A Damokosok - 03

volna meg, a mikor az embernek a természete rögtön megváltozik.
Veszedelem lesz ennek a vége! Ezt súgja nekem a kisujjam. Hanem hát jól
van. Te csak légy nyugodt és várj minden jókat, majd ébren leszek én. Ha
Apor István uramat megtették a te tutorodnak, majd megteszem én magamat
az ő tutorának, s fogadom, hogy én jobban fogok vigyázni az ő árva
fejére, mint ő a te árváidra. Az Isten szabadítson meg e gyászruhától.
Ilka szépen megköszönte még egyszer Boldizsár bának az eddigi sok
jóságát s az egész beszédből semmi tövis sem maradt a lelkében: ő nem
hitte azt, hogy rossz emberek lehessenek a világon (ha csak nem
kutyafejű tatárok), s azt gondolta Boldizsárról, hogy ez olyan ember, a
kinek sok észt adott az Isten, több bajt lát a világon, mint a mennyi
valósággal létezik.
Apor István uram számára berendezték a vár legszebb szobáit. Boldizsár
bá a földszinti boltozatban lakott.


BUZDURGÁN.
A mit Ilka asszony megtudott az elfogott férje felől, az mindössze annyi
volt, hogy a rabbá lett Damokos Tamásnak a gazdája Buzdurgán murza.
Ezt hírül hozták neki illyefalvi szökevények, a kiknek sikerült
rabságukból kimenekülni s ezer veszély és kiállott nyomoruság után a
«záptenger» halálbűzű morotváin keresztül, nagy vargabetűvel haza
kerülni.
Ezek ugyan rettenetes dolgokat tudtak regélni Krimiáról és az
odahurczolt rabmagyarok borzasztó sorsáról. Hogy hurczolták őket ló
mellé kötözve, hogy etették, itatták őket olyan «gazzal», a mit meglátni
is undorodás; hogy fogták őket olyan sanyarú munkára, a mit idehaza a
barmok végeznek. Ezek közt pedig legkeservesebb volt az állatbőrök
kallózása, csávázása, cserzése, lugzása.
A krimiai tatárok marokin-bőripara hires volt az egész világban. Nem
tudtak olyat sehol előállítani. Rabszolga kellett annak a készítéséhez.
Eszes állat, a ki baromszolgálatot végez. A krimi tatárok hirhedt
bőriparuk által kincseket halmoztak össze; el lehet mondani, hogy a
Bakcsi-Szeráji és Akhtiári tatár fejedelmi paloták bőrből lettek építve.
Minden finom saru, keztyű, a pompás könyvtáblák a régi könyvtárak
incunábuláin, a préselt borítékok a karos székeken, az úrnők czipői s a
fejedelmi paloták aranynyal, ezüsttel kivert bőrszőnyegei, mind a krimi
tatároktól származtak.
Átkozott munka volt annak az előállítása!
A legelső csáva, a mibe a bőröket beáztatták, a legrondább hulladék,
marótrágya keveréke volt, a minek bűzét megszokni nagyobb gyötrelem volt
a purgatoriumnál. Ebben a keverékben kellett térdig gázolni, könyökig
vájkálni a szegény raboknak: szabad ember semmi fizetésért meg nem tette
volna.
Azoknak, a kik ezzel a legelső csávába rakott bőrrel bántak, a karjaik
és lábszáraik olyan feketékké váltak, mintha szerecsentől kérték volna
kölcsön.
Azután jött a bőröknek eczetben, füzfahéjlúgban, savanyú lótejben
keresztül erjesztése, a minél megint olyan hőséget kellett kiállniok,
hogy az bevált a pokol előcsarnokának.
De legrosszabb sorsuk volt azoknak, a kik a finom szattyánbőrt készíték,
mert annak meg az volt a módja, hogy a lenyúzott állatbőrt összevarrták,
szumachgubicsport tettek bele, s akkor egy embernek egy csövön át addig
kellett belefujni, míg az irha simára felpuffadt, mint egy bendő: így
került az aztán a csávába. Ettől a munkától az ember tüdejének
előbb-utóbb meg kellett szakadni.
No hát erre volt jó a rabszolga.
A derék krimi bőrgyárosok gondoskodtak róla, hogy soha szükséget ne
szenvedjenek: az európai uraságokat marokinnal, szattyánnal és
bagariával mindig elláthassák.
