A balatoni utazás vége - 04

a mi neki jár. Tatában is megtelepedett egy angol, Mister Cook és neje;
ez meg rendes számtisztet tartott magánál, ezzel járt boltba, piaczra,
vásárra. Irt is egy röpiratot arról, mennyi bolondság van
Magyarországon, de ezek közt mégis legnagyobb a pénzbeli számitások
bolondsága.
Elvégre a kékfestő legény s a gyolcsos tót szépen megegyeztek mindenben
s ekként kapott a kékfestő a tót leánynyal női hozományba öt vármegyét
túl a Dunán. S talán valami százezer forintot. De hogy váltóban-e,
pengőben-e: nem tudom. S mindezen felül olcsó gyolcsot, vámmenteset. A
leány után ez ért legtöbbet.
De azért a tisztes gazdagodás vágya nem csökkent szivében.
Egykor Szombathelyre ment nagy kocsi kékfestőruhával a vásárra. Furcsa
esetei voltak.
Egy falunál Kemenesalján az út nagyot kerül a falun keresztül, de egy
gyalogút, sokkal rövidebb, vezet a kertek alatt. Ramazetter küldi a
kocsit az országuton, ő maga leszáll, botját kezébe veszi s megy gyalog
a kertek alatt a gyaloguton. Ruhája félig utas, félig mesteremberes;
sapkája palacsinta, a minőt akkor csak a zsidók viseltek.
A mint egy szilváskert végén ballag, hall egy kiáltást:
– Hejh zsidó, jer ide!
Körülnéz: kinek szól a kiáltás. Meglát a szilvásban egy paraszt
suhanczot, a mint épen ő neki integet.
– Ejnye, gazember!
Fogja a botját, most mindjárt agyonüti azt a kölyköt, hogyan meri őt
zsidónak nézni. De előbb gondol egyet.
– No, no, Vincze! Mielőtt agyonütnéd, kérdezd meg, mit akar?
Ezt ugy magában mondta, de azután odafordult a suhanczhoz:
– Mit akarsz héjh?
– Van itt egy dögbőr, borjubőr, vidd el.
– Ejnye, akasztani való!
Most már csakugyan két kézre fogja a botot; most már csakugyan agyon
kell ütni a sihedert. Neki, a gazdag kékfestőnek mondani, vigye el a
dögbőrt!
Megy a kölyök felé, hogy agyonüsse. Azonban megint gondolt egyet.
– No, no, Vincze! Mielőtt agyonütnéd: kérdezd meg legalább, hogy adja a
dögbőrt.
Ezt is ugy magában mondogatta, de azután hangosan is kérdezé:
– Mi az ára annak a dögbőrnek?
– Egy huszas.
Odament a kékfestő. Kifizette a huszast, a bőrt összehajtotta, vállára
vetette s a falu másik végén feldobta kocsijára. A nyers borjubőrnek
négy huszas volt az ára, tehát a vételár háromszáz perczentet hozott egy
nap alatt.
– A tisztességes hasznot nem kell szégyenleni, uram, akárhonnan jön az.
Igy szerez az ember vagyont!
– – – A katonaság számára akkor is szállitottak zabot, szénát, szalmát.
De csak zsidók szállitottak. Magyar ember ilyesmivel nem vesződött.
Egerszegen, a megye székhelyén volt a nyilvános árlejtés. Mindig csak
zsidók voltak az árlejtésen. Ramazetter tudta, hogy jó nyereséggel jár
az üzlet. Miért ne pályázzék ő is? Miért legyen a haszon csak a zsidóé?
Hiszen egyéb nem kell az üzlethez, csak elegendő ész és elegendő pénz.
Neki pedig megvan mind a kettő.
Berándul Egerszegre a nyilvános árlejtésre.
Odamegy a számvevő hivatalba, a hol folyt az árlejtés s beteszi az
óvadékpénzt vagy bánatpénzt.
A zsidók összenéznek. Nini, ez a sümegi gazdag kékfestő. Mit akar ez? A
maga képében jár ez, vagy valakinek a helyettevalója? Kékfestő csak nem
szállit zabot. A zabot nem a műhelyben készitik. Másnak helyettevalója
csak mégse lehet. A gazdag kékfestő ilyenre csak nem adja fejét.
