Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (1. kötet) - 02

esmét özönvíz leszen. Hihető, hogy a hegyekben lévő havak szaporították
meg az itt való folyóvizeket; mert, amely folyóvíz megyen el a házunk
előtt, úgy megáradott, hogy az utczákon csónakokon járnak. De itt olyan
dolog történt, amely csak az özönvízkor történt; mert itt lóháton
kelletett elhozni az étket a konyháról. Hallotta ked azt, hogy még a
római császárok is ilyen pompával küldöttek volna a konyhára? Csak épen
Habakuknak lehetett volna száraz lábbal étket hozni. Ez a pompás
étekhozás talám két nap tartott. Azt ne gondolja ked, hogy teljességgel
gyalog is el nem hozhatták volna, mivel a víz csak szárközépig ért, de a
szolgák inkább mentek lovon a konyhára. A bizonyos, hogy nem volt
szükségünk arra a nagy óriásra, aki felől azt tartják a zsidók, hogy az
özönvízkor, ha felment a legnagyobbik hegyre, a víz csak övéig ért, és
mindenütt a bárka mellett járt, valamint a csatlós a hintó mellett. Már
ezután lehet híreket írni; mert mind a házam melegebb, mind pedig a
hírek megolvadtak. A szeretetemet az özönvíz el nem oltja; hát ked
szeret-é engemet? Vigyáz-é ked az egészségire?

XII.
_Drinápoly 27. apr. 1718._
Édes néném, ked még engemet nem üsmér jól; mert ha üsmérne, nem írná
azt, hogy énnekem is olyan ritkán ír, valamint én írok. Nem fél-é ked az
én rettentő bosszúállásomtól? Tudja-é ked azt, hogy nincsen nagyobb
gyönyörűségem, mint bosszút állani azon, akit szeretek? Akire haragszom,
annak megbocsátok, amennyiben lehet, de akit szeretek, azon bosszút kell
állanom – ezt híják édes bosszúállásnak; bosszút állani pedig azon, a
kire haragszunk, a keserű bosszúállás. Ezt sokan nem így tartják, de mi
ketten így tartjuk, meg sem bánjuk. Álljunk hát bosszút egymáson, és
írjunk gyakran egymásnak. Hírt akar-é ked tudni? a ked kivánságát bé nem
tölthetem. A franczia követ Bonac itt nem azon munkálkodik, hogy a
hadakozás tovább tartson, hanem, hogy csakhamar vége legyen. A német azt
kívánja, a török pedig már is megúnta a hadakozást. Hát mi mit csinálunk
a kettő között? Csak amint vonják, úgy kell tánczolnunk. Hadakozásra
hítak ide, de békességre jöttünk. Lehet-é mást kívánni, hanem csak azt,
ami az istennek tetszik? és az ő rendelése után kell járnunk, és azon
nem sétálni kell, hanem futni; mert az isten azt szereti, hogy fussunk
az ő akaratján ne csak jó kedvvel, hanem örömmel. Ne szomorkodjunk hát
azon, ha a dolgok úgy nem folynak, amint nékünk tetszenének – aki a
jövendőt igazgatja, azt is tudja, hogy mint kell folyni azoknak. De azon
szomorkodnám, ha nem szeretne ked: ked pedig örűljön; mert rettenetesen
szeretem kedet. Hát az egészség jó-é? Vigyáz-é ked reája? Jó étszakát
édes néném.

XIII.
_Drinápoly, 9. máj. 1718._
Némelyeket az isten felmagasztal, némelyeket megaláz, és mindeniknek
hálákat kell néki adni. Édes néném, ma ez itt megtörtént. És régen
mondom kednek, hogy mely nagy világi boldogság a császár leányával
hálni, és micsoda nagy eset a mészárosnak a vezérségből kiesni! A
kalmakán a vezérségre felhága, és a szegény mészáros abból kiesék. Ma a
császár egy kapicsi pasát külde a vezérhez, hogy a pecsétet adja visszá,
és mindenit a sátorában hagyván, onnét menjen ki. Szegénynek mindenét
egyszersmind el kelleték hadni – csak a rajta való köntössel lóra
ültették – egynehány csauz kikésérte a városból. Lehetetlen vala a
szívnek rajta meg nem esni, amidőn az ablakunk alatt mene el vagy
tizenkét kísérővel. A való, hogy meg nem ölik, hanem valamely basaságot
adnak néki. De micsoda nagy magosságról esett le! – Ha megtekintjük,
hogy mészáros volt, azt mondhatjuk, hogy nem nagyot esett; de azt kell
néznünk, hogy micsoda felment volt, és fejdelmek rendin volt; úgy
meglátjuk, hogy mélységben esett. Az ilyen állapotban látjuk, hogy a
királyoknak ura a porból, az eke mellől, a mészárszékből nagyra felemel
valakit, és egy kevés idő múlva az előbbeni állapotjára hagyja esni, és
az eset után való állapot sokkal nehezebb a felemeltetés előtt való
állapotnál; mert a világi dicsőséget megkóstolta.
