Vándormadár: Regény - 1

LOVIK KÁROLY
VÁNDORMADÁR
REGÉNY

MODERN
MAGYAR
KÖNYVTÁR

LOVIK KÁROLY
VÁNDORMADÁR
REGÉNY
MAGYART A MAGYARNAK



BUDAPEST
SINGER ÉS WOLFNER


I.
A küldönc – vagyis, egy poros, piszkos parasztgyerek, aki a szigoruan és
hivatalosan hangzó „küldönc fizetve“ megjelölésnek csak halvány
kifejezője volt – táviratot hozott. A címzett: Illésfalvy Dénes, az öreg
uri ház belső szobájában, a kényelmetlen rokokó-pamlagon hevert és egy
régi szépművészeti folyóiratban lapozgatott. Mikor a táviratot
elolvasta, a férfi fölkelt és az ablakhoz ment. Ősz volt; a mezei utakon
fát fuvaroztak, az enyhevonalu fekete domboldalon csöndesen ballagtak a
hófehér ökrök.
A táviratban mindössze ez állott: „Üdvözlet. Hamburg. Hotel Vier
Jahreszeiten. M.“ Illésfalvy egy ideig kinézett a sárguló ákácokra,
dércsipte őszirózsákra, azután meghúzta a virágokkal himzett
csengetyüszalagot.
– Csomagolni, – szólt az inasnak, és kiment az udvarra.
A ház előtt zörgő kukoricával megrakott kocsik vesztegeltek, a
legényekkel egy okos tekintetü, karcsu leány számolgatott.
– Este utazom, Tekla, – mondta a férfi és az istálló felé tartott.
A leány bólintott a fejével, majd tovább intézkedett a béresek közt.
Mikor pár perc mulva a férfi föl akart szállani a hajtó kocsira, Tekla
halk lépésekkel közeledett feléje.
– Elvisz? – kérdezte nyugodtan s mégis alázatosan. – Nekem is volna egy
és más bevásárolni valóm a városban.
Illésfalvy fölsegítette a leányt, aki fehér keztyűt huzott és vadvirágos
szalmakalapot tett a fejére. A két öreg ló lassan indult neki a mezei
útnak.
– Rosszkedvü? – kérdezte Tekla egy darab idő mulva.
– Nem, nem. Csak gondolkodom, mi mindent kell még elintéznem – tért ki a
válasz elől Illésfalvy.
– Hosszabb időre megy el?
– Nem tudom.
– Haragszik, ha megkérdezem hová utazik? – tudakolta tovább a leány
félénken.
A férfi mosolygott.
– Hamburgba, Tekla… úgyis megmondtam volna. Maga előtt nincsen titkom.
A leány arca pillanatra kipirult. Hálásan nézett föl Illésfalvyra, aki
nyugodtan viszonozta az őszinte, gyermekes tekintetet.
Ketten régi jó barátok voltak. Tekla egy gazdatisztnek korán árvaságra
jutott lánya volt. A birtokos annak idején még ölben ringatta a kis
leányt, majd ő gondoskodott iskoláztatásáról s ugyancsak ő bízta meg –
hogy valami zsebpénze legyen – a gazdaság számadásainak vezetésével.
Tekla természetes eszü, nyilt szívü, jómodoru leány volt, aki soha
senkinek kellemetlenséget nem okozott, soha az életben nagy szerepet nem
játszott és soha nem lépte túl a vidéki szerény sorsu nők szűkös
határvonalait. Illésfalvyra Tekla mindig nagy tisztelettel nézett föl és
benne atyai jóakaróját, melegszívü barátját látta. E viszonyból
kifolyólag, a leány gondosan őrködött a férfi fölött; ha Illésfalvy a
birtokon időzött, Tekla tartotta rendben a szobáit, ő főzött neki, ő
végezte el a levelezéseit, ő vigyázott rá, hogy a kényelemszerető férfi
nyugalmát semmi tekintetben se zavarják. Ez a gondoskodás kissé anyássá
tette a leány modorát, de amellett Tekla bájos, fiatal nő maradt, akinek
hamvas arcbőre aranyosan csillogott a napsugárban, aki őszintén tudott
örülni, őszintén tudott búsulni Illésfalvy sajátos sorsának fordulatain.
