Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (1. kötet) - 08

zsírozza meg a fogokot. Édes néném, ha egy hét levelünk elvész, írjunk
tizenkettőt helyekben, a nem nagy fáradság, és a restséget meg nem
háborgatja. De mit írjak? Mert itt semmi hír nincsen, hanemha azt írom
meg, hogy most itt az örmény asszonyok nagy munkában vannak; mert most
vetik a gyapottat – írjunk hát a gyapottról; mert az itt nem bolondság,
desőt még nagy haszon; mert sehol nem terem annyi, mint itt, és az itt
nagy kereskedés. A mi földünkön nem gondolom, hogy megteremne; mert
meleg földet szeret. De Magyarországban csudálom, hogy meg nem
próbálják; mert ott vagyon olyan hely, ahol megteremne, és a nagy
hasznot hozna az országnak, – legalább az a pénz, akit gyapottért adnak,
megmaradna az országban.
A gyapottmag olyan nagy, mint egy borsószem, de fekete, és most kezdik
vetni. Nem nő nagyobbat másfél arasznyinál, de egy szálból három vagy
négy ág is jő ki, és azon mindeniken egy-egy gömbölű gyümölcs függ,
amely olyan, mint egy kis zöld dió, és annak a virágja sárga. Amég meg
nem érik, ha felnyitják, enyv forma materia vagyon benne; de mikor érni
kezd, abból az enyvből lészen a gyapott, és magában kinyílik, hogy a
meleg jobban megérelhesse. Amidőn pedig septemberben egészen kinyílik,
megfejéredett, és a haja megszáradott, akkor kiszedik a gyapottot a
hajából magostól. De minthogy sok magja vagyon, és a gyapott úgy jött ki
szálanként abból a magból, hogy újjal is nehéz volna a magról letépni a
gyapottot, azért itt az asszonyoknak olyan kis kerekek vagyon, amelynek
két tengelye vagyon; egyik vas, a másik fa, egyik egyfelé fordúl, a más
másfelé, úgy, hogy amidőn a gyapottat magostól köziben bocsátják, csak a
gyapott megyen által, a magról lefoszlik, és tisztán esik le másfelé, és
így könnyen választják el a magjától. Az olyan kerék nélkül egy marokni
gyapottat egy nap meg nem lehetne talám tisztítani a magjától; de a
kerékkel egy zsák gyapott kevés. Ihon már készen vagyon a gyapott, csak
fonja ked.
De édes néném, minthogy a gyapott nálunk meg nem teremne, ked más
hasznot tehetne a mi országunknak, amelyért méltó volna a ked nevét
aranynyal leírni az erdélyi históriában. Ha az isten haza viszi kedet,
miért nem lehetne kednek annyi selyme, hogy a szükségre valót nem
kellene pénzen venni? Ha kedtől meglátnák, más úri asszonyok is
követnék, és lassanként a haszonért a közönséges renden valók is
felkapnák. Idővel nálunk is elbővűlne, valamint más országokban, aholott
is csak lassanként kezdették. Ebben az országban egy görög császár bőven
megajándékozott két missionárius papot azért, hogy ők hozták messze
országról legelsőben a selyemeresztő bogárnak a tojását, aztot itt
kiköltették, felnevelték, elszaporították, és megmutatták, miképpen kell
bánni velek, és a selyemmel. Ők azt, mint okos emberek, mind megtanulták
volt. Itt hogy elszaporodott, az oloszok is felkapták a görögöktől, az
oloszoktól a spanyolok, és a francziák idővel felvették, és így
terjedett el lassanként, és így jött bé a haszon a kereskedéssel az
országban.
Nevetném, ha ked lenne az első fundátora a selyemeresztő bogaraknak
Erdélyben. Az ilyen dolgot ha valaki elkezdené, a többi is követné, és
az olyat olyannak kell elkezdeni, aki ahoz tud; mert e csak éppen azért
tetszik nehéznek, hogy nem tudnak véle bánni. Hogy is lehetne egy úri
asszonynak kedvesebb múlatsága és hasznosabb, mint mikor látná, hogy
egynehány ezer hernyó micsoda nagy serénységgel dolgozik számára. De
minthogy azok az állatok nagy ehetők, és mihent lesznek, azonnal enni
kezdenek, az ő legkedvesebb ételek az eperfának a levele. A fejér és a
veres eperfa pedig csaknem mindenütt megteremne nálunk csak kevés
fáradsággal. Énnekem pedig úgy tetszik, hogy nem kellene sajnálni a
fáradságot az olyan munkásoktól, akik egy kevés falevélért selyemmel
fizetnek nekünk.
