A balatoni utazás vége - 05

A töröknek már kifelé állt a szekere rudja. A német már nagy fészket
vert túl a Dunán. Történt egy szép napon, Nagy-Boldogasszony napján,
hogy a barátok kis-czelli templomában egy gyönyörü szép csodatévő
Máriakép jelent meg. Nem hozta azt senki, bizonyos, hogy az angyalok
hozták s az oltárra odahelyezték. Csillagkoronája volt a szüz anyának s
szemei könnyeztek az emberiség bünös voltán. Maguk a barátok is
elbámultak, a mikor reggel beléptek a templomba imádkozni s meglátták a
csodatevő képet.
Megjelentették a tüneményt a veszprémi püspöknek. Megtudta ezt csakhamar
a nemes vármegye is. Nosza rögtön elrendelték a vegyes vizsgálatot,
miként jött oda a Máriakép. Kihallgattak száz embert. Senki se látta,
hogy halandó ember hozta volna oda. Ellenben bizonyos volt, hogy a
templomajtó egész éjjel jól be volt zárva, kulcsát feje alá tette a
harangozó s aludt rajta egész éjjel, mint a bunda. Még borittas is volt
egy kissé az istenadta. Annál mélyebben aludt.
Bizonyos hát, hogy az angyalok hozták a képet, a mint ez más országban
is megtörtént már nem egy helyütt s nem egyszer. Megtörtént öreg
Mária-Czellben az osztráknál is; a mi boldogságos szüz anyánk pedig
minket magyarokat mégis csak jobban szeret, mint azt a rongyos
osztrákot. Tehát hozzánk is eljöhetett az angyalok szárnyain.
De ha maradt volna is ebben valami kétség, minden kétséget eloszlattak a
nemes-dömölki tanuk, a kik pedig nem is igazhitü katholikusok, hanem
valóságos lutheránusok.
Ez a Nemes-Dömölk ott fekszik Kis-Czell mellett egy parittyadobásnyira.
A két falu között ugy balkéz felől van Kis-Dömölk s ott még Árpád
nemzetségebeli királyaink idejéből csodálatos szép régi templom.
Olyan szép az a kis-dömölki templom, hogy ahhoz képest a kis-czelli
bucsujáró templom még a harangozó lakásának se válnék be. Ajtai,
ablakjai egészen olyanok, mint a Dogék palotájának ajtai, ablakjai
Velenczében. A jaáki, zsámbéki és felső-őrsi templomokon kivül nincs is
oly dicsőséges multu és ékességü templom egész túl a Dunán.
Csakhogy istállók és cselédlakások veszik körül, teteje is szegényesen
van befödve, a szent keresztet is levették róla régen, sőt magát
istennek házát is csürnek, szinnek, pajtának, ökörakolnak használják
rendesen.
Az itt való cselédeket is kihallgatták a megyei és püspöki vizsgáló
emberek s ezek letett szent hitük alatt vallották, hogy éjnek éjszakáján
nagy mennyei fényességet láttak az ó-templom körül s egy pillanatig
belül a templomban is. Bizonyosan e fényesség alatt jelent ott meg a
csodatévő kép az angyalok szárnyain, de minthogy se a tetőn keresztet,
se belül oltárt nem talált, hanem csupán ökröket és tinókat, ezért ment
tovább a kis-czelli bucsujáró templomig.
Ezek a cselédek pedig többnyire lutheránusok voltak és a mellett jámbor,
istenfélő emberek. Igaz, hogy a nemes-dömölki prédikátor, a nagyhirü és
tisztes emlékezetü Edvi Illés Pál még ezeknek se hitt s ezelőtt vagy
hetven esztendővel erről még prédikácziót is tartott s a tanukat babonás
embereknek jelentette ki, de ő belőle nyilván a felekezeti túlbuzgóság
beszélt. Nem is lehet az másként, minthogy az a csodatévő szentkép sok
század előtt a kis-dömölki szentegyház oltára fölött állott s azért most
is oda akart visszatérni és csak azután szállt a szomszédba, a
kis-czelli templomba, a mikor régi helyén csak ökröket és tinókat
talált.
Ezóta lett Kis-Czell olyan hires bucsujáró helylyé, a hova eljár tizenöt
vármegye népe s a hol az összeroskadt lelkek megépülnek s a sánták,
bénák, nyomorékok meggyógyulnak.
