Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (1. kötet) - 11

eszembe. De arról nem írtam, hogy egy görög püspök házánál láttam olyan
nagy rozmarintfát, mint egy közönséges fűzfa. Mindezek fel nem
találtatnak Zágonban, de ellehetünk nálok nélkül – itt nincsen szilvafa,
se fenyőfa.
Egynehány rendbéli leveleidet találtam itt, édes néném, amelyekben egy
kis kegyetlen bosszontások vannak, de könnyű annak tréfálódni, akinek
szíve helyén vagyon.
Nincsen kegyetlenebb dolog megválásnál,
Titkos barátjától való távozásnál:
De csak az időhöz kell magunkat szabni,
És suhajtásunkat a szívünkbe zárni.
Azt szokták mondani, hogy a megorvosolhatatlan dolognak nincsen jobb
orvossága az elfelejtésnél. Nehéz, de az idő ád arra valami kis
segítséget, azután az okosság is ád erőt a tűrésre. Nem próbáltam, de
hiszi-é ked azt, hogy a szeretet is megavasodik, valamint a szalonna – a
távúl való létel avassá tészi. Mindazonáltal nincsen szebb dolog az
állhatatos barátságnál. Francziaországban egy úri ifjú jegyben lévén egy
kisasszonynyal, nem tudom hogy, az ifjat a tengeri tolvajok elfogják, és
Afrikában eladják, és egynehány esztendőkig semmit nem hallhattak
felőle. Addig a leányt sokan kérték, de a mátkáját szeretvén, hűségét
meg akarta hozzája tartani. Sok idő múlva valamely rabok arról a földről
megszabadúlván hírét vitték a legénynek, hogy ilyen helyen ilyen nevű
török úrnak a rabja. A leány azt megtudván, egy jó leány barátjával
esszebeszéll, férfiúköntösbe öltöznek, és a leány annyi pénzt viszen el
a háztól, amennyivel gondolja, hogy kiválthatja. Tengerre ülvén Afrikába
érkezik, felkeresi a mátkáját, aki is csak elcsudálkozik a dolgon.
Azután a törökkel beszélnek a váltság felől, de a pénz nem volt elég,
amelyet a leány vitt volt. Tanácsot tartanak hárman, hogy mit
csináljanak. Vagy a leánynak, vagy a férfiúnak visszá kelletett menni
több pénzért. A férfiú azt tanácsolta, hogy nincs más mód benne, hanem,
hogy a leány menjen visszá a pénzzel, és talám valami atyjafiai
kiszabadítják. A leány arra reá nem állott mondván: „ha én visszámegyek,
soha semmit nem cselekedhetem éretted, és a szülőim úgy fognak reám
vígyázni, hogy soha többé visszá nem jöhetek; hanem mi a társommal itt
maradunk rabságban helyetted, és te menj el, szerezz annyi pénzt,
amennyi kívántatik a többihez.“ A férfiú erre teljességgel nem akart
állani mondván: hogy azt nem cselekedheti, hogy rabságban hagyja, a
legnagyobb oka a, hogy, ha a török meg találja sejdíteni, hogy nem
férfiak, hát annyi pénzen sem fogja kiadni, és rabságban marad. A leány
erre feleli: csak eredj, cselekedjél úgy, amint elvégeztük; mert
haszinte úgy lenne is, amint mondod, hogy a gazdád reánk üsmérne; az
apámnak vagyon annyi, hogy kiválthat. Az ifjú a végezés szerént a
gazdájának mindeneket megmonda, és a két leányt helyében hagyá.
Francziaországba érkezvén, ott csakhamar megszerzé a pénzt, és a
gazdájához visszátére, aki is amég ő oda járt, megtudta, hogy nem
férfiú, hanem leány rabokat hagyott helyében; mert a leány nem tehetvén
másként, mindeneket megvallott volt a töröknek. Aki is szépnek találván
mátkájához való hűségét elbocsátá őket, és mind a hárman szerencsésen
visszáérkezének hazájokba, és házokhoz – és a lakodalom csakhamar
meglett azután. Talám, édes néném, a föld alatt lakó emberek is
lakadalmaztak, és tánczoltak; mert tegnap előtt nagy földmozgást
érzettünk alattunk. Azt gondoltuk, hogy valamely szekérre tették az
egész várost, és úgy visznek valahová. Mindennyi földindulások között is
ked szolgája, édes néném.

