A babonák könyve - 3

ajtót; eső után megjön a meleg, egyszerre a kánikula, melytől megtikkad
ember, állat. A legelő kiég, a kevés vetés, mely a mostoha telet s az
árvizes tavaszt átküzdötte, már április végén magba hajt s juniusban
szalmának se jó. – Mit adhat aztán az ősz, ha a virágot elmosta a tavasz
s az itt-ott kikényszeredett gyümölcsött össze aszalta a nyár. – Esik az
eső, ha a mező napot kiván; éget a nap heve, ha szellőért esdekel a
kétségbe esett gazda; minden ébredő reggel uj átkot hoz; s kétségbeesést
hágy itt a távozó alkony.
Ilyen a mostoha anyatermészet.
Mindez a világrendhez tartozik; ezen nem segithet, nem változtathat
emberi hatalom; legfölebb kitanulhatja azt.
Megtanulhatja a természet korlátlan törvényeit s okos észszel
alkalmazkodhatik hozzá; fölhasználja, ami javára van.
Ez pedig nem nehéz tudomány. Nemcsak a kalendárium-csinálók eszelhetik
ki az időjárás csinját, binját; hanem egy-két lépést a jó gazda szeme is
ellát.
A jó gazda napokkal előre megmondja, milyen időjárás lesz; a hold
udvarából tiszta, hideget okoskodik ki; a korai dörgés, villámlás és
záporból jó tavaszi és nyári időt vár; tudja, hogyha Pál fordulása
napján zordon hideg idő van, akkor már rövid tél van hátra; ellenben a
gyönge Pál nap után rendesen tartósabb a tél.
Okát talán nem is sejti; de azt tudja, hogy a természetnek milyen
jelensége, milyen következésekre jogosit.
Azért szokás mondani, hogy a nagy természet egy valóságos nyitott könyv,
csak a betüket kell hozzá ismernünk, és tisztán olvashatunk belőle.
A természettudomány megtanit bennünket arra, hogy az időjárásra
befolyással vannak a föld és levegő villanyossága, a föld és
növényzetének, ugy vizeinek kipárolgása, a csillagrendszer működése, a
szélirányok, egyszóval a természet minden erőinek összeműködése.
De bizon a babonás ember mégis csak a boszorkányoknak és roszaknak tudja
azt be, ha egy száraz esztendő minden reménységét elperzseli; aztán
adandó alkalommal mindig kéznél van egy-egy kuruzsló is, aki a bajnak
orvosságát tudja s görbe tanácsot mér – jó pénzért.
Tót testvéreink között nagy divatban van ilyen száraz időben, hogy
egy-egy szűz leányt lebocsájtanak a kútba, hogy az eső megeredjen. Az
ilyen szegény lány ugyan nem egyszer holt beteg lett az ijedtségtől; de
azért az eső nem igen szokott az ilyen bolond dologra megindulni.
Ugyancsak arrafelé az a szokás is van, hogy egy ekébe befognak tizenkét
fiatal leányt pőrére vetkőzve, s ezzel az alkalmatossággal körül
szántják az egész határt, hogy majd talán erre megindulnak az egek
csatornái.
Babonás orvosság az is, hogy az egész vidék apraja nagyja, bucsut jár
valamely közelebb eső tóhoz, aztán ott belekergetik egymást a vizbe.
Igen is ilyen hóbortoskodást nagyon szivesen elkövet a babonaságban
szenvedő nép; de amit a józan ész tanácsol neki, azt megcselekedni, –
nagyon kevésnek van kedve.
Tapasztalhatjuk, hogy az erdős és fásvidékeket nem látogatja oly
kegyetlenül az aszály, mint a fátlan síkságokat. Azon kivül, hogy az
erdők, a bennük tenyésző növény élettel még a harmat képződése is
jótékony hatással vannak; másik legfontosabb közremüködésük az időjárás
módositására, különösen abban áll, hogy kipárolgásuk s villanyosságuk
által hathatósan érintkeznek a levegő és a felhőpárákkal s nemcsak a
levegő égető forróságát mérséklik, de igen gyakran idéznek elő
lecsapódást, amit a magyar ember nyelvén esőzésnek nevezünk.
