Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (1. kötet) - 05
Total number of words is 4211
Total number of unique words is 1723
28.8 of words are in the 2000 most common words
40.5 of words are in the 5000 most common words
47.7 of words are in the 8000 most common words
Vagyon-é olyan orvosság, aki mindenféle betegséget meggyógyítson? De
olyan vagyon, aki ártson. Halál ellen – nincs fű kertben. A mi urunk
pedig csak a vadászattal töltötte az időt, és azt nevette, hogy mi mint
vendégeskedünk. Édes néném, istentől jó egészséget kívánván kednek
maradok kednek legkissebbik szombati szolgája.
XXXIX.
_Rodostó, 18. novembris 1720._
A ked szép, de igen kurta leveleit kedvesen vettem. Édes néném, mért
kíván ked olyan gyönyörűségtől megfosztani, amely egy pénziben sem telik
kednek? A meleg házban nem mesterség írni, a ked leveleit pedig a hideg
házban is gyönyörűség olvasni. Egy kis pirongatás nem árt némelykor.
Reménlem, hogy másszor megjobbítja ked magát. Itt mi nagy csendességben
élünk. Isten tudja meddig; mert innét való elmenetelünk merre, és mikor
lehetne, azt nem lehet kigondolni. A porta nem régen csinált a
császárral húsz vagy huszonnégy esztendeig való békességet – húszonnégy
kőfallal rekesztették bé tehát az útunkat Erdély felé. Már a felé nem is
kell gondolkodni. Úgy tetszik, hogy még másfelé is bévágták az útat, és
amint mostanában folynak Európában a dolgok, legkissebb súgárát sem
láthatjuk megszabadúlásunknak, és még csak a reménséget is ládába kell
zárni.
Szegény bújdosóknak hogy adsz könnyebbséget,
Ha tőllök elveszed még a reménséget?
De ezzel, édes néném, csak vígasztalhatjuk magunkat, hogy
A nyomorúságban lévők nem félhetnek
Semmitől, desőt még mindent remélhetnek.
A való, hogy az istenben reménség ellen is kell reménleni; mert ő
igazgatja a szíveket. A mi ellenkező dolgokat látunk Európában a mi
megszabadúlásunkkal, azokat is ő vezeti, és nem csak reánk kell
gondjának lenni, hanem másokra is. Mi azt akarnók, hogy csak a mi
kívánságink szerént folynának a dolgok, és hogy holnap ugorhatnók által
a feljebb említett kőfalakat: de nem oda Buda; mert se a portához, se a
francziához bíznunk nem lehet. A német megbékéllvén a törökkel, a
spanyolba kapa. Orleans herczeg, a franczia regens, akinek természet
szerént kelletett volna a spanyollal tartani, mivel oly közelről való
atyafiak, ellenkezőt cselekszik, és a császárral allianciát csinál, és a
spanyol ellen hadakozni kezd. A császárral elvéteti a spanyoltól a két
Siciliát, és ezzel az esztendővel a hadakozás is elvégeződik. Orleans
herczeg a békességben azt teszi fel, hogy a spanyol király egy leányát a
franczia királynak adja, aki nem több hat vagy hét esztendősnél. Eztet
Francziaországba fogják küldeni most minden órán, hogy ott neveljék fel.
És hogy a spanyol királynak az első és a második fia az Orleans leányi
közűl vegyenek feleséget – ezt a két lányt is Spanyolországba fogják
küldeni. A császár, a franczia, a spanyol és az anglus allianciát
csinálván egymással, ki merné ezek ellen emelni a kezét? És kitől
lehetne remélleni valamely vígasztalást a szegény bújdosó magyaroknak?
Mástól nem látok, hanem a francziától, de az is, elmondhatni, hogy
háláadatlanúl bánik az urunkkal, aki még most is kéredzik, hogy
bocsássák bé Francziaországban, Orleans herczeg pedig nem hogy azt
megengedné, vagy még választ adna a leveleire, de még azt sem akarja,
hogy nevezzék előtte, okúl adván a császárral való allianciáját. Ilyen a
fejdelmek barátsága és atyafisága. Az a herczeg Francziában való
létünkkor a fejdelemhez mindenkor nagy barátságát mutatta, az atyafiság
is megvagyon közöttök, mivel az ő anyja és a mi fejdelemasszonyunk egy
familiából valók. De a fejdelmek azt tartják, hogy úgy vagy barátom és
atyámfia, ha szükségem vagyon reád; vagy, ha reám nincsen szükséged.
Erre azt mondhatná ked: hát a kereszténység hol vagyon? Hát az
evangyéliumot csak a köznépnek adták-é ki? Való, hogy azt mindennek meg
kellene tartani, de úgy tetszik, mintha a fejdelmeknek szégyen volna
ahoz szabni magokat. – Mind ezekből azt látjuk, hogy csak az istenben
kell biznunk, és békességes tűréssel vegyük és várjuk irántunk való
rendelésit. Aki a hideget adja, a mentét is ád melléje. Aki bennünket
ide hozott, a gondunkot is viseli. Bízzunk tehát, bízzunk, és úgy nem
hagyatunk el. A mi fejdelmünk, a bizonyos, hogy bízik, és a mellett
minden héten kétszer vadászni megyen – aztot, haszinte varrótő eső
volna, sem múlatnók el.
Nem elég azt megírni kednek, hogy Bercsényi úrfi ide érkezett még
septemberben; mert azt már régen tudja ked: hanem azt kell megírni, hogy
miért jött ide. A franczia király megengedvén, hogy egy magyar
regementet állítson fel, azért ide jött, hogy magyar katonákot
gyűjthessen Moldvában és Havasalföldiben. Az egészségre vígyázzunk, édes
néném, és úgy leszek mindenkor a ked (nem lófejű) hanem lófő székelye.
XL.
_Rodostó, 1. jan. 1721._
Pola teti! Látod, édes néném, hogy már jó napot is tudok mondani
görögűl. De tudja-é ked, hogy ma micsoda nap vagyon? Tudja-é ked, hogy
ma nekem köszöntő levelet kell írni? Én pedig meghajtván mind a két
térdemet kívánom, édes néném, szívesen, hogy az isten lelki és testi
áldását adja kedre, azaz, hogy betöltse a ked szívét malasztjával, és
egészséget adjon kednek. Ugyan jók vagyunk mi, édes néném – mi egymást
csak két szóval köszöntjük – azt a két szót mindenkor elkiséri a mi
szívünk – mi azzal béérjük, s többet nem kívánunk: nem úgy mint
Bercsényiné, aki azt szeretné, hogy két óráig tartana a sok mindenféle
kívánság – már azt megszokta, én pedig el nem hagyatom véle, noha tíz
szóból állott a mái köszöntésem. Hát még mennyit nevettünk a Kajdacsiné
köszöntésén – az urat nagy térdhajtással köszönti: hogy sok új esztendő
napokat kívánok Nagyságodnak – ezt a mostani új esztendőt pedig az isten
meg ne engedje Nagyságodnak eltölteni itt, hanem a maga hazájában, és
így Bercsényi uram el nem tölti ezt az esztendőt, hogy hacsak hazájába
nem megyen; annak pedig nem látom módját.
Nem tudom, ha nálunk szokás-é ma egymást megajándékozni? mert
Francziában az igen szokás – ott a királyt, urat, szegényt, asszonyt,
leányt, egy szóval minden ajándékot ád egymásnak, ha egyebet nem adhat
is, de csak egy gombostőt is ád. Kedtől pedig egyéb ajándékot nem
kivánok, hanem, hogy ebben az esztendőben is úgy szeressen ked, mint az
elmúltban. Aztot pedig ne kívánja ked, hogy jobban szeressem kedet; mert
ha csak fél lóttal többet nyomna a szeretet, több volna az atyafi
szeretetnél. Látja hát ked, mint szeretem kedet! Úgy szeretlek, édes
néném, mint a káposztát. De ebben az esztendőben igen igen kell vígyázni
az egészségre.
XLI.
_Rodostó, 9. sept. 1721._
Szép dolog a háláadatlanság. Már egynehány levelemre nem veheték
választ; mégis ked panaszolkodik. A rendes dolog, énnekem kellene kígyót
békát kiáltanom kedre; mégis ked ír olyan haragos és tüzes levelet
nekem, hogy ugyan szikrádzott, amidőn olvastam. Megharagudott Hérmán –
kövér ludat kíván. Ne haragudjunk, édes néném; ked is felejtse el, én is
elfelejtem. De lehetetlen, hogy meg ne írjam amit gondolok, haszinte
újontában fellobbasztom is azt az édes haragot. Mert egész gyönyörűség
nékem a ked haragos levelét olvasnom, és olyan formában tud ked
panaszolkodni, és pirongatni engemet, hogy még annál inkább kellene
kedet szeretni, ha lehetne.
