Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (1. kötet) - 04

a télnek töltse el ked itt a magyar asszonyokkal. Való, hogy ked lesz
egyedűl erdélyi; de egy erdélyi asszony nem ér-é annyit, mint tíz
magyarországi? A rózsa többet ér a kórónál – a nap fényesebb a holdnál.
Mikor Magyarországon fogyatkozás vagyon a napban, csak egy erdélyi
asszonyt vigyenek oda, annak szépsége elég fényességet ád. E nem
dícséret, hanem igaz mondás. Ha az isten őket szebbeknek teremtette
másoknál, ki tehet arról? Arról sem tehet senki is, ha lefekszem, mert
tizenegy az óra. Ha a szerencsén nem fekszem is, csak jól alugyam – jobb
az egészség annál. Ezután csak azt nézem, mikor fog ked ide érkezni, de
minden pereputyástól kell ide jönni.

XXXIII.
_Jenikő, 7. mart. 1720._
No már édes néném, vegyük elé a pennát és tisztítsuk meg a penészes
kalamárist; mert már ezután az íráshoz kell fogni, a póstákat kell
küldözni, a híreket fel kell ébreszteni. Ma nyolczad napja, hogy itt a
telet kitelelvén elhagya ked bennünket, mint szent Pál az oláhokat, és a
császári városban lévő székébe visszahelyhezteté ked magát. De már ott a
restséget nem kell hevertetni, hanem íratni. Én pedig majd olyan hírt
küldök kednek tenger habjain, amelyen mindakét füle megcsendűl kednek –
jó, hogy több füle nincs kettőnél. De legelőször szép színű és jó szagú
hírt írok, azután írom meg a csendűlő hírt. Tegnap a jancsáraga
ceremóniával külde ajándékot az urunknak. Az ajándék sok szép virágokból
és sokféle gyümölcsből állott. Már előre tudom, hogy erre mit mond ked –
erre azt fogja ked mondani: a bizony illetlen ajándék volt – asszonyhoz
illett volna virágot küldeni ajándékban, és ha a jancsáraga azt az
ajándékot asszonynak küldötte volna, azért dícsérném; de, hogy egy
generális virágot küldjön egy fejdelemnek, azt soha sem tartom
illendőnek. Ha ezeket mondja ked, én azt mondom: mert más országban
nevetséges dolog volna, de azt tudja ked, hogy itt nem lehet ajándékot
küldeni egy asszonynak, annál is inkább halálos vétek volna itt, ha egy
asszony ajándékot küldene egy férfinak, hacsak egy szál rózsából állana
is.
Való, hogy az ilyen ajándék nekünk visszátetszik, és mi asszonyhoz
illendő ajándéknak tartjuk, de azt kell megvizsgálnunk, hogy itt szokás,
ami pedig szokás valahol, az illendő is abban az országban. Angliában ha
az asszonyok a korcsomára mennek, azért senki nem itéli meg őket; mert
szokás. Spanyolország szélyin az asszonyok egy kis malaczot hordoznak az
ölükben, valamint másutt hordozzák a kis kutyácskákat. Francziában, vagy
másutt egy úri asszony a hintójába ül, estig oda jár, ahova szereti; itt
pedig egy török úrnak felesége esztendeig sem megyen ki a házból.
Lengyelországban a papok a sekrestyében lévő szentelt vízben teszik az
égett bort, hogy meghűljön amíg a misét elvégezik; nálunk megengednék-é
aztot? Nálunk szégyenlene dohányozni egy úri asszony; itt pedig mind
dohányoznak. Khinában az olyan leány megyen hamarább férjhez, akinek
leghosszabb a füle, és ha a vállát éri; nálunk pedig az olyantól
elszaladnának. Itt csak az ujjokkal esznek, nálunk pedig késsel,
villával. Hát az jó szokás-é, hogy a tatár nemes asszonyok megfúrják az
orrokat, és egy nagy ezüst karikát vonnak belé, valamint a fülbevaló. Az
országban lévő szokást kell hát megtudnunk, ha arról akarunk ítélni.
Talán még ked azt a szokást sem tudja, hogy ha egy török két csötörtököt
elmúlat, azért a feleségének szabad panaszt tenni ellene a bíró előtt?
Mondjuk hát, hogy a jancsáraga küldhetett virágot; mivel itt szokás.
De, édes néném, készítse ked a füleit a rossz hírre. A való, hogy aztot
előre el lehetett látni, de teljességgel nem gondolhatta volna az ember.