A legtöbb rabszolgát Oroszországból hordogatták el. Maga Dewlet Ghirai
khán alatt, Moszkvából és környékéből nyolczszázezer munkást hajtottak
el bőrt gyártani Krimiába s egy egész százötvenezer főre menő orosz
hadsereget elfogtak mindenestől a tatárok.
A rabszolgákból ritkán került valaki haza.
Az a kegyetlen, sanyarú munka rövid idő alatt elpusztította a vele
foglalkozókat; a kik kiállták, sem telepedhettek meg. A férfit és nejét
(ha fiatal volt) nem hagyták együtt: a rabszolgaságból nem származik új
ivadék. A kit nagy áron ki nem váltottak: az ott veszett a csávában,
vagy elmult magától, ha megvénült. Idegen nem települt meg a félszigeten
a tatárokon kívül, csak épen a koraita zsidó, a ki ott földműveléssel,
kertészkedéssel, állattenyésztéssel foglalkozott.
A leghiresebb bőr volt ez idő szerint a «buzdurgán».
Azt a zománczos színt, azt a kigyófényhez hasonló arany-ezüst
ragyogványt, azt a művészi préselést, azt a magas izlésre mutató rajzot,
pompát, színvegyüléket, a mi e bőröket oly nagybecsűekké tette, nem
birták utánozni se a francziák, se a mórok Spanyolországban. Ez a
tatárok titka volt.
S ezt a bőrt azért hivták «buzdurgán»-nak, mert a kinek a gyárában az
készült, az volt Buzdurgán murza maga. (Most már csak egy hires krimiai
körtefaj tartogatja a nevének az emlékét; bőrt csinálnak mások is azóta,
de olyan szépet soha, mint a buzdurgán volt.)
Buzdurgán murza különben is kiváló nevezetesség volt. A megszokott
emberi mérveket meghazudtoló rengeteg óriás; a kinek a legmagasabb férfi
is elsétálhatott a hóna alatt: a bibliai Góliáth második kiadásban.
Mint előkelő murza, ő volt a vezére egy egész dandárnak, s annálfogva,
mikor hadba kellett menni, ő is lóháton ült. De ő nem úgy lovagolt, mint
más jámbor ember, a ki a kengyelbe dugja a lábát; hanem a hogy a kutyán
szoktak nyargalni, hogy a lovagnak a két lába is éri a földet, s a
hányat lépett a lova, annyit lépett ő is, úgy hogy hat lábbal futottak;
s annál gyorsabb volt a haladásuk, minthogy még a lovas is segített a
lónak szaladni. Volt neki egy iszonyú nagy kardja, a mivel egy vágással
ketté tudott hasítani egy embert, a sisakjától kezdve a nyereg kápájáig;
s tizenötfontos buzogányával tovább tudott hajítani, mint más ember a
parittyával.
És a mellett tetőtől talpig pánczélba volt öltözve, mikor csatába ment.
A pánczélja csupa egymásra fekvő árticsókaszerű lemezekből állott, a mik
mint a halpikkelyek fedezték egymást, finom aczélból voltak készülve; de
elől a mellükön aranyveretű korán-mondatokkal ékesítve, a két vállán
pedig ezüst madarakkal, és trombitafarkú kutyácskákkal. Maga a pánczélja
nyomott egy mázsát s megért három falut. A dárdája pedig beillett
árbocznak.
Hanem hát Buzdurgán murza holmi dib-dáb csatában elő se vette a kardját,
buzogányát, dárdáját: elég volt neki maga a nogajka. Ez egy hosszú,
szíjból font korbács volt, végtül végig megrakva réz- és ólomgombokkal.
A kire ezzel egyet végig húzott, nem kellett annak többet semmi kenet
ezen a világon. A futó ellenséget kergetve, csak ezzel csapkodott
jobbra-balra maga körül, s hullott előtte a halandó, mint a letört
bogáncs.
A mellett a hangja olyan volt, hogy egy mértföldnyire meg lehetett
hallani, mikor neki ereszté az ordításnak, s ha az ellenséget hivogatta
vele, bizony inába szállt a lelke ettől a nagy hangtól a legbátrabbnak
is.
No hát ez volt az a Buzdurgán murza, a ki a jó Damokos Tamásnak a
rabtartó gazdája lett.
Így hozták azt hirül Ilka asszonynak a hazatérő illyefalvi menekülők.
Így tudósítá őt Apor István uram is.
