Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (1. kötet) - 01

ZÁGONI MIKES KELEMEN TÖRÖKORSZÁGI LEVELEI.
A SZERZŐ SAJÁT KÉZIRATÁBÓL
ÉLETRAJZI ÉRTEKEZÉSSEL
KÖZLI
TOLDY FERENCZ.
ELSŐ KÖTET.



PESTEN, 1861.
KIADJA HECKENAST GUSZTÁV.
Pest, 1861. Nyomatott Landerer és Heckenastnál.


MIKES KELEMEN LEVELEI.

I.
_Gallipoliból Anno 1717. 10. octobris._
Édes néném, hálá légyen az istennek, mi ide érkeztünk ma szerencsésen,
Francziaországból pedig 15. septembris indúltunk meg. A fejdelmünknek,
istennek hálá, jó egészsége volna, hogyha a köszvény búcsút akarna tőlle
venni: de reményljük, hogy itt a török aër elűzi.
Édes néném, mi jó a földön járni. Látja ked, még Sz. Péter is megijedett
volt, mikor a vízben sippadoztak a lábai: hát mi bűnösök hogy ne
félnénk, amidőn a hajónk olyan nagy habok között fordúlt egyik oldaláról
a másikára, mint az erdélyi nagy hegyek – némelykor azoknak a tetején
mentünk el, némelykor pedig olyan nagy völgyben estünk, hogy már csak
azt vártuk, hogy reánk omoljanak azok a vízhegyek; de mégis olyan
emberségesek voltanak, hogy többet nem adtak innunk, mintsem kellett
volna. Elég a, hogy itt vagyunk egészségben; mert a tengeren is
megbetegszik az ember, nem csak a földön, – és ott, ha a hintó megrázza,
elfárad, és jobb egyepetyéje vagyon az ételre: de a hajóban az a
szűntelen való rengetés, hánykódás a főt elbódítja, a gyomrot felkeveri,
és úgy kell tenni, valamint a részeg embernek, a ki a bort meg nem
emésztheti. A szegény gyomromnak is olyan nyavalyában kelletett lenni
vagy két első nap, de azután úgy kellett ennem, valamint a farkasnak.
A fejedelmünk a hajóból még nem szállott vala le, hogy egy tatár hám,
aki itt exiliumban vagyon, holmi ajándékot külde, és a többi között egy
szép lovat nyergelve. Itt a fejdelemnek jó szállást adtak, de mi ebűl
vagyunk szállva, de mégis jobban szeretem itt lenni, mintsem a hajóban.
Édes néném, a ked kedves levelit, vagyon már két esztendeje, hogy
vettem. Igazat mondok, hogyha az esztendő egy hónapból állana. Reménlem,
édes néném, hogy már ezután, minthogy egy áërrel élünk, gyakrabban
veszem kedves levelét. De, minthogy egynehány száz mélyfölddel közelebb
vagyunk egymáshoz, úgy tetszik, hogy már inkább is kell kednek engemet
szeretni: én pedig, ha igen szeretem is kedet, de többet nem írhatok;
mert úgy tetszik, mintha a ház keringene velem, mintha most is a hajóban
volnék.

II.
_Gallipoli 21. octobris 1717._
Édes néném, még kednek semmi levelét nem vettem, amely nem igen jól esik
nekem, de az igen jól esett: látván a köszvény, hogy nem becsüllik, a
fejdelmet elhagyá, a ki is ma a tatár hám látogatására mene ugyan a
tatár hám lován. Igen nagy barátsággal fogadta. Azt gondoltam elsőben,
hogy majd elrabolnak bennünket, már csak azt néztem, hogy melyik kötöz
meg: de ezek igen emberséges emberek, jó szívvel beszéllgettek volna
velünk, de oly kevés idő alatt nem leheténk tatárokká. A fejdelem
elbúcsúzván a hámtól, mi is megköszönvén csak főintéssel ő tatárságoknak
jóakaratjokat, a szállásra menénk, és az urunknál egy szép paripát
hagyának.
Gondolom, hogy holnap idehagyjuk ezt a puszta, kies, szomorú lakóhelyet,
mivel a császár veres hintója elérkezett, a melyet urunk után küldöttek.
