A Damokosok - 10

Total number of words is 4275
Total number of unique words is 1910
33.3 of words are in the 2000 most common words
45.3 of words are in the 5000 most common words
51.9 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
ragyog az arcza a gyönyörüségtől! Most a tubafa virágkelyheiből
szürcsöli az édes mézet ajkaival. Ott jár a kristálypalota hetvenhetedik
termében. Hetvenhét huri tánczol körülötte. Nézd, hogy mosolyog reájuk!
S mikor azt látta Kalme, hogy a vendége mégis csak nagyon feszeng s
kényelmetlenül érzi magát, felkapta a murza rhinoczerószbőr korbácsát s
nagyokat húzott vele az alvónak mezitelen talpára: a mire az összevissza
rándult.
– Légy Istennel! rebegé Tamás. Ne kisértsd az ördögöt.
– Hahaha! Kaczagott Kalme. Hiszen most a hurik csiklandozzák. No hát
csak te egyél nyugton.
S azzal békét hagyott Tamásnak is meg a murzának is, s elkezdett egy
szerelmes románczot dalolni Mirza Shaffitól, s a közben egy nagy
pávatoll-legyezővel hüsselte a vendégét, meg néha a gazdáját is, a ki
neki asztalul szolgált.
Tamás azonban mindeneknél inkább éhes volt arra a hirre: hogy
megérkezett-e hát a váltságdíja? csakugyan itt van? hogy jött meg? ki
hozta el?
– Ki végezne egyszerre két dolgot? Enyelge vele Kalme. Mikor eszel,
akkor ne beszélj. Mikor iszol, vesd félre a gondot. Majd megtudsz idején
mindent.
– Csak annyit mondj, hogy szabad leszek-e már?
– A mondás hazudhat: a cselekedet igazat mond. A számnak ne higyj, hanem
a kezemnek hihetsz.
Azzal felkapta Kalme a lánczot, a mit Tamás kezéről, lábáról levett; oda
futott vele az ablakhoz, s kihajította azt rajta.
Tamás megrettent. Az jutott eszébe, hogy az a láncz az ő személyének
kiegészítő része. Azt neki Buzdurgán murza nem azért adta, hogy az
ablakon kidobálják. Hát majd mikor visszakéri? Ijedtében maga is
odafutott az ablakhoz, a melyen Kalme kidobta a lánczot, s kidugva rajta
a fejét, utána nézett, hogy hová esett a láncz?
Az biz egy mély sánczárokba esett, a minek a feneke hat ölnyi mélyen
volt az ablak alatt; e sánczárokba nyiltak az istállók kapui, a mikben a
várőrség lovait szokták tartani. Most is ott vezetgetett egy felnyergelt
paripát egy félmeztelen rabszolga, a ki meghallva a leeső láncz
csörrenését, megállt és felemelte az arczát ahhoz az ablakhoz, a honnan
a lánczot ledobták.
De hát arcz volt-e az? Ember arcza?
Tamásnak még a lelke is fázott, mikor rátekintett. Ezen az emberi
ábrázaton úgy el volt csufitva Isten remeklése, hogy irtozat volt
ránézni. Átkozott kezek csonkították így meg.
Tamást úgy megigézte ez a rémtekíntet, hogy nem bírt tőle megválni; a
keble elszorult; szerette volna megsiratni.
A szép kadina oda hajolt föléje, az arczát az övéhez illesztve s a haját
hátra simítva szép bársony kezével.
– Látod; mondá neki. Ez egy hazádfia: székely vitéz. Ezzel is az
történt, hogy Buzdurgán murzával kihozatták Perekopba, váltságdíjt
igérve érte. Ő aztán, hogy hasztalan várt a váltságdíjra, az nem jött
meg: boszujából így elcsufittatá az arczát a rabjának, a milyennek
látod. Talán nemes úr volt; most istállót tisztít.
Tamás összeborzadt. Ilyen kegyetlenül bánni egy emberrel, csak azért
mert rab volt, s itt feledték. A köny is meggyült a szemében.
A megcsufolt ember a föld felé fordítá az arczát. Tudta, hogy irtóznak
tőle.
Kalme a kezével inte az elcsufitott arczúnak, hogy vegye fel a lánczot s
vigye onnan.
– Ez a mi hivünk; suttogá Tamásnak.
(– Miféle hivünk? kiknek «nekünk»? töprengett magában Tamás.)
A mennyire a szeme ellátott onnan az ablakból, a végtelen, vigasztalan
záptenger terült el előtte, elszórt mohotkás szigeteivel, a szikes
sivatagba beleharapdáló tömpölyeivel, vérveresre festve az alkonyégtől;
sehol egy hajó, egy mentőcsónak az egész hullámpusztaságon.
