A balatoni utazás vége - 03

– Hejh Janó vagy Gyuró, nem jönnél velem egy pohár borra?
– Hajh bizony nem!
– De én fizetek.
– Hajh bizony akkor megyek!
Megisszák az első pohár bort.
– Hát Janó, mi a család neve?
– Hajh bizony Kompanek a Ferencz.
Megitták a második pohár bort.
– Gazdag az a te gazdád, Janó?
– Hajh bizony viczispán, főispán nem is olyan gazdag.
– Aztán hol lakik ez a te gazdád, Janó?
– Hajh bizony messze Nyitra vármegyében, egy hét is kell, két hét is
kell, mire haza érünk.
Tölt a kékfestő harmadszor is a pohárba.
– Hát Janó, hol veszi a te gazdád a vásznat, gyolcsot?
A Janó fölkel, összeüti a tenyerét.
– Hajh bizony már nem iszom többet.
Hajh, bizony a Janó kemény tót legény volt. El nem árulta volna
gazdájának üzleti titkát a világért se, de sőt még egy pohár borért se.
A kékfestő legény hiába simogatta meg tarkóját: a Janó többet nem
mondott.
A Vincze gyerek mindezt hüségesen elbeszélte apjának, az öreg
kékfestőnek.
Az öreg kékfestő okos ember volt, azonnal fölismerte a helyzetet s elég
komolynak találta.
– No lásd, kölyök!
Üzleti dolgokban a fiát csak kölyöknek nevezte. Nem kell ezen
megütközni. Embernek ugyan nincs kölyke, csak a kutyának, macskának van
kölyke. De nincs kedvesebb állat a világon, mint a kutyakölyök,
macskakölyök. Szereti ezt mindenki. A kölyök szó tehát kedveskedő szó
mindaddig, mig nyakon nem ütik érte az embert.
– No lásd, kölyök! Nekem van házam, szőlőm, műhelyem. Háromemeletes a
száritóm, tizenhat legényem van munkában, huszezer forintot ér a kész
portékám, tizenhatezer forintom van kamatra kiadva, ötezer forintom
fekszik a szekrényben, adósságom semmi. Én hát ebből már megélek. Te is
megélsz, mert, ha becsületes ember maradsz, mind rád hagyom. Nekem tehát
a gyolcsos tótra semmi gondom. Neked se legyen semmi gondod, ha csak
gazdag ember nem akarsz lenni. Akarsz-e hát?
– Akarok.
– Akkor szedd össze minden gönczödet, készitsd el a batyudat, holnap
hajnalban indulj Győrbe, a czéhmesterrel irasd alá a vándorló könyvedet
s aztán a te dolgod, miként jutsz el a gyolcsos tóthoz s miként szerzed
meg az ő titkait. Itt van nesze tizenkét huszas.
– Gyalog menjek?
– Nem is négylovas hintón. Még pedig mezitláb, mig az idő engedi.
Legénykori vándorló botomat elviheted.
Ugy lett. A kölyök összeszedte gönczeit. Négy pár fehérnemü, két
törülköző, négy kékfestett zsebkendő, ünneplő fekete ruha, egy pár
munkához való ruhadarab, szappan, imádságos könyv, tű, czérna, vándorló
levél, apró tükör, sós-paprikás szelencze, szőlőzsir, nyulháj, egy kis
gombolyag madzag, közepes ruhakefe: mind bele jött a batyuba.
Kezébe vette apjának legénykori vándorló botját. Jó nehéz, erős, görcsös
jószág, vaspeczek a végén, szijból való kezénlóggó a fején, az apja is
ugy örökölte a nagyapjától, szerencse jár ezzel a bottal és jó egészség.
Ez a fődolog.
Hajnalban hátára kötötte a batyut, a batyura akasztotta csizmáját,
kezébe vette a botot, odament apjához s kezet csókolt neki. A legények
körülvették; egyik nevetett, másik pityergett a bucsuzásnál, egymást jól
hátba ütötték, egymás kezét jól megrázták s azzal ment az ifju kékfestő
legény a vándorutra. Mire a nap fölkelt, közelebb járt Somlyó hegyéhez,
mint a sümegi hegyhez.
Alig telt el egy hét, ott járt Nyitra körül, Tapolcsány körül s
megtalálta valahol Zólyomban vagy hol a gyolcsos tótot. Ott már minden
faluban ismerték nevéről Kompaneket, a gazdag gyolcsos tótot, könnyü
volt ráakadni. Ment egyenesen ő hozzá. Bobrón, Namesztón vagy Trsztenán
megtalálta.
