Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (1. kötet) - 06

állapotban vagyunk, és ilyen állapotban lévén elitélheti ked, micsoda
vígassággal töltjük az időt. Nem is lehet fél órát a sátoromban tölteni,
hanem a mezőn való sok járással töltöm az időt, hogy mégis valamivel
múlassam magamat. A nevetés pedig olyan ritka nálunk, hogy ha még így
leszünk sokáig, a természet azt is elfelejteti velünk, és csudálni
fogjuk, ha másokat látunk nevetni. Hát ha még olyan városba mennénk,
ahol mindenkor nevettek, aminthogy azt olvastam egy régi városról, hogy
a lakosoknak mindenkor nevetni kelletett, semmit nem mondhattak nevetés
nélkül – ha a tanácsban valamely országos dologról végeztek is a tanács
urak, de kiki nevetéssel mondotta ki a voksát, egy szóval soha sem
beszéllhettek olyan nagy dologról, hogy nevetés nélkül beszéllhettek
volna – az apjok, anyjok, feleségek, és gyermekek halálát egymásnak
nevetéssel adták tudtára. A való, hogy nem szeretném az olyan városban
váló lakást, de legalább innét egy olyan városba kellene mennünk, hacsak
egy holnapig is – de azt gondolom, hogy talám még ott sem
nevettethetnének meg minket; mert a mosolygás is nehéz nekünk.
És amicsoda processiót láttunk itt a minapiban, bizony nem lehet látni
könnyhullatás nélkül. Aztot pedig ezen szomorú halál okozta: Eszterházy
úr ide járván misére minden innepekben, s legutólszor úr színe változása
napján itt misét hallgatván, és ebédet evén, estve felé lóra ült, és
visszáment, ahol a feleségével volt szállva egy réten. Itt ebéd után
nagy főfájást érzett, de mi nem is gondoltuk, hogy még a veszedelmes
legyen, a pedig már a pestisnek jele volt, és harmad nap múlva csak
halljuk, hogy pestisben megholt. Azt a hírt a felesége hozta meg nekünk,
aki is mihent halva látta az urát, nem tudván mitévő legyen abban az
elbódúlt állapotjában, kapja magát egy szolgával, és egy kis leánynyal,
oda hagyja az ura testét, és mindenütt gyalog két mélyföldnyire jő
hozzánk. Amidőn megláttuk ezt a keserves processiót, nem lehetett nem
könnyezni szomorú voltán annak a szegény asszonynak. A fejdelem
visszáküldötte az asszonyt, és tett rendelést az úr temetése felől.
Mindezek után hogy lehetne legkissebb jó kedvünk is? De, nem hogy jó
kedvünk, de tartozunk holtig megemlékezni erről a szomorú állapotunkban
való létünkről, aminthogy soha el sem felejtem, és mindenkoron eszembe
fog jutni, hogy micsoda napokat töltöttünk itt el.
De minekelőtte elvégezzem levelemet, lehetetlen, hogy meg ne írjam
kednek az égést, amely bennünket megijesztett volt, haszinte sátorok
alatt lakunk is; mert aminap a cselédek egy vászonból való palotát
gyújtottak itt meg, nem tudom miformában, a gyertyát melléje tették
volt, egy szempillantás alatt egészen meggyúlt – Zsibrik lakott benne,
és alig szaladhatott ki alóla, a partékáját is kikaphatták – de nem
lehetett szebb égést látni, mint a volt; mert a sátor sokféle színű
materiákkal lévén felczifrázva, a láng is mindannyiféle színt mutatott.
Az égés nem tartott fél fertály óráig, de olyan kevés idő alatt elég
drága palota égett el, mert egy olyan sátor legalább két ezer tallérba
kerűl. Édes néném, adjuk a kőházra a pénzünket, és ne a vászon palotára.
Kívánom, hogy az isten tartsa meg kedet.

XLVI.
