A babonák könyve - 4

hogy ahhoz bizony se ördögnek, se boszorkánynak; se ezek hóbortos ész
gondolta magzatának, a garabonczásnak épen semmi köze nincs.
Támad az a természet törvénye szerint a villanyosságal terhes sötét
föllegekből, a levegő hirtelen meghülése és megritkulása folytán; midőn
az esővé képződő páracsöppek hirtelen megfagynak.
Hisz mai napság már a természetes jégképződés titkát annyira kitanulták
az emberek, hogy jeget gépekkel készítenek a legforróbb nyárban. Az
ember szeme láttára öntik a vizet egy formába, épen mint a czigány a
vályogot, s pár pillanat mulva kikerül a gépből a valóságos jég tégla.
Hanem persze ez a mesterség nem is olyan könnyű dolog ám, mint a
garabonczásság; mert aki jeget akar csinálni, annak a tudománya nem
köpenyében, hanem a fejében van; s erre a tudományra nem a csürhe
mellett, hanem az iskolában tanítják az embert.


Táltosok vagy váltottak.
E szerencsétlen szülöttek a borzasztó népbabona ártatlan áldozatai.
A kit a természet születésénél megbélyegez, ha valamely érzéke hibás; ha
kelleténél több testrésze, például hat ujja, kettőnél több keze – lába
van; – ha nagy vízfejű; azt a babonások váltott gyereknek vagy táltosnak
hiják, s azt tartják róluk, hogy azokat a boszorkány, még anyjuk beteg
ágyában saját porontyával kicserélte.
Legfőképen pedig az úgynevezett foggal szülötteket illeti ez a név.
S a babonások meg nem gondolják, milyen éktelen átkot akasztanak a
szegény, ártatlan kis csecsemő nyakába, ezzel a csúf névvel.
Mert valóságos átok ez a név, még ha nincs is egyéb jelentősége, mint
akármi más csúf névnek, amit az emberek rosz szokásból a gyereknek
adnak.
Mily igaztalanság, azokat, akik már születésükkel mostoha sorsot hoztak
magukkal egész életükre; most még oly balga előitélettel is elnevezni, a
mely név egész életükön át emlékeztesse szerencsétlenségükre.
Hát még ha a mostoha természet oly szüléket rendel a gyermeknek, akik
butaságukban maguk is rabszolgái a babonás véleménynek. Mert különben a
nép minden különös babonáskodás nélkül is, rendesen az isten átkának
tartja a természeti hibával született gyereket; egy kis babona hozzá
járultával pedig szentül elhiszi, hogy a gyereket csakugyan a roszak
váltották föl; s tették egészséges gyermeke helyett e nyomorékot a
bölcsőbe.
Az ilyen gyermektől aztán saját szülei elidegenülnek, s már bölcsőjében
igaztalanul bánnak vele; s a boldogtalan teremtés világra jöttével már a
szülei szeretetet, ez egyedüli éltetőjét, is elveszítvén; nem ritkán
gondozás hiányában el is vész.
Mert a nép, elég bűnösen, szégyelli magát nyomorék gyereke miatt, s
minél korábban megszabadítja az isten a „szegény teremtést“ az élet
terheitől, annál nagyobb az örömük rajta. Jól járt az isten adta, jobb
helyen van! – ennyi az egész elbucsúztatója!
Ha pedig erősebb a természete s az elhanyagolás daczára megél; akkor
kezdődik az igazi nyomorúsága; mert a nyomorék életét nem igen szokták
megbocsájtani azok, akiket az isten ép kézlábbal áldott meg.
A szülék kénytelenségből tűrik a vizfejü, fogas csecsemőt; s a szülék
kelletlensége mellé meghozza az idő a gyermekpajtások gunyolódásait.
Szeretet nélkül növekszik, mint a bürök, melynek szagát senki sem
állhatja; s a szeretetnélküliségben elbutul, félkegyelmüvé válik;
elalszik benne az a kis természeti tehetség is, amelylyel az isten
minden szegény bogarát fölruházza. Végre fölnőtt korában is „táltos“ a
neve; s bolondot űz belőle az inges gyerek is.
Ha még borzasztóbb nem lesz a dolog vége!