Veresnek azért hívom, mert kivűl veres posztóval vagyon béborítva, de a
hintó nevet nem érdemli, mert csak kocsi. Aztat pedig négy fejér szokta
húzni, vagy vonni, azokot pedig az ügettetéssel nem terhelik; mivel már
azt el is felejtették, annyira megöregedtek – nyolczvan esztendőt csak
adhatni a négynek. Lehetetlen, hogy már ne szóljak a kocsisról. Azt
gondolná ked, hogy valamely polgármester igazgatja azt a négy lovat –
annak az ő tiszteletre méltó fejér szakálát nagy csendesen mozgatja a
nyerges ló, az egyik keziben a gyeplőt tartja mégis régi szokásból,
mondom, régi szokásból; mivel a lovai gyeplő nélkül is tudják a leczkét:
a másik keziben pedig a pipát, gyakorta füstölvén öreg lovait, hogy meg
ne náthásodjanak.
E mind jó, édes néném, de Belgrádnál megverték a törököt. A nép itt már
szalad Ázsiába. Úgy tetszik, mintha már a német Drinápolynál volna, noha
vagyon onnét másfélszáz mélyföldnyire. Eleget mondjuk, hogy mi azért
jöttünk, hogy vélek hadakozzunk, de ők csak szaladnak, ki ide, ki amoda.
Jaj! édes néném, hogy lehet ilyen néppel hadakozni? Elég a, hogy holnap
megindúlunk Drinápoly felé, hogy ott meglássuk azt a hatalmas, és sok
feleségű császárt, és a fényes, tündöklő portát. De, édes néném, a
restséget el kell űzni, a tőt le kell tenni, azokban a kis kezecskékben
a pennát kell venni, és énnekem gyakran kell írni, legalább minden héten
hét levelet. De az egészségre igen kell vigyázni, és engemet szeretni
kell; mert ki szerethetné az édes nénémet jobban, mint én?

III.
_Drinápoly 29. octobris 1717._
Ideje már, édes néném, egy levelét venni kednek, amelyet itt adták meg.
Megérdemli már ked is, hogy megírjam, miképpen érkeztünk ebben a
császári városban. Gallipoliból 22-dik. indúltunk vala meg. Az úton
semmi olyan dolog nem történt, amely méltó volna, hogy megírjam, mivel
jöttünk, amint jöhettünk, ki jó, ki kacsiba lovakon. Hanem Üzönküpri
nevű városban urunk szállásának az udvarán olyan nagy szőlőtőt láttunk
vala, mint egy nagy szilvafa, – abban sem hazudok, ha azt mondom, hogy a
szőlőszem is volt rajta olyan nagy, mint egy nagy szilva. De a
csudálatos, hogy egyfelől az ágain ért szőlők voltanak, másfelől még
csak tiszta egres volt, másfelől pedig még csak akkor kezdett virágozni.
A három része az esztendőnek hogy mint munkálódik a szőlőtőn, itt
egyszersmind meg lehetett volna látni.
28-dik. pedig másfél mélyföldnyire érkezvén Drinápolytól, a kajmakán
tihája, azaz udvari kapitánya, vagy kétszázig való tisztekkel jöve urunk
eleiben, hogy köszöntse a császár és az ura nevével. De ami legjobb
volt, fél mélyföldnire a várostól sátorok alatt megvendégele bennünket
az ura nevével. De, ki gondolhatná, hogy a töröknek olyan jó étele
volna? A való, hogy mindenikünk ehezett, de az is való, édes néném, hogy
éhtlen keltem fel asztaltól, noha ettem legalább nyolczvan tál étekből.
Ezt ked el nem hinné, ha a szokást nem tudná – eb szokás! kutya szokás!
– Jaj! édes néném, alig mártottunk egyszer a tálban, hogy azt elvitték
előllünk, a másodikát, harmadikát, egy szóval hetven vagy nyolczvan tál
így repűlt el előllünk. Némelyikben még nem is mártottunk, már vitték, –
úgy tetszik, hogy csak az orrunkat akarták megvendégelni, és így
koplalva költünk fel a gazdag ebédtől. Úgy voltunk valamint Tantalus a
tele vízzel való kádban, de mégis nem ihatik belőlle. Felfogadtam akkor
haragos koplalásomban, hogy soha éhen török vendégségben nem megyek. De
az italról szó sem volt. A való, hogy amennyit ettünk, semmi szomjúságot
nem okozott.
