Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (1. kötet) - 10

tarthattak, – a vadászat nékik meg volt tiltva, – még a madarászat is, a
köntösök a világiak köntösöktől csak éppen a színben külömbözött. A
templaristák sok szép nevezetes hadi dolgokat vittek végben, – a
jeruzsálemi királyok alatt igen elhíresedének, és a nagy hírrel igen sok
jószágokat és kincseket gyűjtének Európának minden résziben. De a szent
föld elvesztése után a henyélés és a sok jószág megrontá őket, és a
mindenféle mértékletlenségbe elmerűlének, főképpen a részegségben. Azért
is mondják példabeszédben a francziák, hogy úgy iszik mint egy
templarista. Az egész szerzetnek pedig veszedelmét két templarista
okozá, akik a szerzetből kiűzettetvén, a franczia király előtt hamisan,
vagy igazán (mert azt még nem tudhatni valóságoson), bévádólák az egész
szerzetet. A vádolás pedig ebből állott, hogy minden vitéznek, akit a
szerzetbe bévesznek, ellene kell mondani a Krisztusnak, és a keresztre
kell pökni, és ha az asszonyoktól megtartóztatják is magokat, de más
útálatos közösűlés közöttök megvagyon. A király másként is haragudván a
szerzetre, a pápának ezeket tudtára adá; de látván, hogy a pápa csak
halogatja a dolgot, parancsolatot ada ki titkon, hogy bizonyos napon az
országban lévő templaristákat megfogják. A pápa azért igen megneheztele
a királyra, mindazonáltal maga eleiben hivatván vagy hetven
templaristát, csudálkozással hallá, hogy mivel vádolnák magokat. A pápa
azonnal parancsolatot külde minden országokban lévő püspököknek, hogy
vizsgálnák meg jól a dolgot. – Akik is megvizsgálván, mindenütt egyenlő
vétkeseknek találtatának. A pápa éppen akkoron gyűlést tartván
Francziaországban Bécsben, az egész atyák azt itélék, hogy az egész
szerzetet el kell szélyeszteni, és jószágokot el kell venni. Erre
mindenütt a királyok reá állának, és mindenütt csaknem egy nap az egész
szerzettől a jószágot elvévék, és csaknem mind megöletének, és így az a
gazdag és nagy rendekből álló szerzet csaknem egy nap mind eltörölteték.
Erről egynehányféle könyvet olvastam. Némelyek azt tartják, hogy
igazságoson bántak vélek; némelyek pediglen, hogy nem kellett volna oly
kegyetlenűl bánni vélek, és a sok ártatlant nem kellett volna a
vétkesekkel összeelegyíteni, és hogy a sok jószágokért voltanak annyi
ellenségi. Elég a, hogy, jól vagy rosszúl, de a hírek csak a könyvekben
maradott meg. Még Magyarországban látni oly romlott templomokot, amelyek
övék voltak. De azt nem tudom, hogy a magyarok miért nevezik veres
barátoknak; mert se a köntösökről nem nevezhetik, se barátok nem
voltanak; hanem hadi szerzet volt. De ők lássák: azon nem törődöm,
akárminek nevezzék. – Elég a, hogy én engedelmeskedtem, és megírtam
rövideden az ő históriájokat a parancsolat szerént. Annál többet ne
kívánjon ked tőllem. De azt szeretném tudni, hogy volt-é lakások
Erdélyben? Én azt gondolom, hogy nem volt. Már többet nem írok, mert
megúntam. Hanem még azt megírom, hogy itt ma alkalmas földindúlás volt.
Ha tót volnék, úgy mondanám, hogy a föld megrázta magának. Édes néném,
jó étszakát. És az ének szerént: Ha szeretsz, szeretlek én is.

LXXII.
_Rodostó, 12. april. 1726._
Édes néném, nincsen mit írnom, és ha írok, csak azért írok, hogy
megmutassam kednek, hogy megírnám ha volna mit, és hogy vegye el ked a
rest nevet róllam. Tegnap vettem a ked levelét, amely tele köszönettel
és dicsérettel, – jó, hogy nem szememben dicsér ked, mert elájúlnék
szégyenletemben. Nem gondoltam volna, hogy olyan köszönetet vegyek a
veres barátokért. De a nem árt; mert máskor bátrabban írok, és egy kis
bátorság megélesíti az elmét.