A mi jóakaróink addig munkálkodtanak ellenünk, hogy megnyerték a
pereket, és innét is ki akarnak bennünket tudni, mintha terhekre
volnánk. Ma reggel hívatta a vezér Horváth Ferenczet, és azt izené a
fejdelemnek általa, hogy a porta jobb és alkalmatosabb helyt akar
rendelni a magyaroknak Jenikőnél. A mi urunk, mint igaz keresztény
fejdelem, csendes elmével vette ezt az izenetet, és abban a változtatás
változást nem okozhata. Elmondhatta volna Dáviddal: _Usque quo
exaltabitur inimicus meus super me?_ és: _pirúljanak meg mind azok, akik
az én nyomorúságimon örűlnek_. De a Krisztus tanítását követvén, áldást
kért üldözőire, nem is a portának tulajdonította azt a változást, hanem
annak a követnek, aki ártalmunkra igyekezik. Ha isten mivelünk, kicsoda
ellenünk? Még nem tudhatom, micsoda helyre akarnak bennünket repíteni.
De még nem olyan hamar lészen az elmenetel, amelyet szívesen bánom
azért, hogy egymástól tovább esünk. Mindezekről legelső alkalmatossággal
tudósítani fogom kedet. Jó egészséget is kívánok. Ámen.

XXXIV.
_Jenikő, 25. martii. 1720._
Ma reggel a fejdelmünk a Pompejus oszlopát volt megnézni, amely oszlop a
Feketetengernek torkában egy nagy kőszikla tetején vagyon. Ez a kőszikla
egy kis szigetet csinál. A kaikból kiszállván egy darabig felmentünk a
kősziklán, de éppen az oszlopig nem mentünk; mert igen meredeken vagyon,
és egyik kőszikláról a másikra kelletett volna ugrándozni – a káposztás
fazék pedig nem ugrándozhatik oly könnyen, mint a vad kecske. Nem
lehetett megtudnunk, hogy micsoda magasságú volt azelőtt az oszlop,
mivel el vagyon törve két, vagy három darabra. Amely darab még fenn áll,
nem lehet magasabb harmadfél singnél. Nincsen mit nézni rajta, hanem
csak a régiségiért kell becsülleni, ha igaz, hogy Pompejus tétette oda;
mert aztat csak mondják, és minden a Pompejus oszlopának híjja, de arról
semmit nem találni írásban. A bizonyos, hogy az a híres római ember ezen
a földön eleget járt; de az nem bizonyos, hogy ő tétette volna oda az
oszlopot. Lehet, hogy valamely görög császár munkája, vagy még a
császárok előtt tették oda. Ha Pompejus tette is, nekem ahoz mi közöm?
Inkább elhiszem, hogy ő tette oda, csak hozzája ne küldjön ked
megtudakozni. De azt tudom, hogy Pompejus meg nem fizeti nekem a
keszkenőmet, amelyet ott a kősziklák között elvesztettem.
Már most tudom, hová küldenek bennünket. Azt mondják, a város rendes,
nem messze vagyon ide, a neve Rodostó. De ennél többet nem tudok, hanem
azt tudom, hogy már elküldöttenek oda, kik szállásokat foglaljanak az
egész bújdosó magyarok számára, és hogy a jövő holnapnak a közepe felé
innét elillantunk. Azért azon legyünk, hogy azt a kis időt hejában el ne
töltsük, hanem gyakran meglássuk egymást, és eleget nevessünk. Attól ne
féljen ked, hogy addig gyakorta meg ne látogassam kedet, se attól ne
tartson ked, hogy a nagy készület miatt oda nem mehetnék; mert annyi
portékám vagyon, hogy fél óra alatt mindenemet elrakhatom. Mi szép
dolog, mikor az embernek minden gazdagsága csak egy ágy, egy kis láda és
egy asztal. Látja ked, mind ezek nem adnak nagy gondot; mikor pedig
sokja vagyon, a gond is nagyobb. Mit tehetünk rólla, hogy többem
nincsen? – Tizen is vannak itt olyanok, akiknek félannyi idő sem kell a
készületre. Édes néném, akik bújdosó fejdelmet szolgálnak, hogy lehetne
azoknak valamijek? A való, hogy kivált minékünk ketten hárman, kik
mindenkor véle bújdosunk, többünk lehetne, de azt elhallgatom, miért
nincsen. Az erdélyi vér nem az adomért szolgál, hanem a becsűletért, ha
egy kis háladatlansággal fizetnek is, azt nem tekinti. A minapi
levelében az ilyen dologra való nézve pöké ki ked ezeket a deák szókat:
Experto crede Roberto – a való, hogy már én is elmondhatom másoknak. De
vessünk véget az ilyen gondolatoknak, és örűljünk még előre annak, hogy
holnapután együtt eszünk ebédet és vacsorát, és hagyjuk a törődést
annak, aki azt szereti – úgy-e, édes néném! Ezzel maradok ked köteles,
lánczos, madzagos, spárgás és zsinóros szolgája.

