A babonák könyve - 6

földről is érkeztek bucsúsok, a szent lelket meglátni. Persze megörültek
ennek a kocsmárosok; mert két garassal fölrugott a bor ára, s ahogy
lehetett, maguk tóditották a dolgot, olyan formán, hogy utoljára már a
hatóság is megsokallotta. Kurta vallatóra fogták a szentlélek-látókat; a
vallatásból aztán az sült ki, hogy épen a fölvilágosodás szent lelke
volt az, amelyik soha se járt abban a városban.
Az öreg asszony azt vallotta, hogy ő, az iskola előtt elmenve, olyan
szentlélek formát látott az iskola pallatán végig repülni; – a gyerekek
közül egy pár szintén úgy mondta, hogy valami fényeset láttak a
pallaton. Legtöbbet mondott azonban egy istentelen vásott fiú, aki
bevallotta, hogy a szent lelket ő csinálta egy kis tükör darabbal; azt
izgette-mozgatta; hogy a napnak a pallatra vissza verődő fényével
mulatságot csináljon az iskolának.
Igy sült ki aztán a tükörből a t–i szentlélek; s a kétheti bucsújárásnak
maig megmaradt egy czifra közmondásban a nyoma: „Megfogták, mint a t–iak
a szentlelket!“
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Sz–en pedig, egy tanyán az 1850-es esztendőkben a Mária jelent meg, egy
elhagyatott, összevissza tatarozott, viskónak az ablakában.
Ez a viskó valamikor jobb életet látott; de hogy a hozzá tartozó 50 hold
föld mindig csak széksót termett, bizon a gazdája már a világtól akart
bucsút venni. Sokszor is emlegette, hogy egyszer a szomszédai
fölakasztva találják.
A helyett azonban általános bámulatra az történt, hogy egy szép
reggelen, megjelent neki a Mária s miután megvigasztalta, hogy semmitől
se féljen, mert ő gondviselője lesz egész életére; kapta magát s
kisdedét a kis Jézust karjára szoritva, kiült a házikó ablakába egy üveg
táblára.
Legalább úgy beszélte el a szegény desperatus gazda, aki már
kétségbeesésből föl akarta magát kötni.
A szomszédok összefutottak a csodára; és csakugyan úgy találták; amint a
gazda beszélte: Ott ült a szent szűz az ablak üvegen, karján tartva
fiát.
Valóságosan úgy volt ott leformálva, mint ahogy régi képekben a gyöngyös
Máriát szokás volt ábrázolni fölül keskeny, alul szélesre terjedő
ruhájában.
Mit mondjak többet; elég az a dologhoz, hogy két hét alatt ezer meg ezer
ember zarándokolt az ablakban ülő Máriához; s az elhagyatott széksós
föld aranybánya lett a gazdának; mert egyszerre három kocsma nyilt meg a
portáján s abban se győzték enni, meg innivalóval a sok bucsúst.
Azonkivül az élelmes gazda egy perselyt akasztott az ablak elé – kápolna
épitésre; mert az a putri csak úgy nem maradhat, ha már a szent szűz,
hajlékul választotta. A persely tartalmával aztán a gazda, maga-magának
estenkint beszámolt s eltette a pénzt jó helyre. S azonközben csinált
magának szép terveket, hogy majd azt a viskót megveszi magától, – jó
pénzért – templomnak; aztán ő lesz a templom pátronusa, és örökös
gazdája, sat. sat.
De még jobban is megindult a dolog akkor, midőn az egész környéken
ismeretes Sármány, a szegény nyomorék; aki minden országos vásáron meg
bucsún, két lábát nyakában hordva irgalomra inditotta az embereket, –
egyszerre a csodakép érintésére meggyógyult. Valósággal meggyógyult;
leszedte lábait a nyakából; elhányta kézi kis székeit s a saját lábán
járni kezdett.
E csodára aztán ujult erővel megindult az alamizsna-szüret.
Szóval a kétségbeesett gazda, az akasztófa kötelénél és a
mestergerendánál, jobb mentő horgot talált magának; mert az ablakban ülő
Mária tizszeresen behozta már pár hét alatt az ötven hold széksó termő
földnek az árát; még ha az a legjobb búzatermő föld lett volna is.