Ennek a száraz ebédnek vége lévén azután igen könnyen lóra ülénk. Az
urunk a császár paripáján nagy pompával mene a városon végig a
szállására, estve pedig jó vacsorát küldött nekünk a kajmakán, a mely
jobb volt az ebédnél; mert nem törökök szolgáltak az asztalnál, hanem a
mi cselédink, és akkor vitték ki a tálat, a mikor mondottuk. Ez a
kajmakán pedig igen kedves embere a császárnak; hogy ne volna, mikor a
leányával hál? Minthogy a vezér táborban vagyon, most ő viszi végben
hívatalját. Ibrahimnak híjják. Az urunknak igen jóakarója. Ez is
jovallotta egyik a császárnak, hogy utánna küldjön Francziaországban.
Még nem láttam ő kajmakánságát, de ha soha nem látom is, szeretem kedet.
Hát ked engem?

IV.
_Drinápoly 7. novembris 1717._
Így szeretem, édes néném, hogy elűzze ked azt a veszett restséget, és
énnekem írjon. Éppen akkor vettem a ked kedves levelét, amikor lóra
kellett ülnöm. Megmondjam kednek, hogy hová mentünk? Ahoz a világiképpen
való szerencsés és boldog kalmakányhoz, aki a császár leányával hál,
amikor lehet; de annyiban nem irígylem szerencséjét, mert azt mondják,
hogy nem szép. Azt elhiheti ked, hogy nem láttam, azt is elhiheti ked,
hogy nem kivánom úgy látni, valamint azok a kappanformában herélt
emberek látják. Édes néném, nagy becsület, de nem nagy gyönyörűség a
császár leányát elvenni. Micsoda keserűséggel kelletett megválni a
gyönyörűséges szép feleségitől ennek a kalmakánynak, amidőn neki adták a
császári leányt? A szívbéli szeretet nagyobb a gazdagságnál; nem csak a
gazdag házaknál lakik a jó házasság.
Édes néném, tudom, hogy megcsúfol ked, és azt mondja ked nekem, hogy úgy
beszéllek a házasságról, valamint a vak a világosságról, a ki tudja,
hogy vagyon világosság, de nem tudja, hogy micsodás a világosság; de ha
szinte a ked kis szája megnevet is érte, de énnekem minden tüdőm, vesém,
májam azt tartja, hogy nem kell a kedves szegény feleséget, a kedvetlen,
de gazdag feleségért elhadni – hát nem jól mondom? – Nem beszéllek hát a
házasságról; úgy is itt attól két száz mélyföldnyire vagyok.
Azt kell hát kednek megírni, hogy minket a kalmakán jó szívvel látott,
nagy pompával fogadott, majd két óráig beszéllgetett az urunkkal, egy
szép paripával meg is ajándékozta: mikor pedig el akart tőlle búcsúzni,
a felesége egynehány keszkenőt küldött. Ezeknek igen hasznos a
barátságok; mert ha olyan közél volnék Zágonhoz, mint ez a vezérséghez,
úgy a határjában volnék. Még semmit sem tudunk abban, amiért ide
jöttünk. De félek attól, hogy a mi hadakozásunk füstbe ne menjen; mert a
török örömest megbékéllik, ha megverik.
Édes néném, annál tovább nem mehetünk, hanem az isten akaratjára kell
hadni magunkat. Ő hozott ide, hadd vezérelje ő is dolgunkat. De azt
elhiszi-e ked, hogy nehezen szokhatom ehez az országhoz? Való, a törökök
bennünket szeretnek, semmi fogyatkozásunk nincsen, senkinek semmi
bántódása nincsen, de az idegen nemzetnek nehéz itt; mert semmi
ismeretséget, barátságot nem tehet. Ez a nemzet a keresztényt nem
útálja, de megveti. Azt nem kell várni, hogy valaki a házához híjjon
bennünket. – Bizony nincsen is az a nagyravágyódásom, hogy valaki
magához híjjon; mert ugyanis miért? ott ád egy pipa dohányt, egy findzsa
kávét, azután egy-két szó után a hosszú hallgatás; – – mikor pedig a
füstölőt eléhozzák, már az arra való, hogy el kell vakarodni a háztól.
Azt ugyan talán meg lehetne kérdezni a gazdától, hogy: mint vannak a ked
gyermekei? – de azt kérdezni, hogy: mint vagyon a ked felesége? azt nem
jovallom senkinek, mert botokkal kísérnék ki a háztól. És a
gazdasszonyról nem is kell emlékezni, mintha asszony sem volna a
világon. Micsoda nyájasságért kivánhatja hát valaki a török barátságot,
hanem csak épen valamely haszonért?
