A balatoni utazás vége - 13

Bizonyos, hogy a hideg viz is, meleg viz is, ott, a hol helyén van,
fürdőnek okosan használva, esetleg és egyénenkint egyaránt jótékony
hatásu sokféle betegség ellen. Azt is elfogadom, lehetnek savak,
szeszek, olajféle egyéb szerek, melyek a fürdővizbe keverve a bőrön át
is használhatnak valamit. Azt is elhiszem, a legundokabb iszapban is
lehetnek hasznos savak, melyek szintén használhatnának, ha benne egyéb
ártalmas dolgok is százféle alakban, vegyületekben és keverékben nem
volnának. De a mikor mindenki biztosan tudja, hogy csakugyan vannak s
ennek daczára mégis veszélyeztetik s fosztogatják vele a betegeket
csupán abból a föltevésből, hátha van benne hasznos szer is: ez már
sulyos bűn. Bűnösek, a kik elkövetik s bűnösek azok az állami s
társadalmi hatalmak, a kik eltürik.
Ez volt utazó társaságunk egyik részének nézete. Enyém ma is az. Salamon
Ferencz a maga parasztos, de hatalmas eszével egészen velem értett
egyet.
– Ha van hasznos szer – ugymond – az iszapban, tessék azt a szert magát
betenni a fürdővizbe, de az ártalmas és rút iszapot akkor se használni.
A természetes, józan elmével gondolkozó ember az ősembertől máig, ha
fürödni akar, mindig tiszta vizet keres és sohase büzös iszapot. Abban
szeret csak fürödni, a mit, ha szomjas, szivesen iszik. Még a disznó is
forró nyárban, ha tiszta vizet és szennyes vizet egymás mellett talál, a
tisztába fekszik és nem a szennyesbe. Ha tisztát nem talál, belefekszik
a mocsárba is, hogy a legyek s egyéb férgek ne csipkedjék. Csupán ezért
cselekszi.
Igy okoskodott Salamon Ferencz.
Nagy Miklós és Szentirmay nem törődtek a kérdéssel. A jókedvü Szilágyi
Sándor nevetett és kötekedett velünk. Vitánk oly hangos lett a tó
partján, a fürdővendégek megálltak s ránk bámultak. Legalább megtudták,
kik vagyunk.
Keszthelynek is vannak nevezetességei, de nem volt már időnk azokat
megnézni. A Georgikon, a keszthelyi Helikon szinhelye, a Balaton-part
fürdőtelepe s gróf Széchenyi István egykori kikötője, a nagy gróf
Festetich György sok emléke. Látatlanul hagytuk ezeket.
Gyulai Pál ur tudta, hogy Szendrey Julia, Petőfi felesége itt született.
Én is csak akkor tudtam meg. Valamint azt is, hogy Julia édesapja,
Szendrey, mikor hirneves leánykája született, állandóan keszthelyi lakos
volt és csak később költözött Szatmárvármegyébe.
Mindenki tudja, hogy Gyulai Pál ur vőtársa volt Petőfinek s igy a
Szendrey-családdal rokonság is, jó barát is, benső ismerős is. Itt
mondott Gyulai Pál ur Szegedy Rózáról, Himfy szerelmének fényes
alakjáról fölötte érdekes dolgot. – Gyulai Pál ur bizonyosan nem ir
olyat, a mit nem tud, de sokat nem irt meg olyat, a mit tud. Hogy ezt
megirta-e valahol: nem tudom.
Az ő ipa, Szendrey, jól ismerte Szegedy Rózát. Főtisztje volt gróf
Festetich Lászlónak, ez pedig unokatestvére Szegedy Rózának és Sümeg, a
nagy költő lakóhelye, egyébként is közel fekszik Keszthelyhez. Szinte
lehetetlen lett volna hát nem ismernie.
Azt beszélte róla, hogy ama dicső emlékü asszony hideg modoru volt,
kevés szavu, szinte mosolygás nélkül való, úgynevezett büszke jelenség.
Mondhatni: se fényt, se meleget nem árasztott maga körül.
Én hiszek e hagyománynak, mely Szendreytől ered s melyet némileg
Berzsenyinek egyik megmaradt levele is támogat. De megjegyzem, Szendrey
akkor-tájt születhetett 1800 körül, a mikor Szegedy Róza, mint 25 éves
hajadon, Kisfaludy Sándorral megesküdött. Ő hát a nagy asszonyt csak
jóval később figyelhette meg, a mikor már a nagy asszony 40, 45 vagy
több éves lehetett, s a mikor már annyiszor megujuló betegeskedése
komolylyá, kedvetlenné s talán komorrá is tette.