XXXV.
_Jenikő, 16. april. 1720._
Üssék meg a dobot, fújják meg a készűlőt, édes néném, már mi készen
vagyunk. A gálya, aki urunkat fogja vinni, itt vagyon. Amely hajók a
portékát és a fejdelem embereit fogják vinni, azok is már rakodva
vannak. Bercsényi úrnak egy nagy hajót rendeltek. Már mind az egész
bagázsia elindúlt, csak mi maradtunk még hátra. Forgács ur velünk lesz,
és egynehány alávaló cseléden kivűl hárman vagy négyen leszünk a
fejdelemmel, és hét órakor reggel mi is abban a nagy vízi hintóban
ülünk.
Tegnap pedig a fejdelem csak különösön szemben volt a vezérrel, és tőlle
elbúcsúzván, nagy barátságát mutatta a fejdelemhez, és meg is
ajándékozta egy szép török flintával, és nagy barátságosan váltak meg
egymástól. De gondolja el ked, hogy a török micsodaféle beszédekkel él.
A fejdelem beszédközben mondotta a vezérnek, hogy talán messze vagyon
Rodostó, és hogy közelebb szeretett volna lenni a portához; erre a vezér
mondá, hogy ha egy kevéssé messze van is, de a hely alkalmatos. – De ne
gondoljad, hogy messze legyen; mert csak annyira vagyon, hogy ha a
riskását megfőzik, oda vihetik melegen. Itélje el az ember az ő török
mondását! elég az, hogy mindjárt megindúlunk, és még ezt a levelet be
kell pecsételnem, azért most többet nem írhatok, hanem ha helybe
érkezünk, mindenekről tudósítani fogom az édes nénémet, akinek istentől
jó egészséget kívánok, és láthassam meg kedet mentől hamarább. Hanem
csak arra kérem kedet, hogy írjon mentől gyakrabban; én pedig azt el nem
múlatom. Pola téti édes néném, és az egészségére igen kell vígyázni. Mi
ezennel megindúlunk, már hét az óra.

XXXVI.
_Rodostó, 24. april. 1720._
Édes néném, ha nem mondanám is hogy ide érkeztünk, csak arról megüsmeri
ked, hogy honnét dátálom levelemet. Elég a, hogy az isten szerencsésen
ide hozott mindnyájunkat. És mihent ide érkezett Bercsényi úr, mindjárt
anagrammát csinált a város nevéből, és ez jött ki belőle: Ostorod – ez
igen hozzá illik a bújdosókhoz. Elég a, hogy erről eleget lehetne
elmélkedni, de azt hagyjuk másszorra, most pedig fogadásom szerént hadd
írjak meg mindeneket kednek.