Édes néném, eleget elmélkedhetnék az ember az ilyen változásokon; de azt
kell meggondolnom, hogy levelet írok, nem könyvet. Hanem már visszátérek
ahoz a világi boldogságban lévő új vezérhez, akinek is minden
boldogságával csak olyan sorsa lesz még, ha nem rosszabb, mint az
előttevalójának, de addig csak úsz, amég lehet.
Mihent a szegény mészárostól a pecsétet elkérette a császár, és kitették
minden jószágából, a kalmakánynak adta a császár a pecsétet, és azzal a
hatalmas vezérségre felemelte. És a császártól kimenvén, pompával ment a
letett vezérnek sátorában – ahol minden jószágát kezihez vette, és
magáénak foglalta. Szép dolog, édes néném, ura lenni fél óra alatt
egynehány százezer tallért érő portékának. Csaknem bizonyosnak tarthatta
ez a szerencsés vezér, hogy a dicsőséget eléri: egyik a, hogy a császár
a feleségét igen szereti; másik a, hogy magát is igen kedvelli; hogy ne
mászott volna fel a kerékre? Ez, a való, nem volt mészáros, de egy
szegény íródeákságból vette fel a császár, azután elébb elébb vitte, a
leányát is neki adta, kalmakánynak tette – ihon már vezér, és Ibrahim
pasának híjják. Szeretném tudni, hogy ha gondolkodik-é a világi
változásokról? de ha gondolkodik is, ha nem is, már a póczon vagyon. Ott
ül, amég lehet, mi is itt ülünk, amég lehet; mert a csaknem bizonyos,
hogy már hadakozást nem kell várni, és a békességet is maga mellé
ülteti. A maga haszna keresése is azt hozza magával; mert ő nem hadakozó
ember, elméje nagy vagyon, de nem a hadakozásra.
Még most is elég biztatást adnak, de a mind füstbe megyen, és a hazánk
felé való menetelünknek sok szép vígasztalása úgy eloszlik, mint a
felhő. Kétségben kell tehát esnünk? Távul legyen. Bízzunk, reményljünk,
édes néném! az istenben, ha szinte minden bizonynyal tudnók is, hogy meg
nem adja azt, amit kívánunk. A való, nehéz Zágon nélkül ellenni, nehéz
minden esztendőben 12 holnappal a vállamot terhelni, és a házasságtól
messze, vagy teljességgel elesni; ez mind nehéz és súlyos dolog, úgy-é
édes néném, de azért vagyunk keresztények, hogy bízzunk. – Ismét
elfelejtettem, hogy levelet írok, és nem könyvet, és hogy kednek semmi
szüksége nincsen az én prédikálásomra. De az asszonyt alázatosan követi
prédikátor uram; mert ma itt olyan nap vagyon, hogy két embert a
mértékben tettek: az egyike felment, a másika le, és mi a földön
maradtunk; mégis prédikátor uram az ilyenről ne gondolkodjék? A pedig
csak azért, hogy az asszonynyal nem kell félben hagyatni a játékot, és
hosszú levéllel nem fárasztani. Megmondám, hogy szeretem a bosszúállást,
de már megszánom kedet, és elvégezem a bosszúállást. Héj! ha tudná ked,
mint szeretem kedet! hát ked? Az egészségire vigyázzon ked. De a
gyertyám mindjárt elaluszik, én is alszom.

XIV.