_Rodostó, 11. octob. 1722._
A pestis, istennek hálá, tellyességgel megszűnvén a városon, tegnap
reggel mi is elhagyók a táborozást, és ide visszájöttünk. Nem is
adhatunk elegendő hálákot az Úrnak, hogy ilyen nagy pestisben megtartott
bennünket, főképpen annyi sok cseléd között, mint itt vagyon, akik
magokat nem tudják úgy oltalmazni, mint az okosabbak. Elhitetheti ked
magával, hogy örömmel jöttünk visszá, és olyan örömmel, mint mikor az
ember valamely veszedelemből megszabadúl. Csak mi tudhatjuk aztot, hogy
micsoda unadalmas napokat töltöttünk ott el; mert azt le nem lehet írni,
és mennél nagyobb szenvedésben volt a mi elménk, annál nagyobb
háláadással tartozunk az Úrnak, aki mireánk oly nagy gondot viselt, és
megszabadított az elmei ínségből, amely se nem könnyebb, se nem kissebb,
de talán elmondhatni, hogy súlyosabb a testi ínségnél; mivel akármely
bőségben és jó állapotban legyen a test, de, ha az elme nem vídám és nem
csendes, a test is ahoz alkalmaztatja magát. Ettől vagyon, hogy sokakat
látunk olyanokat, akiknek külsőképpen jól vagyon állapotjok, de mégis
kedvetlenek; mert az elméjeknek vagyon valami bajok: ellenben pedig
látunk olyanokat, akik, ha szűkölködnek is, ha jó renden nincsen is
dolgok, de az elméjek helyben lévén, mindenkor vídámok és jó kedvűek.
Sokkal nagyobb tehát az elme nyughatatlansága a testi fáradtságnál, és
egy óráig való bú és törődés sokkal nehezebb az egy napi kapálásnál.
Mindezeket csak azzal fejezem bé, hogy mindenkor csak az isten
segítségét kell kérnünk. Akár az elménk legyen nyughatatlanságban; akár
a testünk ínségben, de őhozzája folyamodjunk – egyedűl ő adhat
könnyebbséget és csendességet. Itt a pestis igen megdézmálta a
városiakat, nem emlékeznek reá, hogy ebben a városban ilyen nagy pestis
lett volna, mint az idén: de, istennek hálá, megszűnt, és mi itt
vagyunk. Bár gyakrabban vehetném a ked levelét! Isten tartson meg, édes
néném. Mi még nem nevetünk.

XLVII.
_Rodostó, 15. apr. 1723._
Édes néném! micsoda feledékeny nyavalyában voltam eddig, hogy
elfelejtettem kednek megírni a szegény Horvát Ferencz halálát. Vagyon
már két holnapja, hogy elhagyott bennünket örökösön. Ezt a hírt régen
tudja ked, de azt is tudja ked, hogy egy emberséges embert vesztettünk
el, aki még hatvankilencz esztendős korában is igen frissen bírta magát,
és mindenkor jó kedvű volt – nem is volt vígabb közöttünk őnálánál. –
Micsoda szép dolog a jó természet! Nem kell csudálni, ha elfelejtette
volna is a maga hazáját; mert, aki 43 esztendőt tölt idegen országban,
azt is elfelejti, hogy hová való.
De attól tartok, hogy ismét itt temetés ne legyen, és a szemét bé ne
húnyja egy úri asszony, aki ifjú lett volna Ábrahám idejében: de
mostanában hatvankilencz esztendő semmi ékességet nem ád, és egy olyan
korban lévő asszonynak nem szükséges béfedni az orczáját azért, hogy
valamely gondolatokat ne okozzon. Mindezekből észre veheti ked, hogy
Bercsényiné asszonyról szól az írás, aki is szemlátomást fogy, és
mintegy olvad. Azt tudja ked, hogy ilyen idős korában is mindenkor piros
ábrázatja volt, de mostanában egészen elhalaványodott, és maga is veszi
észre, hogy nem sokára lekaszálják a szénát. Eddig legkedvesebb
beszéllgetése is a visszá való menetelről volt, de már látja, hogy
hamarébb meglátja Mennyországot mint Magyarországot. Bizony jobb is az
első a másikánál: de mit ártana Magyarországból Mennyországba menni?
Elég a, hogy, amicsoda állapotban vagyon ez az úri asszony, azt
gondolom, hogy az örökös hazájába megyen most minden órán. Kit adjunk
azután Bercsényi úrnak? Gondolkozzék ked addig felőlle, és írjon ked
valami híreket; mert itt semmit nem hallunk.

XLVIII.