Szemmel láthatjuk az eredményt, különösen azon vidékeken, ahol a jóféle
fekete földet futóhomok pótolja. Az a sovány sívár homoktenger, mely nem
is olyan, mint a föld, hanem hullámzik, mint a viz; és egy-egy erősebb
szélrohamra egyik határból a másikba vándorol a dülő. Mely ugy nyeli a
vizet, mintha feneke sem volna, s az első napsugárra forrásba indul,
hogy nem a fű, de az ember se állja rekkenő hőségét.
Nézzünk erre a vidékre; meglátjuk mi a különbség azon homokos közt, hová
helylyel közzel kisebb erdőcskék ültetvék, vagy legalább a birtoktáblák
ákácz ültetésekkel vannak körül szegve; meg azon homokos közt, ahol a
fának a nevét csak hirből; formáját pedig csak képekből ismerik.
Itt a kiégett vetés alig neveli föl a vékony szalmát; mig az erdős körül
buján reng a magtermő kalász.
És azon előnyök daczára, amit a föld az erdőknek köszönhet, mit
tapasztalunk? – Azt, hogy nemcsak az erdőpusztitás van napirenden; de
édes hazánkban nem találhatunk egy megyét, ahol sikerülhetne egy ország,
megyei, vagy községi utat két sor fával végig ültetni. Letördelik a mi
atyánkfiai a facsemetéket még akkor, mikor még ostornyélnek is, csak
nagy válogatva válik be egynek-egynek a dereka.
Aztán szárazság idején, okoljuk a boszorkányt, aki elkötötte az esőt,
vagy eladta a föld zsirját a törökországi boszorkányoknak. Aztán a
babonával akarjuk az egek csatornáit esőre fakasztani; aminek nem egy
esetben keservesen megsirathatta egyik másik vidék a hatását.
Csak alig nehány esztendeje történt egy felső megyebeli faluban, hogy a
kútba leeresztett leányt – halva húzták föl az esőcsinálók. A szegény
teremtés holtra ijedt a mély kutban, melyről már előre azzal
ijesztgették, hogy ott fészkel a hétfejüsárkány, aki mind abba a kútba
húzta az esőt. Maga a lány apja is ott volt az eső inditók között, s a
szerencsétlen megtébolyodott, mikor leányát halva látta.
Az ilyen babonás hit maradt miránk keserves örökségül a régi eleinkről,
akik még fogdosták a boszorkányokat. Mi nem fogdossuk őket, hanem azért
elég bajt és nyomoruságot hoz a fejünkre az a balhit is, hogy
egyikünk-másikunk a baját szereti a boszorkány nyakába kötni. S bár a
faja már kipusztult a földszinéről, de addig mig a hire neve is ki nem
pusztul, biz a benne hivő babonás ember, még a hirének is megmegérzi a
kezeszenynyét.
Van pedig annak is egy módja, hogy a hire neve is kiveszszen; ne
ijesztgessük a kis gyereket boszorkánynyal; ne tanitsuk meg fiainkat,
leányainkat a boszorkány nevére, akkor aztán nem lesz kire fogni, ha a
mostoha természet járványos betegségekkel látogat meg embert és állatot;
s ha egy országos szárazság lepörköli a vetéseket.


A kisértetek.
A boszorkány után a legfélelmesebb alakja a népbabonának a kisértet;
vagy az ezzel egy formára ütött hazajáró lélek.
A babonás hit azt tartja a megholtakról, hogy, ha azok életükben valami
megkezdett munkájukat be nem végezhették; vagy ha valakivel haláluk
előtt ki nem békülhettek; addig nem nyughatnak; mig valaki a
félbehagyott dolgot be nem végezi; vagy imádsággal a halott nyugalmát
meg nem váltja. Legtöbbször pedig a földön elkövetett vétek nem hagyja a
megholtat pihenni; s addig jár a másvilágról vissza embereket ijeszteni,
rémitgetni, mig bűneit valaki le nem imádkozza.
Az ilyen kóborló lelkekről az a hit, hogy rendesen romlott templomokba,
kereszt utakra, s elhagyott házakba veszik magukat s ott zörögnek,
csattognak s rémitik az éjjel arra járókat. Vagy hagyományos
öltözetükben, fehér lepedőben csendesen meglátogatják családjukat,
jóbarátjukat, vagy ki nem békitett ellenségeiket. Észrevétlen jönnek,
mint az árnyék s ugy tünnek el, ahogy jöttek.