A való, hogy a nyelvnek nem tudása is okozhatja a hozzánk való
idegenséget; mert csak nem lehetünk olyan jó szívvel ahoz, a kivel nem
tudunk beszélni: mint, a kivel kimondhatjuk magunk gondolatját. Még
eddig, édes néném, igen igen keveset tudok törökűl, nem tudom ezután
mint lesz: de nékem úgy tetszik, hogy ezután is annál a két vagy három
szónál, a kit tudok, talán tudósabb nem leszek; mert nem lévén semmi
társalkodásunk a törökökkel, a töröknékkel pedig még annál kevesebb, és
így nem látom semmi módját, hogy tudósabb legyek abban a nyelvben, amint
vagyok. Ítélje el már ked, hogy, ha kell-é ész, három szót megtanulni,
és megtartani. Itt még igen új vendégek vagyunk, amikor pedig jobban
megüsmerem a dolgokat, és a várost, akkor többet írok. És arra kérem
kedet, hogy szeresse ked ezt az új vendéget. A restséget félre kell
tenni, és a papirosat nem kell kímélleni.

V.
_Drinápoly 29. novembris 1717._
Édes néném, micsoda szerencsés asszony ked, hogy közel nem vagyunk
egymáshoz; mert mindjárt megölelném kedet, és, mentől szebben és jobban
lehetne tőllem, megköszönném kednek azt, hogy kedvesen vette levelemet,
és örömmel olvasta. Annyi levelet írok kednek, és olyan hosszú
leveleket, hogy még összeteszi ked a két kezit, és úgy fog kérni, hogy
ne írjak annyit; mert énnekem nincsen nagyobb gyönyörűségem, mint, mikor
kednek írok – jaj! hazudtam, édes néném; mert a ked leveleit olvasni még
nagyobb gyönyörűség nekem, nem is lehet olyan gyönyörű leveleket másnak
úgy írni, csak kednek, úgy tetszik, hogy a meg vagyon tiltva másoknak.
Ugyan is, édes néném, ne kíméljük egymást, hanem szűntelen írjunk
egymásnak. Ha az idő annyira elhánt vetett egymástól; amennyiben tőllünk
lehet, álljunk bosszút rajta, és, ha másképpen nem lehet, az írással
beszéllgessünk egymással – talán végtére megúnja, és egymás mellé teszen
minket. De, minthogy az soha olyan hamar meg nem lesz, mint én kivánnám,
azért addig is csak írjunk, és ismét írjunk.
Azt pedig méltó megírni kednek, hogy a hatalmas fővezér ma ide érkezett
a táborról, és nagy pompával jött bé a városban. A kalmakány, és az itt
lévő nagy urak eleiben mentenek, kiki maga udvarával. Elmondhatni, édes
néném, hogy a vezérek a földi istenek; mert más országokban a királyokot
sem fogadják olyan nagy pompával és ceremoniával, mint ezt a vezért
fogadták. De, jaj! nem olyan-é ezeknek az ő nagy dicsőségek és
fényességek, mint a komédiákban lévő királyságok? Két, három óráig tart
a komédia, a királyság sem megyen tovább: ez a vezér is nagy pompával
jött bé, talám holnap egy szekérre teszik, hat ember kiviszi a városból.
Ezt pedig igen könnyen megérheti, talám maga is tudja ő azt; mert, a
kalmakány veje lévén a császárnak, a felesége kétség nélkül jobban
szereti vezérné lenni, mintsem kalmakányné. Ezt úgy hiszem, mint ha a
szájából hallottam volna.
Amíg pedig azt a szerencsétlen napot eléri, addig azt írhatom kednek a
vezér felől, hogy, ha távúl láttam is, de szép ember. És azt nem kell
csudálni, ha erős, izmos; mert az apja házánál az ökrökkel kell néki
küszködni, és egy mészáros fiának erősnek kellett lenni. Ebből
elitélheti ked, hogy mészáros familia, és hogy legközelebb az apja is a
volt, és maga is azon tudományt követte egy darabig. Hogy folyna jól
dolga ennek az imperiumnak, amidőn egy mészárosnak adják azt keziben?