LXXVIII.
_Rodostó, 8. jan. 1727._
Édes néném, azt igen bánom, hogy megelőzött ked az új esztendőbéli
atyafiságos és szíves köszöntésével, és üdvözlésivel: holott nekem
kelletett volna azt a kötelességet végbe vinni elsőben. És azzal ne
dicsekedjünk, hogy a megelőzés bizonyos jele a ked felőlem gyakortább
való gondolkodásának, és az én lágy szeretetemnek; mert azt holtig meg
nem engedem kednek, és, ha mértékben tennők a szeretetet, az igaz, hogy
a mérték felőlem többet nyomna száz fonttal. Mindazonáltal ked is jó, én
is jó. Énnekem a tengeri halak bizonyságaim, hogy elébb nem írhattam;
mert olyan nagy szelek jártak a tengeren, hogy csak nekik lehetett a
tengeren járni, és nem az embereknek. Oda is adtam volna nekik a
levelemet, de ked nagy hegyen lakik, ők pedig nem szeretik a hegyre
felmászni.
Ami pedig a ked köszönetét illeti, én azokat mind visszákívánom dupplán,
és még azokon kivűl új erőt a sok levélírásra. Épen tegnap előtt szedtem
rendbe a szokás szerént a ked leveleit, amelyeket rendbe veszem minden
esztendőnek a kezdetén: az enyimeket pedig, ha a tanácsomat béveszik,
meg kell égetni, vagy akármi szükségre fordítsa ked, nem bánom.
Édes néném, vettél-é sok ajándékot az esztendő első napján? Nem tudom, a
francziák honnét vették azt a szokást – gondolom, hogy a régi
romaiaktól; mert ők meg szokták volt egymást ajándékozni az esztendő
kezdetén, és az a martiusnak első napján volt. Pogány szokásban jó
szokás; főképpen annak, aki veszen. A keresztényeknél sok pogány szokás
maradott meg: desőt még az anyaszentegyházban is látunk olyanokot,
amelyeket a régi pápák és püspökök meghadták. Ilyen: lámpásokot és
gyertyákot gyújtani a templomokban. A bizonyos, hogy azt szükségből
kezdették; mert pinczékben és rejtett helyeken kelletett tenni az
áldozatot a régi keresztényeknek. Azután azt czeremóniából megtartották;
mivel a régi királyok előtt gyertyákat gyújtottak, és mikor valahová
ment a régi romai polgármester, égő fáklyákat és tüzet vittek előtte. A
királyok és gazdagok holttestek mellett pedig lámpások égtenek. Még most
is találnak olyan régi boltokra, ahol égő lámpás vagyon a koporsó
mellett. Hogy tarthatott annyi száz esztendőkig az olyan lámpás? annak
okát már most nem tudják: de azt minden tudja, hogy találtak olyan égő
lámpásra, de mihent az áer éri, elaluszik. A fársángot, amelyet mi olyan
nagy ájtatossággal megtartunk, a pogányoktól vettük. Hát mi honnét
vettük a vízbevető hétfőt, mondja meg ked nekem? Hát bizonyos
vármegyében Francziában micsoda szokás volt? Mikor valamely úrnak egy
nemesember a földit bírta, akit vasallusnak nevezték akkor, ha az olyan
nemesember megházasodott, legelsőben a földesúr feküdt a menyasszony
mellé: de köntösösön, és csizmáson, és csak egyik lábát volt szabad
feltenni az ágyra, és csak egy kevés ideig. Most már elhadták azt a
szokást, hanem a földesúrnak egy sódort adnak. Hát még micsoda szokás
vagyon ott, ha egy nemesember a másnak földére megyen vadászni? amennyi
foglyot, vagy nyulat lő, azt a földesúr házához kell vinni – aztot meg
kell készíttetni úgy, amint a kötésben vagyon feltéve, haszinte a gazda
otthon nem volna is, másként elvesztené jószágát. Üsmértem olyan
nemesembert, akinek ilyenért pere volt egynehány esztendeig.
Jaj, édes néném, talám valaha írtam már az ilyenről, de nem jut
eszemben: de azt, tudom, még meg nem írtam, hogy tegnap egy kis
hideglelés volt az urunkon. Elúntam a sok szokásról írni: az én szokásom
pedig a, hogy tíz órakor lefekszem, másnap hatodfél óráig a szememet ki
nem nyitom – már tíz az óra; mert későn fogtam az íráshoz, és a jó
szokást el nem kell hadni, azért maradok az asszonynak köteles alázatos
szolgája.
