A balatoni utazás vége - 06

puszta vára, hires nagy története, jó bora, szép fekvése, nagy költője,
Szegedy Rózája, gazdag kékfestője, ragyogó vidéke; – ezeken tul uj
vonzóerőhöz jutott. Ez a Darnay-gyüjtemény. Valóságos muzeum nagy
értékkel, sok szépséggel, kegyelettámasztó, honfi-érzettápláló magyar
kincsekkel, történetelőtti korszakaink rengeteg emlékeivel.
Az én nemes barátomnak, szentmártoni Darnay Kálmánnak tárháza ez. Ő
szerezte, ő gyüjtötte, ő kapargatta össze. Egyedül ő. A magyar miveltség
történetének e gyönyörü munkálata egyedül az ő érdeme. Olyan érdem, a
melyhez a világon senkinek sincs osztályos joga. Még a szerencsének se.
Ő nem örökölt se nagy nevet, se óriás vagyont, se nagy befolyást, mint a
korábbi nagy magyar gyüjtők. Nem utazta be a nagyvilágot, nem
szemlélgette idegen nemzetek nagy gyüjteményeit, nem tanult egyetemeken,
akadémiákon s nem járt a régiség- és műtörténelem tudósainak nyakára.
Egyszerü kisvárosi művelt magyar kereskedő volt s ma is az.
Vaskereskedő, mint a világhirre vergődött Schliemann. Ebben is hasonlit
e nagy gyüjtőhöz és kutatóhoz. Csakhogy Schliemannt magasra fokozott
tudnivágya mellett milliónyi vagyon s a nagy német birodalom kormánya és
mérhetetlen tekintélye segitette, Darnayt pedig mindez épen nem
segitette. Hol van a magyar birodalom bölcs kormánya és nagy tekintélye?
De hol van az a birodalom? Multak emlékében, hazafi vágyakban, lázzadozó
képzeletben.
Harmincz évnek szerény, zajtalan munkája az a sümegi gyüjtemény. Két
évvel utóbb kezdődött tehát, mint a mikor ott jártunk. Ha megmutatta
volna is valaki azt a szöszke, serdülő gyereket, azt a játékos,
ugra-bugra tanuló ifjut, a ki akkor Darnay volt, valószinüleg komoly
szóba se állunk vele. Ki sejthette volna akkor, hogy nevéről szól majd
egykor a magyar művelődés történetének egyik fejezete?
Nagy elődei voltak nálunk is a tizennyolczadik század utolsó negyedrésze
óta. A Széchenyi és Teleky-könyvtárak gyüjtőit nem sorozom épen elődei
közé. Ők könyveket gyüjtöttek, könyvtárakat alapitottak, tehát
különleges gyüjteményt állitottak össze. Tudós volt és államférfi,
főrangu és óriás vagyonu mindkettő. A Teleky-könyvtár ma is külön áll
fenn, a Széchenyi-könyvtár a Nemzeti Muzeumé, e muzeum könyvtárának
kezdő része s e könyvtárba olvadt bele. Darnay barátomnak is erős érzéke
van a könyvek gyüjtéséhez. De se ősi vára, se száz szobás palotája, a
könyvek pedig nagy urak, nagy hely kell nekik, különben nem engednek
magukhoz férni senkit. S azonkivül is tenger költséggel járnak a kötések
és szekrények, az olvasó és munkahelyiségek, a butorok, őrzés,
szolgálat, rendezés s többeféle. Országnak, milliós intézetnek, nagy
urnak való mulatság. A Darnay-gyüjteményben is meg volt egyebek közt
Kisfaludy Sándor nagy költőnk könyvtára s Szegedy Róza összes kedvelt
olvasmánya. Emlékkönyveik, jegyzeteik, gazdasági naplóik. Együtt értékes
nemzeti kincs. Darnay a Nemzeti Muzeumnak adományozta.
Európai hirre emelkedett ezelőtt közel száz évvel a loósi és hédervári
gróf Viczay III. Mihálynak hédervári gyüjteménye. Fölötte értékes
ritkaságok, régiségek s művészeti tárgyak halmaza. Musaeum Hedervarianum
név alatt volt ismeretes. A külföld jobban ismerte, mint a mi országunk.
A külföld szakirodalma eléggé foglalkozott vele. Nemzetünknek nem volt
belőle haszna. Az egész fejedelmi gyüjtemény eltékozolódott, talán
minden darabja idegen országokba jutott.
