Vándormadár: Regény - 5

francia nyaralók után az ókorral kacérkodó római kastélyok sorakoztak; a
mórívü spanyol házacskákat lombok közé húzódó, komoly s mégis meghitt
angol vidéki urilakok váltották föl. Fekete skót kastélyokon, német
törpe várakon, öblös orosz kúriákon kívül a könyvben egy csomó a
legujabb kort hirdető épület is volt: rikító liliomdísszel, csomókba
csavarodó tornyokkal, szeszélyesen szökellő vonalakkal és egyéb
építészeti vakmerőségekkel.
Illésfalvy, aki alapjában a komoly és megbízható dolgokhoz vonzódott,
napirendre tért a tarka kalickák fölött, azonban Tekla tágra nyílt
szemmel, kiváncsian nézte az aranyba, ezüstbe, cifra ákombákomokba fuló
házakat.
– Milyen szép! – mondotta gyermekes örömmel. – Istenem, ha ilyenben
lakhatnánk!
Dénes ránézett a lányra.
– Ez csakugyan tetszik magának? – kérdezte elcsodálkozva. – Ezek a
kérdőjelalaku falak, ezek a pipacsalaku ajtók, ezek a macskahátu ívek?
A leány még mindig mosolyogva nézte a képet.
– Olyan, mintha álom lenne. Csupa ragyogás, csupa tarkaság… és minden
olyan szép, akár tündéreknek készült volna.
Dénes pár lapot fordított a könyvben, s egy nemesvonalu római kastélyra,
az egyik Medici-lak másolatára mutatott rá. Az oszlopos tornác mögött
világos ábrázatu, tökéletes összhangu, egyszerüségében is klasszikus
emlékeket keltő ház foglalt helyet, a barátságos és szép otthon fogalmát
testesítve meg.
– Ez nem tetszik jobban? – kérdezte Illésfalvy.
A leány megrázta fejét.
– Ez olyan, mint a kapisztráni gróf kriptája… Rideg és komor. Nekem
ellenszenves is. Nem tudnék ilyen házban lakni, azt hinném a temetőben
vagyok.
– És nem látja a művészi formákat, nem hallja a régi, nemes vonalak hívó
szavát, amely visszaszólít a klasszikus világba, a tiszta formák
birodalmába, a csöndes fenségesség berkeibe?… Nem olvasta a Faust
második részét?
– Nem.
– El kell olvasnia, – szólt a férfi a könyvszekrényhez lépve, – hogy
megértse belőle a régi stilus örökkévaló és újra megújhodó formáit, a
görög világ soha össze nem dülő birodalmát.
– El fogom olvasni, – felelte a leány félénken.
Tekla szófogadó volt és másnap nekilátott a Faust második részének. Nagy
buzgalommal olvasta a sajátságos jeleneteket, a görög utazást, de
őszinte pillanataiban meg kellett magának vallania, hogy az egészből nem
sokat ért. Németül különben sem beszélt kifogástalanul, iskolai
tanulmányai is csak a szükséges dolgokra szorítkoztak, így a nagy mű
csodás szimbolizmusa megfejthetetlen rejtély maradt előtte.
Dénes esténkint mosolygott, amint Tekla beszámolt neki olvasmányai meddő
eredményéről. Illésfalvy egy ideig megpróbálta, hogy megmagyarázza a
leánynak a mű vonatkozásait, megértesse vele az emberiségnek a szűzi
tisztához, a széphez való örök, habár gyakran lappangó vonzódását, de
Tekla, aki egész életét a konyhában, gazdasági dolgoknál, kézimunkánál
töltötte el, sehogyan se tudott a légies, sejtelmes alakokkal
megbarátkozni, sőt megesett, hogy elszenderedett az előadások közben.
Ugyanilyen volt a helyzet más művészeteknél. A festészetben a leánynak
csak a gépiesen kidolgozott, fényképekhez hasonló művek tetszettek, a
színhatások, az impressziók iránt semmi érzéke se volt, a mű gondolata
nem ragadta meg figyelmét.
Dénes barátja volt a zenének is és különösen a régi mestereket kedvelte.
Ő a muzsikában az érzést becsülte legtöbbre, s a szerző gondolatait
önkéntelenül megszerezte a magáéival. Tekla évek hosszu során át a
zenében csak szórakozást látott és legföljebb a magyar népdalok iránt
volt érzéke. Egy-egy nehezebb mű kifárasztotta, idegen is volt előtte,
színei, kifejezései, melegségei nyomtalanul siklottak el lelke fölött.