Napról napra többet kellett Ilkának hallani a borzasztó Buzdurgán murza
felől, meg a rab magyarok válogatott szenvedéseiről, azoktól a
menekültektől, a kiket Apor István uram a várba hozogatott s Ilka
asszony az asztalához ültetett, a családjával együtt vendégelte meg,
hogy mindig a könyei hullottak a tányérjára, s egy falatot nem volt
képes enni, mikor azt hallotta, hogy a szegény magyar raboknak a tatár
tört kölest ad ételül, feleresztve savanyú lótejjel, vagy pedig lóhust,
a mihez nem kapnak sót, úgy hogy a bőrgyártáshoz való salétromot
használják só helyett.
Boldizsár bá, a kinek ezeket szintén mind végig kellett hallgatni, mert
mint várnagy, ő is ott ebédelt Ilka asszony úri asztalánál, utoljára már
megsokallta azt a sok szerencsétlenkedést, s a hirhordó menekülteket még
a kapuban elfogdosta: «mit akarsz? honnan jösz?» Ha azt mondta a jámbor:
«Krimiából,» akkor azt kérdezte: «ettél-e altyinnát?» arra akár azt
mondta a góbé, hogy «ettem bizony,» akár azt, hogy «nem ettem,»
mindenképen kidobta a nyakánál fogva a kapun: mert a ki valaha akár
koldus, akár rabszolga volt Krimiában, annak tudnia kell azt, hogy az
altyinna a legkisebb tatár rézpénz, a mit alamizsnának osztogatnak.
E miatt elvádolta Apor István Boldizsár bát Ilka asszony előtt; hogy nem
ereszti a hirmondókat ő eléje. Ilka asszony ezért négy szem között
előfogta Czirjéket s zsémbelni kezdett vele.
– Mikor úgy hazudnak, mint a köles! A tizedik sem volt tatárrabságban;
hanem egytől hallott a többi valamit, azt azután tódítja tehetsége
szerint tíz más.
– De már ugyan mért akarnánk engem ezzel keseríteni?
– Hát ezt Están komám tudja jobban.
– Csak nem gondolja tán kegyelmed?
– De biz azt gondolom én, hogy ő uszítja te rád ezeket a Szentlázár
vitézeit, hogy tégedet jobban elijesztgessenek.
– De már ugyan miért tenné azt?
– Hát azt is kitalálom én. Úgy-e bár, hogy ő alkuszik a mi Tamásunk
váltságdíjára a tatár tihajával? Azt mondja: négy ezer aranyat követel a
murza, azon alúl ki nem adja az urunkat. Te neked pedig azzal a pénzzel
együtt, a mit az urad küldött én általam, alig van több készpénzed
kétezer aranynál. Most pedig, ez után az országos tatárdulás után, alig
lehet pénzt kapni egész Erdélyben: a kinél van is, a maga családjához
tartozók kiváltására szükséges neki. Tudom, hogy már a mi arany,
ezüst-marhád volt, mind Brassóba vándorolt a göröghöz: de még sem telik
ki a nagy váltságdíj. Kész volnál végtére még a mikóujvári uradalmat is,
várastul együtt zálogba adni, hogy az uradat kiszabadítsd; ha azon nem
aggódnál, hogy akkor meg a két kis fiadat rontod meg. Ezért rémítget
Están komám mindennap új meg új hirekkel, hogy állj rá minél elébb az ő
feltételeire, s az uradért cserébe add-oda a várad, az egész birtokod:
majd ő kerít rá pénzt.
– Hisz oda is adnám! mondá rá Ilka asszony.
– No úgy-e, hogy kivakkantottad a titkot, a mit súgtok-bugtok a tutor
urammal? Ezért az a nagy ijesztgetés. De hát én azt mondom, hogy ne
tedd. Beéri a tatár a kétezer arany váltságdíjjal, még kezet is csókol
neked érte. Ne hagyd magad agyonijeszteni. Nagy pénz az: kiadják érte
Damokos Tamást.
– De mikor én nekem rettenetes érzés az, hogy ő ott törje a fekete
csávában a bőrt az ő szép kezeivel! Minden nap, a mit neki ott kell
szenvedni, egy örökkévalóság én előttem.