Pelyhedző bajuszát, szakállát leborotválta, egyenes termetét készakarva
meggörnyesztette, langalló szinü lapos sapkáját a szemére huzta s
estennen beállitott Kompanek udvarára.
Az első legény, a kivel az udvarban találkozott, a Janó volt. Csakhogy a
Janó nem ismerte meg őt. Nem ilyen kopott arczu, poros ruháju, görnyedt
termetü vándorló legény volt az, a ki őt pár hét előtt a szombathelyi
vásáron néhány pohár borral megkinálta.
Örült ennek a Vincze legény. A gyolcsos tóttal sohase beszélt, az hát
annál inkább nem fogja őt megismerni. Nem is ismerte meg. Sőt a mikor
éjjeli szállást kért tőle, mint szegény vándorló legény, a gyolcsos tót
szivesen fogadta, még aludttejjel, köleskásával és Szent-Iván-almával is
megkinálta s éppen ugy látta el, mint a többi legényt.
Mert a gyolcsos tót takács volt. Ő maga ugyan már nem rugoldozott a
szövőszék alatt, de tartott vagy huszonöt takácslegényt, a kik helyette
és számára rugdalóztak. Mind tót volt és mind legény volt. A vastagabb
sávolyos abroszokat, törülközőket, asztalkendőket s efféléket ezekkel
szövette. Ezekkel aludt egy szinben a Vincze legény. Iparkodott ugyan
velük ott a földre vetett sarju-ágyon beszélgetni, de lehetetlen volt. A
mint letette fejét a takácslegény: elaludt nyomban valamennyi.
Rugdalóztak ugyan álmukban is, de azért aludtak mélyen, mint a kősó.
Másnap se indult el onnan a Vincze legény. Azt mondta: nyilalása van;
engedelmet kért, hogy ott maradhasson. A gyolcsos tót szivesen
megengedte, hiszen látnivaló volt, hogy a vándorló legény biczeg és
görnyedez.
Csakhogy a vándorló legény figyelt is. Észrevette a nagy gazdaságot.
Kender és len félszerszámra. Huszonöt szövőszék folyton berreg.
Apróbb-nagyobb pufók tót lányok üzik-füzik, kötik-verik a csipkét s
himeznek vörös fonállal és kék fonállal. Hát a sok kész vászon, gyolcs,
patyolat, karton és kanavász a raktárakban. A vásározó kocsik is
jöttek-mentek az udvarban. Jöttek üresen, mentek megrakodva s minden
kocsi csak a sümegi kékfestőnek válhatott kárára.
Hanem hát ez mind semmi se.
Volt ugyan a gyolcsos tótnak egy csomó tót gyereke, kisebb-nagyobb, de
rettenetes szőke, fehérbőrü és kékszemü valamennyi; – de nincs a világon
olyan fehér vászon és olyan fehér tót gyerek, a ki fehérségtől, fénytől,
sugártól ugy ragyogott volna, mint a gyolcsos tót leánya, az Annuska
vagy Zsófika.
Magas sudár termet, szelid szerény arczczal, de egyenes büszke állással.
A hó se olyan üde, mint az ő arcza, a cseresznye se olyan kivánatos,
mint az ő ajka, az ég se olyan gyönyörü kék, mint az ő két szeme. S
aztán hol köt, hol varr, de az ő két szeme soha nem néz senkire; hogy
nézett volna hát a kopaszképü vándorló legényre?
Adta tótja, szőke Annuskája, neked a sümegi kékfestő fia senki, semmi?
Nohát a Vincze legény se törődik a tót leánynyal. Nem is azért jött ő,
hanem azért, hogy kitapasztalja, honnan veszi a kész vásznat a gyolcsos
tót?
Éppen csak ezt nem tudta kitapasztalni. Csak annyit sejtett, hogy
Morvából, Sléziából drótos tótok segitik a sok vásznat becsempészni. Ha
pedig a vámot meg kell fizetni, akkor a versenyzés lehetetlen, mert a
sümegi kékfestőnek csakugyan nincs drótos tótja, a ki neki csempészni
segitsen.
Egyenesen haza ment a Vincze gyerek s oda állott apja elé. Nagy
elszántság ült az arczán.
– Baj van, apám uram!
– Ugyan no!