– Jer innen! mondá Kalme, elvonva őt kezével az ablaktól. Milyen fagyos
a kezed! Nézd az én arczom milyen forró. S odaszorítá Tamás kezét
lángoló arczához. Nesze igyál ebből a muskavitból: ez fölmelegít.
S valami zöld ragyogású nedvet töltött egy szűknyakú velenczei
kristályból egy talpatlan pohárkába, azt maga megizlelte először,
belemártva piros nyelve hegyét, s aztán ráerőltette Tamásra.
Ez csakugyan bűbájos ital. Egyszerre tűzzé válik az emberben s minden
érző idegébe szétfut. Még a szivet is csiklandozza.
– Jer. Ülj ide mellém!
Hova? Hát csak arra az élő kerevetre: a murza idomtalan tetemére, úgy
sem jó az egyébre. S hogy Tamásnak nem akarózott a leülés, átölelte a
nyakát, úgy rántá oda maga mellé s egy hirtelen csókot nyomott az
ajakára, a mitől szegény Tamás ugyan halálra ijedt volna, ha a muskavit
lángja nem bátorítja vala.
– Haragszol érte? suttogá Kalme. Ha nem tetszett, add vissza.
De biz azt nem adta vissza Tamás, hanem csak letörülte a nyomát a
szájáról a dolmánya ujjával.
– No hát ha nem akarod, hogy szerelemről beszéljünk, hát beszéljünk a
szabadságról, mondá Kalme.
Már erre a szóra ugyan villogtak a szemei Tamásnak.
– Akarsz-e megszabadulni?
– Éjjel-nappal azért imádkozom.
– Kihez?
– Az Istenhez.
– Hát azt gondolod, hogy az a tízezer, meg tízezer társad, a ki veled
együtt esett rabságba, nem imádkozik épen úgy a szabadságért, ugyanahhoz
az Istenhez? Azt várod, hogy a te imádságodat meghallgassa, annak a
tízezernek meg azt mondja: «nem hallok!»
– Ne tarts te nekem mustrát az Isten bölcsesége felett: azt nem bízták
halandó emberre. Én igazhivő keresztyén vagyok.
– Bánom is én, akármit hivő vagy. Nekem nem kell hinnem semmit, mert
asszony vagyok. Allahnak semmi gondja az asszonyokra. Kutya, macska,
madár, asszonyi állat, él, hal, kileheli a páráját, s aztán nem vár se
jót, se rosszat. Nekünk addig kell kivennünk az életből a magunk részét,
a míg itt ezen a földön vagyunk.
– De ne töltsük az időt az istenség és az asszonyi lélek fölötti
vitatkozással, mondá bosszusan Damokos Tamás, megbotránkozva az oktalan
asszonyi állat eszeveszett okoskodásán.
– Kénytelen vagyok ám azon kezdeni, mondá Kalme, mert hogyha Istentől,
vagy lelkes asszonytól vártad a megszabadulásodat: hát mondhatom, hogy
hiába vártad.
– Mit szólsz?
– Azt, hogy még ma sem érkezett meg a váltságdijad, a murza pedig nem
vár több napot. Ha akarna sem várhat. És ha minden hizelkedésemet
elővenném is, nem tarthatnám őt egy nappal tovább sem itten. Ma mód
nélkül agyarkodó volt, a mikor hazakerült. Mindenféle csábítással,
édesgetéssel végre kivettem belőle, hogy miért dúl-fúl? A khámtól kapott
levelet, hogy minden hadaival azonnal induljon meg hosszu hadjáratra:
holnap már meg is érkeznek az agák, a kik alatta vannak, a felültetett
lovas ortákkal s rögtön ki kell vonulniok. A murza dühös ilyenkor, mert
itthon kell hagynia a palotáját, a háremét, még engemet is, és az egész
bőrgyárát, a várvavárt erzerumi vásárt; mindent itt kell ebadóba hagyni,
s aztán az egész csapatját neki kell mindennel ellátni, a mig az
ellenséges földet el nem érik. Értheted ebből, hogy miért pusztítanak
aztán a tatárok olyan kegyetlen dühvel, a hova betörnek?
– Bizony jaj annak a népnek, sóhajta fel Tamás.
– És hát tudod, hogy kinek lesz ezuttal jaj? A te nemzetednek, a te
hazád népének. A szultán parancsolta, hogy az engedetlen országot meg
kell fenyíteni; a Ghirai Khán törjön be azonnal egész seregével s
pusztítsa végig az egész országot, a hol csak magyar lakik, a mig csak a
német császár birodalmát nem éri, addig meg ne álljon.
– Én uram s Istenem!