A hazajáró lélek minden nép babonájában otthon van; csak az egy
zsidóéban nincs; mert ezek tudják a bibliából, hogy az ur senkit vissza
nem enged jőni a másvilágról. A bibliában megvan irva, hogy a szegény
Lázár, midőn a másvilágon látta, mint szenvednek a kevélyek, az
irgalmatlan dúsgazdagok, az uzsorások és gonoszak, a mértékletlen
életüek és máséval gazdagodók; – kérte az urat, hogy eressze őt vissza,
vagy küldjön valakit a másvilágról az ő atyafiaihoz, aki őket jó életre
intse, nehogy azok is elkárhozzanak. De az ur azt felelte neki: azért
vannak nékik tanitóik, hogy azokat hallgassák; s azért vannak
törvényeik, hogy azokat megtartsák.
A magyar embernek is van erre jó közmondása: „A roszat a másvilágról nem
eresztik; a jók pedig nem kivánkoznak.“
Hanem azért sok atyánkfia, inkább a nagy ujját levágatná, mintsem hogy
azt elhigyje, hogy nincs kisértet, meg hazajáró lélek. Még arra is
meghitel, hogy maga is látott egyet, – vagy kettőt, életében a rosz
templom körül; vagy ha nem is látott, de legalább hallotta zörgését és
hirét; mint a katona a kávénak. Sőt van olyan atyánkfia, aki egy jó
pohár borért még azt is rámondja, hogy beszédje is volt már nem egy
ilyen izével.
Százan százféle dolgot tudnak mesélni, szörnyünél-szörnyübb
kisértetekről és hazajárókról; akik fehér lepedőben, vagy fejetlen ló,
fekete macska vagy kutya képében, járnak vissza a másvilágról, ahol
nyugodalmukat nem találják. Ezek aztán megkisértik, ijesztgetik az
embert, hogy némelyiket a nyavalya is kitöri belé.
Jó volna bizon pedig könyvnélkül tudni azt a közmondást, hogy: „a jók
nem kivánkoznak, – a rosszakat nem eresztik.“ Mert száz ilyen kisértetes
történet közül kilenczvenkilencznél mindjárt kiüti magát a szög a
zsákból, hogy akikkel valaha, valami kisértetes dolog megesett; azok
vagy valami mulatságból botorkáltak haza s olyan állapotban voltak, a
milyenben az ember az utmutató fát is megsüvegeli; – vagy olyan
anyámasszonyos a természetük, hogy ha egy gyíkocska szalad el vagy egy
nyúl ugrik föl az orruk előtt, már ágasfával kell bennük a bátorságot
megtámasztani.
Mert a hazajárók és kisérteteknek csak ijedtség a szülő dajkája, és
beteges képzelődés az édes apja.
Magáról tudhatja azt minden ember, még aki nem is igen szokott a saját
árnyékától megijedni, hogyha egyedül van éjjel, vagy oly helyen jár,
mely elhagyatottságánál fogva már magában véve is barátságtalan;
önkénytelen megélesedik a képzelődése; bizonyos idegenkedés, ha nem is
mindjárt félelem, veszi magát a fejébe; a süket csöndben, ugy gondolja,
mintha hangot hallana; mintha nevén szóllitanák; s amint a képzelődés
erősbödik benne, ereiben sebesebben kezd a vér lüktetni, a füle cseng, s
káprázó szemei előtt fényes, elvillanó sugarak, vagy tán alakok is
föltünnek, s csak ha jól kimereszti szemeit, s egy kis bátorsággal
helyre rángatja magán az emberséget, akkor látja, hogy tulajdonképen
semmit se lát.
Még józan eszü és gondolkozásu emberrel is megeshetik enynyi a
kisértetes dologból, éjjeli elhagyatottságban; vagy olyan helyeken, ahol
nem szivesen jár az ember még nappal is. Valami távoli romok között,
vagy temető mellett.