Még előre megmondom, hogy ked nem tudná, mint kell bánni ezekkel a
selyemcsináló munkásokkal; de minthogy egyéb dolgom nincsen, leírom
kednek, hogy mit olvastam aziránt, azután úgy dolgoztassa ked őket,
amint tetszik. Legelsőben is egy tiszta házat kell számokra elkészíteni,
akin jó ablakok legyenek, ahová a verőfény bészolgálhasson, és ahová az
egerek, se más egyéb kis állatok ne mehessenek, a szél se érje. A ház
közepin négy czövekre egy gyéként kell teríteni ágy formára, vagy ha
gyékén nincsen, apró vesszőkből kell fonni olyanformát, valamint a
szilvaaszalókon vannak. A ház már megvagyon, hanem hozzuk már a világra
a munkásokat. A selyemeresztő bogaraknak a tojása igen igen apró, hogy
elig látja az ember, és amikor tojik, egy papirosra teszik, a papiroson
hagyván egynehány száz tojását, az oda szárad, és azt jó helyre elteszik
tavaszig. Azért vegyük elé a papirossat, és adjuk oda valamely kövér
leánynak, aki aztot a kebeliben tévén, a melegtől egy kevés idő múlva
ott életre kapnak. Mihent azt észre veszik, hogy mozganak, a papirosra
gyenge levelecskéket tesznek, már megmondottam, micsoda fának a levelit.
Amidőn egykevéssé nagyobbak lesznek, a fellebb megmondott ágyra kell
őket elhelyheztetni, és csak gyengén kell őket bétakarni falevéllel, a
derekaljok is falevél legyen. De legelsőben is arra kell vigyázni, hogy
ezeknek olyan dajkát kell adni, aki munkás és értelmes legyen, aki a
fiait szeresse, aki azoknak mindennap bizonyos órában fris levelet
adjon, elsőben megtisztítván az ágyat mindennap a tisztátalanságtól és a
levéltől, – e meglévén, azután kell reájok hinteni szép lassan az új
levelet. Mivel semmi úgy nem árt ezeknek az állatoknak, mint a
tisztátalanság és a nedvesség, arra vigyázzon a dajka, hogy vizes
levelet ne adjon nékik, – az esős időben szedett levelet meg kell
szárasztani, és ha látja, hogy eső leszen, még előre kell levelet
gyűjteni, és nem kell, hogy bőjtöltesse a fiait; mert ezek a kis
állatok, minthogy kevés ideig élnek, azért az időt el nem akarják
veszteni, és szűntelen esznek. Hogyha olyan nagy szükségben találnának
esni, hogy falevelök nem volna, olyankor lehet saláta- vagy
káposztalevelet nékik adni, eztet ők megeszik; mert a szükség reá viszi,
de ilyen eledeltől a selymök sem lészen olyan jó. A dajka tisztán és jó
eledellel tartván fiait, arra igen vigyázzon, hogy amidőn szép idő
vagyon, az ablakokat estig nyitva tartsa, és a házat tisztán tartsa;
mivel a tisztaság és a jó áer ezeknek igen egészséges. De egy kevessé
nézzük meg, hogy micsoda változásokon mennek által.
Ez a féreg a tojásból kikelvén igen igen kicsid és fekete. Egynehány nap
múlva fejéredni kezd, de ezt a köntöst leveti, és minthogy vastagodik,
fejérebb és zöldes ruhát vészen magára, – egy kevés nap múlva az ételt
teljességgel elhagyja, és elaluszik mintegy két napig, – azután bánkódni
és nyughatatlankodni kezd, úgy annyira, hogy a nagy erőltetésben
megveresedik, – akkoron a bőre megránczosodik, és azt leveti; no már
harmadik köntöst veszen magára! hát nem elég egy holnap alatt háromszor
változtatni a köntöst? Azután enni kezd, és akkor egészen más formájú
leszen, mint annakelőtte. – Egynehány nap jól évén, ismét mély álomban
esik, – abból felserkenvén új inget veszen magára, azaz: új bőrt. Azután
ismét egy kevés ideig a jóllakáshoz fog. De végtére mindazt, mind az
életet, mind a társaságot megúnja, és mindezektől el akarván magát
vonni, olyan kis remete házacskát kezd selyemből csinálni, amelyet nem
lehet eleget csudálni, se a teremtőt eléggé imádni. Édes néném, elúntam
már az írást is, azért félben szakasztom a mi remeténk munkáját, –
másszor leírom. – Hanem most arra kérem kedet, hogy az egészségre
vigyázzunk; mert én vagyok, aki voltam, és leszek, aki vagyok.