– Hiszen ne vedd ám azt úgy, a hogy ezek a gyászvitézek hiresztelik. Én
is ismerem a cserző varga mesterségét: magam is tanultam. Igaz, hogy az
első munka nagy undorsággal jár: de arra csak a legaljasabb szolgákat
használják, a kik egyébhez nem tudnak. Ámde az olyan nagy eszű, irástudó
embert, a milyen Tamás öcsém, nem küldi a tatár cserző-csávába: hanem
beviszi a palotás műhelyébe, ott azt bízza rá, hogy a legfinomabb munkát
végezze ügyes kézzel. A mi Tamásunkat bizonynyal abban foglalkoztatják,
hogy ezeket a szép aranyos-ezüstös madarakat, tulipánokat festetik vele
a kész préselt bőrre, a miket itt a karos székeiden látsz; az pedig
kellemetes munka. Ő ért az irás mesterségéhez: vele iratják bizonynyal a
nevezetes mondásokat azokra a pánczél-bőrökre, a miket a tatár uraságok
hordanak. Mert ne ezekből a rongyos, szurtos tatárokból itéld meg ám a
krimi tatár nemzetet, a kiket mi itten faágyúval, cséphadaróval rakásra
öldösünk: ez csak a söpredéke. Otthon a tatár fényes, kérkedő úr,
duskálkodik a világi pompában. Aztán azt se hidd el ám senkinek, hogy az
egész Krimia egy olyan dögleletes pusztaság, a milyennek a kezdetén, a
záptengernél mutatkozik, a honnan a szökevények elillantak; belül
fölséges szép birodalom az: tele pompásnál pompásabb kertekkel,
erdőszámra vannak ott a gyümölcsfák, a miket mi csak aszaltgyümölcseik
után ismerünk. A mi Tamásunk pedig, tudod, hogy milyen nagy kertész
volt: akármi legyek, ha most ő ott nem a főkertésze a tatár murzának, s
míg mi itt a jégcsapokat bámuljuk az ereszen, ő most ott a virágos
kertben a jáczintokból, meg tulipánokból kötöz bokrétákat Buzdurgán uram
feleségeinek.
Ezzel a mondással még szinte hogy majdnem meg is nevetteté Boldizsár bá
a szegény kesergő asszonyt.
– Aztán még egyet teszek hozzá: mondá Czirjék. Azt is vedd fontolóra,
hogy Buzdurgán murza nagyon jól tudja ám, hogy Damokos Tamás főfő
székely ember, főkapitány, primor, kastélyos uraság. Ott van Kemény
János uram, a fővezér; az is megmondja neki, hogy ki az a Damokos Tamás?
Ő érte Buzdurgán uram kétezer aranycsikót kap. Hát csak van esze, hogy
elpusztulni ne engedje. Ne félj bizony, mikor ennek a többi szegény
rabnak szalmát sem adnak alomhoz valót, s a sótalan lóhúsra fogják őket,
a te uradat mandolával, meg mazsolaszőlővel hízlalják; s még a helyét is
megtörlik a murza feleségei, a hová leültetik. Úgy él az ott, mint a
paradicsomban, csak te hibázol neki, egyéb semmi.
Erre aztán sírt is, meg nevetett is egyszerre Ilka asszony.
– No látod, édes mézem, nem kell az embernek magát mindig a leggonoszabb
bajok képzeletével gyötörni. Aztán Isten is van a világon. Nem hagyja ő
el az inségben levőket.
Ilka asszony egészen megvigasztalódott erre a kecsegtetésre, és azt
mondá Boldizsár bának, hogy áldja meg ezért a jó szaváért az Isten.
– Hanem hát arra kérlek, hogy el ne mondd ám Están komámnak mindezeket,
a miket most neked elbeszéltem; mert az majd megint valami új furfangot
fundál ki. Hej, mert sok-fábul-faragott-ember ám az én komám. Te csak
mondd neki mindig azt, hogy itt van a kétezer arany: ennyi elég legyen,
többet nem tudsz előteremteni. Ha a tatár keményen tartja magát, vársz a
míg megszottyan.
Ilka asszony megigérte, hogy majd úgy tesz. Nem szól Apor Istvánnak
semmit. Pedig hát dehogy állhatta meg, hogy ne szóljon. A legelső
találkozásnál persze hogy elmondta előtte azt, a miben vigasztalását
találta.
Egyszer aztán megint csak kisírt szemünek találta Boldizsár bá Ilka
asszonyt.
– Hát már most megint ki törte el a mécses cserepet? Támadt rá
atyafiságos zsémbeléssel a hugára. Miért itattuk meg ismét az egereket?