_Rodostó 26. apr. 1723._
Édes néném, akármennyit éljen az ember, akár micsoda kedvére töltse
napjait, de mindazoknak a halál a vége. Szegény Bercsényiné asszonyom is
azon végezé el életét, aki is már egynehány napoktól fogvást
betegeskedvén, és nem annyira szenvedvén fájdalmakat, mint a
természetnek magában való elfogyását, aki is mint a gyertya, úgy aludt
el tegnap három óra felé dél után. Már észre vettük, hogy csakhamar
elaluszik, holmi kérdéseket tettek tőlle a rendelése iránt; az urunk az
ágya mellett volt, és mindenre megfelelt, és sőt még valamit akart volna
mondani a fejdelemnek, már el is kezdette volt, de egykét szó után csak
csendesen kimúlék e világból – alig vettük észre halálát. Sokat
kívánkozott szegény a mulandó hazájába, de az isten az örökös hazájába
vitte. Úgy tetszik, édes néném, hogy hatvankilencz esztendő múlva csak
gondolkozhatott arról a szent hazáról.
Azt elmondhatni arról az úri asszonyról, hogy igen jó erkölcsű ájtatos
asszony volt, azt is elmondhatni, hogy mindenkor nagy méltóságban élt,
és a szükségnek csak a hírét hallotta. Nem is lehetett másképpen,
leginkább amikor Draskovicsné, és Erdődiné volt, a harmadik urával is
mindenkor bővségben volt még mind ebben a bújdosásban is. Ma tettük
koporsóba szegényt, és gondolom, hogy a jesuitákhoz viszik bé innét
Konstancinápolyba – tudom, hogy ott lesz ked a temetésen.
Tudom, hogy már azt várja ked, hogy megírjam, micsoda állapotban volt az
úr az ilyen szomorú órákban? Amidőn az asszony betegeskedett, igen igen
tudta kedvét keresni, és amidőn halálán volt, akkor úgy történt, hogy
aludt – nem akarták felkölteni, hogy jelen ne legyen. Amidőn felébredt,
és megtudta, hogy a szegény asszony nincsen már a világon, akkor, a
való, hogy egy keveset könyvezett. Mi azt gondoltuk, hogy majd nagy
zokogásokat fog tenni, de sokkal csendesebben volt, mintsem gondoltuk
volna, és a keserűség mellett a ládákról gondolkodott. Ilyen a világ!
Vallyon nem házasodik-é még meg? Itt nincsen más leány, hanem Zsuzsi, és
két özvegy asszony. Zsuzsihoz pedig még más is tartaná közit, de, aki
gazdagabb, a hatalmasabb. Most ez elég; mert a szomorú dologról nem kell
hosszú levelet írni.

XLIX.
_Rodostó 22. aug. 1723._
Az én vétkem, az én vétkem, és az én nagy vétkem, hogy már egynehány
levelire nem feleltem kednek. Az utólsó leveliből látom kednek, hogy ked
jó prófétáné. De úgy tetszik, hogy nem kellene csúfolni a keserűségben
lévőket mondván: hogy más kézre kerűl a madár. Ha énnekem is annyi volna
a ládámban, mint másnak, talán a madár is megmaradott volna, de rend
szerént a szegény fogja meg a madarat, és a gazdag eszi meg. Elég a,
hogy a ked jövendőlése bé fog telni, és ha hatvanhoz közelítünk is, de a
bárányhúst csak szeretjük. Már a csaknem bizonyos mások előtt, de
énnálom a bizonyos; mivel a titkot meg kelleték tudnom, hogy Zsuzsi most
minden órán Bercsényiné leszen. Egy részént bizony nem bánom; mert jó
erkölcsiért megérdemli, és lehetetlen lett volna ebben az országban
jobbat választani nálánál: de itélje el ked, micsodások a leányok? Aztot
tudom, hogy a szívnek semmi része nem lesz ebben a házasságban, aztot
maga is tudja, hogy a testnek sem lészen, de hogy a grófné titulus
zengjen a fülünkben, alig várjuk, hogy elmondhassuk a segéljét.
Azt kedre hagyom, hogy ked mondja ki a sententiát, hogyha mind ilyenek-é
a leányok? Elég a, hogy a jövendőbéli vőlegényt, vagy is inkább vőembert
most a köszvény nem háborgatja, és Zsuzsiért gyakrabban megmosdik; mert
azt tudja ked, hogy a szegény asszony éltében egy hónapban sem
mosdottunk meg egyszer, de most egy keveset csinosabban tartjuk
magunkot. Micsoda szép dolog a szeretet! mint megifjítja az embert! hát
ha még vagy húsz esztendőt lerázhatnánk magunkról?