LXI.
_Rodostó, 23. maji 1725._
Édes néném, megbocsásson ked, hogy hazudtam, vagyis inkább, hogy a
pennám hazudott; mert Rodostóról datáltam, holott nem vagyunk a
városban, hanem mellette; mert tegnaptól fogvást sátorok alatt lakunk.
Ha tanácsot kérdettek volna tőllem, másszorra hagytuk volna a
táborozást; mert a vászonház csak akkor jó, amikor másképpen nem lehet:
de az úr akaratján kell ügetni.
Elég a, hogy itt a sok, kevés, semmi dolgaimtól ment lévén, szabadoson
elkísérhetem kedet a mi remeténk látogatására. Menjünk már most hozzája,
és nézzük meg, micsoda barlangot épít magának; mert az utólsó levelemtől
fogvást elég ideje volt, és ha egyszer bézárja magát, azután nem szól
hozzánk. Úgy tetszik, hogy az utólsó levelemben ott hagyók félben, hogy
ez az állat végtére egy kis selyemházat épít magának. Amidőn ez az állat
ahoz akar fogni, az ételt elhagyja, és mindenütt keres magának olyan
helyt, ahol epíthessen; azért seprőágakot hintenek néki, és falra is
ágakot függesztenek számokra. Mihent az ágokra felmásznak, azonnal
elkezdik a selyemeresztést, és köröskörűl bepólálják magokat. Az első
selyem nem olyan jó, mint az utánna való. Amidőn magokat egészen és jól
bétakarták volna, azt a kis házat belől ismét megbéllik olyan gyenge és
tömött hártyával, ahová az áer nem férhet. Ezt az utólsó munkát
elvégezvén akkor elaluszik, és a változáshoz készűl, valamint látjuk,
hogy a hernyók pillangókká változnak. Ahoz a változáshoz pedig két vagy
három hét kívántatik. Amég ez eltelik, addig jó megtudni, hogy az a kis
házacska olyan formájú, és olyan nagy, mint egy galambtojás. A selymet,
amelynek hasznát veszik, úgy kell gondolni, mintha a tojást selyemmel
béborítanák. A hártya, amelyről szólottam ide feljebb, olyan, mint a
tojásnak a haja. A három hét eltelvén az alatt halottaiból feltámad, de
más formában; mert a házán egy kis ablakot fúrván onnét szép fejér
ábrázattal, és szárnyakkal repűl ki. Az előbbeni köntösét a házban
hagyván, a házzal együtt a dajkájának hagyja fáradságáért.
De minthogy a selyem egészen elromlik, amidőn a házát megfúrja, azért
csak egynehányat hadnak meg magnak, és a többit a melegre kiteszik, hogy
az állat bennek meghaljon, és fel ne támadhasson, úgy a selyem egy
szálban megmarad; mert az állat nem hagyván soha félben munkáját, a háza
is egy szál selyemből áll, a melynek hossza kilencz száz lábni, és
némelykor több, de még az a szál dupla, és egymáshoz vagyon enyvezve.
Már gondolja el ked, micsoda vékony szálnak kell annak lenni?
Már visszátérek azokhoz, akiket magnak meghadnak; A házokból kifúrván
magokat ők onnét el nem távoznak. A nősténye sokkal nagyobb a férjeknél.
Egynehány napot szabadságban töltvén egymással, azután egy papirosra
teszik a nőstényt, valamint a gyermekágyban, és a papirosra tészen
legalább öt száz tojást. Ebből elítélheti ked, hogy nem kell sokat
meghadni magnak, és hogy négy vagy öt pár elég maradékot hágy.
