A balatoni utazás vége - 02

A nagy költőt, mikor meghalt, nem Szegedy Róza mellé temették. Neje
halála után a költő ismét megnősült, feleségül vette egyik távoli
rokonát, Vajda Amáliát, a ki 20–21 éves hajadon volt. Ez 1834. évi
februárban történt. E nő azonban nem sokáig élt, 1841-ben az év elején
meghalt. Ennek sirjába vagy sirja közelébe temették negyedfélév mulva a
nagy költőt.
Emléket nem állitottak se neki, se második nejének. Azonban Sümeg lelkes
népének kegyelete a nagy költő hamvait kiemelte a jeltelen sirból s
azokat Szegedy Róza sirjának közelében, attól jobbra temette el ujból s
akkor diszes siremlékkel látta el. A két nagy sziv porai im mégis egymás
mellé kerültek. Vajda Amália sirja nyomtalanul eltünt. Senki se
emlékezik már rá, hol volt valamikor. Fából készült egykori kisded
sirkeresztjét negyven-ötven év előtt felemésztette már a korhadás.
Én fölkerestem Szegedy Róza sirját 1854-ben. Azután megnéztem husz év
mulva, a mikor erdélyi nagyhirü barátaimmal a Balaton körüli utazást
végeztük. Végre fölkerestem két év előtt is, a mikor elhatároztam, hogy
életének történetét, bánatos és édes szerelmének s házas életének
történetét, a mennyire lehet, meg fogom irásaimban örökiteni.
A költők, a világ összes költői hálátlanok a nők iránt. Kevés a kivétel.
Társaságunk dicső elnöke, Jókai Mór mindenesetre kivétel. Lantjuk zengő
dala s költészetük ragyogása rendszerint csak addig veszi körül a nő
alakját, mig az lányka, mig hajadon, mig menyasszony. A nő szivének
történetével az esküvő után nem igen foglalkozik a költészet. Pedig a nő
azután hasonlit legjobban az istenekhez. Azután teremt, azután alkotja
meg és őrzi meg a boldogságot s azután gondoskodik arról, hogy folyton
szebb legyen a világ.
Igaz, – a korunkbeli irodalom és költészet foglalkozik a házas nők
szivbeli ügyeivel is. De oly irányban, hogy nincs köszönet benne. A nők
imádása helyett a nők élvezésére buzdit Helikon serege.
Sohase született még nő e világon, kinek alakja, szive, fenséges
gondolkodása magasabb és nemesebb érzelmekre hangolta volna a költő
lantját, mint Szegedy Róza. A világirodalom más nemzetek nyelvén ismer
nagynevü nőket, mert azoknak már akadt történetirójuk. Szegedy Rózának
eddig még nem akadt.
Pedig ő magyar nő volt. Mig leány: a magyar leánynak, mint asszony: a
magyar asszonynak mintaképe. Ép oly ragyogó, mint a történet bármelyik
fényes alakja. Ha méltó történetirója akad: az ő alakjának világánál
látja meg a következő nemzedék, milyen volt egykor a magyar asszony s
milyennek kell lennie ezután is.
Megálltam sirhalmának pázsitos oldalán s el-messze néztem a vidékre, a
hova siremléke ellát. Jobbról alatta a város, melynek lakói közt már
talán senki sincs, a ki élő szemeivel látta, de senki sincs, a ki ma is
édes és meleg büszkeséggel ne gondolna rá. Napsugaras alakjának
firól-fira száll hagyománya.
Jobbról napnyugot felé ott van Sümeg ősi vára, korhadó sziklákon,
korhadt korona gyanánt sötétlenek omladozó falai. Balra napkelet felé a
sarvalyi és dobosi rengetegek, annyi néphagyomány buzogó forrásai.
Szemközt a völgyeken túl a hegység, melynek ormain Tátika és Rezi vára
búsong a multakon s távolabb kissé Szentgyörgy hegye, Csobáncz vára és a
fenséges Badacsony, a mint lábait füröszti a Balatonban. Habár régi, de
igaz nemzeti költészet aranyozza be az egész vidéket.
Ábránd, álmadozás, káprázat játszik velünk annál a sirhalomnál. Mintha
emlékének hideg kövén át még most is Szegedy Róza nézné azt a vidéket s
annak a költő által megteremtett édes szüzi alakjait. S mintha
valamennyi közt a legszebbet, a legédesebbet mi magunk is látnók – a
szerelmes szüz hajadont, ki költőt teremtett a rideg katonából, Szegedy
Rózát.
