A babonák könyve - 8

kuruzslótudomány szerint történik, maga képes volna az egészséges embert
is holtra rémiteni.
Mikor a háznép látja, hogy a betegnek elhozta az isten az idejét; akkor
ágyastól kifektetik a mestergerenda alá hosszában; hogy „könynyebb
legyen elmulása“. Akkor körülállják ájtatos és nem ájtatos vénasszonyok;
a beteg kezébe égő viasz gyertyát adnak, s elkezdik imádkozni; sőt a
szegény beteget is erőltetik, hogy utánuk mondja a „vivódók imádságát“;
amelyben háromszor is előfordul azon kegyes rimánkodás, hogy az isten
„adjon neki csöndes kimúlást.“
És ezt mind érti és tudja a szegény beteg; a kétségbeesés utolsó
erejével iparkodik magát összeszedni; mintha mondani akarná, hogy még
nem adja meg magát annak a kegyetlen ellenségnek, a halálnak; akinek
szánták. Mutatni akarja, hogy még rá érne a csöndes kimulásra egy nehány
évig; de a vadállatnál kegyetlenebb ráimádkozók; egyre a fülébe
duruzsolják, hogy hasztalan; vége van mindennek; ő már megért a
halálnak; rá nézve nincs egyéb hátra, csak a csöndes kimulás!
Hány beteg esett már kétségbe, mikor még élni birt volna; ha azt látta,
hogy ő már menthetlenül a halálnak van testálva. – Képzelje csak magát
egy egészséges ember, abba a helyzetbe, midőn ágyastól kimozditják
nyugalmas helyéről, s szemtől szembe arra kérik az istent, hogy a menyek
ajtaját kegyesen megnyissa előtte.
Nem ijedne-e holtra bárki is? nem verné-e ki a halálveriték?
És a butaság csak ezt lesi! Ha a beteget már a veriték is veri; akkor
már lehet vele akármit csinálni. A szemét lenyomják két garassal, hogy
nyitva ne maradjon; mert ha a halott szeme nyitva marad, vár maga után
valakit; ezt tartja a babona.
Aztán azt se várják, hogy a lélekzete elálljon; előbb való az, nehogy
tátott szája legyen a halottnak, tehát fölszoritják az állát egy
kendővel, s gyakran igy fojtják meg a beteget, az utolsó sóhajtás előtt.
Nem egyet; de százat! Példák mutatják, hogy a halódó gyakran öt–tiz
percz mulva, sőt negyed óra s egy óra mulva is újra lélekzeni kezd; s
nem egy esetet ismerhet a nép is, hogy a beteg a halálból tért vissza,
ahogy mondani szokás; de hogy térjen vissza akkor, ha az álla szorosan
föl van szoritva s lélekzete elfojtva?!
Haj, aki igazán szereti betegét, annak minden pillanat drága, amivel az
eltávozó tovább lélekzik; s milyen átok lenne az a tudat egész életén,
hogy betegének utolsó sohaját ő fojtotta el.
Ki venné e tudatnak nehéz terhét vállaira, hogy azt egész életén át
hordozza?! Aligha akadna valaki! Pedig öntudatlanul sok ember lelkén ül
az a bün, hogy akaratlanul bár egy ember életet megröviditett, ha csak
egy pillanattal is; mig azt az átkos babonát el nem hagyja a nép; mind e
sok rosznak kútforrásával a kuruzslókkal együtt.
Hiszen, hogy mily veszedelmes embereket pártfogol a nép a kuruzslókban;
s hogy miben áll azoknak nevetséges titkos tudományuk és erejük; hogy
mily undoritó a kotyvasztékuk s mily otrombaság a mormogva elmondott
ráolvasásuk, azt, akinek helyén az esze, ennyi példából is megérthette.
S ha ezek daczára lesz még olyan boldogtalan ember, aki kuruzslókhoz
fordul bajában; az ugyan megérdemli hogy a kuruzsló, megétesse vele
egész pokoli patikáját.
Az időtől minden esetre igen sok függ, a népoktatás megfogja hozni a
jobb meggyőződést is; s ez lesz e veszedelmes faj megölő betűje.
Addig pedig, mig e jó idők elérkeznek, az igazságszolgáltatás és a
törvény dolga, elbánni e népámitókkal, kinek a bün a kenyérszerző
mesterségük.