A földbirtokos jómódu, előkelő nevü családból származott. Apja egyike
volt a kiegyezést követő korszak legkiválóbb államférfiainak: higgadt
itéletü, tetőtől talpig becsületes uriember, aki nagy szeretettel
foglalkozott a művészetekkel, különösen a festészettel és szobrászattal.
Illésfalvyék háza annak idején a fejlődő irodalmi és művészeti élet
középpontja volt, estélyeiken az ország legjelesebb költői, színészei,
festői jelentek meg, s a nádor-utcai római stílü palotából nem egy szép
eszme indult ki hódító útjára. Élete végét Illésfalvy apja súlyos
betegen külföldön töltötte el, nagy szeretettel föstögetve borús
tájképeit, amelyekkel bizonyos névre tudott szert tenni a
képzőművészetben.
A földbirtokos anyja szintén kiváló művészi érzékü asszony volt.
Különösen a zenét kedvelte s maga is pompásan zongorázott, emellett a
festészet, a költészet, a színpad is egyik rajongó hívére talált benne.
Az asszony utolsó éveit, megbomlott idegzettel szanatóriumban töltötte;
az volt a rögeszméje, hogy a csillagok, a nap, a fák, a hegyek mind
muzsikálnak és a mindenség tulajdonképp egy nagy szinfónia, amelyben az
utolsó tücsöknek is fontos szerep jut.
Finoman érző és gondolkodó szülőktől származva, nem lehet csodálkozni,
ha Illésfalvy lelke idegessége és befolyásolhatósága dacára gyöngéden
érző volt és a szépért rajongott. A férfinak nem volt rá szüksége, hogy
az élet anyagi gondjaival törődjön. A birtok jövedelméből nyugodtan
tudott megélni s megőrizhette függetlenségét, amelyet rajongva
szeretett. Földi pályáját ennélfogva már kora ifjúságától kezdve úgy
rendezte be, hogy az senkinek sem volt alárendelve. Illésfalvy ma itt,
holnap ott bukkant föl a világban; néha hónapokig ült az ódon falusi
uriházban, majd a tengereket járta; hol beléelegyedett a fővárosi társas
élet hullámaiba, hol meg szigoru visszavonultságban a vadászatnak vagy
olvasásnak hódolt; ma örömét lelte a pénzpazarlásban, holnap a
gazdaságával foglalkozott és számon tartotta az utolsó pár igásökör
munkáját. Mind e hangulatok gyorsan, indokolatlanul változtak lelkében;
folyton azt cselekedte, amiben öröme volt és boldogtalan lett volna, ha
egy pillanatra is a kényszernek kellett volna engedelmeskednie. Egyik
jelszava volt: mindig és mindenben a szépet keresni, s azt épp úgy meg
tudta találni az Elgin-szoba műremekében, mint az utolsó nyírségi
buckában. Jellemvonása mindezek alapján megnyerő, bár kissé puha is
volt, – azzá tette, hogy a felhős vidéknek mindig kitért, az élettel
soha meg nem birkózott s inkább szenvedő, mint cselekvő szerepet
játszott a szép birodalmában. Tételesen művészi dolgokkal a férfi nem
igen foglalkozott, sem zenével, sem festészettel, sem szobrászattal, se
költészettel, ő csak élvezni tudta azt, amit mások szent lázban
teremtettek, de érzése emelkedettsége, finom hangulatai, csöndes
rajongása nem voltak kisebb értéküek az alkotók gyönyörü lelki
mozgalmainál.
Mint a legtöbb ember, akinek szíve fogékony az átlag fölött álló dolgok
iránt, Illésfalvy is lelkesedett a nőkért. Gyöngéd gondolkodása, nemes
hite, bensőjének vele született melege mintegy a női nem lovagjává
avatták őt és a szerelem, az igazi, a mélységes, a titkokkal teljes
szerelem, mint az emberi lét egyik legragyogóbb és legrejtelmesebb
kérdése állott előtte. A szerelem, Illésfalvy nézete szerint, minden
szépnek, jónak kutforrása és fönntartó ereje volt, a szeretet, a
becsület, a gyönyör és az önzetlenség és emelkedettség ebben adta
gócpontját. A szerelem csodálatos arabeszkjei a férfi lelki világában
önkénytelenül összefonódtak a nő alakjával, amely aranyfényben égve,
csillogó szoborként foglalt helyet bensőjében.