Immár a selyem megvagyon, de az erősen a házhoz vagyon tekerve és
enyvezve. Azt levenni még más mesterség, de azt is megcselekszem, csak
kedvit találjam kednek. Legelsőben is azokat a kis tojás formákat
lágymeleg vízbe vetik, hogy az enyv megolvadjon – azután egy kevés
seprűszállal habarni kezdik azért, hogy a selyemszál a seprűre
tekerődjék – de csak hat szálat tekernek együvé, és amíg egészen
letekerik, addig mind a meleg vízben maradnak a kis házacskák. Aztot
tudja ked, hogy a selyem természet szerént sárgás, és ha megmossák, szép
fejér.
Immár bízvást nevessen ked, hogy olyan dologra akarom kedet tanyítani,
amelyet ked jól tud. De minthogy ked úgy kívánta, engedelmeskedni kell.
De aztot talán nem tudja ked, hogy voltak olyanok, akik megpróbálták,
hogy a pókháló még erőssebb volna a selyemnél, hogy azt úgy meg lehetne
szaporítani, mint a selymet: de minthogy több költségben telnék, azért
abban hadták; mert egynehány ezer pókot hússal kellene tartani. Hát azt
írtam-é meg valaha kednek, hogy Egyiptomban egynehány ezer tojást
tesznek egy meleg kemenczébe, és húsz nap múlva annyi ezer pislent
húznak ki belőlle. De azt tartják, hogy azért a gyúkhús ott nem olyan
jó. Ma látom, hogy csak a gazdasszonyságról kell kednek írni: de félben
hagyom; mert elfelejtettem volt, hogy táborban vagyok. De a mi táborunk
olyan, mint az izraelíták tábora, ahol egy puskaszót sem hallani: azért
jó étszakát is kívánok kednek; mert itt nem kell félni az ellenségtől,
csak a fülbemászótól.
P. S. Aztot tudja ked, micsoda rendet tartunk a városban: itt is hasonló
renden és szokáson járunk. Nincsen is szebb a jó rendtartásnál. Aztot
egy közönséges ember is véghez viheti házánál: de arra a mi földünkön
nem igen hajtanak még az urak is, de jól cselekszik-é?

LXII.
_Rodostó, 11. junii 1725._
Eleget nevettem, édes néném, a ked udvaros köszönetin, mintha én azt
megérdemlettem volna, és mintha valamely új dologra tanítottam volna
kedet: de el kell vennem, és meg kell tudnom, hogy a ked köszönete csak
arra való, hogy bátrabban kinyissam a tudományomnak erkélyit. Jó
némelykor megbátorítani az embert; mert sokan vannak olyanok, akik
szégyenlik világosságra tenni gondolatjokat; noha jobban gondolkodnak
sokszor, mint azok, akik aztot csak bátran kipökik.
Arról igen okosan gondolkodik ked, hogy úgy szeretné neveltetni a fiát
és leányát, valamint ott Pérában nevelik a francziák. Édes néném, ott
pedig csak kereskedőket lát ked: de az országokban kellene látni, hogy a
nemesember gyermekeit mint nevelik. A való, hogy nekik magok királyok
vagyon, és ahol mindenféle tudományok és mesterségek virágoznak. Az is
való, hogy egy országnak a boldogsága az ifjakat való jó neveltetésekből
áll – a hadakozást, a tudományokat, és a mesterségeket akkor kezdik
tanulni. A mi boldogtalan országunkban mindezekre alkalmatossága nincsen
egy ifjúnak, noha mindezekre olyan alkalmatos volna, mint akármely
nemzet. Mindazonáltal úgy tetszik, hogy mégis jobban lehetne nevelni az
ifjakat, ha az atyák arról jobban gondolkodnának. Noha közűlök sokan
tudatlanok, és egy vaknak nehéz a világtalant vezetni. De, ha magok is a
tanulást jobban szerették volna, a fiakot többre taníthatnák; mert egy
jól neveltetett és oktatott ifjú a fiát is a szerént neveli. Mert
ugyanis nézzük el, hogy neveltetnek nálunk az ifjak közönségesen?
