A babonák könyve - 1

A BABONÁK KÖNYVE.
A MAGYAR ORVOSOK ÉS TERMÉSZETVIZSGÁLÓK ÁLTAL 300 FORINT DÍJJAL
JUTALMAZOTT PÁLYAMŰ.
IRTA
VARGA JÁNOS.
A forditás jogát szerző fenntartja.
ARAD, 1877.
A SZERZŐ TULAJDONA.
Arad, 1877. Nyomatott Gyulai Istvánnál.


ELŐSZÓ.
Egy nemzet valóban művelt nem lehet, ha népműveltsége elhanyagolva van;
s alapigazság az is, hogy egy nép jólétének, s boldogulásának föltétlen
kelléke a népműveltség.
Azért az ujabb korban minden állam megfeszített erővel munkál az eddig
annyira elhanyagolt népnevelésen. Iskolákat állít, népkönyvtárakat
alapít, s a tudomány elemeit száz úton módon iparkodik az eddig parlagul
hagyott fogékony talajba ültetni.
Mert a romlatlan népben minden jóra meg van a hajlam; csak legyen, aki
elméjét a művelődés alá megmunkálja; s megszabadítja lelkét és kedélyét
az elfogultságtól, az előitéletektől és egyéb száz fajta burjántól,
melyek szivében minden nemes helyet elfoglalva tartanak.
E burjánok közt legveszélyesebb gyom a babona; a tudomány és
művelődésnek e legmegátalkodottabb ellensége; mely ha egy talpalatnyi
talajban gyökeret ereszt, – onnét a művelődés és jó erkölcsök utolsó
csiráját is kipusztítja.
Azért minden szó, mely a babona ellen emelkedik; jó szolgálatot teljesít
a népnevelés érdekében.
Ezen tudattól volt áthatva a magyar orvosok és természetvizsgálók
testülete; midőn a népéletben oly buján tenyésző babonás hit és
szokásoknak lehető kiirtására nézve, – pályadíjat tűzött ki egy oly
könyv megirására, mely mig egyrészt lehető teljességben magában foglalja
az uralkodó babonák gyüjteményét, másrészt pedig azok káros hatását
példákban illusztrálja.
Babonát tűzzel, vassal kiirtani száz okból nem lehet; de nem is
tanácsos; mert a babonás hit legnagyobb részt egy a vallásos
túlbuzgósággal; mindenesetre azonban a vallásos hit túlhajtása,
kinövése; erőszakos metszés, magát a vallásosság fáját is megsérthetné;
kiméletlen kéz, a gyommal a tiszta buzát is összemarkolhatná. Másrészt
pedig a babona szivós gyökérszálai ezer évvel nyúlnak vissza a multba; s
a kegyeletes unokák azt, mint apáik keserves örökét, nagyon féltékenyen
ajnározgatják. Ugy tesznek, mert apáik is ugy cselekedtek; s mert jobbra
senki se tanitá őket.
Ez volt oka, hogy az orvosok és természetvizsgálók, a babona elleni
orvosszerek közül a – könyvet választák; mely jobbra tanitsa a népet,
mint amire apáik taniták; s e szándéknak kivántam én megfelelni
könyvemmel; mely versenytársai közt a kitűzött pályadíjat elnyeré.
A babonák könyvét sok évek fáradsága árán gyüjtött, nagy anyaghalmaz
feldolgozásával, a száraz és könnyen unalmassá váló professoroskodó
modor mellőzésével, ugy iparkodtam megirni, hogy a nép, a saját nyelvén
és eszejárása szerinti leirás által önkéntelenül is tovább édesgettessék
az olvasásban; s e könyvben oktalan kedvencz babonáit a nevetségességig
meztelenre vetkőztetve találja, másrészt a valódi káros babonák gyakran
megrendítő hatását példákban illusztrálva lássa. Nem hiányozván
természetesen a könyvből az alkalmilag elcsöpögtett természettudomány
sem; ugy a helyén való oktatás és jó tanács; melyeket az olvasó
észrevétlen szedegetvén össze, hatásuk is közvetlenebb és sikeresebb
leend.