– A gyolcsos tóttól meg nem szabadulunk. Csak két módunk van a
megszabadulásra.
– Melyik az egyik?
– Ha én azt a vén tótot agyonütöm.
– Hát a másik?
– Vagy pedig, ha a lányát feleségül veszem.
Egyik mód se nagyon tetszett az öreg kékfestőnek.
– Nehéz dolog, kölyök, mind a kettő. Hanem ha már éppen megbolondultál,
inkább a lányt vedd el, semmint hogy az apját agyonüsd. De hát hozzád
jön-e feleségül?
– Az a tót lány? Hejh, de kevésre becsüli apám uram a maga egyetlenegy
fiát! Ugy elhozom, ha akarom, mintha csak egy vég vászon lenne.
No várj csak, kékfestő legény!
Várt is kissé. Várt egy hónapig. Azt tette föl agyafurt fejébe, hogy ő
beszegődik takácslegénynek Kompanekhez s ugy hóditja el a szép Annuskát.
Eljárt tehát egy hónapig a Fejes takácshoz fonalat ismerni, fesziteni,
rendbe szedni s vetélővel villámgyorsan bánni. Éppen egy hónapjába
került, mig ezt megtanulta s mig tenyeréről, keze fejéről, körmei
ágyából a kékfestéket eltávolitotta. Máskülönben azonnal kisült volna a
csalárdság. Észrevették volna: kékfestő a legény, nem takács.
Tökéletes takácslegény készséggel, mint vándorló legény megint odajárult
Kompanekhez s munkát kért. Most már nem volt az arcza borotvált;
pelyhedző bajusza, pelyhedző szakálla, egyenesen föltartott feje, félre
vágott kalapja egészen más embert csináltak belőle. Se Janó, se a
gyolcsos tót nem ismert rá most se.
Kapott munkát, de nem volt benne köszönet.
Történt ugyanis furcsa eset. Valami gróf Révay gyerek föltette magában,
hogy feleségül veszi a Kompanek Annuskát. Az Annuskával ugyan járt
valami százezer forint örökség, a mi szép pénz volt hatvan-hetven év
előtt, de az a gróf gyerek valószinüleg mégis az Annuskát akarta
feleségül venni, nem a százezer forintot. Különben ki tudja? Elég bolond
az eset igy is, ugy is. Mert gyolcsos tót lányt magyar főur Árpád óta
ugyan el nem vett feleségül.
Az öreg Kompaneknak nagyon tetszett a dolog. A gróf-gyerek apja főispán
volt, a gyerekből is lehet főispán. Az Annuskából főispánné. Hajh bizony
ez nagy dolog. Ilyenről még Szvatopluk se álmodott.
De mit szól az állapothoz Annuska?
Mit szólna? Bizonyosan neki is tetszik a grófi gyerek. Hiszen még azt se
tudja, hogy az a takácslegény ki lova fia?
Takácslegény! Hát az is legény? A világ zöldhasunak tart vagy legalább
csufol minden takácsot, mert a takács rugoldozás közben ugy ütögeti a
zugolyfához vagy rámafához vagy mihez a hasát, hogy az kékké, zölddé
válik. Zöldhasu takács s gróf és főispán fia: hogy lehetne a kettő közt
egy pillanatig is habozni?
Szegény kékfestő- és takácslegény, te ugyan megjártad.
Dolgozik a takácslegény, rugdalódzik mint a veszett csikó, hányja-veti a
vetélőt, a vén gyolcsos tót éppen végigmegy a szövőszékek között s nézi
a legényeket. S látja ám, hogy az ál-takácslegény, a kékfestő esze
nélkül hajigálódzik s utóbb is összeszaggat minden vásznat, fonalat,
szövőszéket.
Ugy is van. Mert Annuska a gróf gyerekkel éppen az udvaron sétált s
karja a gróf karján nyugodott. Ugyanolyan rózsa volt a lányka keblén,
mint a gróf gyerek gomblyukában. Azt pedig csak nem lehet kivánni, hogy
takácslegény szive, keze és lába ilyenkor rendesen szőjjön-fonjon.
A vén gyolcsos tót dühbe jön, a mikor a kékfestő veszett kapálódzását
látja. A vetitő hol alatta, hol fölötte, de sohase a közepén jár a
fonálnak. Kárba vesz minden. Odaszól mérgesen a kékfestőhöz:
– Mit csinálsz te ökörbika? Honnan szabadultál te ki ide én hozzám? Nem
szégyenled magad? A Kompaneknél akarsz te takácslegény lenni?