Látta-é ked az olyan öreg embernek a kalendáriumját, akinek ifjú
felesége vagyon, hogy miképpen tarthassa meg az egészségét, és hogy
micsoda időkben és napokban kell együtt hálni a feleségével, és mikor
kell különösön. Eleget nevettünk Zsuzsival; mert én egy kalendáriumot
csináltam neki. Azt mondja, hogy nem szereti az olyan kalendáriumot.
Lehetetlen, hogy le ne írjam kednek az öreg emberek kalendáriumját. A
nem más jeleket mutat, hanem csak arra oktatja, hogy miképpen
vígyázzanak életekre és egészségekre. Valamint más kalendáriumban fel
vannak téve a szerencsés és a szerencsétlen napok, itt is fel vannak
jegyezve az olyanok, amelyekben lehet a feleségekkel hálniok, és
amelyekben különösön. Példának okáért: A nagy bőjtben, és az innepek
előtt való bőjti napokon különösön. Pénteken, szombaton különösön. A
négy kántori napokon különösön. A három sátoros innepeket mindeniket
oktávával meg kell tartani, azért különösön. Az apostolok innepeken
különösön. Az evangyelisták napjain különösön. A magak pátronusok
napjain nyolczad napig különösön. Ezen kívűl télben, amidőn havaz,
különösön: hanem mikor tiszta az idő, akkor meglehet együtt. Tavasz
felé, ha náthások, vagy hurutolnak, különösön a májusnak végiig. Nyárban
az izzadtsággal is elég nedves humor megyen ki belőllök, azért
különösön. Őszszel meglehet együtt mindaddig, még a ködös idők nem
kezdődnek, mivel a ködös időkben különösön. Az esős időkben különösön.
Amidőn sok mennydörgések járnak, különösön. Ha a gyomor valamit jól meg
nem emésztett, nyolcz napig különösön. Ezen kívűl, mikor a napban
fogyatkozás vagyon, nyolczad napig különösön. Amikor a holdban vagyon
fogyatkozás, akkor tizenkét napig különösön. Ihon, édes néném, az öreg
emberek kalendáriumja. Nem tudom, mint találja ked: de Zsuzsi azt
mondja, hogy el kell égetni; mert gyakorta mondja, hogy: különösön. Én
pedig ködös mint esős időben szeretvén kedet maradok ked szolgácskája.
Az egészségre vigyázunk-é?

L.
_Rodostó, 15. octob. 1723._
Hol vannak a muzsikások? Fújják el a tehénhús nótát, és vonják el a
menyasszony tánczát. Mindezekből elitélheti ked, hogy ma itt házasság
lesz. De azt is jó megtudni kednek, hogy lakadalom nem lesz, és hogy
csak száraz kortyot nyelnek a mái lakadalomban, – talán a menyasszonynak
sem leszen jobban dolga. Elég a, hogy ma esküdt meg Bercsényi úr
Zsuzsival, két vagy három bizonyság előtt, de azt is titkon. Elitélheti
ked, micsoda örömben vagyon Zsuzsi. Aki is bizonynyal megérdemli a
grófné titulust, és az istennek iránta való rendelését lehet csudálni,
aki is micsoda úton veszi gondviselése alá az idegen országban lévő
árvákat!
Édes néném, azt is ehez teszem, hogy mi jól vannak az olyanok, akiknek
elég vagyon a ládájokban; mert Bercsényi úr nem annyira a szükségért
házasodott meg, mint azért, hogy vagyon módja benne. Mert üsmerek én
olyat, ked is üsmeri, hogy nagyobb szüksége volna a házasságra, mint
Bercsényi úrnak, de _non habet pecuniam_. És nem csak a búcsút járják
pénzzel, hanem a menyasszony tánczát is.
