A balatoni utazás vége - 10

Hanem azért ideje, hogy induljunk, menedékhez jussunk. Az ut mégis csak
ismeretlen.
Nem mentek vissza Zala-Szántóra. Kerülő lett volna, pedig ma még Sümegre
kell érni, a nagy költőt még ma meg kell látogatni, pedig Sümegig még jó
két óráig eltart az ut.
A hidegkuti pusztára még szerencsésen leértek, még Bazsit is elérték, de
ott azután nyakukra szakadt a zápor. Nem is zápor, hanem felhőszakadás.
Ugy omlott rájuk a viz a magasból, mint a zuhatag. Nyomban bőrig áztak.
Födél alá nem állhattak. Nem is láttak a zuhanó áradatban épületet.
Bazsiról Sümegig jó öt-hat kilométer. Ezen az uton nincs is se csárda,
se puszta. Ernyőt istenért se hordana magával a jurátus. Németnek való
készség a mindenféle napernyő és esőernyő. Ha volna is,
hetvenhétféleképen kiforditaná, beforditaná s utóbb összetépné a vihar.
Az ázott ürge nem furcsább alakja a mezőnek, mint a hogy a hét jurátus a
sümegi vendéglőbe beállitott. Ugy folyt ki alóluk a viz, hogy a nagy
ivószoba rögtön tele lett körülöttük özönvizzel. A vendéglős nem győzött
eleget nevetni rajtuk.
Szobákat nyittattak s elkezdték magukat szárogatni.
– A czipőt le ne vessétek, fiuk, mert azután föl nem tudjuk huzni soha.
Csak hadd száradjon az a maga emberségéből!
De már azután, nyájas olvasóm, ne vedd rossz néven, ha megsugom, hogy a
czipőn kivül bizony a jurátus leöltött magáról mindent. Leöltött,
kifacsart s a szobában kiteregetett. Váltóruhájok nem igen volt más,
mint fehérnemü. De az se ért semmit. Hiszen batyujok is ép ugy elázott,
mint a szivacs.
Istennek jó adománya ilyenkor a fiatalság, a jókedv s a jól szelelő
pipa. Olyan füstöt csináltak maguk körül, hogy a kereket hozzá lehetett
volna támasztani. De igy is kellett. Hiszen czipőjükön kivül nem volt
egyéb ruhájuk, csak a melyet a mindenható szabómester készitett
valamikor Ádám apánk számára.
De mégis irtak a nagy költőnek, hogy tiszteletére jöttek, meg akarják
látogatni, a mikor szives lesz őket fogadni. Lett aztán bámulás és
nevetés, a mikor nyomban jött a nagy költő huszárja jelenteni, hogy a
tekintetes ur szivesen látja s minden pillanatban várja az urfiakat.
Maga jött volna értük, de épen a szőlőből ballagott hazafelé, a mikor a
kegyetlen zápor utban kapta; – éppen most vesz magára száraz ruhát.
No most mit csináljunk?

V.
(Látogatás a nagy költőnél, Kisfaludy Sándornál. – A társalgás. – A nagy
ember mindent tud. – Hol szerezte tudását? – Somlyó hegye. – Mit dalol
róla Vörösmarty lantja? – Kik küldtek bort a Szózat költőjének? – Somlyó
szépségeinek nincsen másuk. – Mily gondolat születik a puszta várban?)
A nagy embernél ázott, tört, zuzott ruhában tisztelgő látogatást tenni
nem illik. De várakoztatni éppen nem szabad.
Nincs más segitség. Föl kell ölteni az ázott ruhát. Most legalább már
nem csöpög belőle a záporeső. Fölfedezni előtte a balesetet. A nagy
ember okos ember is, jó ember is, szivesen megbocsát. De menni kell
rögtön.
A nagy költő akkor hetvenkét éves volt. Kopasz homlok, kopasz fej. Haját
még fiatal korában vesztette el a Napoleon elleni háborukban. Csak
tarkóján s halántéka irányában volt meg a haja. Bajusza közepes
nagyságu, álla borotvált, rövid oldalszakálla szürkülő, de még nem
egészen fehér.
A jurátus ifjak ismerték már arczképét, de jóval öregebbnek találták,
mint a hogy arczképe után gondolták. Hanem állása, beszédje,
fejetartása, mozdulatai férfiasak, katonásak voltak.