_Drinápoly, 6 jún. 1718._
Mi még itt vagyunk, de nem tudjuk, mire itéltetünk: hadakozásra-e, vagy
békeségre? Gondolom, hogy az utolsóval vetnek itt lánczra. A
Reis-effendit gyakran küldi a porta az urunkhoz, aki minden zsebét,
kebelét, csalmáját tele hozza ide igérettel, de csak igérettel és nem
valósággal. Nagyon biztatnak a hadakozással, de mennél inkább beszéll a
török a hadakozásról, annál nagyobb kedve vagyon a békeségre. De ki
mérne gondolkodni a békeségről, holott ma a vezér tollason, fegyveresen,
valamint egy Herkules, a hadakkal megindúlt innét Sophia felé? Tudja ő
azt, hogy nem lesz szüksége a sok hadra, amint is nem sok had mene el
véle. Elég a, hogy mind a vezér, mind a jancsáraga igen nagy pompával
indúltak meg. E csak komédia; mert ők már régen járnak a békeség után,
nem is egyébért megyen Sophia felé, hanem, hogy közelebb legyen a
helyhez, ahol a békeség tractájára gyülekeznek a követek.
Ilyenformán, édes néném, ellene ne mondjunk, de bízvást hátat fordítsunk
Erdélynek – annak a kedves tündér országnak, és imádjuk az istennek
rajtunk való csudálatos rendelésit, nem csak a mostanit, de még a
jövendőt is; mert ugyan gondolja el ked: a császár nagy igéretekkel tele
való szép levéllel küld egy kapicsi basát az urunk után
Francziaországban – Pápai János uramot is elküldötte a porta a kapicsi
basával. A bizonyos, hogy olyan reménység alatt jöttünk ide, hogy
hadakozás által menjünk bé hazánkban; de nem a volt az irántunk való
rendelés. Az el volt végezve, hogy mi ide békeségre jőjünk, és ebben az
országban töltsük el a bújdosást.
De ha az isten a hadakozásról való reménységünket meggátolta, imádjuk
másfelől az ő hozzánk való jóságát; mert amicsoda nagy szövetségben
vagyon most a franczia a császárral, az igaz, hogy Francziaországban
maradása nem lehetett volna, és ha ide nem híták volna is, csak kételen
lett volna Francziaországból kimenni az urunknak. Aminthogy, mihent ide
érkezett, Orleans herczeg, a franczia regens, az urunkkal semmi
correspondentiát nem tartott, és leveleire választ nem adott. A
császárral való colligátiójára való nézve mit csináltunk volna tehát,
hogyha az isten nem akarván idevaló jövetelünket, a török utánunk nem
küldött volna oly nagy tisztességgel? Talám hivatlan is ide kelletett
volna jönnünk, és nem fogadtak volna olyan nagy becsülettel. Itt pedig
az urunk nagy becsületben vagyon. Pénzt elegendőt adnak, és annyit, hogy
Francziaországban hat esztendeig sem adtak annyit, mint itt esztendőre
adnak. Látja ked, mely jó az isten, ha egyik kezivel eltakarja előttünk
Erdélyt, a másikával táplál. Édes néném, hát kétségben essünk-e? Nem,
hanem bízzunk, és mindaddig reményljük, hogy meglátjuk azt a tündér
országot, valamíg élünk. Ha meghalunk, azután lássa meg, akitől lehet.
De a lehet, hogy az egészségire vigyázzon ked, az is lehet, hogy szeret
ked, de azt nem lehet elhinni, mint szeretem kedet.

XV.
_Drinápoly, 12. júl. 1718._
Micsoda sokféle nyomorúságot okozott az embereknek az Ádám vétke! A
télben, édes néném, azon kelletett panaszolkodnom, hogy igen hideg
vagyon, és nehéz írni, most meg azon kell panaszolkodnom, hogy meleg
vagyon. Azt ne gondolja ked, hogy kényességből cselekszem; mert
valamicsoda nagy hideg volt, a meleg szintén olyan nagy. Ha télben
jégverem volt a házam, vagyis inkább a fogházam; most pedig sütő
kemencze. Fogháznak pedig azért hívom, mert az ablakon ki nem nézhetnék,
hacsak lajtorjára nem másznék, olyan közel vagyon a padláshoz. – Még
azokat sem lehet kinyitani, úgy vannak csinálva: ked pedig jól tudja az
okát, hogy miért csinálják olyan magosan az ablakokat. Én nem tudom,
csak gondolom azért, hogy a szomszédasszonyt ne lehessen meglátni; mert
a török azt sem akarja, hogy a feleségire nézzenek. Jól mondják azt,
hogy Francziaország az asszonyok paradicsoma, és a lovak purgatoriuma;
Törökország pedig a lovak paradicsoma, és az asszonyok purgatoriuma.