Természetes, hogy a babonát, amint tűzzel, vassal nem, – ugy egy
könyvvel sem lehet egyszerre kiirtani. Annak megölő betűje csak a
természettudomány teljes népszerűsítése leend; addig is azonban jó
útegyengető leend egy könyv, mely a nép előtt babonás hitének és
alakjainak lehetetlen voltát, s babonás szokásainak szomorú
következményeit föltünteti.
Ez irányban nálunk ugy is édeskevés történt eddig. Talán több is hátra,
mint előre! Mert a babona ellen még nem igen irtak könyvet; mig
terjesztésére egy egész irodalmi genre, a – ponyvairodalom virágzik.
A babonák könyve e tekintetben első rendszeres munka.
Azért nem is kecsegtetem magam azzal, hogy tökéletes; öntudatom azonban
annyiban megnyugtat, hogy jóakarattal irtam.
S ha annyi haszna leend a népnevelés érdekében, hogy tiz közül egy
babonás embert kigyógyit lelki betegségéből; hitem szerint eleget tett.
A megtört csapáson nálamnál hivatottabbak nagyobb sikerrel működhetnek.
Aradon, 1877. évi május hóban.
A szerző.


Egy kis bevezetés féle.
Bizony előre érzem, milyen nehéz tudomány lesz ebben a kis könyvben. De
csak azért olyan nehéz, mert sokunk nem birja, de legtöbbünk nem akarja
megtanulni.
Azért is nehéz még, mert az éle egy olyan vén fa tövének fordul, a
melyet, mint néhai öregapáinktól ránk hagyott örökséget, sok száz, meg
száz esztendők óta ápolgatunk, dédelgetünk. A babona vén fája ez,
melynek bolondító gyümölcse mai napig sok embernek szája ízéhez áll.
Igaz, hogy nagyon soknak a szájában is marad az íze; de már az nálunk
úgy szokás, hogy nem szoktunk okulni a más kárán.
Ennek a vén fának – az igaz, hogy kissé már megkorhadt a dereka; de sok
ápolója, öntözője akad a hasznáért; mert nem tréfa, hanem nagyon szomorú
igazság, hogy a babona sok embernek a kenyér keresője. Akárhány
világcsaló táplálkozik a babonás nép hiszékenységén; s ezeknek bizon
nagy okuk van azon dolgozni, hogy a babonának valahogy ki ne veszszen a
magja.
Pedig ebből a magból de sokszor nő olyan veszedelem, aminek nem csak egy
ember, de százak isszák meg a levét. Természetesen ezt babonája
válogatja; mert némi apró hóbortos babonás hit még senkinek se árt; mig
a másik után holtig búsulhat, akinek a körmével a kezefejét is
odaégette.
Alig lesz e könyv olvasói között egy is, aki egy-két olyan történetre ne
emlékeznék, ahol a babonaság ott hagyta a kezeszennyét.
Nincs túlozva a dolog; de tizszer ilyen nagy könyv se lenne elég, ha
mind azt a sok siralmas történetet le akarná valaki irni, amit
könnyenhivő ember, a babonának köszönhet.


Mi az a babonaság?
A babonaság a józan észnek megtévelyedése. Lelki betegség; mely azonban
hála istennek, nem épen gyógyíthatatlan baj.
Oktalan hit; amit se a tudomány, se a vallás tételeiből nem lehet
igazolni.
Ha az ember valami dolognak olyan erőt tulajdonít, amivel az nem birhat;
ha az ember valami nagyon természetes dolgot, épen természet ellenesen
magyaráz.
Az a babonaság.
A babonás ember nem gondolkozik, hanem képzelődik. S a legegyszerűbb
dologban is, amit szemével láthat s eszével tudhat; a legbolondabb
rendkivüliséget hiszi, képzeli; mindig természet fölötti csodát s
boszorkányságot kerget.
Teszem azt egy asztal, egy almáriom, amit a hidegről meleg szobába
hoztak, elkezd repedezni, pattogni, hasadozni. Már a babonás ember arról
azt képzeli, azt hiszi, hogy az váratlan halálesetet jelent. Pedig
tudhatná, hogy az a szegény butordarab nagyon is természetes törvénynek
lett áldozata. A hidegségnek összehúzó ereje van; a melegségnek pedig
kiterjesztő, kitágító ereje. Ezt minden ember megpróbálhatja egy
palaczkkal, amelyiknek üveg dugója van. Ha a palaczkot az ember a
hidegre teszi, a dugóját pedig megmelegiti, akkor a dugó nem fog
belemenni a palaczk szájába; mig csak a palaczk, meg a dugó megint
egyforma hideggé, vagy meleggé, tehát egyenlő hőmérsékletűvé nem lesz.