Az új esztendőben írott első levelet pompával kell végezni.

LXXIX.
_Rodostó, 15. martii, 1727._
Nénékám, a leveleidet igen kedvesen és édesen vettem, – és csak ked tud
nádmézes téntával írni, de más nem. Nem is illenék mindennek követni
nénékámat; mert csak a kis ujjunkban több ész vagyon, mint másoknak
egész csontjaiban. Itt mi csak csendességben élünk, töltjük, húzzuk,
vonjuk az időt. Minden múlatság előttünk fut. De ugyan is miért keresné
a múlatság a bújdosókat, mivel másokot is talál. Minékünk csak suhajtás,
– annyit is suhajtottam már, hogy úgy tetszik, másféle áert nem veszek
bé, csak mindenkor a magam suhajtásit. Istennek így tetszik, úgy legyen.
Azt írod néném, hogy feleljek meg holmi kérdésidre, és hogy időtöltésért
többeket is fogsz tenni. Micsoda bajomra vagy nekem! Ha Konstancinápoly
puszta volna, semmit sem szóllanék: de mindennap eszes, értelmes
emberekkel vagyunk; mégis nekem tenni olyan kérdéseket, az ilyenért ne
haragudjam? De nem merek, inkább engedelmeskedem, és ha rosszúl is,
megfejtem kérdésidet. – Azok a mély kérdések pedig, ha eszembe jutnak,
ezek: Ha mindenkor elsőbb volt-é a római pápa a konstancinápolyi
patriarchánál? – Mikor kezdődött a nagy bőjt? – Három misét mondani a
karácson étszakán? – És hogy mioltától fogvást hallanak orgonaszót a
templomokban? Azt nem csudálom annyira, hogy nekem teszed ezeket a
kérdéseket; mert a csak arra való, hogy engemet bosszontsunk; de azt
csudálom, hogy honnét vetted ezeket a kérdéseket?
Elég a, hogy az elsőre ez a feleletem csak rövideden, hogy az én
ítéletem szerént az alexandriai patriarcha régibb a konstancinápolyi
patriarchánál, és őnéki kelletett az több patriarcháknak tudtokra adni,
hogy mikor kezdődik a nagy bőjt, és mikor kell illeni a husvétot. Eztet
pediglen vízkereszt napja után meg kelletett nékik írni, hogy a
napkeleti tartományokban a püspökök egyszersmind kezdessék a bőjtöt, és
egyaránt tartsák a husvétot, – akkor nem volt annyi kalendárium, mint
most. De idővel a császárok, kivált a görögök, csak Konstancinápolyban
lakván, a patriarchájokot nagyobb nagyobb méltóságra emelék, úgy
annyira, hogy azt tették alexandriai patriarchának, akit a
konstancinápolyi patriarcha akart. De mindazokban a felmagasztalásokban
is a konstancinápolyi patriarcháknak sok ideig eszekben sem volt, hogy
magokot hasonlóknak tartsák a római pápához, – amint ezt látjuk
egynehány conciliumokban, hogy a pápa követjei mindenkor az első helyen
ültenek. Hanem idővel a konstancinápolyi patriarchák nagy gazdagságok
miatt annyira felfuvalkodának, és olyan hatalmasokká lének, hogy magokat
nem a pápák után valóknak, hanem hozzájok hasonlóknak kezdék tartani. És
végtire a kincs és a hatalom annyira felemelé őket, hogy egyik a többi
között olyan színű papucsot kezde viselni, amelyet csak a császároknak
volt szabad. Ez ellen a császár nem mert szóllani; mert másnap kiugrott
volna a székiből, ha szóllott volna; hanem csak a római pápa méré arról
meginteni. De a kevély patriarcha az intésnek nem engede, és jobban
szereté a pápával összeveszni, és meghasonlani a napnyugoti
anyaszentegyháztól, mintsem a császári papucsot letenni. Ugyan ez a
Caeruleus is kezdé az elszakadást, és az utánnavalói őtet követék.