Elég a, hogy nem lehet a házamban maradnom, még künt is alig szenvedheti
az ember a nagy héséget, – a falt, vagy az asztalt, ha megtapasztja az
ember, melegséget érez. Aminap pedig a mezőn olyan meleg szél jött
reánk, valamintha az égő kemencze mellett mentünk volna el, és ha sokáig
tartott volna, le kelletett volna esnünk a lóról. Most ennél egyéb hírt
nem írhatok. Ez elég meleg hírek, de gondolom, hogy rövid idő múlva
hideg híreket kell írnom; mert a békeség megcsinálását csaknem
bizonyosnak tartják, és attól tartok, hogy ott ölelem meg kedet, ahol
nem kivántam volna. De azért nem kell kétségben esni – jól tudja az
isten, mi hasznos nékünk. Ha ott is nagy melegek vannak, féltem kedet a
betegségtől – arról rettegve gondolkodom. De azt tudja-e ked, hogy
lehetetlen már jobban szeretni kedet, mint én szeretem. Másszor többet.

XVI.
_Drinápoly, 15. aug. 1718._
Ihon, édes néném, e lesz az utolsó levelem ebből a császári városból.
Itt már megettük a nekünk rendeldetett rakás kenyeret. Már tovább
megyünk, de nem elé, hanem hátra, és azon rakás kenyér mellé ülünk,
amely Konstancinápoly mellett vár minket; mert amitől tartottunk, abban
torkig estünk – ki veszen ki abból? Csak az isten. Ennek előtte
egynehány nappal hozák meg a hírit, hogy 21. jul. a vezér megcsinálta a
huszonnégy esztendeig tartó békeséget a némettel. Ha addig itt kell
ülnöm, jó étszakát a menyasszony tánczának. Jaj! édes néném, ha addig az
édes lelkem marad a kövér testemben, csak török kenyeret kell enni a
rakásból.
A békeség meglévén, itt már semmi dolgunk nincsen, meg is indítják
holnap az urunkot a császári főváros felé. Már itt erősen rakodunk. Elég
szekereket adtak számunkra, még többet, mintsem kellene; mert elitélheti
ked, hogy minden portékámat felraktam egy kis szekérnek a negyedrészére.
Az én portékám pedig nem legkevesebb a többinél. Vannak itt olyanok,
hogy tizen sem rakhatnak meg egy szekerecskét. De még lovakot is
rendeltek alánk; mer ha ötvenen vagyunk is, de nincsen több öt
lovunknál, amint már megmondottam. Holnap megindúlunk. Hol lészen
lakóhelyünk, még nem tudom. Elég a, hogy innét elvisznek valahová.
Forgács úr is velünk jő. Micsoda örömmel látom meg kedet! De az egészség
jó legyen, hogy az öröm is nagy lehessen. Többet is írnék, de mikor útra
kell készűlni, akkor nem lehet sokat írni. Isten keddel, édes néném,
ihon ebédre hínak.

XVII.
_Bujukdere, 25. aug. 1718._
Hála istennek, ide érkezénk tegnap. Drinápolyból 16-án indúlánk ki.
Semmi olyan állapot nem történt az úton, amelyet szükség volna megírni:
hanem azt megírom, hogy az úton eleget nevettem a velünk lévő
francziákon; mert vannak olyanok közöttök, akik soha lovon nem ültenek,
az olyanok miképen ültek a lovon, és mint várták a szállóhelyt elérni,
az egész mulatságom volt. A Penthesilea hadnak hallotta ked hírét? Itt
egy sereg volt olyan közöttünk. Elég a, hogy tegnap ide érkezvén, azt
gondoltuk, hogy mind palotákba szállítnak bennünket; de itt a városban
egy ép házat sem találtunk. Azért az urunk kényszerítteték a város
mellett lévő kis mezőn sátorok alatt maradni mind addig, valamíg más
rendelést tesznek, és jobb helyre szállítnak. Azt nem volna szükséges
megírni, hogy csak három órányira vagyok kedtől. Mivel azt
elgondolhatom, hogy azt a szép kanálist már ked feljárta, azt sem volna
szükséges megírni, hogy a kanálisparton vagyunk a Feketetengernek a
torkától egy ágyúlövésnyire. De mind ezeket örömömben azért írom, hogy
oly közel vagyunk egymáshoz. Egy kis három lapátos hajóra felülök, s
ebédre abba a nagy császári városba mehetek. Már itt mind addig sátorok
alatt leszünk, míg jobb helyre szállítanak. A való, szép kis réten
vagyunk, de mellettünk holmi régi elromlott épűletek vannak, ahol annyi
a skorpió, mint a bolha. Az olyan vendéget éppen nem szeretném az
ágyamban. Most pedig éppen nem szeretnék meghalni – hát hogy ölelném
meg, édes néném kedet? A holt ember pedig olyan ízetlen, kedvetlen, hogy
még a feleségét sem öleli meg; én pedig alig várom, hogy kedet
láthassam; de az még nem lehet három vagy négy holnapig, vagyis inkább
három vagy négy napig. Héj! micsoda szomorúság volna az nekem, ha jó
egészségben nem találnám kedet. Hétfőn pedig ebédre elvárjon ked,
káposzta is legyen.