Ramazetter Vincze föláll, földhöz vágja a vetélőt ugy, hogy abból sohase
lett többé vetélő s vakmerően oda áll a gyolcsos tót elé.
– Nem vagyok én takács, hanem kékfestő. Nem azért jöttem én ide, hogy a
te fonaladat vászonnak szőjjem, hanem azért, hogy a te lányodat
feleségül vegyem. Fiad akarok lenni, nem pedig takácslegényed.
No, de még a gyolcsos tót se látott ilyen dolgot. Hogy valaki
takácslegénynyé legyen azért, hogy az ő lányát megszeresse! Hajh, bizony
ez a gyerek vagy bolond gyerek, vagy derék gyerek.
Ugy szemre nézve csakugyan derék gyerek. Magas, vállas, nyulánk, erős.
Akkora keze-feje, a mekkora csakugyan nem kell takácslegénynek. Bátor
mint a pandur, a hogy szeme, szava bizonyitja.
De a gyolcsos tót se esett a feje lágyára.
– Kérő vagy, nem takácslegény? Akkor nem a műhelyben a helyed, hanem a
vendégszobában. Egyik szobában az egyik kérő, másik szobában a másik
kérő, vagy egy szobában mind a két kérő. Van-e bátorságod hejh? Az a
másik kérő gróf ám, főispán fia!
– Nem bánom én, ha herczeg is, ha a nádorispán fia is, én beszélni
akarok a te leányoddal.
– No hát jer!
Bevezette a vendégszobába. A kékfestő előszedte ünneplő fekete ruháját.
Felöltözött szépen, haját rendbehozta, bajuszát kipödörte s ugy állt a
leány elé. Ugy állt ott, mint egy fenyőszál. Komolyan, bátran,
nyugodtan. A gyolcsos tót bemutatta leányának.
– Eddig takácslegényünk volt, ezentul vendégünk lesz, a mig te akarod,
Annuska!
Az a fehér arcz egyet pirult, az a kék szem egyet villant, az az egész
tót lány egyik kezét egy pillanatra odatette a kékfestő kezébe, valamit
szólt is hozzá s aztán bement a maga szobájába.
Sok mindenféle érzés rohanta meg egyszerre a tót lány szivét. Ezek
nyomása elől menekült a maga szobájába. Azt hitte, hogy ott a feszület
vagy az imádságos könyv, vagy kanári madara, vagy valami csoda majd
segit rajta.
Hiába hitte azt a tót lány.
Mert ő ugy négy szem között már odaigérte kezét a gróf-gyereknek.
Megszerette talán? Tudja is ő! Jól esett neki a gyerek udvarlása. Az ő
tapasztalatlan lelke előtt csodálatos hatalom gyanánt állott a fényes,
hires, nevezetes ősi Révay-család neve. Vonzotta őt az a név. Az ifju
gróf sokat beszélt neki őseiről, a kik már jeruzsálemi Endre király
idején grófok, bárók, főispánok voltak. A szklabinai és blatniczai, a
trebosztói és bisztricskai gróf, báró és nemes Révayak! Mennyi ragyogás
a multból s mennyi ragyogás a jövendőre! Fényes kastélyok, nagy
angol-kertek, lovaglás amazonruhában, kocsikázás négy lóval. Ő mindenütt
urnő! Vármegye gyülésén, országnak gyülésén, királynak koronázásán
mindenütt urnő, grófné, a kinek komornák és huszárok szolgálnak s
grófok, bárók, ország zászlósai kezet csókolnak. Még az alispán, de még
a szolgabirák is kezet csókolnak. Neki – a tót lánynak, a Kompanek
Annuskának, a gyolcsos tót leányának, a tót takács leányának, a ki eddig
egyebet se tett, csak a takácslegényeknek és gyolcsos tótoknak főzte,
keverte és tálalta a kását, gániczát, nyögvenyelőt, turót, sajtot, aludt
tejet, irót, savót, pujnalevet.
Csak eredj te haza, kékfestő legény, Annuska nélkül. Legföljebb egy vég
vásznat vigy haza magaddal.
Nem szeretett még Annuska bele senkibe. Az ő szive még mozdulatlan, mint
a keletlen kovász. De hátha majd megkel az a kovász s kidagad a
szakasztó kosárból? Erre se gondolt még Annuska. Jött egy fiatal ember,
férjnek való, főur, főnemes, megkérte a kezét, lánynak férjhez kell
menni előbb-utóbb, most itt a jó alkalom, ő bizony odaigérte a kezét,
épen ma este akarta apjának megmondani.