Egyéb babonás hit és szokások.
Aki pedig azt gondolja, hogy enynyi pogány dolog után végre valahára,
végére értünk a babonáknak; az nagyban csalatkozik; mert a babonák
országa valóságos feneketlen tenger, melyet utolsó csöppig sohasem lehet
kimeriteni.
Bizon alig jutottunk még mélyebbre a szinénél; s ha ez a könyv tiz
ekkora volna, mint amilyen, még akkor se érnénk a fenekét.
A fenekét hát nem is kutatjuk, csak tollhegyre veszünk egy pár
veszedelmesebb babonás hitet, és rosz szokást; amelynek rendesen fekete
a leve; s aki vele él; nem köszöni meg, hogy a levét megitta. Ilyen
babonás rosz szokás a:


Harangozás a vihar elé.
Ezen rosz szokásnak pedig az a babonás tévhit az alapja, hogy az emberek
a közelgő vihar és jégterhes felhőket, a harangok meghuzása által
szétoszolni hiszik; és pedig azon légmozgatás segélyével, melyet a
harangok mozgása és a hang erősebb özönlése a felsőbb levegő rétegekben
okoz.
A harangozás azonban rendesen ellenkező hatást idéz elő. Az általuk
okozott levegőrezgés utat nyit a felhők nehéz jégterhének
lehullajtására. De a legnagyobb bajt az által idézi elő, hogy
megritkitván a felsőbb levegőt, a villanyterhes felhőkből rendesen leüt
az istennyila. És pedig rendesen a toronyba, mint legmagasabb tárgyba; s
annál inkább oda, mert a harangmozgás által megritkitott levegő; továbbá
a tornyon levő ércz kereszt, és a harangok ércz anyaga a legjobb
villanycsalók; s a magukhoz csalt istennyila rendesen a szegény,
ártatlan harangozót is leüti lábáról.
Ezt az iskolában már a kis gyerek is tanulja; csak az öregebbek nem
akarják a leczkét megtanulni, bár sokszor látták már keserűjét.
Már e rosz szokásnál sokkal derekabb az a jó szokás, a mit a nép egy idő
óta nagyon okosan fölkarolt. Ha az ég dörög, kinyitja az ajtót és
beteszi az ablakot. Ezzel meggátolja, hogy a szobában léghuzam ne
támadjon; más részt pedig a szobában lévő fülledt levegőt is megfrissíti
a tárva hagyott ajtó.
Mert a menykő épen úgy szereti a fülledt levegőt, mint a léghuzam által
okozott megritkitott levegő réteget.


Viharban a fa alá.
Még egy kipusztithatlan babonás szokása van a szegény embernek;
förgeteg, zápor és dörgés idején nagyon szeret a lombos, terebélyes fa
alá menekülni.
Persze az eső ellen védve van; hanem ami rosszabb; a menykő ütésnek
egészen az egyenes útjába állt.
Hány szerencsétlen ember veszti életét villámütés által évenkint, kik
zivatarban fa alá menekültek; mert a terhes felhőből rendesen a
legmagasabb tárgyba üt a villám; s ehhez még a fa, sok nedvet fölfogó
levelei; de annak szerves élete, és kipárolgása is, mintegy húzzák
magukhoz a villanyosságot.
Ha pedig az istennyila a fába üt; rendesen az érzi meg, aki a fa alatt
guggol.
Pedig épen a magyar embernek van egy jó példabeszéde: „A csalányba nem
üt a menykő!“
Ezzel ugyan a magyar ember más fogalmat fejez ki; de néha nem ártana a
bölcs mondásokat bötü szerint is venni. Ezt a mondást pedig annál
inkább, mert nagy haszna volna.
A pásztor ember is jó útmutató. Az, mikor látja a zivatart közeledni,
kiforditott gubájában végig hever a földön s úgy meglapul, hogy még a
katangkoró is fölül ér a fején. Csattoghat is mellette a villám jobbra
balra; az már épen a legutolsó ménkő volna, amelyik érdemesnek tartaná
olyan kis gombolyagra tévedni; mig magasabb tárgyat talál.
Bár a hasznáért, okulna népünk a jó példán!