Dacára annak, hogy a nőket tisztelte, fölötte álló lényeknek képzelte és
minden asszonyban a teremtés egy-egy műremekét látta, Illésfalvy mégis
távol bolyongott a boldogság birodalmától. Mint a társaságban élő
legtöbb gavallérnak, neki is volt egy csomó kalandja, ám ezek közül egy
se tudta maradandóan lebilincselni, belső tartalmuk nem elégítette ki
magasabban szárnyaló, szerelemre áhítozó lelkét. A férfi hasztalan
kereste azt a nőt, aki beleillene abba a szoborfülkébe, amelyet lelkében
az igazi nőnek épített; ez a rejtett polc üresen maradt s a muló
szenvedélyek hullámaiból az igazi Thetis nem tudott kiemelkedni.
A Hamburgból érkezett sürgöny egy szép asszonytól jött. Az igazi neve
Margit volt, víg, meggondolatlan, tavaszias modoráért azonban a világ és
Illésfalvy Maynek hívták. Sajátságos, függetlenül élő, következetlen nő
volt, elvált asszony, aki a létet a maga bölcs gondolkodása körül
iparkodott berendezni. May lenézte azokat az embereket, akik cirkalom és
mérőpózna szerint élnek, ő a pillanatnyi hatásoknak megfelelően járta a
földi sors útjait, s ez volt az egyik érintkező pont közte és az
Illésfalvy lelke között. Társadalmi szabályokkal, szokásokkal May nem
törődött, egyedül bolyongott a világban, nem vette föl, ha rosszat
mondanak vagy gondolnak róla, tanácsot senkitől se kért, senkinek se
adott. Az olyan, szerinte puha elméleteket, mint a haza, a családi
otthon, a vérségi kötelék, May nem fogadta el, a szeretet, a ragaszkodás
az ő fölfogásában egyéni dolog volt, amelyre a külső körülmények nem
lehettek befolyással. Ez a túlzott függetlenségi vágy kissé rideggé
tette jellemvonásait és sokakban azt a hitet keltette, hogy Maynek
nincsen szíve. Ezt ő maga is tudta, de nem sokat törődött vele; talán
nem is tartotta érdemesnek, hogy e kérdést illetőleg lelkét próbára
tegye. Még egy vonás volt az asszony bensőjében, amely idegenszerüvé
tette alakját. May bár okos, céltudatos nő volt, szeretett kacérkodni;
minden fölvilágosodottság dacára benne is ott rejlett az ősi asszony,
akinek hizeleg, ha földig hajló férfiak huzzák diadalmi szekerét. Maynek
pogány öröme telt benne, hogy a hintóba épp a legdacosabb, a
legkeményebb dereku embereket fogja be, s talán ez volt egyik
kiindulópontja az Illésfalvyval kötött barátságnak.
Maga Illésfalvy soha sem volt igazán tisztában e nővel; tisztelte, de
egyúttal félt tőle, lelkének hidegsége gyakran megdöbbentette,
mintaszerü szépsége bűvös erővel vonzotta. Voltak napok, mikor
Illésfalvy azt hitte, hogy vadul szereti ezt a szép növésü,
kiszámíthatatlan asszonyt, majd pedig megborzadt tőle, mit keres
oldalán, holott gondolataik közt egy világ üressége tátong.
May ezzel szemben meg volt győződve róla, hogy Illésfalvy föltétlen
rabszolgái közé tartozik. Az asszony tudta, hogy nem mindennapi ember
az, akit magához láncol, s hogy Illésfalvynak nemcsak az érzékeire, de a
lelkére is hatnia kell tudni, ha meg akarja tartani körében. Éppen azért
May ösztönszerüen, akaratlanul, száz és száz formában mutatta magát
gavallérja előtt, csodálatos meseországbeli pillangónak, titokzatos
keleti virágnak, örök rejtélynek, amely lassan izzó kérdőjelként íródott
a férfi szívébe. May néha hónapokra ok nélkül szakított Illésfalvyval,
búcsú nélkül a világ másik végére utazott oldaláról, néha úgy látszott,
mintha egész el is feledte volna udvarlóját. Azután egyszerre szűkszavu
sürgöny érkezett a Krimből vagy Brightonból vagy Kairóból, és a férfi
hanyathomlok utána utazott a szép asszonynak, aki nyugodt mosollyal
arcán, fölényes biztonsággal nyújtotta felé hófehér kezét.