XVIII.
_Bujukdere, 15. septembris. 1718._
Édes néném, már kétszer volt az a szerencsém, hogy láttam kedet: de úgy
tetszik, mintha még nem láttam kedet. De azt vettem észre, hogy mikor
kednél vagyok, a nap oly sebesen repűl, valamint a fecske; mikor pedig
itt vagyok, akkor rák hátán jár. De én veszekedhetném keddel; mert két
naptól fogvást levelét nem vettem kednek, hogyha pedig letennők a
restséget, mindennap vehetnék levelet kétszer is. Azt jó megtudni
kednek, hogy én telhetetlen vagyok a ked leveleinek olvasásában. Ha azt
akarja ked, hogy jó kedvű legyek, gyakran kell nekem írni. Mikor pedig a
ked leveleit olvasom, akkor nincsen szükségem a hegedűsre, hogy
tánczoljak; mert azt tudom, hogy mások is úgy tartják, hogy egy kedv
szerint írott levél jobb egy táncznál. Itt mi csak várjuk, hogy szállást
rendeljenek, addig sátorok alatt leszünk, mint az izraeliták.
A franczia követnek Bonacnak közel mihozzánk egy háza lévén, gyakorta jő
ide feleségestől, de még minálunk nem volt. Azt akarja, hogy mi menjünk
elsőben hozzája, abból pedig semmi sem lesz; mert a mi urunk tudja, mi
illendő, és mi nem illenék hozzája. Még a titulus iránt is vagyon valami
akadály, és az ilyen akadály megakadályoztatja, hogy az akadály
elvettessék, és ilyenformán egymást meg nem látják. De minthogy nekem
semmi akadályom nincsen, se a praecedentia, se a titulus iránt a
követtel, azért gyakran járok hozzájok. Az asszony olyan mint egy darab
nádméz – azt is elmondhatni, hogy olyan az asszonyok között, mint a
jóféle gyöngy a több gyöngyök között. Jaj! elfelejtettem, hogy soha sem
kell egy asszonyt dícsérni más asszony előtt; mert az nem esik jó ízűn.
Hát az nekem jó ízűn essék-e, hogy a levélben káposztás fazéknak
neveznek? De én azt csak elszenvedem a hasznáért. Micsoda szép állapot,
mikor az ember a nénjire meg nem haragszik! Az egészség mint vagyon?
Vigyáznak-e reája? Szeretnek-e, amióta nem láttak? Mert én úgy
szeretlek, édes néném, mint a káposztát.

XIX.
_Jenikő, 22. sept. 1718._
Tudja már ked, honnét datálom levelemet? Azt is észre veheti ked, hogy
már a bujdosó izraeliták a sátorok alól házakban szállottanak végtire.
Az urunknak rendes és alkalmatos szállása vagyon. Azt is tudja ked, hogy
éppen a tengerparton vagyunk, és olyan igen a tengerparton, hogy az én
házam alá vizen béjöhetni. De azt nem tudja ked, ki házánál lakunk –
távul azt mondhatná valaki, hogy valamely főispány háza, pedig korántsem
főispány a gazdánk. Mindazonáltal talám elmondhatni főispánynak a rókák
között; mert szőcs, de igen gazdag. A vezér szűcse hogy ne volna gazdag.