Mind ott vannak a pénzes zsidók. A Guttman, a Steiner, a Barón, a
Scheiber, a Lipschitz, a Lackenbacher, a Krausz, a Grün, a Hoffman és a
többi Kanizsáról, Keszthelyről, Sümegről, Szombathelyről, Egerszegről,
Szentgrótról. Összedugják a fejüket s elhatározzák, hogy Ramazetterre,
ha komolyan akar vállalkozni, ráverik és rajthagyják a zabot.
Ramazetter komolyan vállalkozott. A zsidók rettenetes olcsón rajta
hagyták a zabot. Három évre szólt a szerződés.
Az első félévben rossz volt a helyzet, vesztett tizezer forintot. A
második félévben jó volt a helyzet, nyert tizezer forintot.
Az év végén eljöttek hozzá a zsidók, a szokott vállalkozók.
– Nem a Ramazetter urnak való mesterség ez. Tessék a szerződést nekünk
átadni, fizetünk évenként tizezer forintot. Szép haszon ez s aztán a
kisujját se kell érte megmozditani.
– Igaz a!
Átadta a szerződést s igy minden munka és koczkázat nélkül kapott tiszta
huszezer forintot.
– Lássa uram, mondotta nekem. Tisztességes munka után meg lehet élni
becsületesen, de meggazdagodni nem. Meggazdagodni csak a vállalkozónak
lehet, a ki helyett más dolgozik.
Voltak ilyen bölcs mondásai nagy számban.
»Ostoba a tömeg, mikor a gazdagságról mond itéletet.«
»Erénynek nézi a sikert, becstelenségnek a bukást.«
»Ha gazdag ember gazdagodik: azt mondja rá, jól dolgozik.«
»Ha szegény ember gazdagodik: azt mondja rá, sokát lop.«
»Ha zsidó ember, mesterember, tanult ember vállalkozik: azt mondja rá,
üzérkedő.«
»Ha mágnás ember vállalkozik: azt mondja rá: nemzetgazda.«
»Észreveszi a szegényt, mikor gazdaggá lesz s azt mondja rá: bölcs.«
»Észreveszi a gazdagot, mikor szegénynyé lesz s azt mondja rá: buta.«
»A ki se nem szegény, se nem gazdag: azt sohase veszi észre.«
»A pénzt emberségnek tartja, de az emberséget nem tartja értéknek.«
»Adósságot csinálni: okosság dolga; – adósságot megfizetni: becsület
dolga. Sokan nem tudják ezt.«
– Ilyen a tömeg, uram!
A negyvenes évek vége felé már annyi pénze volt Ramazetternek, hogy
tőkéinek egy részét Pesten kellett kamatra elhelyeznie. Zalamegyében még
nem volt takarékpénztár, állampapirost akkor még magyar ember nem vett,
záloglevelek nem voltak, ipari vagy egyéb vállalati részvények nem
voltak, a pénzt kamatra kellett kiadni, hogy maga-magát meg ne egye,
mint a sajt.
Zalában ugyan ki lehetett volna adni kamatra könnyü szerrel. De csak az
uraknak. Hertelendy, Bogyay, Skublics, Inkey, Kisfaludy, Barcza,
Szentgyörgyi Horváth, Csányi, Zalabéri Horváth, Szentgróti gróf
Batthyány, Diskay, Saáry, Kerkapoly ugyan akadt volna Sümeg környékén, a
ki kamatra elfogadta volna kölcsön a pénzt, de a kékfestő ezekkel jó
barátságban, kölcsönös becsülés viszonyában meg akart maradni, a mi meg
nem történhetett volna, ha adósaivá válnak.
Kamatos kölcsönt akkor csak a zsidó, meg a pap adhatott. Csak a
zsidónak, meg a káptalannak volt fölös pénze. Ha más adott kölcsönt:
annak a legelső vitatkozásnál uzsorás volt a neve. A zsidó nem törődött
ezzel, a papot pedig nem igen bántották. A káptalan firól-fira otthagyta
adósánál a pénzt, sokszor ott is felejtette.
Ramazetter már ott forgott az urak társaságában. Nem akart e társaságban
hitelező lenni. Kutya dolga volt akkor a hitelezőnek. Adott ugyan
megszorult uri barátainak pénzt mindenkor, de kamat nélkül, rövid időre,
irás nélkül.
– Megyei ur, ha irásra vesz föl pénzt, sohase fizet a kikötött időre, se
kamatot, se tőkét, inkább pörre ereszti a dolgát. De ha szakállára adom:
pontosan megfizet. Mert igy nem a törvény dolga, hanem a becsület dolga
az adósság.