Keszthelyen átutaztunkban fölemlitettem erdélyi barátaim előtt, hogy
valahol olvastam vagy hallottam, hogy az utolsó magyar fejedelem, a
kinek fejedelemségét a történelmi közjog nem vonja kétségbe, II. Apaffy
Mihály, Keszthelyen halt meg s ott van eltemetve. Többet nem tudok róla,
de történetiró barátaim, Szilágyi és Salamon se tudtak sok és bő
részletet haláláról és eltemettetéséről. Most a nyáron kérdezősködtem
erre nézve nemes barátomnál, a hahóti apátnál s keszthelyi plébánosnál.
Szivesen megigérte, a részletek iránt nyomozódni fog.
Balaton-Szentgyörgyön vasutra ültünk s a Balaton déli partjának egész
hosszában jöttünk vissza a fővárosba. Szentirmay József ezután már nem
jött velünk.
A vasutról, messze távolban mutogattam társaimnak Balaton-Udvarit,
Felső-Örsöt s a Lovasi hegyet s beszéltem el, a mit könyvemben »A két
temető«, »Felső-Örs ligeteiben« s »A lovasi hegyen« fejezetek alatt
megirtam. Ugyan a messze távolban mutattam a Vérkuti fürdő épületét is,
melyről az országgyülési jurátusok Balaton körüli utjának leirásában
szólok bővebben »Hazádnak rendületlenül« czim alatt.
Ma már huszonöt virágzó balatoni fürdőtelepet mutathatnék, nem
hármat-négyet, mint harminczkét év előtt. Akkor voltaképen csak két
fürdőtelepe volt a Balatonnak: Balaton-Füred és Keszthely, de kezdődött
már Almádi és Siófok is. Utazásunk után negyedszázad mulva jelent meg
könyvem első két kötete. Csodálatos szeretettel karolta ezt föl mivelt
jó magyar közönségünk. S az ország északi és keleti részein talán még
nagyobb szeretettel, mint nyugaton, túl a Dunán. A messze lakók előtt
ujabb és ismeretlenebb volt a tárgy, a Balaton szépsége, tehát
érdekesebb is. A gyakorlati siker tünteti föl könyvemnek bármily
szerény, de valódi becsét. Mióta könyvem napvilágot látott: azóta
évenkint szaporodnak a Balaton körül az ujabb és ujabb fürdőtelepek.
Kenese, Világos, Aliga, Zamárdi, Szárszó, Falu-Szemes, Mária-telep,
Balaton-Berény, Györök, Szepezd, Badacsony, Alsó-Örs fürdőhelyek azóta
keletkeztek s ezek is, a régebbiek is azóta váltak nagyobbá és
diszesebbé.
Legnagyobb örömet nekem ezzel okozott könyvem.
De még nem vagyunk a végnél, a hova el kell jutnunk. Jó magyarnak, okos
hazafinak nem szabad idegen népek tengerét, idegen országok fürdőit
látogatni s szegény országunk fölös pénzét ott tékozolni. Majd ha a
Balaton partjának minden alkalmas része kényelmes nyaralókkal lesz
behintve s ötvenezer fürdővendég helyett fél millió jön oda üdülni
nyarankint: törekvésünk végére akkor jutunk el.
Ne törődjünk azzal, ha császárok, királyok, főherczegek, nagy mágnások
és nagy tőzsérek nem tanyáznak ott s nem vonzzák oda a művelt világ
ledér alakjait s a majomerkölcsü tömeget se hazánkból, se a külföldről.
Nincs mit várni a magyarnak mindezektől. Szivesebben okoznak ezek kárt
nekünk, semmint hasznot hajtanának.
Csak magunkban bizzunk s dicső végzetünkben.


A KÉT TEMETŐ.

I.
(Balaton-Udvari és vidéke. – Melyik temető tetszik nekem legjobban? – A
szivalaku sirkő története. – Kiket találtam a sirok alatt? – Miként
kerültek oda?)
A vaskocsi tovább zörög, kéménye ontja a füstöt, keserves forróság
bágyaszt, a nap is önti, a Balaton is önti ránk sugarát, repülünk.
Elhagyjuk Falu-Szemest, elhagyjuk Szárszót, odaérünk Balaton-Földvárra.