Az csak húzódozott s felelt is, meg nem is: «hát csak van énnekem elég
okom, hogy sirással töltsem a napjaimat».
– Épen annyi, mint százezer özvegy asszonynak Erdélyországban, a ki mind
úgy van, a hogy te. Ha azok mind rákezdenék nap-naponta a sirást: uram
őrizz, felvenne bennünket az árvíz! De te neked még kevesebb okod van
annyival, hogy hírt hallasz az uradról.
– Hírt ám, szepegett az asszony: de milyen hírt?
– No hát milyent? Talán bizony hátul kötötték a sarkát?
– Kegyelmednek mindig tréfára áll a kedve!
– Hogyne állna? Mikor egész nap nekem muzsikálnak – a hátamon. De hát
ugyan mi rossz hírt hallottál Tamásról? Lánczra verték? Ütik verik?
– Azt nem teszik. Sőt inkább…
– Talán bizony ölelgetik, csókolgatják?
Az asszonynak megint olyan formára görbült a szája, mint a ki mindjárt
sirva akar fakadni.
– Mondtam úgy-e, hogy tovább ne add Están komámnak azt, a mit tőlem
hallottál? Most az már telebeszélte a füledet, az egész lelkedet azzal,
hogy hja bizony a Tamás szemre való legény: az bizony megtetszett a
murza feleségének; azóta össze is szőtték, boronálták a dolgukat; talán
még tatárul is megtanult a Tamás, s el is felejtette, hogy van felesége.
Ott lakik már benn a palotában, s kalamajkát tánczol, a tatár ifjasszony
meg timburán muzsikál hozzá; – úgy-e, hogy ezt mondta neked Apor István
uram?
– Nem! Nem ő mondta; hanem úgy álmodtam.
– Álmodtad ám: az Están komám szemeivel. No hát akár álmodtad, akár ő
tőle hallottad, ne hajts rá semmit. Álom: szófia beszéd! Hát ugyan olyan
embernek ismered te a te derék jó uradat? A ki hitvesi hűsége ellen még
akkor sem vétett, mikor a világ magas paripái ragadták magukkal; hát az
majd most fogja megtörni esküjét, mikor az Istennek ilyen sulyos
látogatása van rajta? Eredj már! Ne légy gyermek! Nézz bele a tükörbe,
aztán kérdezd meg magadtól, hogy elfeledhet-e valaki egy ilyen deli
magyar asszonyt? Aztán kiért? Egy tatár debelláért! Ha láttál volna
valaha egy tatár asszonyt, kinevetnéd magadat. Azzal a fekete pofával!
Az orruk ég felé áll, úgy hogy beleesik az eső: s a füleik akkorák, hogy
legyezhetik vele magukat, s szájuk meg olyan nagy, hogy saját maguknak a
fülébe sugdoshatnak vele; a fogaik feketére, a szemöldökeik kékre vannak
befestve; egy ilyen madárijesztő váztól félted az uradat, hogy elszereti
tőled. Inkább attól félthetnéd, hogy megeszi.
Nevetett, nevetett ezeken az asszony, meg is törlé szemeit a könyektől,
hogy hát jól van, nem gondol erre a bolondságra. De mégis csak komolyan
vette a dolgot.
– Mert hiszen, lássa kegyelmed; nem azért aggok én, hogy az én Tamásom
mást szeret, nem engem. Nem vagyok én olyan írígy. De attól reszket a
szivem, hogy ha azt a murza egyszer meg találja tudni, én édes Istenem,
még valami szörnyű csufondáros módon megcsonkíttatja szegény uramat.
– De verd ki az egész aggságot a fejedből. Add vissza annak, a kitől
kaptad. Ha álmodtad, álmodd vissza. Annak az én kedves komámnak, a
tutornak pedig mondd meg: hogy az Isten őrizze őt attól, hogy egyszer én
is ott legyek álmomban, mikor ő te neked álmodban ilyen hireket hord
haza, mert Isten úgy segéljen, olyat somodorintok a feje tarkójára –
álmomban, – hogy ébren is megtapogatja a helyét.
Ezt hát valahogy elütötte-vétette Boldizsár bá; de azért magának is
szeget ütött ez a fejébe. Mert nem igaz ám az, hogy azok a
tatár-asszonyok olyan csúfak volnának! Inkább nagyon is szépek.