S most ide jön ez a takács-legény. Nem is takácslegény, hanem kékfestő
legény. S nem is holmi inczi-finczi legény, hanem igazán derék szál
legény. Nem is udvarol, nem is legyeskedik, nem is dicsekszik a
hetvenhetedik öregapjával, hanem eléje áll bátran, hidegen, nyugodtan s
tiszta, érczes hangon e szavakat mondja:
– Annuska kisasszony! Hat hét előtt itt voltam, mint ismeretlen vándorló
legény. Magát megláttam, megszerettem. Apámnak elmondtam a szándékomat s
ő beleegyezett. Most hát ujra itt vagyok s magát, Annuska kisasszony,
feleségül kérem. Elviszem innen Túl a Dunára, Zalavármegyébe, Sümeg
városába, Balaton partjára. Ha ád valamit vele az édes apja, azt se
bánom; ha semmit se ád vele, azt se bánom. Van két erős kezem, virágzó
mühelyem, tisztes mesterségem, becsületes nevem és becsületes apám, ugy
megélünk együtt, mint a hal a vizben. Pénzért, kenyérért, jó tanácsért
sohase szorulunk ki a szomszédságba. Vessen számot a szivével, én már
tisztában vagyok a magaméval.
Hát most mit szóljon ő mindezekre? Se ősök? Se kastély? Se főuraság? De
az igaz, derék fiunak látszik. Az is igaz, hogy a szive remeg egy kissé,
mig e szavakat hallja. Az ő szive? Hiszen ez a sziv már, sőt még ma is a
gróf gyereké volt. De hát olyan gyönge, olyan kaczér, olyan ingadozó
lenne az ő szive?
Mit feleljen? Irul-pirul arcza, akadozik szava, torkát valami szoritja –
mit feleljen?
Szerencsére apja okos ember. Megfogja a kékfestő karját.
– Jer csak legény, hagyjuk a lányt magára, hadd gondolja meg a dolgot,
majd megmondja aztán a maga szándékát holnap vagy holnapután.
A gyolcsos tót felesége már nem élt. Annuska volt a háznál az asszony.
Vele szokta meghányni-vetni a ház dolgát az apja. Most aztán volt
meghányni-vetni való.
Este, mikor már csak ketten voltak együtt s a vendégek lefeküdtek, meg
is kérdezte Annuskát:
– No lány, mit szólsz hát a dologhoz?
A lány oda borult a gyolcsos tót nyakába.
– Én már kezemet odaigértem a grófnak!
– Mit csináltál? Már odaigérted a kezedet? Talán csak az első szóra? Még
csak nem is alkudtál? Hát te vagy a Kompanek egyetlenegy lánya? Ha én
minden portékámat odaadtam volna alku nélkül első szóra, most is
takácslegény volnék és se gróf, se kékfestő nem futkosna a kezed után.
Az öreg gyolcsos tót természetesen ugy gondolkozott, hogy a sziv is csak
olyan vásári áru, mint a végvászon. Az ember először magasra tartja s ha
akad bolond: megveszi az magas áron is. Ha másként nem megy: igaz áron
adjuk el. Ha igy se sikerül: áron alul is elvesztegetjük. De alku nélkül
a szivet se kell adni.
Vagy talán mókázott az öreg gyolcsos tót?
Az is meglehet. Hiszen a gyolcsos tótnak is csiklandozta szive táját a
főuri atyafiság.
– No lány, ha már odaigérted a kezedet: akkor igéretedet meg is kell
tartanod.
A lány megint oda borult az apja nyakába:
– Édes jó apám uram, nem kellene ezt egy kissé még meggondolnunk?
Most tudott már mindent a gyolcsos tót. Ingadozik már a lány szive a
gróf és a kékfestő között. Csakhogy még nem dőlt el egészen, se az
egyik, se a másik felé. No majd eldönti ő.
Napközben Annuska többnyire a gróf-gyerekkel járt-kelt, sétált,
csevegett. De étkezésnél délben, este mindig velük volt a kékfestő is.
Csodálni lehetett ezt a kékfestőt. Egészen bizott magához és a lányhoz.
A legyeskedést átengedte a gróf-gyereknek. De sehogy se akart elmozdulni
a háztól, mintha csak azt várta volna, hogy kitegyék a szürét. Vagy
talán a szegre akasszák!
