A balatoni utazás vége - 09

mindenfelé. Igy készült, igy terjedt, igy maradt meg a magyar lélek
szépmüvészete eszmében, dalban, zenében, vidámságban és búbánatban mind
maiglan.
Bizony nehéz, darabos, néhol csikorgó is annak a nagy nemzeti dalnak a
nyelve. Hány szebb és ragyogóbb költeménye van Vörösmartynak! A mai
költő nyelve mily sima, mily folyékony, mily fürge, mily pattogó, mily
szellemes ahhoz képest.
Csakhogy abban a nemzeti dalban együtt van minden magyar igazság, minden
fenséges és keserü igazság s nincs is benne más, csak rettentő nagy
igazság. A minőt a magyar fajon kivül nem ismer a kerek világnak
egyetlen nemzete se.
Te pedig, édes fiam, mai idők korszerü költője, azért csak énekelj
tovább. Fényes, aranyos, csigaházas kobzod el ne hadd némulni. Hadd
zengjen-bongjon, hadd csillogjon nyelved tökéletessége s rimeid
összhangja és simasága. De azt el ne hidd magadról, hogy benned is csak
ugy lángol a magyar igazságok tüze, mint a Szózat költőjében.
Annak a nemzeti dalnak még zenéjét is nagyon meg lehet birálni.
A Nemzeti Szinház igazgatója tüzött ki valami koldusdijat a Szózatra
dalzenét alkotni. Talán husz aranyat vagy annyit se. Pályáztak többen.
Bihari és Lavotta nem éltek már akkor. A kurucz dal mérhetlen kincsei
mélyen feküdtek akkor még a föld alatt. A dijat és koszorut Egressy Béni
nyerte el. Az ő dalával énekeljük ma a Szózatot.
Van a dalban magyar zene is, de azért az a dal mégse tökéletes magyar
zene. Szerkezete nem is felel meg egészen a költemény szerkezetének. A
szöveg és a zene nem tud ölelkezni. Ezt a sort például: »Itt élned,
halnod kell« nem lehet arra a zenére elénekelni. Hanem ki kell a nagy
költőt foltozni s igy kell énekelni: »Itt élned, élned, halnod kell«.
S hacsak ebben volna a hiba!
A nyugoti zene, a német zene, az ugynevezett műzene elkezdte már akkor
azt a munkáját, a melyen ma teljes sikerrel dolgozik, hogy meggyalázza,
megfertőztesse, beszennyezze s ha lehet kiirtsa a magyar zenét. A hogy
más ritmusa van a magyar költészetnek: ugy más ritmusa van a magyar
zenének is. S a kettőnek össze kell vágni. Szózatunk zenéje ez ellen is
vét. Például abban az »Itt élned…« sorban a két ritmus igy ölelkezik, ha
daloljuk:
„Itt él–nedél–nedhal–nod kell!“
Mi ez? A jó magyar ész, még ha én mondom is, alig hiszi ezt el. Ám
kisértse meg, énekelje el ezt a sort külön s figyelje meg gondosan. De
ne szakértő muzsikus, hanem józan eszü zeneértő elme figyelje meg.
De hagyjuk el ezt a sivatag mezőt. Mivé tették volna már eddig a német
műzene hazátlan bolondjai a magyar zenét, az ősmagyar szellem legdicsőbb
alkotását, ha én rábeszélésem egész hatalmával Káldyt rá nem birom, hogy
ássuk ki százados sirjából a kurucz zenét, az igazi magyar dalt s
mutassuk meg ennek a nemzedéknek, a mely már-már Liszt és Wagner
visitásaiban kezdi egyedül látni mennyországát.
Zenéjének minden gyöngesége mellett is összenőtt a magyar lélekkel a
Szózat. S bizony becsületére válik Monoszló egyszerü falusi népének,
hogy a Szózat eszméit és érzéseit ugy megértette, oly igazán átérezte.
Pedig életében akkor hallotta először, a mikor az a hét pozsonyi jurátus
erős tiszta hangon előtte eldalolta.
Somogyi Benjáminné tisztelendő asszonyom jóizü vacsorára várta a
jurátusokat. Idejében kapta meg az izenetet. Bizonyos, hogy pörkölt
csirke és turós csusza nem hiányzott az asztalról. De minek is lett
volna több is, más is? Ott volt a vacsorán természetesen rektor uram is,
kurátor uram is.