Babona az álomról.
A bibliabeli zsidó fiú, József óta, aki Putifár álombeli kövér
teheneiből, az egyptombeli bő termést kiokoskodta; nagyon sok
népbolondító él abból, hogy a szegény ember álmát egy kis tarisznyára
valóért fejtegeti.
És különös, hogy az ujkori álomfejtők nem a József, hanem a Putifár
nemzetségéből valók; a vándor czigányok.
Bizon pedig nem jelent az álomkép semmit a világon; s az, hogy ki,
mifélét álmodik rendesen attól függ, hogy milyen gondolatokkal,
nyugodtan-e; vagy zaklatott lelkiismerettel hajtotta álomra a fejét?!
Az álomról azt szokás mondani, hogy az a halál képe. Mert az alvó ember
csakugyan nem különbözik a halottól másban, csakhogy még lélekzik.
A test ki van merülve, meg van halva; csak a mindig tevékeny lélek van
ébren; és mig a pihenésre szoruló test nyugszik, addig a lélek az álom
mesés birodalmában hurczolja meg az ember képzelődését.
Az álom tehát a lélek működése, melyre a nyugvó test izgatottsága s a
vérkeringés mérséklete van egyedüli behatással.
Van olyan ember, aki semmit nem álmodik vagy ha álmodik, a látott
álomképek oly közönségesek, hogy azok ébredéskor teljesen elmosódnak
képzeletéből.
A nyugodt lelkiismeretű, csendes vérmérsékletű, boldog ember rendesen
kellemes álmot lát; mig az izgatott, fölhevült vérű ember álma a
borzasztóságok egész lánczolata.
Miután pedig a vér rendetlen keringésének a lelki nyugtalanságon kivül
egyik leghatalmasabb okozója a gyomor működése; innét van, hogy az, aki
gyomrát megterhelte, vagy közvetlen evés után, tehát legalább az
emésztés kezdete előtt mindjárt az ágyba bujik, rendesen borzasztókat
álmodik.
De nagy behatással van az álomképekre az is, hogy az emberi elme mivel
foglalatoskodik. Kinek nincs oka valamin az eszét törnie, az rendesen
csöndes, kellemes álomba merül; de ha valaki napok óta, nyugtalanul egy
valami gondolaton, vagy bajon töri a fejét; különösen ha lefekvéskor is
azon gondolattal vagy bajjal gyötri magát; a kifárasztott test, az álom
zsibbadtságába merül és a folytonos fejtörés és öngyötrő gondolkozás
átjátszik az álomképekbe; s az észrevétlenül álomba merült ember,
álmában rendesen azon képeket látja, amivel egész nap foglalkozott;
amiről oly sokat gondolkozott.
Látszik innét, hogy az álomra mindig legtöbb behatása van az ember egész
napi életmódjának, gondolkozásának s vérmérsékletének, s nyugodtabb vagy
hevesebb vérlüktetésének; s amint az ember vérkeringése nagyobb vagy
kisebb nyomást gyakorol az agyvelőre; aszerint álma is izgatottabb vagy
csendesebb.
S csak a balgák keresnek valami jelentőséget az álomban; s fájdalom,
tagadhatatlan, hogy a nép közt sok az oly balga, ki bármit álmodjék is;
– reggel már annak jelentőségét keresi; s minél furcsább álma volt,
annál lázasabban iparkodik annak magyarázatát találni.
S a népnek ezt a balgaságát zsákmányolja ki az, aki az álmoskönyvet
kigondolta; mert bizonynyal több pénzt lát érte, mint látna a legjobb
tudományos, vagy imádságos könyvért. Ezt használja föl az az ezer és
ezer czigány asszony, kártyavető és jövendőmondó is; akik könynyen élnek
az álmodozó nép kenyerén és a kihúzós almáriom tartalmán.
De ez mind hagyján volna, ha az álom a népnek csak egy karaj kenyerébe s
egy pár garasába kerülne; de nagyon is gyakran ló, tinó, fejős tehén is
utána sir a furcsa álomnak.