A csodatévő kép hazajötte történt – mint emlitettem már – vámosi Saáry
Ferencz uram idejében. A mikor véres vallási villongás gyötörte szegény
országunkat s a mikor Saáry Ferencz uram is folytonos villongásban élt
vőtársával, gróf Eszterházy Dániellel. S a kit még folytonosan azzal is
boszantott, hogy ő semmit sem hisz a kis-czelli csodatévő Máriakép
történetéből, mesének tartja az egészet, csak a czelli barátok gondolták
ki, hogy a szegény népet oda csődithessék s a bucsu-szentlászló-egyházi,
bodajki és andocsi barátoknak kárt okozhassanak.
Nagyon elkeseritette ezzel a papokat, de még vőtársának csobánczvári
tiszttartóját is.
De ha még csak ennél a beszédnél maradt volna, de még csufolódzott is.
Volt egy szép sárga hátaslova, hóka is, kesej is. Ezen ballagott föl egy
estennen a várba. A mint fölért a kapu elé, éppen a kapu előtt lova
megbotlott s térdre esett. Megrántotta a kantárszárat s odaszólt
lovának.
– Czo föl, édes Sárgám, jó pénzen vettelek, nem ugy ingyen jöttél, mint
a czelli Máriakép.
Ez a mondás bizonyitja, hogy Saáry uram nem volt okos ember.
Nagy veszedelem támadt ebből. Az Eszterházy gróf tiszttartója
meghallotta a szót, nyomban lóra ült, meg se állott Veszprémig s ott az
esetet rögtön bejelentette mind a püspöknek, mind a nemes káptalannak.
Nagy pör, nagy patália származott a följelentés nyomán. Pörbe fogták
vámosi Saáry Ferencz uramat, megidézték megyéhez, káptalanhoz,
beleavatkozott a király embere is, ugyancsak czibálták Saáry uramat
elől, hátul, mindenfelől. Kevesebbet nem is akartak, minthogy költség
fejében, büntetés fejében kituszkolják Csobáncz várából és uradalmából.
Igaz, hogy nagy volt a vétség. Az emberek hitét és lelki nyugodalmát
csufolódzó szavakkal megháboritani nem szabad, hanem büntetést kellett
alkalmazni annyival inkább, mert Saáry uram egyébként is a vastagnyaku,
eretnek, kurucz kálvinisták közé tartozott. Hogy különben jó hazafi
volt, vérét is ontotta a török ellen, védte is az ország szabadságát
mindenféle labancz ellen: mindebben mentséget ő ne találjon.
Azt a szót ugyan a tiszttartón kivül nem hallotta senki, az a tiszttartó
pedig inkább szitott uraságához, mint az igazsághoz, de különben is
titkos ellenség volt, mivelhogy nyelve miatt egyszer Saáry uram
egy-kettőt a nyaka közé huzott buzogányával: de még ezekben sem lehetett
mentséget találni sehogysem. Mert Saáry uram nem tagadta kiejtett
szavát, nem bizonykodott semmikép, hanem a mit mondott, azt nyakas
elszántsággal megmondta a biróság előtt is.
De volt azért neki is szószólója. A nemesség legnagyobb része már
hitrokonságnál fogva is az ő pártján volt, nem is engedték volna, hogy
csak ugy könnyüszerrel megfosszák birtokától. Vámoson Veszprém mellett
volt vagy ötszáz kemény nemes ember, kisebb birtokuak ugyan, de fele
részben Saáry uram vér szerint való rokonai. Ezek összebeszéltek a
szentgáli és szentkirályszabadjai szomszédos nemes atyafiakkal s
beizentek a nemes káptalanhoz, hogy ugy üldözzék vérig Saáry uramat,
hogy ők fölkerekednek vagy kétezeren s ugy elpusztitják a káptalan
minden jószágát, hogy sirva néz utána.
Engedett volna is már a káptalan, de volt ott egy Mihalovics nevü
kanonok s ez semmikép se akart kibékülni. Nem volt más mód utoljára is:
be kellett tömni a száját.
A kanonok szerette a jó bort. Mindig arra vágyakozott, hogy
Badacsonyban, a hegy veséjén szerezhetne egy szép szőlőt. Volt Saáry
uramnak ott a lábdi részen. Utóbb is kihasitott belőle a legszebb
fekvésből vagy huszonöt holdat s pinczével és sajtóházzal neki adta a
kanonoknak. Megitták az áldomást is.