A régi rómaiaknál nem hogy gyalázattal illették volna az olyan
generálist, aki a harczot elvesztette, hanem még dicséretekkel
vígasztalták, és alkalmatosságot adtak nékie, hogy bosszút állhasson az
ellenségen; mert a nem lehet, hogy az ember mindenkor győzedelmes
legyen, mindenkor okosan beszélljen. A fogyatkozásban részinek kell
lenni minden embernek. Micsoda nagy fogyatkozásokat nem látunk a
legnagyobb császárokban? A nagy Theodosius császár egy csekély dologért
két vagy háromezer embert ölete meg Thessalonikában. Való, hogy azt
megbánta azután; de a megholtak azzal fel nem támadtanak. A való, hogy
gyönyörűség ennek a nagy császárnak azon cselekedetiért való
maga-megalázását látni; mert a templomban akárván menni az isteni
szolgálatra, szent Ambrus a mediolánumi érsek a templom ajtajában
megtartóztatá, és bé nem bocsátá, mondván: „Még az ártatlan vérrel a
kezeid véresek, mégis a szent áldozatra akarsz menni? Ha Dávid királyt
követted vétkében, kövessed penitenczia tartásában is.“ A császár
magában szállván, a templom garádicsára leborúla, és kéré az érseket,
hogy adna néki penitencziát. Aki is hat holnapig kitiltá a templomból. E
szép példa mind egy érseknek, mind egy császárnak.
A nagy Konstantinus császár nem öleté-é meg a fiát azért, hogy
ártatlanúl azzal vádoltaték, hogy a mostohaanyját szereti? És csak akkor
tudá meg ártatlanságát, amikor már meg nem orvosolhatá cselekedetét. És
ebben nem akará Seleukus királyt követni. Talám más atyák sem követnék.
Mert ennek az öreg királynak igen szép felesége lévén, aztot igen
szerette. Az előbbeni feleségétől volt egy fia, akit halálban szeretett.
A fia szerelemben esvén a mostohaanyjával, és maga is általlátván
szeretetének helytelenségét és nagy akadályait, aztot magában sokáig
mintegy eltemetve tartotta; de idővel a szeretet meggyőzvén, nagy
betegségbe esék. A doktorok okát nyavalyájának ki nem tanulhatták; hanem
egy a többi közűl sok vizsgálása után észrevévé, hogy a szerelem okozná
betegségit; de nem tudhatván, hogy kit szeretne, igen kezdék
vizsgálódni, és az ifjú fejdelemtől kérdezkedni, de e csak magában tartá
a titkot, és a betegsége nagyobbodék. A doktor pediglen vizsgálni kezdé
az ifjat, amidőn valami asszonyok és leányok mentenek látogatására, de
semmit észre nem vehete. Már nem volt több hátra, hanem a királynéról
kezde gyanakodni, amelyről ingyen sem gondolkodott. A szokás szerént a
király látogatására megyen a fiának a királynéval, a doktor is jelen
vagyon, és minden mesterségét arra fordítja, hogy valamit kitanulhasson;
amint is hogy, mihent a királyné bément a házban, a beteg hol hidegben,
hol forróságban kezdett lenni; hol elsárgódott, hol elfejéredett. A
doktor azt látván, csak elhiteté magával, hogy az ifjú a királynét
szereti; de, hogy jobban kitanulhassa, és bizonyosabb lehessen benne,
elvárja, hogy a királyné háromszor vagy négyszer elmenjen látogatására,
és mindenkor hasonló változásokat tapasztalván az ifjúban, akkor az
ifjúnak megmondja, hogy tudja okát betegséginek, és tovább ne titkolja,
hogy a királynét szereti. Az ifjú megvallván a dolgot, a doktor magára
vállalja, hogy szolgálni fog amennyiben tőlle lehet. Az ifjú reá áll,
noha semmit nem reméllvén. A doktor a királyhoz megyen, és megmondja,
hogy a fiától csak vegyen örökös búcsút; mert a fiát a szerelem
csakhamar megöli, és olyat szeret, amely szeretetet a király sem
orvosolhatja meg. A király azon elbúsúlván, mondja a doktornak: Eredj,
mondd meg a fiamnak, akárkit szeressen, oda adom néki, csak az életét
megtartsa. A doktor arra mondá: Hátha a királynét találná szeretni? A
király igen szeretvén a fiát, felelé: Ha a királynét szereti is, oda
adom, csak éljen. – A doktor futvást megyen az ifjúhoz, és megmondja
néki. Az ifjú azon betegen örömben felkél, és apja lábaihoz borúl. A
királynét hivatják, és megmondja néki a király, hogy mért beteg a fia,
és hogy maga is azon kéri, hogy mentse meg életét a mostohafiának, és
hogy megengedi, hogy hozzája menjen. A királyné nem sokáig mentegetvén
magát, másnap a király fiának adja mind a feleségét, mind az országát.