S emléke ezentúl mindig dicsőbb és fényesebb lesz. A nemzet fiatalsága
még el fog zarándokolni a sirhoz, melynek ölében az ő hamvai nyugosznak.
Nemessé a miveltség s nagygyá a nemzet csak ugy lehet, ha vére,
szelleme, költészete ismét imádandó magasságba emeli a nemzet derék
asszonyait. Ha odaemeli, a hol Szegedy Róza történeti alakja árasztja
szét meleg sugarait.
* * *
E kisded mű Szegedy Róza utolsó betegségéről és haláláról nem irott
munka, hanem emlékeim és jegyzeteim segitségével rögtönzött elbeszélés.
A Petőfi-társaságban, mint megválasztott tagnak, székfoglaló előadást
kellett tartanom. A társaságnak 1903. évi január hó 6-án tartott
nagygyülésén hangzott el székfoglaló gyanánt szóbeli előadásom.
Gyüjteményes műveim e kötetében tárgyánál fogva méltán foglalhat helyet.
Most már nem ott, nem abban a sirban fekszik a dicső halott ott a
kápolna előtt, a hová temették. Hamvait átvitte a hálás kegyelet férje
sirjába, nem messze első sirjától nyugat felé. Most már a két nagy
lélekből mindaz, a mi az enyészeté, együtt pihen, egymás mellett. A
mikor sirját felbontották, hamvaiból némi ereklyéket helyeztek el a
Darnay-muzeumban. Halotti ruhájából két darabkát, változatlanul maradt
hajából kisded fürtöt s gyermeklányka nagyságu lábáról kis czipőjét.


A SÜMEGI KÉKFESTŐ.

I.
(Mi a gazdagság? – Magyar irók, magyar költők hogy vannak a
gazdagsággal. – Mire oktatnak a tanitók? – Eötvös József báró és
Wodiáner bankár. – Bugyli kutyánk és takarékpénztára. – Ki a gazdag, ki
az ur? – Salamon Ferencz aranypénz-buvárlata.)
Sümegen vagyunk. Otthagytuk félben utazásunk elbeszélését. De
megigértük, hogy az utazást is, az elbeszélést is befejezzük s nem
nyugszunk addig, mig Gyulai Pál urat erőben, egészségben Budapestre
vissza nem szállitjuk.
Ott ültünk a püspöki palota kis ebédlőjében asztal mellett estebédnél.
Evés után tüzes bor, tüzes fekete kávé, dohányfüst és adoma járta.
Rájött a szó a gazdag kékfestőre s a kékfestőről a gazdagságra.
Mi a gazdagság?
Nagyon érdekes erről olyan emberek vélekedése, a kik maguk körül nem
ismerik a gazdagságot.
Két magyar történetiró: Salamon és Szilágyi. Egy magyar költő és
kritikus: Gyulai Pál ur. Egy magyar szerkesztő: Nagy Miklós. Egy lelkes
honvéd: Szentirmay. Szentirmay ugyan tudta, mi a nagyuri kényelem, de se
ő nem tudta igazán, se a többi, mi a gazdagság.
Csókolni való kedves ostoba népség a magyar iró, magyar költő, magyar
tudós. Sohase jut eszébe, hogy a gazdagság is valami. Sohase táplál
vágyat a gazdagodásra. Társalgása, mulatozása, emlékezései, élczei
sohase terjeszkednek ki a gazdagságra, vállalkozásokra, pénzgyüjtésre.
Legföljebb gunyolja, lenézi vagy elfelejti a gazdagot.
Mit tanitanak az iskolákban? Miként nevelik a gyereket?
Minden tanitó szegény, minden tanár és tudós szegény, mint a templom
egere. Ha szegény nem volna: nem lenne tanitó, tanár és tudós, hanem
keresne magának más hivatást, más mulatságot, változatosabb életörömet.
Az a szegény tanitó és tanár miért dicsőitené a gazdagságot? Miért
lelkesülne ő maga s miért lelkesitené a gyereket a gazdagságért? A
legjobb tanitó csak a takarékosságra buzdit, a legtöbb tanár és tudós
csak hiábavalóságnak, csak elmulandó jónak hirdeti a nagy vagyont.