Termetük, arczuk, hát még a szemeik! Veszedelem azoknak a villámlásába
kerülni. – Aztán húsból van az ember, még ha Damokos is. Az ilyen
dologban az asszonyok nagyon helyesen szoktak álmodni. Ébren sincs az
máskép. Az egész világtörténet egyetlen egy esetet tudott följegyezni a
férfiúi erényről: az is ki tudja igaz-e? Az a történet Potifárné és
József között azzal a köpönyeggel. Az egyik így adja elő, a másik amúgy.
Hogy melyik mondott igazat: az excellentiás asszony-e vagy a
zsidó-gyerek? ez a kérdés még nem volt biró előtt. (Ezeket Boldizsár bá
óggta-mógta így magában.)
Csak legjobb lesz siettetni a kiváltási ügyet, s e végett ő neki magának
felmenni Gyulafehérvárra a szultán tihajájához és siettetni az alkut;
mert a mit az asszonyok álmodnak, annak fele is igazság.


KALME.
Buzdurgán murzának a hires nevezetes telepe ott vala, a hol a Karaszu és
a Salgir folyamok egybeszakadnak s egy hegyes félszigetet képeznek. Maga
ez a telep egy egész kis város volt: mondhatni erősség; mert a két
folyam csupa zuhatagokban omlott alá a hegyek közűl, úgy, hogy a
vízsebesség miatt hajóval nem lehetett egyik partról a másikra átmenni,
de még a ki úszással akart is átjutni, számot vethetett a lelkével. A
száraz felől pedig erős kőfal vonult egyik partról a másikig, mely a
háromszöget bezárta.
A félsziget csúcsa az utolsó pontja volt egy lankás hegyláncznak,
oldalai szőlőkkel, gyümölcsfákkal beűltetve, a miknek koronái közül
messze kifehérlett a murza palotájának márványhomlokzata, a lapos
terrasseokkal, a mikben alkonyi órákban a háremét lehetett látni
mulatozni a távolból. Bizony csak távolból, mert a bőrgyár telepei lenn
voltak a parti lapályokon: azoknak vízhez közel kellett lenni, ott
voltak az erjesztő, posajtó medenczék. Az egész emberi lakcsoportozat
igazi tatárépítmény volt: rendetlen, egymást támogató házak, vakolatlan
falak, kiálló szarufák, nyers bőrrel, náddal, fakéreggel fedett kunyhók,
közben egy-egy sárgára, kékre, pirosra festett, hanem azért mindenütt
lyukas épület; hosszú szárnyékok, nyitott színek; semmi utcza, csak szűk
sikátorok, a mikben két öszvér ki nem kerülheti egymást; áthidaló
ereszek egyik sikátorból a másikba a háztetők felett; szárító
esztrengák, vörös téglafalu ablaktalan rakodók, sötét bolt-odúk: azok
előtt megint rudakra épített lombsátorok; szép lugasok, dögbőrökből; s
mindenütt sár, piszok, rondaság; fekete, sárga, veres, zöld rondaság;
bűz, büdösség, pestilentia a förtelem minden fokozatain keresztül: s
mindezekhez hozzáillő félmeztelen, piszkos, cseredzett, sovány,
elkényszeredett, vadállattá aljasult embertömeg; rabságra hurczolt
áldozatok minden körül lakó nemzet népeiből, a kikről régen
megfeledkeztek. Itten gyártják a marokint, meg a bagariát.
Hanem odafenn, a palota körül, valódi paradicsom van. Idáig nem hatol
fel sem a posajtók lugszaga, sem a rabszolgák jajveszéklése. A természet
maga alkotta édenné ezt a helyet, a midőn a magasabb hegyekről egy
hatalmas patakot irányzott a félszigetre, a mi aztán a magas előfokról
zuhatagban omlik alá a Karaszuba.
Fenn a várban kristályvizet isznak; lenn a városban cserző luggal,
trágyalével zavaros habarékot. Idelenn a csáva bűzölög, odafenn a
balzsamfák ambrája terjedez.
A hegylánczon túli része Krimiának egészen az olasz égalj áldásai alatt
virul. Épen úgy diszlenek a szabadban a babérfák, a gránátalmák, a
narancsok egész ligetszámra, mint Róma körül, s az olajfák ezüstszürke
örökzöldje között már otthonossá lettek a kis-ázsiai nemesített
gyümölcsök, körték, almák, baraczkok. Talán el is felejtette már a
világ, hogy ezek keletről jöttek a nyugati zord világba, s úgy terjedtek
tovább: úgy, hogy mikor már a székelyek a szilvából «ízet» főztek, akkor
még ennek a fáját Belgiumban, Angliában nem ismerték s a poroszoknál az
egyetlen érett gyümölcs volt a főtt körte.