Ez igen ritka példa. Most a keresztények, a való, nem követhetnék; de,
ha meglehetne is, ritka apa követné. Példa a spanyol király második
Filep, aki megkéreti a leányt a fiának, és amikor oda viszik, maga veszi
el. Édes néném, jó egészséget kivánok. A vagyok, aki voltam, és a
leszek, aki vagyok.

LXXIII.
_Rodostó, 24. maji 1726._
Tegnaptól fogvást táborba szállottunk, és sátorok alatt lakunk, a
szokott helyre, a város szélyire. Az ellenségtől nem gondolom, hogy
sokat kellene tartanunk; mivel vagyon vagy három száz mélyföld
közöttünk, azért csendesen alhatunk, és csak a fülbemászótól, a
szúnyogtól tarthatunk. Édes néném, szeretném tudni, hogy mint vagyon a
ked egészsége, a ked karja, és ujjai; mert egy holnaptól fogvást egy
levelet írni, a nagy fáradság, és igen bánom, hogy annyira fárasztja ked
magát érettem, és annyira erőlteti. Mindazonáltal nem kellene azt az úri
asszonyt követni, aki soha sem olvasott könyvet azért, hogy mikor
levelet kell fordítani, a szelet hajt, és hogy az a szél náthát ne
okozzon néki. Eztet bé lehet venni egy kényességnek. De a ked
tiszteletes kényessége megbocsásson, és mindenkor ne tartson; mert az
atyafiságot félre tévén, a bosszúálláshoz fogok, és akkor mindenikünk
fog suhajtani.
Édes néném, mi itt csak tengődünk lengődünk mint szegény bújdosók.
Töltjük az időt, amint lehet. Az urunknak a mégis múlatság, hogy a mezőn
lakunk; mert az unadalom itt igen bő, és a szegény urunk itt csak
egynehányunkkal maradott. Az özvegy Zsuzsihoz gyakorta megyek –
Lengyelország felé készűl – ha itt nem marad, nem énrajtam múlik el. Egy
urat üsmértem, aki egy idős leányt vévén el, azt szokta volt mondani,
hogy aki idős leánynyal hál, az olyan jócselekedet, mint a szegényeknek
való alamisnálkodás. De ha itt nem marad is, azzal a barátság fel nem
bomlik, és a hűség megmarad, ha lehet – azt mondom, ha lehet; mert
akármely nagy tűz elaluszik, ha annak eledelt nem adnak. De azt nem
tartom, amit Forgács, hogy a hűség csak a kutyához illik.
A nem újság, ha azt mondom, hogy a házasság az istenen áll, és, ha csak
reánk hagyja, a nem jó, és a rossz házasságoknak az oka az, hogy ő
lakadalmon jelen nem volt. Azzal fenyegetem Zsuzsit, hogy, ha elmégyen,
úgy nem keresztelünk. Igaz, néném, micsoda csúfos házasságról olvastam
aminap! Csak leírom, haszinte tudja is ked; mert egyéb dolgom nincsen.