Legalább tíz vagy tizenegy esztendős koráig a faluból ki nem megyen,
hanem addig a falusi iskolában jár – addig az ideig megtanul olvasni, de
az olvasással sok paraszti szokást is tanul. Ha iskolában nincsen,
otthon egyebet nem lát, hanem minden héten hétszer az apját részegen
látja, aki nem törődik azzal, hogy a fiába valamely nemesi és
keresztényi jó erkölcsöket oltson, és csak a cselédekkel való
társaságban hagyja, akiktől mindenféle rossz szokást és rossz erkölcsöt
látván és tanulván, azok benne csaknem holtig megmaradnak, és a nagy
parasztságban való neveltetése miatt azt sem tudja, ha nemesember
gyermeke-é? Talán meg sem tudhatná másként, hogyha csak a jobbágyok kis
uroknak nem neveznék.
Tizenkét vagy tizenhárom esztendős korában valamely collegiumba
béplántálják, ahonnét huszonnégy vagy huszonöt esztendős korában
szabadúl ki. Olyan idejében, amelyben másutt már az olyan ifjú jó deák,
jó historicus, a gyeometriát, gyeographiát, szükségéhez képest tudja, és
már jó hadi tiszt; nem csak hadi dolgot, de országos dolgot is bízhatnak
reája. De már vigyük haza pompával a mi huszonöt esztendős deákunkat a
collegiumból, és nézzük meg, hogy annyi tanulás után mit tud, és hogyha
használhat-é valamit tudományával az országnak, vagy magának? Legelsőben
is a mi deákunk azon igyekezik, hogy czifra köntöse és paripája légyen –
egynehány könyvit és philosophiáit valamely almáriomba eltemetvén,
azután faluról falura béjárja az atyjafiait – Aristotelesnek ott
egynehány terminusit kipöki, de deákúl már szégyenlene beszélleni azért,
hogy az asszonyok tanuló deáknak ne tartsák. Az atyjafiainál mit csinál?
Leghasznosabb beszéllgetése a vadászatról, a lovakról vagyon – ha
asztalnál vagyon, nagy gyalázatnak tartaná, ha jól nem innék, és még
deáknak tartanák ha magát mentegetné – ebéd után vagy az asszony vagy a
leányok házában bontja ki, amit Virgiliusból vagy Ovidiusból olvasott.
De hogy az iskoláról való emlékezetet is teljességgel elfelejtse,
szükségesnek gondolja lenni, hogy a szolgálók közűl kettőt, vagy hármat
szereteinek fogadjon. Eszerént felróván az atyjafiait, és közöttök
egynehány részegség után megmosván torkát a deák szótól és az iskolai
portól, ismét haza iromtat azzal, amit az atyjafiaitól tanult. De mit
tanult? azt a tudományt eléveszi, mihent az apjához vendégek érkeznek;
mert legnagyobb gondja is a lesz, hogy az apja vendégit megrészegítse,
és az apjától is azért dícséretet vegyen más nap. E szerént tölt el két
vagy három esztendőt vagy a vadászatban, vagy az italban, vagy a Venus
udvarában, és amit egynehány esztendőkig tanult, azt egy kevés idő alatt
csaknem mind elfelejti. De mit tanult volt annyi esztendőkig? csak a
deák nyelvet, és egyebet nem tanulván, annak házánál hasznát nem sokat
veszi – és a gazdaságban olyan tudatlan, mint mások. És a physikájából
annyit nem tud, mint a molnárja, vagy a kovácsa, nem tudván csak annak
is okát adni, hogy miért hinti meg vízzel annyiszor az égő szenit. Annyi
deáksága után csak azt is a tiszttartójától kell megkérdeni, ha a
szőllője délre, vagy északra fekszik-é? Kérdjük már aztot, hogy mikor
fogja hasznát venni a logikájának, ha megházasodván a gazdaságakor annak
semmi hasznát nem veszi? Az országgyűlésiben elmenvén, az ország
dolgához nem tud – nagy csendességben kell hallgatni a végzéseket,
mivel, ha ott úgy disputálnának, mint az iskolában, azonnal ő is
felugranék székéről, és felkiáltaná: Nego majorem. De azokhoz nem
értvén, olyan tanácsot kell adni, hogy hányják el az emberfőt. Nem hogy
azt tudná, hogy miben áll az ország haszna; de azt sem tudja, micsoda
országok szomszédi Erdélynek? hogyha a Maros a Tiszába foly-é elsőben,
vagy a Dunába? de hol? a meg más kérdés volna. Mindezekből látjuk, hogy