De nekem úgy tetszik, hogy jobban illik egy mészároshoz, hogy jó hadi
ember legyen, mivel úgy is minden nap vért ont, mintsem egy fafágóhoz, a
kin mindenkor nevetek, mikor eszembe jut. A császár udvarában volt egy
fafágó, törökűl baldacsi. A császárnak megtetszett az ember, hogy jól
vágta a fát – az udvarában valamely tisztnek teszi, azután elébb-elébb
annyira, hogy vezérnek teszi. De szerencsétlenségére a császár olyankor
tette vezérnek, amidőn okosabbra kelletett volna bízni a muszka czárral
való hadakozást. Elég az, hogy a baldacsit vezérnek teszik, és a muszka
czár ellen küldik, a kinek is úgy megszorították volt már a táborát
Pruth mellett, hogy egész táborával fel kelletett volna adni magát, ha a
baldacsi okos lett volna. A czár látván, hogy rabságban kell esni, a
feleségének esziben jut, hogy talán, ha ajándékot küldenének a vezérnek,
megcsinálhatnák a vezért: másnap nagy ajándékot küldenek neki, a
békességet is megcsinálják véle, és így szabadúl meg a rabságtól a
muszka czár egész hadával.
Az alatt érkezik a svécziai király a vezérhez, és mondja néki: ihon
kezedben vagyon a czár, holnap rabbá teheted, ha akarod; arra feleli a
vezér: údde, ha rabbá teszem a czárt, ki viseli gondját az országának?
Itélje el ked, micsoda méreggel hallotta ezt a feleletet a svécziai
király. De azt kérdem kedtől, nem favágóhoz illendő felelet volt-é ez?
De gondolom, hogy a mi mészárosunk okosabb a baldacsinál. Megválik, mint
folytatja dolgunkat. Én pedig azt kivánom, hogy a ked egészséginek dolga
jól folyjon. Édes néném, ha tudná ked, mint szeretem kedet, hosszabb
leveleket írna nekem.

VI.
_Drinápoly 10. decembris 1717._
Édes néném, mi még itt vagyunk, itt is leszünk, de még nem tudjuk, itt
is mit csinálunk. Még itt el nem úntuk magunkat, de igen közél vagyunk
hozzája; mert minthogy nem azért jöttünk ide, hogy itt sok időt
töltsünk, és csak a drinápolyi szép sík mezőn vadászszunk, hanem azért
hogy bújdosásunknak végit szakaszszuk. De a reménység igen igen kezd
fogyni bennünk. A való, hogy nagy hidegek is járnak, hideg házakban is
lakunk. De ugyancsak a bennünk való meleg megoltalmazná a fagyástól a
reménséget, ha más nemzettel volna dolgunk; de mi lehet e világon
hidegebb való dolog, mint a törökkel való dolog? A való, ád biztató
szót, de végit nem lehet látni a véle való végezésnek. Abban a rettentő
halogatás – holnap – holnap – az a holnap hat holnapra halad, és addig
hat szót nem lehet belőlle kiránczigálni, csak reménséggel kell pihegni.
Ő császársága megtudván, hogy az urunk franczia köntöst visel, titkon
egy öltöző köntöst csináltatott, és ma ide küldötte. A béllés többet ér
a köntösnél; de itt mondhatni el, hogy nem kell az ajándékot tekinteni,
hanem azt, aki küldötte. A való, édes néném, hogy sokan vannak, akik
ajándékot adnak, de kevesen vannak, akik tudnák az ajándékozásnak
módját, és akik az ajándékot helyesen tudnák adni; mert ugyanis helyes
ajándék-é egy vezértől egy fejdelemnek virágot, csuprot, vagy éveg
korsót küldeni? Az ilyen ajándék közönséges ebben az országban, itt
ilyen szokás vagyon: de jó-é? illendő-é?
Ne szóljunk már többet az ajándékról. De édes néném, ha volna mit írnom
kednek, még el nem végezném levelemet; mert bizonyságúl veszem a ked
szívecskéjit, hogy legnagyobb gyönyörűségem az, amikor keddel
beszéllgethetek, ma pedig épen nagy egyepetyém vagyon keddel
beszélgetni. De inkább, ha csak hejábanvalóságot is, írok, hogysem ilyen
hamar elvégezzem levelemet. De miről írjak? a botozásról? e nem igen
derék ajándék; de micsoda nagy becsület, mikor egy császár megbotoz
valakit. Elég a, hogy a császár megbotozta a vejét. Hihető, hogy nem
kereste kedvét a feleséginek. Mindazonáltal az okát nem tudjuk az ilyen
fájdalmas becsületnek; mert az ilyen dolog csak a háremben, azaz, az
asszonyok házában megyen végben, oda pedig egész férfinak nem szabad
menni.