Szomoru sors érte Kubinyi Ferencz losonczi gyüjteményét is. Ennek
darabjegyzékét, lelettári összeirását és beosztását nem láttam. Pulszky
Ferencz azt mondja, történelem előtti nagyon becses bronz- és
aranytárgyak nagy tömege volt benne. Igen sok a Terenne körüli
nógrádvármegyei ásatásokból. Neje losonczi Gyürky Francziska volt,
Gyürky Pálnak, Terenne urának leánya, ipa hát elősegitette a gazdag
eredményü ásatásokban. A mikor az orosz sereg 1849-ben Losonczot
elpusztitotta, kirabolta és fölégette: egyuttal szétdulta ezt a nagy
gyüjteményt is. Csak kis része menekült meg. Ez a Nemzeti Muzeumba
került.
A Fejérváry-gyüjteményt is csak kis részben tudták hazánk számára
megmenteni. Ezt komlós-keresztesi Fejérváry Károly állitotta össze. Nagy
vagyonu s nagy tudományos műveltségü hires táblabirája egykor
Felső-Magyarországnak. A gyüjtemény utóbb Pulszky Ferencz birtokába
jutott, a ki, minthogy birtokait az osztrák kormány elkobozta, hosszu
bujdosása alatt legjobb igyekezettel se tudta együtt tartani. Elvégre
1866. után sok igen becses darabját, görög és római igen értékes
műtárgyakat haza hozott s a nemzetnek fölötte szerény áron megvételre
felajánlotta. Az akkori ellenzék oktalan zajt ütött ellene s azért a
vételből nem lett akkor semmi. A becsesebb darabok egy részét utóbb
mégis a nemzetnek adományozta.
Alig lehet ma már meghatározni azt az értéket, melyet a Jankovich-féle
gyüjtemény képvisel. A jeszeniczei Jankovich-nemzetség vadasi ágából
Jankovich Miklós gyüjtötte ezt csodálatos erélylyel, ügyességgel,
szerencsével és tetemes pénzzel. De egyszersmind hatalmas tudománynyal s
nemes izléssel is. Csodálatra méltó különösen könyvtári gyüjteménye. Ő
szerezte meg a magyar nemzet számára az első Korvinákat, Mátyás király
egykor világhirü budai könyvtárának darabjait. Magyarország volt e
könyvtár székhelye és tulajdonosa s épen Magyarországból kiveszett
egészen. Minden művelt nemzet gyüjtött belőle s gyüjteményét őrizte
gondosan. Olasz, német, franczia, angol, még a török is, csak a
magyarnak nem maradt belőle semmi.
A Jankovich-gyüjteményt megszerezte nemzetünk s most ott van a Nemzeti
Muzeumban. Kiváló szakember mondta nekem, hogy muzeumunk e
gyüjteménynyel s kivált könyvtárával lett másodszor és igazán
megalapitva. Jankovich Miklós több mint hatvan éve halt meg; – a mult
század elején kezdte a gyüjtést s több mint negyven éven át folytatta
buzgón és szerencsével. Az ő idejében még nem volt annyi gyüjtő mint
most. Ma a művelt nemzetek közintézetein kivül száz meg száz ugynevezett
milliomos foglalkozik gyüjtéssel az ó- és ujvilágban. A
Jankovich-gyüjtemény ritkaságait, régiségeit, könyveit ma szinte
lehetetlen volna egy embernek összeszedni.
És mégis hihetetlen eredményt lehet elérni ma is. Példa rá az én nemes
barátom: Darnay.
A Horgosi-Kárász-féle kincsek, arany és ezüst műtárgyak nagy részben
szétszóródtak. Magam is fáradoztam megmentésükön, de az én eszközeimmel
ez lehetetlen volt. Ugy hallottam egyébként, hogy tetemes részük Ráth
György utján mégis nemzetünk kebelében maradt. Hogy e kincseket
eredetileg ki halmozta össze: nem tudom. Az ötvösség remekei voltak.
Ráth György leghatalmasabb gyüjtőink egyike volt. Különösen az 1710
előtti régi magyar könyvnyomtatványok teljes számát sikerült
összeszednie. Azt hiszem, tőle legalább ugy hallottam, hogy ebben őt
Nemzeti Muzeumunk se tudta elérni. De görög és római tárgyai, szobrai,
vésetei s a nagyon értékesek közé tartozó s világszerte ismeretes
festészeti műremekei valóban nagy kincset érő gyönyörü muzeumot
képeztek. Ugy az ő, valamint özvegye nemes nagylelküsége mindezt a
nemzet számára biztositotta.