Legelőször is ott kezdem el, hogy Jenikőből 16-án indúlánk meg. Már a
gálya készen várta a fejdelmet. Amely igen nagy méltóságára esett a
fejdelemnek, hogy a császár gályát küldött számára. A gálya is a
nagyobbak közűl való volt; mivel 26 pár lapát vonta – mindenik lapáton
kin 4, kin 3 ember volt – mind egészen 220 rab vonta a gályát – azon
kivűl 100 fegyveres léventi, vagy hajdú benne, egyszóval a gályában
voltunk mindnyájan 400. A gályás főtiszt basa volt, a fejdelem mellett
lévő császár kapicsi basája velünk volt, azon kivűl egy csorbasi. Hét
órakor a fejdelem a gályába szállván, tiszteletnek okáért az ágyúval
lőttenek, a vasmacskákat felvonák, és vonni kezdék a gályát. – A császár
kastélyát meghaladván, ellenkező szélre találánk, a szigetek felé
kételenítteténk venni útunkat, amely szigeteket nevezik Insula
Principum. Forgács úr azt észre vévén, hogy nem az volna a rodostoi út,
és nem tudván az okát, hogy miért megyünk a szigetek felé, azonnal
megijede, és kezdé a fejdelemnek mondani, hogy a porta megcsalta, és nem
Rodostóba viszik, hanem Nikomédiában, ahol Tököli volt. A fejdelemnek
haszontalan vala bátorítani és mondani, hogy talán a szelet akarják
megnyerni, vagy más okok lehet, és attól nem tart, hogy Nikomédiában
vigyék, és arra okot nem adott a portának, hogy akaratja ellen vitesse
valahová – mind ez haszontalan vala; mert minden bizonynyal elhitette
vala magával, hogy Nikomédiában visznek, és mindaddig tarta attól,
valamíg a szigeteket el nem érők. Ott megszállva 11 órakor, ebéd után
Bercsényi úr is oda érkezék. Másnap is a szél ellenkező lévén estig,
estve pedig hat órakor onnét elindúlánk jó széllel Rodostó felé – egész
étszaka jó szelünk lévén, a vitorlákat felvonták, és nem kelleték
lapátokkal vonni. A harmadik napon 8 órakor reggel a herakleai portusba
bémentünk, és vasmacskákat vetének le. A kapicsi basa pedig előre
Rodostóra mene, hogy rendelést tenne a szállások iránt, és mindaddig itt
kelleték nekünk maradni. 21-én a kapicsi basa a fejdelemnek tudtára
adván, hogy már készen volnának a szállások, ma öt órakor reggel
megindúlánk, és 11 órakor délelőtt Rodostóhoz érkezénk. A fejdelem
azonnal kiszálla a gályából, és a lovak parton lévén, pompával kísérék a
városban lévő fő tisztek a fejdelmet szállásáig.
Édes néném, nem egy kis uraság a gályán járni. Ott a nagy rendtartás
legkissebb dologban is, a nagy csendesség. Amikor kétszáz ember
megrándítja, csak elhiheti ked, hogy jól meg vagyon rándítva, aztat
pedig mind egyszermind, az 52 lapátot egyszersmind teszik a vízbe – egy
lapátnak a hosszasága vagyon legalább öt ölnyi. Igen szép múlatság azt
nézni, de meg, ha az ember azt gondolja, hogy azok a szegény rabok
csaknem mind keresztények, és hogy holtig ott kell maradni nekik;
megesik az ember szíve rajtok. Azon kivűl is a gályavonás igen nehéz
munka, aki azt nem látta, nem lehet annak azt kigondolni – azt gondolná
az ember, hogy mindeniknek az egész karja kiszakad, úgy megrántja a
lapát őket.
Az való, hogy az ételöket megadják, de a ruházatjok csak rongyból áll. A
mieink mégis ingben dolgoztanak azért, hogy a fejdelem ott volt, és
ugyan ezért az okért is nem bántak rosszúl vélek, de másként ing nélkül
dolgoznak, és a verést legkissebbért szenvedniök kell, amint magok is
mondották szegények. Amidőn valamit akarnak nékik parancsolni, csak
süvöltenek – már ők azt tudják, mire való, és egyszersmind fognak a
munkához. Az ő székek úgy vannak rendiben egymás után kétfelől, valamint
a templomban szoktak lenni – közepette utcza vagyon, ahol szűntelen
járnak alá s fel a tisztek, és azt nézik, ha valamelyik nem vonja-e jól
a lapátot, ha beszéllnek-e egymással? Kinek-kinek a maga helyében kell
maradni, oda vannak lánczolva, és mihent a vonást elhagyják, le kell
ülni, és ugyanazon helyben kell alunniok is. Egyébkor soha sem szabad
felállani, hanem amikor a gályát vonják, és olyankor igen szomorú
zörgést hall az ember; mert csak a sok láncz zörgésit lehet hallani.
Mind ezekre azt mondaná ked, hogy lehetetlen ezeknek a szegény raboknak,
hogy szabadságokat ne sóhajtsák; mindazonáltal mégis vannak olyanok,
akik azt a nyomorú életet megszokták; mivel én beszélltem két magyar
rabbal, akik húsz esztendőtől fogvást vannak a gályán, és mondottam,
hogy ha nem lehet-e olyan módot találni abban, hogy megszabadúlhassanak?