Leggyakrabban a lutri árán. Mert a nép minden álomból valami nyerő
számokat akar kiokoskodni. A kis lutris alig győzi irni a sok nyerő
számot, s bár a szegény ember jól tudhatná, hogy tizezer ember közül
mind más-más álmodott számmal akar nyerni s jól tudja, hogy anynyi ezer
számsor közül alig-alig üt be egynek-másnak egy-egy szem numerus; mégis
az álom folytán némelyik ember anynyira bolondja lesz a kis lutrinak;
hogy azon a kis ajtón, egypár esztendő alatt lovát, ökrét, tehenét,
házát, földjét, utolsó falat kenyerét mind behordogatja.
Két esztendő előtt egy jó módu iparost vágtak le a kötélről; s az
asztalára az volt irva krétával: „Egész vagyonom a lutriba vándorolt;
egyebem se maradt, mint a jármos ökröm kötele; a dologtól elszoktam;
élni nem birok; nincs egyéb hátra, minthogy magamat kössem az árván
maradt kötélre.“
A szobájában volt egy tetejetlen láda, az szinig tele volt –
reskontóval.
Akit nem foszt ki a lutri, azt bizonyosan megkoppasztják a
czigányasszonyok; akiknek mindennapi kenyerük az álomfejtés, és az álom
után való kártyavetés, – s közben-közben egy-egy kézügybe eső ezüst
gomb, selyem kendő, vagy egyéb értékes ruhadarab és termetesebb banknóta
elemelése.
Azt hiszem, nem is kell sokat beszélnem a czigányasszonyokról; hiszen
sógorasszony, komámasszony meg nénémasszony, úgyis nagyon ismeri már a
csóka természetét.
Azért mégis van olyan balga, hogy lépre megy neki. Hogy ne is! mikor
senki a világon nem tudja úgy fejteni az álmot, mint az ilyen vasorrú
bába. Senki olyan érzékenyen meg nem tudja ríkatni a szegény
özvegyasszonyt, aki az uráról valami szomorúat álmodott. Senki olyan
módosan ki nem birja magyarázni az édes szülő álmából, katona fiának
szerencséjét, mint a czigányasszony. Senki olyan szépen meg nem tudja
jővendölni a kakassal álmodó nagy leánynak, – hogy kérő áll a házhoz;
mint a jószivű czigányasszony; aki élőktől, holtaktól izenetet hoz; aki
élőknek; holtaknak izenetet visz.
De nem is tudja ám aztán senki oly gyöngyen kiokoskodni az özvegyasszony
ládájából a nagy bankót, az édes szüle kebeléből a fiának tartogatott
karácsonyi dióra valót; s a nagy leánynak a két szeme világát; mint a
czigányasszony.
Egy szép mesét mondok; csak az a baja van, hogy ez a mese – megtörtént
dolog.
Egy özvegyasszonynyal történt, akinek megholt ura, bár már három év óta
nyugodott a sirban, mégis minden éjjel meglátogatta szegény özvegyét –
álmában.
A szegény özvegyasszony egész lesoványkodott már búbánatában; mert akár
milyen vigan telt el a napja; éjjel mégis mindig az urával álmodott. Meg
nem foghatta mi baja az urának; s természetesen nem a maga fölhevült
állapotának tudta be az álmot.
Fűhöz fához kapott a jó tanácsért, hogy mittevő legyen. Valamenynyi
kántorbőjt, nagybőjt és különös bőjti nap volt a kalendáriomban mind
végig bőjtölte; a hány bucsúhely volt nagy határon, mind végig járta;
minden pénteken misét mondatott a legvénebb barátokkal; de nem használt
az álom ellen semmi.
Este már reszketve ment az ágyba; s ha akart volna, se tudott másról
gondolkozni, csak elhunyt férjéről.
Egy nap valami istentől elrugaszkodott czigánycsalád vert sátrat a falu
alatt; s a sátor apraja nagyja csakhamar úgy elöntötte a falut, mint az
árviz; nem volt egy pitvarajtó, amely mögé legalább egy czigányasszony
szeme be ne kukkantott volna.
A mi özvegyünkhöz épen a vajda öreganyja jutott; akit tán még igazabb
nevén neveznénk, ha azt mondanám, az öreg ördögök öreganyja. Csakhamar
szóra vette ez az asszonyt s már egy pillanat mulva ki volt mutatva a
kártyán, hogy mi lelte a gazdát a másvilágon?! A kártya azonban csalhat!
azért a vén sibilla inkább azt tanácsolta, hogy jobb lesz neki magával a
holttal beszélni; s holnapra meg is hozza az izenetet.