Fölemlitem még, mint a mi korunk szüleményét, gróf Kreith Béla barátom
gyüjteményét. Ez különleges gyüjtemény; 1848–1849-iki dicsőséges
függetlenségi harczunk tárgyai és emlékei s e harcz hőseinek ereklyéi
vannak benne együtt. Szép és gazdag ereklyehalmaz. Tetemes részét
megszerezte a Nemzeti Muzeum, de azóta ujabban szerzett gyüjteménye is
gazdag. Talán csak az ő gyüjtő buzgóságát, szerencséjét és sikereit
tudom Darnayhoz hasonlitani.
Ime a névsor száz esztendőről: Fejérváry, gróf Viczay, Jankovich,
Horgosi-Kárász, Kubinyi, Ráth György, gróf Kreith. Mind magánember.
Vannak még kisebb méretü gyüjteményekkel társaik is. A mit összehordtak,
együtt sok milliót ér közforgalmi értékben is. Gyüjteményeik művészi,
műtörténeti és általános műveltségtörténeti értéke pedig
megbecsülhetetlen, kivált ránk, magyarokra nézve. Történelmi jeles
alakjaink e fényes csapatjába állt be most Darnay. Nem első közöttük,
nem is utolsó s mindenben méltó hozzájuk.
Igaz, az a gyüjtés nem ördögség. Izléssel, tudással, nagy vagyonnal,
fáradatlan buzgósággal még ma is nagy sikereket lehet elérni, a mikor
pedig a gyüjtés már minden művelt nemzetnél sok ezer embernek csaknem
kórságos szenvedélyévé lett. Tudom ezt a contrario saját
tapasztalatomból.
Én nem gyüjtök. Semmit se gyüjtök. Még gombot se, pipát se,
postabélyegeket se, szivarnyakravalót se. Könyveim, kézirataim gyültek
ugyan, de csak ugy maguktól és véletlenül, minden irány és rendszer
nélkül. Egyszer mégis észre kellett vennem, hogy nekem is van már holmi
muzeumom, meg lehetne vele tölteni jó csomó hátas tarisznyát. Krónikás
adomaszámba megy, miként vettem észre, hát csak elmondom.
Országunk és nemzetünk európai fennállásának ezer éves emlékünnepét
ültük, báró Bánffy Dezső volt a kormány elnöke. A nemes báró honfoglaló,
vad bessenyő vezérnek ivadéka ugyan és őseinek izeit el tudja számlálni
s be tudja bizonyitani Árpád apánkig, de azért a piperéhez, külső
ragyogáshoz kormányelnök korában se volt kedve. Olyan ruhában szokott
néha a folyosón sétálgatni, hogy az ember bizvást szélsőbaloldali derék
hazafinak tekinthette.
Egyik meleg nyári napon szemembe ötlik zsebóralánczának sok apró-cseprő
fityegője. Köztük egy Szent György-tallér, kicsiny is, időette is, talán
még deákkorából való. Kicsinylettem.
– Kegyelmes ur, nem való ám Magyarország kormányelnökéhez ilyen dibdáb
óralánczékesség. Derék szabólegényhez való ez.
Elnevette magát.
– Ha nem tetszik, adj különbet.
– Adok.
Csakugyan elhatároztam, hogy adok. Valami olyat adok, a mi különös is
legyen, ritkaság is, de szép is legyen. De azért kincset még se érjen.
Minek a kincs óralánczdisznek? Csak méltó legyen az ország
kormányelnökéhez.
Ócska szerdékeim közt elkezdtem turkálni, ha találnék valamit. Találtam
is csinos és kicsiny pöcsétnyomót, épen disznek valót. Ezüst lapon a
vésete és a czimer körirata: Sigillum Ducis Emerici.
Tünődtem, miféle pöcsétnyomó ez? Árpádházi királyaink alatt a trónörökös
neve volt dux. Volt Imre nevü királyunk is, a ki trónra lépte előtt
természetesen trónörökös volt, tehát dux. Hátha épen e királyunknak volt
egykor ez trónörökösi pöcsétnyomója? Akkor inkább a Nemzeti Muzeumban
van ennek helye, nem báró Bánffy óralánczán. Mindenesetre meg kell
kérdeznem Hampelt, a Muzeum tudós szakemberét, mit jelent ez a
pöcsétnyomó? Előre tudhattam, mi lesz a következés. Olyan buzgó
szakember, mint ő, ha egyszer valami érdekeset a Muzeum körmei közé
kaparinthat, azt a világ minden kincseért se ereszti ki azután.