Édes néném, azt már régen tudja ked, hogy Bercsényi úrfi innét elrepűlt
hajón még júliusban. Viszen magával mintegy három száz katonát – annak
fele magyar, de a más fele, isten tudja hányféle nemzet – talám magok
sem tudnák megmondani. Elég a, hogy már néki regimentje vagyon. A kinek
pedig ott regimentje vagyon, a már az előmenetelnek az első grádicsára
lépett, főképpen az idegenek közűl. A kis Eszterházy is elment, akinek
is az atyja már egynehány holnapja, hogy itt vagyon – én azt mondom
feleségestől: mások azt mondják, hogy nem feleségestől. A mi papjaink
azt mondják, hogy az Eszterházy úrnak úgy vagyon a házassága, valamint a
Samaritana asszonynak, akinek azt mondá a Krisztus: hídd ide az uradat;
az asszony megvallá, hogy nem volna ura, mert akivel akkor lakott, nem
vala valóságos ura. Azért a papok is azt mondják, hogy Eszterházy úrnak
nem valóságos felesége az, akivel lakik. Csak egykét szóval megmondom
kednek, hogy miben vagyon a dolog. Eszterházy úr ebbe az országba jövén
a több urakkal Lengyelországból, a felesége mellett volt egy lengyel
leány, akit egy tót nemesember szolgájának férjhez adta. A felesége
meghalván, és a lengyel asszonyra igen vágyván, erővel-é, vagy jó
kedvéből nem tudom, de az urától elválasztatta, és azután papok előtt
megesküdvén véle, magának elvette, és azóta mint házasok úgy élnek. A mi
papjaink mind az elválasztást, mind az elvételt az egyházi törvénynyel
ellenkezőnek tartják – azt a papok lássák, ők ahoz többet tudnak
nálamnál. Én azt nem vizsgálom, jó-é, nem jó-é a házasságok? – Elég a,
hogy az időt eltöltöm nálok; ők lássák a többit. Az asszony elegendő
szép, igen szép termetű, ifjú, és a múlatságot szereti. Nekünk ilyen
kell az unadalmas Rodostóra. A lengyel tánczot eljártam már
egynehányszor véle. Magyarúl is tud keveset. Azt elmondhatni felőlle,
hogy emberségtudó asszony, és el nem únom magamat, amikor véle vagyok.
Azt tudja meg ked, hogy Forgács úr elhagya bennünket. Nem tudom, ha az
ide való lakást únta-é meg, vagy Bercsényi úrral nem lakhatott egy
városban. Lehet, hogy mindenik okozta az elmenetelét. Lengyelországban
akar lakni. Nekem úgy tetszik, hogy illendőbb lett volna a többivel itt
szenvedni, mivel semmi rövidsége nem volt. De kiki a maga kardjáról
dézmál. Az elmúlt holnapban mi ismét a savanyúvíznél voltunk. Úgy látom,
hogy mindenkor elmegyünk oda annak idejében. Én ugyan nem bánom, mert
még is telik az idő.
Ugyan időtöltésért is ment volt a fejdelem egy török úrhoz, aki kérte
vala a fejdelmet, hogy menne hozzája, mivel ott igen szép vadászó helyek
vannak. A jószága öt mélyföld ide, de csak két nap maradhattunk ott,
addig is a sátorok alól ki nem búhatott az ember a sok eső miatt. Soha
sem láttam volt bialokkal vadászni, csak ott. A ház mellett egy tó lévén
abban vagy húszig való bialokat hajtottak, és azokkal egészen
felkevertették a tót, és a sárból a kezekkel vonták ki az emberek a sok
halat. Nem lehetett úszni a szegény halaknak a sáros vízben. Török
halászat! Én valami itt történik, mindenekről számot adok kednek, csak
ne haragudjék ked, és csak az egészségére vigyázzon. Többet is írnék, de
ebédre dobolnak, és a hajós megindúl ebéd után. Azért maradok és leszek
a ked legkedvesebb és drágább atyjafia.
XLII.
_Rodostó, 20. nov. 1721._
Úgy tetszik, hogy már ennyi lakásunk után ebben a városban bővebben
írhatok kednek a lakosiról és a szokásiról. Úgy is nincsen egyebet mit
írnom. Azt már egyszer megírtam, hogy négyféle nemzetség lakja a várost:
görög, örmény, török, zsidó, és hogy nagy kereskedés vagyon itt mind
földön, mind tengeren. Némelykor háromszáz szekér béjő a városba – e
pedig gyakorta történik, főképen őszszel és csaknem minden nap. Itt,
amit a szekereken hoznak, hajókra teszik, és Konstancinápolyba viszik.
Tengeren is ide sok hajók jőnek, akik mindent hoznak. – A lakosokról azt
mondhatom, hogy a török lakos itt felesen vagyon, és csendességben
élnek, legjobb eledellel is élnek, és külön laknak a keresztényektől.
Mert itt mindenik nemzetség különkülön részében lakik a városnak; a
város csak egy, de négy részben vagyon, és nem elegyednek össze. És
amidőn pestis vagyon, ritka, hogy mind a négy nemzetség között volna –
némelykor csak a törökök között vagyon, és másutt nincsen; némelykor
csak a zsidók között, a görögök, vagy csak az örmények között. Mind a
négy nemzetségnek egy bírájok vagyon, aki török – e csak három
esztendeig lehet bíró, némelykor addig is leteszik. De mindenik
nemzetségnek vagyon különös bírájok, akik folytatják a dolgokot a kadia
előtt (azaz a török bíró előtt). Itt a kadia csakhamar felépűl, noha ő
is sok pénzen veszi meg a bíróságot. És amint ő itél, annak úgy kell
lenni, ha igazságtalan is az itélete: példának okáért, ha városi tolvajt
fognak meg, arra olyan itéletet teszen, hogy fel nem akasztják, ha
fizethet neki; de ha nem, abban bizonyos lehet, hogy meghosszabbítják a
nyakát. Itt pedig akasztófa, se hóhér nincsen, hanem akármely bolt
elibe, felakasztják egy szegre a piaczon, és a jancsár, akit megkaphat
az útczán, örményt, zsidót, görögöt, annak kell felakasztani. A kadiának
itt mindenért kell fizetni.
Ha valaki építeni akar; a szabadságért fizetni – a temetésért,
házasságért mind fizetni kell – hogy a gyapottat és a szőllőt
megszedhessék, fizess – hogy kiki a maga borát árúlhassa, azért fizetni
kell – hacsak tele hordót akar is megkezdeni, fizetni kell – az új bort
nem szabad addig árulni, amíg nem fizetnek. – A kadia meggondolja magát,
egy órában a korcsomákat mind bézáratja; akkor fizetni kell, hogy
kinyithassák – egy szóval csak nem mindenért kell fizetni. Azt mondhatná
ked, hogy az ezerekre megyen: való, hogy sokra megyen, de nem megyen
olyan sokra, mert a temetésért, házasságért ki öt polturát, ki tizet, ki
egy tallért ád, amint már bírja magát. Aki szabadságot kér a szedésért,
borárulásért, ahoz képest fizet, amint már sok, vagy kevés szőlleje vagy
bora leszen.
De mind ezekre nem kell azt mondani, hogy a lakosokat nyomorgatja a
török; mert ha a magáét megadja, azután csendességben marad, és
csendesebben mint nálunk. És amicsoda kevély nép a görög, ha úgy nem
bánnának vélek, idegen nem lakhatnék közöttök. Mi itt meg nem
maradhatnánk, ha a töröktől nem félnének, de a botozástól félnek; mert
legkissebb panaszért is a kadia száz pálczát veret a talpán, ha
ezerekkel bír is – és még azon felűl fizetni kell azért, hogy két százat
nem csaptak rajta. A görögök sokkal jobban élnek, mintsem a mi
örményink, akik között lakunk: de nem is olyan munkások, mint ezek,
senem olyan gazdagok, nem is csuda, mert az örmények igen rossz
ételekkel élnek. Már ebben a holnapban bialokat ölnek meg, és azoknak a
húsából kolbászt csinálnak, és mindenütt csak a sok kopácsolást halljuk
egész étszaka, hogy nem is lehet alunni – aztat megszárasztják, és egész
esztendő által azzal élnek. Az örmény asszonyok, mikor a városra mennek,
mind fekete bélletlen mentét vesznek magokra, és igen munkások. Egy
rendbéli köntösnél a leányokkal többet nem adnak, se pénzt, se más
egyebet. Egy örmény a lakadalma után egy hétig vagy kettőig a
feleségével együtt nem eszik – ennek nem tudom az okát – de együtt
alusznak. A lakadalmaknak pedig már nálok bizonyos idejek vagyon –
leginkább ebben a holnapban házasodnak, amidőn már az új bor megforrott,
és a kolbász-csinálást elvégezték. Mind a városról, mind a lakadalmakról
verset csináltam, nem tudom, elküldjem-é, vagy sem? Mindazonáltal kednek
elküldhetem, idegennek el nem küldeném; mert nem mondhatni szép
verseknek. Itt mind görög, mind örmény érsek vagyon. A zsidó népről mit
mondjak? itt is csak olyan a zsidó, valamint másutt. – Ezek tehát azok a
szép versek, olvassa ked figyelmetességgel.