Ez igaz, Olaszországban történt. Egy úri özvegyasszonynak egy fia lévén
aztot igen szerette; az asszonynak volt egy szolgálója, akit az ifjú
megszeretvén sokáig kénszerítette az engedelemre – végtire a leány
megjelenti az asszonyának a dolgot, aki is jó erkölcsiért megdícséri, és
mondja a leánynak: eredj, mondd meg a fiamnak, hogy már engedelmeskedel
kérésének; hanem jöjjön hozzád az étszaka. A leány megmondja az ifjúnak,
aki is azon megörűle. Vacsora után az asszony mondja a leánynak: te az
ágyamba fekügyél, én pediglen a te helyedre fekszem; a fiam majd eljő,
azt gondolja, hogy te vagy, akkor jól elverem. Ez így el lévén rendelve,
az asszony a szolgáló ágyában feküvén addig várja a fiát, hogy el talál
alunni – az ifjú oda megyen, és azt nem vizsgálja, ha alusznak-é vagy
sem; hanem él az alkalmatossággal – az asszony azonban felébred, de,
hogy zenebonát ne csináljon, és hogy a fiát is kétségbe ne ejtse magát
megtartóztatja, és békeséges tűréssel elvárja a dolognak végét – a
meglévén az ifjú kimegyen, az asszony is szomorúan a maga ágyára megyen,
és semmit nem szól a szolgálónak. Más nap az asszony minden tehetségével
azon lesz, hogy a fia ne szólhasson a szolgálóval, és azonnal készíteni
kezdi a fiát, hogy idegen országra küldje. A csakhamar meglévén,
elindítja, és sokat szomorkodék a fia után: de még inkább szomorkodék
azon, amidőn észre vévé, hogy terhben esett. De módja lévén abban, hogy
azt eltitkolhassa, és a gyermekszülésnek is órája eljövén, egy gazdag
parasztembernek adá a kis leánykát, hogy felnevelje. A leány már
tizenhárom esztendőt meghaladván, az anyja mintegy el is felejtkezett
volt róla; az ifjú pediglen azon időben idegen országról visszátérvén
azon faluban megszáll, ahol a leányt nevelték, akit is meglátván,
halálos szerelemben esik, és mindjárt kérni kezdi a leányt. A
parasztember látván, hogy egy úr kéri, oda adja, annál is inkább, hogy
már régtől fogvást a leányt csak reája hadták. Az ifjú haza viszi a
feleségét, az anyja haragszik, hogy híre nélkül egy közönséges leányt
vett el: de kevés nap múlva a békeség meglesz. Az asszony látván, hogy a
fia házas, a leányát szolgáló képiben haza akarta hozatni: de micsoda
álmélkodásba esék, amidőn megtudá, hogy a leányát a fia vette volna el.
Az asszony másokkal közölvén ezt a dolgot, mindenik példa nélkül való
dolognak találá, és a házasságot meghagyák. Az az ifjú, édes néném, egy
személyben hármat vett el: a leányát, a húgát, és a feleségét. E
valójában megtörtént, de ha megtörtént is, mi szükség volt megírni?
Mindazonáltal kell valamivel tölteni az időt: én hogy írjak, ked meg
hogy olvassa; mert a dolog nélkül való létel igen nagy dolog.
A sophiai érsek, aki hozzánk szaladott volt már egynehány holnaptól
fogvást, egynehány nap múlva innét elmégyen Raguzában; mert noha eleget
munkálódtak azon, hogy visszámehessen, de végbe nem vihették. – És
ezeknek a szőlőmíveseknek csak hazájokba kell visszátérni, és el kell
hadniok az úr szőlejét. Én is elvégezem levelemet, de elsőben meg kell
tudnom, hogy, ha jó egészségben vagyon-é ked? engemet szeretnek-é?
énnekem írnak-é?

LXXIV.
_Rodostó, 16. junii 1726._
Szánj, édes néném, szánj, mivel írni akarok, és nem tudom mit. De
micsoda hírt tudnék innét a sátor alól írni? soha semmi idegent itt nem
látunk, semmi hírt nem hallunk – egyik nap olyan mint a másik, ha nem,
hogy egyik melegebb, vagy szellősebb, mint a másik; mert itt az esőtől
nem igen kell félni a nyárban. Elég a, hogy végtire talán ellene mondunk
a házaknak, és csak sátorok alatt lakunk. Persia szélyin vagyon olyan
nemzet, aki a pusztában sátorok alatt lakik, valamint nálunk a
czigányok. Azok pedig mind tolvajok, és ezeket kürdöknek nevezik.
Egyiptom szélyin is a szerecsenek mind sátorok alatt laknak minden
perepútyostól. De minthogy ezeknek minden gazdagságok csak a szép
lovakból áll, a pénzt a más ember erszényéből veszik ki, és mind magok,
feleségök, gyermekök mezítelenek volnának, hogyhacsak a más ember
köntösével nem födöznék magokat. Azért, ha valami útonjárót jó köntösben
látnak, szépen elkérik tőle mondván: „add ide azt a mentét; mert apádnak
szüksége vagyon reá“ – azon magát érti – vagy pediglen ha valami jó
portékát talál másnál, arra is azt mondja: „az anyádnak arra szüksége
vagyon, azért add ide“ – azon a feleségit érti – és így kételen meg kell
a szegény útonjárónak az üsméretlen apját és a kelletlen anyját ruházni.