Mit csináljak? Ha Árpádházi királyaink korából való: akkor nemzeti
ereklye. Hát csak odaadtam.
Ujra keresgéltem a szerdék közt. Megint találtam valami furcsaságot.
Akkora tojásdad alaku lapos rézdarabot, mint egy kis szilvaszem. Durva
kis kereszt rajta s ügyetlen betükkel az a szó: JESU. Óralánczra igen
jó.
De hát ez micsoda? Babona, kuruzsló szer, ördögüző pénzdarab? Ilyes
valami jutott eszembe. Mindenesetre meg kell mutatni Hampelnek ezt is.
Látatlanban ne adjunk a kormány elnökének semmi czifraságot.
Hampel megnézi a furcsaságot tizszer is. Hol az egyik, hol a másik
oldalát vizsgálja gondosan. Utóbb azt mondja:
– Nem tudom, mi ez, de ez is lehet valami. Meg kell kérdeznünk
Fejérpatakyt. Ő a mestere.
Véletlenül ott termett Odescalchy Artur herczeg is, egykori kedves
képviselőtársam, maga is történetbuvár, ő se tudta azonban, miféle
szerszám lehet ez a furcsaság.
De jött Fejérpataky. Rettenetes tudományának sulya majd feldöntött
bennünket már tiz lépésnyiről. Ily rengeteg tudománynyal nem jó egy
födél alatt lakni.
Kezébe veszi a szert s jól megnézi.
– Kié ez a darab?
– Enyém, la!
– Mit akarsz vele, bátyám?
– Óralánczékességnek szántam Bánffy kormányelnök számára.
– Szó se lehet róla. Itt marad ez a Muzeumban, itt a helye. Megvesszük
ezt is, a másikat is jó pénzen s kifizetjük nyomban.
– Fizetitek a manót. Már én csak, mint a nemzet képviselője, ilyen
dibdáb jószágot pénzért nem adok a nemzetnek. Nekem óralánczfityegő
kell, igéretem köt.
– Adunk mi cserébe! Van három darab Bánffy-emlékpénzünk, mind ezüst,
talán nincs is több a világon. De aranyból nem készült egy se, hanem mi
csináltatunk neked aranyból, ennek Bánffy kegyelmes ur is jobban örül.
Rám estek, odaadtam hát utoljára ezt a szerdéket is.
– De ha már ennyire vagyunk s ha ugy dobálóztok az aranynyal, mondjátok
meg legalább, miféle babonaszer ez és mit ér?
– Nem babonaszer ez, hanem a veszprémi káptalan hiteles pöcsétnyomója
Szent László király idejéből 1090 körül. Csak tiz évig volt
pöcsétnyomója, akkor elvesztette. Egyetlenegy okiratunk van ezzel a
pöcsétnyomóval a Batthyány herczegek körmendi levéltárában. A
pöcsétnyomó értéke megbecsülhetetlen, de nagy, mert nemzettörténelmi
ereklye és unikum.
Teringettét! A mit a nemes káptalan valamikor elvesztett, azt több mint
nyolczszáz esztendő mulva nekem kellett megtalálni. Az igaz, hogy a
pöcsétnyomó lelhelye a veszprémi vár napnyugati bástyái alatt fekvő
sziklák voltak.
A Muzeum csakugyan megcsináltatta nekem a nagy Bánffy-emlékérmet
aranyból. Szép pénz, nemcsak ötvös dolgozott rajta kétszáz év előtt,
hanem még költő is, szobrász is.
A pénz gr. Bánffy György emlékére készült. Ez volt az erdélyi önálló
magyar fejedelemség elárulása után Erdély legelső hatalmas gubernátora.
Apját, báró Bánffy Dénest, Apaffy fejedelem lefejeztette. Leirja ezt
szépen Jókai »Erdély aranykora« czimü regényében. S ime, a minden
jószágától megfosztott s lefejezett Bánffy fia Erdély legelső,
leghatalmasabb embere lőn. Ezt példázza az emlékérem.
Háborgó tenger az érem egyik lapján. Zajló hullámok hányják-vetik a
rajtuk uszó hajót. A tenger fölé a felhőkből cziprusfa lombjai hajlanak.
A körirat ez: Sub umbra cupressi – iactamur in alto. Magyarul azt
jelenti: cziprus árnyékában hányódunk fel a magasba.
Szép kép. Gyönyörü gondolat. Csak költő agyában és szivében támadhatott.