De a botozást egy atyánkfiától tudtuk meg, amely atyánkfiának a felesége
a kalmakányné szolgálatjában vagyon mosóné hivatalban. Ennek az ura
magyar, és a kalmakánynak rabja, az udvarában pedig favágó tisztséget
visel. Csak jó a jóakaró mindenütt. E hazafiúságtól viseltetvén, gyakran
látogat minket, és olyan titkos helyeken történt hírekkel kedveskedik
nekünk. Mondja ked, édes néném, hogy talán nincsen egyéb dolgom, hogy
ilyen hejábanvalóságot írok: a való, hogy a heverés legnagyobb dolgunk,
de ha volna is, azt elhadnám a kednek való írásért; mert, édes néném, ki
szereti kedet úgy, mint én? De megszaporítanám még két font szeretettel
a többit, ha tudnám, hogy jó gondja vagyon az egészségire. Hát engem
szeret ked?

VII.
_Drinápoly 12. decembris 1717._
Ma, édes néném, a vezér izené az urunknak, hogy jó szívvel látná, ha
hozzája menne. De, minthogy mi mind hajdúk vagyunk, csak az urunknak
vagyon három lova, azért mindenikünk alá egy-egy lovat hoztanak, és nagy
török ceremoniával menénk a vezérhez. De ítélje el ked, mint megijedtem
volt; mert, midőn a vezér házában léptünk, a sok nép teli torokkal kezde
kiáltozni, mint mikor azt kiáltják: tolvaj! – Csak azt néztem már, hogy
melyik ragad meg. De az ijedtség nem sokáig tarta; mert a vezér jó
szívvel fogadá az urunkot, és maga mellé ülteté. Kérdeztem azután, hogy
mire való volt az a kiáltozás? mondották, hogy szokás kiáltani, mikor a
vezér valamely idegen úrnak ád audientiát: Éljen Mahumet! Éljen a
győzhetetlen császár! Éljen a hatalmas vezér! Édes néném, látja ked,
mikor az ember a szokást nem tudja – – másszor én sem ijedek meg. Elég
a, hogy az urunk két óráig volt a mészárossal. Azt mondják felőle, hogy
több esze vagyon, mintsem egy mészárosnak, és nem csak a bárdot tudja
forgatni, hanem az ország dolgát is. Csak elhihetjük, mikor olyan nagy
eszű ember mondja azt felőle, mint a mi urunk, a ki is a vezér paripáján
ment visszá, és azt ide ajándékozta – már e szokás. Tudom, hogy mikor a
császárhoz megyünk, akkor is lesz egy paripánk.
Mondottam már, hogy ezek a vezérek a földi istenek. Egy királyhoz
illenék ezeknek nagy pompájok, gazdagságok, nagy udvarok. De minthogy a
pompájoknak egyik része abban áll, hogy mindenkor sok szolga álljon
előtte, mikor pedig országos dolgokról beszéllnek, a szolgák ott nem
lehetnek: azért néma szolgákat tartanak, és azok az intést úgy értik,
mintha szólnának, és ezek vannak ben a házban, amidőn a vezér titkos
dolgokról beszéll. E nem jó szokás-é? talám még nálunk is jó volna az
ilyen szokás, és nem volna annyi temonda a háznál.
Mi jutott eszembe? Ha nálunk az öreg asszonyok némák volnának, a
leányasszonyok nem bánnák: de én azt bánom, hogy a mi dolgunk igen igen
némán foly, és semmi elébb való mozdúlását nem látom. De attól tartok,
hogy még hátrább ne menjen, és itt ne telepedjünk meg. Édes néném, a
fazakas akaratján kell járni a fazéknak, és azt nem mondhatja a
fazakasnak: miért küldöttél engem Drinápolyba? jobban szerettem volna
káposztás fazék lenni Erdélyben, mintsem kávét ivó fincsája a
császárnak. Azt nem okosan mondja-é a török, hogy az isten rakás
kenyereket hintett el imitt-amott az ember számára, és oda kinekkinek el
kell menni, és ott kell maradni valamég a kenyérben tart? Itt vagyon a
mi rakás kenyerünk elhintve, azért együnk belőlle, amíg abban tart,
zúgolódás nélkül, és azt ne mondjuk, hogy jobb volna Erdélyben málét
enni, mint itt búzakenyeret.