Pedig a ki valaha az iskola körül járt; – nagyon is megtudja magyarázni
a füle és szeme csalódásának okát. Az eleven és mély elgondolkodás
egyaránt ugy túl feszitik a képzelődő tehetséget, hogy ezáltal a
vérkeringése teljesen kiugrik a rendes kerékvágásból. Az embernek a vér
nagy erővel nyomul vissza fejére és szivére, amint az ijedt ember
tapasztalhatja magán; – a vér az agyvelőre nyomást gyakorol s készen van
a fülzugás, a szemkáprázás; nem létező hangok hallása és nem létező
alakok képzelt látása.
Hátha aztán még talán egy kis bor is segiti a képzelődést; vagy ami még
rosszabb, ha valaki tudatlanságból nem ismeri a természetes jelenségek
okát. A kisértetes mesék pedig ugy be vették magukat már gyerek kora óta
a fejébe, hogy egy kis ijedtséggel ott is lát valamit, ahol semmi sincs.
Mert valóságos étető méreg a kis gyermek lelkére nézve a kisértetes
mese, melyekből már korán megtanul minden ismeretlentől megijedni; félni
a sötétségtől; az éjféli órától, melyen a mesebeli kisértetek járnak;
szóval reszketni a saját árnyékától is. S aki folytonos félelemben és
bátortalanságban növekedik föl; milyen anyámasszony férfi lesz abból?
Bátorságával kivész belőle a józan itélő tehetség is; lesz belőle saját
magának nyüge, az emberek nevetsége; szánandó félnadrág, aki
kisértetekkel fekszik, és hazajárókkal kél; akivel minden bolondos
dolgot elkövetnek pajkos legények; lepedőben megkisértik, – ördög
képében megijesztgetik, s a szegény feje a falu mulatságára, szentül
megvan győződve, hogy őt a rosszak halálra gyötrik.
Hanem különös dolog az, hogy a kisértetek, meg hazajárók nem igen
szeretnek egész társaságot meglátogatni; de még olyan történetet se igen
hall az emberfia, hogy két vagy három ember kisértettel találkozzék,
vagy csak messziről lásson is ilyen félelmes ellenséget.
Ha más nem is, de épen ez a körülmény mutatja azt, hogy miféle legények
ezek a kisértetek. Mert két, vagy három ember már nem igen ijed ám meg
olyan bolondul, hogy többet lásson, mint ami az orra előtt van.
Hanem hogy hébe-korba csakugyan akad még is egy-egy hazajáró lélek, meg
kisértet; még pedig olyan, akit nem csak képzel, de igazában lát az
ember; sőt mi több, a bátrabb ember meg is foghat; már azt én se
tagadom.
Hanem az ilyen „megfogott“ kisértetek mégis sokkal kevesebb bajt
csinálnak az embernek; mint a képzeltek. Mert aki ijedtében s
képzelődésében lát kisértetet, azzal nagyon bajos elhitetni, hogy semmit
se látott; mig aki igazi, húsból és vérből álló kisértetet fog, az ugyan
többé meg nem ijed az ilyen szörnyetegektől.
Elmondok egy pár történetet mind a kétféle kisértetről; talán rajtam
kivül lesz még nem egy, aki tud ilyen történetet többet is.
Tanuló koromban velem is esett egy ilyen bolondos história; ezt
bocsássuk előre.
Egy nyári estén szinház után roppant égiháboru támadt s többen
beszorultunk egy kávéházba, mig a zivatar kidühöngi magát. Biz ott
szépen éjfél felé járt az idő, mikor az eső egy kissé elállt s sietve
használtuk az alkalmat; s ki merre látott, sietett haza. Aki valaha
Szegeden járt; emlékezhetik, hogy a Palánk, vagy is belvárosban fekvő
szinháztól a rókusi kórháztér jó messze esik s idáig a többek közt az
óriási „mars mezőn“ keresztül vezet a legközelebbi út. Én ezen siettem
haza; a rövidebb utat fogva, mert a vágni való sötétségben, s még
folyton mormogó égzengés közben, minden lépésnyi rövidebb út nagy
nyereség volt. Közel értem már a mars mezőhöz, s csak ugy villámlás
irányában mérve, botorkáltam az úton, mikor egy szokatlanul hosszabb
villámlásnál rémülettel sejditettem meg, hogy közvetlen nyomomban egy
bozontos fekete kutya „kisért“.
Első megdöbbenésemben három keresztet is hánytam magamra s önkénytelen
elkiáltottam magamat: „Minden jótett lélek az urat dicséri“. Amint egy
pillanatra megmeredve megálltam; a kutya is megállt; de mozdulatairól
tökéletesen láttam, hogy velem van baja.