Csak egy kis hiba esett a számadásban; egy kicsi csak; hanem ezzel a
hibával aztán a levegőbe repült az egész összeadás és sokszorozás.
Harmadik nélkül számolt az öreg.
Ez a harmadik pedig a városi tanács volt, aki jó későn ugyan, de mégis
csak neszét vette az ablakon ülő Máriának; ki is küldött rögtönösen négy
darab zsandárt a helyszinére s ezek aztán szerencsésen beszállitották a
tanács szine elejébe az ablakot, a rajtaülő Máriával, de sőt mi több,
magával, érdemes gazda, s reménybeli templomkurátor urammal egyetemben.
Mintha most is látnám az öreget, lekonyult fejjel haladni a négy zsandár
között, ölében tartva az ablakot, Máriát és szent fiát.
A furcsa kiséret után pedig ezer meg ezer ember, – asszony, tódult s ami
még furcsább, ezek nem a zsandárokat, hanem a gazduramat akarták –
megkövezni.
Erre a dologra sokan emlékezhetnek Sz–d városában. Még jobban
emlékezhetnek pedig azok, akik a széksó-kápolnára nagyon is
meggondolatlanul hányták a perselybe a pénzt; amiből ugyan kápolna
sohasem épült.
A Máriás-ablak csoda története aztán a tanács előtt ért véget; az ablak
egyszerüen az idő viszontagságainál fogva megvakult üveg volt; melyre
bizonytalan kékes szürkés, zománcz szinben olyan alakot rajzolt az idő,
melyet egy kis képzelődéssel Mária képnek is el lehetett fogadni.
Ez a kép tünt az öregnek a szemébe, mikor már a saját becses
személyisége fölkötéséhez készült; s hirtelen másra határozta magát s a
két baj közül a kissebbet választotta. A képről elmondta a mesét; s
akadt elég, aki azt elhitte.
Hogy pedig a jó jövedelmet biztositsa; megfogadta ötven váltóforintért a
Sármány koldust, aki jó üzletnek találta, hogy a szent kép csodatévő
ereje által már egyszer valahára leszedhette fényes nappal is a nyakából
a lábát; holott eddig csak akkor járhatott egyenesen, ha senki nem
látta.
A koldus kenyérkereseten se veszitett semmit a fordulattal; mert most
még több alamizsnát kapott, hogy meggyógyult – nyomorék lábait
mutogatta.
Külömben Sármány urat, a bucsújáró hely bezárása után, – ujra lehetett
látni akármelyik szomszéd országos vásáron, meg bucsún; ahol ismét
nyakába szedett, nyomorék két lábával, irgalomra inditotta a jólelkü
emberiséget.
Csak az öreg gazda járta meg keservesen; mert a világcsalásért, öt
esztendei börtönre itélték; hanem az ájtatos adakozók nem kaptak vissza
a „templom-alapból“ egyetlen krajczárt. Sőt maga az öreg se élvezhette
az alapot; mert a zsandárokat megneszelve elásta az összeszedett pár
ezer forintot; s nem is ásta föl többé. Benn veszett a börtönben; valami
járványos betegségben.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
K–t mezővárosában pedig épen a mult heteken esett meg a csoda, hogy egy
gazda-ember kútjában szállást vett szent Miklós. Természetesen itt is
hamar fölkapták a bucsújárást, s az ájtatoskodókat alig birta két kocsma
kielégíteni. Ez az élelmes bucsúhely azonban rövid véget ért; mert a
szolgabiróság már a második héten betemette a különös kút-lakást. De
talán maga a lakó is benszorult, ha nem volt anynyi esze, hogy ideje
korán kihurczolkodjék belőle.
Különben épen ezzel a szent Miklóssal történt az a furcsa história;
hogy, mikor a kút gazdája, a jobb üzlet tekintetéből az öreg K.
esperestet megkérte, hogy szentelje föl a kútját, mert szent Miklós van
benne; az öreg úr, aki sokkal derekabb pásztora a népnek, semhogy ilyen
babonákkal még maga segitsen elbutitani őket, kerekre kiebrudalta a
kocsmáros urat.
Neszét vevén azonban, hogy a nép tömegesen zarándokol a szent vizre, meg
a szomszédságban levő szentelt kútvizzel megkeresztelt borra; kiment a
helyszinére s prédikált a népnek arról, hogy milyen csalásnak lettek
áldozatai. A butábbak persze haragudtak az öreg papra; de az kereken
kimondta, hogy még ha igaz volna is a dolog, az olyan szent Miklós
életéért ugyan egy fabatkát se ad, aki magának külömb lakást nem talált
a kocsmáros kútjánál.