Most még pusztaság, nem diszes fürdőhely. Tehenek legelésznek, libuczok
kiabálnak a pompás nyaralók helyén, a viz szélén fehér halászmadarak és
barna csérek tollászkodtak.
Álljunk meg itt egy pillanatra s tekintsünk át a Balatonon a tulsó
partra.
Kis falucska, kis tornyocska látszik. Talán nem is egy, hanem kettő. A
falu mintha bele volna épitve a vizbe. Kicsiny falu, alig hatvan-hetven
háza. A neve: Balaton-Udvari. Háta mögött: szőlők, hegyek, erdők. A
Somostető magasan üldögél fölötte, kevélyen tekintget jobbra-balra, a
kis rongyos falut meg se látja.
Ki hallotta a kis falu hirét? Idegen nem hallhatta. Csak a közeli
szomszédok tudhatnak róla valamit. Nevét, fektét csak azok ismerhetik.
Igaz barátommal, Mórocza Kálmánnal kocsin utaztam ott néhány év előtt.
Voltam én ott már gyerekkoromban is, de annak a kornak emlékei rég
elmosódtak. Nem is olyan volt az a vidék ötven-hatvan év előtt, a milyen
most.
Most sivatag. Kavicsmezők mindenfelé. Még a szántóföldek is kavicsmezők,
még a legelők is. Se patak, se erdő, se vidám lombozat, se zöld pázsit
sehol. Itt-amott törpén maradt galagonya és kökénybokor. Még az se
nagyobb, mint másutt a kutyatej. Felhőszakadások néha rázuditják
felülről a rohanó vizet. A vizek itt-amott széles árkot ásnak. Az árkok
is tele fehérlő kavicscsal és inséges szárazsággal.
Az országut a falu mellett huzódik el. De éppen mellette. Egyik oldalán
a falu; másik oldalán a temető. Ha ugyan temető.
Egy-két búsongó fa a szegélyen, avar fű vagy egy holdnyi területen,
magasabb és tömöttebb, mint a kőmezőkön. A fekvése egyenetlen, mintha
sirdombok is volnának rajta. Bizonyára vannak is. Hiszen sirkövet is
látunk, a mint egyik-másik kinéz az avarból. Csakugyan temető volna ez?
Temető. A balaton-udvari temető.
Megállunk. Le a kocsiról. Nekem ezt a temetőt meg kell néznem. Sokat
lehet tanulni a temetőben. Sok kincset lehet ott gyüjteni. Gondolatok és
érzések kincsét, ábrándokat és sejtéseket, tanulságokat és erényt. Csak
bűnt és gonosz indulatot nem lehet. Tiltja ezt az enyészet.
Sokféle temető van. Annyi, mint az ember és az ő bolondsága.
Az egyik tele van az alakitó művészet fenséges alkotmányaival.
Sirboltok, emlékek, áhitat oltárai, remek szobrok, bölcseségszülte,
bánatsugallta sirversek, bölcs mondások. Tudomány és művészet és költői
erők gyüjteménye.
De én ezt nem nagyon szeretem. Eszembe se jut, a ki alant porlad.
Eszembe se jut, a ki fájdalmának vagy hiuságának tömegével, pénzének és
a szokásnak sulya alatt ültette oda a műalkotmányokat. Csak az alkotmány
köti le a figyelmemet. A temető ékszerei a halál kirakata. Mintha vásárt
és versengést, diadalt és bukást látnék az enyészetben.
Jobban szeretem a virágot a siron. A virág nem hazudik, nem hivalkodik,
nem dicsekedik. Elhervad, mint a halott. Elhervad, mint a halott
emlékezete az élők szivében. A ki a virágot ülteti és ápolja a siron:
annak keze, szive és lelke ott van a mellett, a ki a sirban nyugszik. S
ha már nem dobog a sziv, ha már a lélek elrepült s a kéz is elszáradt:
megszünik a virág is. Minek élne tovább? Miért szórná illatát és
sugarait? Ha már ugy sincs, kinek. Bérért ápolni a sir virágait:
fagyasztó gondolat.
Legjobban szeretem a sirok fölött az erdőt, a suttogó lombot, a
titkokkal és sejtelmekkel teljes árnyékot. Kálvin, a nagy gondolkodó azt
tanitotta, temessétek el halottaitokat, de sirjuknak nyoma se maradjon.
Se emlék, se fejfa, se sirkő. Mindez hivalkodás. Még a sirdomb is.