a nyolcz vagy kilencz esztendeig való tanulásnak se maga, se az ország
hasznát nem veszi; mert a deák nyelvnek úgy vennék hasznát, ha a
hadakozásról, az ország igazgatásáról és más tudományokról való
könyveket olvasnának. De így a mi philosophusunk egykét esztendő múlva
olyan tudatlanná lészen, valamint a gondviselője, és ha a
tiszttartójának nem kelletnék írni, talán az írást és az olvasást is
elfelejtené. Nem akarom ezekből azt kihozni, hogy a deák nyelv
haszontalan volna, hanem csak azt mondom, hogy egy nemesembernek
idővesztés annyi esztendőkig csak azt a nyelvet tanulni; mivel a mellett
más egyéb hasznos tudományt is tanulhatna: egy paraszt ember gyermekinek
még haszontalanabb, és jobb volna, mihent írni és olvasni tud, valamely
mesterséget tanulni; mivel a mesterségek és a kereskedések hajtanak
hasznot egy országban. Tudom, hogy a mi országunkban egy ifjúnak más
tudományt nem lehet tanulni; mert nincsenek arra való collegiumok mint
más országokban, ahol egy huszonöt esztendős ifjú négy vagy ötféle
tudományokat tud, és egy közönséges ifjú két vagy három mesterséget. De
lehetetlent nem kell kívánni a szegény erdélyiektől: nem is kívánok. De
az atyák nagy számot adnak azért, hogy a fiakot nagyobb gondviseléssel
nem nevelik, és a nemesi jó erkölcsre nem ingerlik még eleinte, hanem
még példát adnak a részegeskedésre, a feslett és tunya életre. Ha a
fiakot csak arra vennék is, hogy a deák könyveket magyarra fordítsák,
úgy a tanulásokot a közönséges jóra fordítanák; mivel sokan vannak
olyanok, akik arra alkalmatosok volnának. És hacsak egy könyvet
fordítana is meg életében, azzal mind magának, mind másoknak használna,
és látná valamely gyümölcsét annyi esztendeig való tanulásának: de a sok
hejjehujja, a kopó, a virradtig való ital mindezekre időt nem ád, és nem
engedi, hogy az elme valamely hasznos dologban foglalja magát. És ha
megvénűl, jó tanácsot sem tud adni; mert ifjúságát haszontalan töltötte
el – és egy tudatlan tanács úr olyan egy országban, mint egy üres hordó
a pinczében.
De, édes néném, most veszem észre, hogy miben töröm a fejemet.
Mindazonáltal, mint hazafia, azt akarnám, hogy a tudomány oly közönséges
volna nálunk, valamint a tudatlanság. De akármely hosszú levelet írjak
is kednek erről a dologról, azzal a mi ifjaink szokásokot meg nem
változtatják, se az atyák az asztalnál való régi bévett rendet el nem
hagyják. Kednek pedig azt jovallom, hogy a fiának olyan tudományokat
adasson, amelyekkel használhasson országának. Én eleget predikáltam a
fiakról, azért leszállok a predikállószékből, és menjen fel ked is oda
predikállani a leányokról – a kedet illeti; mert a leányok neveltetésére
úgy kell vigyázni, valamint a férfiakéra; de még többet mondok, és azt
mondom, hogy jól oktatni a leányokat olyan szükséges, valamint a
férfiakat, és az egyike olyan hasznos az országnak, valamint a másika.
Hogy lehet a? Nem igaz-é az, édes néném, hogy egy jól nevelt, jól
oktatott eszes leány asszonynyá változván, a fiát is mind jól tudja
nevelni, oktatni, és tanítani és aztot az ország szolgálatjára
alkalmatossá tenni? Ergo, hasznára vagyon tehát az országnak, ha a
leányokat jól nevelik és oktatják.
A régi romaiak megajándékozták az olyan anyákat, kik a haza
szolgálatjára jól nevelték fiakot. Erről többet nem írok, és többet nem
írhattam volna, haszinte fiam volna is: de nincsen, és azt bánom. De azt
is bánom, hogy ma ismét sátorok alá jöttünk lakni; mert a napokban
visszámentünk volt a városba. Itt kell a vászon alatt pergelődni, és úgy
süt a nap itt minket, valamint a koldús lábát sütik a tűznél. Édes
néném, az egészségre vígyázzunk, és mondjon el ked egy olvasót érettem;
mert a sok fülbemászóval tele a sátorom.

LXIII.