S épen ő volt az, aki a világcsalásra a hatóságot figyelmessé tette, s
két hétre a szentkút be lett temetve; de a két kocsmának a bejárójat is
fölverte ám a gyöp.
És százféle ilyen csodatörténetet, beszélhetnék el egy végből s sovány
vigasztalásul legyen mondva; ez oldalról nem csak a mi népünknek van
gyöngéje. Más világnemzetek is nyögnek ebben a bajban. Hogy épen
emlitsek egyet azokból is, miknek hire hazánkba a kártékony ponyváról
vett históriás énekek által jutott el, fölhozom a hires arcisi
csodaképét; melyhez Francziaország elmeszegényei még nagyobb számban
zarándokolgatnak, mint a t–i galambképű szentlélekhez; az sz–i ablakban
ülő Máriához vagy a k–i kútban lakó szent Miklóshoz.
Pedig a hires arcisi szent kép, mely a mese szerint Arcis falu mellett
egy sziklán termett, – semmivel sem külömb legény, mint az ablakon ülő
Mária. Valaki oda akasztotta egy hegy szakadékba, ahol egy hegyi forrás
patakzott s egy hét alatt ott is történtek olyan csoda-gyógyulások, mint
a szegény Sármány, ötven váltó forintért kiegyenesedett lábain.
Ha tehát valakinek a arcisi csodakép háromkrajczáros históriája a kezébe
akad, mindjárt tudhatja, hogy hányat ütött Arcis faluban az óra.?!
Ha pedig azt meggondoljuk, hogy menynyire szereti ami jó magyar népünk,
ami tót, szlovén, bogár s egyéb ájtatos testvéreinkkel egyetemben – a
bucsújárást; – valóban azon kell csodálkoznunk, hogy már valamenynyi
falunak, ahol csak egy kis kurta kocsma megfér, még nincs külön egy-egy
kútban ülő szentje.
Mert nem akarunk megbotránkozni azon, ha akármelyik atyánkfia egy kis
bucsú-kirándulást tesz hébe-kórba, hogy ájtatos imádságát valami régi
szent hírben álló templomban elvégezze; mert azt minden ember tudja,
hogy aki istenéhez térve szívéből kiimádkozza magát; az imádságban
mindig nagy lelki megnyugvást talál.
De igenis megbotránkozunk azon módon, amiként a bucsújárások mai napság
divatban vannak. Mikor egész népvándorlás megindul a legnagyobb munka
időben bucsút járni; öt, hat, tiz napig tartó útra; aztán az ájtatosság
helyett a kirugó fiatalság a hosszú utat, az együtt utazást, élést és
hálást, a legnagyobb erkölcstelenségek s tivornyák gyakorlatára
használja föl. Midőn a bucsúsok egy tizedrésze nem tisztult ájtatossága
végzésére, hanem elbutult elméjével csakis csodák keresésére jár a
bucsúkon; kilencz tizedrésze pedig azért, hogy dologtalan és henye
kirándulást csináljon s a bucsú örve alatt egy pár vig napot töltsön. A
nagy rész tökéletesen az öreg Döcsi bátya hitvallását követi; aki elment
a hires radnai bucsúra; aztán hazajövet, mikor kérdezték tőle, hogy
tetszik neki Radna? Azt felelte rá: „Egye kutya Radnátokat; még csak egy
jó pohár bort se ihattam benne!“
Mind ennek pedig az az oka, mert jó népünk esze, mesterségesen ki van
csavarva helyéből; azért a mai bucsúk, – el hozza még az isten azt a jó
időt, maguktól is hitelüket fogják vesziteni; amint a nép gondolkodni
kezd s kikutatja okát-módját a bucsúbeli csodáknak.
Hogy ebben segitsünk valamit; – csak azt kell elbeszélnünk, hogy
milyenek voltak azok a régi bucsúk, amelyek valódi áldásai voltak a
szenvedő emberiségnek; nem ugyan csodáik által, hanem nagyon is
természetes úton. Aki gondolkozni tud, egyszerre megérti, hogy mit
tartson azokról a csodákról, amik a bucsún történni szoktak.