Porból lettünk, porrá leszünk. Egyik por olyan, mint a másik. Mi
különbség köztük? Az ő sirjának nyoma is elenyészett. Csak a
temetőemberek tudták s még azok se sokáig. Még azok is elfeledték
életükben. Igy kell lenni. Ez a természetnek az igazsága.
De még Kálvin se mondta, hogy ne ültessetek fát a temetőbe. Az erdő
árnya maga is rokon a temető árnyaival. Csicsergő madár, mozgó falevél,
napsugár nélkül nőtt halvány virág, szerény pázsitfű, zörgő haraszt,
fényes szentjánosbogár: mintha szabaddá lett lelkek bolygó serege volna.
A hogy az életben: ép ugy nem látsz előre biztosan semmit a temető sürü
lombu erdejében. Mégysz-mégysz, szemed és szived látnivalót, éreznivalót
keres; – talál is, de mindig váratlanul. A hogy az életben, ugy a
temetőben. Az előtted levő utat nem látod, a mögötted levőt elfeledted.
Az életnek nagy vigasztalása ez.
De ennek a balaton-udvari temetőnek se emlékköve, se virága, se erdeje.
Ez a tökéletes sivatag alant is, fönt is. Alant a porladó tetem, fönt a
hervadó tenyészet. Se keritése, se kapuja, még gyalogut sincs benne.
Azok a kis halmok is szabálytalanul heverésznek egymás mellett. Hiányzik
a feszület is. Egyszerü lélek, magyar kálvinista sziv nem ültet
feszületet temetőjébe.
De sirköve mégis van vagy harmincz. Az se olyan, mint másutt. Se nem
márvány, se nem gránit. Hol venné itt azt a költséges követ a szegény
ember? De a sirkőnek még alakja is más, mint a hogy szokás. Ily alaku
sirkövet én sehol se láttam. Nem is hiszem, hogy volna valahol.
Volt Balaton-Udvariban valaha egy szegény ember. Valami furcsa ember,
találékony elme, olyan falusi ezermester. Kitalálta, hogy a sirkövet
szivalakura kell faragni. Legyen lába, a melyet elültessenek a sirban
nyugovó fejéhez, de a mi kimarad a földből, olyan legyen az, mint az
ember szive. Arra jőjjön rá az irás.
A régi szokás hivei ellenkeztek. De a furcsa ember nem engedett.
– Nekem van igazam, nem kendteknek. Hiszen a halott szive is kővé válik.
Előbb porrá, azután kővé. Honnan lenne ez a sok kő a mi határunkon?
Azután, a ki élve maradt, annak is kővé válik a szive. Hát nem felejti
el mindenki a maga halottját, akár vén volt, akár fiatal? Hát követik az
emberek a holtak jó tanácsát? Követik jó példáját? Követik ám a rosszat,
nem a jót. Hát lehetne az, ha az élő ember szive is meg nem kövesednék?
Azért csak azt mondom én: olyan legyen az a sirkő, mint az ember szive.
Ez illik a holtakhoz is, élőkhöz is.
Addig beszélt: elfogadták.
Maga faragta a sirköveket. Fölment a hegyek alá, alkalmas kőlapokat
keresni. Talált is a dörgicsei határ közelében. Azután kifaragta
sziv-alakura. Azután rávéste a halott nevét s születésének és halálának
évét. Nem is kért érte pénzt. Megelégedett szivből jövő köszönjük szóval
s egy-egy csutora borral. De azért munkáját mégis megfizették.
Régen meghalt a furcsa ember. Az ő fejéhez is szivalaku követ tettek.
Azt is ő faragta. De azóta senkise csinál szivalaku sirkövet. Szegény
embernek az is szükségtelen fényüzés volna.
Megnéztem azokat a sirköveket. Fehér mészkőlapok durván faragva,
semmikép se simitva. Mintha el se volnának ültetve. A sziv csucsával áll
a földön. A sziv két válla, kettős domborodása felül. A kő lehet
harmadfélláb magas, másfélláb széles, a hol legszélesebb. A sziv olyan
alaku, a hogy a nép képzeli. A milyen mézesbábból készül. A milyennek a
szüzanya hét tőrrel átszegezett szivét föstik.
Egy sirkő se áll egyenesen. A vihar és az idő vagy előre, vagy hátra
hajlitotta. Némelyik alig látszik ki az avarból. Aszu körülötte minden.