Miért nem követik ma ezt az elvet a bankok, takarékpénztárak? Nem lenne
szükségük annyi igazgatóra, könyvelőre, ellenőrre, hivatalnokra,
szolgára, pörre, bélyegre, jogtanácsosra. Paradicsom lenne az életük.
Sohase lenne heverő pénzük, rögtön kiadhatnák minden pénzüket. Az igaz,
hogy ma már akadhatna olyan adós, a ki becsületre nem fizetné vissza
adósságát.
A kékfestő tehát Pesten helyezett el ötven-hatvanezer forintot. Egyik
adósa harminczezer forint erejéig valami Sebastiani nevü gazdag polgár
volt.
Ugy karácsony ünnepe táján 1847-ben haza jön Pestről Sümegre a Scheiber
zsidó és elmondja a pesti ujságokat a kékfestőnek. A nádorispán a télen
nem ád udvari mulatságot, mert nem jön haza Pozsonyból. Mihelyt
kitavaszodik, fölhuzzák a lánczhid lánczát. Az Üllői-úton olyan
kaszárnya épült, Bécsben sincs olyan. A Beleznay gróf a rácsos
léczkapujára lövöldöz czélba az utcza felé, az arra járók csak hason
mászva mehetnek el a kapu előtt. Wesselényi megvakult. A tengeliczi
uraságnak kimetszették a zsebjét, tizezer forint volt a bugyellárisában.
A Sebastiani és a Beálló nevü görög megbukott. És igy tovább.
– Semmi tovább, Scheiber. Kitől hallotta a Sebastiani esetét?
– A Csillag László ifju urtól, a ki ott volt az inventálásnál.
Ne neked, kékfestő. Oda a harminczezer forint!
Talán még sincs oda. Uj év után 1848-ban, ugy január közepén kocsira ül
Ramazetter s elhajtat Pestre. Utánanézni a pénznek.
Nézhetett az után. Ügyvédje csak azzal biztatta, hogy ugy tiz esztendei
pörösködés után talán megkap a pénzéből néhány száz forintot s költsége
se lesz több pár ezer forintnál.
Szépen vagyunk. A harminczezer forintnak tehát vége van.
Harminczezer forint! Sok pénz az!
Hatszáz hold jó földnek ára ez uri kastélylyal, gazdasági épületekkel s
mindenféle lábas jószággal.
Ekkora birtokkal ur az ember. Nemessé is lehet, táblabiróvá is,
tekintetes urrá is! Éppen azon törte már a fejét, hogy vesz egy szép
előkelő nemesi birtokot.
Harminczezer forinton vehet az ember százezer rőf finom kartont vagy
ötezer bécsi font jó fajta bengáli indigót. Ezt feldolgozzák a legények
s nyer rajta az ember ujabb harminczezer forintot.
Tehát nem is harminczezer forint, hanem legalább is kétszerannyi a
veszteség.
Iszonyu pénz! Száz meg száz kékfestő egész életén át nem gyüjt ennyit.
Száz negyedtelkes jobbágy él meg ennyi tőkevagyonból családjával. S ő
ezt most mind elvesztette. Nem is tudja többé ezt megkeresni ebben az
életben. A másvilágon pedig ugy se törődik vele. De ha megkeresné is: ez
már örökre elveszett.
Hát érdemes még élni? Hát ér ez a rongy élet még valamit, ha ennyi pénz
elveszhetett? Pedig ő se nem ugy lopta, se nem az utfélen találta ezt a
pénzt. Izzadt, fáradt, dolgozott érte, mint a barom. S most mindennek
vége.
Hogy menjen ő haza most már?
Mit szólnak majd az emberek? Azt mondják majd: mégis csak szamár ez a
gazdag kékfestő. Oda van a pénz, oda lesz a tekintély s utóbb oda lesz a
becsület is.
Nohát nem megy haza. Sehova se megy, leszámol az élettel. Legyen hát
vége mindennek.
Fölakassza magát?
Könnyü dolog, gyorsan is megy, pénzbe se kerül. De csunya dolog. Ugy lóg
a szegen az ember, mint a tarisznya. Csakhogy a tarisznya, ha leveszik a
szegről, akkor is tarisznya marad. De az ember, mire leveszik a szegről,
annyit se ér, mint egy rongyos tarisznya.
Agyonlője magát?