Észrevette, hogy a vén gyolcsos tót korán kel s a mint fölkel s
fölöltözik: nyomban letérdel ágya előtt, kezeit összeteszi s imádkozik
nagy áhitattal. Isten áldását kéri magára, lányára, többi gyerekére,
takácslegényeire, gyolcsos tótjaira, elhalt feleségére s minden meglevő
és ezután leendő gyolcsos tótra s mindenféle tótra. Azután kimegy a
kertbe s a vendégszobák ablakain át benéz vendégeihez, a grófhoz és a
kékfestőhöz. A vendégszoba ablakai a kertre néztek.
No gyolcsos tót, ha kiváncsi vagy, te is láss valamit.
A kékfestő még korábban fölkelt, mint a gyolcsos tót. Legalább
félórával. Azután fölöltözött s várta a gyolcsos tótot. A mint léptei
dobogását közelegni hallotta: ő is letérdelt ágya előtt, ő is összetette
kezeit s ő is imádkozott nagy áhitattal apjáért, magáért,
szülővárosáért, valamennyi kékfestő legényért.
Meglátta ezt a gyolcsos tót!
Hajh bizony ez a kékfestő legény derék legény.
Oda ment a gróf-gyerek ablakához, beleskelődött azon is.
A gróf-gyerek ott feküdt az ágyon; két keze, két lába négyfelé,
valamennyi ruhája tizennégy felé. Alszik rettenetesen. Sőt épen a fal
felé fordul s hortyog, csak ugy harsog.
Hm! Az egyik istenfélő, a másik istennel nem törődő. Az egyik korán
kelő, a másik későn kelő.
Korán kelni: nagy dolog ez!
Nem azért, a mit a közpéldabeszéd mond: a ki korán kel, aranyat lel. Lel
a manót, nem aranyat. Veszt is el valaki mai napság aranyat. Még ezüstöt
se. Egy-két rongyos rézfillért talán lehet találni itt-amott, de aranyat
ugyan nem találni. Hány gyolcsos tót, drótos tót, üveges tót, olajos
tót, arató és napszámos tót jár szerte a világban későn-korán, de egy se
talált még aranyat. Az a példabeszéd tehát semmit sem ér. Az igaz, hogy
nem is hallgat rá senki.
De az is igaz, hogy a ki korán kel: korán fekszik, s a ki későn kel:
későn fekszik.
Ez a nagy dolog. A későn fekvés.
Napnyugta után csak a bagoly, bőregér és ujságiró dolgozik. Mindenki
más, a ki későn fekszik, hiábavalósággal tölti az időt, nem hasznos
munkával.
Asszony, kártya, borital, muzsika: ez a későn fekvők időtöltése. Egyik
rosszabb, mint a másik. A ki már legénykorában is későn fekszik s későn
kel: mi lesz abból akkorra, a mikor már feleség és hét gyerek is van a
háznál? De mi lesz a takácsmühelyből és kékfestőmühelyből? És mi lesz a
grófi uradalomból? Megmarad-e Szklabina és Blatnicza, Trebosztó és
Bisztricska? Dehogy marad. A reggeli munka hozza a hasznot, nem a
délutáni. Ha pedig az uradalom sohase hoz délelőtt hasznot: akkor a
gyolcsos tótnak kell majd a pénzzel előállani. De ha pénze nem lesz: hol
lesz akkor a becsülete? Holott mikor pénze van, se valami nagy az
uraságok előtt a becsülete.
Hajh, hajh! Nézzük csak, mit csinál az imádkozás után a kékfestő legény?
Hát bizony a kékfestő legény végignézte a tehénólat, lóaklot,
baromfiházat; disznók, kecskék, juhok tanyáját. Megnézett mindent,
kikérdezett mindenkit s megdicsérte vagy összeszidta, kit-kit érdeme
szerint, az összes cselédeket. Azután benézett a mühelybe s gondosan
megvizsgálta a takácslegényeket s a csipkeverő lányokat, mintha sohase
látta volna őket.
– Te lány, gondoltál-e valamit?
– Nem, édes jó apám uram!
– Tudod-e, hogy minden vendéggel egyenlően kell bánni?
– Tudom.
– Nem tudod. Mert az egyik vendégnek odaigérted a kezedet, a másiknak
nem.
– Óh, édes jó apám uram, mi lenne akkor, ha én a másiknak is odaigérném
a kezemet?