De mi, édes néném, nem követjük ezeket, ha sátorok alatt lakunk is,
hanem inkább a pátriarkákat, akik megmutatták vászon palotájokkal, hogy
az ember ezen a világon csak szarándok, idegen, és útonjáró. Való, hogy
azok a szent szarándokok gazdagon bújdostanak; mi pedig szegényen
maradunk egy helyben, és annyiban jól vagyok, hogy étszaka nem kell
felkelnem, hogy enni adjak a marháknak.
Édes néném, ha volna egy pásztorném, úgy tetszik, hogy szeretném az
olyan pásztori életet; mert azok a szent juhászok csendes életet éltek.
A rettentő nagy pusztaság, mezőség övék volt, ott verték fel sátorokat,
ahol akarták, és ott addig maradtak, amíg marhájoknak eledelek volt. A
való, hogy ital dolgából kényes életet nem éltek; mert abban az
országban az eső ritka lévén a víz is szűk – azért is emlékezik az írás
annyiszor a kutakról. Azzal nem volt bajok, hogy palotákat építsenek,
azokat gazdagon felékesítsék. Az únadalmas sok perlekedéstől mentek
voltak. A sok udvarbíró, számtartó, kulcsár nekik nem alkalmatlankodtak.
Azon nem gondolkodtak, hogy a telet ilyen jószágban kell tölteni –
nyárban, vagy őszszel ilyenbe kell menni. A sok hintó, társzekér nem
kívántatott. A sok kies mezőben válogathattak, és minden nap újabb-újabb
helyre építhették vászon városokat – a helyhez úgy kötelesek nem voltak,
mint mi. Gyermekségektől fogvást a közönséges eledelt megszokták volt.
Közönséges ruhával födözték magokat, kivált a férfiak; mert az asszonyok
akkor is csak asszonyok voltanak valamint mostanában: azaz, hogy a
czifraságot akkor is szerették – arany pereczet, fülbe valót küldöttenek
nékik jegybe. Most megnevetnők, hogyha látnánk olyan pásztornékat, akik
arany fülbevalót viselnének – mostani időben aztot nem jovallanám. Egy
szóval mennyi sokféle baj nélkül éltenek, amely közöttünk közönséges, és
amelyet már bajnak sem tartunk, mert hozzá szoktunk. A való, hogy
ezeknek a pásztoroknak életek szent és ártatlan volt, és az Isten nem
akarta, hogy városokban lakván a több nemzetekkel esszeelegyedjenek. De
énnekem úgy tetszik, hogy az olyan élet igen vándorló és henyélő élet;
példa azok, akik mostanában is sátorok alatt laknak, akik a más ember
kenyerét eszik, és a más ruhájával födözik magokat. Az ilyen nemzet mi
hasznára vagyon a többi emberi nemzetnek? az olyan élet csak tunyaság és
tudatlanság. Való, gond nélkül való élet: de üres, és a lakóhelye
puszta. Micsoda gyönyörűség pedig egy gazda embernek a maga ültetett
gyümölcsfáit és szőlőjit gyümölcsösön látni, és fáradságit a
természettől megjutalmaztatni? Mind ezekből észre veheti ked, hogy a
sátoros életen nem kapok. Így mégis mind meglehet, amint vagyunk; mert a
városból ide halljuk a kakasszót, de ez is unadalmas lészen, ha sokáig
fog tartani; mert verőfényen süttetni valakinek magát szükség nélkül nem
tarthatom gyönyörűségnek.
Az egész Európa most békességben vagyon, és házokban lakik, csak mi
sátorok alatt. Hát ha valamely ország bennünket akarna követni, itélje
el ked, mint átkoznának bennünket a kőmívesek, és az ácsok. De attól nem
kell félni; mert nehezen válnék meg kiki a szőlő hegyétől. Kenyeret
szintén olyan jót lehetne enni, mint a városokon, abban nem volna
fogyatkozás. Tudja-é ked, hogy mit csinálnak a szerecsen asszonyok? ott
kemenczét nem lehet a földben csinálni; mert mind föveny: se pogácsát
nem lehet sütni, fa nincsen; hanem nagy fazokakat tartanak, abban
kóróból tüzet csinálnak, és kívűl tésztával vékonyon béborítják, így
sütnek magoknak pogácsát. Vallyon, amelyet nálunk koldúslábnak hínak,
nem lehetne-é így megsütni? De megbocsássa ked, ha többet nem írhatok;
mert a nap is meleget süt. Azért nagy alázatoson elvégezvén levelemet
maradok, aki tegnap voltam.

