A babonák könyve - 5

amelyikből megtudtuk, hogy obsitos katona volt a mi indzsellérünk.
Hanem azért mink már bolondjai voltunk a könyvnek; nem hihettük, hogy az
a sok imádság hazudjék; folytattuk a mesterséget tovább; – s ime itt, ez
a rongyos szűr az eredménye.
Szomorúan adta ide a könyvet s még alamizsnát se fogadott el érte; mert
a lelkét égetné minden krajczár, amit azért az átkozott könyvért kapna.
Az öreg „Jezsovita imádságnak“ mondta a könyvet; s teljes czime ez: „Fő
kénszerétése minden léleknek, avagy lelkeknek, akik a levegő-égben,
földön, vizben, akárhol ők vannak; úgy hogy azoknak egy szempillantás
alatt meg kell jelenni, és az emberek kérése szerint cselekedni. – Ezen
könyvecske Tisztelendő Pater Eberhardus, a Jézus társaságából való Pap,
és Hires nevezetes Baváriában, Engelstadt városában lévő Universitásban,
a Mathesis Tudománynak ordinárius Professora által rövid summába
foglaltatott.“
A könyvecske bevezetésében a hires Professor ur esküdözik égre, földre,
papi becsületére, sőt az oltári szentségre is, hogy aki a könyvet
átimádkozza; és magát az ő utasitásaihoz szabja, munkájában sikert fog
látni. Mert ezt a könyvet a Jézus társaság provinciálisa s általa a pápa
is jóvá hagyta!
Már hiszen, igaz-e az vagy sem, – hogy ezt a könyvet csakugyan egy pap
irta; vagy pedig valami világcsaló azért irta a könyvre egy pap nevét,
hogy istentelen könyvének nagyobb keletet szerezzen; azt tudni mai
napság nem lehet. A könyv nyelvezete nagyon fordítás szagú; de a szerző
neve, és annak lakhelye: Bavária (Bajorország) is mutatja, hogy a
könyvet hála Istennek, nem magyarul, és nem magyar ember számára irták;
de az is elég szégyen, hogy akadt egy világcsaló, aki szegény népünk
megrontására, magyar nyelvre is leforditotta.
De akármint legyen a dolog, az az egy bizonyos, hogy mióta az emberiség
a bötüirást ismeri; – ennyi ostobaságot s roszlelkű tanácsot nem irtak
még egy rakásra. S ha igaz, hogy e könyv nélkül is elég bolondja volt a
kincsásás mesterségének; erre a könyvre megtizszereződött a követők
száma, – még pedig az olyan vallásfelekezetű atyánkfiai közül is, akik
külömben a Jezsuitát épen úgy szeretik, mint az ördög a tömjénszagot.
Lássuk hát a kincsásás mesterségének a nyitját közelről. Ráadom a
fejemet, hogy ezt a sok hóbortos dolgot papirosra tegyem; – csak aztán
okulás legyen az ára!
A kincsásó tudomány szerint Dárius és Salamon királynak borzasztó
kincsei vannak a föld gyomrában. A föld elnem tűrné e kincseket, hanem
kilökné gyomrából, ha az ördögök s a kincsőrző főszellem Terophile, meg
annak ezer meg ezer szolgaszellemei nem őriznék; és tartanák iszonyú
átokkal lekötve a kincset, a föld méhében.
A kincs a föld gyomrában időnkint tisztítja magát, s lángot vet;
különösen pedig Nagypénteken, meg szent-György éjjelén. Ilyenkor hát a
kincskeresők az akasztófa alól, vagy a keresztútról lesni szokták a
kincs tisztulását s ahol lángot látnak föllobbanni, azt a helyet jól
megjegyezik. Mielőtt azonban lesbe állanak, a leshelyet körülvonják
szentelt krétával és tömjénnel, hogy azon körön belül a gonosz lélek ne
árthasson nekik. Mert Terophile és az ő szolgái nem igen nézik zsebre
dugott kézzel azt, ha valaki az ő kincsük után leskelődik; hanem
rettentő orditással s fogcsikorgatással, jajgatással megijesztgetik.
Tüzes paripák és kocsik vágtatnak feléjük; s aki aztán erre megijed s
kiszalad a szentelt körből, azt ezer meg ezer darabra marczangolják.