A késő éjszakába nyult be a vidám lakoma. Beszélgetés, dalok, vidám
felköszöntők. Azután édes pihenés. Hárman a papnál, ketten a rektornál,
ketten a kurátornál. A reggelire összejövünk majd a kurátor uramnál.
Ugy lett.
Reggeli után a jurátusok készülődtek, bucsuzni akartak. Ők mennek
Köves-Kállára s onnan tovább-tovább.
– Abból pedig, öcsém uraim, semmi se lesz!
Ezt a szót egyszerre ejtette ki a száján a pap is, a rektor is, a
kurátor is. Mintha csoda esett volna.
Jó oka volt mind a háromnak.
A pap azt mondta, hogy felesége készül az ebéddel. Olyan jurátus pedig
nincs a világon, a ki az ő édes, aranyos feleségének a kedvét
elronthatná.
Ez igaz.
Azután meg azt mondta, hogy a ki a tihanyi visszhangot hallotta: annak
meg kell hallania a monoszlai visszhangot is. Nemcsak Tihany van a
világon, hanem Monoszló is. Tihanyról minden jött-ment, minden
ábéabismerő tud, de a monoszlai visszhangról nem, pedig szebb is,
erősebb is a tihanyinál. Ha Csokonay itt járt volna, költeménye százszor
szebb lett volna, noha – el kell ismerni, – igy is szép.
A rektor még sulyosabb okokkal áll elő. Olyan messzeföldi utazó még nem
tette be lábát Monoszlóra, a ki az ő pinczeszeri vacsoráját, az ő
ürüpörköltjét s az ő 1841-iki borát egész életére meg ne kedvelte volna.
Neki pozsonyi jurátus, vagy pápai diák: egyik olyan, mint a másik. Ő
csúffá tenni magát nem engedi. S aztán Répa Rozi bús dalát is meg kell
tanulniok. Vigyék haza a jurátusok a maguk vármegyéjébe.
A kurátor szavának éppen nem lehetett ellentmondani. Ő Jézus Krisztust
és semmiféle apostolát addig a határból kimenni nem engedi, a mig az ő
bajor szőlejéből jól nem lakik, mert olyan szőlő nemcsak a világon
nincs, de még Badacsonyban sincs.
Hát ez igaz is.
Van a Balaton zalai hegyeinek egy koraérő szőlőfaja: a bajor. Ott
bajornak hivják, másutt és a tudományban góhérnak nevezik. Ez az a
szőlőfaj. Másutt is terem, másutt is megérik, másutt is előkelő faj, de
a zalaihoz hasonló édességü, izü, illatu és zamatu csakugyan nincs több
a világon. A saszlák és muskotályok minden faja csak üres bogyó ehhez
képest. Még a Rajna rizlingje, még a Tokaj furmintja, még Hispánia
mazsolája, még Badacsony kéknyelüje, még Somlyó rakszőlője, még a budai
hegyek mézesfehére is messze esik tőle. Semmi gyümölcs nem hasonlit
hozzá.
Még látása, nézése is művészi gyönyörüség. Ugy néz, ugy mosolyog az
emberre, mint a galamb. Nagy szeme, aranysárga héja ugy ragyog, mint a
legértékesebb borostyánkő. Még vesszeje, még levele, még bokrának alkata
is csodálatos szép. A szőlősgazdák messziről megismerik. Száz tőke közül
is kivilágit hozzád, hiv magához, mosolyog rád, zöld aranyfényü világos
szinét feléd sugározza.
Hajdan jobb világ volt. Minden ember tenyésztette. A legszegényebb
szőlősgazdának is volt néhány tőkéje. Később már csak az urak üztek vele
fényt és hivalkodást. Ma már kevés van a Balaton mellett is. Zalában is.
A korszerü gazdaságra berendezett szőlőkből egészen hiányzik. Maholnap
örökre kihal, mint a nemes állatok, mint a daru, mint a szürke nyest,
mint az erdők fejedelme, az óvilági bölény.
Hajh, öreg anyám még büszke volt balaton-füredi bajor tőkéire.
Györgyhegyi szőleiben épen tüneményes fürtök termettek. Nincs a
teremtésnek olyan szép virága, mint az a bajor fürt, a mely ott
ékesitette a tőkét.
De nem is való már a mi számitó, alkudozó, takarékos korunkba.