Szeressétek a szülőket! Szeressétek a hazát! Lelkesüljetek az
igazságért! Legyetek hősök, bátrak, elszántak s törekedjetek a nemes
dicsőségre! Leonidász, Alkibiádesz, szigetvári Zrinyi Miklós legyen a
példa lelketek előtt! Szerénység, tisztesség, alázatosság és becsület
erényeivel teljék meg szivetek! Imádjátok az istent, hódoljatok a
királynak, megbecsüljétek a papokat és az előljárókat s teljesitsétek a
törvényt.
Ezekre oktatják a fiatalokat s ezeken kivül mindenféle okos és bolond
világi tudományra.
Mind jó és bölcs dolog ez. Nincs is én nekem ez ellen semmi kifogásom.
Hanem nekem mégis ugy tetszik, mintha az életnek bölcsessége és a
tanitóknak bölcsessége nem járna egy nyomon. Valamelyikben hibának kell
lenni.
Vagy háboruban élünk vagy békében. A háboru abból áll, hogy agyonütjük
az ellenséget fegyverrel. Mi legyünk az erősebb, ne az ellenség. A béke
abból áll, hogy elszerezzük az ellenség pénzét iparral, kereskedéssel.
Mi legyünk a gazdagabb, ne az ellenség.
Hajdan az lett a hazafi, a hős és a nemes ember, a ki agyonütött egy
ellenséget. Most ugyan nem lesz hős, de mégis hazafi lesz és nemes ember
lesz, a ki nagy vagyont gyüjt össze.
Ez az életnek bölcsessége.
De azért a tanitók még se lelkesitik az ifjakat arra, hogy vagyont
gyüjtsenek.
»Ne Leonidászért rajongj, ifju ember, hanem Rothschildért!«
A melyik tanár igy szólna tanitványához, azt nyomban kilöknék az ajtón,
lába se érné a földet.
S igazuk lenne azoknak, a kik nyomban kilöknék. Mert hiszen koruk
nőttével, éveik szaporodásával ugy is csak gyüjtenek vagyont az emberek.
Csak a magyar iró, magyar költő, magyar tudós nem gyüjt. Mig fiatal:
azért nem gyüjt, mert fiatalságához efféle szürke erény épen nem illik.
Mikor öreggé lesz: azért nem gyüjt, mert öreg korában csak nem adhatja
fejét ilyen bolondságra. Igy vélekedik valamennyi. Arany János nagy
vagyont gyüjtött, nem is tartották tökéletes embernek életében.
Csokonay, Tompa, Petőfi, Vörösmarty sohase láttak egy csopron ezer
forintot: ezek voltak a tökéletes emberek. S a kik ott harminczhárom éve
Sümegen együtt ültünk: azok közül Salamon Ferencz, Szilágyi Sándor, Nagy
Miklós, sőt Szentirmay József barátom is, mikor elmultak, mit hagytak
maguk után? Jó hirt, becsületes nevet, nemzeti dicsőséget s néhány jó
barát számára édes emlékezetet. Egyebet semmit.
Eötvös József báró is magyar iró volt s ő se gyüjtött semmit. Pedig ő
még egyéb is volt, mint magyar iró. Államférfi, országkormányzó,
törvényhozó, európai hirnevü ember: mind nem használt neki semmit.
Minden gazdagodásnak utját állta, hogy magyar iró, magyar tudós volt.
Ha Bécsbe ment, báró Wodiáner Móricznak volt állandó vendége. Báró
Wodiánernek volt vagy tizenöt-husz milliója. S nagyobbára maga szerezte.
A meggazdagodásról beszélgetett egy izben vele báró Eötvös s egész
gyermekes tűzzel azt kérdezé:
– De ugyan édes Wodiáner, hogy lehet igy meggazdagodni?
A bankár elnevette magát.
– Semmi se egyszerübb ennél, kegyelmes uram. Ha a fiatal ember fölteszi
magában, hogy meggazdagszik s aztán egész életén át más czélt nem ismer,
csak azt, hogy meggazdagodjék, ennek áldozza éjjelét és nappalát, ezért
fut, ezért fárad, ezért dolgozik s ezt még szerelmében se téveszti szeme
elől: okvetlenül meggazdagszik mindenki.
– Igaza lehet, de hol marad a becsület?
A sok milliós nagy ur rátette egyik kezét báró Eötvös vállára s egész
komolysággal e szavakat mondá:
– A kinek már van néhány milliója: az az ember, kegyelmes uram, könnyü
szerrel megszerzi a becsületet. Ez a nagy vagyonnak a legnagyobb átka.