Mi-e?
Hát az lenne, a mi lett, pedig még Annuska oda se igérte a kezét. A
gróf-gyerek se volt vak. Ő is jól látta már, hogy a gyolcsos tót és a
tót lány kihez kezd huzódni. Egyenesen megszólitotta a gyolcsos tótot.
– Kompanek, mit keres itt a háznál ez a kékfestő legény?
– Hajh bizony lányt keres, méltóságos uram.
– De hiszen itt vagyok én már!
– Hajh bizony az az én szerencsém. Ha méltóságod itt nem volna, már el
is vitte volna a lányomat az a kékfestő legény.
A gróf-gyerek egy darabig szótlanul nézett a vén gyolcsos tótra. Azután
oda füttyentette kocsisát s befogatott. Felült a kocsira, a tót lány
előtt megemelte a kalapját s ugy el-kihajtott az udvarból, csak ugy
porzott utána az udvar is, az utcza is.
Egy Révay csak nem szállhatott versenyre kékfestő legénynyel egy tót
lányért.
Egy hónap mulva Sümegen volt a szép Annuska. Olyan magyar menyecske vált
belőle, hogy fele vármegye megbámulta.
Mikor nekem ezt Ramazetter Vincze harmincznyolcz év előtt badacsonyi
szőlejében elbeszélte: mellette ült felesége is, az egykori szép
Kompanek Annuska. Kötögetett. De a férje pajzánul rámutatott.
– Ez a csunya vén asszony volt az a tót lány!
Öreg asszony volt, de bizony még akkor is szép asszony volt az Annuska.
Nem is felelt e szóra egyebet, csak annyit mondott nagy csendesen:
– Sok hiábavalóságot beszélsz bizony Vincze e mai napon!

III.
(Nőtlen ember nem takarit. – Házassági szerződés a tót leánynyal. – A
régi pénzek számitása. – A dögbőr története. – A széna-zab szállitása. –
A meggazdagodás törvényei. – A kékfestő elveszit harminczezer forintot.
– Öngyilkos akar lenni. – Összejön Inkey Kázmérral s elutazik idegen
országokba. – Mit tapasztal Londonban? – Az indigo. – A Charwood és
Owen-ház. – Szóba se áll a kékfestővel.)
Volt hát már Ramazetter Vinczének, a kékfestő legénynek felesége. Szép
leány, kedves menyecske, jó asszony. Azt irják, azt mondják ugyan nekem,
hogy a neve nem Annuska volt, hanem Zsófika volt. El is hiszem, nem is
bánom; – az én emlékezetemben Annuska maradt, hát csak ugy irtam. Én őt
harmincznyolcz esztendeje nem láttam, huszonöt év óta pedig Sümegnek még
tájékán se jártam, tévedhet az ember.
»Hogy az ember meggazdagodjék, ahhoz először is jó feleség szükséges.«
Ezt a kékfestő mondta. Én meg azt kérdeztem:
– Hát a ki nőtlenül is meggazdagszik?
– Ilyen ember az én ismerőseim közt nincs. Vagyont gyüjteni: az egyik
dolog. A gyüjtött vagyont megőrizni: a másik dolog. Mind a kettőre egyes
ember, ha egészséges ember, nem alkalmas. Az egyik dolog az asszony
dolga. Asszony nélkül okos ember vagy nem gyüjt, vagy nem takarit. Csak
bolond ember takarit a sirok férgei számára.
Ez is egyik elve volt a gazdag kékfestőnek.
Házassági szerződése ugyan csak szóbeli volt az öreg gyolcsos tóttal, de
azért hűségesen megtartotta mind a kettő.
Az volt a kérdés: hogy osztoznak meg Magyarország fölött. Mert hogy a
gyolcsos tót ezentul is elárassza olcsó kelmével a túl a dunai
vármegyéket: ez a kékfestőnek nem vált volna tetszésére. Végre is az
öreg gyolcsos tót beleegyezett abba, hogy Zala-, Somogy-, Baranya-, Vas-
és Veszprém vármegye legyen a kékfestőé, a többit megtartja magának. A
kékfestő ugyan dévaj kedvében megengedte, hogy csengőt, kolompot és
nadrágszijat azokban a vármegyékben is árulhasson a gyolcsos tót: de ezt
az ajánlatot köszönettel visszautasitotta a gyolcsos tót. A mit ő az
országból odaád leányának és vejének: odaadja egészen. Kislelkü a
gyolcsos tót nem lehet.