Legalább igy mondja ezt a kincskeresők babonája.
Ha aztán a kincsleső előtt fölvetette magát a láng, akkor megalakul a
kincsásó-társaság hét tagból; akik között legalább egy hetedik gyerek
legyen; mert a kincset a földből, csak hetedik gyerek emelheti ki.
Mikor a társaság együtt van, megindul a kincsásás nagy erővel, s annyi
tudománynyal, amenynyinek a módját egyik vagy a másik könyv nélkül is
tudja.
A Jezsuita könyv nélkül több czerimoniával jár a dolog; több a vastag
vége a dolognak; a könyv szerint pedig inkább a mód nélkül való
imádkozásra jut a nagyobb rész, a munkából.
Mindkettő szerint azonban bőjtöléssel és alamizsnálkodással, ájtatos
imádkozás és gyónással kezdődik.
Ismertem egy kincsásó-társaságot egy kis mezővárosban, melynek mindhét
tagja reformáta vallású volt, s mind a hét a legbuzgóbb katolikus s
pláne a hires „jezsovita“ imádságot mormolta hetekig s a radnai
barátoknál mind a hét meg is gyónt.
Igy tagadja meg a babonás ember még a vallása szertartásait is a –
pénzért. Aztán csodálkozni mer valaki, hogy Judás jó pénzért eladta a
saját mesterét.
A kincsásást mindig éjfélkor szokás kezdeni; előbb azonban egy közeli
ablakba sült csirkét tesznek a kincsásók a kincsőrző számára, aki azt
meg is eszi rendesen, de úgy, hogy senkisem látja.
A mester kezdi az ásást és pedig csak hét ásónyommal; a többi utána,
szintén hét-hét ásónyomot ás. Közben mindegyik a Kristóf imádságát
mondja halkan; s ha valamelyik hangot ad, vagy megijed, vagy kételkedni
kezd az eredményben, akkor az ásó mindjárt követ ér s a kincs eltünik.
A jezsuita könyvecske szerint azonban még ásni sem kell; hanem Terophile
a töméntelen sok kincset mind oda hordja, mint hű szolga, ahová az ember
parancsolja; már tudni illik, ha oda hordja. Legalább a könyvben úgy van
megirva.
Hogy valaki a könyvet használhassa, diákul is kell tudnia; vagy legalább
egy diákos ember legyen a társaságban. Miután pedig diákos ember a nép
közt nem igen akad, hát bizon az ilyen embert jó pénzért szokás
fölfogadni; vagy legalább a haszon felese; azonkivül szalonnában,
kenyérben, jó életben s egy kis apró pénzben is ki kell járni a
kommentiónak. Akad ilyen elég; sőt többnyire maga ajánlkozik a
beszegődésre; de leggyakrabban maga keres kincsásó-társaságot s
beszegődik hozzájuk diákos embernek; s szükség esetén testét lelkét
leköti az ördögnek, hogy ő szentül hisz abban a sok hóbortoskodásban,
amit a könyv utasitása szerint elkövettett a szegény bárgyú kincskereső
kompániával.
A könyv szerint csak az foghat a munkához, aki már anynyira
elszegényedett, hogy semmiféle más megélhetési módja nincs. Az
ilyeneknek aztán ájtatos és józan életű viseletet ajánl a könyv; s
főképen pedig föltétlen bizalmat és hitet a munka sikerében.
Ha a pénz helye már tudva van, akkor e könyvet arra a helyre kell tenni
huszonnégy órára; azután a társaság meggyónjon és áldozzék; s végül öt
misét szolgáltasson!
Aki nem birna misét fizetni, az hallgasson végig öt misét s ajánlja föl
azokat a kincsásás szerencséjére. Végre pedig mindegyik fogadást tegyen,
hogy a talált kincs egy részét a szegényeknek, s belőle egy más részt a
szegény barátkolostornak ad.
Azután a kincskeresők egy olyan szobát keresnek ki, melyben soha
semmiféle bűn el nem követtetett. Ha aztán ilyet találnak valahol a
világon; akkor annak a közepére szentelt krétával egy ilyen czirkulust,
vagy is kört kell rajzolni:


Terophile cirkulusa.