Irtóztató igazságot mondott az a bankár. A nagy tudós, költő és
államférfi csak elképpedt ezekre a szavakra. Még évek mulva is bizonyos
felindulással beszélt a mivelt társadalom ama nagy örvényeiről, melyek e
nagy igazság mögött zúgnak és üvöltenek.
Pedig nem volt indoka a felindulásra. Hiszen a népnek egyszerü és tiszta
esze oly rég ismeri és hirdeti már ezt az igazságot: »pénz: emberség;
ruha: tisztesség«.
Nagy vagyon nélkül nincs gazdag nemzet. Gazdagság nélkül nincs a
nemzetnek tekintélye s tekintély nélkül se keze, se lába a becsületnek.
A nagy vagyon magától nem gyülemlik. Háboruval és rablással se
gyülemlik. Azt valahogy másként kell gyüjteni. S a gyüjtési kedvnek bent
kell lenni az emberi természetben.
De hát miért kell bent lenni? Erő-e vagy gyöngeség-e a vagyongyüjtésre
való hajlandóság? Erő-e vagy gyöngeség-e a gazdagodási vágy? Ez a
kérdés.
A kis gyerek nem gyüjt. A mi játékot adnak neki, azt is összetöri s
otthagyja. Csak a kis lány őrzi hiven a babáját. Nem sokallja, ha ebből
több van is neki. De ez nem tőkegyüjtési szenvedély, hanem valami más.
A kamasz és az ifju se gyüjt. Vigan éli világát. Azt is tékozolja, a mit
apja-anyja gyüjtött. »Sohase halunk meg:« ez a jelszava. Akkora erőt
érez magában, szinte röstell arra gondolni, hogy holnapra is jó lenne
eltenni valamit.
A fiatal nemzetek se gyüjtenek. Ott a norman, ott a magyar, ott a török.
Bekalandozzák a fél világot, hadakoznak, hóditanak, fénylenek. Minden
kaput feltörnek maguk előtt s egyet se zárnak be maguk után. Mintha
egykor az lett volna bölcsességük: a ki majd hátul jön, tegye be az
ajtót.
De ki gyüjt hát?
Belekontárkodjunk-e Darwin tudásába?
Volt kis gyermekkoromban egy kuvasz kutyánk. A neve volt: Bugyli. Furcsa
név, talán nem is magyar szó, de nem tehetek róla; valósággal Bugyli
volt a neve. Szennyes barna bozontos szőrü eb, közepes nagyságu,
külsején semmi különös megjegyezni való. De története nagy van. Nagy is,
szép is. De történetéből csak vagyonszerzési szenvedélyét beszélem el.
Akárhogy szerettük: utóbb csak megöregedett. Orrán, homlokán elkezdett
őszülni; fogai is gyöngültek, töredeztek; játszani se volt már valami
nagy kedve, engem ugyan el-elkisért még kertbe, mezőre, szántóföldekre,
de ezenkivül csak pihenni szeretett.
Egyik reggelen látom, hogy karéj kenyerét nem eszi meg. Elveszi szép
illedelmesen, farka csóválásával meg is köszöni szépen, de nem eszi meg,
hanem kibaktat vele az utczára, átmegy az utczán, beviszi a szilvás
kertbe, mely rézsut szemközt volt lakásunkkal s ott a gunyhó felé tart.
Utána megyek.
A gunyhó mögött semfüsemfa kerités, a kerités mellett ölnyi magas
laboda, bürök, vadüröm, sóslórom, valóságos bozót. Odamegy a Bugyli,
leteszi a karéj kenyeret, lábaival lyukat ás, a kenyeret beleteszi a
lyukba s aztán földdel betemeti. A mint e munkát elvégezte: eljön onnan
nyugodt szivvel, valami kétszer visszanéz a bozótra s azután megy vissza
az udvarba.
Nem értettem a dolgot.
Másnap ismétlődött a jelenet. A karéj kenyér megint odakerült, de más
helyre, egy vadkender tövébe. S igy történt napokon át.
Délben rendesen megette a Bugyli a csontot, étel maradékot, de
reggelijét rendesen elásta. Mit akart ő ezzel?
Magam is nagyon szerettem a gunyhóban heverészni. Magammal hivtam a
Bugylit, szivesen jött, odafeküdt mellém, de ugy, hogy feje kivül maradt
a gunyhón.