Beethoven, Illésfalvy kedves mestere, Mozart, Mendelsohn, a fiatalabbak
közül: Grieg, Tschaikovskij – ez a borongó tépelődő lélek – hideg
szoborként álltak a leány előtt: az ő számára e melegszívü, gyöngédszavu
óriásoknak nem volt mondanivalójuk.
A szegény kis leány minden erejét megfeszítette, hogy beférkőzzön a
titokzatos világba, tanult, dolgozott, küzdött, de hiába, a lelke
sohasem járt volt szellemi területeken, élete pályája messze feküdt az
emelkedett síkoktól. Az ő sorsa ez volt: rendben tartani a házat, késés
nélkül tálaltatni az ebédet, fölvarrni a leszakadt gombokat, elrakni a
kifizetett számlákat, s e pontosan kicirkalmazott földi pályán nem
akadtak fönnen keringő sasok, merészen száguldó felhők, rejtelmesen
tovaillanó ködalakok. Itt minden természetes, világos, kézzelfogható
volt, s az egyszeregyre támaszkodott; ez a csöndes világ nem ismerte a
magasabb szárnyalást, a föld felett álló gondolatokat, a szellemi élet
gigászi alkotásait. Ő latolgatás, kétkedés nélkül szerette Dénest és
ezenkívül nem törődött semmivel se.
Illésfalvy egy ideig még meg-megpróbálgatta, hogy Teklát bevezesse a
maga finom, mindent megértő, minden szépért lelkesedő világába. Beszélt
neki szabad gondolatairól, ötvözött és finom életfölfogásáról, föl
kisérelte vinni a leányt a magasabb szférákba, a művészies átérzésekbe:
hiába, Tekla idegenül révedezett e sajátos környezetben és egy meleg
kézszorítást, egy jó szót többre becsült a klasszikusok minden
műremekénél.
Végre is Dénes föladta a meddő harcot és belenyugodott az adott
helyzetbe. Sőt, miután nem akarta az összhangot megzavarni, mintegy
hozzáilleszkedett Teklához és az ő hétköznapi életéhez. A művészetek
helyett a férfi a gazdálkodással bibelődött, nagy problémák helyett a
szarvasmarha- és lótenyésztés kérdéseivel foglalkozott, a zene és
irodalom mesgyéi hijján a csöndes kényelemnek és a nyugodt falusi
életnek hódolt. Már az erdő se volt neki az, ami annakelőtte: a tölgyfák
nem zúgtak zsoltárokat, a patak nem harsogott szilaj ditirambusokat, a
felhők nem alkottak tarka képeket. Ehelyett belenézett Tekla mélyérzésü
szemébe és csöndesen hallgatta, amint a leány a virágairól, apró-cseprő
házi gondjairól, nyugodt, meleg, átlátszó szeretetéről beszélt neki.
Az egykori világfi lassan eltünt és a vidéki kurtanemesnek kezdett
helyet adni. Illésfalvy körszakállat növesztett, az arca piros pozsgás
lett s a termete is meglehetősen elhizott. Hónapok multak és nem volt
rajta más öltözet, mint a vadászruha, úgyszólván nem is emlékezett rá,
mikor sétált utoljára aszfalton. Mintha soha sem fordult volna meg a
párisi boulevardokon, a szük Old Bond Streeten, a Hotel Ritzben, az
Unter den Lindenen. A nyugati élet – ragyogó színhatásaival, meleg
szalónjaival, finom rokokó életével – elveszett számára; a sámsoni
határon belül csak csibukok, béresek, kuvaszok, hóborította szántóföldek
és meleg kályhák léteztek.
Egyszer történt csak meg, hogy e nagy nyugalomba egy csöpp lőpor
keveredett. Egy téli estén távirat jött, messze földről, idegen
világból. A sürgönyben, elcsonkított szavakkal, ez állott:
„Forgotten? Please, answer, if you dont mind. Hotel Savoy. May.“
Akkor egy pillanatra kinyilt a mindig egyforma, felhős sámsoni égbolt s
a félrelebbent kárpit mögül elébukkant a Savoy csíszolt üvegben
csillámló téli kertje, az Empire óriási transzparense, a hideg, szép
angol asszonyok sok mesés ékszere, a May derüs, nyugtalan, minden
percben változó arca, – azután Illésfalvy összehajtotta a táviratot és a
fiókjába rakta.