Igy azután vége lett a pörnek és Saáry uramat békében hagyták. De hát a
badacsonyi szőlő legszebb része eluszott.
Ez a szőlő a kanonokról testvérjére s annak gyermekeire szállt.
Előkelő család lett a Görcsönyi és Orahoviczei Mihalovics-család. Sümeg
mellett Rendeken akkora birtoka volt, hogy uradalomnak is beillett. A mi
időnkben, vagyis a kékfestő idejében Péter ur volt az utolsó birtokos.
Felesége Ransonett-Villez bárónő, kinek kedvéért sokat lakott Bécsben.
Az ötvenes években eladó lett a szőlő. Péter ur irt Bogyay Lajos
kamarásnak, a badacsonyi legelső s legnagyobb szőlőbirtokosnak, hogy
szőlőjét áruba bocsátja. Bogyay közölte a dolgot Hertelendy Kálmánnal s
körülbelül megállapodtak abban, hogy megveszik azt a gyönyörü szőlőt,
mielőtt János püspök az eladási tervről értesülhetne.
János püspök ugyanis elhatározta, hogy Badacsonyban mintaszőlőt állit.
Legszebb tájéka a világnak teremje a legjobb bort is. Legalább száz
holdnyi szőlője legyen Badacsonyban.
Nyakra-főre megvette az eladó szőlőket a lábdi részen is, a tördemiczi
részen is. Megvette már a Bezerédy, Márkus, Dominik, Kun, Szentgyörgyi
Horváth és Bencze-féle szőlőket s vagy negyven paraszt szőlőt is.
Kétségtelenül sietve vette volna meg a Mihalovics-szőlőt is.
Fel is szökkent a szőlők ára.
Egy napon Bogyay Lajossal és Hertelendy Kálmánnal találkozik a kékfestő
Sümegen az utczán. Régi jó ismerősök. Üdvözlik egymást szivesen.
– Mi járatban vannak itt méltóságtok?
– Csak ugy átmenőben. Meg se állunk Bécsig. Öregéből-nagyjából megvettük
volna a Mihalovics-szőlőt, mert most megyünk Bécsbe aláirni a
szerződést.
– Jó szerencsét, egészséget, békességet hozzá!
Bogyay és Hertelendy elmentek Bécsbe.
Másnap keszthelyi vásár volt, a kékfestő elment oda. Este későn hazaér,
vacsoráz, lefekszik s alszik mélyen.
Éjfél után egy órakor fölébred. Eszébe jut a badacsonyi szőlő. Bizony az
neki is jó lett volna. Egy birtokos se dicsekedhetett volna szebb
szőlővel. Még az Eszterházy herczeg se. Még János püspök se. De még
Bogyay kamarás se. Kivált ha ő vette volna kezébe azt a hires
Gyulaffy-szőlőt. Hiába! Bogyay és Hertelendy már Bécsben vannak.
Tegnapelőtt óta odaértek. Most már gondolni is késő rá.
Késő?
Meg kell ezt fontolni. Hátha nem késő? Ismerni kell a nemes urakat.
Bogyay és Hertelendy Pápa felé mennek. Talán utközben nem állanak meg
sehol. De valószinü, hogy Pápán benéznek Bottkához. Atyafi ember, jó
vér, jó pajtás. Akadhat több jó pajtás is. Nagy ebéd, nagy vacsora, egy
kis dinom-dánom. Eltelik egy nap, talán kettő is.
Téthen talán nem állnak meg, vagy csak addig, mig a ló egy abrakot
bekap. De Győrben bizonyosan megállnak. Egy kis parázs kártya is
akadhat. Aztán Farkas Miska gyönyörüen huzza. Ilyen czigány nincs is
most az országban, a nyáron is százasokat dobált neki Hertelendy. Itt is
késhetnek egy-két napig.
De Bécsben is késhetnek.
Nemes ember sohasem siet, akár elád, akár vesz birtokot. Azután alkuszik
keményen. Még ezer forintot meg akar takaritani. Utiköltséget,
kártyaveszteséget mindenesetre lealkudja.
Éjfél után egy óra. Odakünn hideg, zimankós idő, szél rázza, eső veri az
ablakot. Reggelre fagy is. Itt bent az ágyban jó meleg.
Becsöngeti a szobalányt.
A szobalány magára hány holmi ruhadarabot; kusza hajjal, félig nyilt
álmos szemmel bejön.