Egynehányszor akarának visszátérni az únióra; de végbe nem vitték; mert
nem igazán kívánták. Mikor a görög császároknak szükségek volt a
pápákra, akkor mindeneket fogadtak. Főképpen mikor a törökök kezdének
közelíteni Konstancinápolyhoz, akkor maga is a császár a pápához ment a
patriarchájával, és ott mindeneket ígérének, de visszátérvén, és látván,
hogy a pápától annyi segítséget nem vehet, amint gondolta volt, a
patriarchájával is meg nem tartatá igéretét. A bizonyos, édes néném,
hogy a római püspök mind a napkeleti, mind a napnyugoti
anyaszentegyházban első volt mindenkor. E leginkább a conciliumokból
tetszik ki, amidőn a patriarchák együtt voltanak három vagy négyszáz
püspökökkel.
A második kérdésed az, hogy mikor kezdődött a nagy bőjt? Közönségesen mi
azt tartjuk, hogy a nagy bőjt apostoli szerzés. De, haszinte száz
harminczadikban rendeltetett volna is, amint ezt így sokan tartják, úgy
is olyan tanítványok rendelték, akik üsmérhették az apostolokot.
A harmadik kérdés, hogy mikor kezdődött a szokás három misét mondani
karácson étszakáján? A bizonyos, hogy a misemondásnak száma eleinte nem
volt egyre határozva, mint mostanában. Olvassuk olyan szent pápákról,
püspökökről, hogy a sok misemondásban úgy elfáradtak sokszor, hogy
másoknak kelletett őket segíteni. A görögöknél napjában csak egy mise
szokott lenni, az is innepnapokon. – Ha tíz püspök volna is együtt, de
mind a tíz egyszersmind mond egy misét, – egy celebrál, a többi mind
utánna mondja. – Némelyek, akik azon nem törődnek, hogy bizonyos
könyvekből keressék annak okát, miért mondanak három-három misét azon az
étszakán? azt tartják nagy ájtatossággal, hogy a papoknak 365 misét kell
mondani esztendő által. Nagypénteken és nagyszombaton nem mindenik
mondhatván, így két mise marad hátra, hanem karácson étszakáján töltik
ki a számot. – E jó ok-é, vagy sem? Nem nekem kell elvégeznem. Hanem
csak azt felelem a ked kérdésére, hogy közönségesen azt tartják, hogy
azt a szokást száznegyvenedik esztendőben vették bé. Ez elég régi
szokás.
A negyedik kérdés, hogy mikor hallottak orgonaszót a templomokban? Erre
az a felelet: hogy egy görög császár küldött ajándékban egy franczia
királynak egy orgonát. A volt első Európában. Mely tájban volt az, arra
nem emlékezem. Hanem hatszáz ötvennyolczban kezdettek orgonaszót hallani
a templomokban. A görög császár hogy küldhetett orgonát, nem tudom;
mivel az ő templomokban semmiféle muzsika nincsen.
No! édes néném, vagyon-é még több? Már most, hogy belé ízeledtem, azt
akarnám, hogy volna vagy két fontnyi kérdés. Mindazonáltal a kérdéseknek
szakaszszuk végét, és újra ne kezdjük. Hanem az egészségedre vigyázz;
mert a sok kérdés annak megárthatna. – És azon légy, édes nénékám, hogy
„Kelemen“ ne „kelletlen“ hanem kellemetes légyen nálad. – Isten hozzád
mind holtig.

LXXX.
_Rodostó, 7. maji, 1727._
Nénékám! a mézes pogácsánál édesebb leveleidet vettem szívbéli
zokogással. Éppen nem volt szükség megköszönni a kérdésekre való
feleletimet; mert amit ked jó szívvel veszen tőlem, az nekem köszönet
gyanánt esik. De a köszönet csak arra való, látom, hogy ismét
megfeleljek kérdésidre. Amelyet jó és ép szívvel megcselekszem, de úgy,
amennyiben a rongyos elmém megengedi. Mert ha rongyos leves vagyon,
miért nem volna rongyos elme? Elég vagyon.
Tudom, édes nénékám, hogy a szokás szerént ezt a holnapot a kanális
partján töltjük el. Bár én is ott lehetnék; mert nem lehet annál szebb
lakóhely. Nincsen is Európában annak mása. Aki azt nem látta, csak
gondoljon el egy széles és hosszú tót, – vagyon öt mélyföld a hossza.
