemák ugyan eléje kapott a sziklán
keresztülszökdelve s elállta az útját, hanem ekkor Munduka Ravasel dörgő
hangon kiálta reájuk, hogy szikla és erdő viszhangzott bele:
«A vöröset hagyjátok futni, csak a kéket gyilkoljátok agyon.»
Boldizsárnak valami világosság lobbant át az agyán erre a szóra: nem
erre való volt-e az a pirosba-veresbe való öltözködés?
Hanem e fölött nem sok ideje maradt elmélkedni, mert egyszerre több
puska ropogott körülötte s ő észrevette, hogy lova megrogyik alatta. A
lovát sebesítették halálra.
No innen most nincsen menekülés.
Apor István már messze elrugtatott a veszedelem helyéről, a nélkül, hogy
a kardját csak egyszer is összecsapta volna az önként utat nyitott
rablókkal, s még csak hátra sem tekintett; Boldizsár magára volt hagyva,
egyedül. S bár legalább a puskája lett volna vele.
A lova csülkeire rogyott alatta, három golyó is találta szegény párát.
Csak nagy ügyességének köszönheté Boldizsár bá, hogy maga is a lova alá
nem szorult, de kétfelé vetett lábakkal szépen talpon maradt s
kiszökhetett a kengyeleiből, mielőtt a rablók az üstökébe
kapaszkodhattak volna.
Nem volt itt meggondolásra való idő annyi sem, mint egy ménkücsapásnak
századrésze. Előtte az egyedüli szabad tér, a mély vízgyüjtő tó, abba
ruhástól, köpönyegestől bele! Csak azután, mikor odalenn vala a biztos
vízfenéken, akkor kezdett el azon gondolkodni, hogy de mi lesz már most?
Itt már volt rá egy kis ideje.
Élni kell! Ez volt az első thesis. Ez volt a feladat. A «quis? – quid?»
– «ubi?» meg volt állapítva. De «quibus auxiliis?» Ez várt még
megoldásra. Micsoda segítséggel?
Kik vannak itt? Nagy víz. Nymféa bokrok a víz alatt, leveleik fölötte,
jó árnyék, rengeteg sok pisztráng.
Megvan!
A köpönyegét kikapcsolta a nyakából s víznek ereszté.
Hallotta jól, odafenn hogy biztatták egymást a rablók, «a mint felbukik,
lőjjed!»
«Csak te lőjjed!»
Annak a köpönyegnek a belső zsebében volt egy jó nagy darab kolbász. Azt
a pisztrángok rögtön megsejtették s prédálni kezdték. Ettől a víz
szinére emelkedő köpenyeg olyan rángatózásba jött, mintha igazi ember
volna alatta. Hangzott is rá a puffogás és a köpönyeg nem egy golyót
kapott. Hanem az azért csak úszott és rángatózott tovább, míg belekerült
a folyam árjába s akkor aztán haladt a víz sodrában.
Hanem hát ez jó volt a köpönyegnek; de a gazdájának odalenn a víz
fenekén lélegzeni is kell.
Az is mind kitelik a maga emberségéből. Itt van a hosszú
törökmeggyfa-pipaszár, a mit az ember az övébe dugva visel, annak az
egyik végét a szájába dugja, a másikat felereszti a nymféa bokrok közé s
olyan szépen elpipázgatja azon keresztül a drága jó levegőt, hogy csupa
gyönyörüség a dolga.
Hallgatta, hogy mit beszélnek odafenn.
– Hozd utánam ezt a turbát Zernyestre! parancsolá a vezéri hang.
«Ahá! Zernyesten lakol! Tehát erdélyi ficsór vagy?»
Ezt jó volt megtudni.
Azután még egy kis érthetetlen szóváltás volt s arra a távozó dobaj
jelenté, hogy a rablók tovamentek.
De azért Boldizsár bá csak nem hagyá el a maga kényelmes buvó helyét.
Azt mondá: fürödjünk, ráérünk; urak dolga ez.
Élt a gyanuperrel, hogy a rablók hátrahagytak egy pár őrt, puskával a
lesben, a ki arra vigyázzon, hogy nem bukkanik-e fel a víz fenekéről az
ezermester? hátha nem halt meg igazán? s csak a köpönyege lett
agyonlőve?