Az ilyen viszontlátásokkor May alakja merőben újnak és rejtelmesnek
tetszett. Néha a férfi a francia vagy németalföldi játékbarlangokban
látta viszont barátnőjét, amint nehéz cigarettákat szítt, izgatottan
dobta az aranyakat és csillogó szemmel figyelt a kártyák forgására, majd
pedig éhes szemü férfiak társaságában, mint kacagó, könnyelmü nőre akadt
rá egy-egy világfürdő vad forgatagában. De azután jöttek más képek. Néha
Illésfalvy sürgönyt kapott, hogy a csatlakozó állomásnál szálljon föl
egy tengeri hajóra s akkor egy új May állt vele szemben, egy hideg,
nyugodt, tartózkodó asszony, aki egész nap regényeket olvasott vagy a
kék eget bámulva a födélzet szalmapadjain hevert. Olykor May szinte
gyermekké lett, anélkül, hogy a változás az erőltetettség benyomását
keltette volna; álmélkodva járta a Vezuvot vagy a Jungfraut, órákig
tudta csodálni a tengert vagy a napfölkeltét, tejen és gyümölcsön élt,
egyszerüen öltözködött és szerelmes grisetteként ragaszkodott
Illésfalvyhoz, akire tisztelettel és hálával tekintett föl. De azután
újra változott a helyzet, Mayból egyszerre megint pompás, sugárzó
asszony lett, aki elbolondított mindenkit, aki közelébe került és
elérhetetlen magasságban lebegett a férfiak fölött. E sokféle szerepet
az asszony kifogástalanul játszotta el, – aminthogy az egész lelke
gyönyörü játékszer volt, – és Illésfalvy csak ritkán jött rá, hogy a
színdarabot az ő kedvéért rendezik. Ilyen kijózanodásoknál aztán a férfi
megborzadt, rosszkedvü lett és sietve búcsúzott el barátnőjétől, aki
soha egy szóval sem próbálta tartóztatni. Utoljára Baden-Badenben
találkoztak volt, ahol az asszony nevetve, gyerekes örömmel mutatta meg
neki azokat a rajongó, vad, szerelmes leveleket, melyeket a nagy-szálló
portása intézett hozzá. Akkor a férfi neheztelve távozott el és
megfogadta magában, hogy szakítani fog Mayval. De azután az idő lassan
elmosta a kellemetlen emléket, s mikor a küldöncgyerek elhozta a
hamburgi sürgönyt, Illésfalvy szíve dobogni kezdett és szeme előtt
egyszerre, könnyü körvonalakkal megrajzolva, üdén, csábítóan jelent meg
May alakja, amint ott áll az Alster egy kis gőzösén és haját a szél
szertekuszálja. E percben – a szomoru tarlók, sárguló ákácok közt járva
– a férfi úgy érezte, hogy kalandnál mégis nagyobb vonzalom az, ami
kettőjüket egymáshoz fűzi és boldogtalan lenne, ha nem utazhatna May
után.
A kocsi a városhoz ért. A sorompónál pipázó őr mélyen leemelte sapkáját
az uraság előtt.


II.
Lassu, ködös őszi alkony ereszkedett a rétekre, mikor Illésfalvy és
Tekla visszafelé indultak a kacskaringós mezei uton. A kocsi tele volt
csomagokkal.
– Nos mi mindent vásárolt össze? – kérdezte Dénes a leányt, aki
csöndesen, félénken ült oldalán.
Tekla elvörösödött.
– Óh, apróságokat, – felelt nyugtalanul, – szalagokat, gombokat,
porzsinórokat…
– Ez minden? – mosolygott a férfi. – Lássa, ezt én is elvégezhettem
volna.
A leány még nagyobb zavarba jött. Egy ideig tétovázva nézett maga elé,
azután bátorságot merített és így szólt:
– Még valamit vettem, de nem tudom, nem cselekedtem-e helytelenül… Talán
meg is haragszik érte…
Illésfalvy ránézett a leányra és észrevette, hogy Tekla szemében
könnycsepp reszket.
A férfi összeszorította ajkát. Többször megfigyelte már, hogy a leány
nemcsak rokonszenvvel kiséri sorsát, de mélyebben érez iránta, s ez a
tudat rosszul esett neki, mert tisztességesen szeretett gondolkodni. Az
ő lelke legfeljebb jóindulatot, becsülést tartogatott Tekla számára, aki
kétségkívül ébredő szíve első hangulatával szerette őt, minden szava,
minden mozdulata elárulta lelki világát.