A csere-bere vége az lett, hogy én kaptam a Nemzeti Muzeumtól czifra
köszönő-irást, a melyben ékesen meg van irva, hogy én milyen derék,
lelkes hazafi vagyok, pedig bizony ugy disputálták el tőlem azokat a
hái-bái szerszámokat. Báró Bánffy Dezső kormányelnök pedig kapott tőlem
egy óraláncz-fityegőt, csakhogy nem igen hordja magával, mert
aranyszinü. Jobban szereti az ő ócska Szent-György tallérját.
Legyen teljes a krónikás adoma.
Két esztendeig bizony szekrényemben állt a Bánffy-érem, a
kormányelnöknek mint ellenzéki ember nem adtam oda. A mint lemondott
magas állásáról, harmadnapra elvittem hozzá.

II.
(Szent Imre herczeg boglára. – Az én véletlen gyüjteményem. – Miből áll
Darnay muzeumának gazdagsága? – A muzeum épülete és látogatói. – Miként
oltja Darnay a nép lelkébe a magasabb miveltséget? – Sikerei. – Ne
találja meg régi sarkantyujának felemását.)
De a Nemzeti Muzeum köszönő irata mulatságosan hatott rám. Ha már olyan
nagy dolgot csinált a semmiből, adjunk hát neki egyéb apró-cseprő dolgot
is. Van egyebek közt három darab boglárom, melyet egykor valószinüleg
Szent István királyunk hülye fia, a szenteskedő Imre trónörökös viselt.
Legalább a veszprémi Gizella kápolna bedült sirboltjában találták
szétfoszlott régi, kilenczszáz éves ruha foszlányai közt, a hova a
hagyomány szerint a trónörököst eltemették. Az ő halotti ruháján
lehettek a boglárok. A boglárok különben ezüstből valók, szépek,
különösek, elég érdekes ötvösmunkák. Ezelőtt ötvenkét vagy három évvel
találták, a mikor János püspök azt a Gizella-kápolna nevü kis sirboltot
feltúratta s aztán ujraépitette. A Nemzeti Muzeumnak épen eféle boglárja
nincs, magamhoz vettem tehát két darabot, hogy odaadom neki, de azzal a
föltétellel, hogy köszönő irat ne legyen a vége.
Semmi se lett belőle. Benéztem előbb a képviselőházba, a folyosón két
kurucz bajtárssal találkoztam, Rigó Ferivel és Hentallerrel. Kérdezték,
mi járatban vagyok. Megmondtam. Egyszerre szólt mind a kettő:
– Sohase add te azokat a boglárokat a Muzeumnak, van annak elég. Add
nekünk, megbecsüljük.
Nekik adtam. Hentaller mellénygombokat csináltatott a mintájára. Elég jó
gondolat. Rigó Feri elvitte magával a másvilágra. Ez se baj. Megvan még
a harmadik boglár. Szakasztott ilyet kellett viselnie Árpád apánknak is.
De nem folytatom tovább.
Van nagy csomó levelem, kéziratom Deáktól, Kossuthtól, Petőfitől,
Jókaitól. – Vannak különösen érdekes Kossuth-ereklyéim. – Megvan egyik
kurucz ősömnek tábori evőszerszáma, kanala, kése tokostul, a hogy a
csizmaszárban hordta magával Rákóczi fejedelmünk idejében. – Öreg apám
inzurgens kardja, Jókai legelső nemes ősének osztálylevele, Deák
öreganyjának, Hertelendy Annának, a szerelmes, csodaszép asszonynak sok
sajátkezü levele és száz meg száz apró-cseprő muzeumi tárgy. Például a
legelső magyar nyelvü királyi adománylevél a maga eredeti pompás
diszében, melylyel az esztergomi érsekséget minden járulékával együtt
Hám Jánosnak adományozta. Nem gyüjtöttem mindezt, magától gyült. – Hát a
mit buzgó hazafiak szó nélkül elhordtak tőlem! A pallos, melylyel
Martinovicsékat lefejezték. Patvarista koromban első princzipálisom
adta. Balás Dávid jeles ügyvéd, egykor vitéz honvéd volt ez a
princzipálisom. Felesége Horváth-lány Bodmérról, Fehérvármegyéből. Ugy
1800 körül, mint Budán tanuló diák, a budai hóhérnál volt szálláson, a
ki Martinovicsékat kivégezte s ez neki adta a pallost. Róla szállt az én
princzipálisomra. – Garibaldi magyar fokosa. Buzgó magyar lakatosok
készitették a nagy szabadsághősnek, hogy üssön vele agyon minden
királyt, ne kegyelmezzen meg egynek se. Garibaldi egykori barátomnak,
Simonyi Ernőnek adta, ő pedig nekem ajándékozta. – Régi magyar könyvek,
melyek azonban Ráth György gyüjteményébe kerültek. A nádori palotából
zsákmányolt tárgyak, a mikor azt a palotát, mint az ellenség tanyáját,
diadalmas seregünk 1849-ben feldulta. Ezek közt XIV. Lajos franczia
királynak értékes művészeti ajándéka Savojai Eugénnak, a kiről a
Habsburgokra s köztük József nádorra szállt. És sok egyéb mindenféle.