Annak egyik vége a Feketetengerbe megyen, a másik a Fejértengerbe. De
annak kétfelől a partján micsoda szép városokot lehetne építeni! Most is
vannak, de ha másféle nemzet lakná, mind másformában volnának. Mint
szerettem nézni, hogy a nagy roppant hajók az ablakom előtt mentenek el,
és a sok szép kis hajócskák! Itt pedig csak a fekete ijesztő örmény
asszonyokot látom.
Minékünk pedig mindegy a múlatságra való nézve, akár május, akár
december, – mi csak itthon ülünk, és télben nyárban egy szokást tartunk.
– Nem üsmerek olyan klastromot, amelyben a rendet úgy megtartsák, mint
nálunk. A való, hogy ha valamelyikünk baráttá lenne, nem kellene
esztendőt tölteni a noviciátusságban; mert itt mindent órára és minutára
cselekesznek. Egy kis kutyám vagyon, az is már úgy tudja a rendet,
valamint én. Mikor dobolnak, és misére megyek, reám sem néz; de mihent
ebédre dobolnak, azonnal felugrik, s hozzám jő. A bizonyos, én arra reá
vigyáztam, hogy ez a kutya úgy tudja a rendet. Csak arra vígyáz, mikor
kimegyek a házból, hogy merre megyek; ha a fejdelemhez, vagy a templomba
megyek, meg sem mozdúl, ha hínám is, – már tudja, hogy arra a két helyre
nincsen szabadsága. Nincsen értelmesebb oktalan állat a kutyánál. Az
elefántot mondják, de még nem láttam ő nagyságát. De olyan kutyát
láttam, aki a kártyát üsmérte, és az abcét úgy tudta, mint egy kis deák
gyermek.
Jaj, édes nénékam, elfelejtettem volt, hogy nekem úr dolgára kell
mennem, és a ked kérdésire meg kell rongyoson is felelni. Azt kérded
édes néném, hogy kik voltak a keresztes vitézek? Másodszor, hogy ha régi
szokás-é a harangozás a templomokban, mert ott harangszót nem hallasz,
és törököt sem látsz hintóban? És hogy miért nem esznek szentelt
kenyeret a templomban nálunk, mint Francziában, és ha a régi szokás-é?
Az első kérdésre csak úgy felelek, amint olvastam. A szent földet a
tizedik saeculum előtt sokkal a saracénusok bírták, vagy némelykor a
mamertusok. Ezek mindenik a Mahumet vallását követték. A saracénusoknak
Damascus városában lakott a fejek, és aztot Chalifnak nevezték. A
mamertusok Egyiptomot bírták. De akárki bírta a szent földet, de oda a
keresztények minden időben elmentenek, noha nagy félelemmel, a máltai
szerzet, és a templaristák Jeruzsálem városa és a szarándokok oltalmokra
állíttatván fel. A tizenegyedik saeculumban ez a két szerzet csak egy
ebédre is kevés lett volna a feljebb megmondott kétféle ellenségnek, ha
ez a két szerzet nem vett volna némelykor valamely kevés segítséget: de
az igen kevés volt, és nem tartott sokáig. Ebben az időben támada
Francziában egy olyan barát, aki a pápa engedelméből kezdé a városokon,
falukon predikállani a szent földre való menetelt. Onnét Németországban
ment, és a predikácziója oly hathatós lett, hogy azt gondolták, ezek az
országok csak az asszonyokra maradnak, a férfiak mind elmennek.
Aminthogy a fejdelmek a főrendek közűl igen sokan vevék fel a keresztet;
mert azoknak, akik el akartak menni, nem tudom melyik vállokra, de
posztóból keresztet kellett felvarratni. A köznép közűl pedig számtalan
keresztezé fel magát. Azt nem kell csudálni; mert ez új dolog lévén, az
ember mindenkor kap az újságon. Azon kivűl a sok lelki ígéret
felindította őket. Még a testi haszon is felvétethette vélek a
keresztet; mert egy keresztesnek nagy privilegiuma volt. Mert mihent
felvette a keresztet, már azt nem lehetett törvénybe citálni mindaddig,
míg vissza nem jött, és le nem tette a keresztet. Az adósságát is addig
meg nem fizette, akkor is még bizonyos idő után. Feleségét, cselédit,
míg oda járt, senki semminémű okért nem merte háborgatni. Nem kell hát
csudálni, ha mindenkor feles volt a keresztes had.