– Bizony méltán sóhajtasz fel. Mert mikor Buzdurgán kidühöngte magát,
akkor aztán azt mondá maga vigasztalására: «no de legalább meglátogatom
azt a Gyulafehérvárt, a hol a nagy medreszben tanítják a mčhdruli irást,
de aztán ott találjam azt a huszonnyolcz asszonyi övet, a miről ez a
lánczos kutya vette a tudományát; mert ha nem találom, bizony tőbül
kiforgatom az egész Gyulafehérvárt s megeszem a népét kanál nélkül!»
– Jézusom! Máriám!
– No, ugy-e most már Jézusról, Máriáról sóhajtozol. Hát még ha a többit
megtudod? Buzdurgán úgy törülgette e fenyegetés után a száját kétfelé,
mintha már fellakmározta volna őket. Azután nevetett, s a szemeit
forgatta fölfelé. «No de még más tréfát is teszek, csak egyszer odabenn
legyek abban az Erdélyben. Ha sajnálta Damokos Tamásné asszonyom, meg az
ő pereputyjai a nyomorult rab urokért megküldeni azt a rongyos váltságot
ide hozzám, hát majd nem restellek én elmenni érte magam ő hozzá, s majd
elhozom az asszonyt is minden ijafiával együtt ide, hogy legyenek egy
csomóban.»
– Oh mennybéli szentek! nyavalygott Tamás, a kezeit összekulcsolva s a
homlokához verve.
– De iszen híhatod azokat! Messze a mennyország! A mig azok ideérnek,
addig Buzdurgán murza be is vettette sóval a te városodnak a helyét.
– Hogy én most nem lehetek otthon! hörgé Tamás, az öklével törülve
könyező szemeit.
– Hát hiszen arról akarok neked beszélni, hogy hogyan légy otthon –
hamarább, mint Buzdurgán hadai áttörnek a határon s találj szabadulást a
magad emberei számára, a kik hozzád tartozandók. Akarod, hogy erről
beszéljek?
– Kérlek, asszonyom.
– Ne mondj asszonyodnak; mert akkor azt hiszem, hogy az vagyok. No hát
közelebb huzódol-e hozzám?
Tamásnak most már csakugyan egészen oda kellett ülnie a kadina mellé,
hogy az a fülébe suttoghasson.
– A szentek nem tudnak rajtad segíteni, azt már látod, hátha a
tündelevények tudnak? Látod én tündelevény vagyok, a ki az emberek vérét
kiszívja. Imádkozni nem tudok, hanem bűvölni tudok. A börtönöd már
felnyitottam, a lánczodat levetettem. Két szál gyertyát a kezembe
veszek, kerülök-fordulok, s innen ebből a várból is kiviszlek.
– Nem hiszek én a varázslatokban.
– Te bolond. Hisz az én varázslatom nagyon is könnyű. Látod ezt a nagy
bőrerszényt? Emeld meg, ugy-e milyen nehéz? Tele van aranynyal. A hány
marokkal kiveszek belőle, annyi zárt nyitok ki vele. Fényes nappal is
sötétséget csinálok vele; a látót vakká, a beszélőt némává bűvölöm vele.
– De hisz ez a murza pénze.
– Hát kié volna másé? Azért jó nekünk.
– De hisz ezt elvenni rablás volna.
– Hát mi az?
– Te talán nem tudod, hogy a lopás rossz cselekedet?
– Annak, a ki lop, jó.
– De tiltva van. Megbüntetik érte.
– Igen, ha megkaphatják. De ha nem foghatják meg, akkor jót tett
magával.
– Ez nem az én hitvallásom.
– De az enyém az; itt tanultam a tatároknál. A mit elrabolni sikerült,
azt elrabolni jó volt. Ökröt, lovat, szép leányt: a hol kapják. A ki
elvihette, ha utól nem érték, az övé. – Engem is úgy raboltak el az apám
kertjéből. – Hát téged, meg valamennyi társadat, a kik rabok vagytok
Tatárországban, nem úgy raboltak-e el? vagy kérdezték tőletek, hogy
akartok-e velük jönni? Kezük ügyébe estetek s elhajtottak. Épen olyan
igazsággal hajtod te el a murza aranyait ezzel az egész zacskóval, még
hirmondót sem hagysz neki itt belőle.
Tamás nagyon meg volt akadva a philosophiájával. Ez a sophisma nagyon
hasonlított az igazsághoz.
– Aztán látod, mondá Kalme, ebből még az a jó is lesz majd, hogy ez a
pénz a murzának arra való, hogy a seregeit élelmezze, a mig Moldván,
Havasalföldön keresztül mennek, a hol rabolni nem szabad, mert azok a
szultán tartományai. Már most ha ez a pénz hiányozni fog a tarsolyából,
addig meg nem mozdulhat innen a seregével, s a míg ujra összeszedi a
költséget, meglehet, hogy a szultán haragja elmulik s nem küldi a
tatárokat Erdélybe.