Hiszen pisztolya sincs. Elmenjen érte a boltba? Kiadjon érte hat
ezüstforintot? Hát nem elég veszteség már a harminczezer forint is? A
lövöldözés nem is a kékfestő mestersége. Nemes embernek, duhajnak,
pandurnak, kerülőnek mestersége az. Ő pedig sohase kontárkodott másnak
mesterségébe.
Bolondság! Mit töri ő a fejét e fölött? Hiszen nem otthon van Sümegen,
hanem itt van Pesten, a hol a Duna folyik. Hiszen éppen arra való a
Duna, hogy beleölje magát az ember. Éjjel, sötétben senki se látja, ugy
eltünik. Igaz, hogy ilyenkor, télen, januárban hideg a Duna, de hiszen
nem sokáig lesz az hideg. S aztán elviszi az embert némán, szeliden,
csöndesen arra aláfelé. Tolnán, Baranyán keresztül. Valahol valami
zátonyon füzesek és rekettyék közt kiteszi a partra, a tiszta homokra,
ott a tutajosok megtalálják, eltemetik, kalapjukat levéve imádkoznak is
fölötte. Sohase tudja meg senki, hová lett a sümegi gazdag kékfestő. Sőt
az a semmirevaló Sebastiani egész életén át rettegni fog, hogy egyszer
csak előterem hitelezője s egy furkós bottal jól ellazsnakolja. Nem lesz
neki se éjjele, se nappala, jóizü falat meg nem fordul a szájában soha
ezentul. Ugy kell neki.
Igy lesz hát legjobb.
A sok tünődésben este lett. Hat órakor olyan sötét volt már, mint a
szurok. Kiment a Duna partjára, arra a nagy sivatagra, a hol most a
Lánczhidra megy az ember. A Lánczhid oszlopai ugy álltak ott a sötétben,
mint óriási szobrok. Az Eötvös-tér még nem volt meg. Rakpart, Korzó,
Mária-Valéria-utcza, Petőfi-tér minden hiányzott. Szemetes, piszkos,
omladékony partja volt a Dunának, széles parti mezővel a házak soráig.
Tél volt, kemény szellő fujdogált, üres volt az egész térség, nem járt
ott se ember, se kutya, se rendőr, se járókelő. Csak egypár dunaparti
lebujban kurjogattak a tivornyázók.
De valaki mégis járt ott. Kalapja, fejtartása, ingó járása a sötétben
egészen olyan, mint Inkey Kázméré.
Csakugyan Inkey Kázmér volt, Zalamegye egyik előkelő nagybirtokosa s
Ramazetter Vinczének jó ismerőse.
Egymáshoz érnek, megismerik egymást, kezet fognak.
– Jó estét, Ramazetter! Mit keres maga itt ezen a csuf helyen?
– Én bizony egy kissé bele akarom magam ölni a Dunába.
– Nono! Tyukszem vagy fogfájás?
– Nem a! Elvesztettem harminczezer forintot.
– Nem éppen gyerekség. De én mégis rosszabbul jártam. Én három nap alatt
elvesztettem a Kaszinóban hatvanezer forintot. Éppen azért sétálok itt:
kissé szellőztetni a fejemet. A zsebem már ugy is szellős.
A gazdag kékfestő hátrahőkölt.
– Hatvanezer forintot és mit fog most csinálni méltóságod? Jön velem a
Dunába?
– Kissé tovább megyek. Utazni megyek. Veszteség után jól esik a
szórakozás, talán kis okulás is lesz belőle.
Átkozott sötét volt ott a Dunaparton. Égett ugyan néhány szégyenlős
lámpa a házak előtt s a tulsó parton a Szent-Gellérthegy alatt is
pislogott volna kettő vagy három, de azért sötét volt. De a gazdag
kékfestő agyában mégis nappali világosság lobbant föl Inkey szavaira.
– Isten engem ugy segéljen, igaza van méltóságodnak. Én is megyek
utazni.
Szállására ment, becsomagolt, feleségének levelet irt, a gyors
parasztokkal még az este összebeszélt s másnap este későn már Bécsben
tette fejét pihenőre.
Prága, Drezda, Berlin, Amsterdam egymásután jöttek sorra. Mindent
megnézett mindenütt. Látott sokat, tanult sokat, tapasztalt sokat s
lassankint feledni kezdé a harminczezer forintot. Terringettét, maradt
még neki négyszer annyi s százhuszezer forint még külföldön is
vagyonszámba megy. Hát Sümegen hogyne menne vagyonszámba?