Nem jó törvény volt-é a Lykurgus törvénye Lacedemoniában, ahol
próbaesztendőt el lehetett tölteni a leánynyal? véle laktak esztendeig,
kettőig; ha egymással meg nem alkhattak, a házasság sem lett meg, kiki
ismét más társát keresett magának. De ne keressük ezt a törvényt a
régieknél; itt is feltaláljuk, mert a férfiú egy asszonynyal vagy
leánynyal a török bíró eleiben megyen, és ott megmondja a bírónak, hogy
ezt a személyt elveszem esztendőre, vagy kettőre; mikor az idő eltellik
ennyi pénzt tartozom adni neki. A bíró egy czédúlát ád nékik, és azután
együtt szabadon lakhatnak. De a bírót meg kell ajándékozni; mert anélkül
végbe, nem megyen a dolog. Szeretném tudni, hogy mit mondanának erre a
mi erdélyi asszonyaink? Fogadom, hogy sok mondaná: Placet. De talám még
a férfiak sem vesztenének rajta, ha az ilyen törvény szokásban volna.
Tudom, hogy a ma lett Bercsényiné fog kednek írni, és titkosabb dologról
is írhat, mint én. Hanem azt kérdem kedtől, micsoda külömbség vagyon a
penitencziatartásnak szentsége között, és a házasságnak szentsége
között? Erre feleletét elvárom kednek, és azonban fris jó egészséget
kívánva kednek maradok.

LI.
_Rodostó, 19. december. 1723._
Édes néném, már egynehány levelemre nem vettem kednek válaszát. Kednek
is hasonló panasza lehet reám, de annak azt az okát adom, hogy már egy
holnaptól fogvást a mi urunk mindenkor rosszúl volt, és a lábaira nem
állhatott a köszvény miatt. Erre azt mondhatja ked, hogy az én ujjaim
nem voltak köszvényesek, és írhattam volna; én pedig azt felelem erre,
hogy mind a szívem, mind az elmém köszvényben feküdtek. Még az új házas
asszonyt sem láttam, amióta házas, hanem ma. Ma sem láttam volna meg, ha
kénytelen nem lettem volna a fejdelemmel oda menni; mindazonáltal azt
meg kell vallanom, hogy az a kételenség tetszett a köszvényes szívnek,
és mikor ott voltam, egy kis haragos pirongatás azért, hogy annyi ideig
látni nem mentem, orvosság gyanánt esett. De, édes néném, az olyan
orvosság még nagyobb fájdalmat okoz; micsoda orvosság jobb tehát? Az
talán jobb volna, ha lehetne, hogy az orvosságot is kerülje el az ember;
de ez a mesterség. Mindazonáltal, ha jó volnék, azt kellene mondani,
hogy mindeneket véghez vihetek abban, aki erőt adhat.
Itt mi már úgy vagyunk, mintha mindenkor itt laktunk volna, és mintha
mindenkor itt kellene laknunk. Már nem csudálom, mikor hallom másoktól,
hogy a hazáját elfelejtheti az ember; mert talán magam is elfelejteném,
hacsak a minapiban az édes anyám levelét nem vettem volna, aki is írja,
hogy grátiát szerez, ha bé akarok menni, és hogy az uram halandó lévén,
holta után mire juthatok idegen országban. Ez mind bételjesedhetik, és
mindenképpen csak bizonytalan voltát látom a sorsomnak; de mind itt,
mind másutt csak az isten akaratjára kell magunkat hagyni. És ne úgy
gondolkodjunk, mint az olyan istentelenek, akik azt tartják, hogy az
isten a világot teremtvén, magára a világra hagyta, hogy menjen, amint
mehet, és hogy az aprólékos dolgokra nem vigyáz, valamint az órás
megcsinálván az órát, aztat feltekeri, és azután azt járni hagyja, amint
neki tetszik. Eztet nem úgy kell hinni egy kereszténynek, akit is arra
tanít az evangyelium, hogy az istennek olyan gondja vagyon egy
szegényre, valamint egy királyra, és hogy minden dolgunknak az ő
akaratja szerént kell folyni. Ha azt másképpen hinnők, azt is kellene
tartanunk, hogy nincsen más világ, és hogy csak a nagy urakért,
gazdagokért teremtetett ez a világ; az alacsony rendűek és a szegények
csak azokért vannak e világon, valamint a vízben az apró halak a
nagyokért, és valamint az oktalan állatok a terhvonásért. Ne adja isten,
hogy ilyen hiszemben legyünk, és hogy ebben csak a névvel való
keresztényeket kövessük; mert én azt hiszem, hogy az istennek olyan
gondja vagyon reám, valamint egy királyra, és az én életemre, sorsomra
úgy vígyáz, valamint a leggazdagabbéra. Való, hogy világi módon azok
jobban vannak, de, minthogy keresztények vagyunk, csak azt kell
mondanunk: legyen isten akaratja rajtunk.