Ez erősen sulyt vetett a latba. Azalatt haza lehetne menni Erdélybe s
tudósítani az ország nagyjait a fenyegető nagy veszedelemről.
– Csak te bizd magadat egészen én reám, suttogá Kalme. És ne tarts
semmitől. Mihelyt besötétedik, itt van egy hosszu kötél: ezen
leereszkedünk a sánczárokba az ablakból.
– Te is? Kérdé Tamás.
– Hát mit gondolsz? Itt csak nem maradhatok, ha téged megszöktettelek. A
murza darabokra tépne.
– Ez már igaz.
– Aztán meg nálam nélkül ki sem tudnál innen jutni. Nekem kell a
kapuőröket megvesztegetnem, azután meg a vámosokat a sorompóknál, amig a
két tenger közül kijutunk. De még azontul is, te, a ki idegen vagy,
járatlan ezen a földön, azt sem tudnád, hogy merre illanj; mindenütt
veszedelembe rohannál; én pedig ismerek itt minden ösvényt, tudok a nép
nyelvén: elvezetlek pusztáról pusztára, tanyáról tanyára: míg elérjük
azokat a kék hegyeket, azokat a sötét erdőket, a hol az én népem lakik.
– Hát te engem oda akarsz vinni? Kérdé megdöbbenve Tamás.
– Oda! Oda! Az én hazám őserdejébe; ahol a fák is olyan óriások, miként
az emberek; a hol szikla, folyam, erdő tele van Istennel; maga a nap is
egy Isten; és a levegő is az; ahol minden szabad: még a szerelem is.
Kalme arczát olyan tüzláng borította erre az emlékezetre, mint mikor a
felkelő nap az Elborus jeges ormait rózsalánggal festi.
– Igen ám, jó asszony, mondá Tamás, csakhogy én nem azért akarnék innen
kiszabadulni, hogy a te hazádba menjek: hanem hogy a magam országát
lássam meg, a mi énnekem épen olyan gyönyörüséges, mint te neked
Circassia.
– De ott megint csak szolgaságba futsz.
– Már az igaz, hogy magyar létemre sok megaláztatást kell a magam
hazájában elszenvednem. De hát inkább szolgálok alázattal otthon a
hazámért, mintsem büszkén száguldozzak idegen ország szabad hegyei közt.
Kalme fejét rázta. Nem értette ő ezt.
– No, ha te neked jobban tetszik a szabadságnál a szolgaság: erről sem
beszélek többet. Hát legyen úgy. Vedd hát utadat Erdély felé s türd majd
a nyomoruságot, a mit a sors majd fejedre mér. Én azt is megosztom
veled.
– Mit akarsz te velem megosztani? Kérdé hüledezve Tamás.
– Minden nyomort, sanyaruságot, ami téged ér. Leszek futásodban vezetőd,
bajodban ápolód; cseléded, szolgálód, aki nem követel semmit, se bért,
se szerelmet, se tiszteletet, csak azt, hogy odaülhessen a lábadhoz, s
ha elrugod onnan, megint visszatérhessen oda.
Damokos Tamás szivét mégis nagyon meghatotta ez a nagy ragaszkodás. Erőt
vett rajta az érzékeny indulat.
– Látod, jó Kalme, ez lehetetlenség. Én agyonütni való gonosztevő
volnék, ha az irántad való háladatosságot csak egy nap is el tudnám
feledni. Ha te engemet még annyi jóság után meg is szabadítasz, az én
szájamban az «Ur imája» egy sorral hosszabb lesz, mint másnál, mert a te
nevedet is bele foglalom. De az, hogy velem jőjj, merő lehetetlenség. A
mi keresztyén erkölcsünk, vallásunk erősen köt és fel nem oldoz.
– Nem kivánom én, hogy te légy hozzám kötve, mondá Kalme szelid
lemondással. Követlek, mint a kutyád, s a mit eldobsz, a mi másnak nem
kell, azt veszem fel: azt is megköszönöm. Se nem követelek, se nem
panaszkodom. Féltéssel nem kinozlak, még csak egy kihulló könynyel sem
mutatom, hogy fáj-e valami. Csak dalló szavam hallod. – Óh vigy el
magaddal.
– Nem lehet! Nem lehet! Tusakodék vele Tamás. – Te nem jöhetsz velem.
Nekem asszonyom van, két gyermekem anyja, a kit én szeretek, a kivel én
megesküdtem, holtomig, holtáig: Isten szent nevére, oltár előtt, pap
előtt; a kinek nevemet adtam, a kinél zálogba van a becsületem. Én annak
az egész szivemet adtam oda; nem tehetem, hogy csak egy morzsáját is
ennek a szivemnek visszavegyem tőle, s oda vigyek hozzá egy másik
asszonyt, a kiért ő róla a napnak csak egy pillanatáig is el kell
felejtkeznem. Én őt meg nem bántom.