Régen régen, még az emberiség őskorában; a keresztényeknél pedig Jézus
azon szavai óta, miket a bélpoklosnak modott: hogy „menjen és fürödjék
meg a Jordán vizében“; – nagy bizalma volt az emberiségnek a
gyógyvizekhez és forrásokhoz. S a szentirásbeli bélpoklos óta, sok
millió és millió ember köszönheti egészségét a gyógyitó erejü vizeknek.
A legrégibb időkben ezrenkint jártak a hivők és betegek oly helyekre,
amerre a jó anyatermészet gyógyforrásokkal áldotta meg a vidéket.
Sánták, bénák, köszvényesek és fekélyesek; mankón járó nyomorékok és
gyöngélkedők, sok-sok napi járó földről elgyalogoltak, vagy vitették
magukat a jóféle gyógyvizekre, s italul és fürdőképen használva,
gyógyulást találtak általuk.
Az ilyen gyógyforrásokhoz való zarándoklásnak igazi utódai, a mai
gyógyfürdőhelyek; hol mai napság is ezeren és ezeren áldják a jó
természet gyógyitó erőit.
Nem egy, de száz olyan embert nevezhetnék, ki a gyógyfürdőre mankókon
ment; és azok nélkül jött haza.
A tudomány kifejti, hogy mily betegségnek, mely ásványnemekkel telitett
fürdőhely a gyógyitója; s igy a sánta meggyógyulását mai napság nem
tartja senki csodának.
De régenten; mikor a tudomány még gagyogni sem birt, mint a bölcsőben
fekvő kisded; s az emberek egyedül vallásos érzésük után indulva, minden
természet fölötti tüneményt istennek; vagy legalább valamely jó vagy
gonosz szellemeknek tulajdonitottak; eltelve a katekizmus és biblia
számtalan csodatételeivel, – ily rendkivüli gyógyulásokban, a bibliabeli
csodák nyomán, szintén csodát találtak. – Csodának hitte nem is remélt
gyógyulását a beteg; és csodának hirdette annak örvendező rokonsága;
csodának hitte a nép s legfőképen csodának hirdette azt az egyház, mert
egy ily ujabb csodatörténet, nemcsak a hivőket erősitette meg hitükben;
de sok hitetlent is áttéritett az egyház kebelébe.
Azért az egyháznak első gondja volt; hogy ahol egy ujabb gyógyitó erejü
forrás nyilt, oda azonnal templomot épittetett, és kolostort. A
kolostorba szerzeteseket telepitett, kik az oda zarándokló népek ezreit
ellátták minden lelki és testi szükségletekkel. A bucsús nép viszont
ajándékokkal, szent adományokkal segitette a szerzeteseket s
hálaajándékokkal fölékesitette a templomot. A szerzetesek aztán igen
természetesen a gyógyvizek erőit a vallásos érzelem terjesztésére
használták föl; a gyógyulásokat csodáknak keresztelték, s azokat az
isten és a szent szűz, vagy egyéb szentek érdemeinek tulajdonitották.
Igy keletkeztek régenten a bucsúhelyek és azok csodái; s midőn a buzgó
népben már vérré vált a rajongó hit, és vakbizalom a bucsúk csodatévő
ereje iránt; már később egy újabb bucsújáró hely keletkezéséhez nem is
volt szükség gyógyforrásokra és jó vizekre; elég volt csupán anynyit
elhiresztelni valamely helyről, hogy ott a szent szűz, vagy másféle
szent a sok közül, megjelent valami jámbor barátnak; vagy egy istenes
embernek, s arra szóllitá föl az illetőt, hogy azon helyen kápolnát
épitsen.
Ha a kápolna fölépült; a bucsúsok, mint a „szomjú szarvas a forráshoz“,
úgy siettek a csodatévő kápolnához.
De ha nem is volt gyógyviz a bucsúhelyen; azért csodás gyógyulások
napirenden voltak; ha nem is épen bénák és sánták épültek föl a
nyomorból; de akadt mindig egy-két vallásos rajongó, egy-egy lelki
beteg, egy ördögtől megszállott; ki a csodatévő helyen meggyógyult; vagy
kiből a tizenkét barát kifüstölte, kigergette az ördögöt.