Nos tehát, mikor az asztalt hidegről behozzák a meleg szobába; vagy ha
ősszel, mikor a butorok a hűvösebb szoba levegőtől is összehúzva vannak,
egyszerre kezdetét veszi a szoba fűtés; akkor olyan rohamosan kezdenek a
fa részecskék a melegben kitágulni, hogy az bizon többnyire egy kis
repedezéssel jár.
Ezt a természet törvénye diktálja igy; s a természetes dologban pedig
ugyan semmi boszorkányság sincsen. A babonás ember azonban megrémül a
butor-recscsenéstől s azt tartja róla, hogy bejelentette magát a halál,
valaki elpatkol a házhoz tartozandók közül.
Más atyánkfiának pedig a garaboncziás diákra van a panasza, ha a jégeső
elveri a határt. Harmadik a boszorkányra vet, ha a marhája hull, vagy
kolera jár a vidéken.
Persze azt mai napság már a kis iskolás gyerek is tudja, hogy biz a
jégesőt nem a garaboncziás hozza s hogy nem is lehet elállítani azzal,
ha apja ura a küszöbbe vágja a fejszét; – de még a járványok okát is
eltudja mondani a természettudományból. De mikor a garabonczás, meg a
boszorkány sokkal régibb és jobb ismerőse urambátyáméknak; mint a
természettudomány!
Hanem isten segitségével majd máskép lesz ez is; mert sok lett már
másképen a világteremtése óta. Ma a kis gyerek megtanulja a
természettudományt; s ha épen az apját rá nem birja is tanitani; – de
mire a mai nemzedékből apák lesznek, akkorára sok babonás hitnek lesz a
tudomány a megölő betűje.
Mert nincs olyan csodás, olyan rendkívüli, olyan természetfölötti dolog
a világon, aminek a természettudományokban magyarázata nem volna. És
határozottan kimondhatjuk, hogy a mikor ez a tudomány népszerűvé válik,
az lesz a babonák halálos órája.


A babona eredete és az őshit babonás alakjai.
Ezt tudva, körülbelül tisztában vagyunk az iránt is, hogy honnét
származik a babonáskodás. Ha vissza felé haladunk e régi századokon, s
elérünk oda, ahol a művelődésből még nagyon kevés irmag mutatkozik; oda
nagyon közel van már a babonák forrása.
Magát a babonák szülő anyját a régi népek csodákkal teljes hitében és
rejtelmes vallási szokásaiban találjuk.
Mikor még az emberek nagyon keveset tudtak; hanem annál több badar
dolgot hittek. És pedig mindent a vallásosság rajongásával hittek; s
amit láttak, amit észleltek, ami körülöttük és velük történt, azt mind a
vallásos hit szövetébe takarták.
A természet hatalmas és változatlan törvényeit nem ismervén, – annak
működését és nyilatkozásait bizonyos jó és rosz szellemeknek
tulajdonitották, amikkel vallásos képzelgésük benépesítette az egész
világot.
Minden ligetnek; minden barlangnak; folyónak, pataknak, erdőnek,
mezőnek, külön jó és rosz szelleme volt akkor; s még a jó istent is
párosával, tizével, húszával képzelték; s egyik istennek több erőt és
hatalmat tulajdonitottak, másiknak kevesebbet. Volt fő istenük, sőt
istennőik is voltak; s ezeknek egész családjuk. S ezek mindegyike
tett-vett az emberek sorsában. Az „Isten“ és az „Ármány“ volt a népek fő
két szelleme. Az első mindig javára, a másik kárára munkálkodott a
szegény embernek; aki természetesen az isteni és szellemi hatalom ellen
semmi akarattal nem birt; hanem megadta magát végzetének s tűrte, ami
történt vele.