Kalme e szóra büszkén állt fel Tamás mellől, márványnyá halaványult
arczát magasra emelve.
– Hát te azért nem akarsz magaddal vinni, hogy a szivedet odaadtad a
feleségednek? No hát jó! Majd én elmondom te neked, hogy hová jutott az
a te drága kincsed? – Eddig csupa édes mézzel olvasztgattam ezt a te
kőszivedet. Majd most maró mérget öntök reá; meglássuk, nem olvad-e meg
benne?
Damokos Tamás azt látta ezekből a villogó szemekből, hogy minden rosszra
el kell készülnie. Ez a szép Sphinx bizony összetép, ha a találós
meséjét meg nem fejtetted.
Kalme egyet rántott a nagy alvó tetemen, hátára fordítva azt, hogy a
kaftánja belsejéből előkereshesse az odadugott iratokat. Megtalálta, a
mit keresett.
– Itt van!
A hanyatt fordult óriás ekkor aztán elkezdett rémségesen horkolni, hogy
csak úgy rengett bele a ház.
No ez épen hozzá illő zenekiséret volt ahhoz a románczhoz, a mit Kalme
előadott: még azt a gonoszságot is megtéve, hogy egyszer-egyszer
belekapott az ujjaival a mellette heverő timbora hurjaiba.
– Hát volt egyszer egy szép asszony, a kinek az urát fogságra vitték,
messze földre.
Tamás összefonta karjait: megértette a szót, most az ő feleségéről
fognak beszélni. Valami nagyon rosszat. Hazugság lesz!
– De a rab neje gazdag volt. Pénze, kincse elég sok rá, hogy az urát
kiválthassa, mihelyt a sarczoltatásáról hirt vesz. Azt elküldték, meg is
kapta; kiválthatja az urát, ha letesz érte kétezer aranyat. A szegény
rab várt sokáig: mikor jön már a váltsága? Nyár elmult, őszi levél
lehullt, téli hó elolvadt, tavaszvirág kibujt: az ő váltsága nem jött.
A timbora közbe pengett, s az alvó óriás horkolta hozzá a bombardont.
– A szép asszonynak az alatt akadt odahaza vigasztalója, gyámolítója,
védelmezője.
Tamás közbevágott.
– Tudod asszony? megkinozhatsz, meggyötörhetsz, megkötözött rab vagyok;
olybá veszem, mintha a láncz rajtam volna: de a feleségemről hiába
mondasz meséket, mert én semmit sem hiszek el belőle.
– Hát meséket mondok-e én? Hát tudok-e én neveket megálmodni? Hát
ismerem én Apor István uramat?
– Apor István! kiáltá fel Tamás. Ez a név hegyes nyil volt, át is furta
magát a szive pánczélján.
– No ugy-e hogy van ilyen nevű ember a világon? Én nem ismerem. Azt sem
tudom, mely ország szülötte. Itt van a neve ebben a levélben, a mit
Akmet bég, a szultán tihájája ir Buzdurgán murzának. Azt mondja levele
elején, hogy siessen a Damokos Tamás nevű fogoly nemes urat azonnal
kihozni Or-Kapuba, s az érte küldött két ezer arany sarczot fogadja el;
mert különben bizony rajtavész az egész fogoly és senki azt egy réz
osporáért sem váltja ki. Hozzá teszi Akmet bég: most jutott épen a
kezembe Damokos Tamásné asszonyomnak egy levele, a mit Apor István
uramhoz irt, a Rákóczy György által kinevezett tutorához, de mely levél
tévedésből az én hozzám czimzett kópertába lett pecsételve. Szép
dolgokat értek meg belőle, melyek közül a te felvilágosításodra, hogy
tudjad mit cselekedjél, csak a következőket irom ide: a megszólítás így
szól: «Kedves egyetlenegy szeretett Pistukám!»
– Nem igaz! ordítá közbe lábával dobbantva Tamás.
– Ne dobolj, kérlek! Nem elég törökmuzsikát csinálunk mink ketten a
murzával? Hallgasd tovább! szép nóta ez.
«Pimpilimpim» szólt közbe a timbora.
– «Hála az egeknek, hogy mi ismét egymásé lehetünk. Az én uramat elfogta
a tatár. De nem bánom. Soha se volt vele egy örömnapom. De éjjelem és
nappalom rosszabb a purgatoriumnál.» (Pimpilimpim!)
Damokos Tamás keserüen nevetett.
– Ah, nem igaz az! Dehogy igaz.