_Rodostó, 7. sept. 1725._
Édes néném, csudálja ked azt, hogy lehet írni egy kocsonyának; mert mi
csaknem egészen elolvadtunk a sátorok alatt, és csak tegnaptól fogva
kezdek helyre jönni. Oka pedig annak a, hogy tegnaptól fogvást
visszájöttünk a mi megúnt kedves városunkban, és már itt töltjük az
időt, amint lehet szegény bújdosóktól, hol szomorúan, hol kedvetlenűl.
De mireánk is az az isten visel gondot, aki a hazájokban lévőket élteti:
azokot ott meghadta, minket ide hozott: aztot mind egy kéz cselekedte.
Egy régi philosophus azt kérdette egyszer a másikától, hogy mit csinál
az isten az égben? aki is azt felelte reá, hogy egyet felmagasztal, és
mást megaláz. Okoson is mondotta volt Solon Kroesus királynak, hogy:
Nemo ante mortem beatus; mert senki nem mondhatja magát boldognak halála
előtt. Ha azok nem boldogok, kik hazájokban vannak, hát mi hogy volnánk,
kik itt szaporítjuk a levegőeget suhajtásunkkal?
Hogy pediglen ked a Konstancinápoly megvétele históriáját olvassa, az
igen szép és hasznos időtöltés. Második Mahumet császár, ki aztot
megvette, a tizenötödik saeculumnak a közepiben igen nagy hadakozó
fejdelem volt, azt is írják felőlle, hogy egynehány nyelvet tudott,
amely igen ritka a török császárok között. Aztot pedig én is olvastam,
hogy a pérai hegyen vitette által a gályáit és nagy hajóit, amely
mostanában teljes lehetetlen volna, és amelynek akkoron rettentő
munkának kelletett lenni. Az olyan munka a régi romaiakhoz illett, akik
csaknem lehetetlen munkákat vittek végbe, és amelyeket még mostanában is
csudálkozással látjuk. A mostani törökök nem hogy olyan nagy munkákat
vinnének végbe, de eszekbe sem jutna: Mahumetnek pedig szükséges volt
olyan nagy munkákhoz fogni; mert olyan görög császárral volt dolga, aki
keményen oltalmazta a városát, és meg is oltalmazta volna, ha a
mindennapi veszedelem után újabb-újabb hada lehetett volna. De a sok
ostromokban minden nap fogyott a népe, és végtire az utczákon kelletett
verekedni a törökökkel, ugyan magát is ott ölette meg. Mahumet pedig a
maga népét nem kímélette, és az ostromokkor, aki csak visszáfordúlt is,
maga ölte meg. De látván, hogy az egész népének megcsökkent volna a
szíve, és nem örömest menne ostromra, az egész táborán kikiáltatá, hogy
a várost prédára bocsátja. Erre az egész sokaság felzúdúl, és
parancsolatot nem várván ostromnak megyen. A városbéliek is hogy
megoltalmazhassák feleségeket, gyermekeket, keményen viselék magokot,
ugyanazért lőn olyan nagy vérontás a város megvételekor. Azután az egész
várost feldúlák, rablák és prédálák, és irtóztató dolgokat cselekedének
a törökök. Azt a várost Konstantinus építette vala, ugyan Konstantinus
nevű görög császár is veszté el életével együtt.
De haszinte a város megvétele históriáját olvassa is ked, de lehetetlen,
hogy le ne írjam kednek Mahumetnek egy kegyetlen cselekedetét – talán
nem teszi fel mindenik historicus. A város megvétele után egy igen szép
leányt vittek egy basának, aki is a leányt szép voltáért a császárnak
adja. A császár megszeretvén harmad napig csak a leánynyal töltötte az
időt, senki feléje nem mehetett, se semmi parancsolatot nem adott. A
vezér és a többi basák azon megütközvén, kérték a vezért, hogy menjen a
császárhoz, és jelentse meg, hogy az egész had nem tudja mire vélni
cselekedetét. A vezér megjelenti a császárnak, aki is parancsolja, hogy
hívassa eleiben a basákot – a basák eleiben gyűlnek – a császár nagy
czifrán felöltözteti a leányt, akinek is volt neve Erini – a basák
csudálni kezdék a leány szépségét, és a császár kérdé tőllök, hogy ha
nem volt-é méltó olyan szép leánynyal három napot tölteni? Mindnyájan
felkiálták, hogy igen is. A császár mondá nékik: hát miért indúltatok
fel, és mért gondoltátok, hogy elfelejtettem volna hívatalomat? De
mindjárt megmutatom néktek, hogy ha a magam gyönyörűségét szeretem is,
de azt el tudom hadni, és méltó vagyok, hogy néktek parancsoljak. Erre
felindúlván a basák ellen, a kardját kivonja, és a szegény ártatlan
leánynak a fejét elüti, és mondá azután a basáknak: aki ennek oka volt,
a megfizeti ezt nékem. Meg is fizeték; mert csakhamar a tanácsadóknak
elütteté a fejeket. De haszinte ilyen bosszút álla is a szegény
leányért, de annak nem kelletett volna maga lenni hóhérjának.