És ezek valának, kik legelőször keresztes hadnak neveztetének. Ezeknek
fejök micsoda király vagy fejdelem volt, nem jut eszembe. Elég a, hogy
az a sok nép nagy bajjal és veszedelemmel a tengeren a szent földre
érkezvén, arra sok idő kívántatott még az ellenséggel megütközhetett; az
ételnémű szükséget pedig csakhamar feltalálta. Azonban a betegség, az
éhség felét is a hadnak lekaszálta, és ott nem tölthetvén sok időt,
minden haszonvétel nélkül visszá kelletett térni. Az ilyen
kereszteshad-gyűjtés és a szent földre való menetel egynehány ízben
volt, és mindenkor szerencsétlenűl. De még végtire az asszonyok is
felkeresztezék magokat, – ki jó szándékból, ki pedig szeretőjökkel
akarának együtt részt venni a lelki és testi jóban, – úgy annyira, hogy
számtalan sok asszony vala a keresztes táborokon. És akik erről írnak,
nyilván felteszik, hogy a keresztes hadnál elfajúltabb had nem lehetett
mindenben. És nem kell csudálni, ha az isten egyszer sem áldotta meg a
keresztes hadat, és ha másfél száz vagy kétszáz esztendő alatt legkisebb
hasznot nem vittenek végbe. Addig hány százezer ember hala meg a szent
földön! Legfelesebb keresztes had András királylyal ment a szent földre;
mivel ő volt fejök a franczia és a német keresztes hadaknak is.
Mindezeknek a görög birodalmon kelletett általmenni. A görög császárok
pedig annyi vendéget nem szeretvén, azok igyekeztek, hogy fele se lássa
meg Jeruzsálemet, amint leggyakrabban úgy is történt. És arravalónézve
az sok lisztet küldvén a táborra kételenségből, görögi hamisságból a
lisztet megelegyítették oltatlan mészszel, és amíg a táboron azt
észrevették, addig sok ezer megholt. Csak fele érkezvén az elindúlt
hadnak a szent földre, annak felét a betegség és az ellenség
elfogyasztotta. Amely kevés rész azután megmaradott, annak visszá
kelletett térni, és abból is kevés látta meg hazáját, és még kevesebb
házát. De mind ennyi szerencsétlenség és veszedelem után is a fiak
elfelejtvén az apjok veszedelmeket, amidőn hadat gyűjtöttek, csak elég
találkozott, aki elment. Úgy tetszik, hogy utólszor szent Lajos franczia
királylyal ment sok had a szent földre; mert utána meg kezdett hűlni
mindenekben a szarándoki buzgóság. Ezt a jó királyt is megverték, és
magát rabúl fogták. Alexandriánál két testvér öcscsét elvesztette. De a
király mind magát, mind a véle rabságban esetteket csakhamar kiváltotta.
A pápák és a királyok végtire látván, hogy kevés haszna volna a
keresztes hadnak, a hadgyűjtést elhagyák, és egész Európában elfelejték.
Édes néném, ha rövideden írtam is, de úgy tetszik, megláthatja ked, hogy
kik és mikor voltak a keresztesek. – Rövidebben is leírhattam volna,
csak azt írtam volna: voltak és nincsenek; de így igen röviden lett
volna. Hosszabban sem lehetett, mert levelet írok, és nem históriát.
Csakhamar megfelelek a több kérdésidre is, mert dobolnak ebédre, és ebéd
után a hajó megindúl a levéllel. Harangszót hallani a templomokban igen
régi dolog; mert még az ötödik saeculumnak az elején kezdették a
harangszót hallani. A hintó pedig igen ritka a ked városában, azt nem
kell csudálni, mert ritka madár a török a hintóban, ő azt nem szereti,
néki ló kell. Olyan kocsit pedig, mint egy kaliczka, eleget lát ked,
amelyben az asszonyok ülnek. Még más nemzeteknél is nem régen
szaporodott el a hintó. Egy franczia király, Clovis, mikor elvette a
feleségét szent Batildot, négy ökrű szekéren vitette haza, és csak húsz
ezer forintot adtak véle. Henricus quartus más franczia király, e nem
régi dolog; mégis azzal mentette egy úrnak magát, azért nem mehet
hozzája, hogy a felesége elvitte a hintóját. Édes néném, miért nem
esznek nálunk szentelt kenyeret a templomban, mint Francziában? Azért,
hogy nálunk nem szokás. Ők is nevetik azt, hogy nálunk bárányt
szentelnek a templomban. A kenyérszentelés pedig régi; mert még a
negyedik saeculumban kezdődött. Én pediglen a tizennyolczadikban
elvégezvén ebéd előtt ezt a levelet, mindjárt iszom a ked egészségiért.