Az izzadtság szakadni kezdett rólam, s imádkozva kezdtem sietni, nem
keresve többé a nagy piacz téren az útat.
A kutya utánam rendületlenül.
Megpróbáltam egy vaktában fölmarkolt görönggyel meghajitani; a kutya a
hajitás elől vissza húzódott; de amint tovább siettem, rögtön megfordult
s nyomon üldözött.
Az éles szélben kalapot, kabátot leszedtem magamról; a vér a fejembe
tódult; ugy láttam, hogy a kutya mindig közelebb nyomul hozzám.
Elkezdtem futni, a kutya utánam futott; – megálltam; az is megállt;
megdobáltam; – vissza húzodott, s aztán még közelebb beért.
Már azt hittem, az utolsó órám ütött; azt se tudtam már, hogy hogy kell
a „miatyánkot“ elkezdeni; a keresztet visszájáról hánytam magamra;
összehordtam valamenynyi angyalok, arkangyalok, szentek és próféták neve
eszembe jutott; végre mikor házunkat megláttam egész erőmből futni
kezdtem.
Kétszer háromszor is elbuktam; inaim reszkettek s éreztem, hogy a kutya
oly anynyira beért, hogy egyszer kétszer a lábaimhoz ütődött. Végre
egész erőmből segitségért kezdtem kiálltani; s az ajtónyitást meg se
kisérelve, fölugrottam az ajtó melletti kis padra; arról pedig az ajtó
tetejére s bevetettem magam az udvarra; de egyszersmind tisztán éreztem,
hogy a „kisértő“ rosz szellem, a fekete kutya is utánam ugrott s velem
együtt esett le a keritésről az udvarba.
Fölkelni már nem volt erőm s mikor atyám, szegény kétségbe esve kifutott
ágyából egy gyertyával, ott talált félholtan az ijedtségtől; s ott
találta egyszersmint a „kisértetet“ is, az én kedvencz „bojszimat“, a
hófehér kutyát amint a szegény állat nyalogatta a kezemet.
Persze a kisértetes dolog egyszerre érthető lett előttem. A kutya hozzám
szoktatva, utánam jött a szinházig; ott megvárt s aztán „megkisértett“.
S én gyermek korom ostoba meséinek benyomása alatt, ijedtemben még a
fehéret is feketének láttam, s a hű állatot s hizelgő közeledését
„kisértetnek“ s gonosz incselkedésnek vettem.
A kisértetes történetet ugyan pár napig megfeküdtem; de azóta hála
istennek első dolgom, hogy a sötétben is megkülönböztessem a fehéret a
feketétől; de az is szent, hogy ez egy kisértetnél többel életemben nem
is találkoztam.
Ilyen forma kisértet volt ime ez a másik is. – Egy István napkor tartott
névünepről a vendégek éjfél után széledezni kezdettek. Egyik bátyám uram
a temető felé lakott, s hogy bátorságot mutasson; víg nótára gyújtott s
úgy ballagott az árokparton. A temető kapun azonban, a bátorság daczára
is besandítván, holtra ijedve azt látja, amint egy sírgödör mellett két
fehér lepedőbe öltözött kisértet föl s alá lebeg.
Neki se kell több; vesd el magad, vissza a névnaposokhoz. S ott
reszketve beszéli el, hogy a temetőben kisértetek járnak. Erre
összeszedik magukat a bátrabbak s vasvillával és borral jól ellátva
megindulnak a temető felé „kisértetet“ fogni. És csakugyan, már
messziről látták, hogy a két kisértet még mindig ott van; sőt egygyel
megszaporodott.
Egy kicsit erre ugyan meghökkentek; de az illumináltabbak mégis
megemberelték magukat s vasvilla hegygyel előre, benyomultak a temetőbe.
Ott aztán találtak, – három embert, a kik vászon ruhára vetkőzve; az
éjjeli kellemes hűsön – sírt ástak egy másnapi temetéshez.
Az se utolsó kisértetes história, amiről nem régiben az ujságok is
irtak.