Aki persze ezt az éktelen ábrázolatot értetlen észszel végig nézi, azt
kell gondolnia, hogy ez az ákom-bákom maga elégséges hatalom arra, hogy
az embernek fenékig üres zsákját színig aranynyal megtöltse. Az igaz,
hogy nem is való az egyébre, mint hogy a könynyenhivőket, beljebb
beljebb bolondítsa a kincskeresés hiú munkájába. Mert bizon a szegény
öreg négy evangelista neve, akár napkeletre, akár napnyugotra irják is,
bizon keveset lendít a dologtalan ember ügyén. A „nazárethi Jézus,
zsidóknak királya“ pedig még kevesbé segiti az olyan embert, aki pénzért
imádkozik, és semmit sem dolgozik; mert hisz épen az Üdvözitő fölséges
mondásai között fordul elő az is: hogy „nem csak isten igéjével él az
ember;“ s ő maga volt, ki az embereket arra serkentette: „imádkozzál és
dolgozzál.“
Végre az a zsidó szó Adonai, ami anynyit tesz: Isten; továbbá a görög
=abc= három betűje az =A= (Alpha), =Ó= (Ómega), =T= (Theta), de maga az
egész =a b c= is, hogy mit keres e cirkulusban, azt csak az a világcsaló
mondhatná meg, aki legelőször e kört lerajzolta.
Alkalmasint egyebet semmit, mint hogy az Isten (Adonai) és a kör
végtelenségét jelenti. Amenynyiben van a szentirásban egy mondás, mely
így szól: „Én vagyok az Alpha és Ómega“, azaz: a kezdet és a vég. Miután
tehát a kezdet és vég, mint a körnél, egyben összpontosul; igy az Alfát
meg az Ómegát is bele keverte a könyvcsináló a dologba. A =T= betű pedig
úgy jutott a körbe, mint Pilátus a Credóba; épen hogy az az egy hely is
üresen ne maradjon.
Nos tehát elég az ahhoz, hogy a kincsásóknak e „cirkulus“ közepére
kellett állaniok s úgy kellett végig imádkozniok a jezsuita könyvet,
elejétől végig.
Az pedig szép kis munka volt; mert előfordul ott minden képzelhető
imádság, rimánkodás, kérés, könyörgés, kényszerítés, az Istenhez, minden
szenteihez, sőt magához az öreg ördöghöz is, s mindez egy kis
pénzmagért.
Kezdődik az imádság a 69-ik zsoltáron; azután következik egy evangéliom,
melynek eleje igy szól: „Kezdetben vala az ige, és az ige Istennél
vala“.
Aztán jön a „hét lakatú szent lélek imádsága“, rövid néven: a „hét
menyei zár“; a melyikben a jó uristen el van nevezve, minden képzelhető
néven: „Nagy Adonai istennek“, – „Emánuel nagy uristennek;“ s végre
„rettenetes Szabaóth nagy istennek.“
Mikor a „hét menyei zárnak“ vége van, következik a kincsőrző szellemek
főkapitányának, Terophilének tizenegyszer való „megesküdtetése“;
igazabban talán „idézése“; mindig czifrább és czifrább nyelven; utoljára
már valóságos erőszakoskodássá fajul az idézés, hogy szinte az ember
hinni kezdi, hogy az ilyen kényszeritésre ki lehetne kérni – baraczkból
a magvát is.
A kurtábjából adunk egy kóstolót; hogy Terophilét hogy kell idézni.
– „Hallod-e te Terophile! én tégedet esküdtetlek (idézlek) a mindenható
Isten nevére, a Jézus Krisztus szent vérének kihullására, az apostolok,
kántorok és konfessorok, szűzek és özvegyek érdemeinél fogva, hogy te
itt azonnal jelenj meg, szép és tetszetős emberi ábrázatban, minden
ijesztgetés, zörgés és rémités; csalárdság és ámitás nélkül, s hozz
nekem azonnal ötszázezer darab aranyokat, tallérokat, forintokat, jól
elkelő Ferdinánd-korabeli pénzből. Karbunkulusokat, klenódiumokat,
gyémántokat, topáziusokat, smaragdusokat; s azokat tedd le minden
ijesztés nélkül.“
A többi tiz idézés még czifrább; csupán a vége egyforma mindeniknek; az
ötszázezer darab aranyok, tallérok, forintok jól elkelő
Ferdinánd-korabeli pénzben, meg a klenódiumok egyből sincsenek
kifelejtve.