Száraz, sivár, tökéletes sivatag. Még a kőrózsa, még a fülfű is nyomorék
marad mellette. Valami apró sárga virág tud megélni tövében. Az egész
virág nem magasabb egy hüvelyknyinél. Csak a moha tud itt megélni. Annak
is csak a kéregszerü száraz faja. Ez a moha lepi be a sirkövet is. Egy
csomó apró csiga mászott föl valamikor a kőre s ott maradt rászáradva. A
sirirat betüi esetlenek, de vaskosak. Elővettem a zsebkésemet s
megkisérlettem a betük kitisztitását. Távozzál onnan moha és szemét, por
és apró csiga. Hadd látom, kik porladoznak ott alant.
Barátommal együtt kerestünk neveket s találtunk.
KOZMA.
KERKAPOLY.
Sokat találtunk ebből a két névből. Egész nemzedékek feküsznek itt.
Tehát a Kozma- és a Kerkapoly-család innen ered.
Tehát az én két dicső emlékü barátomnak, Kozma Sándornak és Kerkapoly
Károlynak ősei itt nyugszanak. Itt éltek ebben a rongyos faluban s itt
váltak porrá és hamuvá ebben a sivatag temetőben!
Jól van. Sohase láttam embert és magyart, a ki szegény hazánkért s
üldözött magyar fajunkért jobban buzgott, jobban lelkesült, erősebb
kötelességérzettel munkált volna, mint ez a két férfi. Sohase láttam
magyart s közférfiut, a kit a hitványok rágalma ádázabbul üldözött volna
s a ki az üldözést magasztosabb lélekkel türte volna, mint ugyanez a két
férfi.
Együtt éltek, együtt ábrándoztak Pápán a tudományok csarnokában Jókai,
Petőfi, Kozma, Kerkapoly. Meleg barátság kötötte őket össze. Mind
elköltözött már közülünk. Jókait és Petőfit megmentette a feledéstől
költői alkotásaik örökké sugárzó dicsősége. A másik kettőt, ha élek, én
mentem meg a rágalom emlékeitől. Oly tiszta és oly dicső legyen alakjuk,
a milyen igazán volt.
Szegény nemes barátom: Kozma Sándor többször emlitette előttem, hogy
őseit a Bakonyból, Veszprém vármegyéből valamikor a vallásüldözés
hajszolta el. Padányi Biró Márton volt a nagy hatalmu veszprémi püspök,
ő kergette ki a kálvinista magyarságot Város-Lödről és Kis-Lödről, hogy
németet, svábot, gyülevész népet telepitsen helyébe. A magyarságot aztán
elzavarta a Balaton partjaira. Ott is oda, a hol legnagyobb volt a
sivatag, legbiztosabb az elpusztulás.
Veteres migrate coloni!
Ős faj, honfoglaló magyar, istennek legdicsőbb nemzete, pusztulj el
hazád szent földjéről!
Hajh, nem a vallásüldözés csinálta ezt, hanem az az átok, mely arra
birta a magyarok királyát, hogy irtsa ki a magyarok népét. Csak ürügy
volt az, hogy a magyar éppen kálvinista volt.
De minek emlékeznénk ebben a sivatag temetőben. Hisz itt csak feledni
kell.
Kozma Sándor azt hitte, hogy ősi fészkükből kiszórt ősei Kővágó-Örs és
Köves-Kálla körül huzódtak meg. Nem ott, hanem Balaton-Udvariban.
Mórocza Kálmán barátommal ezt én fedeztem föl abban a sivatag temetőben,
a melynél pusztább, elhagyatottabb temetője nincs Magyarországnak.
Ez az egyik temető.
Most lássuk a másikat.

II.
(A paplak. – A vén pap és felesége. – A szoba berendezése. – Mit
csináltak a pápai diákok 1848-ban? – A világosi fegyverlerakás. –
Szentirmay József urrá teszi a kálvinista papot. – A legszomorubb
temető.)
A papot meg kellett látogatnunk, az anyakönyvbe be kellett pillantanunk.
Mentünk a paplakhoz.
Egyetlen utcza vonul a temetőtől egyenesen a Balatonig. Jobbról-balról
nádfödeles parasztházak. Szegényesek. A legtöbbnek se utczai keritése,
se kapuja. A Kozmák és Kerkapolyok ősei bizony nádfödelü viskókban
tanyáztak. Ez volt a legokosabb. A nádat ingyen adja a Balaton. A nádas
ház télen meleg, nyáron hüvös. Egy házon se látszik meg, hogy nemesi
ház. Még csak annyira se, hogy tűzfalának ereszes csapott teteje volna.