Ma szállottunk be ide, és annyi portékánk vagyon, hogy fél óra alatt
kiki berakoskodott a szállására. A házamban se szék, se asztal nem
alkalmatlankodik. Az való, hogy vagyon egy kis szék formára csinált
székecském – ha le akarok ülni, arra ülök, de még más hasznát is veszem;
mert ha írni akarok, azon kell írnom. Micsoda szép állapot, mikor el
lehet lenni annyi sok házi eszköz nélkül! Így kell lenni az ilyen
bújdosoknak, mint mi, ma itt, holnap másutt. Úgy is ha megeszszük itt a
rakás kegyerünket, elébb kell mennünk. Nám a régiek ellehettek annyi
házi eszköz nélkül; hát mi mért nem lehetnénk el? Nám a zsidóknak nem
volt székök, a törököknek most sincsen szükségök arra. Egy régi franczia
királynak láttam a székét – most csak a zágoni bírónak is jobb széke van
annál. Mi szükségem vagyon hát nekem is a házi eszközre, úgy is még az a
hajó, amely ide hozott bennünket, még az Archipelagusban várakozik, az
urunknak szándéka lévén Francziaországba való visszamenetelre, de abban
Tamás vagyok.
Bercsényi urat az asszonynyal várjuk ide. A ked szomszédságában lesznek
szállva, de nem tudom, meddig. Elég az, édes néném, hogy már mi itten a
rakás kenyér mellé ültünk, csak az isten tudja meddig fog tartani, és
hol hintettek el meg másutt kenyeret számunkra; mert oda csak el kell
menni – akármint vonogassa az ember magát, de azt csak fel kell szedni.
Azt akarnám, ha kednek is hintettek volna el legalább két kenyeret itt
nálunk; mert azt reménylem, hogy eljő ked látogatásunkra. Ugyanis
micsoda gyönyörűség egy asszonynak egy szép kis festett hajóban ülni,
amelyet három erős török, úgy visz a habok hátán, mint a nyíl. Keményebb
volna a szív a kősziklánál, ha ide nem jönne ked egynehány órára.
Elvárlak, édes néném, úgy is szeretlek, mint a káposztát, ha ide jöszsz.
De az egészségre vigyázzunk.

XX.
_Jenikő, 22. oct. 1718._
Csak nem lehetek addig csendességben, amíg meg nem tudom, mint érkezett
ked haza; mivel alig indúlt meg ked innét, hogy nagy szél támada.
Gondolom, hogy a habok megrengették kedet. Elég az, hogy azóta nem
vagyok nyugodalomban. Nekem úgy tetszik, hogy azóta egy levéllel
kitehetett volna ked a nyughatatlanságból. Amely nagy halak elmentek az
ablakom alatt, mindenkitől kérdeztem, ha nem ették-e meg az én nénémet?
De az átkozott egyik sem felelt. Csak függőben tartom elmémet mind
addig, míg bizonyost nem hallok ked felől. Reménylem, hogy nem járt ked
úgy, mint Jónás, és nem lesz szükséges, hogy valamely hal gyomrába
küldjem kednek ezt a levelemet; mert úgy meg nem tudhatná ked, hogy mi
tegnap a konstantinápolyi kapu elejébe mentünk lóháton, és ott az út
mellett egy kertben az urunk csak titkon meg akarta látni a császárt,
aki is Drinápolyból érkezvén, nagy pompával ment bé a városban.
Nem tudom, ha leírjam-e, kik mentenek előtte és utánna. Ha leírom, talán
azt mondja ked, hogy mért terhelem annyi írással: ha le nem írom, azt
mondhatja ked, hogy rest vagyok. Rest nevet pedig hogy ne viseljek,
inkább leírom. Legyen ked figyelmetes hallgatással: az utczákon kétfelől
jancsárok állottak sorban. Legelől jöve sokad magával az assas basa –
azután a csauzok, az emirek, az ulémák, (azaz a papok, az írástudók), a
kapicsi basák, a jancsár aga a mistaczi basával, a kalmakán a kapitán
basával, – azután a fővezér a muftival, a csauz basa – azután a Mahumet
atyjafiai a zászlósa mellett, a császár vezetékji – azután czifrán
felöltöztetett két tevék, kik az alkoránt vitték – azután egy festett és
aranyos kocsi, melyben vala a Mahomet köntöse és fegyvere – ezután mene
a a császár igen kivántam paripán, mellette levén a fija – azután
menének az isaglánok ketten-ketten – mindenik tized különb-különbféle
színű köntösben: az első tized köntöse sárga; a másodiknak veres; a
harmadiknak zöld; a negyediknek kék tafota. Az isoglánok pedig inas
számban vannak az udvarnál.