Amelyre vigyázz édes néném, és ne egyél sok cseresznyét. Pola téti!

LXXXI.
_Rodostó, 14. junii, 1727._
Nénékám! mí itt tegnap kereszteltünk egy asinus zsidót. Vagyon már
harmadnapja, egy zsidó hozzánk jött nagy titkon, és kérette a fejdelmet,
hogy őtet kereszteltesse meg, mert kereszténynyé akar lenni. Vagy két
nap a papok mindenkor véle voltak, és készítették a keresztségre. Tegnap
megkeresztelték, – a fejdelem volt keresztapja, aki is könnyezett
örömében. A zsidó pedig jól tudta magát viselni, és a keresztelés az
egész ceremoniával ment végben. Tegnap a fejdelemnek izeni, hogy ő már
keresztény lévén, a több atyjafiai között nem lakhatik, se nem
kereskedhetik, azért kéreti a fejdelmet, hogy segítse meg egynehány
pénzzel. A fejdelem jó szívvel küld néki száz tallért. Ma reggel keresik
a zsidót, hát nincsen, – mindenütt tudakozódnak felőlle, és mondják,
hogy több zsidókkal hajóra ült, és Konstancinápolyban ment. Így csala
meg minket az asinus zsidója, – vagy is inkább magát. Itt pedig vannak
olyanok, akik hogy megtudták a dolgot, mondották, hogy mind Smyrnán,
mind pedig másutt is követett el hasonló dolgot, és egynehányszor
megkereszteltette volt már magát. Olyan jól is tudta ő magát viselni,
hogy semmit nem kelletett neki mondani, hogy mit csináljon. Mi azt
csudáltuk, hát az asinus, ő azt többször is próbálta volt. Csak ezt
akarám kednek megírni, hogy a zsidónak nem kell hinni. Azt pedig bízvást
elhiheted, édes néném, hogy szeretlek. Ámen.

LXXXII.
_Rodostó, 17. junii, 1727._
Továbbra nem halaszthatom, mert bánnám, ha mástól tudnád meg, édes
néném, hogy a fejdelem második fia elosontván Bécsből, Francziában ment,
és onnét tegnapelőtt ide érkezett. Ellehet ítélni, hogy egy olyan atya,
mint a mi urunk, huszonhat esztendős fiát, akit soha ennekelőtte nem
látott volt, hogy micsoda örömmel fogadta. Másnak nem lehet azt
megfogni, hogy micsoda szeretetet éreznek az atyák a fiokhoz, azért
atyának kell lenni. Azt pedig vettem észre, hogy a fiú nem azzal a
szívbéli indúlatú örömmel köszöntötte az atyját, mint az atya a fiát.
Talám természet szerént nem érzik a fiak azt a nagy szeretetet, mint az
atyák; vagy pediglen a fiakban is némelyekben a szeretet bővebb, mint
másokban. A szép példa a Kroesus király fiában, aki is néma lévén, és
látván, hogy az ellenség hátúl le akarja vágni, olyan nagy erőszakot
tett magában, hogy a szava megnyílt, és kiálthatta a királynak, hogy
vígyázzon magára. A mi herczegünk felől elmondhatjuk, hogy szép ifjú,
eszes és értelmes, de természet szerént; mert a tudomány azokat fel nem
ékesítette, se a jó neveltetés fel nem czifrázta. Valamint egy szép
leány, akinek paraszt neveltetése lévén, annak se szájában, se
maga-viselésében kellemetesség nem lehet, és a szépség nem lesz annyira
becses. A szép gyenge munka tészi az aranyat is becsesebbé. Akármely
szép legyen az elme, de aztot fel kell ékesíteni a jó neveltetéssel és
tanulással. A pallérozatlan gyémánt szintén olyan, mint olyan kő,
amelyet békasónak hínak. A mi herczegünknek semmi neveltetése nem volt,
és azon igyekeztek, hogy semmit ne tanuljon, azt véghez is vitték, – és
azt csudálom, hogy írni tud, ha rosszúl is. – Az atyja, aki általlát
mindjárt mindeneket, keservesen tapasztalja mindezeket, de mit tehet
rólla? Már a nádszál kezd vastagodni, és nehezebben hajol. A bátyja még
Bécsben sétál. Elég sok jót mondanak felőlle, – meglássuk még valaha.