A vallásosság sajátságos rajongásával hittek az első népek főpapjaikban;
kik álmokat fejtettek; jelekből jövendőltek, s kiknek meghallgatása
előtt a népek ezre soha nagyobb vállalatba nem fogott. Ilyenek voltak az
egyptomi álomfejtők és varázslók; ilyenek a zsidók papi nemzetségei;
ilyenek a régi magyarok Karkánjai, vagy táltosai; kiknek jós szavai
szentirása volt a népnek.
A népek első családjai mind rabjai voltak e zagyva hitnek; különbség ha
volt közöttük, legfölebb annyi volt, hogy egyik több, másik kevesebb
istenben és szellemekben hitt. A hevesebb vérmérsékletüek, a keleten
lakó népek; mint erősebb képzelődéssel birók, legjobban bele tévedtek a
csodálatos hit tekervényes utaiba; és innét van ma is, hogy a keleti
népek, akik közé jó magunk is tartozunk, leginkább hisznek még a
rendkívüli, csodálatos, babonás dolgokban.
Aki pedig egyszer beleélte magát a babonás hitbe, az nehezen rázza le
magáról ezt a belé kapaszkodó kullancsot.
Igy, mikor a népek a kezdetleges müveltségből kibontakoztak; midőn a
zsidók a bálványozásból vissza tértek az egy Jehovához; a török népek az
egy isten, az Allah imádásához; s a népek legnagyobb csoportja végre
belépett a nagy keresztény népcsaládba; a régi hit rejtelmes csodáit nem
birták mind megtagadni; jó részt át hozták azt az uj hitbe is; amit
annál könynyebben tehettek, mert a csoda történeteket nem csak az
ó-testamentom uralkodó vallása, a zsidó; de a török és a keresztény
vallás is nemcsak megengedi, sőt tanitja is.
Nem is lehet tagadni, hogy sok babonaság azért nem akar kiveszni, mert a
mai müveltség mellett is, maga a vallás ápol oly hitet, mely a tudatlan
és müveletlen embert könynyen túlzásokra, valóságos babonára vezeti.
Ilyen része a vallásnak az, mely a jó és bukott angyalokról beszél; mely
őrző angyalokat és ördögöket tanit; – melyek közül az első folyton az
ember mellett áll és őt jóra vezérli; másika pedig vele incselkedik,
roszra csábitja.
Ilyen továbbá a vallás azon része, mely a csodákról szól; s melyből
kiindulva a tul vallásos, rajongó ember minden általa nem értett
természeti tüneményt csodának gondol; álmaiban, véletlen körülményekben
jeleket és intelmeket lát, miket jó angyalainak tulajdonit; – bajaiban
pedig az ördögök munkáját látja s betegségeinek, járványoknak,
szárazságnak, jégesőnek okozóját a rosz szellemek s azok kész szolgái az
úgynevezett boszorkányok, táltosok, útonjárók, garabonczások s még isten
tudja, hány eféle babonás teremtésekben keresi.
Természetesen a józan eszű ember mást hisz az angyalok és ördögökről; és
mást hisz a csodákról is; mint a babonára hajló, vakhitü ember; akiket a
nép „isteneseknek“ szokott gúnyolni.
Mert az okos ember tudja, hogy a jó angyal a tiszta lelkiismeret, a
jámbor érzésű szív; mely az embert mindig csak oly dolgokra serkenti,
amik istennek kedvesek, és az embertársaknak hasznára vannak.
Azt is tudja a józan eszű ember, hogy az ördög bizon nem olyan két
szarvú, lángnyelvü, lólábú szörnyeteg; amitől a gyerek holtra ijed; még
ha szilvából van is; hanem hogy az ördög az a gonosz indulat, az a
roszra való hajlandóság, mely a gonosz embert folyton csak olyan dolgok
elkövetésére ösztökéli, melyek isten előtt megvetettek, és emberek
között átkozottak. Ördög az az olthatatlan szomjuság, mely az embert a
mértékletlen italra hajtja; ördög az a gonosz kivánság, mely a más ember
életét és vagyonát megtámadja; ördög a kártya szenvedélye; a bosszúság,
a harag, a gyülölség; mely a gonosz embert hatalmába keriti és minden
cselekedetét intézi.