Csak ezt felelék erre: miért mennénk mi Magyarországban? Feleségünk,
gyermekünk talán már megholtanak – ott mi is mivel élnénk? Itt ételt
adnak, és megszoktuk már ezt a nyomorúságot. A való, hogy nem vártam ezt
a feleletet tőllök, másként is gondolkodnám, ha helyettek volnék. A mi
gályánkon mindenféle nemzetekből valának: magyar, német, franczia,
lengyel, muszka – Noé bárkájában nem volt ennyiféle nemzetség, kiveszem
az állatokat.
Elég az, hogy az egész bújdosó magyarok itt vannak. Kinek-kinek itt
vagyon elhintve a kenyere – addig csak itt kell lenni, amíg abban tart.
Kinek-kinek pedig bőven elegendő és tágas szállása vagyon – csak én egy
szolgával egy gazdag örménynek az egész házát bírom, és mindenik háznak
vagyon egy kis kertje. Amidőn meghallották az örmények, hogy közikben
jövünk lakni (mert azt jó megtudni, hogy ebben a városban négyféle
nemzetség vagyon: török, zsidó, görög és örmény – mi az örmények
házaiban lakunk) azonnal a kadiához, vagy a török bíróhoz mentenek
mondván néki, hogy azt hallották, hogy a magyarok olyan hamisak, hogy az
asszonyokon, leányokon még az utczán is erőszakot tesznek. Pápai Gáspár
éppen a kadiánál talált lenni akkor, és mondá nagy prosopopoeával a
kadiának: Kadia! az örmények ne féltsék a feleségeket a magyaroktól;
mert semmi bántások nem leszen – de ha az ő tyúkjok a mi kakasainkhoz
jőnek, akkor semmiről nem felelek. A kadia nagy nevetséggel mondá
Pápainak: Aferim, magyar, aferim (igen jól mondád). Mink ezen eleget
nevettünk, hát ked is nevessen.
Elég az, hogy mi már itt helyben vagyunk – a bújdosásban is bújdosnunk
kell – az isten fizesse meg annak, aki az oka. Mint leszünk, hogy
leszünk ezután, azt hagyjuk az isten akaratjára: – ő hozott bennünket
ide, ő is viseli gondunkat. Akik mivelünk rosszat akartak tenni, azoknak
rossz szándékjokat az isten javunkra fordította; mert noha még nem
ismerem a várost, se körül való helyeit, de azt elmondhatom, hogy
háláadással tartozunk istennek ide való hozásáért; mert sokkal
tágasabban vagyunk szállva, mint abban a nyomorúlt Jenikőben. Az egész
szállásaink a város szélén vannak, csak egyet lépek, már a mezőn vagyok.
– De lakóhelyünkről legelső alkalmatossággal bővebben írok, és nekem úgy
tetszik, hegy most eleget írtam, és 11 órakor ideje volna lefekünni;
mert az csudálatos dolog, hogy az embereknek és az asszonyoknak itt is
úgy kell alunni, valamint másutt. De minekelőtte elvessem a pennát, arra
kérem kedet, hogy a hozzám való szeretet meg ne fagyjon, és az
egészségire igen vígyázzon. Innét oda mindennap mennek hajók, és
akármelyik hajósnak a levelét oda adhatja ked. Jó étszakát, édes néném.

XXXVII.
_Rodostó, 28. máji 1720._
Már mi itt derék házastüzes emberek vagyunk, és úgy szeretem már
Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont. De tréfa nélkül, édes néném,
mi itt igen szép kies helytt vagyunk. A város elég nagy és elég szép, a
tengerparton lévő kies és tágas oldalon fekszik. Az is való, hogy
Európának éppen a szélén vagyunk. Lóháton innét Konstantinápolyba két
nap könnyen el lehet menni; tengeren pedig egy nap. Az bizonyos, hogy
sehol a fejdelemnek jobb lakóhelyt nem adhattak volna. Akármely felé
menjen az ember, mindenütt a szép mező, de nem puszta mező; mivel itt
mindenütt a földet jól megmívelik, a faluk mellett lévő mezők nem
puszták, és ennek a városnak a földje olyan mívelt, valamint egy jól
megmívelt kert – kivált mostanában gyönyörűséggel nézi az ember itt a
szántóföldeket és a szőllőket és a sok veteményes kerteket. Itt pedig
annyi szőllőhegyek vannak, hogy másutt egy vármegyében elég volna –
azokat pedig igen jól mívelik, és azokban a sok gyümölcsfák úgy
tetszenek, mintha mind kertek volnának. Itt pedig meg nem karózzák a
szőllőt, mint nálunk, azért is az ágak mind le vannak hajolva, a
szőllőgerezdet a levelek béfödvén a földet is árnyékban tartják, ez
pedig szükséges ezen a meleg földön, ahol nyárban igen kevés esső jár –
így a föld nedvesen marad, és a szőllő nem szárad el.