Látja ked, micsoda szép dolgot láttam tegnap. De az csak olyan mint a
füst, és azzal a nagy pompával a császár, nincsen olyan csendes elmével
mint mi. Úgy is illik, hogy ne legyen, legalább hadd hasonlítson
valamiben a mi alacson állapotunkhoz, és tudja meg, hogy ő is ember. De
az ő pompáját ne irígyeljük, édes néném, mert olyan napra jut még, hogy
örökké való nyomorúságba esik – akkor mit fog használni neki a pompa?
Ami alacson rendünkben pedig minékünk nagyobb reménységünk vagyon. – Oh!
mi szép állapot a kereszténység! Mennél nagyobb pompájit látom a
töröknek, annál nagyobb örömben vagyok a közönséges anyaszentegyházban
való létemért; mert őnékik nem lehet az a reménységök, amely minékünk
nem csak vagyon, de kell lenni. Ha Pérába megyek, akkor többet
prédikállok. Addig az egészség jó legyen. Édes néném, egy kevéssé még a
káposztánál is jobban szeretlek.

XXI.
_Jenikő, 16. decemb. 1718._
Mi lelt bennünket, édes néném, és mitől vagyon az, hogy már egy
holnaptól fogvást nem írtunk egymásnak? Lehet-e, hogy ilyen közel lévén
egymáshoz, még sem írunk? Talán ugyan az az oka, hogy közel vagyunk, és
egymást gyakran látjuk. Jaj! mért mondám, hogy gyakran. Megbocsáss édes
nénécském, gyakorta-e négyszer látni kedet egy holnap alatt. Ha négyszer
látnám is kedet napjában, nem kellene megcsömörleni a szememnek. A ked
könnyű, kurta és rövid levelét vettem. Mentől ritkábban ír az ember,
annál hosszabb levelet kellene írni, ked ellenkezőt cselekszik. Az pedig
nekem halálom, mikor rövid a ked levele. Mikor tudom, hogy az egészség
jó, akkor nem kíméllem kedet, és a hosszú levelet megvárom, valamint az
úr dolgát.
No már nem haragszom, hanem a rövid levelet is kedvesen vettem, amelyben
látom, hogy tegnap érkezett oda Bercsényi úr minden pereputtyostól.
Annak igen örűlök; mert tudom, hogy annál az úri asszonynál elmúlatja
ked magát, és nem lesz ked egyedűl magyar asszony Pérában. A Bercsényi
úr embereit mind jól ismérem, de az asszonyokat, leányokat nem ismérem;
de ahoz nem sok idő kívántatik. Tudom az urunkhoz eljő az Úr, azután
magam is látogatásokra bémegyek – a szállás pedig csak mindenkor kednél
leszen. Magam szégyenlem, micsoda rövid levelet küldök, de, ha rövid is,
el kell neki menni – egy pirongatás elfér a vállomra. Édes néném, az
egészség? De tudja ked, meddig szeretem kedet? Valamíg dohányozhatom.

XXII.
_Jenikő, 28. decemb. 1718._
Aztat még előre általláttam, hogy Bercsényiné asszonyom meg fog kednek
tetszeni. Elmondhatni valósággal, hogy méltóságos asszony; mert sokan
viselik az asszony nevet, de nem mindenik viseli érdemesen azt a nevet,
és az olyanokat csak asszonyocskáknak kellene híni, vagy
asszonyállatnak. Ne szóljunk az asszonyok ellen. Elég az, hogy azzal az
úri asszonynyal inkább eltöltheti ked az időt, mintsem a görög
kéráczákkal. Az asszony maga múlatságot nem indít; mert tél felé meg
kezd sárgúlni a fának is a levele; de a vigasságról beszéllni igen
szeret – föképpen a tavaszi idejében való dolgokról.
Az írja ked, hogy az asszony orczáján olyan idős korában is megtetszik,
hogy ifjú korában szép volt, és hogy most a szép télhez hasonlíthatni.
De azt ki ne nevetné, hogy azt szeretné ked megtudni, hogy mért annak az
úri asszonynak az orra fekete, és orczája fejér? Ezt a mesét mindjárt
megfejtem kednek. Az attól vagyon, hogy már házas levén meghimlődzött.