Mert végre a gondolkozó gyermek, majd a számitó ifjú mindenütt
gyülöletet és hidegséget találva; lassankint szivébe szintén az emberek
iránti gyülölet és utálat fészkeli be magát. S akit a társadalom,
butaságában magától oktalanul eltaszit; az lassankint esküdt ellenségévé
válik a családnak és társadalomnak; elfajul s igazában a rosznak, a
bünnek fiává válik.
Szokás mondás, hogy „akit a természet megbélyegezett, abból ritkán válik
jó ember.“ – De igazabb ennél az a tapasztalás, hogy az ily jegyes ember
büneinek leggyakrabban a szülei oktalan előitélet s a nevelés
elhanyagolása az oka.
Rettentő példája van ennek az igazságnak M. megye törvényszéki
irattárában; hol egy apagyilkosra a törvényszék csak három évi börtönt
szabott. Csak három évi börtönt a legszörnyübb büntettre, melynek a
halál se lehetne elég szigorú büntetés. De ez esetnél maga a törvény
megszelidült; mert a szerencsétlen elitéltet, épen a szülei szeretett
hiánya nevelte haramiává.
– Apám, – mondá a boldogtalan ember, már kis gyerek koromban utált,
vert, éheztetett, elakart földelni, mert csak egy kézzel születtem. Az
ördögök porontyjának hitt, s a legszelidebb név, melylyel illetett, csak
az volt: te váltott!
Gyermekpajtásaim nevettek; s miután egy kézzel nem igen birtam magamon
segiteni, ellöktek; rángattak, lábon keresztül buktattak. A háznál még
kenyér se jutott elég, jó szó pedig épen semmi. Bár megdöglenél, mondá
apám! – Bár meghalhatnék, sohajtottam én. Egyszer a patakba ugrottam; de
a libapásztorok kifogtak s haza vittek. Apám köszönet helyet bottal
fogadta megmentőimet, s velük együtt engem is elűzött a háztól.
Aztán koldulni álltam, faluról falura kóborolva kerestem a legkeserűbb
kenyeret; s ha kaptam; azt is könynyeimmel kellett megpuhitanom.
Dologra nem állhattam félkézzel; tanulni nem birtam, még az imádság se
esett jól.
Igy járt el rajtam az idő, midőn legény sorba jutva, fölébredt bennem a
szégyen az utálatos élet iránt. Már tiz éve koldus kenyéren éltem; s
ekkor eszembe jutott apám jó módja; s hittem, hogy a hosszú idő talán
kibékitette szerencsétlenségemmel.
Haza tértem.
Épen alkonyodott, hogy remegő szivvel, megnyomtam az apai ház kilincsét;
azt gondoltam, megreped a szivem örömömbe, mikor a kút mellett álló
őszülő embernek azt kiálthattam: édes apám!
Az öreg ember azonban elsáppadt! aztán pedig elvörösödött s ölelő karok
helyett a vasvillával fordult felém.
– Hát te még se vesztél el?! te pokol fajzat! kiáltott felém. Tisztulj
ki a portámról; vissza a honnét jöttél!
Ez volt a fogadj isten.
Egyszerre, mintha valami hegyes vas szúródott volna a szivembe; lángba,
vérbe borult velem az egész világ; a szemeimet sötétség futotta el;
egyetlen kezem rettentő erővel emelte föl a koldusbotot; s mikor
kinyitottam a szememet: apám véres fejjel elterülve ott feküdt lábaim
előtt.
Aztán beszaladtak az emberek az utczáról s elfogtak. Oh kegyes birák, ha
istent ismertek; itéljetek halálra. Ezt a kegyelmet én nagyon
megszolgáltam!
A bírák könynyeztek, mikor az itéletet kimondták; s a szegény bünös
zokogva omlott össze, mikor meghallotta, hogy neki már nem lehet
meghalnia!
Rettentő egy példa! ha keresnők, talán még több is lenne ilyen, ha nem
is most; de a mult időkben. Mert hála istennek, mai napság már nem áll
ilyen roszul a dolog. Akad egy-egy vén asszony ma is, aki a
szörnyszülöttre, vagy a nyomorékra rámondja, hogy talán bizony
„váltott“; de a világra hozott hibák iránt ma már a nép is elnézőbb.