A józan ember végre azt is tudja, hogy ma már nincsenek csodák; hogy
csodák csak akkor történtek, mikor az emberi müveltség még kis gyerek
korát élte; s hogy valamint a régi csodáknak meg van a maguk természetes
magyarázata, – úgy meg van azon nehány rendkivüli dolognak is; amiket a
könynyen hivők mai napság is látatlanban csoda számba vesznek.
Majd tovább; e könyvben, sorba vesszük a mi babonás népünk alakjait és
kedvencz csodatörténeteit. Bemutatjuk a tudomány könnyen érthető nyelvén
és világosságával azok természetes oldalait, s hiszem, hogy sok
boszorkány mester, sok táltos, garabonczás, utonjárók és váltottak alól
kirántjuk a gyékényt; s sok csuda történetet teszünk kézzel fogható s
ököllel is fölérhető mindennapi dologgá.
Mielőtt azonban ezt tennénk; elmondok egy kis mese darabot, mit gyerek
koromban hallottam s mely nagyon szépen megmutatja, hogy miből származik
a világon a legtöbb babona.
Ebben a mesében egy öreg pásztor tanitja a három fiát a bölcs életre; s
a többek közt azt mondja nekik: – „Legyetek okosak és kétkedők; csak azt
higyjétek, amit láttok és kézzel megfoghattok. Legyetek szóban
gazdálkodók; hallott dolgot soh’ se nagyitsatok. A világosságot
keressétek; de a sötétségtől meg ne ijedjetek; mert aki fél, azt egy
lehulló falevél is agyon ütheti.“
És igazában ez a három dolog: a hiszékenység; szószátyárság és félelem;
a mitől az öreg pásztor gyermekeit félti, – legjobb melegágya a
babonának.
A babonás embernek nem lehet olyan bolondot mondani, amit szentül el ne
hinne.
A babonás embernek legfőbb szenvedélye, hogy hallott történeteket,
tizszerezve, nagyitva tovább ad.
A babonás ember végre az éjjeli sötétségtől úgy fél, hogy minden
árokban, bokorban, kisérteteket és szellemeket lát; s már naplemente
után, egy előle hirtelen fölrebbenő madár s egy orra elé zizegve lehulló
falevél is képes holtra ijeszteni.
Bár a jó öreg pásztor jó tanácsát minden okos szülő még a gyermekek
bölcsője mellett, mindennapi imádságképen elmondaná; akkor kevesebb
lenne a babonás, félénk és buta ember a világon.


Az ujabb babonák szörny-alakjai.
Vannak a nép-babonáknak olyan általános, egyszabású alakjai, a melyek
minden nemzetnél ugyanazon formában és név alatt ismerősek. Akiknek
csodálatos természete és emberfölötti titkos hatalmától egyaránt fél és
retteg a babonás ember, az óperenczián innen is, túl is.
Ezeket szedjük mindenek előtt sorba. Szembe nézünk velük, s hiszem hogy
közelről nézve e szörnyű hatalmú, rémséges teremtmények – minden
félelmességüket elfogják vesziteni.
Ilyen rémséges alakok a boszorkányok, kisértetek, hazajáró lelkek,
garabonczások, váltott gyerekek vagy táltosok, lidérczek, kincsőrzők,
útonjárók, a sirból kikeltek és sárkányok.


A boszorkányok.
Végezzünk hát először is a legveszedelmesebbel, a boszorkánynyal; s ne
féljünk tőle, hogy megront, hogy gúzsba köti kezünket lábunkat,
megnyergel s úgy lovagol rajtunk a szent Gellért hegyére.
A boszorkány minden népbabonának egyik főbb alakja; s mint a képzelődés,
félelem és butaság teremtménye, lényegre ugyan egyforma szabású, de
alakra nézve különböző.
A legtöbb nép a boszorkányt vén asszony képében képzeli; de néha öreg
emberre is rá fogja a boszorkány nevet; s a babonás hit szerint az ilyen
boszorkány elbirja magát változtatni mindenféle állattá, legszivesebben
pedig vörös, vagy fekete kutyává és macskává, vagy vörös kakassá;
továbbá forgószéllé, viharrá s más csodálatos dologgá.