– Liza, mondja meg a Jancsinak, hogy abrakoljon, itasson, szerszámozzon,
egy óra mulva indulunk.
A Jancsi kocsis pokolra kiván minden abrakolást, itatást; minden
uraságot és indulást. De egy óra mulva készen áll a kocsi a kapu alatt.
A kékfestő zsebjébe tesz harminczezer forintot és feleségét megcsókolja.
– Bécsbe megyek, angyalom.
– Reggelig nem várhatnál Vincze?
– Öt nap mulva itthon leszek. Isten áldjon!
A kékfestő elindul. Utközben csak addig áll a ló, a mig eszik s kissé
kifujja magát. Nem néz be atyafit látogatni, kártya mellé le nem ül,
Farkas Miskával nem huzatja. Majd csak azután.
Negyednap reggel jön le a Magyar Király vendéglő lépcsőjén Bécsben, épen
indulni akar hazafelé. A kapu alatt találkozik Bogyay Lajos kamarással s
Hertelendy Kálmánnal. Ezek épen most érkeztek Bécsbe.
– Jó reggelt, méltóságos uraim!
– Jó reggelt, Ramazetter. Hát maga micsoda járatban van itt?
– Csak ugy hazamenőben. Tegnap megvettem a Mihalovics-szőlőt, ki is
fizettem az árát. Nem volt épen olcsó. Zsebemben a szerződés.
A két magyar nemes csak egymásra nézett s azután elnevette magát.
– Nagy hunczut maga, Ramazetter!
Igy jutott a kékfestő a legszebb badacsonyi szőlőhöz.

V.
(Gréger Miksa története. – Jön az angol Badacsonyba. – A lipcsei kaland.
– A kékfestő elhozza Metternich herczeg rajnai pinczemesterét Sümegre. –
Fejedelmi adományokban részesiti Sümeg városát.)
Volt most már Sümegen, Somlyón és Badacsonyban 50 hold szőleje. Pár ezer
akó bora termett évenként. S minő bora! Vett hozzá még szigligeti,
szentgyörgyi és badacsonyi bort évenként vagy tizezer akót. S megkezdte
a magyar borral meghóditani a világot.
Még az angolt is. Még a sülthalszemü Charwood et Owen-czéget is: London,
Tolleystreet, a London-Bridge közelében.
Ennek is van története.
Volt a kékfestőnek egy ismerőse Budapesten. A neve volt Gréger Miksa. Ez
az ötvenes évek elején vagyona nagy részét elvesztette s vagyona és
hitele töredékeivel kiköltözött Londonba. Vitt oda magával száz akó jó
magyar bort s jó szerencsére, vaktában felállitott ott egy magyar
borcsarnokot. Hol, melyik utczában, melyik házban: nem tartozik a mi
dolgunkra.
Kap egyszer egy levelet a kékfestő Londonból. Gréger Miksa megirja benne
londoni kisérletét. Sikerrel biztat a kisérlet. De olyan bor kellene,
mint Ramazetter bora. Erős, illatos, tengerbiró balatonmelléki bor. Arra
kéri, küldjön neki száz akó bort hitelbe, egy év mulva megfizeti az árát
becsülettel.
A kékfestő félredobta a levelet. Majd ő vesztegeti ám a borát és a
pénzét!
Másnap azonban megint eszébe jutott a dolog. De megint csak kiverte a
fejéből.
De akárhogy verte ki: a gondolat mindig visszatért. Reggel, délben,
este. Még álomban is.
Miért ne küldhetne is ő bort Angliába? Mitől fél, mit félt? A borát vagy
a pénzét? A bort nem féltheti. Ha küld: olyan badacsonyit küld, a
melynél lehet drágább, lehet talán jobb is a világon, de a melyhez
hasonlót mégse ivott az ánglius, mióta a tengereket járja.
Ha talán a pénzét félti? Száz akó bor ezer forint. Pénz, pénz ugyan ezer
forint, de ha elveszti is: ettől még a kutyája se lesz sánta. Marad
azért neki kétszázszorta több.
És hátha hirt, nevet szerez a magyar bornak, dicsőséget a Ramazetter
névnek s hasznot, boldogulást a magyar szőlősgazdának? Hátha urrá teheti
Gréger Miksát is?
Azután az se bizonyos még, hogy pénzét elveszti. Ha Gréger üzlete jól
folyik: még több bort is rendel s ha többet rendel: akkor első dolga
lesz a száz akó bor árát megfizetni.