– Ki sürgönyzött? – kérdezte Tekla félénken.
A férfi mosolygott.
– Semmi – felelte megsimogatva a leány haját. – Egy rossz álom… De már
fölébredtem és semmi bajom, csak éhes vagyok… Kész a vacsora?
– Rögtön meglesz, – felelte Tekla a pecsenyeszagu konyhába sietve.
A férfi egyedül maradt. Egy percig elgondolkodott, azután a pipatóriumba
lépett, mosolygott, majd előkereste és megtömte a vacsora utáni
csibukot.


XIII.
Tavaszodni kezdett, mikor egy nap váratlan vendég állított be a sámsoni
kúriára. A látogató Szentandrássy volt, az ismert nevü festő, akivel
Illésfalvy, mint diák, két évet töltött együtt Párisban. Kettőjük közt
akkor meleg baráti viszony fejlődött, amely később sem tompult meg, ha
mindjárt néha évekig nem is látták egymást. Szentandrássy, nagyobb
időközökben, többször fordult meg Sámsonban, ahol kipihente a nagyvárosi
élet fáradalmait, s kizárólag eszméinek élve, nyugodtan tudott dolgozni.
A festő tökéletes világfi volt, nemcsak az ecsetet kezelte kitünően, de
a tollat, a kardot és a szót is. Párisban a legelőkelőbb körökben
fordult meg, nyáron végigkóborolta a partvidék kastélyait, télen
végigvadászta a Bretagnet: mindenütt szívesen látták, mindenütt
egyenrangunak ösmerték el, mert kellemes modoru, fölvilágosodott, éles
elméjü és nagytehetségü férfi volt.
Márciusban Szentandrássy elunta a világváros zajos életét, hirtelen
összecsomagolt és egyenesen Sámsonra utazott, szalonkára vadászni, a
magyar föld ölén új benyomásokat gyűjteni. Illésfalvy és Tekla nagy
örömmel fogadták a ritka vendéget, s mindent elkövettek, hogy az jól
érezze magát társaságukban.
Szentandrássy mindjárt az első órában észrevette a változást, amely a
férfi s a leány viszonyában az elmult idő alatt végbement. Miután
jóizlésü ember volt, nem szólt semmit, s nyugodtan vette tudomásul
barátja elhatározását. Bár egyébként nagyon szerette Illésfalvyt, lelki
dolgokban nem tartotta a sámsoni földes urat a legkeményebb embernek.
Tudta, hogy az ösztönszerüen rajong minden szépért, újért, s éppen azért
érthetőnek találta, hogy a multban gyakran cserélt barátnőket is. Hogy
Illésfalvynál ez az ingatagság csupán kutatást, a legfőbb szép keresését
jelentette, a festő nem igen hitte el, annyival inkább, mert női
dolgokban maga is meglehetősen megbizhatatlan volt és virágról virágra
röpdösött.
Szentandrássy tele volt a világvárosok élénk színeivel, friss
hangulataival. Utazó táskáját Párisban megtömte egy csomó érdekes és új
könyvvel – vakmerő problémák hirdetőivel, – mindenféle divatos
zongorakivonatokkal, társadalmi tanulmányokkal, és számtalan vázlattal,
amelyeket Sámsonban óhajtott részletesen kidolgozni.
Vacsora után a festő kirakosgatta megkezdett képeit. Az újabb időknek
engedve, a művész fényhatásokban dolgozott. Szeme a legváltozatosabb
világításokat kereste: az Alpesek káprázatos haván öregbedő
napsugarakat, a hajnali, tavaszi erdő aranyzöld fénykévéit, az elhagyott
mocsarak őszies, felhős borulatát, a homályba takarózó síkságok réveteg
holdvilágát. A tárgy mintha mellékes lett volna, fődolog a különböző
sugarak zománca, csillogó játéka volt, amely nagy frisseséggel és
bátorsággal fakadt gyors ecsetjéből.