Buzdurgán murza nem is volt semmire olyan büszke, mint a kertjére. A
nagy rablóhadjáratokból, a miket vezetett, zsákmányon és foglyokon kivül
még a kerti virágokat és ritka gyümölcsfákat is haza hordta s nagy
gondja volt rá, hogy megéledjenek; kertészeit a szultán Gökk Sü melletti
palotájában kitanult bosztandzsik közül szerezte s azoknak, mivelhogy
eunuchok voltak, szabad bejárásuk volt a palotájába s fizetést és
kaftánt kaptak. Az elhurczolt foglyok közül is kiválogatta a
legelőkelőbbeket, az értelmeseket, meg a kik tanítók voltak, s azokat
sorozta a kertben dolgozó rabszolgák közé. Az izoglán-basi azokat
dirigálta oktató szóval és – nogajkával.
Február végével, a mikor még a székely földön haragosan fujdogál végig
az öreg Nemere s rázza a havat a szakálláról, a krimi félszigeten már
teljes virágpompájukban állnak a gyümölcsfák s a talitarka virágágyak
csak ugy nevetnek a kinyilt jáczintoktól és tulipánoktól. A Tsatir-Dagh
magas hegyein megtörik az észak fagyos szele s a Fekete tenger felől
langy áramlat sietteti a tavaszt.
Hanem hát van az öreg Nemerének egy felesége, a Burána. Ez orosz
születésű. Ez még sokkal kegyetlenebb szél a másiknál. Megesik az
félszázadban egyszer, Olaszországban is, hogy az adriai tenger befagy s
ugyanakkor a tél köpönyege beteríti egész Nápolyig a délszaki
paradicsomot; az olasz, a ki először lát havat esni, azt hiszi, gyapot
hull az égből. Ilyenkor természetesen minden növényzet elfagy. Ez a rém
meglátogatja Krimiát is.
Mikor legszebben virágoznak a fák, csaknem nyári meleg van: egyszer csak
felülkerekedik a kopasz hegyormokon valami csunya, rongyosszélű
ólomszürke felleg s nagyhamar betakarja a ragyogó kék eget, olyan hegyes
esőt szitálva alá, hogy szinte szurja vele az embernek a bőrét. Ez így
tart három nap, három éjjel. Olyan hideg van, hogy bunda nélkül nem
lehet kilépni a szabadba. A bunda a tatároknál a thermométrum.
Buzdurgán murza mindennap háromszor bejárta az egész kertet, sorra
nézegetve a virágzó fáit, különösen sokat elidőzött az épen egész
pompájukban diszlő gránátalmák alatt s tanácsot tartott a kertészével;
de biz az sem tudott neki mást mondani, mint hogy ha a keringélő
dervisek naponkint háromszor végig nem tánczolják a kert minden útjait s
az imám négyszer a nap négy szakaszában el nem énekli a Koránból a
XXIII-ik szúrát, hát akkor nincsen segedelem. Ha estére ki talál
tisztulni az idő, éjszakára olyan dér lesz, hogy minden fűnek, fának
vége.
Pedig hát épen estére állt meg a kegyetlen hideg szél. Ugy szokta azt a
Burána asszony. Elvégezte a nagy szapulást, most aztán kitereget. Szép
«fogas verőfény» lett.
Az imámok üvöltöttek, a dervisek verték a csörgő dobokat; a kertész a
szakállát tépte; Buzdurgán murza pedig, mint egy őrült szaladgált a
kerti utakon alá s fel, hol az eget, hol a fákat nézve kétségbeesetten.
Egyszer egy rabszolga, a ki ott gereblyélt a virágágyak közt,
megszólítja:
– Kegyelmes uram, murza: nem használ ám semmit ez a könyörgés, a mit a
derviseid mivelnek; attól a fagy el nem mulik rólunk; hanem én tudnám
egy módját, a hogy mi szoktunk az ellen védekezni székelyek.
A murza végignézett rajta, s ráhorkantott boszusan.
– Hát te székely vagy? Mi a neved?
– Damokos Tamás.
– Damokos is, meg Tamás is? Melyik vagy hát?
– Mind a kettő. Székelyek főkapitánya vagyok.