Korán érik. Tőkéje nem is épen sokat terem. S a mennyi jóizlésü
tücske-bogara van a természetnek, az mind rögtön észreveszi s rohan
csodájára, élvezésére. Egér, patkány, fogolymadár, tyuk, csirke, rigó
egyaránt szereti. Az erdei madarak egész serege lepi meg. S ha ettől meg
lehetne menteni: jönnek a méhek, darazsak, dongók s mindenféle apró
röpülő fenevadak. Elhordják méznek, föleszik-iszszák a száraz-magjáig.
Megrészegesznek tőle s ott henteregnek napokon át ittas fővel a tőke
körül. S utóbb odahozzák egész atyafiságukat s tanyát ütnek a szőlő
körül. Ugy kell őrizni a bajor szőlőt, ha valaki meg akarja menteni,
mint az aranyat.
Nos hát a jurátusoknak ilyet hozott kurátor uram ebédre egy egész óriási
vékával.
Nem is ettek ilyen szőlőt se azelőtt, se azóta. Pedig Oláh Dani
Tokaj-Hegyaljáról való volt, de azért az igazságot megvallotta.
A napirendet teljesen megtartották. Az ebéd is, a pinczeszeri lakoma is
ugy történt, a hogy a pap és a rektor óhajtotta.
Megnézték, meghallgatták a monoszlai visszhangot is. Ezt én magam nem
ismerem. A jurátusok ugy beszélték, valami hegyre, erdőre, sziklaaljára
vezette őket a pap. De arra már nem emlékeztek, mily irányban? A temető
felé-e, Hangyásra-e vagy az alsó erdőre? De nem csodálkoztam emlékezésük
halványságán. Hiszen negyven-ötven esztendő mulva mesélték el nekem
kalandjukat.
Késő éjjel jutottak tanyájukra a pinczeszerről. Olyan vidámsággal, a
minőt ritkán ér az ember az egész élet folyamában. Minden jurátus azt
állitotta, hogy egész utazásuk hosszant legszebb idejük Monoszlón telt
el.
Jó Somogyi Benjámin tisztelendő ur is rég aluszsza már örök álmát. Fia
is a hetvenedik év felé közelget, ő is pap s egyházának magasállásu
tisztviselője. Ma már Monoszlón senkise emlékezik a pozsonyi
jurátusokra.
Másnap Köves-Kállára mentek. De bizony a pap oda is velük ment. Egész
napot és éjszakát ott is elmulattak. Vendégszerető jó nemes urak onnan
se akarták őket elereszteni.

IV.
(A bácsi hegy hágóján. – Csobáncz várának hagyománya. – A szigligeti
szunyogveszedelem. – Keszthely és Kehida. – Föl Tátika várába. – Rezy
Sándornak és szerelmesének bús története. – A tátikai márvány-emlék. – A
messzelátó. – Kegyetlen záporeső. – Bőrig áznak.)
No, de már most hova menjenek? Csobánczra-e vagy Szigligetre?
Mind a kettőre. Sőt még Badacsonyra is. Hiszen szent föld ez mind, a
nagy költő lantja által megénekelve, fölszentelve. Hogy járulhatnának ők
a nagy költő szine elé, ha az ő Helikonjának minden hires helyét előbb
meg nem látogatnák?
A mint a bácsi hegy hágójára értek, megnyilt előttük az Eger völgye a
gulácsi és tóti piramisokkal és Csobáncz, Szent-György és Badacsony,
komoly, méltóságos alakjaival. Van-e ennél szelidebb és mégis szebb tája
a világnak? A távolabbi határokban Haláp és Szigliget s szemközt
napnyugatnak Rezivár és Tátika sötét erdős hegyormai.
Elbámultak. Szótlanul álltak, mintha megmeredtek volna. Lakatos Miklós
harsogó hangja volt felocsudásuk első jele.
– Vegyük le kalapunkat, fiuk! Mintha templomban volnánk!
Bizony szentegyház az, de épitőmestere maga volt az Isten. S nem goromba
mérnökökkel, nem német pallérokkal s nem részeg kőmüvesekkel dolgozott.
Megmászták Csobáncz várát, a világhős Gyulaffy László sasfészkét,
Gyulaffy Rózsa halálos szerelmének bús tanyáját. Körüljárták az omlott
falakat, körülnéztek a magasságból. Nyájőrző fiu magyarázgatta nekik a
szépségeket. Ime, itt a Dobos-rengeteg. Ez megint az öreg Bakony. Pedig
azt hitték már, elhagyták Veszprémnél s nem is látják többé. – Fönt
északon, égföld határán a kék Somlyó hegye, oldalt tőle Kemenesalján a
Ság teteje. – Majd eljutnak odáig is. – Szent-György-hegye szépségeit
tökéletesen belátták a magasságból. – Megtalálták az utat is, a honnan
Rózsa vőlegénye, László urfi előre nyargalt haldokló menyasszonyához.