De a babonás hit még ma is meg van; s a gyermekágyas asszony egy
fokhagymagerezdbe szúrt kést tesz a feje alá, hogy a roszak álmában ki
ne cseréljék a gyereket. A babona tudománya szerint az ördög nem szereti
a fokhagyma szagot.
Hisszük, hogy az az idő is elkövetkezik, hogy az ilyen szerencsétlen
gyermekeket a szülék megtizszerezett szeretetben részesítik; hogy
gyöngédséggel kárpótolják nekik a természet mostohaságát. Amire kétszer
oly szükségük is van; mint a hibátlan testalkatúaknak.


Lidérczek.
Ezek se utolsó legények a babona-világban; csak alakra különböznek
itt-ott, de másképen mindenütt egy a tulajdonságuk.
A babona szerint a lidércz is rosz szellemek szolgája, vagy maga a
gonosz; aki többféle formában van bajára azoknak, akik benne hisznek.
Szokott alakja e lidércznek a bolygó tűz; az a kis kékes lángnyelvecske,
mely mocsáros vidékeken s ott, hol a földbe temetett állati testek vagy
növényanyagok rothadnak, szokott éjjelenkint föllobbanni.
A természet törvénye szerint a rothadó testekből oly könynyü gáznem
fejlődik, mely a föld likacsain fölszabadulva, a friss levegőbe
jutásakor föllobban és kékes lángocskában elég.
Ily gázféle levegő fölszabadulását megfigyelheti akárki egy poshadt
tóparton; amint a poshadt tófenékről ily gázhólyagocskák szabadulnak föl
s a viz szinén mint apró buborékok elpattannak; vagyis a viz tükréből
fölnyomot kis buborék vékony, átlátszó falait áttörve, e levegőre
szabadulnak.
De a babonás ember ezt a magyarázatot el nem fogadja, mert igy ismét egy
kedvencz babona alakja semmisülne meg, amiket pedig az ő erős képzelődő
tehetsége, olyan kedvtelve alkot össze a semmiből.
A babonás ember nem engedi az ő lidérczét; aki kékes láng alakjában,
mint a pásztor tűz világit a mezőn, s ha aztán valami utas-ember utána
indul; tovább tovább halad előtte, mig szépen belecsalja a szegény utast
valami mocsárba, vagy a temetőbe…
Pedig ezzel a borzasztó lidérczczel csak ott vagyunk, ahogy az előbb
leirtam; mert hiszen a lassú lobogással elégő gáz épen csakis a mocsáros
helyeken fejlődik, vagy oly helyen, ahol valami állati test rothad. Már
pedig legtöbb rothad a temetőben. Igy bizon nem sok csalást visz véghez
az a kis lángocska; mert aki ismeri a természetét s utána megy, úgyis el
lehet készülve rá, hogy valami mocsárhoz vagy a temetőbe jut.
Ami azt illeti, hogy az a félelmes lidércz a hozzá közeledő elől mindig
tovább ballag, az merő képzelődés. Könynyü voltánál fogva a legkisebb
levegőmozgás is vonagló lobogásba hozza; igy igen könynyen tovább tovább
lebegésnek nézheti annak lobogását, az olyan ember, aki benne az éjjeli
sötétség s az egyedüllét hatása alatt, már úgyis valami különös dolgot
lát.
Különben éjjel épen nem biztos az ember látása s még egy valóságos
pásztortüzet is sokkal közelebb képzel az ember, mint valóban van; s ha
közelebb közelebb megy felé; a látási csalódás folytán szinte hajlandó
az ember elhinni, hogy az imént már közelebb látta a tüzet. Még egy kis
képzelődés ehhez, s az ember könynyen rámondja azt is, hogy talán a tűz
távozott előle.
Gyakran a lángocskának még egyszerűbb magyarázata is van, ami kitünik
egy rövidke történetből.
A szobotai pap, két barátjával egy vadászatról tért haza s midőn a
faluhoz közelebb értek, már az idő egészen rájuk sötétedett. Épen a
temető mellett mentek el, midőn egyikük észrevette, hogy a keritésen
belül valami halvány láng lobog.
Találgatták, mi az? Egyikük bolygó tűznek mondta; másikuk nem akarta
hinni, mert a bolygó tűz igen rövid ideig tart s hamar ellobban. De mert
az bántotta őket, a bizonytalanság, bementek a temetőbe s ime sirásókat
találtak ott, akik lámpás világa mellett dolgoztak.