Gyakran odajött valamelyik fiatalabb másik kutyánk is. A Bugyli
hidegvérrel fogadta, de szemeivel folyton kisérte s ha valamelyik
földalatti karéj kenyeréhez közelitett, nyomban morogni kezdett. S
morgott mindaddig, mig a fiatalabb kutya más irányba nem fordult. Jöttek
oda legelészni és bogarászni pulykák, kácsák és ludak is. Ezeket is
szemmel kisérte, de ezekre, ha kenyereihez közelitettek is, akkor se
morgott. De mikor jött a kakas és a kotlós tyuk: azokra megint
kegyetlenül morgott. Valamint a malaczokra is.
Világos volt, hogy a Bugyli őrzi és félti az ő kenyereit. Kutya, kakas,
malacz, kotlós tyuk ki tudja turni és kaparni a föld alól, azokat tehát
jól összeszidja, ha oda közelitenek; pulyka, lúd, kácsa nem turja, nem
kaparja ki: azokat tehát szó nélkül türi.
De hát miért félti kenyereit?
Másnap reggel nem adtam neki szokott karéját s délben se kapta meg a
csontot és ételmaradékot.
Sebaj! Van ő neki gyüjtött tőkéje, van ő neki takarékpénztára.
Odaballagott a gunyhó melletti bozóthoz, egyik laboda tövéből kiásta
tegnapi karéj kenyerét s megette jóizüen. Kivett takarékpénztári
betétéből akkora összeget, a mekkora egy napra elég volt.
Jól van Bugyli, okos vagy, bölcs vagy. Kishitü vagy ugyan, mert
fölteszed, hogy az én apám házánál nem lesz meg holtig való kenyered s
ezért a kishitüségért ugyancsak megérdemlenéd a pirongató szót, de azért
mégis el kell ismernem előrelátásod bölcsességét, valamint a koreszmék
felfogására valló jóindulatod buzgóságát is. Fáy András épen ekkor
hirdette lelkesen a takarékpénztárak alapitásának üdvös eszméjét s te,
jó öreg kuvasz, öregséged daczára is nyomban felkaroltad azt az eszmét.
A mit pedig nagyhirü emberkortársaid közül sokan nem cselekedtek.
Azonban van néhány kérdésem, Bugyli.
Miért nem voltál te ilyen takarékos fiatal korodban? A mikor még gyomrod
jó volt, lábad gyors volt, fogad éles volt s szeretőt is tartottál
magadnak? Akkor lám mindent megettél, a mit csak kaptál.
Miért vagy te olyan zsugori? Miért félted te fiatal ebtől, kakastól,
kotlós tyuktól a te tőkédet, holott te már ugy se tudod azt
felhasználni?
Ha pedig be találod hunyni szemeidet: kire hagyod tőkéidet? Eszedbe
jut-e a jótékonyság? Nem ugy cselekszel-e, mint a mai magyar főurak, a
kik mérhetlen millióikból nemzeti közczélra se nem adnak, se nem hagynak
semmit? Nem tanácslom, hogy az ő példájukat kövesd. Mert azok azért csak
magyar főurak maradnak, te pedig, Bugyli, csak rongyos kuvasz maradsz!
De az is igaz, hogy igy is, ugy is csak kuvasz maradsz.
Hanem azért, a mit cselekedtél, mégis olyan példa, mely a homályban
világot gyujt előttünk.
A hetyke erő nem gyüjt, mert eszébe se jut, hogy ő nem kifogyhatatlan.
A magabiró fiatalság nem gyüjt, mert szentül hiszi, hogy neki a tél is
rózsát terem.
Csak a hanyatló kornak jut eszébe komolyan meggondolni: miből élünk
holnap. A mikor már napról-napra kevesebb lesz előttünk a holnap.
Csak a gyöngének jutott először eszébe a gazdagodás S ma is és örökké
tökéletlen, gyönge ember az, ki nem gondol egyébre, mint a
meggazdagodásra.
Igaza volt Wodiáner bárónak. A meggazdagodás nem ördögség. A legostobább
ember is képes rá, ha egyébre nem törekszik, hanem még szerelmében is
csak erre törekszik.
Nincs is egyéb átka a nagy vagyonnak, csak az, hogy az ostobát is
bölcsnek hirébe hozza s a gazembernek is becsületet szerez.
Nagy ámitó a nagy vagyon.
Azt mondja a köznép: »ez az ember boldogul«. Olyanról mondja, a kinek
vagyona szaporodik. »Ez az ember nem boldogul.« Olyanról mondja, a kinek
vagyona fogy.