Illésfalvy rosszkedvűen csapkodta a fáradt öreg lovakat.
– Haragszik rám? – kérdezte a lány, akinek lelke megérezte a férfi
bensejében történő dolgokat.
– Nincs okom neheztelni, – felelte Dénes nyugodtan, akaratlan
felsőbbséggel. – És remélem, maga se haragszik meg, ha egy és más dolgot
ezuttal komolyan beszélünk meg.
A leány ijedt tekintetet vetett Illésfalvyra, akit a szomoru pillantás
egyszerre kivetett ridegségéből. Szegény, kis leány, mit tehet ő róla,
ha belészeret az első férfiba, aki valamivel fölötte áll a vidéki
gavalléroknak és segédjegyzőknek!
– Mindenekelőtt mondja meg, – szólt a férfi egy kis szünet múlva, – mit
vásárolt még a boltokban? Bizonyosan megint valami haszontalanságra
költötte el a pénzét.
A leány félénken sóhajtott, aztán világos, szép szemét Dénesre vetve,
nyugodtan felelt.
– Azt gondoltam, hogy a hosszu úton szüksége lesz egy kocsitakaróra… és
miután az utolsó alkalommal elhagyta a takaróját, hát egy másikat
vettem… De ha haragszik, – tette hozzá gyorsan, – inkább visszaviszem…
Illésfalvy mosolygott; a leány anyáskodó gondoskodása jól esett
lelkének.
– Ezúttal nem neheztelek, – felelte Tekla kezét könnyen megszorítva, –
de máskor okosabb dologra költse a pénzét. Azonban az ajándékot csak úgy
fogadom el, ha cserébe elfogad tőlem valamit érte. Mit hozzak
Hamburgból?
A leány szeme előtt egyszerre látomásként villantak föl a kikötőváros
körvonalai, amelyeket csak fényképekből, ujságokból ismert s az ódon
utcákon – ragyogó napfényben, mosolyogva, teljes szépségében – maga
előtt látta az idegen asszonyt, aki könyörtelenül ragadja el tőle
Illésfalvyt.
– Nincs szükségem semmire, – felelte halkan és a szeme megtelt
könnyekkel.
A férfi arca megint elborult.
– Tekla, – szólt nyugodt elhatározással, – akármilyen nehezemre esik
elmondani azt, amit hallani fog, érzem, kötelességem, hogy számot vessek
a helyzettel. Legyen egy kis ereje, könnyítse meg vele munkámat. Szavaim
talán fájni fognak, de jobb, ha ma beszéljük ki magunkat, mint talán
hónapok múlva, amikor a sebet már nem lehet beheggeszteni. Szerepem
talán ellenszenves és csunya… de mindegy, meg kell lennie. Őszintén
fogok beszélni, feleljen ön is őszintén… Szeret engem?
A leány megdermedve nézett a férfira. Nem tudott válaszolni, a szíve
hevesen vert, arcán forró könnyek szaladtak végig. Feje, mint a sebzett
madáré, lassan mellére hanyatlott.
Illésfalvy maga adta meg kérdésére a feleletet.
– Szeret, természetesen szeret, – mondta megilletődve Tekla fájdalmától.
– Hogy is lehetne másképp? A lelke csupa rajongás, csupa melegség, csupa
szeretet, amely nem tud viszonzás nélkül lenni. Én vagyok az első férfi,
akivel az életben találkozott és talán én voltam az első, aki gyöngéden,
őszintén, utógondolat nélkül közeledtem feléje. Életünk nagy részét
együtt töltöttük, sok dologban megértettük egymást és a megszokás
közelebb hozta lelkünket. Kétségkívül egész földi pályafutásunk alatt
jóbarátok tudnánk maradni, és remélem is, hogy azok leszünk, de, Tekla,
a boldogsághoz… a boldogsághoz szerelem is kell.
A leány nem felelt, csak szomoruan nézett a ködös vidékre.