– Héj ha azt tudom, nehezebb lánczot tetetek a kezedre, lábadra. Hát
aztán mit tudtok ti székelyek Allah haragja ellen, a kik még arra sem
vagytok érdemesek, hogy az árnyékába elbujjatok?
– Hát mi füstölni szoktunk ilyenkor.
– Hisz azt tudom bolond nélkül is. Olyan rakás tömjént gyujtaték meg a
serpenyőben, hogy az egész mosée tele van az illatával.
– De mi kinn a szabadban füstölünk a fák alatt, és nem tömjénnel, hanem
tőzeggel, nyers gazzal, a mi nehéz büzt ád: az veri el a fagyot. Engedd
meg nekem kegyelmes uram; hadd tegyek vele egy próbát.
– No hát tedd meg; adj rendeletet a többi rabszolgáknak, hogy segítsenek
neked ebben a székely istentiszteletben. Hanem annyit mondok neked
Damokos is, meg Tamás is: hogy ha engem lóvá tartasz s nekem hiába
büzölöd tele a kertemet meg a palotámat, s reggelre mégis elfagy minden:
hát akkor tégedet, a Damokost is, meg a Tamást is karóba huzatlak.
– Ott is ott leszek én. Felelt vissza a rabszolga.
– No hát kezdj hozzá a babonádhoz: megengedem.
Damokos Tamás azonnal összehordatta a tisztásokra a többi rabokkal a
nyers iszalagot, reketyét, s tüzet gyujtott alá. Mire a nehéz füst
elkezdett szétterjengeni s elülte az egész kertet. De egyuttal
beszüremkedett az a palota szobáiba is, s betölté keserű illattal még a
háremet is. Buzdurgán murza dult-fult, prüszkölt az orrtekerő illattól s
szidta a székelynek még a dédükeit is, a ki ezt támasztja; de kénytelen
volt eltürni, mert maga rendelte meg. Éjfél felé pedig Damokos Tamás jó
nyers cserhulladékot hordatott fel a gyárból, azt rakatta a tűzre.
Buzdurgán murza azt hitte, hogy a poklok kéménye nyilt meg: az füstöl az
orrába; pedig dehogy az nyilt meg: az még ezután következik. Végtére
afféle drágalátos bőrhulladék szemetet gyujtatott meg Tamás a kert
minden részében, a minek a kedveskedésétől Buzdurgán murza valamennyi
asszonynépével mind a pinczeboltokba menekült, s a muezzimnak odafenn a
minaréhban a torkába rekedt a «la illah il Allah!» Az egész kert
palotástól be volt burkolva a füstbe.
És aztán olyan hideg lett, hogy a szökőkut medenczéjében befagyott a
víz.
A mint kisütött a hajnali napsugár s Buzdurgán murza előjött a
pinczéből, az első dolga az volt, hogy felszaladt a palotája lapos
tetejére, széttekinteni a világban. Rémülve látta, hogy a tegnapi zöld
erdők mind szürkék-barnák köröskörül, s az udvaron levő szökőkut
medenczéje be van fagyva, a csövekről jégcsapok függnek alá. A szép
paradicsomkert maga pedig még most is sűrű füstbe van burkolva.
– Átkozott hitetlen kutya! ordítá Buzdurgán, féktelen dühében s szaladt
válogatni a korbácsaiban, melyikkel verje halálra a csalfa rabszolgát, a
ki egész éjjel így megkinozta a maga füstölésével őt és egész háza népét
s ehun ni! még jobban megharagítá vele Allaht! A míg azonban a korbácsai
közül megtalálta az igazit, az alatt keletkezett egy jó friss reggeli
szellő, az hirtelen elfujta a kertet elülő nehéz füstöt, s mikor
Buzdurgán murza lerohant a kertbe, ime eléje mosolyogtak a lángvirágú
gránátalmák, a tulipánok és jáczintok: nem pokolbűz, hanem millió eleven
virág füszerillata lengett a szellőben. A kert meg volt mentve: zöld
maradt minden falevél.
– Allahé a dicsőség! kiálta a murza elbámulva azon a nagy csodán, s
aztán maga elé hivatta Damokos Tamást.
– No te székely! látom bizony hogy a te isteni tiszteleted jó volt.
Büdös volt; de jó. Szidtalak egész éjjel, megdicsérlek nappal. És már
most, hogy megjutalmazzalak, háromféle kegyelmet teszek veled.