Ezek az ifjak voltak országos tisztelői közt az utolsók, a kik messze
földről jöttek, hogy őt személyesen megláthassák. Két hónap mulva
meghalt. Halálának hire rettenetesen meglepte az ifjakat Pozsonyban. Ők
még sok évet szántak a nagy költőnek. Halála nem is egészen volt
természetes. Sulyos és véletlen betegségi balsors idézte elő.
Az a szoba, a melyben az ifjakat fogadta, ma is ugy van változatlanul,
mint akkor volt. Ez a szoba az, a hol a padlón a sarkantyus csizmájának
nyomát ma is mutogatják. A hol iróasztalánál ülni szokott harmincz éven
át, ott a sarkantyu mélyedést vágott vagy koptatott a padlódeszkába.
De hát sarkantyus csizmában járt volna?
A nagy költő ruhában, viselkedésben mindig előkelő ur volt.
Hiszen ifjukorát a nemesi testőrségben töltötte. Azután tiszt lett a
hadseregnél, fogoly a francziáknál. Nőtlen ember korában a világ
legünnepeltebb, legszebb művésznője volt a kedvese. Magasrendü és rangu
urnők vették körül szerelmükkel. A mikor megnősült: neje is a
legünnepeltebb asszony volt túl a Dunán. A ragyogó szépségü Szegedy
Róza. Himfy szerelmeinek istennője. Vajjon ily életmódban lehetett-e a
nagy költő más, mint nagyuri, előkelő. Hiszen évekig volt mint József
nádorispán udvari főtisztje és igen kedvelt embere a nádori udvarban is.
Arczképén, melyet mindenki ismer s mely egykor Döbrentey Gábornál volt,
régi szabásu diszes magyar dolmány van áttört nagy ezüst gombokkal és
gazdag zsinórozással. Állán feszes gallér, nyakán vastagon hajtogatott
fehér selyem nyakkendő. Ehhez feszes magyar nadrág s rojtos és
sarkantyus huszárcsizma.
Igy szokott menni ünnepre, vármegyegyülésre, udvarhoz, akadémiába. De
rendes mindennapi viselete mégse ez volt.
De nem is olyan egyszerü, mint például ott a szomszédságában barátjáé,
Deák Ferenczé. Deák sohase öltözött divat szerint; maga csinálta meg
magának az ő egyszerü előkelő divatját. De a nagy költő ép ugy
figyelemmel volt a divat iránt, mint például Deák Antal, a kivel szintén
hosszu barátságban állott.
Ma is élő öreg barátom, Osváld Dániel, szintén fölkereste a pozsonyi
ifjak előtt egy-két évvel. Gondosan megfigyelte öltözetét, a
hétköznapit.
Szarvasbőr nadrág, fekete lovagcsizma, kék posztófrakk nagy sárga
gombokkal, fodor az ing elején, fehér vastag selyemkendővel feszesen
bepólyázott nyak, kissé bolyhos kürtő-kalap.
Franczia és angol divat, tehát világdivat volt ez akkor. Pedig közel
hetven éves volt már akkor a nagy költő.
A jurátus ifjakat egyszerü fekete házi öltönyben fogadta. A kandalló
mellett ült s ámbár nyár dereka volt s rekkenő hőség: mégis vigan
ropogott a tűz a kandallóban. A nagy költő rest volt átöltözni, a
kandallótűz mellett száritgatta ruháit, őt is épen ugy utban érte a
zápor, mint az ifjakat. Apostol Józsi volt az ifjak szónoka:
– Édes hazánk nagy fiát és nagy költőjét akartuk személyesen
megtisztelni, hogy visszatérvén szülőföldünkre, elmondhassuk, hogy mi
szemtül-szembe láthattuk Kisfaludy Sándort. Mi is nemesebbé leszünk
ezáltal, becsületünk is nagyobb lesz otthon.
Ezt mondta a szónok.
A beszélgetést szórul-szóra, most már hatvankét év multán, nem lehet
leirni. De a nagy költő nagy nyájassággal fogadta az ifjakat, meleg
kézszoritásban részesité valamennyit, leültette őket s elmondta, hogy ő
is ebül elázott a nagy záporban. Jóizün nevetett arra, a mikor az ifjak
felhőszakadásos kalandjukat elmesélték.
Nevét, vármegyéjét, vármegyéje követjeit mindegyiktől elkérdezte. Az
öregebb követeket mind ismerte. A fiatalok tehetségéről s várható
jövőjéről az ifjak véleményét szivesen hallgatta. Borsod fiatalabb
követe, Szemere Bertalan iránt különösen érdeklődött. Csakugyan
miniszter is lett ebből 1848-ban.