A boszorkányokat rettenetes hatalommal ruházza föl a képzelet. Mint az
ördög hatalma alatt, és a rosz szellemek szolgálatában álló gonosz
teremtések, rémítő bajokat okozhatnak az embereknek; már t. i. a babonás
emberek hite szerint.
Megronthatják az embert, mindenféle betegségekkel és járványokkal;
megverhetik a legundokabb Lázár-betegséggel; az állatokat dögvésszel
elpusztíthatják; elfoghatják az esőt, s eladhatják az ördögnek a föld
zsirját és termékenységét, s olyan aszályt támaszthatnak, amely kiégeti
a földből még a legkissebb fűszálat is; elkötheti a férfiak erejét;
elapaszthatják az asszonyok termékenységét; elvehetik a tehén hasznát és
elverethetik a határt kegyetlen jégesővel.
Szóval egy jól megtermett igazi boszorkány, tönkre tehet nem is egy
határt, hanem egész országot.
Bandi aki nem hiszi!
Hát még ha az ilyen vén boszorkány, különösen is megharagszik valakire;
aztán azt annak módja szerint megnyergeli; fölkantározza, s ugy lovagol
rajta a szent Gellért hegyi boszorkány gyülésre. Pedig megcselekszi a
vén banya akárkivel, aki kételkedik hatalmában.
Ime ni! szinte látom, hogy egyik-másik urambátyám, aki ezt olvassa vagy
hallgatja; hogy hányja magára a farkashurkot; s azt mondja közbe, hogy
biz ennek fele se tréfa dolog; mert ő is ismert ilyen boszorkányt, talán
még maig is ismer, s az őtet egy ízben már meg is nyomta!
Nos tehát ne tréfáljunk a boszorkánynyal; hanem ismerkedjünk meg vele
tőről-hegyre: hová való, honnét jön és mit tud ő kigyelme?!
A boszorkány legbizonyosabban a régi hit maradványa; csakhogy hajdanában
még láthatatlan rosz szellem volt, akiről a régi kor gyermekes eszű
népei azt hitték, hogy látatlanul az emberek kárán dolgozik.
Később a láthatatlan szellem látható alakot kapott; amennyiben a néphit
egyes embereket, azoknak titokteljes, vagy a többiétől elütő életmódja
miatt, a szellemektől megszállottaknak hitt.
Voltak jó szellemtől megszállottak; a milyenek a táltosok, vagyis papok
voltak, kik a nép javára jósoló s gyógyító hatalammal birtak.
Voltak aztán rosz szellemtől megszállottak, rút alakú, visszataszító
arczú és formájú vének; kik a gonosz szellemek parancsából, mindenütt
csak a nép kárositása s megrontására törtek.
Ha a szegény embernek baja volt, azt előbb pusztán csak a rosz
szellemeknek tulajdonította; később azután haragosai, és ellenséges
indulatu embertársai között keresett egyet, aki a rosz szellemek
haragját, csupa bosszúállásból szegény fejükre zúdítá és ingerelte.
S ha valakinek baja akadt; elég ha egy haragosa volt, már arra ráfogta,
hogy az az ördögnek szolgálatába adta a lelkét, s ezért a gonoszok
pártfogása alatt, a bajt ő hozta a nyakára.
Hogy ilyképen származott a boszorkányok fogalma, azt eléggé bizonyítják
a boszorkány pörök irományai és a boszorkány itéletek; a melyekben ilyen
boszorkánysággal vádolt szerencsétlen emberre kivan mondva, hogy
„testét, lelkét eladta az ördögnek; az ördög szolgálatában áll s az
ördög hatalmával embertársát vagyonában, egészségében sőt életében is
megrontja.“
Hogy honnét vette a babonás alak a „boszorkány“ vagy „boszorka“ nevet;
ma már alig lehetne kiokoskodni; talán, akiknek kedve telik a
szószármaztatásban, föltalálnák benne a „bosszú“-állás fogalmát is, de
hogy miképen származott az alak maga, az az elmondottakból világos.
Valamint napnál világosabb az is, hogy az egész boszorkány-féle história
nem egyéb, mint a régi műveletlen s tudatlan kor hagyománya, s a beteges
képzelődés szüleménye; akit józan ember szeme még soha sem látott; keze
nem tapinthatott; akinek hangját még ember nem hallotta, sem
cselekedetének nyomát magán, vagy embertársán nem tapasztalta.