Addig, addig tünődött, hogy egyszer csak megparancsolta
pinczemesterének: készitsen el száz akó kitünő bort, pöcsételjen le
akonát, csaplyukat gondosan, hét kocsi vigye Gráczba a vasutra,
szállitsák el Triesztbe hajóra, egyik embere menjen a hajóval is s
vigyék Londonba a bort igaz állapotban.
Ez kellett Gréger Miksának, de ez kellett az angolnak is.
Vagy fél év mulva egy augusztusi nap délutánján kint üldögél Ramazetter
badacsonyi hajlékának erkélyén s beszélget egyik emberével. Egyszerre
felugrálnak kutyái s veszettül futnak, ugatnak, üvöltenek a kapu felé.
– No, ezek valami szokatlant éreznek. Talán csak nem Sobri Jóskát?
Azt ugyan nem, hanem három idegent vettek észre, a mint óvatos
körültekintgetéssel közeledtek a kapu felé.
Az egyiknek fején fehér köcsög, a másiknak fején fekete köcsög, a
harmadik sümegi városi hajdu.
A hajdu bejön a kapun, beteszi maga után azt gondosan, hogy a kutyák meg
ne egyék a kivül rekedt két idegent. Odamegy Ramazetterhez az erkélyre.
– Adjon isten jó napot. Két messze országbeli ur akar idejönni
nagyuramhoz. A kinek fehér köcsög van a fején, az küldi ezt a czédulát.
Átad egy látogatójegyet.
Ramazetter elolvassa. William Shoemaker, a londoni Charwood et Owen-czég
meghatalmazott ügynöke. A czég telepe: London, Tolley-Street, a
London-Bridge közelében.
– Hm! Ez az én madaram.
Az emberek lefülelik a kutyákat s bezárják a pinczébe s a két idegent az
ur elé vezetik.
A fehér köcsög bemutatja magát, a hogy a látogatójegye szólt s bemutatja
a fekete köcsögöt, a ki Franz Brunner, bécsi polgári rendőrügynök.
Megmutatja utlevelét, melyet a bécsi angol konzul láttamozott.
Megmutatja főnöke megbizását, a mely kifogástalan s a czég
reklám-prospektusát s minden anónszát, melyekből kitünik, hogy a czég
jóhirü londoni gyarmatáru- és bornagykereskedő.
Ramazetter mosolyogva hallgatja s mielőtt a további diplomácziai
tárgyalásba belemenne, azt szeretné tudni, hogy az a bécsi titkos
policzáj mirevaló?
A fehér köcsög erre is megfelel.
A hely, a hol most vagyunk, Ausztriának Magyarország nevü tartományában,
a soproni császári-királyi helytartóság területén fekszik, de a
Bakonyi-erdő is itt fekszik; minthogy pedig itt a Bakony közelében a
személy- és vagyonbiztosság mindenképpen veszélyeztetve van s még a
helyi császári-királyi hatóságok tekintélye s éber őrködése mellett is
az idegenek életét mindenféle támadás fenyegeti: ennélfogva a fehér
köcsög ellátta ugyan magát elegendő fegyverrel, de mivelhogy a ház
drezdai üzletbarátai, valamint a bécsi konzul mindebben még elég
biztositékot nem láttak: ennélfogva czélszerünek mutatkozott egy bécsi
polgári rendőrügynöknek is, mint kisérőnek a ház költségén való
felfogadása. Ekként fogadtatott fel kisérőnek a sümegi városbiró
beleegyezésével a sümegi városi hajdu is.
Mikor ez a kérdés is kellő módon tisztába hozatott, a fehér köcsög is
elővette jegyzőkönyvét, azt egy helyütt kinyitotta s folyton abba nézve,
igy szólt:
– Tisztelettel kérdezem, ön, tisztelt ur, az a Ramazetter Vincze
kékfestő Magyarországból, Sümeg városából, a ki ezelőtt mintegy nyolcz
és fél évvel, 1848. évi február hó 14-én főnökömnél, a Charwood et
Owen-czégnél Londonban a Tolley-Streeten a London-Bridge közelében
személyes látogatást tett s házamnak magyar borokat felajánlani szives
volt?
– Egészen én vagyok.