LXXV.
_Rodostó, 28. julii 1726._
Semmi panaszom nem lehet; mert a ked levelei jőnek s mennek a kezemhez.
De némelyek olyan kurták, hogy alig kezdem olvasni, csak a végire jutok.
Olyan leveleket veszek, hogy azt akarnám, csak két szóból állana, mert
unadalmas: de a ked levelei jó izűek, csaknem megehetném a papirost is.
Tudja ked, mitől vagyon az? Attól, hogy szeretjük egymást, és a kedves
embernek a levele kedves. De még attól is vagyon, hogy ked jól tudja a
maga gondolatit leírni, és a csekély dolgot is úgy fel tudja öltöztetni,
hogy nagynak látszik, és tetszik: mások pedig a nagy, vagy hasznos
dolgot ízetlenné teszik, és kelletlen kell olvasni. Azt megvallom, édes
néném, hogy ha olyan természetű volnál, mint sokan vannak, nem sok
papirosat vennék a levélírásra; mert azt nem szenvedhetem, mikor látom
némely asszonyokat úgy írni az uroknak, vagy atyjafioknak, mintha
valamely ítélőmesternek, vagy püspöknek írnának. Ha egyébképen nyájasok
is, de a levélben reá akarják magokat tartani, mintha a nyájas és tréfás
levélhez nem kívántatnék az ész. Szeretném az olyanoknak megmutatni a
ked leveleit, megtanulhatnák azokból, hogy miben áll a nyájassággal és
észszel írott levél. Az én leveleimről nem is szóllok; mert már ked
azokhoz szokott, csak jóknak találja ked: én sem kívánok egyebet.
Mi az utolsó levelemtől fogvást bémentünk volt a városban; mert a rút
idők béhajtottak, és a vászon házainkot meglyuggatták. De tegnap ismét
más ellenség hajta ide bennünket, aki előtt a Dárius hada is elszaladott
volna. Jaj, édes néném, micsoda rút nyavalya az a pestis! ma jól lenni,
holnap meghalni éppen nem vígasságra való állapot. Nem tudom, ki hozta
közinkben azt a nyavalyát. De bár ott maradott volna, a honnét jött;
mert más sok nyavalyák vannak olyanok, amelyek idővel hatnak el más
országokra: példának okáért azt tartják, hogy a himlőt a saracénusok
hozták Európában. Azt a nyavalyát Amerikában a vad emberek csak
azoltától fogvást üsmerik, amiolta az európaiak hozzájok járnak – a
pedig nem régi dolog. Hát, édes néném, az az ízetlen nyavalya, amelyet
mi franczia nyavalyának hívunk, és amelyet, hálá a mi egészséges
erdélyieinknek, nem üsmerünk? Aztot más messzevaló tartományokban nem
üsmérik: Spanyolországban pedig oly közönséges az a nyavalya, hogy egy
úri asszony semminek tartja mindennek megmondani, hogy rajta vagyon az a
nyavalya, mint nálunk azt mondani, hogy fáj a feje.