Meg is hozta másnap korán reggel. Elmondta, hogy a gazda, életében egy
koldús gyereket kergetett el az ajtóból, azért nem nyughatik.
A kártya aztán megmondta a többit, hogy mi ennek az orvossága? Az
özvegynek hét szakajtó lisztből, hét kenyeret kell sütnie s azokra
hét-hét keresztet vetnie.
Azután hét oldal szalonna közepéből hét-hét fontot kikerekiteni, s ezt a
czigányasszony oda fogja adni visszakézből a legelső hét, utonjáró
koldúsnak.
Az első próba szóról szóra teljesittetett.
Másnap megjött a második izenet a másvilágról.
A gazda azért nem nyughatik, mert a felesége nem az ezüst gombos,
ünneplő lajbijában temettette el.
A szegény asszony készséggel oda adta az ezüst pitykés lajbit, hogy az a
czigányasszony adja rá a megidézett halottra.
Harmadnap hozta a czigányasszony a harmadik másvilági izenetet; ez volt
a legfontosabb.
A szegény gazda, életében egy ismeretlen disznókereskedőtől hamis
kártyán, háromszáz forintot elnyert. Az nyomja a lelkét; azért nem
nyughatik.
Erre is kivetette a sibilla a kártyán, hogy naphunytával a háromszáz
forintot tegye az asszony visszakézből egy ökörnyomba; aztán hagyja ott
a helyet s vissza se nézzen. Másnap reggel aztán szolgáltasson egy misét
s mise alatt ajánlja föl a háromszáz forintot a megholtnak lelki
nyugalmáért; s mikorra azt valami szegény utonjáró fölveszi, akkorra meg
lesz engesztelve a lélek.
A harmadik, legkeserűbb próba is betelt. A pénzt szerencsésen megtalálta
valaki, – a misét is megszolgáltatta az asszony; a czigányok is szőrük
szálán eltüntek a vidékről; de a gazda még aztán is hazajárt az
özvegyasszonyhoz – álmában.
S hogy ez a czigányfogás fülébe jött a szolgabirónak; még maga az özvegy
kérte őt, hogy hagyjon békét a czigányasszonynak; mert attól fél, hogy
aztán az ura még nappal is megjelenik neki.
Mert csak igaz az, hogy akit az isten babonával ver meg; az van csak
igazában megverve. S még ma is alig akad olyan ember, aki az álmot úgy
venné, ahogy van; s benne valami titkos jelentést ne keresne. Pedig van
elég kárvallott ember, akinek a kárán okulni lehet.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Két nevezetesebb babonáról kell még megemlékeznem, melyek ép úgy mint az
álomjelentések babonája, szintén a lélek titkos működésére vannak
alapitva. E két babona nem a nép büne; ezek a művelt úri osztály
babonái, melyek hóbortos időtöltésül; de sokszor a jóhiszemü bárgyúk
rászedésére, szemfényvesztőül is használtatnak. Egyik az
asztaltánczoltatás, másik a szellemidézés babonája.


Az asztaltánczoltatás.
Ez a hóbortos babona Amerikában termett s nálunk abban az időben, mikor
az embereknek okos dologgal nem igen volt szabad foglalkoznia, az
1848-iki szabadságharcz leverése után, közvetlenül az ötvenes
esztendőkben nagy divatban volt.
Sok kabátos úr járta vele a bolondját.
Egy kis asztalt kitettek a szoba közepére; s azt egy kis társaság ülte
körül. A körül ülők kezeiket fölfektették az asztal lapjára s úgy
tartották csendesen s várták mig az asztal lassan megmozdul, s a lábára
erősitett ironnal az alá tett papirosra krixkraxokat rajzolt.
Akik hittek a dologban, úgy magyarázták meg az asztal mozgását, hogy az
a ráfektetett kézen keresztül, egymással közlekedő állati delejesség
rezgése okozza.
Az asztal lába által húzott macskakörmökből pedig titkos dolgokat
okoskodtak ki; olyan formán, mint a férjhez menő leány a karácsonyi
ólomöntésből; hogy a mihez az idomtalan tömeg hasonlit, – a szerint
jelent is valamit.