Minden szomoruságom mellett is, hogy az emberek ily éktelen
nyomorultságára gondoltam, – mégis elkellett magam nevetnem, mikor a jól
bezsírozott kincsásó könyvben észrevettem, hogy némelyik kincsásó
atyánkfia milyen szerényen kitörülte ironnal az ismeretlen
„klenódiumokat, topáziusokat, smaragdusokat“; – s az ötszázezer arany
mellé nagy szerényen még csak a gyémántokat és karbunkulusokat kérte
Terophilétől. A karbunkulus kő ugyan a meseországban terem; de a babona
azt tartja róla, hogy az olyan nagy, mint a lúdtojás s egy sötét
pinczében is úgy világít, mintha nappal volna oda lenn; ennek pedig az a
babonás magyarázata, hogy a karbunkulus, vagy máskép karbinkulus nappal
beszedi magába a világosságot; és éjjel azt kisugározza.
A Terophile idézése után következik még nyolcz „Mária imádság“; s mikor
a kincsásók a könyvet idáig, napkeletnek fordulva ledarálták; akkor
végre megjelenik Terophile; nagy zörgést és csattogást visz ugyan
véghez; hanem azért a temérdek sok Ferdinánd korabeli tallérokat és
forintokat, meg a karbunkulusokat lerakja, ahova parancsolják neki.
Mikor aztán Terophile lerakta a kincset, a fejére kell olvasni az
„elküldő imádságot“; s arra aztán a szellem eltávozik; s ekkor a
kincsásó-társaság testét lelkét az összes angyalok, arkangyalok,
pátriarkák és próféták s a világon kiosztott összes teljes bucsúkba
ajánlván, – végre megosztoznak a – véghetetlen nagy csalódáson. Mert
hogy valaha egy kincsásó-társaságnak alkalma lett volna, a Terophile
által hozott Ferdinánd-féle jó aranyokon és klenódiumokon is
megosztozni, – már olyan eset nincs följegyezve a krónikában.
De még olyan eset sincs, hogy valamely társaság előtt Terophile ur,
szerelmetes szép ábrázatját bemutatta, vagy a tömérdek kincsből egyetlen
darabocska mutatót hagyott volna.
A kincsásó krónikák elvezetnek legfölebb a zörgésekig, csattogások és
ijesztgetésekig; de aztán ott be is végződnek rendesen.
Igy végződnek a könyvnélküli kincsásások is rendesen az – ásásnál; a
fölültetett társaság rendesen csak akkor veszi észre, hogy lóvá van
téve, mikor már anynyi fáradsággal egy kútat is megáshatott volna.
És nem is lehet ez máskép. Az egész kincsásó história csak annak hajt
egy kis hasznot, aki a társaságot fölbirja lovallni; aki eltünteti a
szellem számára kitett sült csirkét; vagy aki jó pénzért eladja a
kincsásó könyvet, – vagy még inkább aki beszegődik a vállalathoz –
diákos embernek.
Mert vegyük azt az esetet, – amit különben se engednek el a kincsásók,
hogy akár könyvből, akár könyvnélkül meglehetne valamiképen szerezni a
földalatti kincseket; vajon képzelhető-e olyan nem is hét, de két vagy
három emberből álló társaság, amelyikben legalább egy olyan ne legyen,
aki csak anynyi kétkedést meg ne engedjen magának, amenynyi már az
emberi természetben benne van; hogy valahányszor valami olyan munkába
fog, melynek vége nem bizonyos s melynek jó végét úgy óhajtaná, legalább
föl ne sóhajtson a dolog kezdetén: „Oh uram istenem, vajon lesz-e sikere
munkámnak?!“
De az imént sokat is mondtam, hogy két három ember közt akad hitetlen; –
úgy kellett volna mondanom, hogy van-e a világon egyetlen ember, aki oly
bizonytalan munkába fogván, mint a kincskeresés; azt az előbb emlitettem
sóhajtást el nem követi.
Vagy van-e egyetlen olyan ember, aki – ha már épen anynyira kerülne a
dolog, hogy a képzelt kincsőrző szellemek zörögni, orditani, csattogni,
sőt rémitő állatok alakjában a kincsásókat ijesztgetni kezdenék, aki már
a szokatlan földöntúli szellemek zajongására s arra a gondolatra is,
hogy most soha nem látott, másvilági gonosz szellemekkel kell szembe
szállania, – csak egy kicsit, s csak egy kis pillanatnyi időre is meg ne
ijedne?!