– Figyeljen rám, Tekla, – folytatta Illésfalvy gyöngéden. – Fiatal
korunkban mindegyikünknek vannak ilyen szerelmei, amelyek később
csöndesen oszlanak szét a múltban. Mikor először ébredünk a szerelem
tudatára, a szívünk mohón, gondolkodás nélkül, oktalanul keresi azt az
embert, akire melegségét, ragaszkodását, tiszta érzéseit
reápazarolhassa; a szerelmet szeretjük ilyenkor, nem azt a férfit vagy
nőt, aki éppen utunkba akad. Magának nincs senkije a világon, a lelke
pedig csupa bájos szépség, csupa megnyilatkozni kivánó közvetlenség,
csupa megértést kereső nemesség, amely bearanyozza minden lépését,
meghatóvá teszi gondolkodását… rettenetes vétek volna, ha mindezt
magától elfogadnám, elrabolnám, mikor cserébe semmit se tudok érte adni.
Tekla fölszárította könnyeit.
– Bocsássa meg dőreségemet, – szólt csöndesen. – Ne beszéljünk többet
erről a dologról.
Dénes egy ideig hallgatott; úgy érezte, hogy az ügyet ily ridegen
lezárni mégsem lehet.
– Nem szeretném, ha a kettőnk közt levő barátságot ez a dolog
megzavarná, Tekla, – vette föl tehát újra a szót. – Magának okosnak kell
lennie és napirendre fog térni a megtörténtek fölött. Nézze, hiszen
esztendőkkel vagyok idősebb magánál, a hajam lassan szürkülni kezd, a
gondolkodásom, kényelemszeretetem már öreguras. Tulajdonképp semmi
szeretetreméltó sincs rajtam, ideges vagyok, gyakran emberkerülő és
különc gondolkodásu. Ugyszólván az apja lehetnék… és szeretném a régi
érzést ilyen értelemben magával szemben megőrizni. Ha akármikor az
életben szüksége van valamire, mindig számíthat rám.
A leány elvörösödött és megbántva nézett Illésfalvyra, aki érezte, hogy
szavai félszegen csengenek.
– Nem az anyagi dolgokat értettem, – szólt magát kijavítva – hanem a
lelkieket. Szeretném, ha az élete nyugodt és megelégedett volna, olyan
csöndes és boldog, amilyennek megérdemli.
A leány sokáig nem válaszolt. Mikor a jegenyék közt fölbukkantak a
lakóház ódon körvonalai, Tekla végre így szólt:
– Elmenjek Sámsonról? Nem ez a leghelyesebb?
Illésfalvy lelkére boru szállt le; finom gondolkodásának fájt az a
bánat, amelyet akarata ellenére Teklának okozott. A megtört leány
csüggedten, erőtlenül ült mellette, az első szélroham elkaphatta volna,
mint egy hópelyhet.
– Szegény kis gyerek, – szólt a férfi önkéntelenül.
A leány hálás tekintetet vetett a férfira, ez a pár őszinte szó
megérintette a szívét. Azután végigsimította homlokát és fölszárította
megujuló könnyeit.
– Nem kell elmennem? – kérdezte félénken. – Itt maradhatok?
– Itt kell maradnia, Tekla. Az idő meg fogja gyógyítani magát, és eljön
még az óra, amikor mosolyogva fog visszagondolni a múltra. Az ilyen jó,
nemes lélek, mint a magáé, nem lehet szerencsétlen.
A kocsi befordult az udvarra. A komondorok víg csaholással ugráltak a
lovak körül.
Illésfalvy lesegítette a leányt, azután a csomagjait kezdte rendezni. A
világot bejárt podgyászok láttára, lelke egyszerre kiszökött az ódon
uriházból, keresztülrepült az ákácoson, a tarlókon, a szőlőövezte
hegyeken s már ott járt a távoli német városban, ahol a sápadt csillagok
lassan reszkettek a gázlángok ezrei fölött.
Vacsoránál Illésfalvy még egyszer találkozott Teklával. A leányon már
nem látszott meg a délutáni szomoru beszélgetés nyoma, szerényen
mosolygó, figyelmes és csöndes volt, mint mindig, ha Dénes társaságában
tartózkodott.
Tizenegykor előállt a kocsi.
– Viszontlátásra, – szólt Illésfalvy kezét nyujtva barátnőjének.
– Viszontlátásra, – felelte a kislány minden erejét összeszedve és
félénken nézett föl a férfira.


III.