A keleti házsoron van a paplak. Az is csak olyan, mint a többi. De
utczai keritése van legalább, kapuja és kis ajtaja. Bementünk. Talán be
sem kopogtattunk. Valami kis lány megmondta, itthon vannak a tiszteletes
urék. Minek is kopogtattunk volna? Tudtuk, hogy a tiszteletes asszony
világtalan, a tiszteletes ur pedig nagyot hall.
Hohó! Álljunk meg csak kissé. Csak lassan és sorjában mondjuk el, a mit
elmondani akarunk. Hiszen itt is csak temetőben járunk.
Kiss Dávid a papnak a neve. Pápai diákok és paptársai jól ismerik.
Minden rektor irigységgel gondol rá. Annyi adomát valamennyien se
tudnak, mint ő. Olyan fölséges hangja, mint neki, senkinek sincs. Nem
száz népdalnál, hanem ezer népdalnál is többet tud. Édesen, szépen,
búsan, mély hangon, magas hangon, dévajul és fenségesen dalolja el őket.
Kiséri gitárjával.
Igy ismertem én őt ötven év előtt. Kisebb fajta középtermet, nagy fej,
hatalmas vállak, vastag nyak, széles mell, nagy bikaszemek, a melyek
tüzesek is, ábrándosak is és mindig mosolyognak. De harmincz
esztendejénél is több, a mióta nem láttam. Hanem az én Mórocza barátom
mindig találkozott vele. Mert ő főbirája volt a vidéknek csaknem negyven
esztendőn keresztül.
Őt meg is ismerte rögtön már az alakjáról, már a lépéséről. Én rám csak
ugy nézett, mintha azt kérdezte volna:
– Hát e meg már kicsoda?
Megtudta azt is.
Odatipegett az ajtóhoz, kinyitotta, kikiáltott:
– Anyjuk, édes szivem, a papramorgót!
Körülnéztem a szobában. Szegény eklézsiának szegény papja. Minden ócska,
minden régi, minden kopott és fakó a szobában. A szoba ugyan ki van
padlózva, de az se régen. A balaton-füredi ismerősök összebeszéltek,
pénzt adtak össze s mikor a pap két-három napig nem volt otthon, tudta
nélkül kipadlózták szobácskáját. Bizony csak földes szoba volt azelőtt.
Sohase látott perzsa szőnyeget, de még gyékényből valót se. Kis
szekrényalaku állványon az anyakönyv. Azonkivül ötven-hatvan kötet könyv
valami almáriumban. A falon Petőfi képe és valami lengyel bujdosó hősé.
Egy kis tenyérnyi tükör alatt valami kokárda-féle 1848-ból.
Szinehagyott. Két cserfalevél van mellette. Száraz, töredezett az is.
Bejött a tiszteletes asszony. Lassacskán, zaj nélkül, óvatosan, mint a
hogy a vak ember szokott. Öreg, soványocska, szótalan. Szemei
fölnyitvák, de nem mozognak. Nem akarnak látni, nem tudnak már látni.
Pillái is mozdulatlanok. Hanem arczának édes, hamvas finom fehérsége s
gyöngéd pirossága még most is megvan, mint hajdan, a mikor vőlegényének
édes csókja érte. A nagy életkor redői és szenvedései nem pusztitották
el végkép.
A magyar lélek remekelt akkor, a mikor a vakot elnevezte világtalannak.
Világtalan! A világ egy nemzetének sincs meg ez a szava, ez a fogalma.
Világ a fény, világ a napsugár, világ az összesség, a mi az ég és föld
között van s a mi az égen és a földön él, mozog, vidul, virágzik, meghal
és ujra támad. Ez a mindenség. Ez az egész világ. S mindez nincs meg
annak számára, a ki világtalan. Ezt jelenti ez az egyszerü magyar szó.
A papramorgós üveget egyenesen megtalálta a vakablakban a tiszteletes
asszony s tiszta pohárkával s asztalkendővel együtt letette az asztalra.
Azután apró pogácsát hozott be s magunkra hagyott. Látott ő, de nem
szemeivel, hanem szokásával és szeretetével.