Apostol Józsi magával hozta a nagy költő regéit. – Ime, itt toppant meg
László urfi paripája, a mint a nyul előtte keresztülfutott az uton. –
Ime, ott a szikla, a hol huhogott a vészjósló bagoly!
Hát a harangszó?
Szomoruan hallott kongni
A várban egy harangot,
Mit jelent ez? Az erős szél
El-elkapta a hangot.
A vőlegény hallotta a harangszót, de a jurátusok már nem hallották.
Nincs már torony Csobáncz várában, nem szól már ott a lélekharang.
Csonka falak töredékei meredeznek a fényes vár helyén. Kegyetlen német
ádáz dühe összerombolt mindent. Épen százharmincz évvel előbb, semmint a
pozsonyi jurátusok ott jártak. Még a nevüket se irhatták föl a jurátusok
az összerombolt falakra.
A vár tövében a gyulakeszi molnárnál volt bőséges lakomájuk.
Innen egyenesen mentek Szigligetre. Alig tiz kilométer az ut odáig, de
alkonyodni kezdett már, a mikor a faluba értek.
Ott kellett hálni. De vendéglő nincs, vendégszoba nincs. Mit
csináljanak?
Puteáni báró volt Szigliget ura. A hires, régi dúsgazdag Lengyeltóti
Lengyel nemzetség egyik örököse. Jókedvü férfiu, kényelmes urilak,
látogassuk meg!
De erre bizony a jurátusok egyrésze rá nem állt. Egy nap már pihenni is
kellene. Hátha megint éjszakázni, mulatni kell. Négy nap óta
hegyen-völgyön lakodalom. Legyen már bőjt is egyszer.
Oláh Dani is igy okoskodott Lakatos Miklóssal. Még ketten csatlakoztak
hozzájuk. Hárman meglátogatták az uraságot s ott is maradtak nála.
Szigligeten szegény jobbágy emberek laknak. A négy jurátus egyik jobb
alaku parasztházhoz szállt be.
– Jó estét, gazdauram! Jurátusok vagyunk, országot járunk,
megesteledtünk, mindenünk van, csak éjszakai szállást kérünk.
– Szivesen adok, ifju urak. De ma nagy meszelés volt a háznál, be se
tudunk a szobába rakodni. De nem is ajánlom ám az ujonnan meszelt
szobát, az ember csömört kap tőle. Hanem van egy uj juhaklom, ott el
lehet éjszakázni.
Igy is jól van.
Zsuppszalmát a földre, pokróczot a szalmára, a jurátus heveredjék a
pokróczra. Alhatik ott, akár a paplanos ágyon.
Hejh-hajh! Könnyü ezt mondani, könnyü ezt elgondolni. Ha közel nem volna
a Balaton és annak végtelen nádasa.
Szent István napja felé járt az idő. A szunyog ekkor kel szárnyra
seregesen. Annyi szám nincs a világon, a mennyi szunyog ekkor támad elő.
Rajonként jön. Ugy jön, mint a felhő. Éjjel nem is látni, csak a
nótájukat hallani. Vérszopó ilyenkor, mint a tigris.
A jurátus leteszi a fejét s a mint leteszi: nyomban el is alszik.
De a szunyognak jó orra van. Megérzi az emberszagot három dülőföld
távolságból. Jobb szaglása van, mint a vizslának.
Ott ül egy őrszunyog egy gyékényszál serkedező buzogányán. Fülel,
szimatol, szemét-orrát megtörli s egyszer csak azt mondja társainak:
– Bajtársak! Szagot érzek, pozsonyi jurátus szagot. Szedjétek össze az
ezredeket, hadtesteket!
Ne neked, jurátus!
Jött a szunyogtábor. Nagyobb, mint Attiláé, veszedelmesebb, mint
Dsingiszkáné. A jurátus egyszer csak arra ébredt föl, hogy rászakadt a
juhakol teteje.
Pedig dehogy az szakadt rá. Hanem megrohanta Dsingiszkán
szunyoghadserege. Iszonyu csatazajjal, vérszivó lándzsafegyverekkel. S
meg nem véd ellenük se nyugodt vér, se harag, se puska, se ágyu. De
semmiféle ruha se. Hiába takarják be arczukat, kezüket zsebkendővel.