Azt tudja ked, hogy az úri asszonyokat másképpen gyógyítják, mintsem a
közönségeseket – nyernek is rajta szokszor, mint Birtók a csikben.
Mihent megbetegedett, egy sereg doktorokat gyűjtöttek össze – ki egyet,
ki mást javallott, hogy a himlő meg ne lássék, és a szépség megmaradjon.
Egyik a többi közt az javallotta, hogy meg kell aranyozni az orczáját.
Ennek a voksát bévették, és levél aranynyal bétapasztották, és eleven
képet csináltak belőle. Ez meglévén, egy ideig annak úgy kellett
maradni, de azután csak le kellett venni az aranyat; mert aranyos
orczával, elitélheti ked, hogy nem lehet járni, és a piros orcza csak
inkább tetszik, mintsem az aranyos. De már az volt a mesterség, hogy
vegyék le? A sokféle víz le nem mosta, hanem tőhegygyel kelletett
lassanként lefeszegetni az aranyat az orczájáról; mégis mind leásták, de
az orrára inkább oda száradott volt, azért nehezebb is volt a munka:
végtire onnét is lefeszegették, de feketén maradott. Azért nem javallom
senkinek, hogy megaranyoztassa az orczáját.
Immár tudja ked, hogy mért fekete annak az úri asszonynak az orra? De
azt nem tudja ked, hogy holnap a vezér szemben akar lenni a fejdelemmel
csak magánoson. Ez a vezér még eddig jó barátsággal volt mihozzánk, és a
bújdosó urak éppen nem panaszolkodhatnak ellene: megválik mint végzi;
mert itt a változás könnyen megesik, és az ajándék a vezérekkel hátat
fordíttat. Mi pedig nem vagyunk abban az állapotban, hogy adhassunk, sőt
még mi is tőlök várunk. Aki pedig hatalmasabb, az erősebb, és az kötheti
meg pénzzel a török urakat, ezek pedig úgy tekintenek bennünket, mint
olyanokat, akik mindenkor készen vannak a kérésre, de az adást – nec
nominetur in vobis.
Itt mi elegen vagyunk, elég tahint ád a porta, eleget eszünk, de azzal
ruhásabbak nem vagyunk, sem én, sem más. A mi urunknak pedig természete
az, hogy kéretlen nem ád. Annyi esztendőktől fogvást, hogy szolgálom,
soha semmit nem kértem. Édes néném, már el nem kezdem. Egy erdélyi
nemesemberhez az nem illik, aki jobban szeret szükségben lenni, mintsem
kérni. Az én hivatalom a, hogy szolgáljam híven, és hagyjam az istenre a
többit. Egy erdélyi nemesemberről nem lehet nagyobb gyalázatot mondani,
mint azt, hogy az adomért szolgál. Tudja-e ked, hogy most csakhamar egy
leányból asszonyt csinálnak? Nem tudom, hogy mikor leszen az a
szerencsés nap, de azt tudom, hogy igen akarnám, ha az én lakodalmam
olyan közel volna, mint azé a piros leányé. Én szeretem kedet, de úgy,
ha az egészségire vigyáz.

XXIII.
_Jenikő, 2. január. 1719._
Tudom, abban nem kételkedik ked, ha papirosra nem tenném is, hogy sok új
esztendő napokat kívánok kednek. A hosszas, és egy hétig tanult
kívánatokat hagyjuk az idegenekre és a prédikátorokra. Azért se
drágábbat, se jobbat nem kívánhatok, mint azt, hogy az isten adja szent
kegyelmét kedre, és jó egészséget. Mi haszna vagyon annak a hosszas
köszönetnek, amely még nem is illik a keresztényekhez. Jákob sem adott
több áldást a tizenkét fiára, mint mostanában szoktak adni csak egy
emberre, úgy annyira, hogy ha mind azok az áldások bételjesednének, se
gabonás házat, se pinczét elegendőt nem lehetne csináltatni. Hát azután
a sok marhának bővségit, a sok zsíros földet – ezt pedig olyan szókkal
mondják ki, hogy az embernek úgy tetszik, mintha minden szántóföldje bé
volna szalonnával terítve. De még ez nem elég; mert a gyermekekre való
áldás eltart egy óráig, és egy anya sincsen, aki a kívánság szerint a
fiainak fiait, meg azoknak fiait meg ne lássa: a gyermekeknek pedig