Erről is eleget mondottak. Amint észrevettem természetét, csendes és nem
haragos. De a fiat nem üsmérhetni addig meg, míg az apja szárnya alatt
vagyon, hanem mikor onnét kirepűl. – Nem tudom, hogy fog szokni a mi
baráti életünkhez; mert itt a néki való múlatságtól kopik az álla. Azt
tudom, az apja, kedvét keresi, – vadászni elküldi, maga is kimegyen
véle: noha már esztendőtől fogvást ritkán jár, de azelőtt minden héten
kétszer. Azért itt vadászhat amennyi neki kell, csak egyebet felejtsen
el. Én azt gondolom pedig, hogy ugyan azt az egyebet jobban szeretné a
vadászatnál. De itt csak a baráttánczot kell járni, más nótát nem fúnak.
Én pedig úgy tudom már azt a tánczot, hogy bízvást lehetnék tánczmester.
Egészséggel, édes néném. A vendég még igen új, hogy többet írjak
felőlle.

LXXXIII.
_Rodostó, 19. julii, 1727._
Nénékám, az evangyeliumi Simeonnak ma adott a fejdelem audientiát. De
haszinte maga nem volt is, legalább az öcscse; mivel ma egy tiszteletes
örmény patriarcha volt a fejdelemnél. Akivel a fejdelem elvégezvén a
beszéllgetést, és látván, hogy az emberkort elérte volna, kérdé, hogy
hány esztendős lehetne? A patriarcha felelé, hogy csak száz hét, de
azonban még erős és jó egészséges. Édes néném, mi szép dolog sokáig
élni, főként egészségesen; mert betegesen nem kívánhatni. Ha az emberek
közönségesen a szüle apjokkal élhetnének, mi szép dolog volna a. A szüle
anya közönségesebb az asszonyok között; mert hamarébb lehetnek házasok.
Ha tizenhárom esztendős korában a leány férjhez megyen, amint a nem
ritka, tizennégyben egy leánya lehet, – tizenhárom esztendő múlva
férjnek adja, – annak tizennégyben egy leánya lesz, – mind így
számlálva, egy asszonyt negyvenkét esztendős korában szüle anyának
nevezhetik. Nem gondolom, hogy ked helyben hagyja mindezeket; de nem
tehetek rólla. Azt magad is reá hagyod, hogy keveset él az ember. Vannak
olyan állatok, akik tovább élnek, úgymint a sas, a holló, a szarvas, és
más több állatok is, noha nem tudjuk. Azt olvastam a minap, hogy Raul, a
burgundiai király, gyakorta felült száz esztendős lovára. De a csuda,
hogy főként a munkás emberek annyit élnek; mert a bizonyos, hogy az
állatok között legtöbbet szenved és dolgozik az ember; mégis mennyi öreg
munkás embereket látunk!
Tudom, hogy nem hagyjuk a porban esni, mikor valamit olyat írok; mert
azt írod, hogy a herczeg nem olyan, mint, és hogy azt az egyebet öcsém
uram szereti jobban a vadászatnál. Én erre azt felelem, hogy öcsém
uramot üsmérjük, azért beszéllünk úgy; de ha a herczeget üsmérnők,
másképen beszéllnénk. De édes néném, már is megúntuk mí az itt való
lakást, és szokatlan dolog előttünk mindennap misére menni, és bőjti
napokon húst nem enni, és reggeltől fogva estig csak a könyvet
símogatni. – Elmegyünk ugyan vadászni, de csak azért, hogy otthon ne
legyünk, és fél óráig ha keresünk valamit, a többi unadalom. Volnának
csak itt valamely bóbitás foglyok, vagy verdigályos nyulak, óh! úgy
derék vadászok volnánk, akár ne is ennénk estig. Itt tilalmas dolog az
asszonyokra nézni. Az olyan gyümölcs közöttünk, amelyet soha sem viszik
az asztalhoz. Még végtire olyan szokás lesz közöttünk, valamint a Monte
Athos hegyén lakó görög barátoknál, ahová nem hogy szabad volna menni az