Sokszor pedig a szent János bogarat is bolygó tűznek nézi az ember. Ez
este szép kékes fénynyel világitó kis bogaracskák, ha sok van egy
rakáson, olyan világosságot terjesztenek, hogy az ember, egy kicsit
távolabbról valóságos lángocskának látja azt.
Legyen azonban a bolygó tűz, akár a földből kifejlődő és a levegőn
ellobbanó gáz; vagy legyen a csalódás és káprázat tüneménye, vagy akár
szent János bogárka világa; és nevezze azt a nép a maga szép nyelvén
bolygó tűznek, vagy akár lidércznek, anynyi bizonyos, hogy a természet e
kedves és különös játékához, az ördögöknek, vagy rosz szellemeknek épen
semmi köze.
De a babonás nép nemcsak e tüzet nevezi lidércznek; s miután már
egyáltalán nem akar abból engedni, hogy az ilyen lidérczféle valóságos
rosz szellem; tehát azt tartja, hogy a lidércz más alakban is szokta jó
magát mutogatni; különösen pedig olyan tyúk képében, amelyik kotlik is
és kukurikol is.
A kukurikoló tyúkot nagy csapásnak tartja a babona a háznál, s az ilyen
természetellenes állatocskát lidércznek nevezi. A babonás tudomány
szerint az ilyen tyúkkakas a jércze első tojásából, vagy az oly idétlen
és nyomorék tojásból kel ki, amilyen elvétve akad a tyúktojások közt is.
Azért a formátlan és különösen az első tojást eltöri a babonás
nénémasszony, nehogy lidércz keljen ki belőle.
A satnyára maradt apró jószágot is gyanús szemmel nézik, s az ilyen
szörnyet, mint a melybe lidércz vette magát, úgy a kukorikuló tyúkot is
ki szokta a babonás ember végezni.
A kivégzésnek is babonás a tempója. A tyúk fejét a pitvar küszöbre
fektetik s egy baltával elvágják a szörnyeteg nyakát; s ha a fej kifelé
ugrik az udvarra, akkor, se baj! – ha azonban befelé ugrik, akkor
veszedelmet jósolnak belőle, akkor tűz lesz a háznál.
De ha ezt a bolondos dolgot mai napság titokban el el követi is, egy-egy
öreg anyó; azért olyan bolond dolog még sem esik meg nálunk, mint ami
megtörtént Németországban ezelőtt százhetven esztendővel. Ahol egy
kukorikuló tyúkot, valóságos bírák itéltek el mint boszorkányt; hóhér
kézzel a nagy piaczon lenyakaztatták, aztán testét máglyán elégették.
Az utóbbi időben, hogy nálunk a cochinchinai apró jószág meghonosult;
szintén nagy híre futott, hogy azoknak a szárnya alatt szintén lidércz
van. Azért is ád szebb tojást és nevel nagyobb fiakat; mert az ördög
kegyelmében áll.
A lidérczes hirű tyúkok azonban csakhamar kedvenczei lettek a jó
gazdaasszonyoknak; s bizon egyik se bánta azon ördöngős szokásukat, hogy
két akkora húsura nevelkedtek, mint a régi törpe tyúkfaj. S miután a
gazdasszony azt látja, hogy csak oly természetesen szaporít; mint a
többi isten teremtett apró majorság; most már jót bir nevetni a balga
hit fölött, mely minden ismeretlen dologra olyan könynyen rá ken valami
babonás históriát.
A cochinchinai tyúkok tehát mai napság már nem lidércz szárnyaljuak; és
bizonynyal igy veszne ki a kukorikuló tyúk rosz hire is, ha az ember
meggondolná, hogy a természetnek nem csak az emberen van néha
megjátszódása, hanem az állatokon is. És a természet játékában se a
tyúkoknál, se a nyomorék tojásoknál se a bolygó tűznél, bizon épen semmi
babonás dolog nincsen.


Utonjárók.