Valamennyi képen a szinek középpontjaként ugyanaz a női fej uralkodott,
egy igézően szép, ártatlan szemü leányka, aki tüneményes vörös hajba
burkolózva állott egy fatörzsnél, korhadt malomnál, vagy ledőlt
oszlopnál. Néha háttere se volt az alaknak: az arc látomásként villant
föl a szinek vidáman harcoló tengerén. Olykor a gyönyörü nőstényből
csupán a szemek látszottak, az ember azt hihette, hogy a titokzatos
alaku fák, a vad cserjék közül egyenesen a nagy természet, a Szent
Tavasz néz reája.
Illésfalvyt meglepte barátjának művészi merészsége és üdesége.
– Ki ez a nő? – kérdezte egy mosolygó, bűnjét nem bánó Magdolnát véve
kezébe.
Szentandrássy mosolygott.
– Ez Metella, – felelte a képet helyes világításba téve, – Páris
legnagyobb cocotte-ja. Száznál jóval több embert tett tönkre, körülbelül
ugyanannyit küldött a temetőbe, de ha áldozatai újra pénzhez jutnának,
ha föltámadnának, azt hiszem ismét csak mosolyogva szaladnának nyoma
után.
– Érdekes arc, – jegyezte meg Illésfalvy és elnézte a felemás szemeket,
a megközelíthetetlen homlokot. A gyönyörü vonásu száj, gyermeki
mosollyal állt szemben a háttérnek rajzolt, kitörő Vezuvval, amely
haragosvörös, nyers szinekkel világította meg a rózsás, hamvas arcot. A
félelmetes, felhőszakgató, színpadiasan bömbölő tűzhányó mintha
megalázkodott volna a ragyogó, törékeny nő előtt, akinek nyugodt,
világos tekintetében több erő, több pusztulás rejlett, mint a legvadabb
kráter sötét mélységében, a legszilajabb láva perzselő patakjában.
– Érdekes és szép eszme, – bólintott Dénes, – méltó hozzád!
A festő szeme megcsillant; Szentandrássy mindig sokrabecsülte Illésfalvy
nézeteit.
– Műbarátok talán megértik, – felelte hálásan, – a nagyközönségnek
azonban, attól tartok, a kép idegen lesz. Önnek, hogy tetszik? – fordult
hirtelen Teklához.
A leány figyelmesen nézegette a képet, azután hallgatott. Szíve
bensejében, tiszta gondolkodásában elitélte a piros haju, bűnös nőt,
megvetette, talán gyűlölte is, azonban látva a két férfi lelkesedését,
nem mert nyilatkozni és bizonytalanul tekintgetett a kitörő Vezuvra.
Illésfalvyt egy kissé bántotta a lány művészi tudatlansága; életében
most érezte először, hogy ez a csöndes, becsületes, kristálytiszta nő
gondolkodásban, lélekben messze elmarad tőle. Bár Szentandrássy –
fölismerve a helyzetet – gyorsan másra terelte a beszélgetést, Dénes
arcára könnyü boru szállott, amely később újra-újra visszalopózott
homlokára.
A két férfi vacsora után, szivarszónál, még sokáig fönnmaradt. Dénes
sorra vette barátja összes képeit, vázlatait s elmondatta vele a jövőre
vonatkozó gondolatait. A festő lelki élete rendkivül fejlett, érzékeny
és tevékeny volt. Agyában szüntelen tervek kavarogtak, sajátos eszmék,
új fölfogásik, levegőre kivánkozó művészeti megnyilatkozások, amelyek
még az utolsó száraz cserjének is jelentőséget adtak. Szentandrássyt a
sors széles látókörrel áldotta meg, amely nem tapadt a röghöz, az egyéni
modorossághoz, az iskolai padok porához. Művészi ereje nem ösmert
határokat, megalkuvást, szeme bevilágított az emberi lélek s a nagy
természet legrejtettebb zugába. Bár nem volt már fiatal legény, a festő
mégis úgy érezte, – és joggal, – hogy a jövője nagyobb, ragyogóbb, mint
a multja, s hogy művészetének még hosszu utat kell megtennie a
tökéletesség diadalkapujáig.