A barátoknak jól ment dolguk; s egyébbel nem gondoltak, csakhogy –
ezentúl is jól menjen; s ha időnkint csökkent a bucsúlátogatás; egy-egy
ujabb ördögűzés; – vagy olyan Sármány-féle nyomorék meggyógyulása
rendesen fölfrissitette a bucsúhely jó hirét és megkétszerezte a
látogatást.
Mint látjuk; ezen utóbbi bucsújáró helyek; már inkább csak a vallásos
érzületre és az emberek könynyenhivésére épittettek; – ezekből aztán már
nagyon természetes, hogy a jó haszon és könynyű élet szempontjából, a
röpkedő szentlélek; az ablakban ülő Mária és a kútban lakó szent Miklós
gazdái is kedvet kaptak bucsújáró helyek csinálására.
Láttuk, menynyire mentek velük; de fájdalom azt is láttuk, hogy
könynyenhivő is akadt elég a horgon, akik a „perselyt“ megtöltötték.
Mindezekből tehát láthatja, aki erővel be nem hunyja a szemét, hogy
miféle fán teremnek a mai bucsújáró helyek és azok csodái; ezért tartjuk
mi károsnak azt, hogy a nép horogra megy; ott hagyja legégetőbb mezei
munkáját s napokig tartó bucsúra jár, hogy egy heti fáradtságos és
költséges út árán csalódást vásároljon.
Aki igazán ájtatoskodni akar, az buzgóságát a saját faluja vagy városa
templomában is elvégezheti, s akit jó szive alamizsnálkodásra készt; az,
ha körül tekint, közelében is talál gyámoltalan szegényt, akinél jámbor
adományát jobban elhelyezheti; aki pedig csak azért vándorol napokig,
hogy mint az öreg Döcsi, egy jó pohár bort ihassék; az megérdemli, hogy
úgy járjon, mint az öreg; ki boszszúságában a kutyával étette meg a
csodatévő bucsúhelyet.
Azt nem hihetjük, hogy a bucsújárás egyhamar végkép kimenjen a divatból,
mert a vallásos meggyőződés, csak lassankint alakulhat át; s a túl
vallásos ember végre is azt képzeli, hogy tetszetősebb dolgot tesz
istennek, ha ájtatosságát még fáradtságos zarándoklással is nyomóssá
teszi; azonban tiszta szivből csak azt ohajtjuk addig is; hogy ha valaki
épen bucsúra jár; tegye azt csupán ájtatossági czélból; de ne bántsa meg
a jó isten irgalmasságát azzal, hogy a bucsúhelyen csodát várjon, vagy a
hazudott csodákban higyjen, s ne higyjen többet, mint menynyit a sziv
tisztult érzése parancsol, – bár mily észficzamitó dolgokat
prédikáljanak is az istennek a bucsúsok fillérein élő, – méltatlan
szolgái. Mert maga az irás mondja: hogy ne higyj a farkasnak, ki feléd –
báránybőrben közeledik.


A rajongók.
A vallásos babonák sok embert vezettek már a tébolyodáshoz; de milliókra
megy azon szerencsétlenek száma, kik a tébolyodásig még nem jutottak,
hanem megállapodtak a lelki betegség fél útján, s mint hülyék lézengenek
és tengődnek az emberek irgalmán.
A nép elnevezi az ily félbolondokat „istenes Jancsinak“ vagy
„Katuskának“, amint nadrágot, vagy szoknyát viselnek.
Aki életében már egyetlen tébolydában, őrültek házában volt;
föltünhetett neki, hogy majdnem fele a szerencsétlen őrülteknek magát
istennek, Jézusnak, Máriának, megváltónak, Judásnak, apostolnak,
szentnek képzeli. Legtöbb a világot akarja elpusztítani vizözönnel; nagy
része pedig a bűnösöket megváltani. Egyik azon csodákról beszél, amiket
életében már véghez vitt; másik azokról az áldozatokról, akiket pokolra
juttatott. Egy szóval szomorúan sok az olyan szerencsétlen, kit a
vallásos rajongás, a túlhajtott vallásos képzelődés, a vakbuzgóság, az
őrültek házáig vezetett. Van köztük olyan, aki fiának nyakát vágta el
őrültségében; mint Ábrahám akarta saját gyermekeét, hogy az Úrnak
föláldozza; – vannak olyanok, kik saját tagjaikat csonkitották meg, hogy
mártyrokká legyenek.