Már az minden népnek sajátja, hogy képzelődése tehetségeit nagyon
szereti foglalkoztatni. Különösen pedig a borzasztó és megfoghatatlan
dolgok kitalálása iránt nagy előszeretettel viseltetik. Innét lehet
megmagyarázni, hogy az oly bőven termő népmesék legtöbbje tele van
rémületesnél-rémületesebb szörnyekkel, kisértetekkel, sárkányokkal,
sírból kikeltekkel, járkáló halottakkal és elátkozott hercegekkel; amik
mind olyan ismeretlen teremtmények, akikről maga az se tudna számot
adni, aki kigondolta őket.
Ilyen mesés alakja a babonát szerető népnek, az „utonjáró“; akit máskép
„sírból kikelt“-nek is neveznek; s ez utóbbi név megmondja azt is, hogy
olyan teremtéssel van dolgunk, aki már a sírban volt, de onnét kikelt,
és az élők közé visszatért. „Utonjárók“-nak pedig azért nevezik, mert az
ilyen szerencsétlen teremtés mindig jár; senki ülő helyet nem ad neki,
mert a babona azt tartja, hogy ahol megpihen, onnét rövid időben kihal
valaki.
Ezt a szörnyű nevet az olyan vézna, beteges, rút arczu és fonnyadt testü
emberekre akasztja a babonás ember, aki ugy véletlenül vetődik a faluba
kéregetni; és különösen szállást kérni. És csodálatos, hogy a
vendégszerető nép, az ilyen istenadta koldust ellátja ugyan bőségesen
mindennel; de már szállást még a pajtában se ad neki.
Különösen a kripta lakóinak tartja őket, ahonnét nappal kibujnak az
ilyen halálfejű teremtések s éjjelre oda vissza térnek.
Gyerekkoromban láttam én is egyet. Egy szegedi takácsmester felesége
volt, s a szegény tüdővészben és sárgaságban szenvedett. Ugy
összesoványodott a szerencsétlen, hogy karja csak egy botnál sem volt
vastagabb s az arczába mélyen bennülő szemei s kiálló csontjai valóságos
halálfő-formát képeztek. Szegeden koldulásból élt és néha fölkereste a
szomszéd falukat is; igy a többek közt Kisteleken láttam a szent
István-napi bucsún.
A templomba akart bemenni, de az öreg harangozó kiküldte a templom elé s
aztán arra intett bennünket, hogy vigyázzunk erre a sírból tértre; mert
akire ez ránéz, sárgaságba esik; akihez hozzá ér, az elszárad; ha pedig
egy kis gyereket megfog vagy megcsókol, azt az isten se menti meg a
haláltól. Mert ez az asszony éjjel a kriptában lakik, a templom alatt, s
csak nappal kel ki a sírjából.
Hiában mondtam én az öregnek, hogy ez mind nem igaz; mert én ismerem azt
a szegedi takácsnét; az öreg csak intett mindenkit tőle; s a szegény
öreg koldus asszonynak az egész bucsú alatt több gyerek és asszony
bámulója volt, mint a processioban a superlátnak.
A szegény öreg asszony sohse tudta, hogy mit néznek úgy rajta; de mikor
aztán valamelyik pajkos gyerek a szemébe kiáltotta, hogy menjen a
kriptába, ahonnét kibujt; a szerencsétlen keserves zokogásra fakadt s ez
volt az utolsó útja a falvakba. Még otthon se koldult aztán; s hogyse
ilyen névvel fizesse meg az emberek alamizsnáját; inkább bezárkózott
szobácskájába s ott találták negyednapra – halva.
Most már aztán igazán lement a sírba; éhen halt a szerencsétlen, s a
babonás roszlelküség kergette oda, ahol se jó, se rosz számára nincsen
vissza-út csinálva.
Megvagyok győződve, hogy ez a szegény öreg asszony nem első, de nem is
utolsó áldozatja az útonjárókról szóló babonának.


A sárkányok.
Ez a nem létező szörnyeteg mai napság már kevés kárt okoz; de hajdanában
sok történetet tudott róla már a kis gyerek is. Ma már csak a mesében
fordul elő.
Valaha a sárkánykígyó; különösen a hétfejű sárkány sok kegyetlen dolgot
mívelt – úgy mesében. János vitéznek ugyancsak volt vele dolga; mig mind
a hét fejét levágta annak a sárkánynak, aki a mélységes kút fenekén a
herczegkisasszonyt őrizte. Hajdanonta ha egy sárkány valami vidékre; egy
hegyi barlangba, vagy kútba vette magát; bezzeg csinált ott galibát.