Azért emlitem mindezt, hogy egyéni tapasztalásommal is bizonyitsam, mai
napság is lehet, a gyüjtők óriási száma és vagyona daczára, érdekes és
nagyértékü muzeumot gyüjteni. Milliós összegek nem kellenek hozzá, hanem
kell érzék, kedv, rátermettség és fáradságot nem ismerő buzgóság. Kell
olyan férfi is, mint Darnay.
Különálló, tűztől mentes épület óriási termében van a gyüjtemény.
Darabjainak száma jóval felülmulja a harminczezeret. Hatalmasan
megvilágitja a gyüjtemény a történelem előtti korok minden szakát,
Rómának hazánk területén volt uralmát s a népvándorlás mindegyik
főkorszakát. S nem minden darab véletlenül és felszinre csak esetlegesen
került lelet. Darnay tudományosan eléggé művelt és áldozatra eléggé
készséges volt arra, hogy vidékén maga is végezzen és vezessen
ásatásokat. Szerencsével jártak ásatásai.
Fajunk és nemzetünk történelmét is méltón képviseli a gyüjtemény.
Fegyverek, edények, ékszerek, háztartási és gazdasági szerek nagy tömege
tárul föl előttünk, éleszti lángra a multban borongó kegyeletet, de az
életre és boldogulásra való törekvés hatalmas elszántságát is. Hiszen ha
már őseink is ily derék férfiak voltak: gyávaság, vagy élhetetlenség
volna mögöttük maradnunk. Irodalmi emlékekben, hires történelmi
alakoktól származó kéziratokban is igen gazdag a gyüjtemény. Kisfaludy
Sándor és Szegedy Róza emlékeit annyi szép, értékes és különféle tárgy
őrzi, hogy erre nézve összes országos gyüjteményeink mind messze
maradnak mögötte. Igaz, hogy erre a Darnay-gyüjtemény volt a
leghivatottabb. A nagy költő és neje Sümegen élt és halt meg, Szegedy
Rózának még hajfürtje, hangjegyei, kedvelt csecsebecséi is megvannak,
sőt még apró kis czipőcskéje is. Különösen fontosak a nagy költő
kéziratai, nagy költeményeinek fogalmazatai.
Barátai számára, távolból jött utazók számára, buvárok és szaktudósok
számára, ha otthon van a háziur, mindig nyitva van a muzeum. A háziur
maga személyesen szives készséggel mutat meg és magyaráz meg mindent. De
a nagyközönség számára, a falusi szántóvető nép számára is van hetenkint
bizonyos nap és óra kitüzve, a mikor megtekintheti a gyüjteményt s
tanulság és gyönyörüség forrása nyilik meg előtte abban, a mit lát és
hall. A nép él is az alkalommal. Darnay barátom el nem mulasztaná soha,
hogy ne személyesen s ne szeretettel oktassa a népet.
Ebben van szerencséjének és sikerének egyik főoka.
Túl a Dunának, Bakony vidékének, Sümeg környékének nagyon régi a
műveltsége. A bronzkor minden szaka virágzó volt ott. A római műveltség
uralma sok századon át zavartalanul állt ott fenn. A népvándorlás minden
faja és neme fölkereste azt a tájat s ott hagyta tüzhelyét és temetőjét,
fegyverét és házi szereit. Az Árpád-vérbeli királyok alatt hatalmas
nemzetségek telepedtek ott meg s hintették tele váraikkal a hegyek
ormait. Sümeg, Hegyesd, Tátika, Rezi, Csobáncz, Szigliget, csak ott
egymás mellett egy csomóban. A török ellen harmincz végvárat tartott
megszállva s védelmi erőben csak maga Zalavármegye. Óriás történet, sok
ezeréves mult, mérhetetlen hagyományok, a melyeknek minden irásnál
biztosabb és hatalmasabb emlékeit turja föl naponkint az ásó, kapa,
ekevas. A szántóvető kezébe kerülnek az emlékek. A ki azonban tudatlan:
elhányja ezeket. De ha tudja: mire valók, odaviszi ahhoz, a ki
összegyüjti őket s gondjukat viseli a nemzet számára.