Áthajókázott Angliába is s meg sem állt Londonig. Ott szállt meg valahol
a West-Stradon a Waterloo-Bridge közelében. Nem is volt olcsó a
vendéglője, de nem bánta ő ezt most már. Elhatározta, hogy ott marad
hetekig.
Nem is kocsikázott sokat. Gyalog járt. Megnézett mindent, a mibe csak
beleakadt. Nagy világ az a London városa.
Egy hét mulva gyalog akart végigmenni a Temze balpartján a város végéig.
Elindult hajnalban, elérte és megkerülte a Towert s a London-dockot,
valahogy rábotlott az East-India-Dock-Roadra s ezen egyenesen oda talált
a keletindiai Import-Dockhoz. Éppen Indiából jött nagy bolond hajók
rakodtak ki, megtetszett neki a nagy sürgés-forgás, odament a kirakodók,
málházók, napszámosok, teherhordók közé, taszigálták ugyan jobbra balra,
de ő csak ott maradt s nézte a csomagokat.
Nagy oka volt rá.
Látott ugyanis ládákat, csomagokat, göngyölegeket, melyek mintha
ismerősei lettek volna.
Föliratok a csomagokon: Bengál, Behár, Madrás, Benares, Oudbes,
North-West, Provinces stb. Azután furcsa betük: Faktory CMCK vagy KCZ
vagy BNE s több efféle. Az apja is, ő is Bécsben szokták a Kohnberger
czégnél s Pesten néha a Brüll czégnél a kékfestéshez szükséges indigót
bevásárolni s ott látott ő ezeknél efféle ládákat, csomagokat,
göngyölegeket, föliratokat és betüket.
Kérdezte: mi van azokban a csomagokban? Hárman is oldalba ütötték, mig
utóbb egyik goromba málhás mégis csak megmondta, hogy indigó.
– No Vincze, szólt önmagához, most vagy már jó uton!
Azután nyomban kérdezősködött: hova, kihez, melyik czéghez, miféle
raktárba szállitják a hajókról az indigót? Ezért is kapott vagy tizenöt
oldalba ütést, de azért utóbb a feleletet is csak megkapta.
Természetesen a czég neve vagy Brown volt vagy Smith, de volt Wharton is
és White is.
Elég volt a Dockokból, ment a czégekhez. Valóságos nyomozást tartott a
különféle indigók természete, belső értéke és ára, vámja, vitelbére
tárgyában s rájött arra, hogy ha ő egyenesen Londonból veszi az indigót
az első forrásból: akkor ő Trieszten át annak bécsi fontját megkapja
3–4–5 és fél forinton.
Ejh-hajh, Brüll és Kohnberger Pesten és Bécsben, ti ugyan derék emberek
vagytok! Ti éppen 5–6 és 7 forinton adjátok a sümegi kékfestőnek az
indigót, tehát másfél forintot nyertek egy bécsi fonton, tehát 168
forintot egy métermázsán!
Mégis csak jó volt a harminczezer forintot elveszteni s ezen a réven
Inkeyvel találkozni. Ettől kezdve a tul a dunai városok minden
kékfestőjét Ramazetter Vincze látta el olcsóbb indigóval.
Egy év alatt megkerült a harminczezer forint. S a következő évek már a
tiszta nyereséget ontották.
Bizony jó kedve lett Ramazetternek, a mint az indigót fölfedezte s a
mint egy hatalmas szállitmányra valamelyik nagykereskedővel megegyezett.
– No Vincze, igy szólt önmagához, most megérdemled az áldomást!
Az áldomás abból állt, hogy megiszik ebédnél egy pohár jó bort. Hozatott
is franczia, spanyol és rajnai bort. Vendéglőjében különösen ajánlották
neki a mózelit. Az angolok ötven év előtt ezt különösen szerették.
Megizleli a mózelit. Tetszik neki nagyon. Csaknem olyan jó és illatos
bor, mint a szentgyörgyhegyi. Kérdi az árát. Egy iczczényi bor a mi
pénzünk szerint két pengő forint. No bele is üthet a mennydörgő ménkü!
Hiszen mi otthon Magyarországban az ilyen bort, de még az ennél jobb
bort is négy krajczárjával adjuk-vesszük iczczénként. Itt meg két forint
lenne, harminczszorta drágább?