Hiába hadonásznak, rugdalóznak, kapálóznak. Még a káromkodás se segit.
Vasvértezet, bagariabőrköpönyeg vagy bakonyi szür; csak ez a három
segitene. De minden megvan, csak éppen ez a három készség hiányzik.
Bizony, fiuk, föl kell nekünk kelnünk, szabadba kimennünk, pipára
gyujtanunk. Alvásnak, éjszakai nyugalomnak ma már vége.
A Balaton is aludt. Gyönyörü, sima felszinén végigragyogott a telehold.
Velencze, Nápoly büszke az ő tengeri holdfényére. Száz meg száz festett
képen dicsekszik vele. Boldogtalan talián, jer csak a Balatonra, ott
nézd meg a csöndes nyári felhőtlen éjjel a holdvilágot. Azután merj
pisszenni, ha tudsz!
Nem aludtak a jurátusok, de azért nem bánták meg ezt az éjszakát. Hiszen
a teremtés remekében találtak gyönyörüséget. Ezért ugyis ébren kellett
volna tölteniök egy éjszakát.
Kimentek a partra s ábrándozó beszélgetésben, költőálmodozásban
töltötték el az időt. Hanem pipára gyujtott valamennyi s csinált maga
körül akkora füstöt, hogy túl a somogyi parton is fölébredt rá a fonyódi
Nagyberek kanásza s el nem tudta gondolni, hogy mi van ott túl a vizen
Szigliget táján. Meszet égetnek-e, ökröt sütnek-e vagy meggyuladt a
Bakonyerdő, noha most még csak a füstje látszik?
Innen Keszthelyre mentek az ifjak. Badacsony szirtjét nem mászták meg,
de a szentmihályhegyi remete kápolnáját megtekintették s nevüket a falra
fölrajzolták. Ugy rémlik előttem, mintha tiz évvel később, 1854-ben,
magam is olvastam volna.
Keszthelyen megnéztek mindent, a mi megnézni való. Az utolsó erdélyi
fejedelem sirját, a Georgikont s hires kertjét s a hévizi nagy völgy
óriási jegenyefasorait. Magát a Héviz nevü csodafürdőt nem nézték meg.
Akkor még azt nem fedezték föl a tudósok. Csak a szomszéd falvak
parasztjai tudtak csodatévő erejéről. Jámbor, együgyü parasztokra mit
adtak akkor a tudósok?
Innen északra fordultak Sümeg irányában.
Utjokat Kehida felé kellett volna venni. A haza bölcsét, Deák Ferenczet,
meg kellett volna látogatni, hiszen ide járt az országgyülés küldöttsége
is tanácsért, bölcsességért. A körmönfont bécsi leiratokra itt készült
az igazi felirat. Ide nézett akkor minden hazafiremény. Széchenyiért már
nem lelkesedett az ifjuság ugy, mint egykor, Balogh János már letört,
Wesselényiért csak ugy rajongtak, mint egykor, de kegyetlen üldözések és
sulyos betegségek őt is megbénitották; Kossuth még a pálya kezdetén,
csak Deák volt akkor a nemzet egyedüli fővezére. De ő se volt az
országgyülésen. Föl kellett tehát őt Kehidán keresni, ez lett volna
egyik főczélja utjoknak is. Azonban Keszthelyen biztos hirt kaptak
arról, hogy Deák nincs otthon s ezért hiába tennék meg a kehidai kerülő
utat.
Tehát egyenesen Sümeg felé!
Rezi várát jobbfelől hagyták el. Oda nem mentek föl a hegyekre. Tátika
közel van. Az a vár szebb is, nagyobb is, magasabban is fekszik, oda
ugyis felhatolnak. Azután a nagy költő regéi közt önállóan Rezi vára nem
is szerepel.
Zala-Szántón a faluban költötték el kora ebédjüket s ugy váltottak neki
a sürü Bakonynak, a meredek hegynek, hogy Tátika omladékaihoz
eljussanak.
Tátika!