Hogy az embernek elfacsarodik a szive a szerencsétlen áldozatokon, kiket
enynyire hozott az isteneskedés, a szakadatlan imádkozás, bucsújárás s a
csodatörténetek buzgó hivése.
Százszor anynyi azonban azok száma, akik féluton állanak s kik talán
szintén elérnek a tébolyda kapujáig.
Azok a szerencsétlen képzelődők, akik folytonos istenes dolgokkal
foglalatoskodva a beteges képzelődésbe anynyira bele élik magukat, hogy
folyton csodás jelenéseket látnak; – menybéli intelmeket és szavakat
hallanak; kik beteges képzelődésükben izeneteket s menynyei parancsokat
vesznek, hogy bőjtöljenek; ruha nélkül járjanak s a népet téritsék; s
mit tudom még mi százfélét cselekedjenek.
Ezek a szerencsétlen csoda-látók, hallók, meztelenek és bőjtölők; s
csakugyan nem egy vidéken beszél a nép nagy csodálattal olyan
emberekről, akiknek „kinyilatkoztatásuk“ volt; akiknek megjelent a
Márai; akik hetek óta éheznek, s étlen szomjan vannak; akiknek teste nem
tűri el a ruhát; meg a jó isten a megmondhatója, hogy hány ilyenféle
csodás dolgokat mivelnek.
Az ilyen csoda-emberek aztán persze mind úgy tengődnek a jólelkű
látogatók alamizsnáiból; ebből él még az éhező is; aki néhol nem veszi
olyan komolyan a dolgot, hanem eszik is, – legalább tejet.
Az ilyen szerencsétlenek, ha egyszer akaratukon kivül ily nyomorult
helyzetbe jutottak, csak úgy volnának gyógyithatók, ha a törvény egész
szigorával munkára szorittatnának; a mindennapi kenyér fáradtságos
megkeresése mellett apránkint kigyógyulhatnának a beteges rögeszméből
is.
E szerencsétlenek közé tartoznak az ördöngősök, vagy is az úgynevezett
ördögtől megszállottak; kik a folytonos imádkozás, az égiekkel s a pokol
kinjaival való folytonos foglalkozás folytán oly rögeszmébe esnek, hogy
a gonosz megszállotta, és kinozza őket. Az egyetlen gyógyitási mód, mit
a hozzá tartozók az ily szerencsétlennel megkisértenek, még maga
veszedelmesebbé teszi a bajt. Bucsúra hurcolják az ilyen boldogtalant;
füstöltetik, szentelt vizzel öntöztetik s azonközben oly borzalmas
ördögűző imádságokat mondanak a beteg körül, hogy az okos ember is
valóságos ördöngős betegségbe eshetik tőle.
Legtöbb ördöngős van szegény oláh testvéreink között, kiknél lépten
nyomon, még a legegyszerűbb betegségeknél is, mindjárt a tömjént,
füstölést és ördögűzést alkalmazzák a szegény eszü pópák.
Végre némiképen ide sorolhatók a stigmatizáltak, vagy más néven vérző
szűzek; kikről az a vélemény, hogy azok minden nevezetesebb napon,
kezükön, mellükön, homlokukon; vagy pláne az úgy nevezett Krisztus öt
sebe helyén, a két kéz és két láb fejen, az oldalon s végre a
halántékon; tehát a hol Krisztus testét átszúrta a szög és lándzsa s a
hol fejét megszúrdálta a tövis korona, – bizonyos vizes – véres
folyadékot izzadnak.
Nálunk a nép nem igen ismer ilyen vérző betegeket; de a ponyváról vett
históriákban, sokszor olvashat ilyesmikről; azért vettem ide ezt is a
vallásos rajongók, vagy is lelki betegek közé.
E vérző szűzek, tulajdonképen szintén éheznek, mint a bőjtölők;
illetőleg ők is azt képzelik, hogy nem esznek semmit; vagy csak mutatják
úgy; amint tudni illik igazi betegek, vagy ámítók.
Mert bizton rámondhatjuk azt, hogy tiz eset közül kilencz ilyen
lelkibeteg, – csak valóságos kenyérkeresetből éhezik, képzelődik, lát és
hall, ördöngősködik és vérezik.