Már pedig az a könyvbéli és könyvnélküli kincskeresésnek is legeslegelső
szabálya, hogy a sikerben föltétlenül hinni kell, s megijedni nem
szabad.
Ez a szabad, és ez a kell tehát minden kincsásás és kincskeresés megölő
betüje. Mert ha csak egy tagja is a társaságnak csak olyan kicsit
kételkedik is a sikerben, amenynyi abban a sóhajtásban benne van, hogy:
„vajon lesz-e sikere a munkának?“ vagy ha csak anynyira megijed is egy
kis szempillantásra; amennyire az emberi természetnél fogva valami
váratlan zörej még a legbátrabb embert is megszokta egy perczre
ijeszteni s méginkább a babonás embert: – már akkor eltünik a pénz az
ásott helyről; s nem fogad szót Terophile, akárha száztizenegyszer
idézze is őt valaki, a legválogatottabb rimánkodásokkal és
fenyegetésekkel.
Miután tehát e két föltétel olyan, hogy az ember azt, istentől adott
természeténél fogva be nem töltheti; józan észszel biró ember azonnal
belátja, hogy az egész pénzkereső-babona, teljesen lehetetlen dolog.
Lehetlen volna még akkor is, hogyha olyan igaz volna is az, hogy a kincs
lánggal tisztítja magát, mint milyen nem igaz; ha továbbá olyan igaz
volna is az, hogy a földalatti kincsekre Terophile, vagy mi a száz ördög
vigyáz, s hogy az a kincs imádságra, vagy ásásra a föld méhéből
kimozdul; – mint amilyen nem igaz és nyomorult csalás az egész
kincskereső tudomány.
Mert az, aki ezt a kincsásás mesterségét kitalálta s arra jó tanácsot,
vagy irott könyvet árul; legyen az jezsuita vagy hitetlen; mindenképen
leszámolt a körülményekkel s jól tudja, hogy ha száz meg ezer kisérleten
se boldogul a kincskereső-társaság, őt csaláson fogni nem lehet, mert
előáll a kincskeresés első szabályával: „föltétlenül hinni kell; – s
félni nem szabad.“ Azt pedig, hogy a társaságban ki hitt s ki félt? –
magáról ugyan mindenki tudhatja, de már másnak belsejébe, veséjébe be
nem láthat; s érte jót sem állhat; s igy ha századszor se sikerül a
kincskeresés, – a kincsásás babonás hitével megvert ember, sohse hiszi
magát a csalás ostoba áldozatának; hanem a sikertelenséget egyik
kincskereső társa kételkedése vagy félelmének tudja be.
Azért is oly veszedelmes ez a babona, mert aki egyszer bele esett; az
soha, vagy csak akkor gyógyul ki a betegségből, mikor már egész életét,
egész vagyonát elfecsérelte. – Még veszedelmesebb pedig azért, mert egy
bolond százat ránt magával a henye, dologtalan, naplopó életre; melyben
minden nap Szentheverdel napja s minden munka benne, csak az imádság.
Pedig a jó Isten előtt csak az az imádság kedves, amit az ember munka
előtt és után mond el.
Mert jóllehet, tetszetősebb lenne az ötszázezer darab aranyat, tallért
és forintot vénasszonymódra össze imádkozni, – mint annak csak a
százezredik részét is izzadságos, böcsületes munkával megérdemelni s
megkeresni; de jó lesz meggondolni, vajon mi lenne a világból, ha
egyszer a pap letenné a könyvét, a mester a szerszámát; a szántóvető ott
hagyná az ekeszarvát; gazda-ember gazdaságát s bíró az igazság fontját,
s be állana az egész emberiség kincskereső herének; életét imádkozásban
töltvén, folyton csak Terophilét idézné, egy kis Ferdinánd-korabeli jól
elkelő aprópénzért.
Eszembe jut itt egy régi mese; amit jó lenne minden gyereknek
könyvnélkül megtanulni.