És mégis, szégyen-szemre kell bevallanunk, hogy voltak olyan idők, mikor
a boszorkányok létezésében tudományos emberek is hittek. Az igaz, hogy
akkoriban azt már tudományos embernek nevezték, aki a saját nevét
olvashatólag le tudta irni.
Ma ezt a tudományt már az inges gyerek is érti.
Nekünk magyaroknak volt egy dicső királyunk; Könyves Kálmán király, aki
már e régi babonás időkben kimondotta egy törvényben, hogy
„boszorkányokról, mert olyan nincs, törvény előtt szó se legyen!“
De az emberek okosabbak akartak lenni az okos királynál, és bizon
egyenkint keresték elő a boszorkányokat; sőt úgy hitték, hogy találtak
is. És az ilyen szerencsétlen teremtéseket törvény elé állították, kínzó
szerekkel vallatták s egyre másra égették.
Ezen időben elég volt, ha valaki vallástalan életű, káromkodó s
botrányos viseletű volt, hogy rákiáltsák a boszorkány nevet. Erre
mutatnak a boszorkány itéletek, melyekben nem egy öreg asszony és ember
máglya-halálra ítéltetett azért, mert: „az egy igaz istent, a
szent-háromságot, a szűz Máriát, istennek szent anyját megtagadta.“
Láthatjuk ebből, hogy ezidőben a boszorkány-kultusz tanai szerint a
vallásujjítók, s a reformált új vallás követői, mind máglyára való
boszorkányok voltak.
Megjárnánk kedves atyámfiai, ha mai napság is igy állna a dolog.
De akkor még másképen is állott. Az ilyen szent-háromság tagadók és új
vallás követőkre ráfogták, hogy „ők az ördög szolgálatába állottak,
annak seregében kapitánykodnak, nekik eladták testüket, lelküket;
följárnak a szent Gellért hegyre az ördögökkel mulatni, tánczolni sőt
fajtalanul párosodni is. S hogy az ilyen ördög szolgálatában állók az
ördög hatalmával megronthatják az embereket testükben, lelkükben és
vagyonukban; betegségeket parancsolhatnak rájuk, amit egyedül csak maguk
birnak meggyógyítani.“
És a jó isten a megmondhatója, mi minden rosszat fogtak az ilyen
szerencsétlenekre. S a boszorkány üldözésbe belemelegedett bírák
uraiméknak elégséges vád volt, ha valaki rákiáltotta embertársára, hogy
az boszorkány!
Azt mindjárt befogták, hurczolták a törvény elé s annak aztán jaj volt
az élete. Mert a lelkiismeretlen törvény és tudatlan bírák előtt
haszontalan volt minden védelem.
Még legjobban járt, aki magára vallotta mindazt a bűnt, amivel vádolták.
Igy legalább hamar vége volt a dolognak. Elitélték és megégették.
De aki tagadta a vádat, aki istenre, emberre apellált ártatlansága
érzetében; annak jobb lett volna nem is születnie.
Az ilyet aztán szép módosan vallatóra fogták. Először összepréselték az
újjait, hogy a körmei alatt bugyogott elő a vére. Körülsrófolták a
fejét, hogy a halántékán fölpattantak az erek s megrepedezett a
fejcsontja; azután rákötötték egy a levegőben forgó kerékre s azzal
forgatták olyan sebesen, hogy félholtra szédült.
E kellemetes kommóció után, leültették a szerencsétlent pihenni, egy
szögekkel kibélelt székre; hogy legalább húsz hegyes szögbe ült egy-egy
mozdulatra. Azután a háta közepén összekötötték a kezeit; ökleire hurkot
vetettek s csigával föl és lefelé húzogatták a levegőben; aztán borsó
szalma tüzet gyújtottak alá s megfüstölték s félig megpörkölték.
Már ennyi kínozásra tiz közül kilencz, csakugyan szivesebben vallott
magára bármily igaztalan bűnt, csakhogy legalább hamarabb vége legyen
kínjainak.
Mert nem kell gondolni, hogy ha mind e kínzó vallatás daczára, a
boszorkánysággal vádolt ember nem vallott; akkor talán ártatlannak
mondották. A világért se! – Még csak ezután következett a viz próba, az
usztatás; és a mérő próba.