Reggel Illésfalvy a fővárosban volt s a másnap esti vonat már
Németország felé vitte. Zsolnáig Dénes egyedül olvasgatott a szakaszban,
ott egy gyászruhás fiatal asszony szállt be és helyet foglalt a
szögletben. Az utitárs érdekes arcu nő volt, egyike ama kevés
asszonyoknak, akiknek a homlokukban, az arckifejezésükben és a
tekintetükben rejlik a szépségük. Egész alakján nagy finomság szövődött
végig, egy mozdulata, egy tekintete nem rítt ki és még a bánata is
csöndes, nyugodt volt, mint a katafalknál álló ó-görög szobroké. Az
emberben első pillanatra az a benyomás jegecesedett ki, hogy egy
szerencsétlen, de sorsát megadással és emelt homlokkal türő nővel áll
szemben, akire tisztelettel kell fölnézni.
Illésfalvy sokkal izlésesebb ember volt, semhogy vasúti ösmeretségeket
kötött volna, így tehát a két utas az éjszakában némán ült egymással
szemben. Mikor a határra értek, az asszony elálmosodott és fejét
fáradtan hajtotta oldalt. A férfi megvárta a német kalauzt s aztán a
folyosón megkérte, mondja meg a bent ülő hölgynek, hogy pihenjen le, a
vele volt utazó úr másutt talált helyet.
A vasút tovább robogott a sűrűházu kis német városok között, amelyek
békés lakói csöndesen aludtak a holdvilágban. Illésfalvy leült a kalauz
padjára és szivarozva nézte az őszi éjszakát. A vidék hegyes, erdős
volt, tele kemény germán tölgyekkel, amelyek öntudatosan álltak őrt a
falvak, községek mellett. A kerekek csattogásán, a gép dübörgésén
áthallatszott a holdra ugató kuvaszok csaholása.
A kalauz pár perc mulva ismét Illésfalvy mellett haladt el.
– A hölgy arra kért, – szólt borravalót kereső német közlékenységgel, –
hogy szerezzek neki valahol egy takarót. Nem csodálom, hideg éjszakánk
van; Oderbergben négy fok Reaumur volt. Megyek a vonatvezetőhöz, neki
szokott takarója lenni, talán ideadja egypár szivarért.
Dénesnek eszébe jutott a Tekla plaidje.
– Várjon barátom, – állította meg a kalauzt. – A podgyászom közt van egy
takaró, legfelül a sárga táskán. Adja át a hölgynek. Nem szükséges
megmondani, hogy az én holmim.
Azután csönd borult a tovasiető vonatra.
Frankfurtnál már világos reggel volt, az állomás pincérei éles
kiejtéssel kínálták a kolbászokat, sörös poharakat és teákat. A kupé
ajtaja kinyilt és a folyosóra kilépett a gyászruhás asszony. Mikor
megpillantotta Illésfalvyt, aki még mindig csöndesen üldögélt a kalauz
padján, egy percig gondolkodott, azután odalépett a férfihoz és így
szólt:
– Köszönöm a szívességét. Ha tudtam volna, hogy áldozatról van szó, nem
fogadtam volna el.
A férfi fölkelt és bemutatta magát.
– Parancsol talán valamit? – kérdezte, hogy másra terelje a beszédet.
– Legyen oly szíves és rendeljen egy teát.
A hang végtelen ismerősnek tetszett. Mialatt Illésfalvy leugrott a
vonatról és a pincérnek átadta a megbizást, azon törte a fejét, hol
hallotta már ezt a mélyen csengő, a régi angol órákra emlékeztető
hangot. Mikor a vonat elindult, Dénes megtalálta a kérdésre a feleletet.
Az édesanyjának volt élete utolsó éveiben ilyen sajátságos, meleg és
mégis tartózkodó hangja.
A következő állomásnál esni kezdett, vékonyszemü sűrű eső, amelynek
csöppjei könnyekként szaladtak végig az ablaktáblákon. A dombok közt már
késő ősz honolt, a mozdony magasra kergette föl a sárga leveleket,
amelyek szomoru, titokzatos madár-csapatként repültek a vonat mellett.
A két utitárs beszélgetett. Az asszony elmondta, hogy északi
Magyarországról jön, egy kis tót faluból, ahol maga vezeti a gazdaságot.