Lakunk partján a tengernek,
Töltjük napját életünknek;
Annak gyakran nagy zúgását
Látjuk, s halljuk hánykódását.
Abban nagy halak játszanak,
Örömökben ugrándoznak:
De a parton akik laknak
Szomorúan sóhajtoznak.
Régen Napot jönni látjuk
A tengerből, s azt sóhajtjuk.
Város kies helyen fekszik,
Mely a szemnek szépnek tetszik.
Konstancinápolyban ha mégy,
Húsz mélyföldhöz még ötöt tégy.
Szép oldalra van építve,
Szőllőhegygyel körülvéve.
Szépnek várost nem mondhatni,
Se azt rútnak nem tarthatni;
Ez országban akárhol jársz,
De szép várost itt nem találsz.
Az élethez mi szükséges,
Az itt, mondhatom, bővséges.
Sok százféle árrút hoznak,
Melylyel boltokat itt raknak.
Itt hajóra azt mind teszik,
Császár városába viszik.
Itt az aër oly változó,
Amint a nép hazudozó:
Télben délig tüzet gyújthatsz,
Dél után ablakot nyithatsz.
Nyárban délig nagy meleg van,
Estve felvedd, ha mentéd van.
Beszéllj földe jóvoltáról,
Hallgass kedves lakásáról,
A tél hideg, igen szellős,
És a mellett igen essős.
Lakni városban kedvesen
Arra okod éppen nincsen;
Mert a tavaszt másutt várják
Nagy örömmel, s azt sóhajtják:
Itt pediglen tőlle félünk,
Ahoz tartva közelíttünk.
Okát annak kitalálnád,
Ha e várost sokat laknád;
Mert gyakran a mirígyhalál
Tavaszszal itt sokat sétál.
Tavasz kezdete igen rút,
És a vége a széptől fut.
A nyár meleg, minden kiég,
Alig marad egy kis zöldség.
Az ősz tehát legkedvesebb,
Azzal gyümölcs nem édesebb.
Mit mondhatni tehát jónak,
Ha az íze sem jó bornak?
Itt asszonyokot ha látnál,
Magadra keresztet hánnál;
Mert mindenik egy ijesztő,
Nem külömb, mint egy kísértő.
Fekete vagy zöld mentéjek,
Födözve van orrok, fejek.
A fejek van bépólálva,
Csak a szemek van kinyitva.
Azt nem mondom hogy szaladnál
Tőllök, ha vannak házoknál;
Mert ott más köntösben vannak
Mint mikor az utczán járnak.
Örmény, görög lakadalmon
Ne kapj ott a vígasságon.
A hegedűt ott rángatják,
A füledet csikorgatják.
Annak nincs több csak két húrja,
Melynek ízetlen a hangja.
Soha többet egy nótánál
Azon vonni nem hallanál.
Örmény menyasszonyt pompával
Viszik estve sok gyertyával,
Ki templomban vőlegénynyel
Megesküszik nagy örömmel.
Más nap menyasszonyt útczákra
Viszik házakról házakra.
Annak fejét bétakarják,
Hogy ne lásson azt akarják.
Orrára könnyen leesne,
Ha segítsége nem lenne.
Őtet kétfelől vezetik
Öreg asszonyok segítik.
Menyasszony nagy büszkén megáll
Minden háznak kapujánál,
Ott kezkenőt a nyakára
Tésznek, s elég ajándékra.
Onnét elébb megindítják,
Meg más háznál megállítják.
A vőlegény pillangóson
Megyen előtte kardoson.
Az utczákat mind béjárván
S elég ajándékot kapván
Viszik vőlegény házához,
Hol kezdenek vígassághoz.
Egy hétig tart lakadalom,
Három napig az únalom;
Mert addig a vőlegénynek
Lánczon kell lenni kedvének.
Csak száraz kortyot kell nyelni,
Mert nem szabad megkóstolni.
Lakadalma vőlegénynek
Hasznára van erszényének;
Mert kiki ád néki annyit,
Hogy elteszi annak felit.
Lakja várost négy nemzetség:
Görög, török, zsidó, örménység.
Ez mindenik tart más vallást,
Külön-különféle szokást.
Hogy lehetne ott egyesség,
Ahol hitben van külömbség?
Ne kivánjad ott a lakást,
Se sok ideig múlatást,
Ahol három napján hétnek
Három vasárnapot üllnek.
Talám e föld azért tetszik
Olyan rossznak, azért látszik
Hogy itt töltünk esztendőket,
Sok unadalmas időket:
Minden tetszik bújdosónak
Hazáján kivűl soványnak.
De, ha istennek szolgálunk,
Úgy szent városában lakunk.
Ott nem fognak üldözhetni,
Se bennünk onnét kitudni,
Ott öröke a koldúsnak
Olyan nagy, mint a királynak.
Uram! legyünk mi bújdosók,
Azon városban lakósok.
Édes néném, ezeket csak ked számára csináltam; mert tudom, hogy a ked
itélőszéke előtt meg nem itélik őket. De, ha más kezéhez akadnak is, nem
törődöm rajta. Ha nem szereti, csináljon szebbeket. Én soha sem voltam a
Parnassus hegyén. Hanem csak azon törődöm, hogy ez a levél találja kedet
fris jó egészségben. Édes néném, szeret-é még ked? Pola téti.
XLIII.
_Rodostó, 16. apr. 1722._
Szép dolog a háláadatlanság, és a restség. Már egynéhány levelemre nem
vettem választ, mi az oka? Beteg-é ked? haragszik-é ked? Nekünk nem kell
úgy tennünk mint a rossz házasoknak, akik háttal fordúlnak egymáshoz,
amikor nem jól vannak egymással. De édes néném, most nem kell haragudni
reám; mert mi most keserűségben és sírásban vagyunk, és az olyanokra nem
kell haragudni, hanem még az olyanokkal sírni kell. Azt nem kivánom
kedtől, inkább sírok ked helyett.
A mi szomorúságunknak pedig az az oka, hogy tegnap vettük hírét a
fejdelemasszonyunk halálának, a ki is Párisban 18. febr. holt meg 43
esztendős korában. A való, hogy a fejdelem szívesen bánja, de már egy
nagy bútól megmenekedett; mert a fejdelemasszony állapotján mindenkor
kelletett búsúlni. A való, hogy igen keveset laktanak együtt, de a
kötelesség mindenkor fenn volt, és a gondviselésnek meg kelletett lenni:
noha a héjával a szegény fejdelemasszonynak nagy nyomorúsággal és
szegénységgel kelletett életét tölteni. Édes néném, nem vígasztalására
vagyon-é az egy szegénynek, amidőn azt látja, hogy a fejdelmi nagy
házból valók is szükséget szenvednek, és hogy ezekkel is úgy bánhatik az
isten, valamint ővéle, és ha ezek kéntelenek szenvedni, ő is könnyebben
szenvedhet. Valljon, ha a szegények mindenkor boldogságban látnák a
fejdelmeket és más nagy urakat, nem gondolhatnák-é azt felőllök, hogy
talán az istennek rendelése nem bír vélek, és alább nem teheti őket? –
Solon, a hét bölcsek közűl való, a Kroesus udvarába menvén, Kroesus nagy
becsülettel fogadá, és megmutatá néki a kincsét, és mondá néki a király:
„Látod-é, micsoda gazdag és boldog vagyok?“ De a philosophustól semmi
dícséretet nem véve, amely nehezen esék a királynak. Gondolván, hogy
majd fel fogja őtet magasztalni, és még több kincset is mutata néki, de
Solon mindezekre csak azt mondá a királynak: Nemo ante mortem beatus:
Senki holtáig nem boldog. E ha nem tetszék is a királynak, el kelleték
hallgatni. Eszébe is juta idővel; mert Cyrus felprédáltatván kincsét, és
országát, és maga is rabságba esvén, és halálra itéltetvén, akkoron
eszébe jutott a Solon mondása.
Minthogy históriából beszélltem kednek, még ez iránt két rövid példát
hozok elé, hogy meglássa ked, hogy mi is tudjuk az ABCét. Osiris, az
egyiptomi leghíresebb király, meggyőzvén öt vagy hat királyokat, és
rabságban tartván, amidőn valahová ment, a szekerét ezekkel vonatja
vala, és az asztala alatt étette őket. Egyszer a többi között, amidőn
vonták a szekeret, egyik a hat közűl csak a kereket nézte. Osiris a
szekérben lévén aztot észre vévé, és kérdé tőlle, hogy miért nézne
mindenkor a kerékre? A rab király felelé néki: „Azt nézem, hogy amely
része a keréknek fenn vagyon, a lefordúl, és amely alatt vagyon, a
felmegyen.“ Az egyiptomi király elmélkedvén erről a feleletről, azonnal
felszabadítá a királyokat, és mindenikét nagy becsülettel a maga
országába visszábocsátá.