Hát te, tiszteletes uram, elaggott barátom, ki vagy, mi vagy, mi voltál
hajdan, miért lobogtak fiatal korod vágyai és ábrándjai? Ma ugyan már
semmit se érsz. Egyik lábad a sirban, mind a két lábad rokkant, kezed
reszket, fejed reszket, agyad álmos, nyelved akadozik. Mit értél egykor?
Értél-e annyit, mint egy egész ember?
Bizony az ő története egyszerü és szép.
Pápai diák volt. Öreg diák, végzett diák. Haza is mehetett volna már,
káplánnak is elmehetett, de azért ott őgyelgett a senior körül. Nehéz
azt az öreg kollégiumot olyan gyorsan örökre elhagyni.
A tanévnek is vége volt. Éppen gyilkolták a magyart mindenfelé. Osztrák,
horvát, rácz, oláh. 1848-at irtunk. Mit csinálhat ilyenkor a pápai diák?
Nagyot káromkodik s összejön az oratoriumba határozni.
– Elmegyünk honvédnek.
Ott vannak hires tanáraik: Tarczy, Bocsor, Vály. Intik őket, gondolják
meg jól a dolgot.
Pásztor nélkül elvesz a nyáj. Szentegyházunk oszlopai összedüledeznek,
ha otthagyja egész nemzedék.
Valamelyik öreg diák komor, mély hangon beleszól a csöndbe:
– Hát szegény hazánk, édes magyar fajunk! Ki védje meg, ha mi is
elhagyjuk? Előbb való az, mint maga az atyauristen.
A rektor-professzor odaszól:
– Ki volt az az istenkáromló?
Előállott Kiss Dávid.
– Én voltam.
A bölcs professzor gondolkozott. Mit szóljon? Haragudjék-e vagy
megengedje, hogy könnye kicsorduljon? Az a derék fiu, az a jó tanuló, a
főiskolának ama büszkesége, mit csináljon vele?
– Pogány szót ejtettél ki, fiam. Légy hű hazádhoz és fajodhoz, de maradj
hű istenedhez is.
Ebben az órában honvéddé lett valamennyi. Örege-apraja mind fegyverre
kapott. Mit is csinált volna egyebet a pápai diák? Hanem Kiss Dávid
szava példabeszéddé vált.
Együtt harczolt a többivel. Ott volt mindenütt. Sebet kapott kétszer,
kiheverte mind a kétszer s ujra visszament a csatába.
Arad mellett tanakodtak tiszttársaival, a mikor le kellett tenni a
fegyvert. Ki mi sorsot válaszszon. Nagy a választás. Golyó, akasztófa,
börtön, bujdosás, osztrák seregbe besorozás. Kényelmesen lehet
válogatni.
Az egyik azt mondta:
– Én agyonlövöm magam.
Kiss Dávid mosolyogva felelte:
– Minek vesződnél ezzel te magad, bajtárs? Majd elvégzi ezt az osztrák.
Ki bujdosásra adta fejét, kit besoroztak osztrák katonának. Ez a sors
érte legjobb barátját, Szentirmay Józsefet is. De Kiss Dávid kikerülte.
– Én pedig – ugymond – szinész leszek. Papot, prókátort, volt katonát
halálra keres az osztrák, de a szinészt nem meri bántani.
Még aznap elásta kardját, pisztolyát. Még aznap lenyiratta haját,
levette bajuszát, szakállát. Még aznap kiöltözött szinésznek Aradon.
Kopott fekete, bő ruhába, gallér nélkül való köpönyegbe, széles karimáju
lenge kalapba.
Alig tiz nap mulva benézett Nagyváradra. Honvédtiszt bajtársai ott
voltak foglyok gyanánt. Közibük keveredett. Egyik bajtársa a poharazás
közben odaszól hozzá:
– Te polgártárs, a te pofád nagyon hasonlit Kiss Dávidhoz. Nem ismered?
– Hogyne ismerném? Édes testvérem apul-anyul.
Ime, ő hát biztosan rejtőzik. Nem is ismerték föl soha. Nem is üldözték,
nem is keresték sehol.
Pápai diák voltam, mikor egyszer csak megjelent ott. Szerettük,
rajongtunk érte, tapsot, koszorut kapott eleget. De ő benézett a
kollégiumba: nincs-e valahol papi üresedés?
Volt. Nagyon is sok volt. Hiszen két nemzedék kiesett az időből.
– Melyik a legszegényebb eklézsia?
– Bizony csak Balaton-Udvari az!
– No, az jó lesz nekem. Katonának, szinésznek ugy se illenék a gazdag
papság.