– További megbizatásom értelmében szerencsésnek érzem magam önnel,
tisztelt ur, közölni, hogy házam önnek ajánlatát hajlandó figyelembe
venni s egyuttal tudatni, hogy fel vagyok hatalmazva önnel, tisztelt ur,
a kötést megcsinálni. Kérem a mintákat, árjegyzéket, föltételeket.
– Majd holnap beszéljünk ezekről. Ma ön kipiheni magát s vendégem lesz.
A rendőr ur szállást és ellátást kap a vinczellérnél s holnap
visszautazhat Bécsbe. Önnek biztosságáról jót állok. A Bakonynak ugyan
rossz hire van s a Bakonyban is legrosszabb hire a Dobos-erdőnek, az
pedig itt van a szomszédságban. De azért a Dobos-erdőben is meg lehet az
ember olyan biztosan, mint London külvárosaiban. Ezt legyen szives majd
a bécsi konzulnak, a drezdai üzletbarátoknak s nagyon tisztelt főnökének
megmondani. De most még azt kérdem, miért nem fogadta el ajánlatomat az
ön nagyon tisztelt főnöke 1848-ban?
– Fel vagyok hatalmazva ez iránt is felvilágositást nyujtani, tisztelt
ur! Főnököm akkor még nem tudta, hogy ebben az országban kékfestők a
borkereskedők. Attól tartott, hogy kék bort fog ön, tisztelt ur,
szállitani, ilyen borhoz pedig London közönsége nem szokott. Most
azonban Gréger Miksa ur londoni magyar borcsarnokából s az ön
borczimletei után meggyőződött arról, hogy ön, tisztelt ur, Londonnak
nem kék bort szállit.
Nevetett Ramazetter, csak ugy harsogott. A fehér köcsög kivágta magát
fényesen s teljes komolysággal. Adott is neki a vacsoránál borból olyan
mintákat, hogy egész napon s két éjszakán át ugy aludt tőlük, mint a
mormota. Sőt a mikor harmadnapon reggel fölébredt s az ablakon át
meglátta a Balatont: még akkor is szentül azt hitte, hogy ő most a bálti
tengeren van s utazik Skandináviába. Kereste is a hajóskapitányt, hogy
összeszidja, miért viszi őt a Skagerrák tengerbe, holott ő a
Bakonyerdőbe váltott hajójegyet? Alig tudták a jó embert észrehozni.
Igazán jó ember volt. Meg is kötött vele Ramazetter mindenféle alkut s
szerződést s ekként az ő bora mégis nagy diadallal vonult be
Nagy-Britannia és Irland egyesült királyságok hatalmas birodalmába.
De bevonult Németországba is.
Lipcsében bizományost s nagy lerakatot tartott. Ezzel egyszer furcsán
járt.
Szokása volt a kékfestőnek Németországba kiutazni s idegen névvel és
ismeretlen alakban a borivó embereket kihallgatni, kikémlelni: mit
szólnak az ő borához? Jónak tartják-e vagy rossznak? Olcsónak-e vagy
drágának? Találnak-e benne valami hibát vagy fogyatkozást? Becsülik-e
annyira, mint a magas áru, világhirü rajnai borokat? Szegény a magyar,
pedig gazdagok lehetnénk. Mit kellene tennünk, hogy jó borunkért
adófizetővé tegyük a kerek földet?
Bolondos kékfestő! Maga akarta megtenni nemzetünkért azt, a mit a
királyoknak, kormányzóknak, törvényhozásunknak, nemzetgazdáinknak
kellene egyesült erővel megcselekedni, de a mit azok meg nem tesznek
semmikép.
Egyik utjában beül lipcsei bizományosának bormérőjébe s kér magyar bort.
Nem ismernek rá. Kérdik tőle, miféle magyar bort?
– A milyen van!
– De nekünk nincs más, csak Ramazetter-féle.
– Nohát adjanak olyant.
– De bocsánatot kérünk, éppen most nincs lerakaton, mert kifogyott,
hanem szolgálunk rajnaival. Johannisbergi, hildesheimi, mózeli,
szépasszonyteje stb., csak tessék parancsolni.
– Hozzanak hát rajnait.
Hoznak. Megizleli egyiket is, másikat is. Oda hivatja a gazdát.
– Hallja kelmed, bormérő uram, ez a bor nem rajnai!
– Miért ne volna ez rajnai? Hol teremne ilyen bor másutt?
– Ez a bor magyar bor. Ez Ramazetter bora.