A hideg viz próba, vagyis usztatás abból állott, hogy a boszorkánysággal
vádolt szerencsétlen embernek kötelet kötöttek a derekára és bele
vetették a vizbe. Ha a vádlott a vizben el nem merült, akkor boszorkány
volt; tehát kihúzták a vizből s megszáritották a tüzön. Megégették. Ha
pedig lemerült, akkor folyton eresztették utána a kötelet, mig a
gyöngébb természetüek nem győzték szuszszal s belefultak. Az ilyenre
aztán kimondták a szententiát, hogy nem volt boszorkány.
De ha valamelyik erősebb természetű ember sokáig ki birta a viz alatt;
vagy kövérsége folytán le nem merült a vizben, kivételesen még egy
próbára: a mérő próbára itélték; megmérték, hogy hány fontot nyom?!
Ez a mérő próba volt az utolsó; aki ezt megállta, innét lehetett csak
szabadulása. És ezt jól tudták a birák; és miután azt is tudták, hogy ha
ez utolsó próbán ártatlannak mondják ki a vádlottat; az embertelen
kínzásokért meggyűlhetik a bajuk; azért ha eddig ki nem világosodott az
agyon próbált ember boszorkánysága; kisütötték azt a – mérő próbán.
Megmázsálták a szegény vádlottat, és ráfogták, hogy ime az egész ember,
mindössze egy fontot, vagy öt-hat nehezéket nyom; tehát világos, hogy
boszorkány.
Ekkor aztán kimondatott az ítélet és irgalom nélkül végre is hajtatott.
Igy bolondították maguk a bírák a népet s a szegény nép, melynek mindig
van elég baja, készséggel hitte, hogy mostoha sorsának; a nehéz időknek;
– testi és vagyoni bajainak, csakis a boszorkányok az okai.
Legdühösebben tört ki a boszorkányüldözés a török uralom végén; mikor a
vagyonilag tönkre silányult s lelkileg elbutult nép, elvesztve kedvét a
munkától és élettől, minden idejét csak imádkozásban és bucsújárásban
tölté; s aki e helyett dolga után látott és jobban boldogult, arra
ráfogták, hogy az ördöggel szövetkezett s azért gyarapszik, mert a
magyar föld zsirját és a folyamok halát eladta a törökországi
boszorkányoknak. Aki nem bujta mindig a templomokat; az előttük
istentelen boszorkány volt; – s ezen időből többeket megégettek csak
azért, mert a templomba nem jártak, nem gyóntak, nem áldoztak. S egyet
azért égettek el, mert áldozáskor kivette a szájából az ostyát, és
kendőbe takargatva haza vitte.
Ezt pedig mai napság is akárhány babonás öregasszony megcselekszi, mert
azt hiszi, hogyha szent ostyát tartogat a ládájában, akkor nem ég le a
háza. Megjárhatná szegény jámbor, ha háza helyett jó magát égetnék el
mai napság is, mint hajdan.
Sok furcsábbnál furcsa, de egyszersmind hajmeresztő dolog van a
boszorkány pöriratokban leirva; s ha az ember papirosról nem olvasná,
bizon alig birná elhinni, hogy olyan szerencsétlen idők is voltak
szegény hazánkban.
De nemcsak hazánkban, hanem a föld valamennyi országaiban; mert a
babonás hit olyan mint a pestis; egyik emberről elragad a másikra s
egész országokon át vándorol széltében-hosszában.
Ez időben történt, hogy egy öreg ember egy békát, hogy a keresztény
vallást kigúnyolja, megkeresztelt. A törvényszék elitélte mint
boszorkányt; és a békával együtt máglyán megégették.
Egy bába-asszonyra pedig, aki különben kuruzslóné volt, ráfogták, hogy
kétezer gyereket az ördög nevében keresztelt meg. Ezt is elégették.
Egy mészáros mestert úgy mértek meg a bírák uraimék, hogy csak öt
nehezéket nyomott. Természetes, hogy a szegény fejét szintén elégették.
Egy kőmives legényre rákiáltotta a szomszédasszonya, akinek a lányát a
legény faképnél hagyta; hogy boszorkány. Hogy ő látta, mikor a legény