Észre sem veszem, hogy új házas asszonyon kezdem el a levelemet, és
predikáczión végzem. De, édes néném, egy kis jó gondolat nem árt. És
látja ked, hogy az isten akaratjára hagyom, hogy nekem még abban módom
nem volt, amiben volt már háromszor Bercsényi úrnak. Csak azt mondom,
valamint az Aesopus rókája, aki el nem érhetvén a szőllőt, azt mondotta:
nem ért még meg; én is, hogy még el nem jött az idő; de arra eljött,
hogy ked írjon, és az egészségire vigyázzon. Majd elfelejtettem volna
kedtől egy mesét kérdeni. Mondja meg ked, micsoda külömbség vagyon a
penitencziatartás szentsége és a házasság szentsége között? Ezt a mesét
talám másszor is megírtam kednek, de nem jut eszembe; de minthogy új
házasokról kezdettem el a levelet, azért írom még egyszer. Még egynehány
vers is jutott eszembe, az is az új házasokról. De az bizonyos, hogy
Zsuzsira nem szabhatni; mindazonáltal csak leírom, nem lévén mit írni
egyebet.
A való jó Kata, hogy leánykorodban
Ha részessé tettél volna jóságodban,
Könnyen estem volna a barátságodban,
Az igaz, nem volnék mostan rabságodban.
„Oh én édes uram! azt én régen tudtam,
A kása hogy meg ne égessen, megfúttam;
Mert egyszer úgy mástól nagyon megcsalódtam:
Veled úgy ne járjak, attól én tartottam.“
Jó étszakát, édes néném, többet nem írok. Talám ebben az esztendőben sem
veszi ked több levelemet.

LII.
_Rodostó, 18. februárii. 1724._
Édes néném, már egynehány levelemre nem vehetem kednek válaszát. Tudom,
hogy ked is ritkán és későn veheti leveleimet, mert most ritkán járnak a
hajók a nagy szelek miatt. Az utolsó levelét ennekelőtte húsz
esztendővel írta ked – de, hogy ne fillentsek, ennekelőtte húsz nappal.
Nem tudom hol sétált annyit a tengeren, mégis azt írja ked, hogy már
ideje volna, ked látni elmennem.
Azt én szívesen kívánnám, de ha én is húsz napig maradnék a tengeren,
talám halva vinnének kedhez, és káposztát főzetne ked velem. Több
napokat is töltöttem én a tengeren, de jó hajókon, az ittvalókon pedig
éppen nyomorúság. Azért tegye le ked egy kevés ideig azt a kívánságát,
szeressen ked, ha nem lát is, és elégedjék meg ked a levelemmel.
Azt írja ked, hogy nem emlékezik reá, hogy még másszor is megírtam volna
kednek a mesét, és hogy írjam meg a magyarázatját. Eleget nevettem azon,
amiképpen magyarázta ked; mert ked csak azt tartja, hogy jobb a házasság
a penitencziatartásnál. Az való, hogy most gyönyörűségesebb, de nem
minden férjfiú és asszony mondaná azt. De amíg aztat valaki jobban
megmagyarázza, én addig azt a külömbséget találom a penitenczia és a
házasság szentségei között, hogy az első szentséget szánással bánással
kell elkezdeni, de annak a vége örömre válik; a második szentséget pedig
örömmel kezdik, de bánással és szomorúsággal végzik. Akinek nem tetszik,
magyarázza másképpen.