– Én nem az ujjamból szopom: ide van irva. Én azt sem tudom, mi az a
«purgatorium.» – Hallgasd tovább. «A fejedelem bölcsen rendelte, hogy az
uram fogsága alatt kegyelmed legyen a tutorom, s a váramban lakjék…»
(Pimpilimpim.) «De rettegek attul a gondolattul, ha netalán a Damokos
Tamás kiszabadulása a mi édes boldogságunkat megzavarná. Ha ő megtudna
valamit: engem talán meg is ölne…» (Pimpilimpim, tintirintim!
pengedezett a timbora, az óriás meg fujta a pokol harsonáját hozzá.)
Damokos Tamás az összeszorított két öklével a levegőbe csapott szét s
majd meg a saját homlokát ütötte velük. – Méreg! pokolsár! vitriol
hullott a szivére. – Minő szavak!
– Tovább, tovább. Még nincs vége. «Azért vigye kegyelmed az alkudozást
úgy a szultán tihájával a váltságdij iránt, hogy soha se legyen vége.
Mert ha egy esztendő, egy nap alatt az uram haza nem kerül, elválhatok
tőle s férjhez mehetek kegyelmedhez.» (Pimpilimpim, tintirintim.)
Damakos Tamás minden tagjában reszketve dült arczczal a falnak, s égő
homlokát a hideg kövön enyhíté. Úgy nyögött.
– Most jön a legszebbje; «mert a szivem fáj, ha ránézek azokra a gyenge
kétezer körmöczi aranyakra, a kiket a bolond fővel rabságba szaladt
vétektarisznya Damokos Tamásért kellene tatár fogára adnunk; mennyivel
jobban…»
– Elég már! Elég! ordítá Damokos Tamás, dühében toporzékolva.
– Dehogy elég! dehogy elég. Hátra van még az utolsó vers: ez a java. Ez
gyógyít meg. «Addig is csókolom kegyelmednek a két piros orczáját
százszor meg ezerszer, igaz szeretettel.»
Damokos Tamás nem volt többé ember, veszett oroszlán volt, rárohant
dühösen a levélolvasóra, az egyik kezével kikapta a levelet a kezéből, a
másikkal pedig megragadta a torkát, s úgy rázta az asszonyt is, meg a
levelet is a két kezével, mintha egyik sem volna a másiknál ne hezebb.
– Hazugság! varázslat, pokoli szemfényvesztés volt az egész dolog.
Átkozott légy élve is, halva is, a ki ezt kigondoltad, boszorkány!
Azzal odadobta az asszonyt a levéllel együtt az alvó murzára, a ki erre
egy kissé felhagyott a horkolással.
Kalme csaknem halott volt, mikor Damokos Tamás kezéből kikerült.
Fuldokolva tért magához. És aztán térden csuszva mászott oda a kevély
férfi lábaihoz, a ki rabszolga létére úgy állt előtte, mint egy király,
mint egy boszuálló angyal.
– Bántottalak? rebegé alázatosan.
– Engem nem! De azt, a kit szeretek.
– A kit te szeretsz, meg van az szeretve!
– Ez mind káprázat! Gonosz cselszövény! Nem hiszem. Ez nem az én
feleségem. Mert az egy szent.
– Látom már, hogy milyen nagyon tudsz szeretni. Majd összeszaggattál
érte; engem, a ki oly nagyon szerettelek. – Szépen megöleltél –
fojtogató kézzel, de én ezért az ölelésért még jobban szeretlek. – Nem
kényszerítlek már, még csak nem is kérlek. Bocsátlak békével. Menekülj
magadban. Utad elkészítém. Itt van a szőrkötél, a min éjjel
leereszkedhetel az ablakból a sánczba, ott vár rád a hived, az
elcsufított arczu, két gyors paripával, ha nyugotnak tartasz folyvást,
eljuthatsz Erdélybe. Béke legyen veled, járj szerencsével. Elbocsátlak.
Damokos Tamás megrázta a fejét büszkén s félvállról szólt vissza, az
ajtónak fordulva.
– Én pedig nem szököm. Egyedül magam sem. Ha minden ajtó nyitva volna,
ha szárnyas paripa várna rám, a ki repül velem; még akkor sem. Mert egy
Damokos még soha nem lopott, nem csalt meg senkit. Én a Buzdurgán murza
rabja vagyok, a kinek kétezer aranyat kell értem kapni. Megigértem neki:
adósa vagyok vele. Ha elszököm tőle, szavamat szegtem meg; tolvaj, csaló
lettem: magam előtt meg kell utálnom magamat. Itt maradok a börtönömben.
Kalme összekulcsolt kezekkel rimánkodott előtte.
– Gondolj rá, hogy ha a murza fölébred, egész irtóztató dühét a fejedre
önti: rettentően fog veled bánni.