A népet hát föl kell világositani. Azt a régi pénzt, fegyverdarabot,
törött edényt, százféle bronz- és kődarabot, ha kezébe kerül, ne dobja
el, hanem őrizze meg. Hátha hetvenhetedik öregapjáé volt valamikor.
Igy gondolkodott nemes barátom, Darnay.
Elkezdte az oktatás munkáját. Eleintén személyesen a falusi biró,
jegyző, gazdaemberrel, a kik egyet-mást venni köznapon vagy vásár napján
vaskereskedésébe bementek. A mit megmagyarázott, azt valóságban meg is
mutatta s a mire a falusi ember a muzeum tárgyai közül kiváncsi volt,
arra nézve teljesen kitanitotta. Volt a jó embernek azután otthon
faluszerte elbeszélni valója.
Azután adott ki évenkint naptárt, kalendáriumot, egyes füzeteket,
tisztesen kiállitva, magyarázóképekkel ékesitve. Egyszerü, világos
népnyelven ismerteti benne a tudományt, a mint gyüjteményének
egyik-másik fő ágazatára vonatkozik. Naptárakat, füzeteket ingyen is
osztogat, különösen olyan falvak lakóinak, a hol tapasztalás szerint
lépten-nyomon bronzkori vagy római vagy népvándorláskori leletekre
szoktak bukkanni. Sok ezerre megy ingyen kiosztott példányainak száma s
ez már bizony költséggel jár.
Ezzel azután elérte azt, hogy vidékén száz meg száz paraszt ugy beszél a
paleolit és neolit korszakról, a rézkor, a bronzkor, vaskor különös
jelleméről, sőt még a hallstatti kor szerszámairól is, szinte
gyönyörüség hallani. Dehogy tud annyit papja, tanitója, jegyzője,
szolgabirája. De nem tudnak még az egyetemi hallgatók se.
De nemcsak ezt érte el. Hanem azt, a mi a fődolog: az emberek semmi
rozsdás készséget nem fitymálnak, hanem a mi szántáskor, ásáskor,
szőlőforgatáskor fölszinre jő s kezükbe akad, azt megőrzik, tarisznyára
rakják s a legközelebbi alkalommal viszik be Sümegre Darnayhoz. Ő tudja,
mit ér a talált dolog s ha valamit ér, meg is veszi rögtön. Igen gyakran
nem is készpénzen. Az a bronz-sarló például a jámbor szántóvető
parasztnak semmit se ér, de igen kellene már a gazdasághoz jól pengő
fényes, kék kasza-vas. Van ugyan otthon kettő is, de az egyik már nagyon
kopott s a másikat megette a rozsda, noha már évek óta ott lóg ki a
csucsfalablakon. Bronzsarlóért kaszavas.
Ez is egyik titka annak, miért gyarapodik az a muzeum oly rohamosan.
Harmincz év alatt több mint harminczezer kortörténelmi tárgy, különös
ritkaság és régiség, nemzeti emlék, nagy történelmi nevek ereklyéi,
művészeti kincsek! Mesébe illenék, ha nem igy volna igaz.
Ma már száz muzeumi gyüjtemény készül hazánkban. Tanintézetek,
vármegyék, városok, nemzeti muzeumok egyaránt nagy buzgósággal
rakosgatják össze az elmult századok és ezredek méltó emléktárgyait. S e
tárgyakkal ma már nemcsak a természet külső egyetemének s nemcsak az
emberi szellem világának multját, művészetét, kincsbeli értékét s
különös vagy ritka vagy torz alkotásait akarják szemlélhetővé s
tanulságosabbá tenni, hanem egyuttal a mai egyéni és társadalmi
foglalkozás minden főbb ágazatát is.
Darnay gyüjteménye nem különleges muzeum, nem a tudomány egy ágának s
nem a társadalmi foglalkozás egyik irányának áll szolgálatára. Nem is
egyetemes, mint a nagy nemzetek központi muzeumai. Könyvtári, ásvány- és
növénytani s őslénytani és képzőművészeti része alig jöhet figyelembe.
De Magyarország történelem előtti korát s népvándorlási és magyar korát
gyönyörüen megvilágitja. Magángyüjtemény ma nincs az országban, a mely
gazdagságra s értékre nézve megközelitené.