Az ura évek óta súlyos betegen tengődik egy németországi szanatóriumban,
anélkül, hogy akárcsak egy órára is elhagyhatná azt. A szomoru
házaséletből egy gyermek, egy kis beteges lány származott volt, aki
ilyenkor egyedül marad a cselédekkel a birtokon. Az asszony mindezt
egyszerüen, olcsó, udvarias sajnálkozásra nem számítva mesélte el, csak
egyről panaszkodott, hogy fáradt, ami meg is látszott bágyadt
tekintetén, sápadt arcán.
Illésfalvy megilletődött a csöndes szenvedés láttára. Míg az asszony
halkan, nyugodtan beszélt, a férfi önkénytelenül összehasonlította
magát, a lelkét utitársa szerényen hősies béketürésével, lemondásával és
elszégyenkezett, mily türelmetlenül és idegesen viseli el ő, a férfi,
sorsa borúsabb napjait, mily levert, ha az élet bármily apró
kellemetlenséggel áll az útjába. Mennyivel nagyobb, erősebb ez az
összetört asszony, aki csöndesen, öntudatosan járja a földi pálya
tövissel kirakott utait, mint ő, aki üresen, a szerelmet kergetve halad
át a világon, mindenütt csak napfényt és mosolygást keresve.
Azután a férfira tért át a szó. Illésfalvy azt mondta, hogy elvégezve az
őszi gazdasági munkát, szórakozni utazik Hamburgba.
– Szórakozni, – szólt az asszony önkénytelenül fölsóhajtva, – milyen
boldog ember lehet ön… Bizonyosan sok ismerőse van kint, nemde?
– Oh nem, – felelte Illésfalvy, akinek e percben rosszul esett a May
mosolygó, diadalmas arcára gondolni, – inkább az utazásban találok
örömet. Szeretek barangolni a világban, új vidékeket, új népet látni.
– Én boldog lennék, ha nyugodtan élhetnék falunkban, – mondta az asszony
s arcán látszott, mennyire összetöri az utazás, a betegápolás, az élet
gondja. – Ha legalább a gyermekemet magammal vihetném, – tette aztán
hozzá.
– Csodálom az erejét, – jegyezte meg a férfi, önkéntelenül közhelyre
tévedve.
– Ez csak kötelesség, – mosolygott szomorúan az asszony, – és a
kötelességtudás megvigasztal. Azonfölül… nem is lesz mindig így. Ha a
férjem fölgyógyúl, mi is vigabban fogunk élni.
– Hol van az ura?
– A Zöld Faluban… ismeri?
Illésfalvy lelki szemei előtt megjelent egy komor, kopár hegyoldal s
rajta egy kietlen, szomoru épületcsoport, amely pár kilométerrel Berlin
előtt ridegen bámul le az utasra. Ez volt a Zöld Falu, egy híres német
szanatórium, amelyben tüdőbetegeket ápolnak. A fehér kőfalu,
elhagyatottan álldogáló, szomoru telep, fűzfáival, kis kápolnájával,
messziről temetőre hasonlít.
– És mióta van ott a férje?
– Két éve egyhuzamban. Eleintén az állapota súlyos volt és hónapokig
kellett mozdulatlanul feküdnie, de most már jobban van, a láza
úgyszólván egészen elmult, s inkább csak óvatosságból kell még kint egy
évet eltöltenie.
– Két esztendő óta férje nem látta a gyermekét?
– Nem. Mikor az uram Zöld Faluba utazott, a fiam még csak egyesztendős
volt, gyönge, beteges gyermek, akit ma sem szabad hosszu útra vinni.
A kupéban fojtó hangulat lebegett. Illésfalvy más tárgyat keresett és a
berlini színházakat hozta szóba.
Az asszony, aki két év alatt huszonnégyszer fordult meg a német
fővárosban, sohasem látogatott meg színházat, pedig, mint mondta, nagyon
szerette a művészetet, különösen a zene iránt érdeklődött s maga is
sokat zongorázott fiatal korában. Illésfalvynak újra az édesanyja jutott
eszébe, a komoly tekintetü, csöndes asszony, aki élete végén azt hitte,
hogy a csillagok, a nap, a fák, a hegyek mind muzsikálnak s hogy a
mindenség egy nagy szomoru szimfónia, amelyben minden élő s holt lénynek
szerepe jut.
A vonat a Berlin melletti fenyvesekbe ért; nemsokára a külvárosok
gyárkéményei is föltüntek az esőpárás látóhatáron.