Legelőször is kiitta a kútból a vizet, még pedig nemcsak egyből, de az
egész környék valamenynyi kútjából; vagy lekötötte a fellegeket, hogy ne
essék az eső.
Ilyenkor aztán a falu öregei elhatározták, hogy a sárkánynak valami
áldozatot hoznak. De a sárkány válogatós volt, s minden esztendőre egy
ifjú leányt követelt magának; aztán mikor már sok, sok leányt
lebocsájtottak neki a kútba, s épen már az utolsóra került a sor, akkor
rendesen valami vitéz legény került a vidékre, aki vállalkozott rá, hogy
megöli a sárkányt.
Egy szóval nagyon szépen elmesélik ezt a dolgot a dajkák a gyerekeknek;
még pedig anynyira élénken, hogy utoljára egyik másik gyerekeszű anyóka
maga is elhiszi, hogy igazi sárkány is van a világon.
Innét magyarázhatjuk meg, hogy miért szokás némely vidéken, mint ezt már
az aszály leirásánál is emlitettük, – egy leányt leereszteni a kútba,
hogy megeredjen az eső.
A sárkányt egy nagy kigyónak képzeli a nép, melynek taraja, négy lába,
két szárnya s rémítő nagy szája van. Sok templom esőcsatornájának a
nyilása van ilyen formára kalapálva pléhből. De egy képen is le van
rajzolva a sárkány, amint szent György lovag a lovával letapossa s
lándzsájával keresztül szúrja a szörnyeteget.
A szent képen azonban a sárkány a bünt jelenti, a melyet szent György
oly diadalmasan legyőz. Mert olyan borzasztó szörnyeteg a bűn is; – de
aki fölvértezi magát a vallásosság vértjével és kezébe veszi az
erkölcsösség és hit lándzsáját, az könnyen diadalmaskodik fölötte.
Ilyen szörnyeteg azonban valójában soha nem létezett; valamint nem
létezett griffmadár sem; hanem igen is voltak ily forma szörnyetegek sok
ezer meg ezer évvel ezelőtt, mikor a mostani világnak még más formája
volt, – mikor ott, ahol most tengerek vannak, szép lapályos termő
völgyek voltak; a mai hegyek helyén pedig mélységes tengerviz zajongott.
Ezt a kort az emberiség bölcsőbeli korának nevezik a természettudósok; s
ekkor az ember még vad állapotban élt a föld alatti barlangokban és
sziklahasadékokban. Ekkor éltek a mai vad állatoknál sokkal nagyobbak és
iszonyúabbak; a mammúth, az ős elefánt, a kígyó alakú szárnyas
szörnyetegek; amiknek csontvázait mai napság kútásás, építés, vagy
vizlevezetések alkalmával itt-ott föltalálják a munkások; s amilyeneket
muzeumokba kiállitva látunk.
Természtes, hogy ősapáinknak, akik kőbaltákkal dolgoztak, s nem volt
ellenük védő fegyverük; rémületes sok bajuk volt velük. Borzasztó
dolgokat tudtak róluk fiaiknak beszélni; és sok ezredév után, midőn már
ez óriási állatoknak és szörnyeknek a pora is kiveszett, az apáról fiura
hagyott szóbeszéd tartotta fönn nevüket. Az utódok pedig, akik ilyen
szörnyetegeket már nem láttak, – borzasztó hirük után, két-három ismert
szörnyetegből, összealkottak maguknak képzeletükben egy szörnyet; s ily
formán készült a sárkány formája, úgy a griffmadáré is.
És azok borzasztó hire után készült az a sok szörnyű mese, e rémséges
állatok viselt dolgairól.
A sárkányról tulajdonképen nem is volt szükség e könyvben megemlékezni;
mert okos embert ugyan se tűzokádó, se vizmegivó, se hétfejű sárkánynyal
el nem lehet bolondítani; s igy a mai napság még nagyban viruló babona
se birja a sárkány lételét elhitetni: de megismertettem e képzelt
szörnyeteget azért; mert épen egy félesztendő előtt irták az ujságok,
hogy egy felső megyei faluban sárkányt láttak; s a szörnyeteg a hegy
oldalában levő üregbe vette magát.