Ezt a nevet maga a nagy költő teremtette. A tatárjárás idején s azután
századokon át Tadenka volt a neve. Ugy látszik, ilyen nevü veszprémi
püspök épitette ezelőtt hetedfélszáz esztendővel. Száz év előtt a nép és
az irás Tádékának ismerte. Maga a nagy költő is. A vidékbeli magyar nép
a hosszu i betü helyett é betüt mond. A gyikot, kigyót, Enyinget ugy
ejti ki: gyék, kégyó, Enyéng, stb. A nagy költő ugy gondolta: Tadéka is
igazán Tádika. Ezért ruházta költeményére ezt a czimet. Sőt még ezen is
t-re változtatta a d betüt.
Ettőlfogva, most már száz év óta a vár neve Tátika. Senki se tudja
másként. De nem is meri másként nevezni. Ki is tudhatná azt jobban, mint
a nagy költő?
Maga a rege nem történelmi eset. Legalább ott és akkor meg nem történt.
Szánthó Gáspár volt Zsigmond király idejében a vár ura. A mikor meghalt,
özvegye maradt. Gonosz, buja asszony. De maradt első nejétől árvája is:
Manczi. Ezt a nevet gyereknévként használják Magdolna helyett. Berzsenyi
is, Kisfaludy is, Csokonay is kedvvel használták a Juczi, Nacza, Manczi
neveket.
Szánthó Manczi ragyogó szépség volt s nemes és angyali lélek. Mindenki
rajongott érte. De ő Rezy Sándornak, a szomszéd Rezi-vár urának volt
eljegyzett mátkája és halálig hű szerelmese. Azonban boldogtalanok
lettek.
Rezy Sándor elment a török háboruba. Szép volt, mint Apolló s erős és
legyőzhetetlen, mint Herkules. A király fölvette udvarába. Borbála
királyné pedig, a kicsapongó, buja asszony szerelmi hálójába keritette.
Rezy Sándor hütlenné lett szerelméhez és menyasszonyához.
De lelkiismerete nem hagyta nyugodni. Méltatlannak érezte magát Tátika
ifju urnőjéhez s azért ő maga az eljegyzést felbontotta s Manczi
szabadságát visszaadta. De megundorodott önmagától is, a világtól is. A
királyi udvarból hazament várába, de volt menyasszonya szeme elé nem
került, elzárkózott minden teremtett lélektől s rengeteg erdőségeiben
bujkáló erdei vadember lett. Csak bűnét bánta, csak menyasszonya
elvesztén gyötrődött kinlódó lelke.
Manczi mostohája időközben férjhez akart menni, de kérője nem akadt.
Manczinak ragyogó szépsége varázsolt el mindenkit. A mostoha hát egy
cseh szolgával összebeszélve elhatározta, hogy a leányt elteszi láb
alól.
Van egy meredek szirtes oldal Tátikahegy oldalán. Ott állt hajdan a
Rozália-kápolna. Szegény erdei remete volt gondozója, a ki valamikor
Manczit is nevelte. A mostoha a remete életét is orvul kioltotta. A
leány elvesztésére azt a tervet koholták, hogy karácsony estéjén az
éjféli mise előtt elcsalják a kápolnához imádkozni, ott a meredek
szikláról letaszitják, holttestét majd a farkasok megeszik s igy a leány
is elvész, öröksége is megmarad s a világ gyanuja még se támad föl a
gyilkosok ellen.
Azonban Rezy Sándor, az erdei vadember, éjjel-nappal kisérte észrevétlen
egykori menyasszonyának minden lépését. Azon a karácsony estén is.
Megtudta az összeesküvést is, a leányt megmentette, várába visszavitte,
a gonosz mostohát és a csehet pedig a meredek sziklafalról ő maga
letaszitotta. Ezeket falták föl a farkasok.
De a boldogtalan szerelmesek ily bűn után egymáséi nem lehettek. Rezy
Sándor Rómába zarándokolt bűnbocsánatért, menyasszonya pedig fölvette a
veszprémvölgyi apáczák fátyolát.
Ez a rege meséjének öregéből-nagyjából való vázolása. A kritikusok ugyan
ráolvasták Kisfaludy Sándorra, hogy ő ezt a mesét valami német forrásból
meritette. De mit adok én efféle ostobaságra? Minden szerelmi történet,
akár vidám, akár bús, épen ezer milliószor fordult már elő s azért mégis
minden szerelmi történet valódi és eredeti. Csak az a kérdés: miként
alakitja meg édes anyanyelvén a költő?
Apostol Józsinál ott volt a költemény. A jurátus ifjak ujra elolvasták.
Ifju lelkük lángolásával nem is tehettek egyebet.