Itt, az való, sok veteményes kertek vannak, az ide való szokás szerént
jól mívelik, de nem lehet a mieinkhez hasonlítani. Gyapottat pedig sehol
annyit nem vetnek, mint itt, és a gyapottból való kereskedés itt igen
nagy. Torda vármegyében, gondolom, hogy megteremne, de a mi kokány
földünkön elegendő melege nem volna. Itt az asszonyoknak egész esztendő
által csak az (a dolgok), hogy a gyapottat elvessék megszedjék, eladják,
vagy megfonják. Májusban vetik el, és octoberben szedik meg. Való, hogy
sok bíbelődés vagyon a gyapottal, de minthogy itt az asszonyoknak semmi
más külső munkájok nincsen, azért arra reá érkeznek.
A város felől azt mondhatom, hogy ezen a földön elmondhatni egy szép
városnak, amely nem olyan széles, mint hosszú. De akármely szép házak
legyenek itt a városokon, nem tetszhetnek szépeknek; mivel az utczára
nem hagynak ablakokat, kivált a törökök azért, hogy a feleségek ki ne
láthassanak – micsoda szép dolog az irígység! A piacza a városnak igen
bőv – a sokféle szárnyas állat, gyümölcs, kerti vetemény itt olcsó –
amíg ide nem jöttünk, még minden olcsóbb volt. De ha egy kis drágaságot
okoztunk is, de a való, hogy csendességet is okoztunk; mert a lakosok
magok mondják, hogy amíg ide nem jöttünk, ahol most vagyunk szállva, ott
az utczákon nappal is félve jártanak az asszonyok, és leányok: estve
felé pedig akit kivűl találhattak, azt elragadták, és gondolja el ked,
mint bocsátották el? Még gyilkosságok is estenek, ezeket pedig a
jancsárok, görögök, és örmények követték, de már most legkissebbet sem
hallani. Estve kiki sétálhat az utczákon, semmitől nem tarthat. A való,
hogy mink is sokan vagyunk, de legkissebb dolog ha történnék, a kapunkon
lévő 30 jancsár megtanítaná azokat, akik valamely garázdát akarnának
indítani. Nem is lehet már csendesebb hely, mint ahol mi lakunk – estve
idegen jancsárt, se görögöt nem látunk, noha a szép időkben 11 óráig is
kint vagyunk. Csak ilyen hamar is már micsoda hasznára vagyunk a
városnak, hát még ezután. Csak azt bánom, hogy messze vagyon Bercsényi
úr tőllünk: ő nem bánja, mert ritkábban megyünk hozzája, és annyival
kevesebb lesz a költség. De mit tudunk tenni, ha messze is, csak oda
kell menni – hát hogy töltsük az időt? Még az asszonyok sem szeretik
aztat, de mit tehetnek velünk együtt rólla? A való, hogy a nem nékik
alkalmatlanabb, hanem nékünk; mert csak el kell hozzájok menni, valamint
az úr dolgára.
Már eleget beszélltem a városról, és a földjéről; hanem már a mi
házunknál lévő szokásról kell szólni, és az idő töltéséről. A való, hogy
egy klastromban nincsen nagyobb rendtartás, mint a fejdelem házánál.
Ezek pedig azok a rendtartások: Reggel hatodfél órakor a dobot megütik,
akkor a cselédeknek fel kell kelni, és készen kell lenni hat órára. Hat
órakor dobolnak, és akkor a fejdelem felöltözik – azután a kápolnába
megyen, és misét hallgat. Mise után az ebédlőházba megyen – ott kávét
iszunk, és dohányozunk. Amikor az óra három fertály nyolczra, akkor
elsőt dobolnak misére, nyolcz órakor másodikat, és egy kis idő múlva
harmadikat dobolnak – akkor a fejdelem misére megyen, mise után a maga
házába megyen, és kiki oda megyen, ahova tetszik. Tizenegyedfél órakor
megütik a dobot ebédre, és tizenkét órakor az asztalhoz ülünk, és
törvényt teszünk a tyúkokra. Harmadfél órakor a fejdelem csak magánoson
a kápolnába megyen, és ott vagyon három óráig. Mikor az óra három
fertály ötre, akkor elsőt dobolnak estvéli imádságra, öt órakor
másodikat, és egy kevés idő múlva harmadikát – akkor a fejdelem a
kápolnába megyen, és azután kiki eloszlik. Vacsorára hetedfél órakor
dobolnak. A vacsora nem tartván sokáig nyolcz órakor a fejdelem
levetkezik, de leggyakortább le nem fekszik még akkor, és reggel
haszinte hat órakor öltözik is fel, de éjféli két órakor felkél. Azt
pedig ne gondolja ked, hogy legkissebb változás is legyen mindezekben.