Egy vén asszony látta a szörnyeteget; de nem tudja, milyen volt, mert
majd holtra ijedt tőle. Annyit tud csupán, hogy a felhők közül vált ki,
haragosan föl s alá hajlongálva, mint egy óriási sötét köpönyeg; egyik
végével lenyult a földre; a másikkal bele kapaszkodott az ég felhőibe s
úgy lóbbálta magát egy jó darabig; amidőn aztán egyszerre hirtelen
lecsapott a földre; ott összegomolyodott egy kis barna alakú állattá s
morogva beszaladt a hegy nyilásába.
Persze megrémült a falu erre a hirre, és a hegynyilás felé senki se mert
járni, mert a vén asszony után akadt egy-két bolond, aki a lyukból a –
szörnyeteg morgását szintén hallotta.
Nagy ideig volt a falu a legnagyobb félelemben; mig végre a tanács
elhatározta, hogy a falu biztonságáért és a bizonyság kedvéért is,
minden ember fegyverre és vasvillára keljen, s ki kell a szörnyeteget a
határból kergetni.
Föl is mentek a hegy nyilásához; s mikor az első lövés eldördült, mint a
nyíl, oly sebességgel ugrott elő a barlangból egy – borzas vadmacska.
Egy öreg babonás asszony tehát még mai napság is várat tudott csinálni s
egy álló hétig az egész falu remegett egy nevetséges felhőjátéktól s az
ebből született – vadmacskától.


A kincsőrző lelkek.
Minden eddig előszámlált gonosz lélek közt, a legveszedelmesebb a
kincsőrző lélek; mert az őrizetük és pártfogásuk alatt álló töméntelen
sok kincs, nagyon sok babonás embert csábit arra, hogy becsületes
kenyeret szerző munka helyett, erejüket s idejüket; igen sokan közülök,
egész életüket is a képzelt földalatti kincsek hiu keresésében
pazarolják el.
S annyi fáradhatlan munkával és fáradtsággal, mint a menynyit a
kincsásók a pénzkutatásra fordítanak; tiz annyi család valóságos
gazdaggá lenne; mint a menynyi a hiu fáradozás, s az ezzel járó
dologtalanság miatt, keserves koldusbotra és nyomoruságra jut.
Azért mondtam a kincsőrző lelkeket a legveszedelmesebbeknek; mert aki
bennük, s hatalmukban és az őrizetük alatt álló sok rejtett kincs
létezésében hisz; az a boldogtalan, örökre el van veszve az emberi
társadalomra nézve.
S annál veszedelmesebb e babonás hit, mert azt a véletlen kincsleletek
is segitenek éleszteni. Megmegesik itt-ott, hogy szántas kútásás, vagy
régi épületek lebontása alkalmával a munkások a föld mélyében, vagy
befalazva régi edényeket találnak régi ezüst és arany pénzekkel. Ami
mind igen természetes dolog, mert bizon a régi világban is akadt, és még
inkább, mint mai napság, akárhány gazdag ember, aki háborús időkben,
vagy árvíz, tűzveszély, vagy nagy döghalál idején lakhelyéről menekült
és vagyonát elásta; a kútba leeresztette, vagy befalazta. Ha azután az
ilyen menekülő; vagy a háborúban, vagy a halálos járványban mégis
elveszett; vagy oly nagy idő mulva térhetett vissza, hogy a helyet, hová
kincsét rejtette, már föltalálni nem birta; akkor az elrejtett kincs sok
száz meg száz esztendőig ott hever a rejtek helyen, mig valamikor
véletlenül napvilágra kerül.
Az ilyen véletlen pénztalálások aztán kimondhatlan kárt okoznak;
százakat meg százakat csábitanak kutatásra s ezreket arra a balhitre,
hogy a föld telisded teli van kincsekkel, amikre a szellemek vigyáznak;
s csak tudni kell a módját, s maguk ezek a szellemek adják ide a kincset
az ember kezébe.
A nép az ilyen kincseket a Dárius kincsének nevezi; s nincs az a két
utczasorból álló falu, ahol legalább három kincsásó-társaság ne volna,
akik a lusta életre adván fejüket, a kincsásás kényelmes és babonás
mesterségét, egész odaadással és valóságos babonás tudományok és
törvények szerint űzik.