Egy öreg embernek volt három fia és egy kis szöllője; ebből a
szöllőcskéből szorgalmatos munkával tartogatta az öreg magát és három
fiát. A gyerekek azonban hideglelést kaptak a munkától; s az öreg
belátta, hogyha ő elhal, gyermekei nem fogják megművelni a szöllőt s meg
nem birnak élni.
Azért fogáshoz nyult. Mikor érezte, hogy már halála közeledik; ágyához
hivta gyermekeit s mint egy régi titkot, azt beszélte nekik, hogy a
szöllőben egy öreg tőke tövében töménytelen sok kincs van elásva; csak
keressék szorgalmasan, s bizonynyal megfogják találni.
Amint az öreg meghalt; rögtön neki állott a három fiú a szöllőnek; jól
megforgatták a földet a tőkék körül; s bár első munkára kincset nem
találtak; el nem csüggedtek s várták a másodiktól.
A kora tavasz már munkában érte őket s csak késő őszszel állottak ki a
sorból. Kincset ugyan sem az első, sem a második évben nem találtak; de
a jól megmunkált szöllő jó termést adott, s az esztendei munka, szép pár
száz forint hasznot hajtott nekik. – S amint évről évre szorgalmasabban
kutatták a kincset; a szöllő évről évre több-több hasznot hajtott s az
első öt esztendő végén szép tőkepénzük maradt. Már ekkor rájöttek a jó
öreg szándékára, ki őket dologhoz szoktatta; s rájöttek arra is, hogy a
kincset is megtalálták, ha nem is a földben, de mindenesetre a
szöllővesszőn, az arany szinü fürtökben. S a folytonos kincskeresésben
anynyira megszokták a munkát, hogy a kis szöllő valóságos aranybánya
lett szorgalmuk s becsületes munkájuk után.
És ha az a sok kincsásó, akit az anyaföld megszivel a hátán, a
haszontalan munkát mind jobb helyre forditaná, de sok arany kerülne ki a
földből bor és búza képében; s de sok nyomorult koldussal kevesebb volna
a világon, akik csak a dolgos ember kegyelem kenyerét fogyasztják; s
akiket a pénzkeresés, a folytonos dologtalanság és imádkozás rontott meg
egész életükre.
Megigértem annak a szegény szerencsétlen öregnek, hogy elhallgatom a
nevét, de mikor azt mondtam neki, hogy könyvbe teszem a históriáját
szomorú példának; könynyezve azt felelte: küldjön az úr abból a könyvből
az én vidékemre is legalább egyet; s név nélkül is én rám mutat az inges
gyerek – belőle. Hanem azért küldje az úr; legalább hadd tanuljon más
ember az én káromon.


A vallásos babonák.
Már a könyv elején emlitettük, hogy a tudatlan és babonára hajló ember
még a legtisztább isteni vallást is megszentségteleniti a maga
túlzásaival. S a vallásosságot, mely az ember szivét és érzelmeit
megnemesíti; valóságos beteges rajongássá túlozza, mely aztán az ily
szánalomra méltó embernek még azt a kis józan eszét is elbutitja, amivel
az anyatermészet minden teremtményét fölruházza. Az ily ember a tiszta
hitet, mely a tudással megfér; – balhitté rontja, mely már minden
tudománynak esküdt ellensége.
Maga a vallás is küzd a balhit, vagyis az úgynevezett lelki tévelygés
ellen; a tudomány a vallásnak segitségére megy; de aki egyszer lelki
sötétségbe tévedt; akit a babonaság körmei közé kapott; nem igen segit
azon se erkölcsi, se tudományos oktatás.
S talán épen a babonaságnak az a része legveszedelmesebb; a mely a
vallásosság túlhajtásából; az úgynevezett istenességből származik;
veszedelmes azért, mert hatását alig lehet kiszámitani, s az ily lelki
tévelygés többnyire őrültségben végződik; de veszedelmes azért is, mert
a túlzott vallásosságból származó babonáknak, vége hossza alig van.
Ilyen babonák a csodák ezrei; ilyenek a vallásos rajongás; és a
képzelődés szüleményei, a jelenések; ilyenek az ismertebb csodálatos
alakok: a meztelenek és bőjtölők, – a csoda és jóslátók és hallók;
ilyenek végre az ördögtől megszállottak és a stigmatizáltak, vagyis
vérző szűzek.


A csodák.