De ez mind nem lepte meg nagyon a jurátus ifjakat. Hanem meglepte az,
hogy a nagy költő látszólag az ország minden vármegyéjét ismerte.
Hudoba Soma például zólyomi volt. Vele Szliácsról, Libetbányáról és a
Bory nemes családról beszélgetett. Volt egykor egy Bory nevü barátja.
Bizony Soma ur nem tudott a nagy költő minden kérdésére megfelelni.
Igy jártak a borsodi jurátusok is, pedig ők már csakugyan tanult és
ügyes ifjak voltak.
Apostol Józsinak az élet kisebb szerepet adott, mint a mely ifjukori
ábrándjainak s a hozzákötött reményeknek megfelelt volna. Kis termetü
vékony ifju volt, de mohó olvasó, figyelő és ábrándozó, költői és irói
kisérletekben buzgólkodó. Ugy hallom, élemedett korában is ilyen volt,
de különködő embernek tartották. Utóbb ugy élt, dolgozott és halt meg,
mint törvényszéki biró. Hozzáférhetlen, hajlithatlan, szigoru biró volt.
Tudását nagyon kicsinynek érezte a nagy költő mellett. Pajzánkodtak is e
miatt jurátus társai.
A nagy költő vele, mint borsodival, Borsod vármegyéről beszélgetett.
– Lássa, uramöcsém, itt a Balaton s itt van az Örs nemzetségnek annyi
helye, emléke és hagyománya. Alsó-Örs, Felső-Örs, Kis-Örs, Kővágó-Örs s
talán több is. A maga vármegyéjében is ott van Balaton nevü falu s Örs
vezér, Árpád hive, ott is birtokot hasitott ki magának a honfoglaláskor
Kács faluban. Vajjon Örs vezérre emlékeztető helynevek vannak-e ott?
Dehogy tudta ezt Apostol Józsi.
Aztán elkérdezősködött Ónodról, utolsó Rákóczi fejedelmünk
országgyüléséről, a hol két labancz követet az egybesereglett rendek
összevágtak. Vajjon megvan-e még a templom, a régi vár? Hol mulattak és
tanácskoztak az uri rendek? Él-e még sok szóbéli hagyomány a dicső
fejedelemről és fővezéréről, Bercsényiről? Van-e emlékkő vagy egyéb
emlékeztetőjel?
Mind nem tudott erről Palóczy László jurátusa semmit.
Lükőt és Lakatost is kétségbeejtette a nagy költő az ő nagy tudásával.
Jobban ismerte Torna vármegyét, mint maguk a tornai ifjak.
Kérdezősködött is, de beszélt is a sziliczei jégbarlangról. Érdeklődött
az iránt, milyen állapotban van a hires régi Sólyomkő vára? Szeretett
volna valamit hallani a Dobozy nemes nemzetségek tagjairól, a kik Torna
vármegye nemesei. Valószinünek tartotta, hogy az a Dobozy, a kinek
hőstettét és halálát megénekelte, ehhez a nemzetséghez tartozott.
Megkérdezte: meddig járták meg a Szád sziklahasadékát? Vannak-e a
hasadéknak tündérregéi, népmeséi, történeti hagyományai? Ismerik-e
ezeket? Gyüjtik-e?
Bizony nagyot néztek erre Lükő és Lakatos barátaink. Hiszen ők csak
Szád-Előnél jártak, csak a falu diófáit ismerik s a sziklahasadéknak
csak torkolatát látták a malomig, de azon tul már nem hatoltak a sziklák
rengetegébe. Holott maga a nagy költő egykor legalább a Czukorsüvegig
megjárta.
Talán legrosszabbul járt még Ferenczy Pista barátunk, bérczes Ung
vármegyéből. Tőle azt kérdezte egyebek közt a nagy költő:
– Látta-e, uramöcsém, a Szcinszki-Kamen tetején a tengerszemet?
Fürdött-e benne?
Dehogy fürdött, dehogy látta. Sőt még csak hirét se hallotta. Volt utóbb
e miatt kaczagás, de csak az ifjak között.
Kaczaghattok, jó pozsonyi ifjak.