Hivatja a vendéglőst. A vendéglős a klubban van, most nem lehet vele
beszélni. De lehet a titkárral. Ha azonban a vendéglőssel akar beszélni:
holnap délelőtt tiz órától kezdve tizenkettőig hivatalos órája van,
akkor ad kihallgatást.
No az igaz, ez a vendéglős nagyobb ur, mint a Téglavető csárda-beli
csárdásgazda, de hát ő mégis csak vele akar beszélni. Megy másnap
kihallgatásra, természetesen fekete ruhát ölt és keztyüt huz. Hátha
valami Bedford herczeg másodszülöttje az a vendéglős.
– Uram, én önnek asztalánál az este mózeli bort ittam.
– Igen örülök; remélem, meg volt vele elégedve.
– Jó bor, de egy palaczknak négy shilling az ára, a mi pénzünk szerint
két pengő forint.
– Remélem, az árt megfelelőnek tartja.
– Annak tartom, de én jobb bort szállitok önnek uram, ide állitva két
shillingért, tehát fele árért.
– Sajnálom uram, de házam se idegentől, se termelőtől, se szállitótól
nem vesz bort, hanem csak kereskedőtől.
– Szabad tudnom a czég nevét?
– Igen örülök, ha ezzel szolgálhatok. A mózeli borczég: Charwood et
Owen, Tolley-Street 66. sz., a London-Bridge közelében.
A sümegi kékfestő felirta a nevet, hozatott kocsit s hajtatott a
Tolley-Streetre.
Bemegy az üzleti helyiségbe, keresi a főnököt, bevezetik hozzá. A
Charwood et Owen-ház főnöke angol ember, öreg ember, komor ember, ugy
néz a sümegi kékfestőre, mint a sült hal. A szeme pillája se mozog.
A kékfestő bemutatja magát. Az angol nem szól, csak néz.
– Ismerem önök mózeli borát és annak árát. Én önöknek jobb bort ajánlok
fele áron. A borok neve: Badacsony, Somlyó, Szentgyörgy, Sümeg,
Szigliget, Kővágó-Örs.
Az angol most megszólal:
– Köszönjük, nem állunk szóba.
– Miért?
– Tibettel és Japánnal borösszeköttetésre nem lépünk.
Az angol azt gondolta, hogy Badacsony és Somlyó valahol Ázsia fensikjain
vagy a Csendes-tenger szigetein fekszik.
– De hiszen nem Ázsiában lakom én, hanem Magyarországon s az én boraim
magyar borok.
Az angol elővesz egy nagy könyvet. Ebben a könyvben ábécze szerint föl
van irva a föld kerekségének minden országa, birodalma, tartománya,
városa, faluja, hegye, völgye, tengere és kikötője, a melylyel valaha a
Charwood et Owen-ház levelezésben állott, vagy a melynek valaha csak
hirét is hallotta. Benne volt még Andorra és Montenegro is, benne volt
még Tibet és Honolulu is, de Magyarország nem volt benne és Sümeg sem
volt benne.
Motyog az öreg angol, mig a könyvet nézi. »Magyarország«, »Magyarország«
– de ilyen országot nem talál. Beteszi a könyvet, félreteszi egy másik
asztalra s még egyszer jól megnézi a kékfestőt. Csaló áll-e előtte vagy
háborodott? Elvégre udvariasan felel.
– Tévedés lesz a dologban. Nincs szerencsénk tudomással birni arról,
hogy Magyarország nevü ország vagy tartomány lenne vagy lett volna a
világon. Nincs nyoma még a bécsi kongresszus irataiban sem.
A kékfestő dühbe jön. Magyar vére felforr s hazafias elkeseredésében
nagy tettre határozza el magát. Odaszól a sülthalszemü Charwood et
Owen-háznak.
– Ön, uram, nem tud semmit, a könyve sem tud semmit, a bécsi kongresszus
se tudott semmit. Én majd bebizonyitom, hogy van és hogy hol van
Magyarország. A fiumei magyar tengeri kikötőből küldök önnek ingyen egy
hordó magyar bort. Izlelje meg s igya meg jó egészséggel s izleltesse
meg családjával, segédeivel s barátaival is. Ide szállitom ingyen,
kifizetem a vitelbért és vámot is s mindenféle fogyasztási illetéket.
Oda adom önnek a hordót is – mindezt hát fogadja el tőlem ajándékba.
A sülthalszem megint megnézi jól a kékfestőt. Az angol most már
tisztában van a helyzettel. Csakugyan nem csaló ez az idegen ember,
hanem szegény háborodott elméjü. Az ilyennel szépen kell beszélni.