Édes néném, ha nem ismerem is, de megszerettem azt a leányt, akiről írja
ked, hogy micsoda veszedelemre tette életét az anyjáért; mert a jó
szívet méltó szeretni. De a pogányok között is látunk olyan jó szívű
leányokat, a többi között a régi rómaiak idejében a tanács Rómában egy
asszonyt halálra ítélvén, nem akarta másképpen megöletni, hanem, hogy
éhel haljon meg, azért a tömlöczbe vetették, és semmi ételt se italt nem
adtanak nékie, senki véle nem is beszéllhetett, hanem csak éppen a
leányát bocsátották hozzája, aztat is mindenkor jól megvizsgálták, hogy
ha nem viszen-é enni az anyjának. A tömlöcztartó látván, hogy két hét
múlva is az asszony csak jó egészséges a tömlöczben, a tanács eleiben
megyen, és ott megjelenti, hogy annyi ideig az asszony étel nélkül is jó
egészségben él. A tanács arról beszéllgetvén, parancsolja a
tömlöcztartónak, hogy nagyobb vigyázással légyen, és hogy az asszony
leányát is jobban megvizsgálja. A tömlöcztartó ezeket végbe viszi, de az
asszony ötven nap múlva sem akar meghalni éhen. A tömlöcztartó azon
csudálkozván, gondolkodik magában, hogy miképpen lehet az? azt végezi el
magában, hogy egyszer meglesi a rab asszony leányát, hogy mit csinál,
mikor az anyjával vagyon. Olyan helyt keres azért magának, ahonnét
titkon mindent megláthat, hogy mit csinálnak a tömlöczben. Másnap a rab
asszony leánya a szokott órában az anyjához menvén, a tömlöcztartó is a
rejtek helyre megyen, és akkor látja meg, hogy mivel élt annyi ideig a
rab asszony; mert mindennap a leánya tejével élt. A tömlöcztartó
elébeszéllvén a tanácsban, hogy miképpen szopta a rab asszony a leányát,
és hogy mindennap úgy szoptatta az anyját, a tanács azt csudálván, és
nagy dícséretet adván a leánynak, az anyját kibocsáttatja, és jó
téteményiért a város jószágából megajándékozza. A jó szívű asszonyt két
ezer esztendő múlva is méltó szeretni. De ilyen példát a férfiak között
többet találunk. Megbocsásson ked, hogy ezt találám mondani. Azért most
nem is írok többet, hanem jó egészséget kivánván, maradok ked szolgája.

LIII.
_Rodostó, 28. junii 1724._
Annak igen örűlök, hogy oly hosszas betegség után az ágyat el kezdi ked
hagyni, és az egészség meg akar keddel békélleni. Édes néném, ha
békéllik keddel, meg nem kell többé haragítani, hanem kedvit kell
keresni és gyakran meg kell ölelgetni, hogy legalább még vagy harmincz
esztendeig a ked szolgálatjában megmaradjon. Éppen nem volt szükség
bocsánatot kérni azért, hogy annyi ideig nem írhatott ked. Mikor valami
nem az akaraton múlik el, hanem valamely más alkalmatlan akadályon,
akkor könnyű és tartozunk is megbocsátani. Talán nem volna szükséges
megírni, hogy micsoda örömmel olvastam a ked régtől várt levelét.
Köszönöm is most az egyszer, hogy két vagy három levelemre választ nem
adott; mert alkalmatlanságára lett volna.
De annak pedig örűlök, hogy oly igen fogja ked pártját az asszonyoknak;
mert abból észreveszem, hogy már jobb erőben vagyunk. Nem mondottam én
azt, hogy ne legyen jószívű asszony; de ritka, és a férfiak között több
jószívű találkozik. Egy neápolisi király a királyné házába menvén, a
királyné zsinórt csinált. A király kérdette, hogy minek csinálja a
zsinórt? Arra csinálom ezt a zsinórt, felelé a királyné, hogy tégedet
megfojtsom véle. Ezt a király tréfának vélte, de másnap a tréfa
valóságra fordúlt; mert ugyan meg is fojtották. Édes néném, az ilyent ne
tegyük a jószívű asszonyok közibe, talám inkább tegyük a vad állatok
társaságában.
Nem csak a közönséges renden lévők között találunk jószivűeket, de még a
fejedelmek között is, amely ritka. – Dom Antonio, egy portugalliai
király, látván Ferdinandussal és Izabellával való hosszas és
szerencsétlen való hadakozását, kincsének és hadának fogyatékját,
eltökéllé magában Francziaországba való menetelét, hogy ott a királytól
segítséget nyerhessen. Lajos király udvarába érkezvén, királyi módon
fogadák, és Lajos szép igéretekkel biztatván fogadá, hogy megsegítené.