Elevenebb honfiérzés alig lüktet a szivekben, mint a tiétek. Nemcsak
daloljátok, de érzitek is azt a szót: Hazádnak rendületlenül!… S mégis
mily csonkán, mily hézagosan ismeritek hazátokat. Pedig szent
buzgósággal most is azért járjátok a világot. De a magas Ungból és
Zólyomból, a szakadékos szép Tornából s a Tiszára dülő Zemplénből és
Borsodból ide kellett jönnötök Sümegre, a Bakonynak napnyugati szélére,
hogy az ősz, öreg hazafitól, a nagy költőtől kelljen meghallanotok:
miként kell ismerni hazátokat.
De hát a nagy költő honnan ismerte?
Nemesi testőr volt ő egykor, régen, félszázad előtt, a király udvarában.
Minden vármegyének ott volt nemes ifja. Együtt éltek, együtt laktak,
együtt játszottak és viaskodtak, együtt keseregtek honuk állapotán s
együtt szivták magukba a vigasztalódást a hősi mult dicsőségéből s a
jövendőnek hajnalodó reményéből. Együtt andalgott elméjük azon a
rettentő titkon: vajjon feltámadhat-e még a magyar valaha? Akkor még
Széchenyi porban játszó gyermek volt s Wesselényi, Vörösmarty, Deák,
Kossuth meg se született. A nagy költő már akkor, mint husz-huszonkét
éves ifju, minden üres idejét arra forditotta, hogy nemesi
testőrbajtársaitól elkérdezősködjék s az ország minden hegyét, völgyét,
szirteit és folyóvizeit, minden városát, eleven és puszta várát s népünk
lelkének minden titkos mozgását tőlük megismerje.
Igy törekedett hazáját megismerni.
Pedig csak annyi idős volt, mint most ti vagytok, pozsonyi jurátus
barátaink.
Pedig akkor már katona volt, Európa minden nyelvén beszélt, minden
mivelt nemzet irodalmát ismerte s ama szent érzések és gondolatok már
sarjadoztak lelkében, melyekből fölépitette a magyar ősidőkből meritett
gyönyörü regéit.
Igaza volt Apostol Józsinak. A hét jurátus sokkal különb, nemesebb,
értékesebb embernek érezte magát, a mikor a nagy költőtől eljött, mint
azelőtt. Valami fény és melegség árad a nagy szellemből mindenkire, ha
közelében lehet.
Szives barátsággal bocsátotta el a nagy költő az ifjakat. Meghivta őket
somlyai szüretjére. Megköszönték az ifjak, de a somlyai szüretre nem
mentek el. Ha elmennek: ott lehettek volna a nagy költő temetésén.
Kisfaludy Sándor háza ott van a sümegi vár tövében. A vár nem oly magas,
mint a Tátika, vagy Csobáncz. Csak aféle magasságu, mint a Gellérthegy.
Az ifjak nyomban fölsiettek rá. Onnan még egyszer megnézték a nagy költő
házát és háza táját.
Fáradalmas napjuk volt az. Nagyot is aludtak utána. Reggelre minden
ruhájuk rendbejött s vidáman indultak utnak Somlyó felé.
Somlyó!
A mint a sümegi hegy hajlásából kiértek, már meglátták Somlyót. A
messzeségben ott ült méltóságosan Marczal sikjain. Sötétkék alakja ott
már szemükbe tünt s azután mindig látták, a mig oda nem értek. Le nem
vették szemüket róla. Nem is volt mit nézni körülötte. Balról a Ságtető,
napkeletről a fekete Bakony. De mindegyik távolabb.
Mit is mond a Szózat költője Somlyóról?
Rideg Somlyó, térföldi remete,
Reád száll a mezők költészete.
Körülfoly a nap, mint hű szerető,
Osztatlan hévvel téged ölelő.
A távol Marczal szellőt küld feléd,
Hogy illat és fény olvadjon beléd.
Mégis Somlyó, benned nincs érzelem,
Tőid levét hiába szeretem.
Megszégyenitni fösvény kebledet,
Baráti kéz tölté e serleget.
De mit beszélek? Itt a bor!
A hány csepp: éljen annyiszor
A hű barát s a szeretet,
– Rideg Somlyó, isten veled!
Története van ennek a gyönyörü költeménynek, de a jurátus ifjak akkor
még nem ismerték se a költeményt, se a történetét. A költemény csak
néhány hónap mulva készült az ifjak utjának befejezése után. Nem is
egészen olyan szemmel nézték ők azt a fenséges hegyet, mint a költemény.