– Fölkeressük, fiuk, a Rozália-kápolnát, a meredek szirtet, a
remetebarlangot, a szirtnek alját, a hol a két orgyilkos kilehelte bünös
lelkét. Fölkeressük még azt a helyet is, a hol az erdei farkas a
halálfejet vitte s szájából kiejtette.
Nem is nagyon kellett keresniök.
Elég világos, de azért alig tört gyalogut vezet föl a várhoz. Tölgyes és
bükkös rengeteg sötét árnyékában tekereg az ut fölfelé. Helyenként
nagyon meredek az ut, noha Tátika nem sokkal magasabb, mintha itt
Budapesten két Gellérthegyet tennének egymás tetejébe. De az ut épen ama
mesebeli szirt közelében fut el, a honnan a gonosz mostoha a mélységbe
zuhant. A kápolnának én egykor nyomát se találtam, de a jurátusok
szentül hitték, hogy helyét, a hol feküdt, megtalálták. A remete-barlang
is alig barlang. A nagy költő maga is boltnak, boltozatnak nevezi. Egy
kis elképzelés segitségével ezt is meg lehet találni.
Mulatságos vitájuk volt a jurátusoknak a fölött, honnan jöhetett a
farkas a halálfejjel s hol ejthette ki fogai közül a halálfejet. Pedig
hát nem megtörtént valóság, hanem csak költői kép az egész farkas- és
halálfej részlet. Az összeesküvő szolga szemei elé csak a rettegő
lelkiismeret föstötte azt a képet. De azért a jurátusok csak ugy
dévajságból mégis meghatározták a helyet.
Elvégre feljutottak az omladékokhoz.
Tátika várán nem sokkal több a pusztulás, mint Sümeg, Somlyó, Csesznek
várain. Tornyának, palotáinak s melléképületeinek sok fala áll még.
Tihanyvárát alig lehet megtalálni. Hegyesd-várát a völgyből épen nem
lehet észrevenni. Essegh-várának csak egyetlen vastag bástyafala áll
még. Kinizsy-vára, Nagy-Vázsonykő villámütés folytán csak az én
ifjukorom óta kezd pusztulni. Csobáncz, Szigliget, Rezivár, Ó-Palota,
Döbrönte teljes pusztulásban. A szétomlás gyorsan történik. Sághvárnak
csak körfalai állanak, Bakony-Ujvárról alig tudjuk, hol büszkélkedett
valaha. Eltünt Fonyód-vára is. Pedig egykor mindezek kővárak voltak s
nem földvárak s nem sárvárak. Ime, a Bakony és Balaton összes várai! A
középkorból eleven várként a Bakonyban nem áll már egyéb, mint Veszprém,
Palota és Devecser. De ezek épületei is alig háromszáz évesek.
A jurátusok hatalmas betükkel irták fel nevüket a vár falára. Sok száz
név van ott. Egyiket el lehet, másikat el se lehet olvasni már. Zápor,
fagy, vihar, penész és moha rongálja az irások, sőt még a vésések
nyomait is.
Egykor márvány-emléklap volt a várfal észak felé néző oldalán
megerősitve. Gróf Festetich László, a vár ura, a Georgikon-alapitó fia,
tetette oda. Nagy tisztelője, jóbarátja volt a nagy költőnek. Örömet
akart vele neki csinálni. Az emléklapra aranyos betükkel volt rávésve a
költemény négy sora:
Tátika mint egy korona,
Föltéve a tetőre,
Büszkén állott s nézett alá
A földre és időre.
Ezt az emléklapot azonban ismeretlen kezek kiemelték s elorozták.
Kik tették? Erdőn járók, szegény legények, kanászok, juhászok,
kecskeőrzők, parasztok?
Egyik se.
Duhaj, üldözött, szegény ember, bujdosó és paraszt nem mászkál ott, a
hol dolga nincs; nem pazarolja erejét, tüdejét, lélegzetét s pihenő
idejét azért, hogy pusztuló falat lásson s messze tájak szépségein
gyönyörködjék. Mi gyönyörüsége lehetne abból, a miben semmi haszna?
De még az emlékkőben se találna, ha hazavinné is, se hasznot, se
gyönyörüséget. Elmenne a hire, be is csuknák érte.
Bizony csak gyüjtők, tájutazók, kapa-kaszakerülők vitték azt el. A hogy
elhordanák a hajdankor remek maradványait. A hogy elhordanák az
egyiptomi szfinxet, ha csőszök nem őriznék. Igy is hiányzik már füle,
orra, ajkának nagy része. A bolond tájutazónak jól esik, ha egy kis
darabot kalapácscsal letörhet belőle. S a hogy elhordanák elvégre
magukat a piramisokat is, ha olyan nagyok nem volnának.