Egy csizmadia mesternek lefoglalták adósságban a házát s már ki is volt
rá irva az árverés. Egyszerre azonban híre szaladt, hogy a mester uram
házában éjjelenkint kisértet jár. A szomszédok hallották is a zörgést,
lánczcsörgést, recsegést és ropogást a házban és a padláson; mi több,
aki utána lesett, még a kisértetet is megláthatta, amint hosszú, fehér
lepedőben ki és bejárt nagy csattogással egyik szobából a másikba.
A dolognak aztán az lett a következése, hogy a házra egyre másra
tartották a licitátiót, de vevője csak nem akadt a kisértetes háznak.
Végre a szegény hitelező látta, hogy betáblázott pénzét elvesziti az
elértéktelenedett házon; erélyesen utána járt a dolognak. Egy éjjel
megleste és szerencsésen meg is fogta – a furfangos csizmadia mestert;
aki a saját házában éjjelenkint kisértetképen kóborolt, hogy elriassza a
vevőket a házától.
Azután persze jó áron elkelt a ház; s mester uram a hűvösön tanulja,
hogy néha bizon a „kisértetet“ is be szokták „kisérni.“
Hanem sokkal veszedelmesebb volt az a „hazajáró“ lélek; akit nem rég
Sárándon megfogtak.
Egy szegény özvegy asszony lakott ott kis kunyhócskájában. Ura halála
után eladta nagyobb házát és földjét; annak árát kamatra adta a takarék
pénztárba s abból éldegélt nagy szerényen.
Az ura halála évfordulóján azonban történt vele valami, ami egész életét
fölforgatta.
Éjfél tájon csöndesen aludt, mikor csendes kis hajlékának ajtaja
hirtelen nagy recscsenéssel fölpattant; s amint holtra ijedve fölébredt
álmából, előtte állott fehér lepedőben megholt urának alakja; némán és
mozdulatlanul s csak egyik kezének mutató ujját szegezve arra, ahol a
tulipántos láda s annak fenekén a takarékpénztári könyvecske állott.
A szegény asszony még jóformán magához se tért a rémületből, mikor a
hazajáró mélységes hangon anynyit mondván: „pénteken“! – hirtelen
eltünt.
Halálos rémület fogta el a szegény özvegyet; álomra se merte a fejét
hajtani többé, hanem egész reggelig imádkozott és remegett. Reggel a
misére ment, s kétségbeesve imádkozott a szegény ura lelke nyugalmáért.
Otthon se tett egyebet, csak egyre azt találgatta, vajon miért nem
nyughatik a szegény megboldogult?
Hat napig aztán a kisértet nem mutatkozott. A hetedik napon, pénteken
már előre remegett s dunyhája alá dugva fejét, reszketve kezdte el
imádkozni a lelkek imádságát. Éjfélkor egyszerre fölpattant az ajtó s a
hazajáró lélek megint ott állt az ágya mellett s fölemelt újjával a
ládára mutatott.
Az öreg asszony reszketve hányta magára a keresztet s az isten nevében
szólitotta a halottat, ha jó lélek, feleljen, miért nem nyughatik.
A lélek csak anynyit felelt: „pénteken“ s kisuhant az ajtón.
Egy hosszú hétig már a halál minden kinját kiállotta az özvegy asszony;
s hiába imádkozott a bolygó lélek nyugalmáért; éjfélkor megint
fölpattant az ajtó, s a lélek megint oda termett ágya elébe. – Minden jó
lélek dicsérje az urat! – szólt reszketve a szegény asszony; mi az oka,
hogy nem nyughatol, felelj a szent háromság nevében.
A lélek erre nagyott nyögött s mély hangon lassú beszédel felelt:
„Háromszáz forintot nyertem hamis játékkal; add vissza az alvégi
molnárnak!“ s mielőtt a szegény asszony még egy szót szólhatott volna, a
kisértet eltünt.
Másnap a szegény asszony elvitte könyvecskéjét komájához, a biróhoz; s
megkérte, hogy vegyen ki rá a városi takarékpénztárból 300 frtot. S
mikor a biró kérdezte, hogy mire lesz az a tenger pénz? az asszony
szégyelte bevallani megholt urára a hamis játékot s azt felelte hogy jó
interesre adja valakinek. Azután még az nap este átadta az összeget a
molnár mesternek. A molnár már várta az asszonyt; s azt mondta, hogy
megálmodta az éjjel hogy ezt az elkártyázott pénzt az égi biró neki
vissza itélte.