Hogy és hogy se történt: Vörösmarty megundorodott attól a sok rossz
bortól, melyet a pesti kocsmárosok mérnek. S szilaj költői kedvében
Rossz bor czim alatt megénekelte a pesti kocsmák rossz borát. Épen ama
napokban, a mikor a pozsonyi ifjak uton voltak. Ebből a költeményből
kelt szárnyra s lett példaszóvá az a mondás:
Költődnek, oh hatalmas Hunnia,
Légy-étetőt engedsz-e innia!
A költeményben megemlékszik Somlyóról és Tokajról is e szavakban:
Ki láta bort, zöldet, mint drágakő?
És híg aranyt, mely nyakba önthető?
Somlyó, Tokaj, halljátok a panaszt.
Fösvény hegyek! Nekünk nem szürtök azt!
Csapláros, méregkeverő!
Legjobb borodból adj elő.
Czudar biz ez, de ám igyunk,
Hiszen magyar költők vagyunk.
Vörösmarty ismerte Somlyót s borát is. A somlyait s a tokajit tartotta a
világ legjobb borának. A milyen a drágakő, olyan zöldnek nevezi ezt a
két bort. Valósággal igaza van. A tokaji szomorodni s a somlyai asztali
bor valóban zöldes szinü kissé, mint a világos smaragd. De ezt a két
bort hig aranynak is nevezi. Méltán. A tokaji aszunak s a somlyai
nehezebb bornak aranyszine van. Még pedig magyar s nem franczia
aranyszine.
Erre a Rossz bor versre nekigerjedt néhány lelkes hazánkfia.
Micsoda? Hát a Szózat költője csak rossz bort ihassék? A hatalmas Hunnia
az ő nagy költőjét légyétetővel tartsa? A nélkül, hogy ujságokban
fecsegtek volna róla: vidékenkint összebeszéltek lelkes hivei: küldjünk
isteni italt a nagy költőnek.
Küldtek.
Eger épen röstelte, hogy hires borát verembe szürik el a nagy költő
elől. Joó János küldött be Pestre jókora hordóval, de a leghiresebb
borból. Tárkányi Béla irt hozzá költeményt. A költemény is jó volt, de
az egri bor mégis jobb volt.
Ménesről, Arad-Hegyaljáról is küldtek alkalmas mennyiséget. »Borod
sötét, mint a czigányleány!« Azt irja a költő Ménes boráról. Ilyen
czigányleány bort küldtek, a melyben »a sziv édes lángja ég«. Sárossy
Gyula irt hozzá édes, kedélyes költeményt.
Tokaj el nem maradhatott. Egykori öreg barátom, Szemere Miklós, akkor
még ifju kedvvel és erővel küldött egy hordót Vörösmartynak. A mikor
meglátogattam, kérdésemre mutatott is akkora hordót. Kincset ért. De
sokkal többet ért költeménye, a melylyel a hordót utrabocsátotta. Oláh
Dani czigánykereket hányt örömében, mikor aztán Vörösmartynak a tokaji
borról irt remek sorait elolvasta. Hogy is lehetne zempléni jurátus
előtt a tokaji borral egy nap emlegetni a kerek föld akármelyik borát?
Érmelléke se maradt el. A három Tisza-fiu, László, Kálmán és Lajos,
akkor még gyermekek, küldték a nagy költőnek az érmelléki hatalmas
izelitőt. Szőnyi Pál irta hozzá a szép kisérő levelet.
Somlyónak se volt szabad elmaradni. Innen azonban nem a szőlősgazda
küldött, hanem Zádor György, Veszprém vármegye kiváló jelese s
Vörösmartynak zsenge ifjukori s halálig hű barátja. Vörösmarty, Deák,
Zádor egykor sokat voltak együtt s testvérként szerették egymást
mindvégig. Zádor valamikor, mielőtt pápai tanár volt, Kemenesalján
lakott, Somlyó közelében. Itt látogatta őt meg egyszer-kétszer
Vörösmarty s innen ismerte a nagy költő Somlyó hegyét, borát s Marczal
vizének sikjait.
– Rideg Somlyó, térföldi remete!
Miért irja ezt Vörösmarty?