Van igazság, de átkozottul kevés igazság van ebben a szóban. Mert hiszen
a vagyon sok örömöt nyujthat s az öröm mégis csak egy része a
boldogságnak. Csakhogy a gazdagság még se boldogság s a kinek semmi
egyebe nincs, mint a vagyona, az mélyen alatta áll annak a koldusnak, a
ki összekéregetett filléreiből este egy ital bort vesz s azt jó szivvel
megosztja kolduló társával. Minő fenséges alak ez a koldus a mellett a
milliomos mellett, a ki rongyos gyermeket lát az utczán dideregni s
nincs szive egy darab gunyát vetni rá!
De ki hát a gazdag?
A kinek egy fillérrel mindig több van, mint a mennyi szükséges: az a
gazdag. A kinek egy fillérrel mindig kevesebb van, mint a mennyi
szükséges: az a szegény. De sok szegény ember van a milliomosok között!
De sok inség gyötri az urakat!
Mert gazdag és ur: ez se mindegy.
Deák Andrisnak hivták azt a kis pufók, piros, erős paraszt kölyket, a
kivel együtt kerültem föl az elemi iskolába. Apja is, öreg apja is Deák
András volt. Osztatlan családi birtokunkat birták haszonbérben. Gulya,
ménes, birkanyáj sétálgatott ki az udvarukból.
Azt mondja egyszer nekem nagy bizakodással a kis Deák Andris:
– Az én apám gazdag, a te apád ur!
Ő is hat éves volt, én is. Ime a két hat éves kölyök a művelt világ
legnagyobb és legnehezebb kérdésében már tisztán látott. Ő már
különbséget tudott tenni a vagyon és a társadalmi állás között s én
megértettem az ő szavát. Hejh, milyen sokra becsülném most, ha akkor
megkérdeztem volna tőle, miben látja ő a különbséget a gazdag és az ur
között s ha most vissza tudnék emlékezni elmélkedésére!
Igaz, hogy a kis Deák Andrisból bizakodás is beszélt. A bizakodás édes
testvére a hiuságnak. A hiuság szülte a nagy és dicső tettek legnagyobb
részét, melyek az emberiség történetében följegyezvék. Igaz, hogy a nagy
bűnök nagy részét is a hiuság szüli. S ha a gyöngeség érzete volt a
gazdagodás első ösztöne: második és sokkal hatalmasabb ösztöne ma már a
hiuság.
Nincs hiusággal teljesebb lélek, mint a költő, iró és tudós lelke. Ez a
lélek, ha semmi jele nem mutatkozik is nála a hiuságnak, tele van ezzel.
Salamon Ferencz egy egész esztendőt szánt életéből annak a nagy
rejtélynek a megoldására, hány szemernyit nyomott Nagy Lajos magyar
királynak egy aranya, melyet a budai pénzverőben veretett?
Bolondság volt ez?
Sehogyse az volt. Sőt a legfenségesebb buzgóság, a legtisztább
hazaszeretet volt. Erény, kötelességnek nemes teljesitése, valódi
hősiesség. Mégis csak hiuság, de nem a maga, hanem nemzete dicsőségét
ragyogta szét a világba.
Egykor a magyar aranypénz volt az európai aranypénzek értékmérője. Még
Lipcsében, még Hamburgban, még a nagy, széles, büszke Németországban is,
még a tengerek partján is a budai arany volt az első tekintély. Ehhez
mérték a többit.
Akkor is a pénz segitette a csereberét. Akkor is volt pénzértéke
mindennek. De az embereknek a tudomány kedvéért is tudniok kell, mit ért
akkor s mibe került az életnek minden szükséglete. De ezt csak ugy
tudhatjuk meg, ha előbb kipuhatoljuk, mit ért akkor az arany s mennyi
volt az aranyból a budai magyar aranypénzben?
Ezzel vesződött Salamon Ferencz álló egy esztendeig. Egy történeti és
egy társadalmi igazságot akart földeriteni s magyar nemzetének
becsületét magasabbra emelni. El is érte czélját.
Ezért imádandó ostobaság az, hogy a magyar iró, magyar költő, magyar
tudós nem töri fejét a meggazdagodáson. Ha a gazdagság vágyában merülne
el lelke: sohase irná meg Vörösmarty Szép Ilonka szomoru történetét,
sohase menne Petőfi meghalni nemzetéért a csatatérre és sohase ölné
Salamon Ferencz életének egész egy esztendejét abba a kérdésbe, mennyit
nyomott Nagy Lajos aranypénze?