Sok oktalan könynyenhivésért meg kell a szegény ember erszényének
nyilnia; de talán egyért sem oly gyakran, mint a csodatörténetekben való
hiteért. Pedig talán nincs is olyan babona a világon, amelyik több
hivőre találna, mint a leglényegtelenebb csodatörténet.
Vériben van az már az embernek, hogy különösen szereti az olyan dolgot,
amit szegény eszével föl nem ér; s igy magyarázható meg az is, hogy
mikép terjedhet el oly gyorsan egy-egy mondva csinált csodaeset hire,
hogy harmadnapra már a hatodik határban beszélnek róla – széltében
hosszában.
Az ilyen csodatörténet pedig úgy szokott ám teremni, mint a gomba; – ha
jó esős idő jár rá.
Most egy pénteken hajnalban sütött kenyér válik kővé; majd valamelyik
ablakon megjelenik a Mária képe; amott a szent lélek röpköd az iskolában
galamb képében; itt meg valami ijedt szent kvártélyozta be magát egy
kútba; a másik faluban egy hegyszakadásban, valami szent kép termett a
sziklafalon; – a hodáji öt halom tetején pedig egy menybéli levél
érkezett az égből, amelyiket csak a jók látnak; a roszak elől pedig
elfordul. – Meg a jóságos ég tudná mi? és hányféle csodálatos dolog az,
ami időközönkint majd itt, majd ott „megmutatódik“, s aminek anynyi
hivője akad egy két nap alatt, hogy egy hétre bucsújáró hely lesz a
csodás vidéken; s a második héten már a hivők számára fölépülhet egy kis
kápolna – fából; s a jámbor csodanéző bucsúsok részére egy terjedelmes
kocsma, – kőből.
Egyszóval ilyenféle olcsó csodákban mai napság – nincs hiány; ámbár irva
van, hogy az isten senki kedveért csodát nem tesz.
Bizon nem; minthogy okos ember nem is hisz csodában. Hitt régebben,
mikor még nem forgott a tudomány olyan közkézen, hogy ma már az iskolás
gyerek a legcsodálatra méltóbb csodának, is helyes és természetes
magyarázatát tudja.
Igenis, a tudomány előtt nincs csoda; csak a tudatlan ember hisz abban.
És aki csodákat hirdet, az bolondit. S bizonynyal meg van abból a
haszna.
Igaz, hogy az ily csodáknak készpénzül elfogadása, nem káros
közvetlenül; hanem annál károsabb hatásaiban; mert aki minden hóbortos
dolgot készpénzül vesz, – az a többi babona iránt is sokkal fogékonyabb;
– eltekintve attól, hogy sokan bizon a legcsekélyebb babonának is
érzékenyen fizetik meg az árát.
Azért foglalkozunk a csodákkal is; mint hatásaiban káros babonákkal.
A leggyakoribb csodaeset az, mikor valamelyik gazdasszonynak a kenyere
kővé válik. A babona szerint, mert talán nagypénteken, vagy ünnepnapon
mise alatt sütötte. Hanem csodák csodája, ez a csoda csak olyan rosz
gazdasszonyok kenyerén esik meg, aki a kenyérnek valót, még búza korában
becserélgeti a sarki kis boltosnál – pálinkácskáért; aztán mikor ráesik
a kenyérsütés, akkor meg a boltra szorul kenyérnek való lisztért.
Kővé válik biz az; nem ugyan olyan kővé, amiből házat építenek; hanem
olyan forma kővé, amilyenné egy tésztából dagasztott kenyér válhatik; s
amelyet nem szeghet fel a legélesebb kenyérvágó kés.
Ilyen követ kell, a kővéválás alatt érteni; s amit én láttam, pedig
láttam már eleget, – egytől egyig ilyen volt.
Bezzeg az ilyen csodának aztán híre szokott futni; százan is járnak a
kenyérnek, meg a gazdasszonyának csodájára, aki bizon nagyot
vétkezhetett, hogy az Isten igy megczégérezte a betevő falatját.
Igen is nagy bűnt követett el az a gazdasszony; azt a bűnt követte el,
hogy a jó búzát beitta; s a rosz lisztet megvette.
Mert csak ebben van a csodának magyarázata. Tavaly nyáron kerekre
kitudódott, egy ilyen kővévált kenyér nyitja.