Valójában pedig az volt a dolog nyitja: hogy a társaságban mindig akadt
egy olyan, aki a többi rovására akart nevetni; s ha a könynyű asztalkát
csak egy kicsit nyomta is meg titokban, annak lába hamar megcsuszamlott
s rajzolta az ákombákomot a papirosra.
Sok ideig tartott ez a hóbortoskodás; mig a becsületes munka szabaddá
lett, s aztán elaludt az egész, mintha soha se lett volna.


A szellemidézés.
Ez pedig már nemcsak hóbort, de valóságos világcsalás. Ez is Amerikában
kezdődött s nálunk is nagy virulása van. Akik hisznek benne, mert akad
olyan bolond is közöttük, spiritisztáknak nevezik magukat. Társaságokba
állnak s úgy bolonditják egymást. Azt tartják, hogy miután a lélek élve
marad a test meghalálozásakor; – tehát lehetséges az embernek, ezer meg
ezer éve elhunyt emberek lelkét fölidézni; csak az ember tudja a módját.
Miután pedig a léleknek nincs alakja, sem olyan beszéde, amit a földi
ember megérthet; tehát gondoskodnak a spiritiszták olyan emberről, aki
látja is a lelket, meg érti is a szellem-nyelvet.
Ezt az ilyen szellemtudóst úgy nevezik: „medium.“ Ez a tolmács, aki
elmondja földi nyelven, a szellemi izenetet.
Ilyen medium azonban nem mindenki lehet; annak bezzeg boldog órában kell
születni; s hozzá még úgy kikészitik őt a spiritiszták, mint a tabakos
az ökörbőrt.
Kiültetik a szoba közepére, aztán megdelejezik; hogy másvilági álomba
merüljön. Aztán megidézik a lelket; gyakran Árpád, szent István, Mátyás
király, sőt még Ádám apánk lelkét is. Aki meg is jelen, – mint mondják,
de nem látja őt senki, csak a félhomályos szobában sejti, aki akarja;
hogy itt, vagy amott libeg az árnyéka.
Aztán kérdéseket intéznek hozzá; melyre, – mint mondják; felel is a
lélek; amit persze senki se hall.
Azaz, hogy hallja azt a medium, aki mély, delejes álomba merülve,
elmondja földi nyelven, hogy mit lát szellemi szemeivel, és mit hall
lelki füleivel.
És aztán akad a társaságban akárhány olyan jámbor, aki szentül hisz a
mediumban; aki persze ezt a mesterséget – jó pénzért űzi.
És ezt pedig el nem lehet tagadni, hogy úgy van; mert ha bár a
legnagyobb rész eltagadja is, hogy a „társaságba“ tartozik; van még is
olyan elég közöttük, aki ujságokban és könyvekben bizonyozza Árpád apánk
megjelenését, s olyan büszke a spiritiszta vallására, mint a bolond a –
paripájára.
Ebből az iskolából szakadnak ki aztán, azok az utazó kisasszonyok,
asszonyságok, delejes urak, álmodó urfiak és egyéb válogatott
mákvirágok; akik évenkint bekalandozzák az országot; s a világbolonditás
kenyérkeresetére iparjegyet szerezvén, az útba eső nagyvendéglőkbe
be-betérnek; s delejes álomba mélyedve, egy-két hatosért jövendőt
mondanak, azoknak, akik jobb helyet nem találnak a pénzüknek.
S ha még csak az a pár hatos bánná a „heczczet“; de akárhány félművelt,
vagyis inkább műveltség nélkül való ember, valóságos készpénznek veszi a
kétértelmű szavakba burkolt jövendő-mondást; s azon a pár hatoson örökké
tartó nyugtalanságot és boldogtalanságot vásárol.
És e tekintetben tökéletesen egy húron pendülnek az aluvó világcsalók a
vén czigányasszonyokkal; akik a szegény nép fiának kártyán vetik ki a
nyomorúságot.
Mert az ugyan még megjárja, ha egyik másik atyánkfiának „jót“ mond a
jövendő; az ember legfölebb egyet nevet a csalódáson; de már az benne
van az emberi természetben, hogy a részére jövendölt baj; s még pedig
minél nagyobb és váratlanabb; annál nagyobb hatással van az idegekre.