De mi szükség nyavalyáról beszélleni, másról beszélljünk. De, amit
akarok mondani, énnekem a sem örvendetes dolog; mert a kis özvegy Zsuzsi
csak készűl, és valamennyi portékáját látom, hogy a ládában tészi,
mintha annyi kést verne a szívemben. Tudom, hogy ked azon nem törődik a
ked kegyetlen szokása szerént: de legalább egy kevessé szánjon ked, ha
nem bánja is. Én eleget vagyok azon, hogy megmaraszszam. Gondolom, hogy
talám a szíve is azt tanácsolja néki: de az elméjit nem nyerhetem meg;
mert a szeme hozzá szokott a tele ládákot látni, az urának pedig az
erszénye sokkal kövérebb volt, mint az enyim. Ő, ha engemet czirókál is,
de jövendőre néz – az ezer aranyat, amelyet hadtak néki, félti, hogy idő
előtt el ne keljen. Tudja, hogy én ahoz semmit sem tehetek – látja, hogy
minden szerencsém, jószágom jégre vagyon építve. Azért nem a szívtől,
hanem az elmétől kér tanácsot: mit szóllhatok ez ellen? mert a bizonyos,
hogy az okosság jobb tanácsot ád nékünk, mint a szívünk; mert a szív
csak a jelenvalót suhajtja: az okosság pedig az jövendőről is
gondolkodik. A mi mostani állapotunkban pedig arról igen kell
gondolkodnunk, és nekünk bújdosóknak inkább, mint másoknak, kik
jószágokban fülelnek, amelyeket csak a halál veszi el tőllök. És így
semmit nem szóllhatok a Zsuzsi szándéka ellen; mert, amint a franczia
példabeszéd mondja, kinekkinek kell tudni, hogy mi fő a fazakában: az én
fazakamban pedig semmi haza-menetelre való reménségem nem fő. Miért
kívánnám én azt, hogy valaki a maga szerencsétlenségin kivűl az enyimet
is viselje? Még eddig ezt a mondást nem ízelítettem meg: hogy „végy el
engem te szegény, ketten leszünk szegények.“ Akiknek tetszik, kövessék,
nem bánom: de mások se bánják, ha nem követem. Édes néném, engedd meg,
hadd végezzem el ezt a levelet; mert olyan meleg vagyon, hogy attól
félek, a nap ma fel ne gyújtsa a sátoromot. A házban pedig hűvesebb
lévén, énnekem hosszabb választ írhatunk. Édes néném, vígyázzunk arra a
drága egészségre.

LXXVI.
_Rodostó, 17. sept. 1726._
Édes néném megbocsáss, hogy már tíz esztendőtől fogvást nem írtam, vagy
nem írhattam – vagy is csak azért, hogy nem írtam; mert írhattam volna.
Mondd meg édes néném, hogy mért nem írtam; mert én nem tudom –
alkalmatosságom elég volt – a dolog meg nem gátolhatott, ha nem a sok
heverés és dohányozás. De, hogy meggyónjam és valljam igazán, nem más
múlattatta el velem; hanem a halogatás: a halogatást pedig a restség
okozza. Mert mikor az ember csak holnapra halogatja a dolgot, a nem jó –
a holnap eljő, de a végbevitel azzal el nem jő. Mennyi kárt vall az
ember a halogatásért, és mennyi hátramaradás a dologban! Én is csak azt
mondottam, holnap írok, holnap írok, azonban nem írtam, és az idő csak
folyt – mit nyertem benne? azt, hogy irtóztató pirongató levelet
kelletett vennem a restségem megjutalmaztatására. De minthogy
megérdemlem, hallgatással is veszem; mert mikor megüsméri az ember
magában a vétket, a büntetést könnyebben szenvedi.
A való, hogy az elmúlt holnapnak minden résziben és ránczában csak a
restség nem engedte, hogy írjak. De, ha menteni lehetne a ked ítélőszéke
előtt magamat, azzal menteném, hogy nagy melegek jártak – e nem elég
mentség-é? Mint egy igen kövér pap azon kérte a királyát, hogy ne
mondasson véle nyárban misét; mert sokat izzad, és elrontja a misemondó
ruhákat. De édes kemény ítélő biróném, erre a mostani holnapra jobb,
vagy is inkább hidegebb mentségem vagyon; mert az elején és kezdetén a
holnapnak azt gondoltam, hogy hideg étek lesz belőlem: de csak háromszor
vagy négyszer jött reám, az is harmadnapban egyszer. De itt ilyen nagy
melegekben is minden ember reszket a hideg miatt; mert itt mindent a
hideg lel. Leginkább az urunkon búsúlunk, akin harmadnapi hideg vagyon.
Éntőlem ma búcsúzott el. Ugyanezekre való nézve is kelletett tegnaptól
fogvást a vászon házakat elhagyni, és a városba költözni. A sok cseléd
között sokszor alig vagyon egy, aki a fejdelemnek szolgálhasson. A jó
tűz mellett a szakácsok reszketve főznek. De, istennek hálá, nem
veszedelmes hideglelések, és nem tartósok. A mi szegény urunkon nem
annyira a hideg már, mint a nagy erőtlenség vagyon, és reményljük, hogy
isten meggyógyítja. Mindazonáltal ő keresztényebb módon gondolkodik,
mint mi; mert készűletiből kilátszik, hogy örömest mégyen, ha isten
kiszóllítja a világból. Arravalónézve meg is csinálta a testamentumát:
de az Isten éltesse. Nénékám, tudod-é mivel gyógyítottam én meg magamat?