Dénes örömmel hallgatta barátját. A sámsoni tehénistállók, szántóföldek,
kopár berkek egyszerre elmaradtak oldala mellől; helyettük csillogó,
hangulatokkal, élettel teljes világ nyilott meg előtte, telve az emberi
lélek száz és száz érdekes megnyilatkozásával, finom árnyalataival, az
új kor csíszolt érzéseivel, a szellem tarka tüzijátékával, a tettek
kemény, korintusi oszlopaival. A ragyogó kép középpontjában félig görög
ligetben, félig a boulevardok tüzfényében, karcsu, rejtelmes vonásu nő
állott: Metella, mintegy örök kérdőjelként, izgató rejtélyként, vajjon a
bűn és az erény állandó küzdelmében mi az igazi győzelem: a hideg
lemondás-e vagy a bűvös vétkezés? ki az igazi diadalmas, az-e, aki
rideg, acélos kézzel a bűnt földhöz teríti, vagy az, aki mindig újra és
újra fölkel és ezer meg ezer legyőzetés dacára frissült erővel kap
harcba? Mennyi fény, mennyi szín, mennyi szépség volt e sajátságos
világban, milyen beszédes, lelkes benne az utolsó kő, az utolsó
sarokvas, mily nemes összhangban olvad össze a százhangszerü zene, mily
nemes vonalakat alkot a meglátás s átértés ötvöző keze! Az élet volt ez,
a százkaru, százlelkü, százszemü élet, amely aranyszálakkal szövődik
keresztül az embereken, állatokon, hideg tárgyakon, amelynek diadalmas
förgetege keresztül visz az egész világon, föltárja a lét minden titkát,
szépségét, az élet, amelynek szilaj óceánja mindnyájunk lelkében
tengerszemeket talál.
– Oh! nagy dolog, végtelen boldogság művésznek lenni! – sóhajtott föl
Illésfalvy barátjára nézve, aki lassan összeszedte képeit. – Mennyire
irigyellek, hogy nemcsak szemed, de alkotó képességed, teremtő erőd is
van hozzá!
A festő csöndesen mosolygott.
– A szépet megérezni is élvezet, – jegyezte meg, új szivarra gyújtva. –
Aki a szépet csak élvezi, nagy előnyben van, mert sohasem ismeri meg az
alkotás verejték-szagát; az csak az isteni zenét hallja, nem a
kalapácsok kopácsolását, a festék körül repdeső legyek zümmögését.
Éjfél már jóval elmult, mikor ketten még mindig ott ültek az ebédlőben,
s elbeszélgettek a lelkükben fölvillanó képekről, érzésekről. Tekla egy
ideig csöndesen, félénken figyelt rájuk, azután fölkelt és a másnapi
háztartási ügyeket intézte el. Távozását alig vették észre, a két férfi
gondolatai messze röpültek el a köznapi élet pontos, világos méretei
fölött. Szentandrássy szilajul, vakmerően tervezett s eszméi gyakran
túlzásba csaptak át; Illésfalvy higgadtabb, kiforrottabb világfölfogása
megszabályozta és a földi keretekben tartotta a művészi szenvedély
viharától kergetett léghajóst. Dénes itélete mindig megfontolt volt, s
bár a széptől ő is megmámorosodott és a művészetet imádta, agya nem
maradt el a szívétől, az eszméket nyomon kisértette az élet
szabályaival. Éppen ezért Szentandrássyra barátja mindig jótékony
befolyással volt, s hogy a festő nem tévedt el a modorosságok
hínárjában, javarészt Illésfalvynak köszönhette.
Mikor végre kakasszónál letárgyalták az összes képeket, a szoba megtelt
sűrű szivarfüsttel, amelynek egy-egy karikája réveteg dicsfényt vont
Metella homlokára.
– A sok beszéd fölizgatott – szólt a festő nyugtalanul és kifáradva. –
Járjunk egy percig a kertben.
Magukra dobták köpönyegüket és kimentek a parkba.
A magasan álló csillagok keményen, világosan ragyogtak le a kőrisfákra.
A föld friss lehellete a sétálók arcába csapott.
A két jóbarát szótlanul járta végig a kavicsos útakat. Mikor az északi
szöglethez érkeztek, a festő egyszerre megállt.
– Nini, Tekla, – mondotta a könyvtárszoba kivilágitott ablakára mutatva.
– Csakugyan, – bólintott Illésfalvy, és lelkében egyszerre
fölelevenedtek a késő őszi éjszakák, mikor minden éjfélkor odatelepedett
a fehér nyirfapadra és szemét mohón függesztette rá az ablaktáblákra,
amelyek mögött nemes képként emelkedett ki Tekla hófehér homloka,
átszellemült arca.