– Köszönjük, uram, nemes ajánlatát, önnek nevét és országát fel is
fogjuk jegyezni könyveinkbe, de semmiféle ajándékot és küldeményt, se
bort, se hordót el nem fogadhatunk.
Nyomban int egy alkalmazottnak.
– William Shoemaker, jegyezze ön be ennek az urnak nevét, országát és
tengeri kikötőjét.
Aztán a sülthalszem udvariasan oda fordul a kékfestőhöz.
– Isten önnel!
A kékfestő kiment. Mikor a sok léhütő segéd között lépdelt kifelé,
annyit még észrevett, hogy az egyik tökfilkó mosolyog rajta s a másik
részvéttel tekint rá. A sajnálkozót különös kedve lett volna nyakon
ütni. Tudta ugyan már hazulról a kaszinóbeli adomákból, hogy az angol
nagy szamár, de ilyen nagynak mégse gondolta.

IV.
(A kékfestő megkezdi a borüzletet is. – A somlyói szőlő. – A badacsonyi
Gyulaffy-szőlő története. – Szűz Mária csodatevő képe száll a kis-czelli
templomba. – A hagyományok. – Saáry Ferencz uram pajkossága és pöre. –
Oda lesz a badacsonyi szőlő. – Miként szerzi ezt meg a kékfestő.)
Végre hát igy is jól van. Hiszen végre is az angol baja az, ha nem iszik
jó és olcsó magyar bort. Ha nem kell neki, most már nem is ád neki. Majd
ád másnak. Ád a németnek, hollandusnak, dánnak, orosznak. Angol nélkül
is meg tud élni a sümegi kékfestő. Maradjon az édes anyja kinjában a
Charwood et Owen-czég a Tolley-Streeten a London-Bridge közelében. Nem
is ment más czéghez borát ajánlgatni. Utóbb is meg találna verni egy
angol házat vagy házfőnököt.
Haza jött. Utána látott az indigónak és a kékfestésnek. Megkerült az
elveszett harminczezer forint is; a forradalom után ujra gazdag lett az
adósa s visszafizette a pénzt kamatostul. Gyarapodott a vagyon
hatalmasan.
De bora is szépen jövedelmezett. Sümegen volt már szőleje apja után is,
mivelte a szőlőt okszerüen, szürt bőségesen, pár ezer akó bort szüret
után összevásárolt pontosan, kezelte azt gondosan, s nyert rajta
busásan. De csak Stájerbe és Ausztriába adta el a bort egyelőre.
A bornak azonban nemcsak jósága biztosit kelendőséget és jó árt, hanem
hiressége is. A hiresség attól függ, melyik hegyen termett. Somlyó hegye
és Badacsony a leghiresebb hegyek. A kékfestőnek e hegyeken kell szőlőt
szereznie. Még pedig országos hirü szőlőt. Olyan szőlőt, a mely még
ezeken a hegyeken is a leghiresebb.
Somlyón mindjárt talált ilyet. Ott volt Kisfaludy Sándornak, a költőnek
szőleje. Ezt a költő már életében is el akarta adni. Meg is kinálta vele
Batthyány Fülöp herczeget, a ki azonban meg nem vette. A költő halála
után az örökösök szivesen eladták.
Somlyó-Vásárhelyre néz a szőlő, tehát délkelet felé. Ez az oldal termi a
legjobb bort. Se a Benczés barátok, se a zirczi barátok, se az
Eszterházy, Erdődy és Zichy grófok szőleje, se a közalapitványi szőlő
ennél nem különb. Csak a Szentgyörgyi Horváthok szőleje ragyogóbb ennél,
de hire, neve még annak se különb.
Tizenöt holdas a szőlő. Kopácsy József herczegprimásé volt még veszprémi
püspök korában. Ő épitett rá kis kastélyt négy nagy szobával, konyhával,
kamarával, mellékhelyiségekkel, óriási sajtóházzal és pinczékkel.
Távolabb a szőlő lábja felé 12 lóra való kitünő épület s négy kocsira
való szin. Elegendő udvarok és vinczellérlakások. Tőle vette a költő
1835-ben hatezer pengő forinton. De a pénz csak mellékes volt. Inkább
ajándék volt az a szőlő. Mert a mikor a veszprémi püspökséget be kellett
tölteni, a költő ment föl Budára a nádorispánhoz Kopácsyt beajánlani.