Édes néném, mintha üsmértem volna, úgy megesett a szívem annak a
leánynak halálán. És azzal minden nagy cselekedetit megmocskolta
Mahumet; mert ugyanis egy olyan ártatlan személyt, akit annakelőtte
egynehány órával szeretett, és akinek virágját elvette, ugyanannak
egyszersmind hóhérja lenni irtóztató kegyetlenség. Az ilyen
cselekedettől irtózik a természet; mivel az oktalan állatok között is
látunk háláadókat. Ha Mahumet meg nem vehette volna Konstancinápolyt,
nem lett volna a néki olyan nagy gyalázatjára, mint ezen cselekedete.
De ne szóljunk többet arról a leányhóhérról, és ne sirassuk tovább azt a
szegény leányt. Hanem az egészségre vígyázzon ked, és engemet igen igen
kell szeretni; mert én azt megérdemlem, úgy-é? édes néném. Hogy pedig
azon végezzem el levelemet, amin elkezdettem, hogy ajánljuk istennek
bújdosásunkat, és ha suhajtunk is, ne törődéssel suhajtozzunk; mert igen
sokan vannak olyanok, akik rosszabbúl vannak nálunknál. Erre azt mondja
ked, hogy a nem nagy vígasztalás, és hogy mi haszna vagyon egy
éhelhalónak abban, hogy Kolosvárt jó kenyereket sütnek? A való, de az is
való, hogy a nyughatatlansággal való vágyódás az istent megbántja: a
suhajtás enyhíti a szomorúságot; mert
Suhajtás könnyíti a nyomorúltakot.
Nagyon engeszteli szomorúságokot.
Azt tőllök nem tiltják, halljuk pogányokot,
Kik panaszolkodni nem bánják rabokot.
De úgy a suhajtás mind könnyebb, mind hasznosabb lészen, ha aztot az
istennek ajánljuk, és ha csak az ő segítségét suhajtjuk. Nincsen
könnyebb, mint jó tanácsot adni. Én olyan vagyok, mint az a pap, aki
mindenről megfeddette a híveit, és mindenkor jó tanácsot adott. Egyszer
azt mondották nékie, hogy másoknak mindenkor jó tanácsot ád, de maga nem
követi; azt felelé reá: Én csak néktek predikállok, nem magamnak. Talám
én is azt mondhatom kednek szerencsés jó étszakával együtt.

LXIV.
_Rodostó, 23. sept. 1725._
Az urunkkal Bercsényi úr látogatására jüttünk, aki is igen rosszúl
vagyon, és ha egy darabig elviszi is betegségét, de annyira nem viszi,
hogy abból kigyógyúljon. A lábaiból igen sok víz foly ki, amelyet a
borbélyok rosszra magyarázzák, és féltik attól a veszett gangrénától,
aki is az árvíz után ha kvártélyba száll, onnét egy compánia borbély sem
verheti ki. Az isten oltalmazzon meg minket attól. De, ha az isten azt
reánk bocsátja, Jóbot kell követnünk. Az isten mennyi szenvedéseket,
betegségeket bocsátott a szentekre, akik őtet szerették és szolgálták,
azért, hogy az ilyen rossz, mint én, megláthassa, hogy ha az olyan
szentek szenvedtenek, hát én micsoda szenvedést nem érdemlek? Ők azért
szenvedtenek, hogy példáúl legyenek, és jobban megtisztíttassanak,
valamint az arany a tűzben: énnekem pedig azért kell szenvednem, hogy
akaratom ellen is végit szakaszthassam rosszaságomnak.