S nagyon jól sejtette. Két martalócz ott hasalt a parti fövény-bokrok
között s ott őrizte a tavat.
Boldizsár bá pedig őrizte a tó fenekét. Hanyatt feküdt és levegőt
pipázott.
Egyszer a két rabló megunta magát s elkezdett ümmögni, vartyogni, mint a
béka.
– Ahá! gondolá Boldizsár bá. Az apádat tedd bolonddá! Azt gondolod, nem
tudja a székely, hogy a béka nem lakik olyan vízben, a hol pisztrángok
laknak?
Ezzel árulták el épen a rablók a jelenlétüket.
Ekkor aztán ő talált ki a számukra valami ravaszságot.
Volt neki egy vitézkötéses süvege nyestből: azt nem vesztette el, mert
jól a fejébe volt szorulva. Leszakította róla a vitézkötést, s aztán
felbocsátá a víz szinére.
A mint a süveg felbukkant, egy lövés eldördült, a víz nagyot csattant a
marék göbecstől, a mi érte.
Erre a közelebb álló martalócz el kezdett kaczagni.
– «Sus ki! de ne lú!» (Tréfásan: süsd ki, de ne lőjj!)
– Nem ember volt, csak süveg, mormogá amaz távolabbról.
– Bizonyosan elvesztette, s most jön fel.
– Pedig szép süveg, nyestből van.
– Piros bársony a csákója.
– Boglárt is látok rajta.
– Ki kellene halászni.
– Tudsz te úszni?
– Tudok, de nem merek; mert még nem próbáltam.
– Gázolj be érte, majd én fogom az üstöködet.
Ráállt a másik.
Ennek az egyiknek még töltve volt a puskája.
Boldizsár bá megvárta szépen, míg az egyik rabló neki vetkőzik, a másik
meg kötelet köt amannak a derekára, hogy így a víz fölött tartsa, s
aztán ketten egyesült erővel kihalászszák a drága szép süveget.
Ekkor aztán Boldizsár bá hirtelen felrugta magát a víz fenekéről,
kiszökött a partra, felkapta a rabló töltött puskáját, a mi a falnak
volt támasztva. Az pedig ijedtében háromfélét gondolt: ha a pajtását
elereszti, az a vizbe fullad, ha megrohanja Boldizsárt, az a kardjával
levágja, ha pedig szaladásra veszi a dolgot, a saját puskájával lelövi.
Az utolsó esett meg rajta.
A parton maradt rablót Boldizsár keresztül lőtte; a másiknak elég volt a
vízbe fulni; azt elvitte a folyó.
Ekkor aztán megcserélte a ruháit az áldozatul esett ellenfelével; a
kardját is annak az oldalára kötötte, evőeszközeit is a csizmaszárába
dugta, a hosszú haját levágta, s aztán beledobta a vízbe.
Maga pedig felvevé a megölt rabló puskáját és szeredását, hálákat adott
az Istennek a megszabadulásért s azzal nyakába vevé az erdőt.
S ugyan okosan tevé, hogy hamarosan végzett: mert alig volt annyira a
sürüben, hogy a fák eltakarták, a midőn látta, hogy jönnek ám fáklyákkal
az eltávozott rablók egész csapattal vissza, és hálókat hoznak magukkal.
Ezek ki akarják őtet halászni! Jó volt felváltatni magát.
Munduka Ravasel pogány káromkodást mivelt, mikor a két otthagyott őrt
nem találta sehol. Esküdözött, hogy mind a kettőt felakasztatja, amint
kézre kapja. Neki is indítá a fáklyásai egy csapatját, hogy hajtsák fel
az erdőt a helybenhagyottakért, s a hol megkapják, mindjárt fára húzzák.
– Ne te né! Bolondok! Mondá Boldizsár bá. Bizony még felakasztanának
tolvajképen! Holott ha meg akartam volna halni, meghalhattam volna én ma
már becsületes emberképen is. Nem úgy verik a czigányt.