A német kissé gunyosan néz a kékfestőre.
– Ön ezt jobban tudja, mint én?
– Jobban tudom. Mert én vagyok az a Ramazetter, én küldöm ide ezt a
bort.
A német jó ember és okos ember. Nyomban leül a kékfestő mellé. Kezét
nyujtja, mosolyog.
– Nagy szerencsémnek tartom, hogy személyesen találkozhatom önnel.
Régóta elhatároztam már, hogy önnek egy nagy horderejü ajánlatot teszek.
Most hát, ha kegyes lesz megengedni, megteszem.
– Hallom!
– Az ön borai csodálatos jó és nagyértékü borok. Nem hiszem, hogy párjuk
van a világon. Ha ön a Rajnáról vinne pinczemestert, ha borainak
valamivel világosabb tükre volna s ha megengedné, hogy én rajnai czimlet
alatt áruljam: akkor biztositom tizszeres forgalomról s palaczkonként
nyolczvan krajczár helyett beszámolok két forinttal. Most eladom
évenként nyolczezer forint értékü borát s beküldök tizenkétezer
forintot. Ez csak magyar czimlet. Rajnai czimlet alatt eladok
nyolczvanezer forint értékü bort s átadok önnek évenként kétszázezer
forintot. Ime ezért tettem az ön borára rajnai vinyétet. Alázatos
bocsánatot kérek öntől, mert tudom, hogy ez helytelen dolog. De éppen a
rajnai borom fogyott ki, e nélkül pedig egy napig se maradhat üzletem.
Hanem ajánlatomat kérem megfontolni.
A kékfestő két könyökét föltette az asztalra s két ökle közé támasztotta
fejét. Ugy nézte a németet. Azon gondolkodott, ne kapja-e föl azt a
hosszunyaku Liebfrauenmilch-borral tele nehéz palaczkot, mely előtte
állt az asztalon s ne vágja-e a német fejéhez?
Hisz ez a német közönséges csaló. Meg akarja csalni saját német ivó
közönségét. Meg akarja csalni saját német honfitársait, a kik ott a
Rajna partján izzadnak a szőlőkapálásban.
De hát rossz ember-e?
Őt gazdaggá akarja tenni: az bizonyos. S talán esze nem is ér el odáig,
minő gyalázatos az ajánlata. S talán még nem is találkozott soha
üzletemberrel, a ki az ilyen ajánlatért nyomban arczul vágta volna. S
talán jó lélekkel hiszi azt is, hogy idegennek, barbárnak, bakonyi
magyarnak minden aggodalom nélkül lehet ilyen ajánlatot tenni.
Nézte a németet figyelemmel.
A német ötven év körüli korban. Becsületes jó arcza van. Se nem okos, se
nem buta. Azt kérdi tőle:
– Van önnek családja?
– Feleségem, öt gyerekem. A legkisebb nyolcz esztendős. A legnagyobb
fiam tengeren jár. Két leányom már férjnél van. Él még az anyósom is. Ő
is velünk lakik.
A kékfestő erre azt mondja:
– Nohát német, legyünk tetubarátok egymással. Én is üzletember, te is
üzletember; ne nézzük le egymást, ne is méltóságoljuk. Szervusz!
De a kezét nem nyujtotta neki.
A német azonban majd kibujt a bőréből, ugy megörült a tetubarátságnak.
Annyi sózott és füstölt hallal kinálta a kékfestőt, hogy a kékfestő
utóbb még a zsebóráját is halszagunak találta s majd a földhöz nem
vágta.
Végre mikor már nagyon sokat ittak és mulattak, azt mondja a kékfestő a
bormérő gazdának:
– Hallod-e német, nem azért barátkoztam én veled, mert szeretlek, hanem
azért lettem veled tetu, hogy kedvem szerint összeszidjalak. Sok
gyereked van, becsületes pofád van, be nem csukatlak. De a boraimat
elveszem tőled. Az én boraim magyar borok, a magyar bor nevét pedig nem
adom se százezer forintért, se a két szemedért, se egész országodért, se
minden nemzetségedért. Adta németje!
Megkönnyitette lelkét. Fölkelt. Otthagyta a németet, de kezét megint nem
nyujtotta neki. A német csak bámult utána kerek szemmel. Sohase látták
többé egymást ezután.
Hanem egy tanácsát mégis megfogadta.