Egy erdélyi drága orvossággal. Minden nevetett véle, főképen a fejdelem,
mikor megmondottam. Az a drága orvosság pedig a káposztaleves – ha e
használ, mért kell az indiai drága orvosságok után járni? De már most
nagyobb hidegleléstől félek, amely nagyobb lesz az elsőnél, és amelyet
egy hordó káposztalév sem gyógyíthatja meg; mert három vagy négy nap
után Zsuzsi Lengyelország felé indúl. Meglátom-é valaha, vagy sem? Isten
tudja. Ugyan szép állapot, mikor az ember bújában meg nem hal; mert
másként négy nap múlva elkellene engemet temetni – azt Zsuzsi sem
akarná, hát oztán ki írna néki? Hát ő kinek ír azután? Az ilyen
kérdésről jut eszemben egy vezér, aki is midőn annyira megszorította
volt azt a híres muszka czárt 1711. a Pruth mellett, hogy egészen oda
lett volna táborostól; a svécziai király azt meghallván, a vezérhez
megyen, és mondja néki: ihol kezedben vagyon a czár feleségestől és
egész táborával; vagy mind levághatod, vagy rabúl viheted
Konstancinápolyba. A vezér erre feleli: ha a czárt rabúl fogatom, hát
oztán ki visel gondot az országára? A svécziai király erre a feleletire
esszeszidja a vezért, s kimegyen a sátorából. Elég az édes néném, hogy
szívesen bánom tőle való megválásomat. Ha akarná, itt maradhatna – vagy
is inkább az isten nem akarja, hogy ő akarja. Mindennek rendelés szerént
kell végbe menni, és ahoz kell magunkat alkalmaztatni.
Azt írod, édes nénékám, hogy micsoda ember az a franczia, aki nem régen
jött hozzánk; mert igen hazug. A colonellus volt a muszka czárnál, de
ott kiadtak rajta, mert senkivel meg nem alkudhatott. Mindennel azt
akarja elhitetni, hogy mindent tud, és mindent látott. Ha huszat szól, a
tizenkilencz szava hazugság. Már itt némelylyel elhitette, hogy ő tud
aranyat csinálni. Gondolom, amint látom, hogy talán megakad itt
közöttünk; mert az olyan sok beszédű, sík nyelvű sehonnain itt igen
kapnak. Annak a neve Viguru. Édes néném, jó étszakát – bona sera!

LXXVII.
_Rodostó, 4. dec. 1726._
Pola téti! Nénékám, két esztendő múlva; mert már két hónapja, hogy innét
eltűntem volt. Nem lehet örökké csak egy helyben ülni – az egészségnek
használ a járás, és a restség mellől el kell némelykor szökni. Meg is
csalod magadat, ha azt gondolod, hogy nagy múlatságom volt a faluban,
ahol voltam szüreten. Legnagyobb gyönyörűségem a volt, hogy itt addig
nem voltam, és ott baj nélkül töltöttem két hónapot – egy hónapig
néztem, mint szűrnek: egy hónapig pedig eleget jártam; mert itt az ősz
legszebb része az esztendőnek, a szüret pedig legszomorúabb része a
múlatságnak, nem úgy mint nálunk, hogy a sok szedőt, szedőnét látja az
ember – az úri asszonyok, leányok oda kimennek, ebédelnek, és múlatják
magokat – a bort édesebbé teszik jelen-való-lételökkel, és szedésökkel.
Itt pedig a szőlősgazda megfogad két vagy három embert, azok szedik, és
puttonyokban a szőlőt haza hordják, és kiki a maga házánál szűr igen
nagy csendességgel.
Minthogy a szőlőről vagyon a szó, Konstancinápoly körűl láthatott ked
olyan vastag szőlőfát, mint egy szilvafa, a szőlőszemek is rajta vannak
olyanok, mint egy szilvaszem. De a nagyságát nem csudáltam úgy, mint
azt, hogy némely ágain érett szőlő vagyon; némelyeken a szőlőszem még
nem nagyobb az egresnél; más ágakon akkor kezd virágozni. E szép dolog,
hogy egy szőlőfán háromféle jövést láthatni, és ez mind így vagyon
tavasztól fogvást télig. Erről talám már írtam volt kednek, de nem jut