A leány most is ott ült a régi bőrkarosszékben. De a homlok nem
világított, a tekintet nem csillogott titokzatos drágakőként, az arc nem
finomodott meg a fájdalomtól. Tekla, – a másnap reggelre kiadott
teásdoboz és cukrosszelence között – csöndesen, komolyan aludt, kezéből
a konyhakönyv az ölébe csúszott.
Illésfalvy fölhajtotta a kabátja gallérját.
– Menjünk aludni, – mondotta rosszkedvüen.


XIV.
Harmadnap Szentandrássy munkához látott. Hajnalban fölkelt, puskát,
ecsetet vitt magával, kiment a hegyoldalra, s csak alkonyatkor tért
vissza a kuriára. A festő szorgalmas és edzett ember volt, aki föl se
vette, hogy órák hosszat kellett a sziklás utakon botorkálnia, hogy
napközben alig evett valamit, s hogy a szeszélyes tavaszi időjárás majd
minden délután bőrig áztatta. Mikor aztán este letelepedett a
kandallóhoz, az arca ragyogott az örömtől és a megelégedéstől. Vacsoráig
ő vitte a szót, gyerekként fecsegve és mégis minden ízében okosan,
fölvilágosodottan beszélve arról, mit látott künt, hogyan látta meg és
mint próbálta vászonra vetni. Egy-egy vázlathoz néha öt-hat terve is
volt, csupa eredeti, szilaj ötlet, amelyeknek nemcsak fényük, de melegük
is volt; képei, megszületésük előtt, kaleidoszkop-szerüleg változtak,
benseje az érzések ezer és ezer apró csecsebecséit szedte össze, a
gondolatok számtalan rétegén repült át, mígnem, – egy férfias, tetterős
pillanatban, – mondanivalói teljességükben jegecesedtek ki lelkében.
Ha a festéssel végeztek, rendesen Páris került szóba. Szentandrássy ama
kevés szerencsés emberek közé tartozott, akik a kellemetességeket
nemcsak élvezik, de át is értik, utolsó csöppükig megbecsülik. Neki
Páris a földi lét gyémántkiadása volt, amelyben megtalálta mindazt a
szépet, nagyot, amit Isten erőben, tudásban, művészetben alkotott. A
hatalmas paloták között járva, a festő nemcsak a hintókat, a siető
járókelőket, a gyönyörűségeket pillantotta meg, hanem: az emberi akarat
és jellem láthatatlan kincseit, az emberi szellem kemény, csüggedetlen
munkáját, a világ minden részéből idesereglő hangulatok és érzések örök
fényjátékát.
Illésfalvy elgondolkodva ült karosszékében. Milyen más élet volt ez,
mint az övé Sámsonban, mily nagy volt a különbség a világ szüntelen
előretörése, vidám csatazaja, vakmerő kérdései, és a csöndes vetések, az
egyforma pohánka- meg kukoricaföldek között. Szeme előtt újra
megelevenedtek a villamfényes körutak, szeszélyes rajzaikkal, nyüzsgő
hangyabolyaikkal, a színházak, csillogó álmaikkal, a tárlatok, némán
beszélő kincseikkel, a ligetek szép asszonyaikkal, amint hintóikban
lassan – napnyugati tavon végigúszó titokzatos hattyuként – suhannak el
a sötétzöld délszaki fák között.
– El kellene nézni pár napra Párisba, – szólott Dénes egy este Teklához.
– Nem szabad egész elmaradni a világtól.
A leány megrezzent, azután aggódva vetette tekintetét barátjára.
– Nos, van kedve? – kérdezte a férfi mosolyogva.
Tekla nem felelt.
– Ellenzi?
A leány megint nem válaszolt. Szivében egyszerre nagy félelem támadt:
visszaemlékezett előérzéseire, borus álmaira, amelyekben egy idegen,
ragyogó asszony elrabolja tőle Dénest. A szeme hirtelen megtelt
könnyekkel.
Illésfalvy ideges lett. Nem szerette az ilyen jeleneteket, amelyeket
köznapiaknak és izlésteleneknek talált. Ő a sima formák barátja volt,
mindig tiszteletben tartotta a más nézeteit, de megkívánta, hogy az ő
szavai is akadály nélkül váljanak tetté. Miután nem akarta megbántani
Teklát, fölkelt és az ablakhoz lépett.