Nagy hire van épen napjainkban; s bucsúkor vagy vásár alkalmával a
históriás, tiz krajczárért árulja is a gyékényen, a híres Lateau (olvasd
Lató) Luiza, a franczia vérző szűz történetét. Innét – úgy hiszem,
ismerőse ez a hires vérző kisasszony, a mi népünknek is.
Ez a franczia leány már egypár év óta úgy bolonditja a franczia népet;
hogy nagyobb ünnep napokon, vagy két három hetenkint véres verejtéket
izzad; és sohasem eszik; legalább mikor az emberek látják.
A lányra a jezsuiták vigyáznak és úgy mutogatják, mint egy szinházi
csodát.
Természetesen nem is egyéb az szinházi csodánál; hiszen aki csak egyszer
volt nagyobb városi szinházban, biz ott láthatja, hogy a szinészek
milyen szépen kivannak öltöztötve, kenve, fenve a valóságos formájukból.
Némelyik olyan betegre van csinálva, hogy az ember azt hiszi, hálni jár
bele a lélek; a másik vaknak öltözött; a harmadik olyan sebet rajzolt a
homlokára, hogy mikor izzadni kezd; az ember igazi vért lát alá csorogni
a sebéből.
Szóval az emberi mesterség ma, sok olyan dolgot képes művelni, amire, –
ha az ember nyitját nem érti, – mindjárt csodát kiált.
Hát még ha van olyan tudományos ember is, aki azt nyiltan csodának
prédikálja; mint a Lató kisasszony vérezését.
Hanem hát, ezer meg ezer ember látogatja a csodát, s az mind hagy ott
egy két krajczárt, ha nem: forintot; s jól jövedelmez az üzlet.
Aminthogy nincs is háladatosabb és könynyebb kenyérkereset a
népámitásnál; mert nincs a világon olyan bolond dolog, aminek hivője ne
akadjon; s a jólelkű nép nem szokott a mértékre nézni, mikor olyan
csodálatos szent embert táplálhat; aki jelenéseket látott; aki szent
szókat hall az égből; – akinek teste nem tűri el a ruhát; gyomra be nem
veszi az ételt; akit az ördög gyötör; s aki Krisztus sebeiből vérezik és
izzad.
És csodálatos dolog, hogy a vallási rajongás ilyen nyomorékjai többnyire
akkor szoktak föltünedezni, mikor a nép legnagyobb bajokban van. Igy
régebben is a babonás történetek leggyakoriabbak voltak valami háború;
aszály, járványok vagy áradások idején; midőn a szegény ember az elemek,
vagy az ellenség, mint a török, tatár uralom nyomása alatt nyögött.
Napjainkban szintén legtöbb babonás alak került elő a szabadságharcz
elnyomása után, az ötvenes esztendőkben, azután az 1863-ik évi nagy
szárazság s az ez időközben uralkodó többszöri cholerás időszakok
alkalmával.
Ekkor volt olyan nagy hire a t–i meztelen asszonynak; a hires topáni
éhező takácsnak s különösen a szegedi ördöngős lánynak.
Az első csodálatos szent asszony volt, aki húsz esztendő óta egy tanyai
csősz házban ruha nélkül feküdt; aki ugyan maga semmiféle csodákat nem
mivelt mást, minthogy egész nap egy szalmazsákon heverészett egy
pokróczczal letakarva; még csak nem is beszélt a látogatókhoz; hanem ezt
annál jobban elvégezte helyette az ura, egy rosz életű, iszákos tabakos;
aki jobb mesterségnek tartotta az ajtónyilásban üldögélve, egy kis
kegyes adományért mutogatni a bucsúsoknak meztelen feleségét, akinek
teste húsz év óta nem tűri a ruhát.
És ez az ember éveken keresztül csőditette a bucsúsokat a kis kunyhóhoz;
és rakta zsebre az ájtatos lelkek adományait; mig végre a kerületi
csendbiztos is meglátogatta egyszer a csodás szent asszonyt; s a
bucsúsok szeme láttára fölöltöztette a szegény mezitelent s összekötve
kedves férjével, bekisérte a vármegyére. És csodálatos! a szent asszony
teste megtűrte a ruhát; s ezzel vége lett a csodának, – de vége lett a
tabakos pár könynyű mesterségének is; melylyel anynyi ideig
bolonditották és zsebelték a könynyenhivő ájtatoskodókat.