Némely embert egy rosz álom is lever; mást egy oktalan balsejtelem is
nyugtalanná tesz; ilyen embert egy szerencsétlenség jövendölése képes
tönkre tenni. S minél idegesebb az ember, annál inkább. Ehhez járul az a
körülmény, hogy az ily álomjövendölők, vagy kártyavetők szerencsétlen
jóslásai, néha véletlenül teljesedésbe mennek.
Száz és száz eset közül csak egyet mondok el.
Egy jókedvü névnapi társaság volt egyszer együtt. A jókedvüek közt,
legjobb kedve volt egy mészáros mesternek, aki nagy mulatságát találta
abban, hogy ételben, italban leggyőzősebb volt társai közt. A
társaságban éjfél felé; hogy, hogy nem, eszébe jutott a kártyajáték s
ezek között különösen a jövendővetés, anynyival inkább, mert volt a
vendégek közt egy öreg asszony, ki nagy jövendőmondó hirben állott.
Elkezdődött tehát a jövendőmondás; s a kártya eséséből sok hóbortos
dolog kerülvén ki, jól mulatott a társaság. Végre a jókedvü mészáros is
megemelte a kártyát; s mikor megint valami hóbortos dolgot vártak; a
kártyavetőnő, egyszerre elkomorodott s összeakarta zavarni a kártyát. De
a társaság, s köztük leginkább a mészáros nem engedte a „paklizást“, s
követelte a kártyaesés értelmét.
Az asszony sokáig szabódott, mig végre az erőltetésnek engedvén,
megmondta, hogy a kártyán az áll, mikép a mészáros még ma meg fog halni!
Az asszony vonakodása; méginkább pedig a váratlan jövendölés nagyon
leverte a társaságot; de leginkább a mészárost, ki az asszony szavaira
egyszerre elfehéredett s remegni kezdett.
Akik ezt észrevették; iparkodtak a jó kedvet ujra fölmelegiteni; de bár
a mulatság egy kissé ismét neki zajlott; a valódi jókedvnek még is vége
volt.
A mészárost azonban a jókedv végkép elhagyta. Ha bort töltött, a keze
reszketett s a fogai vaczogtak a pohár szélén. Semmi vigasztalás nem
fogott rajta s nemsokára összeszedelőzködött és hazafelé indult.
Többen megijedtek összedúlt vonásain; s bár egészsége környékhires volt;
megdöbbentek, mikor ingó léptekkel látták távozni. Egy-kettő utána
indult, hogy haza vezetik.
Már nem volt rájuk szükség; mert az erőteljes mészáros; kiről még egy
negyedóra előtt lenevetett az élet, a szomszédház előtt feküdt –
élettelenül. A roppant izgatottságtól gutaütést kapott.
S igy idézte elő félelmével maga azt, hogy a kártyának igaza lett.
Az ilyen kártyavetés, ilyen módon, néha néha beüt; s a helyett, hogy
okulna rajta a szegény ember; most már tökélyetesen rabja lesz a
babonának, s föltétlenül hitelt ad a czigányasszony szerencsemondásának
is; bár ha lelki nyugalmán kivül néha élete is rá menne a „jövendőre.“
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Szóval, ha mind elakarnánk mondani, vagy ha mind le birnánk irni azt az
ezer és ezerféle apróbb-nagyobb babonát, a melynek a szegény ember
egészségében vagy vagyonában anynyiféleképen látta már kárát, bizon
végére nem jutnánk itéletnapig.
Mert nincs az ember életében egy esztendő, egy nap, egy óra; nincs a
természet legelrejtettebb zugában egy fűszálacska, égen és földön egy
pont, melynek a babonás ember békét hagyna. Néha csak inkább szokásból,
mint meggyőződésből; de mégis könynyebb némely atyánkfia lelkének, ha
legalább egy kicsit babonáskodhatik.
Vannak az embernek babonás napjai és órái; babonás állatai, füvei, még
ásványai (kövei) is. Az égnek se hagy békét az ember. Gyanúval tekint a
hold udvarára, a csillagokra. Ha beszél, babonás mondásokat kever szavai
közé; s ha számit, még akkor is megakad, ha véletlenül babonás szám jön
ki az összeadásból.