Haszinte megúnná is ked, de hozok még egy példát elé; mert nem mindenkor
vagyon olyan jó kedvem, hogy históriából beszélljek. Egy számoszi
király, a neve nem jut eszembe, soha legkissebb szomorúságot vagy
szerencsétlenséget meg nem kóstolván, egyszer maga magának akart
szomorúságot okozni, hogy hadd búsúlhasson ő is valaha valamin, valamint
mások. Azért egy igen kedves gyűrűjét kihúzván az ujjából, a tengerbe
veti; már őnéki is búja volt gyűrűn: de más nap egy nagy halat visznek
asztalára, akinek a torkában megtalálja gyűrűit. De idővel ez a király
nagy nyomorúságokban esék, és akkoron észre vévé, hogy a jó idők után
eső szokott lenni, és hogy azt a szomorúságot kell minekünk jó néven
venni, amelyet onnét felűl küldenek reánk, és nem azt, amelyet mi
csinálunk magunknak. Édes néném, többet nem beszéllek históriából, hanem
csak azt mondom, hogy ne essünk kétségben: az isten megvígasztalhat
bennünket, mivel nyomorúságban vetheti a nagy fejdelmeket. De itt még
más rossz hírek is vannak; mert a pestis itt igen kezd sétálni. Azt
mondják, hogy keteknél bővséggel vagyon. Az egészségre, édes néném, az
egészségre kell most igen vigyázni, soha sem volt nagyobb szükségünk
reá, mint most. Szüntelen való félelemben leszek kedért; mert a nem
tréfa. Bercsényinek két vagy három cselédje már megholt, a jezsuitájok
is utánnok ment, aki méltó pap volt. Maga is az asszonynyal hozzánk
jőnek lakni, mintha már köztünk bátorságosabb volna: de én nem bánom,
mert a kis Zsuzsi közelebb lesz. Erre azt fogja ked mondani: Jaj! hogy
gondolkodik ilyen pestises időben az olyanról? Édes néném, amíg élünk,
addig csak magunkban hordozzuk a természetet, és az oldalcsontunkat csak
kell szeretnünk, vagy akarjuk, vagy sem. Édes oldalcsontból való néném,
arra vígyázzon ked, hogy a csont egészséges legyen, és czinteremben ne
vigyék. Azért nem kell a házból kimenni, otthon kell ülni, és remélljük,
hogy a jó isten megtart bennünket. Ámen.
XLIV.
_Bujuk álli, 24. junii 1722._
Édes néném, éppen nem kell nevetnünk. Nézze ked, honnét írok, meglátja
ked abból, hogy vagyon abban valami. Abban a vagyon, hogy ide három
mélyföldnyire kelletett jönnünk, és a várost elhagynunk a pestis miatt.
Vagyon immár két napja, hogy itt vagyunk sátorok alatt egy nyomorú falu
mellett. Bercsényi úr minden pereputyostól a faluban egy nyomorúlt
udvarházban, vagy is majorban vagyon szállva. A városban a pestis
egészen elhatott. Vagyon olyan nap, hogy másfél száz embert is
eltemettek. Közöttünk még senkit sem temettek, noha a cselédek közűl
kettőn is volt pestis, de kigyógyúltak belőlle. Mindazonáltal már tovább
nem maradhatván a városban, már két naptól fogvást itt táborozunk egész
háznépestől. A való, hogy szép helyt vagyunk szállva, de az a rút
nyavalya elvette minden kedvünket, és csak idétlenűl nevetünk. Ugyan-is
ocsmány nyavalya ez; reggel jól vagyon az ember, estve felé
megbetegszik, és harmad napjára eltemetik.
Ked iránt is nagy félelemben vagyok; mert tudom, hogy keteknél is nagy a
pestis, de már ebben benne vagyunk, úszni kell amint lehet, és mindenek
felett bízzunk az úrban; mert el nem hágy bennünket: így kell a
keresztnek útján járni. A bujdosó magyaroknak a bújdosásban is bújdosni
kell, hogy valamiben hasonlók lehessenek az istennek bújdosó fiához.
Ezután hogy lészen dolgunk, isten tudja. Eszterházy úr nincsen velünk.
Rodostóhoz közel egy rétre ment szállani sátorok alá a feleségével.
Többet nem írhatok; mert az írás is ízetlen, amicsoda állapotban
vagyunk. Az isten tartson meg bennünket. Az életére és az egészségére
vígyázzon ked.
Nem lehet, hogy mégis ilyen szomorúságunkban meg ne nevettessem kedet;
mert mi is azon eleget nevettünk. Megírtam vala kednek, hogy Bercsényi
úr az asszonynyal hozzánk jöttek vala lakni a pestis előtt. Amikor már
nálunk laktanak, annak az öreg úri asszonynak az agyékán valami kis
dagadás volt, mindjárt azt gondolta, hogy talán pestis, senkinek nem
szólott, még csak az asszonyoknak sem mondotta meg, valamely orvosságot
sem mert kérni, hanem a jó buzgó asszony estve mikor lefeküdt, az ágya
mellett való szentelt vízzel kente meg a dagadást mind addig, valamíg el
nem oszlott, és mindenkor nagy titkon, és csak akkor mondotta meg az
úrnak, amikor elmúlt a dagadás. Elhitette magával, hogy pestis volt. Az
ő ájtatos orvosságán mind a fejdelem, mind mi eleget nevettünk: egy
keveset nevessen ked is. Isten hozzád, édes néném.
Majd elfelejtettem volna kednek megírni, hogy mi a szomorú állapotunkhoz
való színű köntöst felvettük: mert mindnyájan feketében vagyunk – a
fejdelemasszonyt gyászoljuk. Amicsoda állapotban vagyunk, a bizonyos,
hogy hozzánk illik a gyász, haszinte senki haláláért nem viselnők is.
XLV.
_Bujuk alli, 12. aug. 1722._
Ne csudálja ked, ha az elmúlt holnapban nem írtam; mert olyan szomorú
állapotban vagyunk, hogy azt sem tudom, ha tudok-é írni. Az elmúlt
holnapban, aki confectumokat csinált, és aki kávét szokott főzni a
fejdelemnek, reggel megfőzvén a kávét, ebéd után megbetegedett, és
harmad nap múlva a pestisben megholt – hozzám pedig harmincz lépésnyire
volt szállva. Ezen kivül a konyhamesterünknek két fia csakhamar utánna
menének. Itélje el ked ezekből, hogy micsoda szomorú napokat töltünk
itten. A félelem sokkal nehezebb talám még annál a nyavalyánál is; mivel
az ember nem tudhatja a szempillantást, amelyben abba eshetik – estve
egészségesen fekszik le, reggel betegen találja magát. Istennek hálá
egészségem jó vagyon, de, minthogy csak a pestisről vagyon itt a beszéd,
a már úgy felzavarta az elménket, hogy én mindenkor csak azt képzelem
magamban, hogy beteg vagyok, és az ilyen képzelés félelmet okozván az
elmében, szűntelen való unodalomban és nyughatatlanságban vagyon az
ember. Hányszor feküdtem már úgy le, hogy nem gondoltam viradtát érni,
nem azért, hogy valósággal érzettem volna valamely változást az
egészségben, hanem azért, hogy az elmének nyughatatlansága okozta az
olyan gondolatokat.
Azt ne gondolja ked, hogy csak én vagyok így; mivel mindnyájan ilyen
olyan vagyon, aki ártson. Halál ellen – nincs fű kertben. A mi urunk
pedig csak a vadászattal töltötte az időt, és azt nevette, hogy mi mint
vendégeskedünk. Édes néném, istentől jó egészséget kívánván kednek
maradok kednek legkissebbik szombati szolgája.
XXXIX.
_Rodostó, 18. novembris 1720._
A ked szép, de igen kurta leveleit kedvesen vettem. Édes néném, mért
kíván ked olyan gyönyörűségtől megfosztani, amely egy pénziben sem telik
kednek? A meleg házban nem mesterség írni, a ked leveleit pedig a hideg
házban is gyönyörűség olvasni. Egy kis pirongatás nem árt némelykor.
Reménlem, hogy másszor megjobbítja ked magát. Itt mi nagy csendességben
élünk. Isten tudja meddig; mert innét való elmenetelünk merre, és mikor
lehetne, azt nem lehet kigondolni. A porta nem régen csinált a
császárral húsz vagy huszonnégy esztendeig való békességet – húszonnégy
kőfallal rekesztették bé tehát az útunkat Erdély felé. Már a felé nem is
kell gondolkodni. Úgy tetszik, hogy még másfelé is bévágták az útat, és
amint mostanában folynak Európában a dolgok, legkissebb súgárát sem
láthatjuk megszabadúlásunknak, és még csak a reménséget is ládába kell
zárni.
Szegény bújdosóknak hogy adsz könnyebbséget,
Ha tőllök elveszed még a reménséget?
De ezzel, édes néném, csak vígasztalhatjuk magunkat, hogy
A nyomorúságban lévők nem félhetnek
Semmitől, desőt még mindent remélhetnek.
A való, hogy az istenben reménség ellen is kell reménleni; mert ő
igazgatja a szíveket. A mi ellenkező dolgokat látunk Európában a mi
megszabadúlásunkkal, azokat is ő vezeti, és nem csak reánk kell
gondjának lenni, hanem másokra is. Mi azt akarnók, hogy csak a mi
kívánságink szerént folynának a dolgok, és hogy holnap ugorhatnók által
a feljebb említett kőfalakat: de nem oda Buda; mert se a portához, se a
francziához bíznunk nem lehet. A német megbékéllvén a törökkel, a
spanyolba kapa. Orleans herczeg, a franczia regens, akinek természet
szerént kelletett volna a spanyollal tartani, mivel oly közelről való
atyafiak, ellenkezőt cselekszik, és a császárral allianciát csinál, és a
spanyol ellen hadakozni kezd. A császárral elvéteti a spanyoltól a két
Siciliát, és ezzel az esztendővel a hadakozás is elvégeződik. Orleans
herczeg a békességben azt teszi fel, hogy a spanyol király egy leányát a
franczia királynak adja, aki nem több hat vagy hét esztendősnél. Eztet
Francziaországba fogják küldeni most minden órán, hogy ott neveljék fel.
És hogy a spanyol királynak az első és a második fia az Orleans leányi
közűl vegyenek feleséget – ezt a két lányt is Spanyolországba fogják
küldeni. A császár, a franczia, a spanyol és az anglus allianciát
csinálván egymással, ki merné ezek ellen emelni a kezét? És kitől
lehetne remélleni valamely vígasztalást a szegény bújdosó magyaroknak?
Mástól nem látok, hanem a francziától, de az is, elmondhatni, hogy
háláadatlanúl bánik az urunkkal, aki még most is kéredzik, hogy
bocsássák bé Francziaországban, Orleans herczeg pedig nem hogy azt
megengedné, vagy még választ adna a leveleire, de még azt sem akarja,
hogy nevezzék előtte, okúl adván a császárral való allianciáját. Ilyen a
fejdelmek barátsága és atyafisága. Az a herczeg Francziában való
létünkkor a fejdelemhez mindenkor nagy barátságát mutatta, az atyafiság
is megvagyon közöttök, mivel az ő anyja és a mi fejdelemasszonyunk egy
familiából valók. De a fejdelmek azt tartják, hogy úgy vagy barátom és
atyámfia, ha szükségem vagyon reád; vagy, ha reám nincsen szükséged.
Erre azt mondhatná ked: hát a kereszténység hol vagyon? Hát az
evangyéliumot csak a köznépnek adták-é ki? Való, hogy azt mindennek meg
kellene tartani, de úgy tetszik, mintha a fejdelmeknek szégyen volna
ahoz szabni magokat. – Mind ezekből azt látjuk, hogy csak az istenben
kell biznunk, és békességes tűréssel vegyük és várjuk irántunk való
rendelésit. Aki a hideget adja, a mentét is ád melléje. Aki bennünket
ide hozott, a gondunkot is viseli. Bízzunk tehát, bízzunk, és úgy nem
hagyatunk el. A mi fejdelmünk, a bizonyos, hogy bízik, és a mellett
minden héten kétszer vadászni megyen – aztot, haszinte varrótő eső
volna, sem múlatnók el.
Nem elég azt megírni kednek, hogy Bercsényi úrfi ide érkezett még
septemberben; mert azt már régen tudja ked: hanem azt kell megírni, hogy
miért jött ide. A franczia király megengedvén, hogy egy magyar
regementet állítson fel, azért ide jött, hogy magyar katonákot
gyűjthessen Moldvában és Havasalföldiben. Az egészségre vígyázzunk, édes
néném, és úgy leszek mindenkor a ked (nem lófejű) hanem lófő székelye.
XL.
_Rodostó, 1. jan. 1721._
Pola teti! Látod, édes néném, hogy már jó napot is tudok mondani
görögűl. De tudja-é ked, hogy ma micsoda nap vagyon? Tudja-é ked, hogy
ma nekem köszöntő levelet kell írni? Én pedig meghajtván mind a két
térdemet kívánom, édes néném, szívesen, hogy az isten lelki és testi
áldását adja kedre, azaz, hogy betöltse a ked szívét malasztjával, és
egészséget adjon kednek. Ugyan jók vagyunk mi, édes néném – mi egymást
csak két szóval köszöntjük – azt a két szót mindenkor elkiséri a mi
szívünk – mi azzal béérjük, s többet nem kívánunk: nem úgy mint
Bercsényiné, aki azt szeretné, hogy két óráig tartana a sok mindenféle
kívánság – már azt megszokta, én pedig el nem hagyatom véle, noha tíz
szóból állott a mái köszöntésem. Hát még mennyit nevettünk a Kajdacsiné
köszöntésén – az urat nagy térdhajtással köszönti: hogy sok új esztendő
napokat kívánok Nagyságodnak – ezt a mostani új esztendőt pedig az isten
meg ne engedje Nagyságodnak eltölteni itt, hanem a maga hazájában, és
így Bercsényi uram el nem tölti ezt az esztendőt, hogy hacsak hazájába
nem megyen; annak pedig nem látom módját.
Nem tudom, ha nálunk szokás-é ma egymást megajándékozni? mert
Francziában az igen szokás – ott a királyt, urat, szegényt, asszonyt,
leányt, egy szóval minden ajándékot ád egymásnak, ha egyebet nem adhat
is, de csak egy gombostőt is ád. Kedtől pedig egyéb ajándékot nem
kivánok, hanem, hogy ebben az esztendőben is úgy szeressen ked, mint az
elmúltban. Aztot pedig ne kívánja ked, hogy jobban szeressem kedet; mert
ha csak fél lóttal többet nyomna a szeretet, több volna az atyafi
szeretetnél. Látja hát ked, mint szeretem kedet! Úgy szeretlek, édes
néném, mint a káposztát. De ebben az esztendőben igen igen kell vígyázni
az egészségre.
XLI.
_Rodostó, 9. sept. 1721._
Szép dolog a háláadatlanság. Már egynehány levelemre nem veheték
választ; mégis ked panaszolkodik. A rendes dolog, énnekem kellene kígyót
békát kiáltanom kedre; mégis ked ír olyan haragos és tüzes levelet
nekem, hogy ugyan szikrádzott, amidőn olvastam. Megharagudott Hérmán –
kövér ludat kíván. Ne haragudjunk, édes néném; ked is felejtse el, én is
elfelejtem. De lehetetlen, hogy meg ne írjam amit gondolok, haszinte
újontában fellobbasztom is azt az édes haragot. Mert egész gyönyörűség
nékem a ked haragos levelét olvasnom, és olyan formában tud ked
panaszolkodni, és pirongatni engemet, hogy még annál inkább kellene
kedet szeretni, ha lehetne.
Édes néném, azt már régen tudja ked, hogy Bercsényi úrfi innét elrepűlt
hajón még júliusban. Viszen magával mintegy három száz katonát – annak
fele magyar, de a más fele, isten tudja hányféle nemzet – talám magok
sem tudnák megmondani. Elég a, hogy már néki regimentje vagyon. A kinek
pedig ott regimentje vagyon, a már az előmenetelnek az első grádicsára
lépett, főképpen az idegenek közűl. A kis Eszterházy is elment, akinek
is az atyja már egynehány holnapja, hogy itt vagyon – én azt mondom
feleségestől: mások azt mondják, hogy nem feleségestől. A mi papjaink
azt mondják, hogy az Eszterházy úrnak úgy vagyon a házassága, valamint a
Samaritana asszonynak, akinek azt mondá a Krisztus: hídd ide az uradat;
az asszony megvallá, hogy nem volna ura, mert akivel akkor lakott, nem
vala valóságos ura. Azért a papok is azt mondják, hogy Eszterházy úrnak
nem valóságos felesége az, akivel lakik. Csak egykét szóval megmondom
kednek, hogy miben vagyon a dolog. Eszterházy úr ebbe az országba jövén
a több urakkal Lengyelországból, a felesége mellett volt egy lengyel
leány, akit egy tót nemesember szolgájának férjhez adta. A felesége
meghalván, és a lengyel asszonyra igen vágyván, erővel-é, vagy jó
kedvéből nem tudom, de az urától elválasztatta, és azután papok előtt
megesküdvén véle, magának elvette, és azóta mint házasok úgy élnek. A mi
papjaink mind az elválasztást, mind az elvételt az egyházi törvénynyel
ellenkezőnek tartják – azt a papok lássák, ők ahoz többet tudnak
nálamnál. Én azt nem vizsgálom, jó-é, nem jó-é a házasságok? – Elég a,
hogy az időt eltöltöm nálok; ők lássák a többit. Az asszony elegendő
szép, igen szép termetű, ifjú, és a múlatságot szereti. Nekünk ilyen
kell az unadalmas Rodostóra. A lengyel tánczot eljártam már
egynehányszor véle. Magyarúl is tud keveset. Azt elmondhatni felőlle,
hogy emberségtudó asszony, és el nem únom magamat, amikor véle vagyok.
Azt tudja meg ked, hogy Forgács úr elhagya bennünket. Nem tudom, ha az
ide való lakást únta-é meg, vagy Bercsényi úrral nem lakhatott egy
városban. Lehet, hogy mindenik okozta az elmenetelét. Lengyelországban
akar lakni. Nekem úgy tetszik, hogy illendőbb lett volna a többivel itt
szenvedni, mivel semmi rövidsége nem volt. De kiki a maga kardjáról
dézmál. Az elmúlt holnapban mi ismét a savanyúvíznél voltunk. Úgy látom,
hogy mindenkor elmegyünk oda annak idejében. Én ugyan nem bánom, mert
még is telik az idő.
Ugyan időtöltésért is ment volt a fejdelem egy török úrhoz, aki kérte
vala a fejdelmet, hogy menne hozzája, mivel ott igen szép vadászó helyek
vannak. A jószága öt mélyföld ide, de csak két nap maradhattunk ott,
addig is a sátorok alól ki nem búhatott az ember a sok eső miatt. Soha
sem láttam volt bialokkal vadászni, csak ott. A ház mellett egy tó lévén
abban vagy húszig való bialokat hajtottak, és azokkal egészen
felkevertették a tót, és a sárból a kezekkel vonták ki az emberek a sok
halat. Nem lehetett úszni a szegény halaknak a sáros vízben. Török
halászat! Én valami itt történik, mindenekről számot adok kednek, csak
ne haragudjék ked, és csak az egészségére vigyázzon. Többet is írnék, de
ebédre dobolnak, és a hajós megindúl ebéd után. Azért maradok és leszek
a ked legkedvesebb és drágább atyjafia.
XLII.
_Rodostó, 20. nov. 1721._
Úgy tetszik, hogy már ennyi lakásunk után ebben a városban bővebben
írhatok kednek a lakosiról és a szokásiról. Úgy is nincsen egyebet mit
írnom. Azt már egyszer megírtam, hogy négyféle nemzetség lakja a várost:
görög, örmény, török, zsidó, és hogy nagy kereskedés vagyon itt mind
földön, mind tengeren. Némelykor háromszáz szekér béjő a városba – e
pedig gyakorta történik, főképen őszszel és csaknem minden nap. Itt,
amit a szekereken hoznak, hajókra teszik, és Konstancinápolyba viszik.
Tengeren is ide sok hajók jőnek, akik mindent hoznak. – A lakosokról azt
mondhatom, hogy a török lakos itt felesen vagyon, és csendességben
élnek, legjobb eledellel is élnek, és külön laknak a keresztényektől.
Mert itt mindenik nemzetség különkülön részében lakik a városnak; a
város csak egy, de négy részben vagyon, és nem elegyednek össze. És
amidőn pestis vagyon, ritka, hogy mind a négy nemzetség között volna –
némelykor csak a törökök között vagyon, és másutt nincsen; némelykor
csak a zsidók között, a görögök, vagy csak az örmények között. Mind a
négy nemzetségnek egy bírájok vagyon, aki török – e csak három
esztendeig lehet bíró, némelykor addig is leteszik. De mindenik
nemzetségnek vagyon különös bírájok, akik folytatják a dolgokot a kadia
előtt (azaz a török bíró előtt). Itt a kadia csakhamar felépűl, noha ő
is sok pénzen veszi meg a bíróságot. És amint ő itél, annak úgy kell
lenni, ha igazságtalan is az itélete: példának okáért, ha városi tolvajt
fognak meg, arra olyan itéletet teszen, hogy fel nem akasztják, ha
fizethet neki; de ha nem, abban bizonyos lehet, hogy meghosszabbítják a
nyakát. Itt pedig akasztófa, se hóhér nincsen, hanem akármely bolt
elibe, felakasztják egy szegre a piaczon, és a jancsár, akit megkaphat
az útczán, örményt, zsidót, görögöt, annak kell felakasztani. A kadiának
itt mindenért kell fizetni.
Ha valaki építeni akar; a szabadságért fizetni – a temetésért,
házasságért mind fizetni kell – hogy a gyapottat és a szőllőt
megszedhessék, fizess – hogy kiki a maga borát árúlhassa, azért fizetni
kell – hacsak tele hordót akar is megkezdeni, fizetni kell – az új bort
nem szabad addig árulni, amíg nem fizetnek. – A kadia meggondolja magát,
egy órában a korcsomákat mind bézáratja; akkor fizetni kell, hogy
kinyithassák – egy szóval csak nem mindenért kell fizetni. Azt mondhatná
ked, hogy az ezerekre megyen: való, hogy sokra megyen, de nem megyen
olyan sokra, mert a temetésért, házasságért ki öt polturát, ki tizet, ki
egy tallért ád, amint már bírja magát. Aki szabadságot kér a szedésért,
borárulásért, ahoz képest fizet, amint már sok, vagy kevés szőlleje vagy
bora leszen.
De mind ezekre nem kell azt mondani, hogy a lakosokat nyomorgatja a
török; mert ha a magáét megadja, azután csendességben marad, és
csendesebben mint nálunk. És amicsoda kevély nép a görög, ha úgy nem
bánnának vélek, idegen nem lakhatnék közöttök. Mi itt meg nem
maradhatnánk, ha a töröktől nem félnének, de a botozástól félnek; mert
legkissebb panaszért is a kadia száz pálczát veret a talpán, ha
ezerekkel bír is – és még azon felűl fizetni kell azért, hogy két százat
nem csaptak rajta. A görögök sokkal jobban élnek, mintsem a mi
örményink, akik között lakunk: de nem is olyan munkások, mint ezek,
senem olyan gazdagok, nem is csuda, mert az örmények igen rossz
ételekkel élnek. Már ebben a holnapban bialokat ölnek meg, és azoknak a
húsából kolbászt csinálnak, és mindenütt csak a sok kopácsolást halljuk
egész étszaka, hogy nem is lehet alunni – aztat megszárasztják, és egész
esztendő által azzal élnek. Az örmény asszonyok, mikor a városra mennek,
mind fekete bélletlen mentét vesznek magokra, és igen munkások. Egy
rendbéli köntösnél a leányokkal többet nem adnak, se pénzt, se más
egyebet. Egy örmény a lakadalma után egy hétig vagy kettőig a
feleségével együtt nem eszik – ennek nem tudom az okát – de együtt
alusznak. A lakadalmaknak pedig már nálok bizonyos idejek vagyon –
leginkább ebben a holnapban házasodnak, amidőn már az új bor megforrott,
és a kolbász-csinálást elvégezték. Mind a városról, mind a lakadalmakról
verset csináltam, nem tudom, elküldjem-é, vagy sem? Mindazonáltal kednek
elküldhetem, idegennek el nem küldeném; mert nem mondhatni szép
verseknek. Itt mind görög, mind örmény érsek vagyon. A zsidó népről mit
mondjak? itt is csak olyan a zsidó, valamint másutt. – Ezek tehát azok a
szép versek, olvassa ked figyelmetességgel.
Lakunk partján a tengernek,
Töltjük napját életünknek;
Annak gyakran nagy zúgását
Látjuk, s halljuk hánykódását.
Abban nagy halak játszanak,
Örömökben ugrándoznak:
De a parton akik laknak
Szomorúan sóhajtoznak.
Régen Napot jönni látjuk
A tengerből, s azt sóhajtjuk.
Város kies helyen fekszik,
Mely a szemnek szépnek tetszik.
Konstancinápolyban ha mégy,
Húsz mélyföldhöz még ötöt tégy.
Szép oldalra van építve,
Szőllőhegygyel körülvéve.
Szépnek várost nem mondhatni,
Se azt rútnak nem tarthatni;
Ez országban akárhol jársz,
De szép várost itt nem találsz.
Az élethez mi szükséges,
Az itt, mondhatom, bővséges.
Sok százféle árrút hoznak,
Melylyel boltokat itt raknak.
Itt hajóra azt mind teszik,
Császár városába viszik.
Itt az aër oly változó,
Amint a nép hazudozó:
Télben délig tüzet gyújthatsz,
Dél után ablakot nyithatsz.
Nyárban délig nagy meleg van,
Estve felvedd, ha mentéd van.
Beszéllj földe jóvoltáról,
Hallgass kedves lakásáról,
A tél hideg, igen szellős,
És a mellett igen essős.
Lakni városban kedvesen
Arra okod éppen nincsen;
Mert a tavaszt másutt várják
Nagy örömmel, s azt sóhajtják:
Itt pediglen tőlle félünk,
Ahoz tartva közelíttünk.
Okát annak kitalálnád,
Ha e várost sokat laknád;
Mert gyakran a mirígyhalál
Tavaszszal itt sokat sétál.
Tavasz kezdete igen rút,
És a vége a széptől fut.
A nyár meleg, minden kiég,
Alig marad egy kis zöldség.
Az ősz tehát legkedvesebb,
Azzal gyümölcs nem édesebb.
Mit mondhatni tehát jónak,
Ha az íze sem jó bornak?
Itt asszonyokot ha látnál,
Magadra keresztet hánnál;
Mert mindenik egy ijesztő,
Nem külömb, mint egy kísértő.
Fekete vagy zöld mentéjek,
Födözve van orrok, fejek.
A fejek van bépólálva,
Csak a szemek van kinyitva.
Azt nem mondom hogy szaladnál
Tőllök, ha vannak házoknál;
Mert ott más köntösben vannak
Mint mikor az utczán járnak.
Örmény, görög lakadalmon
Ne kapj ott a vígasságon.
A hegedűt ott rángatják,
A füledet csikorgatják.
Annak nincs több csak két húrja,
Melynek ízetlen a hangja.
Soha többet egy nótánál
Azon vonni nem hallanál.
Örmény menyasszonyt pompával
Viszik estve sok gyertyával,
Ki templomban vőlegénynyel
Megesküszik nagy örömmel.
Más nap menyasszonyt útczákra
Viszik házakról házakra.
Annak fejét bétakarják,
Hogy ne lásson azt akarják.
Orrára könnyen leesne,
Ha segítsége nem lenne.
Őtet kétfelől vezetik
Öreg asszonyok segítik.
Menyasszony nagy büszkén megáll
Minden háznak kapujánál,
Ott kezkenőt a nyakára
Tésznek, s elég ajándékra.
Onnét elébb megindítják,
Meg más háznál megállítják.
A vőlegény pillangóson
Megyen előtte kardoson.
Az utczákat mind béjárván
S elég ajándékot kapván
Viszik vőlegény házához,
Hol kezdenek vígassághoz.
Egy hétig tart lakadalom,
Három napig az únalom;
Mert addig a vőlegénynek
Lánczon kell lenni kedvének.
Csak száraz kortyot kell nyelni,
Mert nem szabad megkóstolni.
Lakadalma vőlegénynek
Hasznára van erszényének;
Mert kiki ád néki annyit,
Hogy elteszi annak felit.
Lakja várost négy nemzetség:
Görög, török, zsidó, örménység.
Ez mindenik tart más vallást,
Külön-különféle szokást.
Hogy lehetne ott egyesség,
Ahol hitben van külömbség?
Ne kivánjad ott a lakást,
Se sok ideig múlatást,
Ahol három napján hétnek
Három vasárnapot üllnek.
Talám e föld azért tetszik
Olyan rossznak, azért látszik
Hogy itt töltünk esztendőket,
Sok unadalmas időket:
Minden tetszik bújdosónak
Hazáján kivűl soványnak.
De, ha istennek szolgálunk,
Úgy szent városában lakunk.
Ott nem fognak üldözhetni,
Se bennünk onnét kitudni,
Ott öröke a koldúsnak
Olyan nagy, mint a királynak.
Uram! legyünk mi bújdosók,
Azon városban lakósok.
Édes néném, ezeket csak ked számára csináltam; mert tudom, hogy a ked
itélőszéke előtt meg nem itélik őket. De, ha más kezéhez akadnak is, nem
törődöm rajta. Ha nem szereti, csináljon szebbeket. Én soha sem voltam a
Parnassus hegyén. Hanem csak azon törődöm, hogy ez a levél találja kedet
fris jó egészségben. Édes néném, szeret-é még ked? Pola téti.
XLIII.
_Rodostó, 16. apr. 1722._
Szép dolog a háláadatlanság, és a restség. Már egynéhány levelemre nem
vettem választ, mi az oka? Beteg-é ked? haragszik-é ked? Nekünk nem kell
úgy tennünk mint a rossz házasoknak, akik háttal fordúlnak egymáshoz,
amikor nem jól vannak egymással. De édes néném, most nem kell haragudni
reám; mert mi most keserűségben és sírásban vagyunk, és az olyanokra nem
kell haragudni, hanem még az olyanokkal sírni kell. Azt nem kivánom
kedtől, inkább sírok ked helyett.
A mi szomorúságunknak pedig az az oka, hogy tegnap vettük hírét a
fejdelemasszonyunk halálának, a ki is Párisban 18. febr. holt meg 43
esztendős korában. A való, hogy a fejdelem szívesen bánja, de már egy
nagy bútól megmenekedett; mert a fejdelemasszony állapotján mindenkor
kelletett búsúlni. A való, hogy igen keveset laktanak együtt, de a
kötelesség mindenkor fenn volt, és a gondviselésnek meg kelletett lenni:
noha a héjával a szegény fejdelemasszonynak nagy nyomorúsággal és
szegénységgel kelletett életét tölteni. Édes néném, nem vígasztalására
vagyon-é az egy szegénynek, amidőn azt látja, hogy a fejdelmi nagy
házból valók is szükséget szenvednek, és hogy ezekkel is úgy bánhatik az
isten, valamint ővéle, és ha ezek kéntelenek szenvedni, ő is könnyebben
szenvedhet. Valljon, ha a szegények mindenkor boldogságban látnák a
fejdelmeket és más nagy urakat, nem gondolhatnák-é azt felőllök, hogy
talán az istennek rendelése nem bír vélek, és alább nem teheti őket? –
Solon, a hét bölcsek közűl való, a Kroesus udvarába menvén, Kroesus nagy
becsülettel fogadá, és megmutatá néki a kincsét, és mondá néki a király:
„Látod-é, micsoda gazdag és boldog vagyok?“ De a philosophustól semmi
dícséretet nem véve, amely nehezen esék a királynak. Gondolván, hogy
majd fel fogja őtet magasztalni, és még több kincset is mutata néki, de
Solon mindezekre csak azt mondá a királynak: Nemo ante mortem beatus:
Senki holtáig nem boldog. E ha nem tetszék is a királynak, el kelleték
hallgatni. Eszébe is juta idővel; mert Cyrus felprédáltatván kincsét, és
országát, és maga is rabságba esvén, és halálra itéltetvén, akkoron
eszébe jutott a Solon mondása.
Minthogy históriából beszélltem kednek, még ez iránt két rövid példát
hozok elé, hogy meglássa ked, hogy mi is tudjuk az ABCét. Osiris, az
egyiptomi leghíresebb király, meggyőzvén öt vagy hat királyokat, és
rabságban tartván, amidőn valahová ment, a szekerét ezekkel vonatja
vala, és az asztala alatt étette őket. Egyszer a többi között, amidőn
vonták a szekeret, egyik a hat közűl csak a kereket nézte. Osiris a
szekérben lévén aztot észre vévé, és kérdé tőlle, hogy miért nézne
mindenkor a kerékre? A rab király felelé néki: „Azt nézem, hogy amely
része a keréknek fenn vagyon, a lefordúl, és amely alatt vagyon, a
felmegyen.“ Az egyiptomi király elmélkedvén erről a feleletről, azonnal
felszabadítá a királyokat, és mindenikét nagy becsülettel a maga
országába visszábocsátá.
Haszinte megúnná is ked, de hozok még egy példát elé; mert nem mindenkor
vagyon olyan jó kedvem, hogy históriából beszélljek. Egy számoszi
király, a neve nem jut eszembe, soha legkissebb szomorúságot vagy
szerencsétlenséget meg nem kóstolván, egyszer maga magának akart
szomorúságot okozni, hogy hadd búsúlhasson ő is valaha valamin, valamint
mások. Azért egy igen kedves gyűrűjét kihúzván az ujjából, a tengerbe
veti; már őnéki is búja volt gyűrűn: de más nap egy nagy halat visznek
asztalára, akinek a torkában megtalálja gyűrűit. De idővel ez a király
nagy nyomorúságokban esék, és akkoron észre vévé, hogy a jó idők után
eső szokott lenni, és hogy azt a szomorúságot kell minekünk jó néven
venni, amelyet onnét felűl küldenek reánk, és nem azt, amelyet mi
csinálunk magunknak. Édes néném, többet nem beszéllek históriából, hanem
csak azt mondom, hogy ne essünk kétségben: az isten megvígasztalhat
bennünket, mivel nyomorúságban vetheti a nagy fejdelmeket. De itt még
más rossz hírek is vannak; mert a pestis itt igen kezd sétálni. Azt
mondják, hogy keteknél bővséggel vagyon. Az egészségre, édes néném, az
egészségre kell most igen vigyázni, soha sem volt nagyobb szükségünk
reá, mint most. Szüntelen való félelemben leszek kedért; mert a nem
tréfa. Bercsényinek két vagy három cselédje már megholt, a jezsuitájok
is utánnok ment, aki méltó pap volt. Maga is az asszonynyal hozzánk
jőnek lakni, mintha már köztünk bátorságosabb volna: de én nem bánom,
mert a kis Zsuzsi közelebb lesz. Erre azt fogja ked mondani: Jaj! hogy
gondolkodik ilyen pestises időben az olyanról? Édes néném, amíg élünk,
addig csak magunkban hordozzuk a természetet, és az oldalcsontunkat csak
kell szeretnünk, vagy akarjuk, vagy sem. Édes oldalcsontból való néném,
arra vígyázzon ked, hogy a csont egészséges legyen, és czinteremben ne
vigyék. Azért nem kell a házból kimenni, otthon kell ülni, és remélljük,
hogy a jó isten megtart bennünket. Ámen.
XLIV.
_Bujuk álli, 24. junii 1722._
Édes néném, éppen nem kell nevetnünk. Nézze ked, honnét írok, meglátja
ked abból, hogy vagyon abban valami. Abban a vagyon, hogy ide három
mélyföldnyire kelletett jönnünk, és a várost elhagynunk a pestis miatt.
Vagyon immár két napja, hogy itt vagyunk sátorok alatt egy nyomorú falu
mellett. Bercsényi úr minden pereputyostól a faluban egy nyomorúlt
udvarházban, vagy is majorban vagyon szállva. A városban a pestis
egészen elhatott. Vagyon olyan nap, hogy másfél száz embert is
eltemettek. Közöttünk még senkit sem temettek, noha a cselédek közűl
kettőn is volt pestis, de kigyógyúltak belőlle. Mindazonáltal már tovább
nem maradhatván a városban, már két naptól fogvást itt táborozunk egész
háznépestől. A való, hogy szép helyt vagyunk szállva, de az a rút
nyavalya elvette minden kedvünket, és csak idétlenűl nevetünk. Ugyan-is
ocsmány nyavalya ez; reggel jól vagyon az ember, estve felé
megbetegszik, és harmad napjára eltemetik.
Ked iránt is nagy félelemben vagyok; mert tudom, hogy keteknél is nagy a
pestis, de már ebben benne vagyunk, úszni kell amint lehet, és mindenek
felett bízzunk az úrban; mert el nem hágy bennünket: így kell a
keresztnek útján járni. A bujdosó magyaroknak a bújdosásban is bújdosni
kell, hogy valamiben hasonlók lehessenek az istennek bújdosó fiához.
Ezután hogy lészen dolgunk, isten tudja. Eszterházy úr nincsen velünk.
Rodostóhoz közel egy rétre ment szállani sátorok alá a feleségével.
Többet nem írhatok; mert az írás is ízetlen, amicsoda állapotban
vagyunk. Az isten tartson meg bennünket. Az életére és az egészségére
vígyázzon ked.
Nem lehet, hogy mégis ilyen szomorúságunkban meg ne nevettessem kedet;
mert mi is azon eleget nevettünk. Megírtam vala kednek, hogy Bercsényi
úr az asszonynyal hozzánk jöttek vala lakni a pestis előtt. Amikor már
nálunk laktanak, annak az öreg úri asszonynak az agyékán valami kis
dagadás volt, mindjárt azt gondolta, hogy talán pestis, senkinek nem
szólott, még csak az asszonyoknak sem mondotta meg, valamely orvosságot
sem mert kérni, hanem a jó buzgó asszony estve mikor lefeküdt, az ágya
mellett való szentelt vízzel kente meg a dagadást mind addig, valamíg el
nem oszlott, és mindenkor nagy titkon, és csak akkor mondotta meg az
úrnak, amikor elmúlt a dagadás. Elhitette magával, hogy pestis volt. Az
ő ájtatos orvosságán mind a fejdelem, mind mi eleget nevettünk: egy
keveset nevessen ked is. Isten hozzád, édes néném.
Majd elfelejtettem volna kednek megírni, hogy mi a szomorú állapotunkhoz
való színű köntöst felvettük: mert mindnyájan feketében vagyunk – a
fejdelemasszonyt gyászoljuk. Amicsoda állapotban vagyunk, a bizonyos,
hogy hozzánk illik a gyász, haszinte senki haláláért nem viselnők is.
XLV.
_Bujuk alli, 12. aug. 1722._
Ne csudálja ked, ha az elmúlt holnapban nem írtam; mert olyan szomorú
állapotban vagyunk, hogy azt sem tudom, ha tudok-é írni. Az elmúlt
holnapban, aki confectumokat csinált, és aki kávét szokott főzni a
fejdelemnek, reggel megfőzvén a kávét, ebéd után megbetegedett, és
harmad nap múlva a pestisben megholt – hozzám pedig harmincz lépésnyire
volt szállva. Ezen kivül a konyhamesterünknek két fia csakhamar utánna
menének. Itélje el ked ezekből, hogy micsoda szomorú napokat töltünk
itten. A félelem sokkal nehezebb talám még annál a nyavalyánál is; mivel
az ember nem tudhatja a szempillantást, amelyben abba eshetik – estve
egészségesen fekszik le, reggel betegen találja magát. Istennek hálá
egészségem jó vagyon, de, minthogy csak a pestisről vagyon itt a beszéd,
a már úgy felzavarta az elménket, hogy én mindenkor csak azt képzelem
magamban, hogy beteg vagyok, és az ilyen képzelés félelmet okozván az
elmében, szűntelen való unodalomban és nyughatatlanságban vagyon az
ember. Hányszor feküdtem már úgy le, hogy nem gondoltam viradtát érni,
nem azért, hogy valósággal érzettem volna valamely változást az
egészségben, hanem azért, hogy az elmének nyughatatlansága okozta az
olyan gondolatokat.
Azt ne gondolja ked, hogy csak én vagyok így; mivel mindnyájan ilyen
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (1. kötet) - 06
- Parts
- Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (1. kötet) - 01Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4386Total number of unique words is 161431.3 of words are in the 2000 most common words42.4 of words are in the 5000 most common words48.4 of words are in the 8000 most common words
- Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (1. kötet) - 02Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4392Total number of unique words is 164730.4 of words are in the 2000 most common words40.8 of words are in the 5000 most common words46.5 of words are in the 8000 most common words
- Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (1. kötet) - 03Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4363Total number of unique words is 169129.2 of words are in the 2000 most common words41.5 of words are in the 5000 most common words48.0 of words are in the 8000 most common words
- Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (1. kötet) - 04Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4378Total number of unique words is 172729.3 of words are in the 2000 most common words41.9 of words are in the 5000 most common words48.3 of words are in the 8000 most common words
- Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (1. kötet) - 05Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4211Total number of unique words is 172328.8 of words are in the 2000 most common words40.5 of words are in the 5000 most common words47.7 of words are in the 8000 most common words
- Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (1. kötet) - 06Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4300Total number of unique words is 166630.2 of words are in the 2000 most common words42.3 of words are in the 5000 most common words48.3 of words are in the 8000 most common words
- Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (1. kötet) - 07Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4322Total number of unique words is 170630.0 of words are in the 2000 most common words42.3 of words are in the 5000 most common words48.1 of words are in the 8000 most common words
- Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (1. kötet) - 08Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4310Total number of unique words is 174027.6 of words are in the 2000 most common words37.8 of words are in the 5000 most common words43.8 of words are in the 8000 most common words
- Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (1. kötet) - 09Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4262Total number of unique words is 175128.9 of words are in the 2000 most common words41.2 of words are in the 5000 most common words47.8 of words are in the 8000 most common words
- Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (1. kötet) - 10Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4346Total number of unique words is 178428.7 of words are in the 2000 most common words39.7 of words are in the 5000 most common words45.0 of words are in the 8000 most common words
- Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (1. kötet) - 11Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 4266Total number of unique words is 171130.4 of words are in the 2000 most common words42.5 of words are in the 5000 most common words49.7 of words are in the 8000 most common words
- Zágoni Mikes Kelemen törökországi levelei (1. kötet) - 12Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.Total number of words is 3352Total number of unique words is 141231.1 of words are in the 2000 most common words43.4 of words are in the 5000 most common words49.2 of words are in the 8000 most common words