Következett a házassági szerződés második pontja. Milyen vászon, mennyi
vászon, milyen áron?
Az öreg kékfestő, Ramazetter Leopold, eddig a vásznat vagy a bécsi
lerakatokban, vagy a brünni országos vásárokon szerezte be. Szállitotta
pedig tengelyen; a mennyit tudott, a maga kocsiján, de ez kevés volt; –
a tömeget fuvarosok szállitották Győrig hajón, Győrből tengelyen. Sokat
hoztak az osztrák borhordó szekerek is. Bécsből Sümegig üres hordó,
vászonteher; Sümegről Bécsig tele hordó.
Ez adott gondolatot a borkereskedéshez is. De erről később beszéljünk.
A vám minden rőfnél majdnem egy pengő krajczárra rugott. Ezt a pengő
krajczárt akarta a kékfestő legény megmenteni.
Az alku tehát igy történt:
A karton legyen 33 hüvelyk széles, a mollinos gyolcs legyen 29½ hüvelyk
széles. Ezek voltak a rendes számok.
Egy negyed bécsi négyszöghüvelyk kartonon 19 lánczfonál és 17
vetülékfonál legyen, a lánczfonál minősége pedig megfeleljen a 36
számjegynek, a vetülékfonálé a 42-nek. Igy volt meghatározva a mollinos
is. Számra nézve 14 a láncz, ugyanannyi a vetülék, minőségre nézve pedig
20 a láncz és 18 a vetülékfonál.
Igy kell fonni, szőni ma is. Mert hatvan év óta a csillagok, országok,
birodalmak és uralkodók változhattak, de a gyolcsnak, vászonnak
változnia nem volt szabad. Hamisság és hamisitás ugyan elég történik
azóta, de arra való a gyolcsos tót és a kékfestő szeme és tudománya,
hogy a hamisságot észrevegye.
Mennyi tudománya van a gyolcsos tótnak! Ezt a mi jó gazdálkodó magyar
emberünk el se tudja képzelni. Csak azt gondolja, hogy egy nagy kalap,
egy szük nadrág, egy bocskor, egy tüsző s egy kocsi vászon, ebből áll a
gyolcsos tót. Ez is kell hozzá, az igaz, de kell még ezenkivül mérhetlen
tudomány is.
Abban az időben krajczár, garas, huszas és forint volt a pénzbeli
beszéd. De a krajczár is, garas is, forint is kétféle volt. Az egyik
volt kongó, a másik volt pengő. Az egyik volt váltó, a másik volt ezüst.
Három krajczár volt egy garas, husz garas volt egy forint. Huszonnégy
pengő krajczár volt egy váltó forint, husz pengő krajczár volt egy
huszas, három huszas volt egy pengő forint, harmadfél váltó krajczár
volt egy pengő krajczár s ha valaki két huszassal akart kifizetni egy
váltó forintot, még visszakapott negyven váltó krajczárt vagy pedig
tizenhat pengő krajczárt. A huszast nem lehetett garasra, a pengő garast
nem lehetett váltó krajczárra, a váltó garast nem lehetett pengő
krajczárra felváltani. Se a garasnak, se a krajczárnak nem volt fele,
mert félkrajczárra nem volt pénz. A hány rézpénz, annyiféle. Volt váltó
krajczáros, volt pengő krajczáros rézpénz. Volt váltó garasos is, de már
pengő garasos nem volt. A váltó garasos is háromféle volt. Az egyikre 30
volt irva, a másikra 6, a harmadikra 3. A gyolcsos tót és a köznép mind
el tudott ezen igazodni, de ha egy szobatudós tanárember kiment a
vásárba valamit venni, elvitte magával a logaritmusok könyvét, hogy
kiszámitsa, miért mennyit kell fizetnie. A csillagok távolságát előbb ki
tudta számitani, mint azt, mibe kerül ötnegyed rőf szatying. Nem száz
krajczár volt ám akkor egy forint, hanem hatvan krajczár, ennélfogva, ha
valaki töredékforinttal akart töredékforintot sokszorozni vagy
elosztani: hétszámra dolgozhatott, még se ért véget, mert örökké
végtelen töredékekbe keveredett. Lord Percival, a pestmegyei dabasi
angol sohase tudta megtanulni a magyar pénzt s ha váltott vagy vett
valamit, csak egy marok pénzt tartott a tenyerén, válogassa ki az eladó,