Talált is nyomban egy odvas fát, a melybe bizton elbujhaték s annak a
padláslikán keresztül gyönyörködheték benne, hogy verik fel a rablók az
egész erdőt idefenn s hogy húzzák a hálót odalenn a tóban. Egyszer aztán
a halászoknak meg van a nagy örömük: meglelték, a mit kerestek. Ruhája,
kardja ugyanaz, még az ezüstnyelű étszerei is ott vannak a
csizmaszárában. Azt azután nagy riadallal viszik el dorongokra fektetve,
míg lassankint az utolsó fáklyafény is eltünik az erdők sötétjében, s a
kurjantások hangját elnyelik a sziklák.
De azért csak akkor jött elő a rejtekéből, mikor már a bakőzeket
hallotta rigyetni. Most már csakugyan nincs közel emberi fenevad.
Akkor aztán sietett erdőn, bozóton keresztül, a merre a vén Nemere
ormait látta fehérleni a csillagfénynél.
Azt már megtette, hogy életben maradt.
«Hanem ez még kevés! Ez még semmi sem! Oda a turba a kétezer aranynyal.
Oda van Damokos Tamás!»


A CSODATEVŐ KIGYÓKŐ.
A mióta útra kelének a követ urak, Ilka asszony minden este ott nézte a
naplementét a vára erkélyén, ott várta, míg a csillagok feljönnek,
számlálgatta magában, hány nap tölt le? milyen messze járhatnak már?
Egy ilyen szép estén aztán, valami hetednapra az elindulás után, egy
magános lovagot lát bandukolni a vár felé vezető úton, a kinek már
messziről virít a granátszin és karmazsin öltözete. Épen olyan gunyája
van, mint Apor István uramnak. Vajh ki lehet?
A biz épen ide tart a várkapunak.
De nehéz arra ráismerni, mert a homloka és félszeme át van kötve
kendővel, a mi erősen véres, a jobb karja pedig be van bugyolálva
vastagon s a nyakába felkötve.
Még mikor felvezetik a jámbor lovagot az úrasszony elé, akkor sem akar
az ráismerni; még a szavának is alig akar hinni.
– Jaj, édes lelkem hugomasszony, nézze kegyelmed, micsoda állapotban
kerültem haza.
– Az Isten szent szerelmeért! Kegyelmed az, Apor István uram? Mi
történt?
– Jaj ne is kérdezze. Oda vagyok. Össze vagyok kaszabolva. A fejemet
végig hasították, a jobb karomat összezúzták. Egy oláh kovács kötözte
be. Most is zsindely között a jobb karom.
Úgy nyögött a főúr, s olyan vékony hangon beszélt, mint egy leégett
ember.
– Kik? Hol? Micsoda? Kapkodott rémületében a szóhoz Ilka asszony.
– Hát az az átkozott Munduka Ravasel, meg a czimborái. Jaj, minek
mentünk mi Ojtoz felé? Mondtam annak a bolond Czirjéknek, hogy rövidebb
út lesz Gijmesnek. Ő vitt belé a veszedelembe. Meg is lakolt érte.
– Mi történt Czirjék Boldizsárral?
– Meglőtték, a vízbe fojtották. Jaj, nem tudok tovább beszélni. A fejem
oda van. Fektessenek le. Azóta mindig lovon ülök. Mindjárt elájulok.
Majd holnap elmondok mindent.
A szegény megrémült asszony maga is segített a roskadozni készülő
lovagot felkarolni s a szobájába vezetni. Maga húzta le neki a csizmáit;
elkészíté a feje alját, ahová nagy keserves nyögések között lefekteté a
halálra sebesültet; azután sietett a laboratoriumába: a rendes házi
asszonynak abban az időben kellett ilyent tartani a háznál; mert nem
volt ám akkor se patika, se tilógus egész Kolozsvárig, magának a házi
asszonynak kellett érteni a mithridatok és theriákok készítéséhez. Ebben
járatos is volt Ilka asszony, s a mi csak életserkentő szer van a
világon, azt mind előhordta a nyavalyás főúrnak, akit egész éjjel őrizni
és ápolni kellett, mert a sebláz következtében egyre félrebeszélt és
hadakozni akart: rablókra kiabált és az ágyat rugdalta. Reggelre azonban
a hétféle balzsamoktól és julepektől lehetetlen volt meg nem gyógyulnia;
úgy, hogy felébredvén, nyögdécselő szóval, meg-megszaggatva a
fulladozástól, elbeszélheté Ilka asszonynak az egész történetet,
elejétől végig, úgy, a hogy igazán megesett. Az ojtozi nagy vízfogónál
hogy rohanta meg háromszáz hajdemákkal Munduka Ravasel az ő kiséretüket,
mely vitéz ellentállás után keresztülvágta magát vissza Ojtoz felé. Ő
maga a tutor úr négy hajdemákot a pokolra küldött, mikor a jobb karját
összezúzták, akkor a balkezébe kapta a kardot, úgy harczolt tovább.