A topáni éhező takács azonban még furcsábban járt.
Ez a szegény atyánkfia, mert a mestersége megállott, beállt
bucsúvezetőnek; s a híres bucsújáró helyeken úgy betanult a csodákba,
hogy egyszer csak rajta is kiütött a szent élet.
Arról kezdett panaszkodni, hogy nem esik neki jól se étel, se ital;
amire a jó emberek, próbálgatták mindenféle jóval ingerelni az inyét;
azonban a szerencsétlen ember semmiféle eledelt be nem vett.
Ennek a csodálatos dolognak aztán csakhamar hire futott; s vége hossza
nem volt a látogatóknak, akik az éhező szent embert akarták látni,
akinek „ételt, italt be nem vesz a gyomra.“
A látogatóktól ételfélét, de még ajándékot sem fogadott el a szent
takács; hanem kicsiny szent képeket árulgatott nekik, amelyeket ő a maga
szent kezével megáldott. Sok ájtatos ember van a világon; aki egy ilyen
szentelt kis képért, nagy pénzt se sajnál; s a takácsmester úgy vette
észre, hogy azon a kis padon, ahol üldögélt, több bankót lehet szőni,
mint a legnagyobb szövőszéken.
Hanem hát végre is a takács, – kifelejtette a játékból azt a közmondást,
hogy: „nem tagadja meg a természetét, mint a mádi takács.“ Ennek meg az
volt a természete, mint általán minden jóravaló takácsé, hogy nagyon
szerette az – uj bort.
Hát a mi szegény takácsunk bicskája is épen uj bor idején törött a szent
életbe. Csunya esős, őszi napon; amikor azt gondolta a szegény, hogy
ilyen itéletes időben csak nem akad olyan bolond, aki szentet nézni
bucsúra indul; tehát egy jó napot akart magának csapni. Egy fertály
akócska jó karczost csapra ütött a belső szobában, s jóféle pörkölt
oldalassal csiklandozta rá az inyét. És mikor igy legjavában elmerülne a
földi gyönyörüségben; elfelejtkezve az égiekről ép úgy, mint az ajtó
závárjának előre tolásáról; egyszerre csak betoppan egy nyakig ázott
ájtatos bucsús csapat; akik „éhező szent embert látni“ járnak. Bezzeg
volt kölcsönös bámulás és csodálkozás.
Hanem a takács nem az az ember volt, aki föl ne találta volna magát; s a
bámuló bucsúsoknak kedélyesen elbeszélte, hogy az Ur Jézus az éjjel,
álmában megjelent neki, s azt mondta, hogy eleget vezekelt a világ
büneiért; s mire fölébredt, megjött az étvágya.
Igy lett vége aztán az éhező csodának is; és az éhes takács azután annál
jobban vendégeskedhetett a – kis képek árából.
A szegedi ördöngős leány már nem anynyira csaló volt, mint valóságos
lelki és testi beteg; vallási őrjöngő volt s ezenkivül a nehézség is
gyötörte. Hanem a csodahivő nép azt hitte róla, hogy megszállotta az
ördög.
Már kis lány korában túlzott vallásos, hogy úgy mondjuk, valóságos
istenes Katuska volt a szerencsétlen teremtés. Iskola helyett csak a
templomokat bújta; s dolog helyett folyton a bucsújárókkal csatangolt.
Belépett a „Mária szive“ társulatba, mely elég dolgot ád tagjainak – az
imádkozásban. A sok ájtatoskodással a lány és szülei a szerencsétlen
nehézkórt akarták gyógyitani; s utoljára nemcsak hogy a betegség jobban
elővette áldozatát, hanem még a vallási őrjöngés is kitört a lányon.
Sokszor órákig magánkivüli állapotban volt; félre beszélt, sirt,
könyörgött, imádkozott s egy képzelt kisértő ördögöt kergetett magától.
S ha a baj nagyon előfogta, akkor sivalkodva futott minden
rejtek-helyre, bújt, menekült, s a sátán csak rendesen akkor hagyott
neki békét, ha a háznál lévő szolgalegény vasvillával őrizte a leányt a
rejtek-helyen.
Később a baj mindig jobban-jobban hatalmaskodott; s ekkor a lánynak egy