– Holdvilág van, – szólott pár perc mulva Szentandrássyhoz, – nem volna
kedved egyet kocsizni?
A festő Teklára pillantott és hallgatott.
– Maga is velünk tart? – fordult Dénes barátnőjéhez.
– Igen, – válaszolta halkan és elvörösödve a leány.
A kocsi pár perc mulva előállott. A két öreg kanca lassu ügetésben
indult el az udvarról, s azután végighaladt a jegenyefasoron, amelynek
komoly, ósdi törzsei némán álltak őrt a vetések mellett.
Az este csak az ablakból volt szép; künt kellemetlen szél fujt, amely
magasra kavarta a port. Szótlanul ültek a hintóban. Szentandrássy a
felhőket nézegette, Dénes az ajkát harapta. A leány félénken huzódott
meg a sarokban és olykor fürkészve nézett barátjára. A szél folyton
erősbödött, egyízben el is kapta a kocsis pántlikás kalapját és
ördögszekérként kergette végig a birkalegelőn. Mindez rideg és fagyos
hangulatot keltett.
A hepe-hupás domboldalon – szilvafák és vesszőkeritések közt – egy kis
falu: a tót Vereshegy huzódott meg. Pár év előtt az apró fészekben
néhány viskó leégett, amelyeknek koromszaga még most is ott lógott a
süppedt házak között. Amikor a hintó a Krisztus-feszülethez érkezett,
egyszerre füstös gerendák szaga csapódott a kocsizók arcához.
– Nem kellemes a kirándulás, – szólalt meg rosszkedvüen Illésfalvy. –
Térjünk vissza.
Csöndben baktattak haza és sebtében megvacsoráztak. Szentandrássy
panaszkodott, hogy fáj a feje s korán nyugovóra tért. A közben
átszellőztetett szobában nyirkos tavaszi levegő küzködött a kályha
melegével.
Tekla és Dénes egyideig még ott ültek az ebédlőben, elkedvetlenedve,
szótlanul, az egyik az olvasmányával, a másik a kézimunkájával
foglalkozva. Az idő lassan telt, a nagy lábas óra gépies hidegséggel
osztotta föl részeikre az órákat és perceket.
– Haragszik? – kérdezte a leány, amikor barátja letette a könyvet és
nyugovóra akart térni.
– Nem, nem, – felelte Illésfalvy nyugodtan. – Apró véleményeltérések
mindenütt előfordulnak.
– Megbántottam?
– De Tekla… Semmi okom a neheztelésre. Egy pillanatra talán kedvem
ellenére volt, hogy le kellett mondanom valamiről, de végre is… egy
férfinak számolnia kell tudni a következményekkel.
A leány nem vette észre és nem érezte meg a vágást.
– Akkor nyugodt vagyok, – szólt homlokát odatartva Dénesnek.
… Másnap reggel Illésfalvy hosszu sürgönyt kapott Maytól. A szép
asszony, aki megszokta, hogy óhajtásait parancsnak tekintsék,
türelmetlen lett, hogy immár harmadik táviratára se érkezett válasz
Sámsonról. Míg azelőtt May értesítései szűkszavuak és hidegek voltak,
mostani sürgönye tele volt szinekkel, melegséggel és hangulatokkal.
Panaszkodott benne, hogy Dénes elfelejtette, soha meg nem értette és a
végén szinte könyörgött, hogy legalább válaszra méltassa.
Illésfalvy fanyarul mosolygott. Akármilyen közvetlenek is voltak a
szavak, a meggyőződés ereje – ő legalább úgy érezte – hiányzott belőlük;
akármennyire kellemesen is gondolt vissza Mayra, a lelkében szürkén,
kopáran, ott fagyoskodott az utolsó berlini utazás emléke: a
kérdezősködések a Bristol portásánál, a céltalan bolyongás a lombtalan
hársfák alatt, a beszélgetés a feketekabátos, pofaszakállas
idegenvezetővel, aki oly szertartásszerü ünnepélyességgel számolt be
szimatolása eredményével, s azután a vigasztalan, lealázó hazatérés.
Mind ez nyirkos és nyomasztó volt, mint egy mocsaras táj. Dénes örült,
hogy elkerült e vidékről és fiókjába rakta a levelet. Eleintén nem is
akart rá válaszolni, tartott tőle, hogy a levelezgetés ismét belesodorja
az áldatlan viszonyba, azután győzött benne az udvariasság és ebéd után
leült íróasztalához.