Elment a Rajna mellékére. Kipuhatolta, kinek van ott leghiresebb bora? –
Metternich herczegnek. Ki ad legnagyobb fizetést pinczemesterének? –
Megint csak Metternich herczeg. – Hogy hivják azt a pinczemestert vagy
üzletvezetőt? – Hladny Jánosnak.
Fölkereste azt a Hladny Jánost. Egy vékony dongáju fiatal cseh kölyket
talált maga előtt. Talán nem is épen cseh volt s nem is épen kölyök. Ez
volt a Hladny János.
– Te vagy fiam a Hladny János?
– Szolgálatjára!
– Ülj föl fiam a kocsimra, viszlek pinczemesternek és üzletvezetőnek
Magyarországba, Sümeg városába, Bakony erdejébe.
A cseh fiunak a haja szála is ég felé állt ijedtében. Abban az időben
épen száz német könyvet olvastak már nagy Németországban a Bakonyról és
Sobri Jóskáról.
– De nem megyek ám!
– Kettős fizetésed lesz.
– De bizony mégis megyek.
El is jött. Nekem is bemutatta a kékfestő 1868-ban. Akkor is kissé cseh
volt még az istenadta. De később jó magyar lett belőle, maradékai ma is
azok.
Utolsó nagy vállalatai az osztrák Lloyd tengeri hajóin voltak. E hajókat
évtizedekig ő látta el vörös borral. De a vörös bort már Szegszárdon
szerezte be.
Él-e még a kékfestő?
Hire, neve, jó borának emlékezete ma is él. Ma is az ő nevén árulják a
jó bort még Budapesten is.
De ő erről már semmit se tud.
Felesége, az egykori szép tót leányka meghalt 1873-ban. A kékfestőnek
azóta nem volt világa. Deák Ferencz halála napján ő is behunyta nagy
okos szemeit örökre.
Hát vagyona hova lett?
Százezreket adott Sümeg városának, szülőföldjének. Alapitott
reáliskolát, hogy jó iparos és becsületes kereskedő legyen a magyar fiu.
Adott rá harminczezer forintot. Alapitott felső leányiskolát, hogy
derék, mivelt asszony legyen a magyar leány. Adott rá huszezer forintot
s odaadta lakóházát, az is annyit ért. Alapitott alreáliskolát, arra is
adott huszezer forintot. Adott a városnak téglagyárat nagy telekkel,
épitsen szép uj városházat. Alapitott kórházat husz ágyra s adott hozzá
nagy telket és 180 holdas gazdaságot, majorbeli épületekkel. Alapitott
cseléd-ösztöndijat és szegény lányok számára kiházasitási alapot. Édes
felesége nevének emlékére megalapitotta a Zsófia-óvodát.
De ezenkivül is maradt néhány százezer forintnyi vagyona. Szőlők, borok,
pinczék.
Gyereke korán elhalt. Rokonai nem voltak közelében. Hagyott ugyan ezekre
is, jó módban hagyta ezeket is, de borüzletében urrá tette
pinczemesterét és üzletvezetőjét, Hladny Jánost és másik fősegitségét, a
ki különben rokonsága is volt, Reile Józsefet.
– Ezek dolgoztak, ezek fáradtak, ezek szerezték a vagyont velem együtt:
őket illesse szép örökség. Legyen igazság házamban akkor is, a mikor én
már nem élek.
Bölcs volt a halálban is.
Most törik fejüket a jó sümegi városatyák: hogy szobrot állitsanak
emlékezetének. Én már állitottam e sorokban, pedig én életemben egyszer
láttam. De azért szobrának leleplezésén ott akarok lenni.


A DARNAY-GYÜJTEMÉNY.

I.
(Szent-Mártoni Darnay Kálmán. – Nagy elődei Magyarországban. – A
hédervári gyüjtemény. – Kubinyi Ferencz losonczi kincsei. – A
Fejérváry-muzeum. – A Jankovich-féle gyüjtemény mérhetetlen gazdagsága.
– A Horgosi Kárász, – a Ráth György – és a gróf Kreith-féle gyüjtések. –
Miként törekedtem báró Bánffy miniszterelnök óralánczára csecsebecsét
keresni?)
A mióta erdélyi barátainkkal ott jártunk, azóta Sümegnek uj kincse
támadt. Uj hire-neve, uj tudományos intézménye, uj varázsló ereje, mely
hivja, vonja, csalogatja, bámulásra birja a látogatót. Nem volt elég