S ezért nyugszom meg abban is, hogy a tanitók és tanárok nem nagy
buzgósággal lelkesitik a fiatal nemzedéket a gazdagodásra.
De ne bölcselkedjünk tovább. Lássunk az után, miként gazdagodott meg a
sümegi kékfestő? Ha nem lett volna derék ember, ha csak holmi rongyos
gazdag ember lett volna: meg nem emlékezném róla semmiért.

II.
(A sümegi kékfestő és fia. – A gyolcsos tót. – A nadrágszij
természetrajza. – Janó, a tót legény. – A kékfestő fia vándorutra megy.
– Mit talált a gyolcsos tótnál? – Beállott hozzá takácslegénynek. –
Versenyre száll gróf Révayval a szép tót leány kezéért. – Miként győzi
le a grófot?)
Kisfaludy Sándor korában a mult század elején élt Sümegen Ramazetter
Leopold, a kékfestő. Neve német, szorgalma és takarékossága német, maga
jó magyar. Életemben nem is láttam kékfestőt, a ki Árpáddal együtt jött
volna országunkba. A kékfestő czéh mindenütt német emberekből állott.
De azért Ramazetter jó magyar volt. Biztosan tudom ezt. Mikor Kisfaludy
Sándor Balaton-Füreden 1831-ben a Nemzeti Szinházat alapitotta és
épittette: nem egyszer szorult meg pénz dolgában. De a sümegi kékfestő s
a veszprémi postamester mindig kisegitette. A költő hiába fordult volna
adományért királyhoz, nádorispánhoz, püspökhöz, káptalanhoz: nem látott
volna egy fillért. Olyan világ volt akkor. De a kékfestő és a
postamester meleg honfiszivvel s tele erszénynyel mindenkor készségesen
állt szolgálatára.
Nagy kamasz fia volt a kékfestőnek. Vincze volt a neve. Ez a fiu lesz
elbeszélésünk hőse. Erről szólt az adoma fél éjszakán át köztünk a
sümegi palotában.
Az öreg kékfestő otthon ült, vezette a munkát, igazgatta a száritót és
mángorlót, pörölt a legényekkel és csomagolókkal; rendelte a vásznat,
gyolcsot, kartont, tafotát, indigót és berlini kéket, a fia pedig járt
vásárokra. Somogy, Tolna, Baranya, Vas és Veszprém vármegyék minden
városa és minden országos vására ott látta a sümegi kékfestő magas szál
legény fiát, hosszu zöld kocsiját s világoskék sátorát. Volt ugyan
azokon a vásárokon más kékfestő is, de a sümegivel nem versenyezhetett
senki. Szép fiu volt az a kékfestő legény, ugy tudott beszélni a
menyecskékkel, mint a fecske a fiaival; mig az ő kék vászna, babos kék
kartonja el nem fogyott, hiába tartotta a többi kékfestő a rőfön a
kezét.
De nemcsak kékfestőkkel találkozott a vásárokon, hanem gyolcsos tótokkal
is.
Van-e még gyolcsos tót a vásárokon? Én bizony nem tudom. Azt hiszem,
most is csak kell lenni. Kár volna, ha a gyolcsos tót is elmult volna.
Leverik a karófát a földbe, felaggatják a keresztfákat a karófákra s
azután a keresztfákat telerakják mindenféle fehérnemüvel.
Mit árul a gyolcsos tót?
Derék ember lenne az, a ki el tudná mondani. Abrosz, törülköző,
asztalkendő, sütőruha, portörlő és sikároló, lazsnak, durva vászon,
finom vászon, rumburgi, sléziai, karton, patyolat, mind tisztán,
fehéren, jól kihuzva, finoman vasalva és hajtogatva, tisztán mángorolva.
De ez még mind semmi. Abrosz-sávolyok, csipkék, szalagok, czifrásak,
szatying, gatyamadzag, fehér füző, véggyolcsok halomszámra. A mint ki
van rakva minden, a vásári szellő hajnaltól estélig libbegeti a gyolcsos
tótnak világkiállitását.