S mindez fiatal, szerény vaskereskedőnek, igazán kisvárosi lakosnak s
minden szereplési vágytól idegen, egyszerü, jó magyar hazafinak munkája.
Ugy mondják, régi egyes sarkantyut talált diákkorában Sümeg puszta
várának omladékai közt s ennek felemását kereste, kutatta éveken át. E
kutatás közben gyültek tudományos kincsei. Ma is kutatja s maig se
találta meg. Ne is találja meg hamarosan. Hadd legyen gyüjteménye még
gazdagabb, honfiérdeme még nagyobb, még ragyogóbb.


HAZÁDNAK RENDÜLETLENÜL…

I.
(Mi a jurátus? – Mi volt 1844-ben a jurátus? – Hollinger uram pozsonyi
kávéháza. – Ismerjük-e igazán saját hazánkat? – A szegény kálvinista
diák. – A hét jurátus szövetsége. – Ung-, Borsod-, Zemplén-, Torna-,
Gömör-, Zólyom-vármegyék jurátusai. – Uti rend. – Mi a különbség a
gyorsvonaton utazás és a gyalog utazás közt?)
Ne féljen a nyájas olvasó. Szent fájdalmak sóhajtása, hazafi gerjedelmek
harsogása, költői borongás és mámorba ejtő szónoki buzgóság nem lesz e
kis olvasmányban. Nem irok én verset, ha tudnék se. Hanem azért ama
fönséges nemzeti dalnak két első szava meglehetősen ideillik. Ama dalról
is megemlékezem kissé.
Ismerd meg tenhazádat!
Ez a czime is lehetne e kis csevegésnek. Sok bölcsesség van abban az
igében. Mert a hazát szeretni kell. Mindennél jobban és örökké. Ám, a ki
hazáját igazán nem ismeri: igazán nem is szeretheti. Már a régiek is
tudták. Ignoti nulla cupido. A mi körülbelül azt jelenti magyarul: hogy
szerethessem én azt a leányt halálig, a kit nem ismerek?
Hanem hát ne bölcselkedjünk sokat. Kezdjük a dolgot egyenesen a közepén.
Ugy se akarok mást, mint emlékezni, mesélni, a multat fölidézni. Nem az
egészet, nem is sokat, hanem csak valami kis kedves tünetet belőle. Ha
azután megérdemli, bölcselkedjék fölötte maga az olvasó.
1844-ben vagyunk és jurátusok vagyunk és Pozsonyban vagyunk, mivelhogy
országgyülés van Pozsonyban s ott van az országgyülésen a tekintetes
királyi tábla is.
Mi a jurátus?
Könyvekből, hagyományokból, öregek szavaiból mindenki tudja. Notarius
inclytae tabulae regiae judicientis juratus: ime, ez a jurátus. Ez a
hivatalos czime, közjogi állása s állásának természete. Végzett jogász,
végzett patvarista, fölesküdt királyi táblai jegyző, ügyvédi oklevélre
vágyakozó. Lesz belőle majd ügyvéd, tisztviselő, vármegye ura, követ,
kormányzó ember, főispán, szónok, nagy hazafi, minden. Ha lesz. Ha pedig
nem lesz: az se nagy baj. Hazamegy az ősi kuriára, gazdálkodik,
vadászgat, dőzsöl, megházasodik, szaporitja a világot s szidja a
németet, a rossz időjárást s az uzsorás zsidót. Igy is jól van.
Ez volt a jurátus általában.
De 1844-ben nem ez volt a jurátus.
Hanem a ki lángol az eszmékért, rajong a világszabadságért, utál minden
koronás főt, macskazenét ad a pecsovicsnak, megkergeti Uray Bálintot s
Tiszát, Lukát, Benét, a hirhedt adminisztrátorokat agyongunyolja,
kineveti a papokat s azután készül a harczra, oda is megy, ha épkézláb,
utolsó emberig s honvéddé lesz, meghal a csatatéren vagy a bitón, vagy
elmegy bujdosónak, közben-közben addig is fölveri a kávéházak csöndjét,
szavalja Vörösmartyt, énekli bús nemzeti dalainkat, könnye pereg, de
minden lelke és minden izma feszül és minden átka harsog a zsarnok
ellen, a ki rabigában tartja Árpád nemzetét: 1844-ben ez volt a jurátus.
Hajh, a mostani ügyvédbojtár, joggyakornok s a mindenféle segéd,