Haszinte a fejdelem beteg volna is, akkor is mind egyaránt folynak a
rendek. Hatodfél órakor felkelni nem kicsiny dolog, de el nem múlatom
azért, hogy kedvét találjam, és mindenkor jelen vagyok mikor öltözik – a
hivatalom is azt hozza magával, hogy vígyázzak a cselédekre.
Ezek tehát a mi klastromunkbéli rendtartásink. A mi pedig a múlatságot
és az időtöltést illeti, a sokféle, és kiki a maga hajlandóságát követi.
A fejdelem minden héten lóra ül kétszer, és estig oda vadászunk; mert
itt igen sok fogoly és nyúl vagyon – veres fogoly több vagyon, mint
szürke. Mikor pedig vadászni nem megyen a fejdelem, akkor csak a sok
írásban tölti az időt. Mink is jobban töltenők, ha lehetne, mert az
ember nem mehet örökké sétálni, nem lehet mindenkor a mezőn vándorlani:
az ide való emberekkel pedig nem lehet társalkodni. Itt az idegen senki
házához nem mehet. Kivált az örmények inkább féltik feleségeket, mintsem
a törökök. Még nem láthattam a szomszéd asszonyomat. Napjában tízszer is
a kapuja előtt kell elmennem, és, ha a kapuban talál lenni, úgy szalad
tőllem, mint az ördögtől, és bézárja a kapuját. Nem törődöm rajta; mert
közönségesen az örmény asszonyok olyan fejérek, mint a czigánynék. Ebből
elitélheti ked, hogy itt a lakosokkal semmi ismeretség nem lehet, nem is
vesztünk semmit; mert itt ki szőcs, ki szabó. Valami főrenden lévő
emberek itt nincsenek, akikhez mehetnénk. Török urak vannak, de
unadalmas dolog törököt látogatni: egyik a, hogy törökűl nem tudok;
másik a, hogy ha az ember hozzájok megyen, elsőben no ülj le – azután
egy pipa dohányt ád, egy findzsa kávét – hatot, vagy hetet szól az
emberhez, azután tíz óráig is elhallgatna, ha az ember azt elvárná. Ők a
beszéllgetéshez, nyájassághoz épen nem tudnak. Minden múlatságunk tehát
abban áll, hogy Bercsényi úrhoz megyünk vagy ebédre, vagy vacsorára –
ott mégis nevetünk a kis Zsuzsival; mert az asszonynyal reá kell az
embernek tartani magát, valamint a kompódi nemesasszonynak. A már csak a
régi dolgokat szereti beszéllni, hogy leánykorában micsoda múlatsági
voltanak. Azt jól tudja ked, hogy nekem ahoz semmi nincsen. – Énnekem
amicsodás természetem vagyon, elhallgathatom az embert három óráig is,
hogy egyet ne szóljak, de azután kérdje meg ked tőllem, mit beszélltek
nekem? egy szót sem tudnék megmondani belőlle. Így vagyok azzal az úri
asszonynyal. Két óráig sem szólok egyet. Ha nevet, én is nevetek, de
sokszor nem tudom mit – azt gondolja, hogy én azokat mind nagy
figyelmetességgel hallgatom. Ugyan is, ha én régi dolgokkal akarom az
időt tölteni, a Nagy Sándor históriáját olvasom, az elég régi.