Babonás napok.

1. A péntek.
Van ilyen az egész esztendő folyamán egész szekérre való.
Első helyen áll ezek között a péntek.
Az a rémséges elátkozott nap, mely iránt módfeletti respektusa van a
szegény embernek.
Honnét kelt e napnak enynyire veszett neve? midőn az más isten teremtett
naptól semmiben sem különbözik. Anynyi benne az óra; s órájában anynyi a
percz, mint más napéban; csak úgy kel és nyugszik le áldott napja, mint
más nap hajnalán és alkonyán. Sokféle magyarázatot ismerünk.
Egyik azt mondja, onnét e nap szerencsétlensége; mert az isten épen e
napon teremtette az – embert. S midőn a teremtő látta, mily gonosz
szufla lakik e teremtményében, fölsohajtott: „Bánom, hogy embert
teremtettem!“
Vannak, kik a péntek szerencsétlenségét nagypéntek óta számitják; a
midőn a világ megváltója – keresztre feszittetett. Ehhez járul még, hogy
maga az egyház is megbélyegezte a péntek napot; ezt választván ki a hét
közül, melyen a többi hat nap élvezett sok jókért, – böjttel kell
megfizetni.
Már hiszen származzék a péntek rosz hire akárhonnét, anynyi bizonyos,
hogy a babona egészen a körme közé kaparitotta ezt az isten áldotta
napot; s a népnek szörnyű respektusa van iránta.
Százakra megy a babonás szokás e nap körül; melyekből adunk egy pár
izleltetőt.
Pénteken kezdett és végzett munkán nincs szerencse.
Aki pénteken nevet, vasárnap sir.
Pénteken éhomra (éhgyomorral) prüsszenteni nagy veszedelmet jelent.
Pénteken útra kelni, – kész szerencsétlenség.
Aki pénteken fekszik betegágyba, – többé föl sem kel.
Pénteki vendég anynyi, mint egy heti exekutio.
Pénteken sütött kenyér keletlen marad.
Pénteken mosott ruhától kiütést kap az ember.
Aki pénteken fűt be először télire, annak leég a háza.
A kis gyerek, ha pénteken kapja az első fogát; a tejfoga után soha se nő
több foga.
Amelyik kis gyerek pénteken kezd beszélni, hebegő lesz; ha épen meg nem
némul.
Ha az ujesztendő péntekkel kezdődik, az az év terméketlen lesz.
Kotlós tyúkot pénteken elültetni nem jó, mert megzápul az alárakott
tojás.
Egyszóval ugy meg van a szegény péntek babonás hirrel verve; hogy
akárhány atyánkfia kitörülné még a kalendáriomból is.
Pedig akár száz tanút hihatnék arra is, hogy a pénteknél nincs
szerencsésebb nap az egész esztendőben. Magammal együtt akárhány
bizonyithatja, hogy a pénteken kezdett és végzett munkájában feltünően
nagyobb sikert látott.
De hát negnyugtatásul azt is megmondhatom, hogy ehhez a sikerhez ép
olyan kevés köze van a szegény pénteknek; mint amenynyi köze van –
például egy más, pénteken kezdett vagy végzett munka, esetleges –
sikertelenségéhez.
Azért ne bántsuk az ártatlan pénteket, mely mint munka nap, bizonynyal
ér anynyit; sőt sokkal többet, mint egy vasár, vagy ünnep, vagy
akármelyik más szentheverdel nap.

2. Szent-György nap.
Ez is babonás nap, csakhogy épen ellenlábasa a – pénteknek; mert
„Szent-György napja“ meg épen a szerencse napja.
És ennek már természetesebb a magyarázata; miután a nép a tavaszt
legkülönösebben e naptól számitja. A beálló tavasz, fűbe, fába, emberbe,
állatba megújulást, fris életet, örömet hoz; könynyebben érthető tehát,
hogy a sokszor oly költőiessé váló babona, e naphoz anynyi szerencsét és
örömet köt.
Szent-György előtt fogott pillangó nagy szerencsét hoz.
Szent-György előtt fogott kigyóból a leghathatósabb orvosság készül.