Igy lett balaton-udvari pappá. De már a szegénységben mégis
megcsalódott.
János püspök volt a falu földesura s János püspök épen akkor rendeztette
a balaton-udvari határt. Szentirmay József barátom volt az igazgató,
birtokrendező főmérnök s egyuttal János püspök rokona.
Találkoznak véletlenül a kavicsmezőkön. Szentirmay rögtön megismerte.
Majd sóbálványnyá változott, mikor megtudta, hogy Kiss Dávid itt
kálvinista pap. Hiszen vitéz honvédnek s azután hős-szerelmes szinésznek
ismerte ő!
– Bizony pappá lettem én, Szentirmay bajtárs. De czélszerü lett volna,
ha egyuttal lúddá és réczévé is tudtam volna lenni. Itt a Balaton vizén
könnyebben meg tudnék élni, mint ezen a köves Arábián.
– No ne búsulj, bajtárs, majd mérek én teneked akkora darabot, magad is
elbámulsz rajta.
Mért is. Még a katholikus papoknak se mért oly bőven sehol. A szegény
kálvinista pap megélhetett kényelmesen.
De nem is volt olyan papja Balaton-Udvarinak se azelőtt, se azóta.
Áhitata, buzgósága, harsogó gyönyörü hangja betöltötte azt a kis
templomot. Még a kárpitok falai is reszkettek néha, ha szent indulatában
nagyot talált kiáltani. De meghallották azt a halászok is a vizen és
messzeségen át.
* * *
Nézd most ezt az arczot, ezt a termetet! Roskadt termet, nem is csoda.
Nyolczvan esztendő igen nagy teher, kevés gerincz birja el.
De nézd ezt az arczot. Mély és hosszu redők keresztül-kasul. A szemöldök
ősz és kusza. A szempillák megritkultak.
A száj reszket, az egész fej reszket. Az egész alak omladék. S még csak
azt se lehet megtudni róla, minő deli férfi omladéka. Semmi sincs, a
miről visszaemlékezhetnénk a multra.
Hajh, nemes agg barátom. Alakod, arczod puszta temetővé vált. Olyanná,
mint a másik ott a faluvégen.
Hova lett a honvéd, a rettenthetetlen harczos, a bátor dalia, a ki
megmászta Buda várának falait, a ki százszor szemébe nézett a keserü
halálnak, a ki vérét ontotta szegény hazájáért, édes jó magyar fajáért?
Hova lett a hős?
El van temetve a roskadt termet alá!
Hova lett a szinművész, a feledhetlen alakok alkotója, a ki a világot
jelentő deszkán élő és érező képben állitja eléd a nagy eszmék, nagy
indulatok, nagy szerelmek hősét? A kinek nézése megreszketteti a
szivedet s ha ezüstös hangját hallod, kicsordul a könny a szemedből? A
kiért egykor a nők és férfiak rajongtak? Hova lett a művész?
El van temetve az alá a reszkető arcz alá!
Hova lett istennek szolgája, igéjének hirdetője, a fáradt lelkek
vigasztalója, a halhatatlanság szent ösztönének tolmácsa, üdvözitőnknek
igaz hive, a tévelygőknek szelid őrizője? Hova lett a lelkipásztor?
El van temetve a hervadó kor alá, az aggság alá, az összeomló élet alá.
Ez a temető nagyobb sivatag, mint az a másik.
* * *
Tavaly meghalt dicső agg barátom. Most már mindezt elmondhattam.


A BALATON HÁTÁN.
(Baksay Sándor levele. – Bogdán-Szabó Lajos, a kinek életét gróf Károlyi
Gábor megmentette, a mikor született. – Szőke Gábor esete. – Dőry János
a Balaton hátán. – Mire lenne jó? – Veres Sándor bujdosó és a várnai
basa tanácskozása.)
Baksay Sándortól kaptam nyolcz vagy kilencz éve levelet. Nem egy okom
van rá, hogy közöljem.
Egyik okom, hogy fölfedezi azt a katonát, kit gróf Károlyi Gábor
barátom, az ő születésének véletlen alkalmából az akasztófától
megmentett. A megmentés történetét elmeséltem Gróf Károlyi Gábor
följegyzései czimü könyvemben.
Másik okom, hogy a levélben az elfeledésre szánt kornak egy kis
részéről, a kálvinista magyar életről remek rajzot ad.
Okom az is, hogy pár alakot állit elénk. Meztelent, de eredetit és