A kerülők jelentették az ispánnak, ispán a tiszttartónak, tiszttartó a
grófnak, hogy az emléktáblát ellopták.
A gróf azt gondolta, jutalmat tüz ki annak számára, a ki az emléktáblát
visszahozza vagy a tolvajt följelenti.
De mi legyen a jutalom?
Nézzük csak meg a költő műveit. Majd találunk mi abban méltó jutalmat.
Találtunk is. Hiszen ott a jutalom Somlyó solymáért, melyet a cselszövő
Lucza ellopott. Ez legyen hát itt is a jutalom:
Szép paripa a nemesnek,
Bornyas tehén parasztnak.
Kihirdették, kurrentálták, a falvakban kidobolták: nem lett semmi
haszna. Az aranyos betüs szép emlékkőnek se hire, se hamva.
A gróf várt egy esztendeig. Akkor ugy 1840 táján ujra megcsináltatta az
emlékkövet, de most már hatalmas vasrudakkal erősittette bele a falba.
Ez se használt. Ezt is ellopták. De ezt már faczér kovácslegény, vagy
kolompáros czigány tehette. A vasrudakat elvitték, az emlékkő néhány
darabja ott maradt a fal tövében. Ezt a csinyt már se nem gyüjtő tette,
se nem tájutazó.
A mig a jurátusok ott szemlélgetnek, dalolnak, köveket hajigálnak s a
vár méreteit számlálgatják: az alatt kivül is történt valami.
Onnan napnyugat felől. Stájerország felől zimankó készült. Sürü sötét
felhő kerekedett az ég alján s nagyon is észrevehető gyorsasággal
sietett Tátika felé. De se szél nem fujt, se mennydörgés nem
hallatszott. Hanem a meleg rekkenő volt s a nap tüze perzselt. A
mindenféle legyek, dongók, bőgölyök, bagócsok pedig eszeveszetten
röpködtek keresztül-kasul. Majd kiverték a jurátus urak szemeit.
Ferenczy Pista körülnéz.
– Fiuk, talán jó lenne, ha indulnánk! Valami bolond idő készül.
Dehogy hallgattak rá. Még ki is nevették. Ki hagyná el Tátika vár ormát,
mig a magasból jól meg nem nézi a vidéket.
Csakugyan csodálatos a látás onnan. De a szemnek utja csak délfelé és
napkelet felé volt tiszta. Délről azonban erdős hegyek szaggatják meg a
messzelátást. De napkelet felé föltárul a Lesencze völgye és az Eger
patak völgye. Itt pedig örök ragyogásával s égi illatával mosolyog a
nézőre a szépség, az arány, a szüntelen változat s a magyar lélek
hagyományainak s képzeletének minden varázsa. Istennek egyetlen
tökéletes szinköre ez. Ott játszanak előtted a természetnek s a
nemzettörténetnek s a magyar népéletnek ünnepi alakjai. Öreg
családapákként Haláp, Szentgyörgy és Badacsony, nyalka legényként a
gulácsi és tóti és hegyesdi csúcsok s csatákjárta hősökként Csobáncz és
Szigliget várai. És a falvak és nyalka tornyaik, a zöld vetések, vidám
patakok, a malmok és sorban álló farendek a völgyeken s a sugárzó szőlők
és nyaralók a hegyek oldalán. Mintha ők nyujtanák, ők tárnák feléd a női
báj minden örömét, vidámságát.
Azt az élvezetet le nem lehet irni, el se lehet mondani, a mit éreztek a
pozsonyi jurátusok.
De nyugatról és északnyugatról már közelgetett a zivatar. Ott már köd és
homály kezdett támadni. Sümeg várát és városát s a közeli falvakat még
jól láthatták, de Somlyóig, Ságig, Kemenesaljáig s a nagy magyar nyugati
alföldig már nem tudott eljutni tekintetük.
Egyszer csak meghallották az ég lassu morgását. Azután megjött a szél, a
záporesők előszele. Kezdetben lassan, azután erősebben, végre zúgva,
üvöltve, sikoltozva az omló falak közt, a tört ajtók és ablakok
nyilásain.
Dehogy félt a jurátus ott a magasságban, ott a magános rengetegben.