Édes néném, talám nem ok nélkül tartok én attól, hogy, ha a jó isten
megtart ebben a bújdosó testben, talám egy kazalnyi rakás kenyeret kell
megennem ebben az országban; mert, ha egyszer megverik a törököt, ha
lehet tőlle, azt békességgel keni meg. A mi mészárosunk, ha jó vezér is,
de nem jó hadi ember; ha szinte jó hadi ember volna is, de őtet a
császár úgy nem szereti, mint a kalmakánt, a kinek igen nagy esze
vagyon, de a hadakozást úgy szereti, mint én a prókátorságot, csak
annyit is tud hozzá – de, a vezérségen, tudnivaló dolog, hogy kap; a
császár veje lévén el is érheti; ha azt pedig eléri, a bizonyos, hogy a
békességet megcsinálja, ha pedig a békesség meglesz, csak üljünk a rakás
kenyerünk mellé; mert innét ki nem megyünk addig, amég azt meg nem
eszszük. Én pedig mind addig, valamég a rakás kenyeremben tart, szívesen
szeretem kedet. Hát ked engemet? Az egészségire jól vigyázzon ked; semmi
nincsen annál drágább.

VIII.
_Drinápoly 1718. 4. januárii._
Kívánom istentől, hogy ezen új esztendőt szerencsésen kezdje és végezze
ked. Legalább két fontni egészséggel többet kívánok kednek, és azon
kérem kedet, hogy legalább száz drámmal jobbítsa meg ked a hozzám való
szeretetit. Édes néném, noha az én szívemnek minden zsebje, ráncza,
fiókja tele a kedhez való szeretetemmel; de mégis olyan vagyok, mint egy
darab jég, hát azért ne írjak kednek?
A való, megérdemlem, hogy igen szépen megköszönje ked, hogy ilyen
fagyoson is örömmel írok, és tudtára adom kednek, hogy ma a győzhetetlen
császárnak fényes portáján voltunk, ahová nagy pompával vitték a
fejdelmet. A dívánházban fogadta a fejdelmet a vezér, azután a fejdelem
elejében tétetvén egy kis kerek asztalt, és arra egy nagy ezüst
medenczét. Az étket elhozták, de csak egyenkét rakták azt bé. Se kés, se
villa, se abrosz, se asztalkendő nem alkalmatlankodott az asztalon. Mind
pedig a vezérnek, a kalmakánnak különkülön asztal volt előtte, és
mindenik asztalra egyféle étket tettek egyszersmind. Az ebédnek vége
lévén egy óra múlva azután a fejdelmet a császárhoz vitték. Senki
közűllünk a fejdelmet nem kísérte. És amidőn a császár előtt volt, egy
nusztos kaftánt adtak reája. Az idő alatt, hogy a császárnál volt a
fejdelem, minékünk mindenikünknek egy kaftánt adtak a hátunkra. A
fejdelem kijővén a császártól, a császár paripájára ült, mi is
mindnyájan lóra ültünk, és legalább harmincz király kísérte vissza a
szállására. Édes néném, ne nevessen ked; mert, ha minket látott volna
ked a kaftánban: olyan, mintha annyi egyiptomi király kísérte volna a
fejdelmet – csak éppen, hogy nem vagyunk olyan feketék. Édes néném, ne
csudálja ked, ha a felséges királyoknak nagy hidegek volt; mivel ma igen
kemény idő volt; azt is tudja meg ked, hogy ő hatalmasságok éhen jöttek
visszá a vendégségből. Amely paripán visszátért a fejdelem, azt a
császár ide ajándékozta egész szerszámmal; egy buzogány, és egy kard is
volt a nyergen. Engemet úgy szeret ked, ha az egészségire vigyáz; én
pedig úgy szeretem kedet, ha egészséges.

IX.