Már erre aztán a szegény özvegy asszony tökéletesen megvolt győződve,
hogy a hazajáró csakugyan férje volt. Reménykedett tehát, hogy a szegény
elhunyt lelke nyugalmát megváltotta, annál is inkább, mert közben három
egymásutáni napon barát mondta misét is szolgáltatott.
Azonban csodák csodája: a következő péntek éjjel, egész váratlanul
fölpattant az ajtó s ismét megjelent a lélek.
A holtra ijedt özvegy térdre borult ágyában s az isten irgalmára kérte,
hogy mondja el egyszerre mi baja, s ne rémitse hétről, hétre.
A lélek nagy nyögés és sohajtás közt azt mondta, hogy ez az utolsó
látogatása. Egy nagy bűn nyomja a lelkét; életében egyszer a csorda-kút
mellett egy pénzes tárczát talált 500 forinttal és azt eltagadta. Addig
tehát nincs nyugta, mig azt a pénzt valaki észrevétlen oda nem viszi a
csordakúthoz s elássa hét hüvelyknyi mélységre napkeletrül. Erre nagy
zokogás és nyögés között eltünt a lélek a szobából. Csak úgy csattogott
a nyomán minden edény a konyhában.
De most már a szegény asszonyon volt a keserves sirás sora. Hiszen ha
ily nagy összeg pénzt elás; alig marad annyija, hogy a betevő falatját
megvegye rajta.
Sirdogált tehát és imádkozott, ha az isten megvilágosítaná az elméjét;
utoljára is erősebb volt benne a babonás hit, mint a józan ész, a
félelem is előfogta, s két napi tünődés után végre megint átvitte a
könyvecskét a biró komájához, hogy az venné ki a takarékból az 500
forintot.
De már a biró uram megsokalta a dolgot, kérdőre és faggatóra fogta az
özvegyet, még gyanúsitotta is a szegényt, hogy nem jó helyre rakja a
pénzt; mig végre aztán úgy sarokba szoritotta, hogy az a „komám uramnak“
a hallgatás pecsétje alatt nagy bizalommal elbeszélte baját, tőrül
hegyre.
Ez volt a szerencséje. Biró uram egyszerre tisztába jött vele, hogy
honnét fúj a szél s még az nap elfogatta a molnárt. Azután a szegény
asszony elásott a csorda kútgém tövében egy csomó papirost, de biz azért
senki se jött el s úgy sült ki, hogy molnár mester uram maga volt a
kápó. Mikor aztán látta, hogy a tagadás hiába van; kénytelen kelletlen
bevallotta, hogy csakugyan ő volt a hazajáró lélek.
A szegény öreg asszony jól megfizette a babona árát, mert a 300 frtból
már alig egy pár rongyos bankót találtak a molnárnál; de azóta hálát ád
az istennek, hogy kitanúlta a hazajáró lelkek mesterségét; s most már
várja hogy még egy meglátogassa; a piszkafát, meg a nyújtogatót oda is
készitette azon szent napon az ágyafejéhez, hogy a látogató kisértetet
illő tisztességgel fogadhassa.
És ilyen a kisértet egytől egyig; egyikét a mód nélküli félelem teremti;
másikát gonosz emberek csinálják, hogy a könynyen hivőket kirabolják; s
addig, mig olyan ember lesz a világon, aki elhiszi, hogy az eltemetett
ember lelke vászon lepedőben jár haza; addig jó keresete van az ilyen
gazembereknek, akik a mások ostobaságából élnek.
De ha nem tanitjuk meg gyermekeinket a kisértetes mesékre; ki fog veszni
a neve is; s sok sok embert megmentünk vele a holtra ijedéstől, a
nyavalya töréstől, s az elbutulástól; még többet attól, hogy ostobaságát
és babonás könynyen hivését keserves kára ne sirassa.
A kinek kedve van hozzá, megkérdezheti a legnagyobb betegségben, a nehéz
nyavalyában szenvedőket, hogy mikép kapták bajukat; és száz közül
kilenczvenkilencz azt vallja, hogy ijedtségből.