– Meggondoltam azt. Bizony készen vagyok rá. De azt is meggondoltam,
hogy ha én most magamat szökéssel megmentem, akkor az itt maradt ezernyi
ezer szegény rabtársamon fognak majd kegyetlen boszut állani. Az én
sorsomat viselem magam. A mi csupán nekem van szánva: érjen engem, senki
mást. Hozasd fel a ledobott lánczomat s veresd rám ujra. Börtönömbe
vágyom![3]
– Oh mi rettentő ember vagy te!
– Csak a többihez hasonló. Ha jót akarsz még velem tenni, hozasd fel a
lánczomat és zárj a börtönömbe, ne higyje a murza, ha fölébred, hogy
szökni akartam, a míg ő aludt.
– Hát erőnek erejével el akarsz pusztulni?
– Nem! Szentül hiszem, hogy holnap reggelig, a míg a murza fölébred,
megérkezik a váltságdíjam, a mit a feleségem elküldött.
Azzal elhagyta a murza háremszobáját Damokos Tamás s átment a zárkájába.
Kalme egész a börtönajtóig követte.
Ott megállt, az ajtó kilincsét a kezében tartva.
S aztán ezt mondá Tamásnak végbúcsú fejében:
– Köszönd Istenednek, hogy állhatatos voltál! Mert ha szép szavamnak
engedsz, ha szökni mégy magadban: én utánad küldök, szökőben fogatlak
el, mint hitszegő rabot, a kiből a kutyalelket aztán a korbács veri ki!
Azzal becsapta rá a börtönajtót.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hogy a váltságdíj nem érkezett meg másnap reggelre sem, s hogy mért nem
érkezett meg, azt már régen tudjuk.


AZ EGÉRFOGÓ.
Rájöttem én már arra, hogy a dicsőség nem ér egy fadorombot. Hannibal
cannaei diadala, meg azé a «névtelen hősé», ki a távgyaloglásban a
«viador» czímet elnyerte: egyformán hiábavalóság. Amaz megrontotta vele
Carthagot, emez meg a tüdejét. Jobb lett volna, ha otthon pipáztak volna
az alatt.
II. Rákóczy György fejedelem jenői diadala a törökökön épen ilyen
hiábavalóság volt. Dicsőségnek elég szép volt, hanem haszonnak semmi.
Mert ezzel a győzelemmel aztán egészen magára haragította II. György a
török szultánt, a ki azonnal kiküldte ellene magát a nagyvezért, erős
ármádiával Temesvár felől. Rákóczy György ennek nem volt elég erős
ellene állni, csak meghúzta magát Nagy-Váradra, onnan nézte el, hogy
capitulál az erős Jenő vára a nagyvezér előtt. A keleti határon pedig a
megfogyott székely lakosságon kívül épen senki sem akadt, a ki a tatár
khán hordáit feltartóztassa Erdélyről.
A mire jó, azaz hogy nagyon is rossz volt a jenői győzedelem, az lett,
hogy Rákóczy György most aztán a maga hiveit beküldé Erdélybe feles
csapatokkal s kihirdetteté, hogy a fejedelmi trónt ismét visszafoglalja.
A jó Rhédey Ferencz rögtön le is szállt róla s azt mondta: «tessék!» ő
maga megy haza a jószágára birkát nyiratni; a népet nyirja más!
De ellenben a rendek nem akarták II. Györgyöt visszafogadni, hanem
kikiáltották fejedelemnek Barcsay Ákost. Azt a török szultán rögtön meg
is erősítette s a temesvári basa sereget is adott a kezére, a kivel a
fejedelmi székét körülvegye.
Volt már tehát a szegény kis Erdélynek fejedelme három. Az égi jóslat a
négy nappal négyet igért: egynek még kell jönni hozzá, hogy ki legyen a
quadratum!
II. György aztán akkor azokat mind megnotázá, a kik a letevését kivánták
s a váraikat elfoglalva, azokba a saját őrségét helyezé el.
A székelyek mindvégig hivei maradtak II. Györgynek; nekik nem kellett se
Rhédey, se Barcsay.
Ezeket tehát nem kellett bántani Rákóczynak, csak a felől biztosítani
magát, hogy el ne pártoljanak tőle. E végből a saját legjobb hiveit
küldé oda a váraikba kapitányoknak, a kik az őrséget a hűségre
feleskették.
Egy szép napon Mikó-Ujváron is megjelent az új kapitány, kevés fegyveres
kisérettel. Ki is lett volna az más, mint Apor István uram?
Ilka asszony, a mint megérkeztének hírét vette, rögtön bezárkózék a
legbelső szobájába s betegnek mondatá magát.
Apor István, a tornácz erkélyére kiállva, felolvasá a székely vitézek
előtt a fejedelem parancsát, melyben kipróbált hűségüket az ő
szolgálatára bocsátja s őt a vár kapitányává és urává rendeli, a kinek
gondja lészen, hogy a betörő gonosz ellenség ellen a szegény lakosságot
fegyveres erővel megvédelmezze.
Ez pedig hogy ne tetszett volna a székelyeknek.
– Esküdjetek meg a fejedelem hűségére azonnal! parancsolá Apor István a
vitézeknek.
De azok csak súgtak-búgtak, utoljára felküldék a tornáczra a
hadnagyukat, Czirjék Boldizsárt, hogy beszéljen a fejével a kapitánynak.
– Adjon Isten, a mi nincsen; vegye el, a mi van! Kedves komám, Están
uram. Ugyan jó, hogy ma jött kegyelmed, nem tegnap, mert akkor ma már
«holnap» volna, s nem mondhatná a székely azt, hogy «ma nem». Mert hát,
tudja kegyelmed: «szóbul ért az ember!» aztán meg «több nap, mint
kolbász», az is igaz pedig, hogy «jobb egy lámpás elől, mint kettő
hátul», s «az oláh is okosabb a vásár után», azért azt tartják a
székelyek, hogy «kötve kell hinni a komának», mert «ember teszi a
fogadást, agg eb, ki megállja», pedig hát «az ökröt szarvánál, az embert
szavánál fogják meg», azért nehogy «szappant vegyünk sajt helyett»…
– Hadd el az ördögbe ezt a sok bolond példás beszédet, vágott közbe Apor
István, rukkolj ki vele magyarán, mi csipte meg a góbékat?
– Hát biz azok azért vakaróznak, hogy mindenképen szeretnék tudni, hogy
miféle állapotban került ide kegyelmed, hogy ennek a várnak ura legyen?
Hogy nem származik-e ebből majd Ilka asszonyra valami veszedelem? Mert
tudja kegyelmed, első ember az országban a fejedelem, de még annál is
elébb való az asszony. Azért, ha azzal a hatalommal jött ide kegyelmed,
hogy a fejedelem parancsolatjára Mikóujvárát dominiumostól Ilka
asszonytól elvegye s őtet gyermekeivel együtt abból kiforgassa, hát
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A Damokosok - 11
  • Parts
  • A Damokosok - 01
    Total number of words is 4371
    Total number of unique words is 1859
    30.1 of words are in the 2000 most common words
    42.3 of words are in the 5000 most common words
    48.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A Damokosok - 02
    Total number of words is 4306
    Total number of unique words is 1946
    30.1 of words are in the 2000 most common words
    41.8 of words are in the 5000 most common words
    48.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A Damokosok - 03
    Total number of words is 4317
    Total number of unique words is 2000
    30.3 of words are in the 2000 most common words
    41.1 of words are in the 5000 most common words
    46.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A Damokosok - 04
    Total number of words is 4231
    Total number of unique words is 2059
    30.4 of words are in the 2000 most common words
    40.9 of words are in the 5000 most common words
    46.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A Damokosok - 05
    Total number of words is 4391
    Total number of unique words is 1822
    31.9 of words are in the 2000 most common words
    43.3 of words are in the 5000 most common words
    48.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A Damokosok - 06
    Total number of words is 4296
    Total number of unique words is 1929
    32.7 of words are in the 2000 most common words
    45.3 of words are in the 5000 most common words
    50.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A Damokosok - 07
    Total number of words is 4242
    Total number of unique words is 1892
    33.2 of words are in the 2000 most common words
    45.5 of words are in the 5000 most common words
    51.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A Damokosok - 08
    Total number of words is 4149
    Total number of unique words is 1847
    32.0 of words are in the 2000 most common words
    42.9 of words are in the 5000 most common words
    48.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A Damokosok - 09
    Total number of words is 4196
    Total number of unique words is 1975
    32.0 of words are in the 2000 most common words
    44.1 of words are in the 5000 most common words
    50.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A Damokosok - 10
    Total number of words is 4275
    Total number of unique words is 1910
    33.3 of words are in the 2000 most common words
    45.3 of words are in the 5000 most common words
    51.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A Damokosok - 11
    Total number of words is 4324
    Total number of unique words is 1911
    32.7 of words are in the 2000 most common words
    45.0 of words are in the 5000 most common words
    51.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A Damokosok - 12
    Total number of words is 4247
    Total number of unique words is 1954
    31.7 of words are in the 2000 most common words
    43.4 of words are in the 5000 most common words
    49.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A Damokosok - 13
    Total number of words is 1223
    Total number of unique words is 707
    36.1 of words are in the 2000 most common words
    49.8 of words are in the 5000 most common words
    54.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.