_Drinápoly 15. februárii 1718._
Édes néném, kedvesen is veszem, nevettem is a ked panaszolkodását, hogy
gyakrabban nem írhat alkalmatossága nem lévén az elküldésre. Olyan jól
tudja ked menteni magát, olyan kedvesen panaszolkodik ked, hogy csak a
megér tíz levelet. Talám azt tudja ked, hogy innét nincsen posta
Konstancinápolyig? Tudja-é ked az okát annak? Az oka annak a, hogy
azelőtt, mikor a császár itt lakott, az urak legkissebb állapotért is
postán küldöttek Konstancinápolyba. A többi között egy pasa ide
érkezvén, egy kedves pipaszárát Konstancinápolyban felejtették, azért
postán küldött visszá. Azt a császár megtudván, megparancsolta, hogy
többé posta ne legyen ezen két főváros között. Látja ked, micsoda kárt
tett nekem egy pipaszár! Itt mi semmit nem múlatunk el abban, hogy a
dolgaink jól folyjanak. A reis-effendi (cancellarius) gyakran jő
hozzánk, mi is gyakran megyünk incognito a kalmakányhoz. Adja isten jó
végit! De attól félek, hogy úgy járunk, mint a hegyek, a kik
esszegyűlvén egereket szültek; mert, amint egyszer megírtam, százszor is
csak azt írom, hogy a császár veje (akit ha sokszor megvernek is, a
fafágó mondása szerént, de a vezérségre czéloz) a hadakozásra pedig
olyan alkalmatos, mint én a prókátorságra. Talám még ahoz is többet
tudok; mert hisz nem az-é egy prókátornak a hívatalja, hogy tudja
keresni a maga hasznát? hogy mindenik résztől vegyen ajándékot, és
egyiknek se szolgáljon?
Oh! édes néném, mely közel vagyon már ő a vezérséghez: ha én olyan közel
volnék a házassághoz, talám már is elvonták volna a menyasszony tánczát.
Mindazonáltal a biztatás megvagyon, csak azzal is maradunk. A törököt ha
megverik, csak sír és megbékéllik. Azon kívül is, isten tudja az okát,
de Francziaországban a németnek kedveznek, és a franczia itt azon
munkálkodik, hogy megbékélljenek a némettel, és ha a meglesz, ne oldalt,
hanem hátat fordítsunk Erdélynek. Hírt nem írhatok; mert olyan hidegek
járnak, hogy a hírek is megfagytak. Többet sem írhatok; mert egy vén
csifut várakozik a levelem után – a lelkemre fagy meg. Bár csak azt
tudhatnám, hogy ki nemzetségiből való! Úgy tetszik a szakáláról, hogy a
Zabulon nemzetségéből. Édes néném, meg ne náthásodjék ked. Szeret-é ked?
Azt nem is kell kérdeni, ha szeretem-é kedet.

X.
_Drinápoly 15. mar. 1718._
Édes néném, éppen ma, ha jól felszámlálom, egy holnapja, hogy írtam
kednek. De szakálomra fogadom, amikor leszen, hogy, ha az idő meglágyúl,
gyakrabban írok; mert márványkő volna is a ked szíve, de megszánna, ha
látná ked, mint vagyok, vagy is inkább mint vagyunk szállva. A házam
négy kőfalból áll, azon egy fatáblás ablak, azon a szél mind szélyire,
mind hosszára béjöhet; ha pedig papirossal bécsinálom, az egerek és a
patkányok a papirost vacsorájokon elköltik. A mobiliám egy kis fa
székből áll, az ágyam a földre vagyon terítve, és a házamat egy cserép
tálban való kevés szén melegíti. De azt ne gondolja ked, hogy mind ezek
után én legyek legméltóbb a szánásra; mert tíznek sincsen egy fa széke,
se olyan ágya, mint nekem, se csak fa tábla is az ablakjokon. A hó
lengedezve bémehet az ágyakra – de lehet-é ágynak híni egy leterített
pokróczot a földre? Ilyen palotákban lakunk ám mi! De a reménység igen
szükséges lévén az embernek, és olyan szükséges, mint az eledel, a rossz
házakban lakván mostanában azt reményljük, hogy még jókban lakunk.
Megérjük-é még aztot valaha? – De azt megértük, hogy ide érkezett a
spanyol követ, akit a fejdelemhez küldött a király igen sok igérettel,
hogy mindenekben segíteni fogja. Ma reggel szemben volt urunkkal, aki is
fennállva fogadta, és beszéllt véle vagy fél óráig. Azt tudja ked, hogy
szeretem kedet, azt is tudja ked, hogy az egészségre kell vigyázni, azt
is, hogy a hideg házban nem lehet sokat írni.

XI.
_Drinápoly 22. apr. 1718._
Nem tudom, ha a Noé bárkájából írom-é ezt a levelet, vagy Drinápolyból;
mert itt mindenütt olyan nagy árvíz vagyon, hogy az egész város vízben
vagyon. Csak a jó, hogy tiszta idők járnak, másként azt gondolnók, hogy