Hanem a nyomorult Czirjék az ott veszett, mert keresztüllőtték s aztán
beledobták a vízfogó tóba.
– Hát a pénz hová lett? kérdezé rémledezve Ilka asszony.
– A pénz bizony! sápítozék a sebesült úr. Hisz az a legnagyobb
veszedelem! Mindig mondtam annak a Czirjéknek, hogy ne a maga lova
nyergére kösse a turbát, hanem az enyimre. Ime, én visszahoztam volna.
De makacs volt; nem engedett. S ime ez lett a vége.
– Elvették a pénzt? Jézus, szent megváltóm! Mi lesz az uramból, ha nem
viszik oda érte a váltságot!
– Dejszen, galambom, hugomasszony; a felől legyen kegyelmed nyugodt.
Annak a pénznek elő kell kerülni! Ha az utolsó bogláromat eladom is; ha
úgy koldulom is össze a Damokos Tamás váltságának ki kell kerülni.
Eladunk mindent: gulyát, nyájat, még a rézmozsarakat is a bástyákról; de
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A Damokosok - 07
  • Parts
  • A Damokosok - 01
    Total number of words is 4371
    Total number of unique words is 1859
    30.1 of words are in the 2000 most common words
    42.3 of words are in the 5000 most common words
    48.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A Damokosok - 02
    Total number of words is 4306
    Total number of unique words is 1946
    30.1 of words are in the 2000 most common words
    41.8 of words are in the 5000 most common words
    48.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A Damokosok - 03
    Total number of words is 4317
    Total number of unique words is 2000
    30.3 of words are in the 2000 most common words
    41.1 of words are in the 5000 most common words
    46.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A Damokosok - 04
    Total number of words is 4231
    Total number of unique words is 2059
    30.4 of words are in the 2000 most common words
    40.9 of words are in the 5000 most common words
    46.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A Damokosok - 05
    Total number of words is 4391
    Total number of unique words is 1822
    31.9 of words are in the 2000 most common words
    43.3 of words are in the 5000 most common words
    48.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A Damokosok - 06
    Total number of words is 4296
    Total number of unique words is 1929
    32.7 of words are in the 2000 most common words
    45.3 of words are in the 5000 most common words
    50.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A Damokosok - 07
    Total number of words is 4242
    Total number of unique words is 1892
    33.2 of words are in the 2000 most common words
    45.5 of words are in the 5000 most common words
    51.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A Damokosok - 08
    Total number of words is 4149
    Total number of unique words is 1847
    32.0 of words are in the 2000 most common words
    42.9 of words are in the 5000 most common words
    48.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A Damokosok - 09
    Total number of words is 4196
    Total number of unique words is 1975
    32.0 of words are in the 2000 most common words
    44.1 of words are in the 5000 most common words
    50.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A Damokosok - 10
    Total number of words is 4275
    Total number of unique words is 1910
    33.3 of words are in the 2000 most common words
    45.3 of words are in the 5000 most common words
    51.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A Damokosok - 11
    Total number of words is 4324
    Total number of unique words is 1911
    32.7 of words are in the 2000 most common words
    45.0 of words are in the 5000 most common words
    51.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A Damokosok - 12
    Total number of words is 4247
    Total number of unique words is 1954
    31.7 of words are in the 2000 most common words
    43.4 of words are in the 5000 most common words
    49.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A Damokosok - 13
    Total number of words is 1223
    Total number of unique words is 707
    36.1 of words are in the 2000 most common words
    49.8 of words are in the 5000 most common words
    54.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.