József főherczeg, a nádorispán, akkor is hajtott egykori
segédtisztjének, a költőnek szavára és csakugyan Kopácsy lett a püspök.
De a herczegprimási szék is üresedésbe jön. Rudnay már öreg ember és
rokkant ember. A költő szava ott is sokat ér idővel. És sokat is ért.
Kopácsy lett a herczegprimás is. Mind a multra, mind a jövendőre nézett
tehát a főpap, mikor a költőnek eladta somlyai szőlejét. Ezt a szőlőt
vette meg tehát a kékfestő. Egy csapással a legelső szőlősgazdák közé
emelkedett Somlyó hegyén. Nagy szó ez három vármegyében. Kinek volt még
olyan szőleje, melynek egykor püspök, érsek, herczegprimás, vagy költő
lett volna az ura?
De talán még ennél is fontosabb volt a badacsonyi szőlőszerzés. Még
ennél is hiresebb volt egykor az a szőlő, melyet a kékfestő ott vett
meg.
Hatalmas családok raktak fészket maguknak Badacsony hegyén ősi idők óta.
S nemcsak a papok és nagy monostorok s nemcsak a főrendüek, az
Eszterházy herczegek s a pápa-ugod-devecseri Eszterházy grófok voltak
hatalmasak, hanem a köznemesek is.
Ott volt a várbogyai és nagymádi Bogyay nemzetség. A szentgyörgyi
Horváth, a hertelendi és vindornyalaki Hertelendy, az eörményesi Fiáth,
a bezerédi Bezerédj, a bessenyei és velikei Skublics, a nedeczei és
lábatlani Nedeczky, a gyulai Gaál, a felsőbüki Nagy, a kisfaludi,
döbröntei és hymesházi Kisfaludy-nemzetségek mind nemesi koronájuk egyik
ágának tekintették, hogy Badacsonyban szőlejük legyen.
A hol legjobb bor terem, a honnan legszebb a látás, a hova legjobban oda
ragyog Isten napjának sugara: a hegynek azt a részét ugy nevezi a nép: a
hegynek veséje.
A hegynek három oldalát ismeri a nép külön néven. A keleti és délkeleti
rész tördemiczi oldal, a déli és délnyugoti rész lábdi oldal, az északi
rész Korkovány. Uraságnak az északi részen nincs szőleje, csak a másik
két oldalon.
Hajdanában a büszke Gyulaffy-nemzetség volt ura Badacsony legszebb
részeinek. Vele és mellette csak a papok, püspökök, apáturak maradhattak
meg. Az Eszterházy herczegek és Eszterházy grófok szőlői mind
Gyulaffy-háramlások.
Egykor, a tizenhetedik század vége felé, a zsarnok Lipót király
idejében, két szép Gyulaffy-lány volt Csobáncz várának s a badacsonyi
szőlőknek ura. Az egyiket elvette egy Eszterházy gróf, a másikat a
vámosi Saáry nemzetségnek egyik ivadéka, ha nem csalódom, Ferencz. Nem
okiratokból mesélek, hanem a család szóbeli hagyományai után, minthogy a
vámosi Saáry-nemzetséggel innen-amonnan magam is rokonságban volnék.
Az Eszterházy gróf katholikussá és labanczczá lett és az udvarhoz
ragaszkodott, a Saáryak kálvinisták és kuruczok maradtak. A miből
természetesen következett, hogy az a magyar, a ki nemzete ellen foglalt
állást, hatalmassá és gazdaggá vált; a ki pedig mindig hű maradt
nemzetéhez: az elpusztult, elszegényedett. Igy van ez már negyedfél száz
esztendő óta. Okos ember ezen már meg se ütközik, hanem inkább
alkalmazkodik az állapothoz.
De vámosi Saáry Ferencz uram nem volt okos ember.
Jól osztozott ő vőtársával, az Eszterházy gróffal. Csobáncz várának
egyik fele az övé, másik a grófé. Fölosztották maguk közt az uradalmat
is s a badacsonyi szőlőket is. A legszebb oldal egyik része Saáry uramé
lett. Egykor talán még elmesélem, mennyi mulatságos zenebona támadt a
két várur között, a kik közül egyik igazhitü volt, a másik eretnek; az
egyik labancz volt, a másik kurucz s mind a kettő várur volt, de
egyiknek se volt egész vára. Hanem hát ez most nem tartozik ide, a
sümegi kékfestőhöz.