Illésfalvy hidegen és nyugodtan óhajtotta May-jel szakítása okát
közölni. Arra, hogy a Bristol idegenvezetője mit beszélt, ki se tért,
inkább a maga személyéről szólt. Őszintén elmondotta, hogy más mesgyékre
fordult, hogy a lelke nem szabad, s így le kell tennie a
viszontlátásról. Az új érzést azonban a férfi nem mint szenvedélyt,
életcélt, hanem mint csöndes megalkuvást, a deresedő haju férfi lassu
visszavonulását vázolta; szavaiból az érzett ki, hogy megelégelte a
nagyvilág tarka kalandjait és meleg tűzhelyre, nyugalomra vágyódik.
Dénes éppen levele végén tartott, mikor egyszerre belépett Tekla. A
leány megérezte a hamuszürke papirra sorakozó fekete sorok tartalmát és
nyugtalanul nézett barátjára.
– Zavarom? – kérdezte bizonytalan hangon.
– Nem, nem. Már elkészültem.
Tekla egy pillanatig hallgatott.
– Kinek írt? – szólalt meg aztán halkan.
Illésfalvy egy percig hallgatott, majd nyíltan felelt.
– Maynek.
A leány lehajtotta fejét.
– Tartoztam neki ennyivel, – folytatta a férfi nyugodtan, – miután
előzetesen három sürgönyét válasz nélkül hagytam. A levél tartalma a
lehető legegyszerűbb és puszta elsorolása ama okoknak, amelyek miatt a
szakadásnak – mindkét oldalról – be kellett következnie.
Csönd volt.
– Megengedi, – szólalt meg Tekla félénken, – hogy… hogy elolvassam a
levelét?
Dénes az ajkába harapott. Nem szerette, ha szavaiban kételkednek, s
mindig tapintatlanságnak tartotta, hogy valaki a más leveleire kíváncsi
legyen.
– Tekla, – felelte hidegen, – az ilyesmi nem egyezik meg
gondolkodásommal.
A leány elvörösödött, aztán a kandallóhoz ment és leült a karosszékbe.
Alig egy perc mulva a szeme megtelt könnyekkel, amelyek szaporán
szaladtak le sápadt arcán.
Illésfalvyn kellemetlen érzés futott végig. Az egész kép erősen
hasonlított a kisműveltségü emberek vidékies féltékenységi jeleneteire,
amelyeket a jóízlés messziről elkerül. A férfi sima és udvarias
világából különösen élesen ríttak ki az ilyen köznapi vonások.
Dénes a kandallóhoz lépett.
– Tekla, – mondotta határozottan, – kíméljen meg az ilyesmitől. Nem
szolgáltam rá, és ha rá is szolgáltam volna, az elintézésnek ebbe a
módjába nem mennék bele.
A leány melle görcsösen zihált.
– Te már nem szeretsz, – fakadt ki egyszerre belőle, – te még mindig
Mayt szereted!
Illésfalvy válaszolni akart, azután gondolt egyet és vállat vont. Síró
nőkön a józan érvek nem fognak. Csöndesen a kalapja után nyúlt tehát és
elhagyta a szobát.
Azon a délután és este nem beszéltek többet egymással, és másnap is csak
Szentandrássy jelenlétében váltottak pár szót. Harmadnap éjjel, amikor a
festő már szobájába vonult föl, Tekla megfogta Illésfalvy kezét és így
szólt:
– Bocsásson meg a tegnapelőtti dologért… Nagyon fáj, hogy ok nélkül
megbántottam az érzékenységét…
Dénes végigsimított a leány haján.
– Térjünk felette napirendre és felejtsük el.
Tekla egy ideig tétovázva nézett maga elé, azután újra megszólalt.
– Még valami nyomja a lelkemet, Dénes, – mondotta halkan, – még valamit
meg kell vallanom, hogy nyugodtan nézhessek a szemébe… De igérje meg,
hogy nem fog megharagudni érette…
– Igérem.
A leány közelebb simult a férfihoz és lesütve tekintetét, gyorsan
beszélni kezdett.
– Tegnapelőtt nagyon szerencsétlen és kétségbeesett voltam… Attól