Egyszerü, világos oka van. A remete magánosan él odujában. Se közel, se
távol semmiféle társa. Igy áll a sikság közepén Somlyó. Köröskörül semmi
hegy, semmi domb. A Bakony félkörbe keriti Döbrönte várától a Dobos
rengetegen át Sümegig. De több kilométer távolságban. Ez az óriási
körfal kelet és dél felől őrzi. Északra és napnyugotra a nyugati nagy
magyar Alföld, Veszprém, Vas, Győr, Sopron, Mosony vármegyék rónavidéke,
a Marczal, Rába, Répcze és a Hanság lapályai. Ott áll Somlyó rideg
magánosságban a szabad tér közepén. A napsugár, mint a nagy költő irja,
hű szeretőként öleli körül s szerelmi hevét nem osztja meg más
hegyekkel. A mezők lélegzete, a szabad szél járása akadály nélkül
szálldos körülötte. Valamikor óriási tűzhányó-kitörés lökte föl a
magasságba. Köve, földje, alkata, vállai, bazalt oszlopai ugyanolyanok,
mint Badacsonyé. Magassága is csaknem akkora. Egyetlen földalatti
tűzháboru alkotta mind a kettőt. Koruk is egyenlő.
Közel hozzá Kemenesalján a Ság-tető, Berzsenyi álmodozásainak kedves
tanyája. Ez is a tüzek földalatti háborgásának alkotmánya. Gyönyörü
alkat ez is. Magánosan áll ez is. Kisebb Somlyónál. Ennek alig
kétharmada. Ilyen alakulás még Haláp, Szentgyörgyhegye, Tihany. De
legfönségesebb Somlyó az ő büszke egyedülvalóságában.
Remete, de nem rideg.
A mikor a pozsonyi jurátusok ott jártak: akkor országunk legszebb hegye
volt. Nemcsak alkatánál fogva. Művészi alakja ma is a legszebb. A
legszebb vonalak tökéletes összeolvadásából áll képe. Egyenes és hajlott
vonalak, félkörök s egész kör. Istennek utólérhetlen mérőeszközei
idomitották.
Hanem akkor még diszitése is legszebb volt. Láttam én a
Balaton-vidéknek, Tokaj-hegyaljának, Méneshegyaljának, Pécsnek, Egernek,
Budának minden szőlőhegyét. Szegény jobbágy volt ez mind Somlyóhoz
képest. Ez a hegy tele volt már akkor hintve nyaralókkal, kápolnákkal,
diszes épületekkel. Nem is igazi uraság volt az Veszprém, Vas, Zala és
Győr vármegyék ben, a kinek itt diszes, tágas épülete, szüreti
mulatságra való tanyája ne lett volna. S minden közeli püspöknek,
vagyonos szerzetnek, apátságnak megvolt itt remek szőleje, gazdag
pinczéje, kényelmes uri hajléka.
Meg kellett ezt látniok a pozsonyi jurátusoknak.
Somlyó köröskörül van épitve szőlővel. Minden oldalán hires bor terem.
Leghiresebb, legértékesebb a vásárhelyi oldalon, utána a szőlősi
oldalon, utolsó a dobai oldalon. Savanyu és keserü Somlyónak ez a bora,
de azért erővel és tűzzel teljes. A ki iszsza, el nem kábul tőle, de
szive meg nem lankad s szerelme el nem gyöngül soha. Csodabornak
tartják. Pedig a finom borok közt olyan, mint a finom tészták közt a
tepertős pogácsa. Ha jó: jobb a világ minden tortájánál.
Rendes utak vezetnek a szőlőkön át köröskörül a kápolnákhoz, a hegyi
forrásokhoz, a bazalt-tornyok alá s fel a fensik tetejére. A jurátusok
mindenhova elmentek. Egész napjukat rászánták reggeltől estvélig.
Méltán.
Ma ugyan már Badacsony külső diszitése a Balatonra néző oldalon szebb,
mint Somlyó. De csakis ezen az egy oldalon. Somlyónak nincs hátamöge.
Köves, miveletlen oldalt, erdős, csalitos részeket hiába keresnél
Somlyón. Minden oldala egyaránt diszes és szép és fényes, mint a ragyogó
női termet.
Látni akarták Somlyó várát. Meg is látták, be is járták. Az a vár
egyenesen Bécs felé néz. Mintha hajdanában egyenesen Bécs ellen
épitették volna.
A jurátusok után én tiz év mulva jártam meg azt a várat. Még föl tudtam
menni tornyára is. Még tornyának külső párkányán is körben jártam.
Alattam a több mint ezer lábnyi mélység meg nem széditette agyamat.
De az én ott voltomnak már több mint ötvenkét esztendeje. Ugy mondják
barátaim: azóta nagyon összeomlottak a falak s ma már a tornyot se lehet
megjárni.