A gyolcsos tót jó ember, szelid ember, kevés beszédü ember. Azért is,
mert nem tud jól magyarul s azért is, mert ugy ejti ki tótos nyelvén a
magyar szót, hogy a sok vásározó fehér cselédet rögtön előveszi a
nevetés. Ezt pedig a gyolcsos tót se szereti. De ha beszélni keveset
tud: valamivel mégis csak oda kell csalogatni a vevőközönséget. Erre
való a nadrágszij és a csengő. Hajdanában minden nemes, minden magabiró
paraszt magyar nadrágban járt. Ahhoz pedig tenyérnyi széles, rézcsatos
vagy aczélcsatos, örökké tartó, soha el nem málló nadrágszij kellett, a
melynek se lakodalomban, a mikor gazdája igazán jól lakott, se
birkózáskor, se tüsszenéskor, se lóra-üléskor elszakadnia nem volt
szabad. Apáról fiura szállt az igazi nadrágszij, mint a nemesség. A
nadrágszij volt a fenyitő eszköz a szigoru apák kezében. A nadrágszijon
levő lyukak száma volt a mulatság vidám természetének erőmérője. Hét
lyuk volt a nadrágszijon. Az első csak tartalék volt, ha netalán száraz
betegség venné elő az embert. A második lyuk jelentette a hétköznapi
étkezést. A harmadik lyuk a vasárnapit és a sátoros ünnepit. A negyedik
a vásári áldomást, az ötödik a lakodalmat és tisztujitást, a hatodik a
keresztelő paszitát. A hetedik lyuk megint tartalék volt. Arra az időre
tudniillik, mikor az embert öregbirónak választják. Mert az öregbirónak
nagy hasának kellett lenni. Nagy has nélkül nincs elég tekintély,
tekintély nélkül nincs igazság a földön.
Mert hát a has szófogadó állat. Ha szépen beszélnek vele; ha tyukkal,
kalácscsal, pecsenyével, jó borral keresik kedvét: akkor
engedelmeskedik, szót fogad, kitágul, ereszkedik s terjeszkedik. De
terjeszkedésének határt szab a nadrágszij csatjának a lyuka. Az utolsó
lyukig lehet, azon tul nem lehet. Minden három-négy tál étel után egy
lyukkal küljebb kell a csatot ereszteni; ha pedig az utolsó lyuk is
betelt már, okos ember többé nem iszik, nem eszik.
Hejh mennyi okosság tünt el a föld szinéről, mióta elmult a nadrágszij!
Hát a csengő?
Azt is a gyolcsos tót árulta. Ő hozta a felvidékről, idegen országból;
érczbányák, huták, kemenczék, öntő mühelyek birodalmából. Csikócsengő,
hámos lócsengő, gyorskocsi csengő, szánhoz való csörgő, nyájkolomp,
ökörharang: mindezt a gyolcsos tót árulta. Egy tót legény egyebet se
csinált, csak a csengőket, kolompokat szólongatta a vásár alatt. Csak
ugy tódult oda a közönség.
Hát a többi tót legény mit csinált?
Vigyázott. A kocsira is, a kirakatra is vigyázott. Minden vásárban annyi
volt a czigány, csavargó, félkézkalmár, vásári tolvaj, hogy minden tót
legénynek ezekre kellett vigyázni.
A gyolcsos tót pedig nem olyan tót, mint a többi tót. Arató tót
szennyes, üveges tót piszkos, drótos tót füstös, napszámos tót részeges,
de a gyolcsos tót tiszta és fehér, mint a patyolat. Nem is vennék tőle a
gyolcsot, ha olyan volna, mint a többi.
Különösen tiszta és fehér volt az az öreg gyolcsos tót, a kivel a sümegi
fiatal kékfestő minden vásáron összetalálkozott.
Hiszen ha csak összetalálkozott volna! De minden vásárban azt
tapasztalta, hogy a vén gyolcsos tót olcsóbban adja a vásznat, a
kartont, gyolcsot, patyolatot, mint a hogy a kékfestőék nagyban tudják
venni. Ördöge van ennek a gyolcsos tótnak. Hiszen ha ez olyan olcsón
tudja adni: akkor még olcsóbban tudja venni. Ha pedig olyan olcsón tud
vásárolni: akkor előbb-utóbb nem a kékfestő lesz a gazdag ember, hanem
ez a gyolcsos tót.
A fiatal kékfestő, Ramazetter Vincze pedig gazdag ember akart lenni.
Egyik vásár utolsó napjának alkonyatán, a mikor már a berakodást
mindenütt elvégezték, oda szól a kékfestő egy tót legényhez: