Vándormadár: Regény - 9

emberek, más érzések között fölébredni. Egyszerre azon vette észre
magát, hogy az utcán van és lassan halad végig a körúton. Jó darabot
ment így, álmodozva, teljesen fáradtan, mikor egy kószáló bérkocsival
találkozott. Beült, kihajtatott a Dunához, onnét vissza a városba, majd
meg el Hietzing felé. Közbe ő is, a kocsis is, el-elszundítgattak, s a
lovak lépésben baktattak a friss havon. A vámnál a sorompó le volt
eresztve; a két öreg ló itt megállott és csöndesen bámult maga elé.
Szürkülni kezdett, mikor Illésfalvy visszatért a szállóba. Átöltözött,
megfürdött, azután – pillanatra felélénkülve a friss víztől –
megreggelizett, elolvasta az ujságokat, majd kihajtatott az
expresszvonathoz. Amint a mozdony megkezdte hosszu útját, Dénes lefeküdt
a bársonypamlagra és mély, nyomasztó álomba merült, amelyből csak akkor
ébredt föl, mikor már túl voltak a határon.
… Velence könnyü ködköpenyegbe burkolózott. A Santa Maria della
Saluteból csak egy-két komoly pillért lehetett látni, az arzenál
oroszlánjai a homályos párában titokzatos, sötét rémalakoknak
tetszettek. A lagunákon halszag terjengett; az egyébként oly élénk
életre komor csend nehezedett. Más ember elmenekült volna e szomoru
környezetből, Illésfalvy azonban úgy érezte, mintha idegen világba,
idegen érzésekbe cseppent volna és a nyulósan terjengő köd ellepné a
tulajdon lelkét is, lassan elmosva a nyugtalan emlékeket.
Dénes órák hosszat gondolázott a Canale grandén, s csak késő este tért
be a szállóba ebédelni. Amint leült a sarokasztalhoz és egykedvüen
jártatta körül tekintetét a csillogó üvegtermen, a tulsó szögletben
ösmerős arcot fedezett föl. Egy ibolyaszínruhás, ragyogóan szép asszony
mellett Szentandrássy ült és éppen komoly ünnepélyességgel vágta föl a
keréknagyságu angol húst.
A következő percben a festő is észrevette barátját,
– Illésfalvy! – kiáltotta föl, nem törődve az ünnepélyes ebédlői
csenddel, és máris ott termett nála. – Dénes! Dénes! Hogy kerülsz te
ide?
Illésfalvy idegenek előtt nem szerette a lelkét mutogatni, s azért
mosolyogva, jókedvet színlelve szorított kezet a festővel.
– Eluntam a falut, – szólt könnyen, – világot akartam látni.
– És ezt most, késő ősszel, Velencében keresed?
– Valószínüleg mihamar délebbre megyek.
– Egyedül vagy?
– Igen.
– Akkor hozzánk kell ülnöd. Tudod, kivel vacsorázom?
– Kiváncsi vagyok.
– Metellával… Hiszen ösmered egy pár képemről… De nehogy rosszat gondolj
felőlem, véletlenül akadtam vele össze. Jó magam borús világításu
hatásokat szimatolok itt, ő pedig… de nem olvastad az ujságokban?
– Nem emlékszem rá.
– Nos, rövid leszek… Metellának egy orosz nagyherceg barátja volt, aki
Szt.-Pétervárról egyenesen Párisba jött, hogy öreg és kellemetlen
Feodorownáját elfelejtse Metellánál. De Feodorowna titokban utánajött,
megcsipte őket és nyílt utca során igen csúnya dolgokat mondott Metella
szemébe. Metella arcul ütötte a nagyhercegnőt, utóbb pedig helyesnek
tartotta, hogy pár hétre elmenjen Párisból és e célra Velencét szemelte
ki… De gyere, Metella már türelmetlen.
Metella a legtökéletesebb szépség volt, akit szabó vagy szobrász
elképzelhet. Arca mintája volt a kifogástalanságnak: homloka egyenes,
nyugalmas arcélbe szaladt, a szemek nemes hajlásu ivek mögött, mélyen
húzódtak meg, s mégis, mintha az egész arcot bevilágították volna. Álla
határozott, a mellett gyermekesen puha és könnyü volt; arcszíne
egészséges, de hamvas, a fiatalság zománcában ragyogó. Pompás fogsora,
gunyos, kissé fölvetett ajku szája volt, haja a megmerevedett gyönyörü
lángtenger. Legszebb azonban talán mégis könnyü csengésü, ritmikus és
emelkedő futamával a pacsirta szavára emlékeztető hangja volt. Az ember
azt hihette, hogy Metella örökkön versben beszél, a Musset bájos francia
nyelvén.
– Én ösmerem önt, – szólt az asszony, kezét könnyen Illésfalvy karjára
téve. – Ön egész délelőtt egy gondolán a házam körül bolyongott és a
canalebe bámult… helyes?
– Valóban, – felelte Dénes meglepve.
– Azt is tudom, – folytatta az asszony, – hogy önnek valami bánata van…
Délelőtt egész más volt az arca: megtört, kedvetlen, ideges, most a mi
kedvünkért udvarias képet öltött. Ez szép öntől, de mi sokkal
természetesebb emberek vagyunk – nemde Szentandrássy? – semhogy ilyen
áldozatot elfogadjunk. És nekünk néha meg lehet mondani az igazat is. Ha
únja a csevegést és inkább egyedül akar lenni, ne tartóztassa magát.
Mindezt nyugodtan mondta; csak a szavai végén csendült meg élénkebben a
hangja, ugyanekkor szeme mintha még erősebb fényt kapott volna és élesen
világította meg kristálytiszta arcát.
– Lám, ilyen Metella, – szólt nevetve Szentandrássy. – Mindent tud,
mindent lát és nemde… oly különösen fejezi ki magát?
Illésfalvy egy percig gondolkodott, azután így felelt az asszonynak.
– Mindez, amit elmondott, szórul-szóra igaz. Kellemetlenségek értek,
csalódások… felejteni szeretném egész eddigi életemet. Legalább is át
szeretnék aludni egypár hónapot… És igen ostobának érzem magamat ebben a
furcsa helyzetben.
Metella ránézett a festőre, mintha jóváhagyását várná.
– Mi szívesen állunk rendelkezésére, ha jól érzi magát körünkben. Talán
föl tudjuk kissé vidítani… De nem szabad rosszkedvünek lennie.
– Megkísérlem, hogy elfogadható ember legyek.
Az asszony a festőhöz fordult, aki nagy műértelemmel, klasszikus
nyugalommal étkezett.
– Mit lehetne az este csinálni, maestro? – kérdezte, és ő is hozzálátott
a pecsenyéhez. – A változatosság ilyenkor nem nagy Velencében.
Szentandrássy gondolkodott.
– Hallgassuk meg az opera-társulatot?
– Ez nagyon komoly mulatság.
– Menjünk egy halász-csapszékbe?
– Ez meg túlságosan vidám.
Végre is a fizetőpincérhez fordultak, aki figyelmükbe ajánlott egy éppen
ma megérkezett művésztársulatot, amely a Frari mögött, egy ócska
palotában működik. A tervet elfogadták és miután Szentandrássy
végigélvezte az étlap összes gyönyörüségeit, és szivarra gyujtott,
gondolát rendeltek.
A köd valamelyest elszállt, a bizantinus város most halvány fényben
csillogott. A festő, aki kicsit be volt csípve, halkan dúdolt, az
asszony pedig – a hajó előrészének támaszkodva – gyors lélekzettel
cigarettázott és merőn szegezte tekintetét Velence bűvös köveire, mintha
versenyre akarná őket hívni: kettőjük közül melyik szebb? Ahogy így,
könnyen vállára dobott köpenyben, frissen és öntudatosan állott az
éjben, alakja egész szépségében bontakozott ki. Az arc a félhomályban
épp oly tökéletes volt, mint bent a terem éles világításában, a
vonalaknak nem volt szükségük segítőeszközre, fény- vagy színhatásokra.
Az ódon palotában vidám olasz nép ült együtt, de nem valami nagy
figyelemmel kísérte a színészek, bűvészek, énekesnők alakításait. A
társulat gyönge volt, a művésznők öregek, a férfiak rekedtek. Egy ideig
a nézőtér megelégedett vele, hogy gúnyos megjegyzéseket tett a különböző
színészekre, utóbb azonban pisszegés hallatszott és romlott narancsok
kezdtek a színpad felé röpködni.
Szentandrássy, akinek igényei nem voltak nagyok, jól mulatott a tarka
képen, Metella szeme is csillogott. A hallgatóság azonban nem volt ily
jóindulatu, egyre türelmetlenebb lett és öklével verte az asztalt. Egy
hosszu suhanc végre felállt és nevetve mutatott a Metella páholyára.
– Inkább ennek a szép hölgynek kellene fellépnie és azoknak (intett a
színpadra) kellene a páholyban ülniök!
Falrengető brávó volt a felelet a megjegyzésre és most már az egész
közönség Metella felé fordult, aki nyugodtan mosolyogva fogadta a
hódolatot.
– Lássuk! Halljuk! – kiáltozták többen. – Lássuk a szép asszonyt!
Szentandrássy nevetett.
– Nem rossz… Ez legalább eredetibb dolog lenne, mindenesetre, újabb,
mint a prokuraciák, vagy a Rialtó. Nos, van kedve?
Metellának minden bolondsághoz volt kedve. Egy pillanatig még
gondolkozott, azután fölugrott és mielőtt Illésfalvy vagy a festő akár
egy szót is szólhattak volna, már a színpadon volt, amelyen dörgő
éljenzés fogadta. Olyan biztosan mozgott a rozoga deszkákon, oly
kedélyesen csevegett le a karmesterhez, valami spanyol táncot kérve
tőle, mintha egész életében cabaret-kban működött volna.
A zongorista eljátszott egy habanerat és Metella táncolt. Sajátságos
tánc volt, tele színnel, szabadsággal, lüktető, nyugtalan mozdulatokkal,
a melyek mégis biztos, egyenletes körvonalakban bontakoztak ki. A
szépségnek az apotézisa volt ez: Metella minden bájossága, ifju vonása,
fojtott szenvedélye csillogó formákban nyilatkozott meg, tüzbe borítva a
hallgatóságot, amely őrjöngve tombolt a mutatvány végén. Az olaszok
menydörgésszerü robajjal tapsoltak és Metellának újra meg újra el
kellett járnia a kacér táncot.
Éjfél jóval elmúlt, mikor elhagyták a termet. Még elmentek egy
kávéházba, megittak egy feketét, azután hazatértek. Amint a gondola
lassan végigsiklott a fekete vízen, a két férfi tágra nyílt szemmel
nézett az asszonyra. Nem beszéltek művészetről, nem beszéltek a lélek
föladatáról, az akarat és a szív titokzatos útairól, – e pillanatban
csak férfiak voltak, akiknek örömük telt a ragyogó, diadalmas nőstény
szemlélésében.


XXV.
Másnap Illésfalvy tovább akart utazni. Délben fölment elbúcsúzni
Metellához, aki egy régi, letört pompáju nemesi palotát bérelt volt ki.
Dénes egy sor gyöngyöt vitt az asszonynak, hálából az elmúlt esti
táncért.
Metella boldogan akasztotta nyakába az ajándékot és így szólt:
– Csak azon föltétellel fogadom el, hogy még ittmarad. Ön szomoru, és
bárhol a világon, egyedül, rosszul fogja magát érezni. Nekem úgy rémlik,
talán az is a rendeltetésem, hogy felvidítsam a világot, hogy
mosolyogjak, hogy a napfényt pótoljam… Álmaimban gyakran látom így
magamat, amint a bánatot űzőbe veszem és könnyelmüen döntök föl minden
magasztost, komolyat, minden szomorut.
Illésfalvy csakugyan úgy érezte, mintha a szépség, – a pogány, az
okoskodás, a lélek nélküli – szépség állana szemben vele és gúnyosan
rámosolyogna arra a temérdek töprengésre, nyomoruságra, szenvedésre,
amelyet a gondolkodó lélek az emberi bensőnek okoz. Metellának nem volt
meggyőződése, hite, odaadó érzelme, kétségbeesése, neki csak mosolya,
jókedve, fiatalsága volt, amelynek arany verőfénye vígan szaladt végig
alakján.
– Itt kell maradnia, – szólt az asszony Illésfalvy vállára téve kezét, –
talán meggyógyul és nyugodt emberként tér haza… Ha unja Velencét, az sem
baj. A hét végén én is délre készülök.
Dénes akarata az utolsó napok eseményei alatt megtört. Már nem volt a
régi férfi, aki büszkén, öntudatosan halad előre céljai felé, életereje
megcsappant, és a vágy, hogy feledjen, egyre erősebbé vált lelkében. Az
erős benső harc, amely heteken át tüskön-bokron keresztül magával
hurcolta, össze-vissza sebezte, eltompította idegeit; gondolatai
bizonytalan fényü tájakon kavarogtak.
– Metella, – szólt nyugtalanul, – ha el tudnám felejteni a multamat… ha
napirendre tudnék térni a boldogság keresése felett…
Az asszony fázott az elmélkedésektől.
– Menjünk, menjünk, – mondta, végigtáncolva a szobán, – a gondola vár. A
San Giovanniban zenéspróba lesz egy Perosi-oratóriumból, azután
megebédelünk, és elmegyünk egy palotába, ahol, titokban, kártyabarlang
van… Nagyon szeretem a trente-quarante-ot, okos emberek csak ezt
játszák.
Illésfalvy engedett és Velencében maradt, – még mindig kissé fásultan,
félig álmodozva, tehetetlenül engedve át magát annak a pogány, a lelket
lenéző, sajátságosan mámoros hangulatnak, amely Metella lényéről
szerteáradt. Az asszonyban senki se kereste a szellemet, a szívet. Dénes
sem akart kivétel lenni. Itt csak a szépség, a formai tökéletesség
uralkodott, elnyomva minden egyebet, nevetséges kicsinnyé zsugorítva
össze mindazt, amin az emberiség évezredek óta fárad, a belső vonások
kiépítésén, az akarat, az isteni szikra kihasználásán.
Másnap Szentandrássy sürgönyt kapott Párisból, ahol egy régi jóbarátja
meghalt. A festő összecsomagolt és még a délutáni vonattal hazautazott.
Akkor ketten – Metella és Illésfalvy – egyedül maradtak, egyedül
kószáltak végig a műkincsekkel teli palotákon, templomokon, egyedül
ebédeltek az angol szállóban, egyedül járták a kávéházakat, apró
színházakat, csillogó kártyabarlangokat, mialatt az asszony mindig
kacagott és jókedvet borított egész Velencére. Ahol megjelent már
ösmerték, a páholyába még a legöregebb urak is virágot hajítottak föl;
ha végigment a Márk-téren, a naplopók levett kalappal fogadták. Ha
valahol a világon, úgy Olaszországban tudják a szépséget megbecsülni.
Néha Illésfalvy egy csöpp undort érzett és megborzongott, hogyan tud a
szomoru mult küszöbén ily gyorsan mosolyogni, tréfálkozni, de azután
legyintett kezével és úgy gondolta, hogy minden úgy van jól, ahogy van.
Az embernek napirendre kell tudni térnie a lezajlott történetek fölött.
Ilyenkor mohón hajtott föl egy pohár bort, fölrugta a lelkét és nem
törődött semmivel, csak Metellával, aki mosolyogva kapaszkodott a
karjába. Csak ha a férfi egyedül volt és a régi templomok ívei sötéten,
magasztosan néztek rája, csak akkor szállt a lelkére végtelen szomoruság
és az ujjai lassan ökölbe szorultak.
Egy hét mulva Dénes már annyira megszokta mosolygó pajtását, hogy egy
percre nem tudott nélküle lenni. Át-átmentek Páduába, ott fölültek a kis
vasutra, össze-vissza kószáltak a szőlődombok, gyümölcsöskertek között,
csapszékben ebédeltek, mint a diákok, majd beutazták a szomszéd
városokat, ami szépet láttak, azt letépték, ami szomorúval találkoztak
volna, messziről elkerülték. Bejárták Milánót, Genuát, Firenzet, majd
újra visszatértek a lagunákra és könnyü lépésekkel siklottak tova a
gondok és nyomoruságok hinárja fölött. A testük, a szivük mosolyogva
sütkérezett a napfényben, soha nem gondolkodtak, soha nem töprengtek,
akár az útszéli rózsa, amely ma nyilik ki, vigan élvezi a tavaszt, a kék
eget, s másnap már hervadtan tünik el a végtelenségben. Mindez új és
meglepő hangulat volt a férfinak; a könnyelmüség arany országa nevetve
mondta a szemébe, hogy botor az, aki a dolgoknak több értéket akar adni,
mint amit a pillanat rájuk ruház, dőre, aki a nőben mást lát, mint az
élet legszebb fényüzését. Illésfalvynak bizonyos vad öröme telt benne,
amint így megvetette, lenézte önmagát, megtagadta egész életét és
keserves boszut állt benső érzésein, amelyeket egykor végtelen elemnek
képzelt s amelyekről most, ime kiderül, hogy megalázkodva, félénken
húzódnak meg a sötét szögletben.
Egy viharos délelőtt Dénes fölment a Metella palotájába. Úgy volt, hogy
ebéd után kihajóznak a Lidóra, megnézni, a tenger bóra-korbácsolta
hullámait. Mikor a lépcsőházba ért, Illésfalvy egy magasvállu férfival
találkozott, aki szegletes színpadi elegánciával volt öltözve.
– Ki lehet ez? – gondolkodott el Dénes. – Oly ismerős az arca.
Fönt azután rögtön megtudta, honnét emlékszik az idegenre.
– Képzelje, – szólt Metella mosolyogva, – ki érkezett meg?… Pál
nagyherceg…
Csakugyan… Illésfalvy gyakran látta illusztrált külföldi lapokban a
herceg tar koponyáját, sajátságos, dugóhúzó alaku bajuszát, tatár
orrát. A különbség mindössze az volt, hogy a képeken a herceg
cserkeszuniformist viselt, míg most finom bunda, magastetejü cilinder
volt rajta.
Dénes rosszkedvüen ült le egy elefánt-csonttal kirakott karosszékbe.
– Meddig marad a nagyherceg? – kérdezte lassan.
Metella egész közel ment barátjához és végigsimította haját.
– Nekünk el kell válnunk, Illésfalvy, – szólt hirtelen, de nyugodtan, –
a nagyherceg régi barátom és… egy időben… nos, igen, talán szerettem is
őt, komolyabban, semmint gondoltam volna. Az ember sok bolondságot követ
el az életében… Ej, ezen bajos változtatni… dőrék vagyunk, vége!
Illésfalvy felállott.
– Akkor hát Isten vele, – mondta, ismét visszazökkenve fásultságába.
Metella könnyen átkarolta a férfi nyakát.
– De nem szabad rám haragudnia, – csicseregte gyönyörü hangján, – nem
szabad rossz gondolatokkal innét elmennie… Sok jó órát töltöttünk el, jó
pajtások voltunk… azok is maradunk… igen?
– Mindenesetre. Tehát… Isten áldja meg.
Az asszony elkezdett sírni.
– Milyen ostobaság, – ismételte kétségbeesve, – milyen ostobaság… Mit is
tudok a hercegen szeretni? Tatárfejü, unott arcu és goromba, gyakran oly
rettenetes goromba…
Illésfalvy mosolyogni próbált és kezet csókolt Metellának.
Amikor beült a vonatba, az utolsó percben még egyszer megjelent előtte
az asszony. Sírt, nevetett, bocsánatot kért, a világ legderekabb
emberének mondta Dénest és arra kérte, vegye vissza azt a gyöngyöt,
amelyet neki az emlékezetes színházi este után ajándékozott; hadd legyen
a barátságuk emléke egészen tiszta.
Azután a vonat elindult és Illésfalvy fáradtan támasztotta fáradt fejét
az ablaktáblához.


XXVI.
Mikor a mozdony elhagyta az Adria királynőjének száz szigetét, száz
hídját, Illésfalvy lelkére végtelen undor, a mámorból való kijózanodás
keserűsége szállt. Ez az érzés egyre fokozódott és mikor a vonat a
határra ért, a férfi szinte beteg volt az utálattól. Hiába próbálta
akaratát harcba vinni, hiába próbálta gondolatait elűzni, egyre sötétebb
képben bontakozott ki előtte a tudat, hogy sivár hínárban jár, hogy a
kezére, az arcára, a lelkére nedves moszat tapad, hogy eljátszotta
mindenét: öntudatát, akaratát, becsületes hitét s hogy ebből a sötét
éjszakából nincsen föltámadás.
A lelkében végtelen ür tátongott, fáradt agyában lassan egy új kép
jelent meg. Míg azelőtt azt hitte, hogy az igazi boldogságot kutatja,
hogy a szíve tele van magasztos érzelmekkel, hogy a lelke méltó egy
nagy, földöntúli indulatra, most egyszerre azon vette észre magát, hogy
mindez káprázat, hazugság volt, hogy a lelke és az akarata gyenge, hogy
ereiben nem a becsületesen érző férfi, hanem a kopó olcsó vére lüktet,
amely nyugtalanul viszi keresztül-kasul az életben, a prédát keresve,
nem a nyugalmat, a tisztaságot, a békét. Egy év leforgása alatt
indulatai ismételten megváltoztak, amit ma szentnek tartott, afölött
másnap kíméletlenül gázolt el, ami ma fölemelte bensejét, az holnap már
csak korhadt emlék: az érzékei vezették, nem a hite, – hazátlan
vándormadár volt, amely mindig csak a kék eget, a meleg napsugarat
kereste és óvatosan kitért a szürke felhőknek, a fagyos leheletnek. Az a
gyönyörü világ, amelyet egykor a szerelemről álmodott, összedült, porig
égett és a romok között szomorúan állt egy kihalt lelkü ember, aki
fásultan látja, hogy nincs benne semmi értékes, semmi maradandó, semmi
az életre érdemes vonás.
A vonat gyorsan szaladt tova a szürkeségen.
Illésfalvy pár órát töltött a magyar fővárosban, azután elutazott
Szent-Farkasra. Néhány napig nem mozdult ki a vadászlakból, alig
evett-ivott valamit, órákig mozdulatlanul feküdt az ócska pamlagon és
szemét merőn szegezte a padmalyra.
Negyedik nap azután akaratának végső megfeszítésével fölkelt és kiment
az erdőbe. Még egyszer végigjárta kedves cserkésző-útait, még egyszer
lebocsátkozott a domboldalon a füzeséri határig és elnézte a folyó másik
oldalán álló oszlopos urilakot, a kőgriffeket, a tornyot, amely
csöndesen, kihaltan álldogált a szilvafák között, azután behúzódott a
rengeteg legmélyébe, leült egy kidőlt fenyő törzsére és mintegy
önkénytelenül, lassan fölhúzta fegyvere kakasát. Az acélrugó csettenése
a nagy némaságban messzire elhallatszott, egy havasi pinty fel is riadt
és gyors szárnycsapásokkal repült tovább.
– Tehát vége, – mondta magában Illésfalvy.
Egy percig Verára gondolt… Azután az örök sötétségre, a nagy nyugalomra…
de a következő pillanatban szíve dobogni kezdett, és – életében először
– a félelem, a névtelen rémület állt vele szemben… A torka összeszorult,
homlokán hideg verejték gyöngyözött, a keze reszketett. Összezúzva,
lealázva, lélekben lerongyolódva, kétségbeesve látta, hogy utolsó
barátja, akire oly büszke volt életében: a férfiassága is cserben akarja
hagyni s hogy ő, aki soha sem félt a haláltól, a veszedelemtől, az
elmulástól, aki mindig ura volt akaratának, idegeinek, most ime, gyönge,
hitvány báb, amely görcsösen kapaszkodik az utolsó szalmaszálba.
Ez a rettenetes tudat mégegyszer fölrázta csüggedéséből, mégegyszer
fölemelte fejét, kiegyenesítette testét.
A következő pillanatban éles dördülés verte föl az erdő csöndjét.
… Mikor másnap az erdőőr megtalálta Illésfalvy holttestét, verőfényes
téli nap volt, a kék égen bárányfelhők úsztak, a kidőlt fenyőtörzs
fölött ismét a havasi pinty csivegett boldogságról, reménységről, új
tavaszról.
A szegény vándormadár csöndesen feküdt a hóban, ő már nem látott, nem
hallott semmit, az ajkán fáradt, gúnyos mosoly ült és ezt mondta:
– Megfizettem.
Vége.