Pedig már a regék nagy költője is bús omladéknak találta ezelőtt száz
esztendővel.
Pusztán áll, – az enyészetnek
Szomoritó bús jele;
Hajdan büszke nemeseknek,
Most a baglyok lakhelye.
– – – – – – – – –
Szabadon jár s üvölt a szél
Az ablakon keresztül.
– – – – – – – – –
Borzasztó bús, mély csend hallgat
A falak közt mostan ott.
Hol hajdan az úri élet
S öröm mozgott és zajgott.
Ilyennek találta már száz év előtt a nagy költő Somlyó várát.
A jurátusok elmerengtek a romok fölött. Még a messzelátás gyönyörüségeit
is köddel vonta be merengésük gyengén bús érzete.
Mi az, a mi lelkünket eltölti, a mikor a hajdankor büszke alkotmányának
omladékait látjuk? Mi lepi meg szivünket? Szivünket-e vagy agyunkat?
Gondolat-e, vagy érzés-e, képzelet-e, vagy ábránd, vagy álmodozás, a
mely megfogja, megkötözi és gyakran meggyötri szellemünket?
A nagy költő a bús magyar hazafi szemével nézte a hajdani idők elmulandó
emlékeit. Hajdan dicső volt a magyar, erős és hatalmas. Ma hire sincs
már nagyságának s a világ szemében kicsinyek és szegények vagyunk. Se
szabad hazánk, se független létünk.
Azt irja a nagy költő Somlyó váráról:
Ha hogy ide vetemedik – Egy mostani hazafi,
Ki a régi magyarokhoz – Igaz rokon s atyafi:
Hajh, miket kell éreznie – Feldagadó keblébe,
Ha Hunnia, a hajdani – A dicső jut eszébe.
Hejh barátim! ősidőtől – A magyar, a mostani,
Azoktól, kik itt fent laktak – Be el tudott fajzani.
Be leszállott a magasról – Természete, termete,
Szerencséje, tehetsége – Hire, neve, kellete!
S vajjon nem igy dalolt-e Kölcsey és Berzsenyi, ujabb korunk e két
költő-óriása? Sőt mennydörgő hangjával gyakran még Vörösmarty is?
Elandalodtak pillanatonként a jurátus ifjak is. Hiszen Apostol Józsi ott
egy szögletfal omlatag fokán elszavalta a nagy költő borus merengését. S
nem hatná e meg a költészet hatalma s a honfibánat rezgése a fogékony
ifju lelkeket?
De ők azért másként is nézték a romokat, nemcsak a bús magyar hazafi
szemével.
Ime, itt volt a lovagterem, a nagy palota, az áldomások és felköszöntők
vidám tanyája.
Ime, a vár büszke urnőjének virágos szobája és titkokkal teljes
hálófülkéje!
Ime, ez a benyiló a szüz hajadon illatos fészke, annyi ábránd, annyi
remény, annyi könny és öröm tanubizonysága.
A multnak is volt keserüsége s a jelenvaló kornak is van öröme.
Nemcsak holttest a puszta vár, a ki fölött csak keseregnünk lehetne,
hanem eleven tanubizonyság is arról, hogy őseink erősek, dicsők és
hatalmasak voltak, de mi vagyunk utódaik, méltók az apákhoz s talán még
erősebbek. Hiszen nem szül gyáva nyulat Nubia párducza.
Hogyne jutott volna eszükbe Kölcsey kesergése:
Hol van a hon, melynek Árpád vére
Győzelemben csorga szent földére?
– – – – – – – – – –
Itt van a hon, ah de nem a régi!
Eszükbe jutott bizony. De azért máson is járt az ő lelkük.
Támaszszuk fel tehát ujra a multnak dicsőségét, a hazának erejét és
nagyságát s országunk szabadságát és függetlenségét!
Ez is eszükbe jutott.

VI.
(A hét magyar ifju gondolata. – Pápa, Szili-Sárkány, Czenk, Kis-Marton.
– A börtönügyi tanulságok Fraknó várában. – Hazatérés. – Az ifjak
története egyénenként.)
Hét névtelen szegény magyar ifju. Se nagy név, se nagy vagyon, se óriási
tehetség, se mértéktelen nagyravágyás. Történelmi alakká nem is lett egy
se. Se cselekmények, se irott alkotások nem őrzik nevük emlékezetét. Egy
részük törvényhozó lett ugyan, de még ott is közlegénysorban.