Mind ezekből megláthatja ked, hogy micsoda városban telepítettenek le
bennünket; annak micsodás lakosi vannak, micsoda környéke; itt micsodás
szokást tartunk. De azt még meg nem mondottam kednek, hogy én micsodás
szokást tartok. Az én szokásom a, hogy tíz órakor lefekszem, és a
szemeimet bézárom, és rend szerént azokot fel nem nyitom más nap
hatodfél óráig. Ezt a dícséretes szokást mind télben, mind nyárban
megtartom. Azért ez a levél olyan hosszú, hogy már tíz az óra, alugyunk
hát, édes néném. De az egészségre kell vígyázni, ha azt akarja ked, hogy
gyakran írjak. Másszor többet, vagy kevesebbet. Ihon azt majd
elfelejtettem megírni, hogy az a veszett köszvény az urunkra jött
alkalmatlankodni.

XXXVIII.
_Rodostó, 23. aug. 1720._
Hogy a ked kis ujja meggyógyúljon, azt igen szükséges kednek megtudni,
hogy mi négy napig elhagytuk volt Rodostót, és négy mélyföldnyire
voltunk savanyúvizet innia. De azt elsőben meg kell kednek írni, hogy mi
végre ittuk a savanyúvizet? Ide nem messze egy tócsás hely vagyon,
amelynek szélessége és hosszasága lehet tizenöt ölni. Ebben az időben,
akiknek valami nyavalyájok vagyon, abban a sárban megferednek. Negyven,
ötven mélyföldniről ide eljőnek az emberek szekereken feleségestől,
gyermekestől. Húsz vagy harmincz szekeret meg lehet látni a sár körűl,
és abban a sok asszony, férfi, gyermek úgy hevernek, nem külömben,
valamint a sertések – mikor a sárból kimennek, itélje el ked,
micsodások? mert a nem egyéb, hanem kemény fekete sár, a melybe erővel
kell lemenni. A lakosok, nem tudom honnét vették, de azt tartják, hogy
igen hasznos. Én ugyan nem láttam, hogy valakinek használt volna. Magam
is bémentem abba az ocsmány sárba a többivel, nem a szükségért, hanem
azért, hogy mondhassam, hogy sárban hevertem.
Nyárban pedig a bialoknak igen kedves múlatóhelye az a sár. De a görög
papok azért, hogy egynehány polturát nyerhessenek, azt mondják, hogy
elsőben meg kell azt szentelni; mert másként nem használna. De a még nem
elég; mert ebből az utálatos sárból kikelvén, a traditio szerént és a
Hippokrates parancsolatjából a savanyúvízre kell menni, abból harmad
napig kell innia, amennyit lehet, hogyha azt akarja valaki hogy úgy
megtisztúljon mint a kristály. Mi is tehát a föld népének régi bévett
szokását akarván követni oda mentünk, és ott találtunk legalább kétszáz
férfiat, asszonyt, és gyermekeket. De minthogy a görög papok semmi
alkalmatosságot sem múlatnak el, ahol egynehány polturát nyerhetnek,
azért ezt a vizet is meg kelletik szentelni; mert a nélkül nem volna
hasznos. A víz kősziklákból foly ki, de mégis nem tiszta, és a sok nép
aztat felzavarván sáros vizet iszik. Mink is másnap, hogy oda érkeztünk,
elkezdettük az italt, és egy nagy üst tele volt vízzel a tüzön; mert
melegen kell innia. És sokan voltunk, akik ittuk. De micsoda savanyúvíz,
édes néném! Épen a sárhoz illik; mert ha egyik utálatos, a másika
fertelmes. Mi azt gondoltuk elsőben, hogy olyan savanyúvíz, mint nálunk
vagyon, de mikor megkóstoltuk, lehetetlen volt egy cseppet elnyelni;
mert csak tiszta sós víz, az is rossz ízű. Mindazonáltal lassanként
egymásra való nézve mindenikünk megivott harmad napig tizenkét ejtelnyit
belőlle. Némelyik többet; mert aki legtöbbet iszik, aztot legtöbbet is
purgálja. A vizet ebédig kell innia, és addig szűntelen kell járni, vagy
futni, hogy jobban használjon. Forgács úr, minthogy egyiket sem vihette
végbe, azért lóra ült, és ügettette a lovát, és így rázatta magát, és
mikor érzette, hogy a víz munkálódni akar, akkor leszállott a lóról.
Elhiheti ked, hogy eleget nevettünk rajta. Azt már nem tudom, mit fog
nékünk használni ez a szentelt savanyúvíz. Ha nem használ, sem törődöm
rajta; mert jó egészségem vagyon. Azt tudom, hogy két betegnek nem
használt: az egyike rosszabbúl vagyon utánna; a másika halálán vagyon.