Egy láposalji gazdasszony is úgy járt a boltbeli liszttel, hogy kővévált
a kenyere. Hanem anynyi esze mégis volt, hogy a szégyent ne hagyja magán
száradni; tehát fölpakolta az egész sütet kenyeret s bevitte a hátán a
központi szolgabiró úrhoz, hogy az igazitsa el a dolgát.
A biró úr aztán el is igazitotta emberül; mert első dolga is az volt,
hogy lárma ütés helyet szépen rajta kapott a sarki boltoson, s azt a
zsák lisztet, amelyikből az asszony követ sütött, szépen elkonfiskálta.
A lisztet megvizsgálták aztán a vármegyén; abból aztán kitünt, hogy
abban csak három rész a liszt, a negyedik rész pedig gipsz por.
Igy aztán kisült a csoda is, meg a sarki boltos élelmessége is; mert a
gipsznek az a furcsa tulajdonsága van, hogyha vizzel keverik a porát,
magától is összeáll és megkövesedik; hátha még az ember valóságos jóféle
élesztő ágyat vet neki, aztán jól összedagasztja, gyomrozza; s végre még
pattogó rőzse tüzön is kisüti a lelkét. Bizon az volt a száz csoda, hogy
a szorgalmas gazdasszony mindjárt kész malomkövet nem szedett ki a
kemenczéből, a bevetett kenyerek helyett.
Igy szokott a kenyér kővé válni. Tiz közül legalább kilencz. A tizedik
meg keletlen és dagasztatlan állapota miatt szárad össze; hanem a
babonás nép előtt, már az ilyen összeszáradt kenyér is kő-számban
szokott menni.
De sokkal veszedelmesebb csodák is vannak a világon; olyanok tudni
illik; amelyik mindegyikénél somfordál ugyan egy ilyen sarki boltosféle
ember, – csak hogy az ilyennek az esze sokkal jobban ki van bélelve
gonoszsággal, mintsem hogy a hunczfutságon lehetne őket fogni; de maga a
csodadolog is, mit az ilyen megcsiphetetlen világcaló – csinál,
anynyival gonoszabb természetű; mert az a könynyen hivő és vallásos
emberek hitébe kapaszkodik; s a tudomány betüivel igen nehezen lehet a
csoda történet valótlanságát, vagy megálhatatlanságát kézzel foghatólag
bebizonyitani.
Ha valaki példának okáért azt mondja, hogy itt ő előtte egy fehér, vagy
egy fekete alak áll; de ezt rajta kivül senki nem látja; akkor legfölebb
azt lehet mondani, hogy ez az ember őrjöng, képzelődik, vagy hazudik; de
hogy csakugyan nem lát semmit, azt bebizonyitani nem lehet, s igy mindig
akad olyan ember, aki azt mondja: hogy ez csoda-látás.
Ezekhez a csodákhoz tartoznak az előbb emlitett Mária, szent lélek, vagy
akármiféle szentek jelenései; képeknek vagy menybéli irásoknak
megtalálása, vagy ilyen jelenések meglátása, az ily helyekre való
elzarándoklás és búcsújárás által nyomorékok meggyógyulása; s több ezer,
meg ezer féle olyan csoda, amelyekben az emberi kapzsiság, világámítás,
és haszonlesés játszák a főszerepet.
Mert az ilyen csoda-eset nagyon jövedelmező üzlet szokott lenni. Miután
minden ilyen csoda-történet helye rendesen igen látogatott bucsúhelylyé
válik; ahová pedig sok ember jár bucsúra, ott kereskedőnek, kocsmárosnak
rendesen jó dolga van, igy hát nem csodálkozhatunk valami nagyon, ha
édes hazánkban majd minden esztendőben hol itt, hol amott meg-megesik
egy kis csoda, s egy-egy bucsúhely keletkezik.
Száz eset közül hadd mondok el egy párt.
T...... a mezővárosában alig nehány esztendeje, egyszerre híre futott,
hogy a szent lélek röpköd galambképében az iskolában. Egy öreg asszony
látta meg először; s bár a tanitó bizonyozta az ellenkezőt; – mégis már
másnap egy pár gyerek akadt, aki ráfogta, hogy ők is látták a galambot.
A dolog aztán anynyira haladt, hogy nehány nap mulva be kellett az
iskolát zárni, mert nemcsak a környékről, de három, négy napi járó