És mégis mennyi erőt látok én e hét ifjuban, mennyi dicsőséget nevükön!
Érezték, hogy uj ég, uj föld támad fejük fölött és lábuk alatt.
Érezték, hogy más a honfikötelesség ma, mint volt eddig. Ne csak
merengjünk a multnak dicsőségén, ne csak védelmezzük az eltünt idők
korhadó alkotásait, ne csak átkunk és imádságunk szálljon ellenségeink
ellen, hanem alapitsuk meg a jövendőt, szerezzünk jogot és szabadságot a
népnek, lelkesedést a nemzetnek s szegezzünk fegyvert, éleset és
sulyosat az ellenség ellen.
Még szellő se mozdult, még sejtelem se támadt: lesz-e valaha még a
magyarnak függetlenségi harcza valamikor? Az a hét ifju még
honfi-ábrándokkal s ifjukori pajzánkodásokkal töltötte ideje nagy
részét, de már ott Somlyó várának omló falai közt hét honvéd volt ő
testben, lélekben. Csak azt nem tudta: mikor kerül rá a sor.
Majd négy év mulva, jurátus urak! Négy év mulva!
Hanem addig is: Hazádnak rendületlenül…
Késő este lett, a mikor a nagy-szőlősi kocsmába értek, hogy
ételüket-italukat elköltsék s nyugalomra térjenek. El is voltak fáradva
kegyetlenül. Reggel tanakodtak: ne ránduljanak-e ki a dömölki
apátsághoz. Ság tetejére, Kemenesaljára? Nem tették. Alig telt volna ki
idejükből.
Pápára kocsin mentek. Hosszu parasztkocsira fölrakodtak valamennyien.
Két forint és harmincz pengő krajczárt fizettek fuvarpénzül. Ma hat
forint volna ekkora fuvar ára.
Pápán nem volt mit megnézniök. Csak a nagy és szép templom kötötte le
figyelmüket. Meg a zsidók sokaságán csodálkoztak. A kálvinisták nagy
kollégiuma üresen állott, szünidő volt. A grófot és várkastélyát nem
akarták meglátogatni. Pozsonyból jól tudták, hogy a gróf nagy pecsovics.
Neki váltottak az ihászi utnak. Czenk felé – Széchenyihez!
Pápáról megint kocsin mentek. Keresztül a Marczal vizén, keresztül a
Rábán. A rábaközi magyarság meglepte őket. Tagbaszakadt, magas szál
emberek. Öltönyük szine világoskék. A magyarnak mindenütt sötétkék a
viselete, csak itt világoskék, sehol másutt. A legszebb faj ez, a
tudósok szerint, a hajdankor legerősebb, legvitézebb magyarságának, a
bessenyőknek ivadéka.
A legjobban meglepte a jurátusokat a rábaközi nép nyelve és beszéde.
Szili-Sárkányban vagy hol végignéztek, végighallgattak valami kocsmai
falusi parasztmulatságot. Sehol se oly gazdag a magyar nyelv, mint itt.
Szólásai, mondásai, példabeszédei, bölcs mondásai, szójátékai, dalai,
pajzán enyelgései végtelenek. A regősök ős szokásai sok faluban ma is
változatlanul állanak fenn. Falusi paraszt költők egész serege sorba
szed s megénekel évenkint minden nagy és kis esetet, a mi a faluban és
környékén történik. A költeményeket egymásnak elszavalják, házról-házra
viszik; – ha megtetszik, sokan maguknak leirják vagy leiratják, a szép
részeket pedig emlékezetükben megőrzik, firól-fira szállitják. Száz meg
száz készül évenkint. Átkok és áldások, köszönések, üdvözlések,
felköszöntések, szóbeli képek és elmésségek, vidám beleszólások ezer
változatban. Csak össze kellene gyüjteni valahára.
Fölséges mulatságot találtak ebben az ifjak.
De egyebet aztán Czenken se találtak. Ugy jártak Széchenyivel is, mint
Deákkal. A haza bölcse se volt otthon. A legnagyobb magyart se találták
otthon.
Sopronban megnéztek minden megnézni valót.
Kirándultak Kis-Martonba, hogy az Esterházy herczeg fejedelmi lakhelyét
megtekintsék.
Valami jámbor, ártatlan betegsége volt annak a kornak. Ez a betegség
megvan minden nemzet sok rétegében. Sok higvelejü ember hiu, sőt büszke
arra, hogy milyen gazdag emberei vannak az ő nemzetének.