Azért fordítsunk apáink régi bűnén egyet; s ha már gyermekeink
megtanulták a kisértet és hazajáró lélek nevét; tanitsuk meg őket arra
is, hogy hogy kell ezeket a rémitő teremtéseket megfogni. Tanitsuk meg
arra, hogy a kisértet csak azt üldözi, aki megijed tőle és szalad; de ha
az ember szembe fordul vele, akkor őkelme oldja meg a bocskort és fut
meg a gyöpről.
Mondjunk el nekik példákat; nem ezeket, amik itt leirva vannak; száz meg
száz ilyen történet forog közszájon; aki négyet hall belőlük, az már
maga kitalálja az – ötödiket.


Garabonczások.
Bezzeg ez is népszerű legény a babonák országában. Nálunk legalább az;
mint ahol a garabonczás apja és anyjának is nagy a böcsülete.
Tudni való dolog; már tudni illik azok előtt, akik a babona tudománya
iránt tisztelettel viseltetnek; hogy a garabonczás édes apja maga az
ördög, édes anyja pedig az a boszorkány, aki a sütő lapáton, vagy a
seprő nyélen feljárogatott a szent Gellértre, az ördögökkel mulatni,
vigadni, párosodni. – Elképzelhetjük tehát, hogy micsoda rémítő magzat
születhetett az ilyen házasságból.
Node félre a tréfával; mert ne gondolja ám senki, hogy mai napság is
nincs olyan atyánkfia, aki nagyon is hisz a garabonczások hatalmában.
Igaz, hogy ma már, aki hisz bennük, hangosan szégyelné bevallani, hanem
ezelőtt bizon a garabonczás nagy embere volt a népnek.
Mert az olyan legénnyel nem is igen volt tanácsos komázni, akinek az
öreg Luczifer volt a törvénytelen öreg apja. Hagyott az az ő szerelmetes
unokájára olyan hatalmat, hogy az hét határra, – mi több hét országra
szóllott. Mert ha a garabonczásnak kedve szottyant, forgószél képében
úgy végig söpörte hét határ ország utját, hogy a fák tövestül ugráltak
ki a földből. Vagy jégeső alakjában ugy elverte a határt, hogy zsup
födélnek való szalma se maradt a környéken.
A népbabona szegény legénynek festi különben a garabonczás diákot.
Könnyű, szellős öltözet; s fölülről csak egy lebernyeg, aminek ki és
beforgatásával komandírozza a föllegek járását. Azért is hijják a szürke
köpenyeget mai napig több vidéken „fölleg ijesztőnek.“
Hanem az alkalmatossága annál urasabb volt e szegény legénynek; mert
sohse járt máskép, csak valóságos sárkányon vagy tátoson [1] lovagolva.
Erre ugyan nagyon bajos szemtanut idézni, aki bizonyságot adna a
dologról; de olyan fültanút, aki a közeledő vihar alkalmával „hallotta“
a sárkány repülésének zúgását, – annál többet.
Az olyan ember fia ugyan, aki nem ért a babonához, csak a viharzó szelek
zúgásának mondaná ezt; de akik értik a Csíziót, azok tisztában vannak a
dolog iránt.
Külömben amugy szelíd teremtés a garabonczás; szegény vándorló legényhez
hasonló, aki faluról falura jár „tejet“ kéregetni, mert egyebet nem
eszik. Ahol ellátják, ott sebaj a falunak; de ahol elküldik az ajtóból,
ott kész a jégeső.
Legalább úgy hiszi ezt akárhány atyánkfia; vagy még inkább hitte a régi
jó világban; de biz azért csak alig nehány esztendeje is megesett, hogy
egy jégvert falu népe, a buzaföldek közt ballagó szegény vándorló
legényt agyonverte; ráfogva, hogy ő verette el a határt. Tanú volt rá
tizenhárom is, akik látták, hogy fenyegetve ment ki a faluból, mert egy
háznál nem kapott alamizsnát.
Régebhen pedig az ilyen dolog sűrűbben megesett; nem egy szerencsétlen
vándorló lett áldozata az oktalan babonás hit által fölszított
népdühnek; ami aztán a babonásoknak is vesztére volt.
Mindez a szomorú dolog, ha eddig is ritkult; apránkint teljesen
megszűnik. Az iskolából kijövő kis gyermek megmondhatja ma már az
édesapjának, hogy a természet törvénye szerint hogyan támad a jégeső; és