Mert a kincsásás mestersége még sem épen olyan könynyü dolog –
mindenkinek. Ismerni kell ám e tudomány minden csinját binját; – a kincs
hollétének fölfödözését; az ásás módját; az ahhoz megkivántató
törvényeket; a nélkülözhetlen imádságokat és ájtatosságokat, (amiből
nagyon sok kell); végre a kincsőrző szellem fölkényszeritésére szolgáló
kabalisztikus mondásokat. Egyszóval a kincsásásnak olyan sok mindenféle
csinja binja van, hogy azt, még a hozzá értők közül is csak minden
ezeredik birja rendesen elvégezni.
Az meg épen a százezredik lehet, aki tudományának valami hasznát is
látná. Hanem ezt a százezrediket még nem igen látta emberi szem; mert
olyan emberrel, akinek a szellemek a kincset szolgálatára adták volna,
aligha találkozott a hetvenedik nagyapámtól kezdve, s annak a hetvenedik
unokáján végezve, egyetlen ember.
S aki a kincsásáshoz hozzá fog, hacsak egy kis józan esze van, már az
első kapavágásnál ott hagyja a munkát; akinek pedig jókor meg jön az
esze, az el se kezdi; mert a kincsásók szabályait, lehetetlenség
megtartani tökélyetesen; s a hiábavaló munkát száz meg száz úton kilehet
vele menteni.
Csak egyet emlitek azok közül; azt tudniillik, hogy aki
kincsásó-társaságba áll, annak nem szabad kételkedni a sikerben; s ha
csak egy van, aki nem hiszi a hókuszpókuszt; már akkor nem sikerülhet a
munka.
Már most ha hiába esett a sok dolog, akkor a kincsásó mester ráfogja,
hogy valaki a társaságban kétkedő és hitetlen volt.
Majd mindjárt leirom a kincsásó mesterséget tőrül hegyre; amelyből
kitűnik, hogy az egész kincsásási babona a legszebb csalás a világon;
amelyikkel a kincsásó mester száz embert is megtanithat, – jobban mondva
elbolondithat jó pénzért; anélkül, hogy rá lehetne sütni a csalást. Mert
ő kelme könnyedén mentheti magát azzal; hogy „valaki kételkedő hitetlen
volt a társaságban.“
Amilyen hihetetlen, olyan igaz; hogy a kincsásás mesterségéről még könyv
is van irva; egy jó vaskos könyv, amelyikben le van irva, hogy lehet a
gonosz lelket arra kényszeriteni, hogy a kincsásóknak tengernyi sok
pénzt adjon.
Van olyan, aki már kivülről tudja azt a vastag könyvet; a babonás nép
egyik a másikától jó pénzért leirja és megveszi; s ismerek egy embert,
aki ötven forintot adott egy kincsásó könyvért. Ennek az embernek hat
telke volt; tehene, ökre, lova; szóval nagy gazdasága. Most alamizsnából
él s házról házra jár. Alig ismertem rá a régi nagy gazdára; s
kérdeztem, hogy miféle szerencsétlenség érte?
– Semmiféle uram; felelte rá; – hanem magam vettem a
szerencsétlenségemet drága pénzen. Ez juttatott koldusbotra; szólt aztán
keservesen, és rongyos szüre ujjából kihúzott egy zsiros irott könyvet.
Ötven forintért vettem ezt a könyvet uram; de ez az ötven forint csak
foglalója volt; mert hogy elolvastam; a becsületes munkát elhanyagoltam,
s kincset kutattam, – ime az egész vagyonom rá ment a könyvre.
Negyvenkétszer imádkoztam ezt a könyvet végig; s huszonhétszer mindig
egy ugyanazon társakkal. Egy indzsellér-féle ember volt a diákos
emberünk; kétszáz forintja volt esztendei fizetésül; azonkivül egy
embertől ötven font szalonnája; s mind a hetünk vett tőle egy könyvet,
aki legolcsóbban, az is harmincz forintot adott érte. Négy esztendeig
tartottuk, s egyszer részeg korában kivakkantotta, hogy mink vagyunk a
fejős tehenei; s úgy vertük ki a határból, hogy ami rakás irása volt,
azt is ott felejtette a nagy sietségben. Azok között volt egy könyve,