De alkalmas idő múlva látván, hogy csak a biztatással tartanák,
újontában szorgalmaztatni kezdé kérését. Lajos nem akarván se
megszomorítani, se valósággal megvígasztalni, azt felelé mindazokra,
hogy a burgundiai herczeggel való hadakozás volt az oka, hogy annyira
halasztotta a segítség-adást. Dom Antonio csak az igérettel maradván,
ismét kezdi sürgetni a dolgát. Lajos akkoron világoson kiadván a
választ, megvallá, hogy tőle nem kell semmit várni, és hogy amely
segítséget ígért, azt meg nem adhatja. Ez a szomorú válasz
kétségbeejtvén a portugalliai királyt, és nagy szégyennek tartván ilyen
válaszszal országába visszátérni, készebb lett volna inkább akármely
veszedelemre adni magát. De minekelőtte kimenjen Francziaországból, két
levelet ír: egyet a fiának, aki az országára viselt addig gondot, és meg
mást a franczia királynak, amely levelet egy úrnak adja kezébe, hogy a
királynak adja meg, amidőn az udvartól távúl leszen. És azután csak
titkon Róma felé veszi útját. A portugalliai király fia a levelet vévén,
a nagy urakot összegyűjté, és a levelet elolvastatá előttök, amelyben
panaszolkodik Dom Antonio a dolgainak rosszúl való folyásán, mondván,
hogy minden segítségtől megfosztatván másnak nem tulajdonítja, hanem
bűneinek, amelyekért az isten reá bocsátotta haragját, és ha
visszámenne, az isten a népére is terjesztené büntetését; hogy pediglen
oka ne legyen nyomorúságoknak, az országát elhagyja, Rómába megyen, és
onnét Jeruzsálemben, ahol a klastromban akarja életét eltölteni, és
népére az isten irgalmasságát kérni. Hanem arra kénszeríti az egész
országot, hogy a fiát királyoknak üsmerjék, és nékie megesküdjenek. Ez a
levél az ifjú fejdelmet, és az egész tanácsot megkeseríté, de
engedelmeskedni akarván a királynak, az ifjú fejdelmet azonnal
királyoknak koronázák. – Az alatt Lajos király is megolvasván levelét,
azon a szíve megesék, és mindjárt Dom Antonio után külde, hogy térítenék
visszá útjáról, és megparancsolá, hogy segítséggel vinnék visszá az
országába és királyi székébe. Dom Antonio szomorúsággal vévé ezt a hírt,
tartván attól, hogy könnyű volt letenni a királyi pálczát, de már sokkal
nehezebb lészen aztot felvenni; mindazáltal Portugallia felé veszi útját
a Lajos kérésére, de nagy szívfájdalommal, előre általlátván, hogy talám
a fia ellen lészen szükséges hadakozni, akinek is oda engedte volt
koronáját, és aki talám visszá nem fogja engedni könnyen. Ilyen
gondolatokban lévén az úton, és Portugalliának első városába érkezvén,
micsoda álmélkodással látá, hogy az új király egész udvarával ott várta
volna őtet, és aki azonnal lábaihoz borúlván, néki visszá ajánlotta a
koronát, csak arra kérvén, hogy atyai szeretetétől őtet meg ne foszsza.
Ezt az ifjú királyt csak annakelőtte két héttel koronázták vala meg, aki
is, mihent meghallotta az atyjának visszá való térésit, azonnal eleiben
mene. Dom Antonio csudálkozván a fia cselekedetén, hogy egy olyan ifjú
fejdelem oly könnyen adná visszá a koronát; hozzája való szeretetéből
gondolá, hogy nem lehetne nagyobb háláadással fiához, mint ha egészen
néki hadná azt a királyi széket, amelyhez oly érdemesnek tette magát.
Azonnal az atya és a fiú között kegyes vetekedés támada, amely a
jelenvalókat könnyhullatásra ingerlé; mivel a fijú arra kénszeríté vala
az atyját, hogy ülne a királyi székiben: az atya pedig arra kéré a fiát,
hogy abból le ne szállana, és mindenik helyes és bölcs okokkal igyekezék
vala egyik a másikat meggyőzni, amely viaskodás, mind a meggyőzőnek,
mind a meggyőzetettnek dicsőségekre fordúla. Végtire az atya a fia sok
kérésére és könnyhullatására meggyőzetvén, a királyi székébe visszáüle,
és nagy pompával mene bé Lisbónában, a nép nagy örömmel áldván mind az
atyát, mind a fiat.
Édes néném, ez a história ha nem tetszik, írjon ked szebbet – énnekem
tetszik, azért írtam meg. Az is tetszik nekem, hogy nem lakom sátor